Gyerekkoromban páratlan kapcsolatom volt a nővéremmel. Ő volt a mindig oltalmazó és féltő nagy tesó, én pedig az állandóan hülyeségeket csináló, hajthatatlan, eleven kis szörnyeteg, aki általában megette ebédre a szülei maradék idegeit. Velük ellentétben a nővérem mindig tudott kezelni, mindig tudta, hogy hol a határ, hogy mikor kell behúznia azt a bizonyos gyeplőt. Többnyire hallgattam is rá. Persze, még mielőtt elkezdtem kamaszodni. A pubertás, a lázadó tinédzser évek azonban egy olyan páratlan temperamentumot hoztak magukkal amit többé már ő sem volt képes kezelni. Rendre szembe mentem a szabályokkal, már akkor tudtam, hogy más vagyok. Mindenféle szempontból. Mindenki csak legyintett, hogy majd kinövöm. Hogy nem leszek örökké ennyire akaratos, ennyire makacs, és öntörvényű. Nos, vagy megálltam a növésben azóta, vagy szimplán csak tévedtek.
A beosztottjaim szerint jó vezető vagyok. Olyan aki energikus, kreatív, igyekszik az emberei kedvében járni, és bármikor hajlandó bemocskolni a kezét, ha munkáról van szó. Fontos számomra az étterem, a vendégek, az hogy az emberek a legjobb kiszolgálást kapják. Mindig is számított az emberek véleménye, talán azért, mert a másságom beismerését a családom nagyobbik része valódi kudarcként élte meg -kiváltképp a nővérem-, és onnantól kezdve a megfelelési kényszerem olyan erővel kezdett munkálkodni bennem, ami azóta sem csendesedett. Egyszerre akarok megfelelni, és a kedvében járni a családomnak, a beosztottjaimnak. Egyetlen ember van, aki elfogad olyannak amilyen vagyok, aki azért szeret amilyen vagyok, az pedig nem más, mint a feleségem, aki egyszerre a legjobb barátom, a legtüzesebb szeretőm és az óvó nagy testvérem. Tudja, hogy mikor sok(k) amit csinálok, megtanult kezelni, tudja, hogy mikor kell visszahúznia, vagy épp ellenkezőleg, hagynia szabadon szárnyalni.



-Azt hittem, hogy a legrosszabb tulajdonságod a homofóbia. De most, hogy látom, hogyan vágod a hagymát, rá kellett jönnöm, hogy a főzés sem éppen az erősséged.
-Menj a fenébe, Ro! Három gyereket nevelek és etetek. A férjemmel együtt négyet, és még egyik sem halt éhen! Bélpoklos banda.
-Ácsi! Stella négy hónapos, még anyatejes. A többiek meg gondolom besöprik az asztal alá a kutyának a vacsit, amikor nem figyelsz és rárabolnak a pizzára, amit apuci hoz este a sarki pizzázóból. - A karácsonyokat mindig apuéknál tartjuk. Ez már több éves hagyomány. Főleg mióta anya meghalt. Eleinte azért, mert nem akartuk, hogy az év legfárasztóbb ünnepét egyedül kelljen töltenie. Hiszen a karácsonynak pont ez a lényege, hogy együtt legyen a család. Megnézzétek újra a nővéred családjáról készült szokásos karácsonyi műtermi fotókat, amikből mindenki kap egy albumot amit aztán otthon berakunk a komód fiókjába, és csak akkor rakunk ki a kandalló tetejére, amikor vendégségbe jönnek. Ezt követi a lányok kétszemélyes Betlehem játéka aminek a vége többnyire veszekedésbe, egymás hajának a cibálásába, zárásként pedig ahelyett, hogy együtt énekelnénk a Mennyből az angyal-t a kis Jézuska jászola felett, bőgésbe torkollik. Az idősebbik vérvörös fejjel rohan a sógoromhoz, a kisebbik pedig a nővéremhez, aki eközben mindenféle szégyenérzet nélkül az egész népes család szeme láttára szoptatja Stellát. Mondván, ez olyan csodás dolog, és nincs semmi szégyellnivaló, takargatnivaló abban, hogy a védtelen csecsemődet, akiről neked kell gondoskodnod, a melleidből táplálod. Aztán leülünk együtt a hosszú étkezőasztalhoz -én ilyenkor általában már rendre félrészeg vagyok a túlzásba vitt tojáslikőrtől-, apa elmondja a szokásos ünnepi beszédét, ejt néhány műkönnyet az anyánk emlékére -amióta anya meghalt, sztriptíz bárokba jár, és szerintem van is valakije-, majd felvágjuk a pulykát, ami száraz és odaégett, kivéve akkor, ha én csinálom.
-Szemét vagy! - Kárörvendően elnevetem magam ahogyan vállammal a konyhát és nappalit összekötő boltívnek dőlve figyelem a nővérem szerencsétlenkedését egy pohár Rosé Chandon-nal a kezemben. Már-már gyakorlott mozdulattal térek ki a felém repülő konyharuha elől.
-Hé, ez egy Gucchi! Abba a konyharuhába meg épp az előbb törölted bele a szószos kezedet! - Rázom meg dorgálóan a fejem, a szolid mosolyom mégis ott incselkedik a szám sarkában. Felhajtom a maradék nedűt a talpas poharamból, amit lehelyezek valahova a gránit munkalappal fedett pultszigetre, és tanácstalanul kutakodni kezdek. Egyik szekrényt nyitogatom a másik után.  
-Szerintem te hálaadás óta nem voltál apánál. - Rágalmazása hallatán felegyenesedem valahonnan az alsó konyhaszekrények rengetegétől. Fejem tompán koppan a fölöttem lévő szekrény nyitott ajtajának a sarkában. Elharapom egy, a számon kicsúszó, nem éppen istent dicsőítő körmondatnak a végét, és fejemet dörgölve olyan gyilkos pillantással méregetem az ajtó sarkát, amilyennel Rileyt szoktam, amikor túl sokáig robotol a laborban.
-Tessék, itt tartja a kötényeket. - Ezzel kihúzza az egyik fiókot -cöhh... fiók, gondolhattam volna-, és felém nyújtja a lázasan keresett tárgyat amiért a véremet adtam.
-Dolgozom. Sokat. - Némiképp sértetten nyúlok az említett konyhai kiegészítő után, de pirosra lakkozott körmeim -gyűrűsujjaimon egy-egy aranyszínű hópehellyel-, már nem érik el. A nővérem, a világ leggonoszabb, legkonzervatívabb ősanyája elrántja előlem, majd ismét felém nyújtja, hogy aztán újból elhúzhassa utána nyúló kezem elől. Csípőmet nekitámasztom a pultnak, kezeimet várakozóan fűzöm össze a mellkasom előtt. Csak nézem azt a fölényeskedő, gúnnyal teli mosolyt az arcán, ami valahol mélyen legbelül iszonyúan bánt, és ha nem a szeretet ünnepe lenne, egész biztosan letörölném az arcáról egy igazi tenyeres-talpassal, de helyette inkább csak elszámolok magamban tízig -de lehet százig is-, majd erőt veszek magamon, és a felgyülemlett indulataimon, melyek tovább spannolják az amúgy is lobbanékony természetemet, és csak mosolygok. Nem őszintén, és egyáltalán nem kedvesen. Mert már megint a szívembe vágta a nagy kést, és még jól meg is csavargatta benne, hogy biztosan fájjon.
-Én három gyereket nevelek Rory, plusz háztartást vezetek, mégis rá tudom nyitni hébe-hóba az apámra az ajtót. - Ujjaim ökölbe szorulnak alkarjaim takarásában. Érzem ahogy állkapcsom megfeszül. Legszívesebben ordítanék. Azért, mert a nővérem ennyire öntelt és egocentrikus, azt hiszi, hogy egy szuper anya. Kivéve akkor, amikor az éjszaka közepén megszólal a telefonom, hogy elsírja, a mintaapa férje már megint túl sok időt tölt a fürdőszobában, sokat túlórázik, eldugdossa előle a mobilját és újonnan jelszót tett a számítógépre. Hogy a lányok akaratosak és hisztisek, mert hirtelen belecsöppentek abba a bizonyos dackorszakba, amit a szakkönyvek, és nem mellesleg szerinte, nagyon jól és könnyen lehet kezelni. Vagy amikor teherbe esett Stellával, és egy órán keresztül hallgattam a telefonban ahogyan bömböl, mint egy depressziós krokodil, hogy ő nem akart még egy gyereket, közel a negyvenhez. Rányomhattam volna a telefont, mondhattam volna, hogy nem érek rá, mert éppen a kádban ülők A Nővel, és  éppen behajtani készülök rajta a hónapok óta ígérgetett vállmasszázsomat.  
-Ugye tudod, hogy ez övön aluli volt? - Hangom magasabb frekvenciára vált. Karácsony alkalmából kedvem lenne belefojtani a tojáslikőrbe. Egész biztos, hogy ez lenne a család életének legbotrányosabb ünnepi vacsorája, de sokan örülnének neki... Kétség sem fér hozzá.
-Most pedig ideadnád azt a kötényt végre? Lehet, hogy háztartást vezetsz és gyerekeket nevelsz, de a babsalátád nem fog osztatlan sikereket aratni, ha késsel és villával kell majd enni belőle a hagymát. - Egy finomkodó, mégis diadalittas mosoly ül ki szám sarkába, éppen csak incselkedve megmutatja magát. Ennyi azonban pont elég arra, hogy lássam ahogyan a nővérem feje vérvörös ködbe borul, a füleiből sípolva kicsap a forró gőz, hogy aztán az áhított kötényt a mellkasomhoz vágja, és mint egy felfújt pulyka, sarkon fordulhasson, ezzel drámaian elhagyva a konyhát. Én meg csak nézek után, mosolyom lassan de biztosan kiszélesedik amikor már senki sem látja, és távolodó alakját figyelve, azon töprengek, hogy ekkora kufferra milyen oltári nagy divatbaki okkersárga színű overált húzni. Sóhajtva fordulok vissza a konyhapulthoz, a kötényt a nyakamba akasztom, és mialatt a tökéletes masni elsajátításával küzdenek hosszú ujjaim, hallom hogy valaki kopog, majd nyitódik és csukódik a bejárati ajtó. Elhangzik néhány, az érkező illetőnek szánt kurtán odaböfögött "Boldog karácsonyt!", majd a nővérem szokásához híven mindenkit túlkiabál, mint a légi sziréna, természetesen azt ecsetelve, hogy milyen érzéketlen volt már megint a kishúga. Drámai hangvételéhez persze valaki bekapcsolja a háttérben Brenda Lee örökzöld karácsonyi klasszikusát, mintha elviselhetőbb lenne a műbalhéja mialatt Rockin around the christmas tree szirénázik a hifiből. Öntök egy újabb adag Rosét magamnak, az utolsó kortyokat facsarom ki a míves üvegből, hogy aztán fenékig hörpintve a tartalmát, nyúlhassak a dugóhúzóért egy újabb üveg megkezdése céljából.
-Hát itt van az én dögös szakácsnőm! - Kezem megáll a mozdulat közben, érzem ahogyan a kötény szorítása lassan enged a derekam körül és kutakodó kezek nyomulnak be a kötény vékony, vízálló anyaga és a fekete kosztümöm közé.  
-A te dögös szakácsnőd perpillanat inkább egy rohadtul pipa séf. - Javítom ki, mialatt kellemes borzongás fut végig gerincem mentén a csóktól, melyet nyakam vékony vonalán hint el.
-Majd ettől megnyugszik a mester séfem. - Látom ahogyan csípőm mellett a pultra csúsztat egy üveg Rosét. Hideg kezeinek érintése, ajkainak jeges puhasága jelzi, hogy kintről érkezett.
-Már a kocsi feljárótokon hallottam ahogyan a nővéred teljesen kikelve magából rikácsol, mint egy eszeveszett papagáj. - Belenevetek a konyha meghitt csendjébe, amely az ő kisugárzásától lett ennyire békés.
-Ne sértegesd, ő a testvérem! - Játékos dorgálás csendül hangomban ahogyan megfordulok. A szemeibe nézek, tekintetével végigmér. Ez az a tekintet amitől pillanatok alatt megvadulok, elveszítem a maradék józan ítélőképességemet is. Érzem ahogyan tokától bokáig elvörösödöm, az alhasamban elkezdődik az a különös, kellemes, valahol mégis ijesztő bizsergés. Ijesztő, mert még soha egyik partnerem sem váltott ki belőlem ennyire intenzív, ennyire eleven és emberi érzéseket. Képes lennék csak úgy belevetni magam a karjaiba, hogy aztán soha ne engedjen el.
-Boldog Karácsonyt! - Duruzsolja közelebb hajolva, hogy egy gyöngéd csókot lehelhessen fülcimpámra.
-Boldog Karácsonyt! - Lehelem már-már hívogató ajkaira, a mellkasom mögött zakatoló szívvel, karjaimat körbefonva a nyakán.
-És mi lesz a fagyönggyel? - Somolygok, homlokomat az övének döntve, szakadozott sóhajt engedve szabadjára a torkomból, majd halkan belekuncogok a konyha felforrósodott levegőjébe, amint megérzem lassan felmelegedni látszó tenyereit a fenekemen.
-Íjjj... az sajnos csak kint van a nappaliban. De ha ott lesmárollak mindenki előtt, a nővéred úgy elkezd ordítani, hogy összetörnek az üveg díszek a fán. - Fejemet hátrabillentve kacagok fel jóízűen, torkom szakadtából. Szeretem ezt a Nőt! Visszavonhatatlanul szeretem!