Méghogy nem kell takarítani? Mert pontosan mit is gondol, mi fog történni a halott testével, meg a kocsival? Kétlem, hogy ésszerű döntés lenne itthagyni azokat, és mivel még mindig nem szándékozom felhajtást kelteni, valószínűleg akkor sem a rendőrség felé fordulnék. Már csak azért sem, mert a kocsi tele van már az ujjlenyomataimmal, hajszálakkal, akármivel. Sokkal inkább be az erdőbe, elrejteni a testet, felgyújtani a kocsit és lám. Egyszerűbbnek hangzik, mint a vér felmosása, de nem az. Főleg akkor nem, ha valamelyik nagyokos kitalálja, hogy ő bizony egy új stadiont akar felépíteni az erdő helyére. Akkor aztán szorulni kezd az ember hátsó fele, hogy na most mit is csináljunk. - Igen, mert egy hullát aztán könnyebb eltüntetni. - Teszek úgy, mint aki csak viccel, ám természetesen ebben semmi vicc nincs. Nem mintha erről tudnia is kellene. - Valóban nem én lőttem le, de nagyrészt miattam kapta azt a golyót. - Mutatok ezzel a kezére, ami időközben már jócskán vérzésnek indult. Nagyon nem szeretném ha most az otthonomban halna meg, remélem az orvosunk még időben érkezik. - Az egója szerintem túl fogja élni, ám ha most mentőt hívok, meg rendőröket, mire kiérnek, lehetséges, hogy maga már nem. - Kötöm az ebet a karóhoz, némi ésszerű érveléssel, hiszen ahhoz már bőven túl késő, hogy mentőket hívjak rá. Később még talán hálás lesz nekem azért, hogy nem tettem, így aztán ő is megmenekül néhány igencsak érdekes kérdéstől. - Örvendek ennek az igazán eseménydús találkozásnak, Xander. - És ez még csak nem is hazugság, még akkor sem ha a találkozásunk pillanatában ezt nem éppen így gondoltam. - Meglehet, hogy maga mentett meg először. Esélyes, hogy most én feküdnék ott ahol maga, ha nem tette volna. - Azt inkább nem említem meg, hogy ő szerencsésnek mondhatja magát, hogy csak a kezét érte a golyó. Az én esetemben, én kétlem, hogy ilyen szerencsés lennék, így aztán nem is a kanapén dőlnék ki. - A nevem Amara. - Válaszolom egy halvány mosoly társaságában, majdpedig rászabadítom a doktort, aminek épp itt is volt már az ideje. A konyhapultnak dőlve figyelem az eseményeket, nem vagyok orvos, így aztán lábatlankodni sem szeretnék, ugyanakkor nem szeretném ha valami olyasmit árulna el a félig kábulatban lévő férfit, amit aztán kimagyarázni sem tudnék. Még akkor sem, ha tudom, hogy az orvos már a kezemben van és hülye lenne bármi ostoba lépésre, nem szeretnék semmit megkockáztatni. - Persze. - Válaszolom a kérdésére, már fordulok is a fagyasztó felé, ahonnan szerzek jeget, majd mikor az újabb kérdés elhangzik, annak is igyekszem eleget tenni. A férfi minden mozdulatát figyelem, mások talán inkább lefoglalnák magukat valami mással, mintsem hogy emberek felvágását kövessék figyelemmel, dehát ez vagyok én. Láttam és tettem is már ennél sokkal rosszabb dolgokat. - Rendben, köszönöm. - Válaszolom mikor végez és kiselőadást tart arról, hogy mit meg hogyan kell majd tenni. Miután a doktor elmegy, igyekszem feltakarítani legalább amit tudok, a többi úgyis Maria dolga lesz, aki minden bizonnyal nagyon fog örülni a véres bútornak. Mikor végzek a takarítással, igyekszem eleget tenni a doki kérésének a jegeléssel kapcsolatban, majd a fürdő felé indulok, ahol aztán veszek is egy forró fürdőt. Lemosom magamról is a férfi vérét, rendberakom magam, tiszta ruhát veszek fel, majd mire végzek mindennel, már hallom is a férfi ébredezésének jeleit. - Hát ébren van. - Sétálok be a szobába, igyekszem jól szemügyre venni őt. - Nem fest túl jól, de túléli. Szerencséje volt. - Mondom miközben már viszem is neki a palack vizet, egy pohár társaságában. - A doki azt mondta sokat kell, hogy igyon. Ezeket pedig vegye be, napi háromszor. - Bökök a gyógyszerekre mikor már leraktam elé a vizet, megtöltve a poharat. - Hogy érzi magát? Várja valaki otthon? A telefonja már megszólalt néhányszor amíg ki volt dőlve. - Jegyzem meg, elvégre azt sem szeretném, hogy valaki más forduljon rendőrséghez az eltűnése miatt.
Elgondolkodnék, ha tudnék, helyébe inkább csak egy mozdulatot teszek, ami egy gránát kibiztosítása, majd eldobása. Igaz veszettül fáj tőle a karom, de mégis könnyebb, mint megtalálni az éppen szanaszéjjel rohangáló szavakat a fejemben. Pláne mondattá formázni. Fojtottan felnevetek, de csak egy másodpercre megy, mindenem jelez, hogy ezt tegyem későbbre. Az egom mindent túlél, még engem is, ebben igaza van. Hogy az egom fél-e, hogy esetleg ez az utolsó napja? Már nem. Jó ideje nem. - Az egom köszöni, hogy ennyire fickósnak tartja – sóhajtom, végre biztos talaj van alattam, nem csak a két lábam. De még így is forog minden s néha még a környezet is eltűnik. Furcsán jól esik a neve tőlem. Kezdek szentimentális lenni. Vagy hat valami. - Mmm, ahogy elnéztem, maga inkább sokkal vízszintesebb pozícióban lenne – ami azt illeti egészen szívósak voltak - Amara – ízlelgetem a nevet halkan. Érdekesen cseng. Nehezen jut el az orvos hangja és szava, pláne a jelentése hozzám. Nem figyelem, mennyi időbe kerül mire eljut, megértem, megfogalmazódik bennem a válasz és ki is jut belőlem. Van, amit a felénél el is felejtek, elúszik. Aztán a tudatom is, hogy ne kelljen tovább éreznie a fájdalmat, s a vérzés is eljutott olyan szintig, hogy jobbnak látja takarékos üzemmódra váltani. - Ezt... jó tudni – nézem a plafont, de valójában semmit nem látok belőle, egy szintig megy a látásom homályosan. - Á, igazán hízelgő megjegyzés... és legalább őszinte – sóhajtok, hiszen ha túlélem, az.. nekem jó, mások annyira már nem, de hol érdekel az ő véleményük? - Örültem volna, ha azt piára mondja. Jól is jönne most – de nem akarom megint kiütni magam, jobb lenne, ha már a hajómon lennék, akkor legalább nem lenne feltűnő, hogy hullámzik a talaj a lábam alatt. Egy pillanatra nézem a poharat, majd az ép kezemmel kinyúlok felé. Száraz a szám, de egyáltalán nem vagyok szomjas. De ha inni kell, akkor iszok. A hányinger megint felbukkan, letuszkolom a vízzel. - Köszönöm. Irónikusan felnevetek, fojtottan. A fejem és a karom jelez, nem kéne még mindig vigadni, de annyira irónikus az egész életem, hogy mostanában csak röhögni tudok rajta. - Ó, hogyne. Gondoskodtak róla – Ezt a látványt viszont senkinek sem fogom megmutatni. - Keressenek – nem szokásom minden hívásra válaszolnom, s nem is kötelességem. Magam ura vagyok, és ha olyan kedvem van, akkor nem veszem fel a telefont. - Nagyjából, mint akin átment az úthenger – és itt sem kéne maradnom, össze kéne kaparnom magam, hogy elmenjek végre. A víz kezd hatni, töltök még egyet, újfent legyűrve a hányingert. A poharat már látom legalább. - Azt hiszem, jobb, ha megyek – valahogy mégis jobb, mint mielőtt elájultam. - Szólok az asszisztensemnek, értem jön. Elvisszük a kocsit is – majd helyrehozatom, ezzel megköszönve neki, hogy kiszolgált. Valamit még akartam és nem tudom mit. Csak tudom, hogy akartam. A telefont keresem, nehéz tartani, a combomra teszem. - Bemondaná a címet? - Merthogy elfelejtettem. Vagy nem jut eszembe, valamelyik a kettő közül. Tíz perc. Addig össze kéne kanalazni magam. De valami még nem stimmel. De mi? Megakad a pillanltásom Amarán. - Tépetten jobban tetszett. Jobban áll. Erőt ad – leesik, mi más rajta és ahhoz jó szemem van. Nem most, de legalább leesett.
Az ember azt hinné, hogy egyáltalán nem érdekel mi történik a fickóval, akinek létezéséről néhány órával ezelőtt, még csak nem is tudtam. Ugyanakkor akármit is gondolnak rólam az emberek, nem vagyok egy szívtelen és lelketlen ember. Van az úgy, hogy kénytelen vagyok álarcok mögé bújni, hogy erősebbnek tűnjek és ne egy golyóval a fejemben végezzek, de ez még nem azt jelenti, hogy nem érzem szükségét segíteni valakin, aki úgyszintén segített rajtam. Talán még az életemet is megmentette, sőt! Persze nem lesz álmatlan éjszakám ha a férfi nem ébred fel még a mai nap folyamán, nem fogom a körmeimet rágni és azért imádkozni, hogy túlélje a sérüléseit. Ugyanakkor nem tudtam volna csak úgy otthagyni a semmi közepén, hogy elvérezzen, anélkül, hogy bármit is tettem volna érte. Ám mindezek ellenére mégis örülök mikor meghallom a hangját, ezzel megbizonyosodva arról, hogy nem fogja nálam tölteni az éjszakát. Nagyon nem szeretném ha a végén még rendőrök indulnának keresésére, elvégre nem tudhatom, hogy milyen fontos ember is ő, vagy egyáltalán, hogy ki is ő valójában. - Ha mást nem is, de az őszinteséget bármikor elvárhatja tőlem. - Még ha néha azt meg is csavarom egy kicsit, természetesen csakis a saját maga biztonsága érdekében. Ugyanakkor hiszek abban, hogy az igazság mindig a jobb választás, a hazugságaink pedig hamar képesek utolérni. Így aztán már megtanultam, hogyan válaszoljak kérdésekre anélkül, hogy túl sokat mondanék, de mégsem kapjonak hazugságokon. - Nincs több italozás! A doki majdhogynem az én fejemet harapta le amiért italt tettem maga elé. Egy pár napot csak kibír valahogy. - Szabadkozom, holott az orvos aligha merte volna leharapni a fejem, legfeljebb csak néhány nem túl kedves pillantást vetett felém, tudatlanságom miatt. Na meg gondolom azért is, hogy ilyen sűrgősen rángattam ide. Nem túlzottan kedvel a fickó, amit természetesen teljes mértékben meg is értek. A helyében én sem kedvelném magamat. - Azt elhiszem, de higgye el, holnapra sokkal jobban fogja érezni magát. Csak pihenjen és igyon sokat. - Mondom a megnyugtató szavakat, amiket persze tapasztalatból mondok. Jómagamnak is volt már alkalma megtapasztalni, hogy milyen egy agyrázkódás, az első napok szörnyűek tudnak lenni, a fejfájás, a folyamatos szédülés. De sok pihenéssel és alvással, hamar visszaállhat a rend. - Rendben. - Bólintok rá, elvégre ez így még biztonságosnak is tűnik. - Arra azért megkérhetem, hogy ez a... dolog, maradjon kettőnk között? Már amennyire ez lehetséges. - Persze azt nem várhatom el, hogy titkolja el családtagjai előtt, elég nehézkes is lehet, de mindenképpen szeretném, hogy értse, nem akarok felhajtást. Arra már gondolom rájött, hogy veszélyes játékot játszom. Mikor a telefonja után nyúl, hogy szóljon annak a bizonyos asszisztensnek, kérését teljesítve, bemondom a címet, nem csodálkozom azon, hogy nem emlékszik rá. Az ilyesmi megtörténik olyan sérüléseknél, mint ami vele történt. Sőt, sokkal rosszabb is lehetne. - Áááh! Azt rögtön gondoltam, látom a humora már vissza is tért. - Nevetek fel fejetrázva. - Aztán vigyázzon magára, jól zárja be a kocsi ajtaját, még a végén valami pancser beugrik maga mellé. - Mondom ezt úgy, mintha nem megtörtént események alapján beszélnék.
Eddig úgy néz ki, megmaradok, noha azt sem tudom per pillanat, engem hogy hívnak és hogy mi is történt pontosan pár órával ezelőtt. Összefolyik minden, de ez már csak az ehasználtság, érzem, hogy azért más, mint a második sötétség előtt. Kis híján hatalmasat kacagok, de csak egy fojtott nevetésre adja most, főleg, hogy csak rosszabb lesz utána, úgy minden téren. - Fogalmazzunk úgy, inkáb nem mondja el a dolgok másik felét – én is ezzel élek. Hazudik a fene. Inkább nem mondom el, arra legalább emlékszem, mit mondtam el. De hogy mit hazudok, na, azt elég hamar. Még ha szeretek bábjátékost is játszani, azt igaz szavakkal teszem. Azok annyira hihetőek. Még akkor is, ha megvezetésre használom. - És az elvárás teljesül is, vagy inkább marad a feltételes mód a részemről? - villantom rá a tekintetem. - Nem hiszem én azt – mosolyodom el. - Az aggodalmát mégis köszönöm – sóhajtok egyet. Hiszen nem kötelessége erre figyelnie. Pedig azt hiszem ez kutyaharapást szőrivel lesz, meg egy hatalmas alvás. A hajókabinomban, ahol álomba ringatnak majd a hullámok. Az az én otthonom. Egy pillanatra hosszebban tekintek rá. Mintha túlzottan is határozottan mondaná mindezt. Tény, hogy már én is vágtam be a fejem, de ennyire erősen még sosem. Nem kellemes, főleg ha utána magához tér az ember. - Igenis! - emelem fel a kezem, viccelődve a halántékomhoz emelem a két ujjamat. Érdeklődéssel nézek rá a kérésre, noha azért nem mindig látom ám teljesen, hiába kezdene tisztulni valamennyirea látásom, utána egyből visszatér a homályos zavartság. Nem vágyok az esküvő éa a fúzió előtt egy ilyen jelenetre, az bonyolítana dolgokat. Valahogy sejtettem, hogy nem véletlenül nem kórházba visz, s nem csak azért, mert a lőtt sérülést minden esetben rendőrség felé jelentik. - Rendben. Viszont ezt kérem én is magától – kell a fenének ez a hír, éppen most. - De azt nem ígérem, hogy akik meglőttek, nem fogom megszorongatni a tökeiket, ha az utamba állnak – vonom össze a szemöldököm. Ritkán adom ki ezt a kemény vonalat, most azonban szükségesnek tartom. S tudok elegénsan is vérengzeni. Főként úgy vérengzek. Azt élvezem. S az egom elégtételt követel azért, amit okoztak. - S ne tagadja, tetszik – mosolyodom el újfent. - Tíz perc és itt lesz Richard. Végigmérem újfent. - Ha maga ugrik be mellém.. azt hiszem, inkább nyitva hagyom – helyén van az esze és a szíve is. Nekem meg marha mindegy, mivel foglalkozik. Én csak a felszínen vagyok aranyból, mögötte olyan rothadt, mit egy múmia is megirigyelhetne. A telefon újfent zizzen. Nem fogok tudni egyedül lemenni, így kértem, hogy feljöhessen Richard, aki felér egy norvég viharistennel. Isten ment a női titkároktól. Még a végén belefeledkezek a dekoltázsába és hogy hol tartottam a mondanivalómban. Így a női ügyfeleim csüngnek rajta a és a beosztottaim. Csodálom, hogy még nem szökött el előlük. Szedett már össze helyekről, így nem lepte meg most sem, csak a látványom, hiszen általában a garatra szeretek önteni, nem lukat üttetni a bőrömbe. Mégis, udvarias távolságtartással fordul először Amarához, egy névjegykártyát átadva neki, egyúttal jelezve, hogy az anyagiakat rendezni fogjuk, és a nevemben is elnézést kért a kényelmetlenségért. Erre elhúzom a szám, de csendben maradok, csak akkor reked benn a levegő, amikor átvetem ép karomat a vállán és felhúz. Azért annyira nem kerek az a világ. Amarához lépünk, s közelebb hajolok hozzá. Egészen közel, az ajkai meglepően közel kerülnek hozzám, míg a szemeibe tekintek. Pár másodpercig szemezek így vele, majd közelebb hajolok, s csak az arcom érintem a halántékához, ha engedi. Így belesuttoghatom a fülébe. - A CsipkeJózsikáért... Richard elköszönöm, én csak intek a vállon lévő kezemmel Amara felé, a beszéd annyira nem megy, nagyon kívánkozik felfelé minden megint. - Belenyúlhatsz a zsebembe, s túrkálhatsz benne... a kulcsért... - Disznó – de mosolyog, könnyebbülten, hiszen ismer, s már párszor jelezte, nagyon pórul fogok járni előbb vagy utóbb.
Kezdőlap
Elgondolkodnék, ha tudnék, helyébe inkább csak egy mozdulatot teszek, ami egy gránát kibiztosítása, majd eldobása. Igaz veszettül fáj tőle a karom, de mégis könnyebb, mint megtalálni az éppen szanaszéjjel rohangáló szavakat a fejemben. Pláne mondattá formázni. 
Eddig úgy néz ki, megmaradok, noha azt sem tudom per pillanat, engem hogy hívnak és hogy mi is történt pontosan pár órával ezelőtt. Összefolyik minden, de ez már csak az ehasználtság, érzem, hogy azért más, mint a második sötétség előtt. 