Amilyen gyorsan csak lehet, megpattantam a házból, meghagyva minden idegeskedést az esküvővel menyasszonyomnak. Tudok kedves lenni, s olyankor azért becsatlakozok, de szerintem mindig fellélegeznek, ha nem vagyok ott. Én is. Leendő anyós kemény falat és nagyon jó edző, miként tudok úgy hozzáállni, hogy ne szóljak be. Már csak azért sem akarok, mert mint rájöttem, néha jobb taktika, ha nem hozom kínos helyzetbe menyasszonyom, így is elég nagy teher van rajta. Szerintem elég hősiesen kiveszem a részem az egészben azzal, hogy megszervezem a nászutat. Megszerveztetem. Az igényeimet ismerik és ezt feltoltam jó pár lépcsőfokkal, hogy biztosra menjek. Ezzel szerintem elnyertem az ördögi ügyfél címet, hiába érdeklődök ”kedvesen”.
S mivel nem kötelező bent kotlanom az irodában, amely amúgy is komoly hatással lenne épelméjűségemre és izmaimra is, a kiadós teniszmeccs sokat segített. A hívás a kávézóban ért utól, éppen a lattet markoltam el, széles mosollyal fűszerezetten fizetve. Az ablak előtti hosszú asztalon foglalok helyet, úgy kevergetem a kávét, amit egyáltalán nem itt akartam meginni. - S te ezt komolyan el is hiszed? - sóhajtok egyet. - Rendben. Mindjárt visszahívlak. A fülembe helyezem inkább a fülest, s úgy hívom fel Ericát. Vele érdemes fifikásnak lenni, nagyon kényes arra, hogy agyon dícsérjék. Egészen pontosan három percig tartott, mire el tudtam vinni a beszélgetést odáig, hogy rá tudjak kanyarodni arra kérdésre, ami miatt Hamilton hívott.
A könyökömmel tolom ki az ajtót, s a befelé toluló légáramlat miatt pár másodpercig nem látok semmit, mert a hajamat pont a szemem elé fújja. Kirázom az arcomból, s utána egyből felveszem a napszemüveget, megtalálva a legközelebbi kukát. Egy kortyot sem ittam, miután elvette a kedvem arra, hogy egyáltalán megigyam, mivel a vérnyomásom kicsit felment. De Hamilton legalább már átlát drága Erica hülyeségein, és ez megérte mindezt. Erica meg szívhatja hófehér fogacskáit, tűzpiros ajkai mögött, hogy eeez most nem jött be.
Elégedett, sőt, egészen elégedett mosollyal nyitom ki a kocsi ajtaját, amit leparkoltam a járda mellett, s beugorjak az ülésre. A mobilt kiveszem a zsebemből, s helyezem a tartóba, ahol a helye van, s veszem le a fülest is, mert nincs annál kínosabb, mint hogy az ülést alatt kapargásszak, mert hívásom van s kifejezetten utálom, ha ordítani kell a kihangosítás miatt. Nem mindig vágyom sofőrre, megtehetném, amivel ritkán élek, mert a volán mögött nekem van a helyem. Kivéve, ha éppen fontos dolgom is van közben.
Halvány lila gőzöm sincs, hogy hol lennék most, Zach nélkül. Valószínűleg egy a már nevemre kitűzött, sötét cellában ücsörögnék, vagy jobb esetben alulról szagolnám az ibolyát. Mert hogy igen, előbb vetek véget a saját életemnek, minthogy börtönbe vonuljak. Az emberek általában a haláltól félnek, miközben mi mind tudjuk, hogy vannak sokkalta rosszabb dolgok a halálnál. Ezt valószínűleg a hajnalban vallatott fickó is bizonyíthatná, már ha még életben lenne. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy semmi jó nem sülne ki abból, ha egy cellában kellene leélnem életem hátralévő részét. Részben mert már önmagában nem egy jó hely lenne számomra. Másrészt pedig mert nem egy ember várna rám ott, akik többé-kevésbé akár nekem is köszönhetik a szabadságvesztésüket. Mert hát ahhoz, hogy valaki a csúcson maradjon, kénytelen olyan döntéseket meghozni, ami másoknak nem túlzottan tetszik. Nem hagyhatok senki feltörekvőt az utamba állni, egyszerűen csak cselekednem kell, hogy még csírájában elfojtsam minden lehetőségüket. Nem mellesleg, éppen egy ilyen akció kellős közepén vagyok. Az éjszaka közepén kivallatott fickónak segítségével, hamar kiderült, hogy hol van a rejtekhelyük. Mi... Pontosabban Zach, pedig gondoskodott arról, hogy a helyszínről olyanok is tudomást szerezzenek, akiknek talán nem kellene. De ez jár annak, aki a szabályok megszegésével a területemen kezd el árulni, ezzel vevőket kapva le a kezemről. Velem nem lehet packázni, ezt pedig mindenkinek meg kell tanulnia. Ha hagyok minden jöttmentet, hogy áruljon itt, egyáltalán nem lennék sikeres. Valamint könnyen célponttá is válhatok. Na nem mintha így nem lennék az, de még mindig kevésbé. Mivel Zach azt állította, hogy mindent diszkréten és észrevétlenül intézett, egyáltalán nem számítok a négy jó alaposan megtermett fickó jelenlétére, akik szemmel láthatóan várnak valakire. Azt pedig nem nehéz kitalálni, hogy mégis kire. Aligha lenne nehéz kikalkulálni, hogy a kocsimig még akkor sem jutnék el ha rohanni kezdenék, ami persze rögtön fel is keltené az figyelmüket. Ráadásul nagy valószínűséggel a kulcsaimat sem lenne időm előkeresni, ami egyébként is mindig hosszú perceket vesz igénybe. Így aztán mikor már minden időmet elvesztegetem és egyszerűen csak farkasszemet nézek az alig néhány méterre lévő férfival, egy pillanat leforgása alatt hajítom a kávémat az irányába, mintha ez meg is állítaná, majd kezdek el rohanni az ellenkező irányba. Ami megintcsak nem egy könnyű dolog, tekintve a magassarkúmra. Legközelebb talán inkább azzal kellene dobálóznom. - Üdv. - Üdvözlöm a fickót, kicsit sem kifulladva, akinek épp az autójába találtam behuppanni. - A helyedben gyorsan a gázra lépnék, mielőtt még alkalmuk lenne a rendszámtáblád leolvasására és esetlegesen célponttá válnál te magad is. - Hadarom el gyorsan, mintha semmi különös nem történne, miközben hátra-hátra pillantgatok, számláva a menekülési esélyeimet. Nagyon remélem, hogy a fickó most nem kezd el akadékoskodni, nem hiszem, hogy időnk lenne egy csevejre, mielőtt még őt is kibeleznék. - Nem viccelek! - Nyomatékosítom egy sokkal komolyabb hangnemben, mikor már az egyik pasas szinte karnyújtásnyira van az autótól.
Hogy a fenébe tud egy mobil így beragadni a farzsebbe, elgondolásom nincs, magamra vessek, hogy nem beszállás előtt vettem ki a zsebemből. Még ma két helyre akarok menni, és részemről ennyi le is tudva a mai napi kötelező munkából, holnap jön a pénzügyes és a könyvelő, ráérek akkor kávét tömni magamba. És csak leesik a füles, még időben utána kapok, így is megakad az ajtó oldalánál. Megvan, már a tartójába kell csak beletenni. Mégis fogok valahol még egy kávét inni, nem úgy néz ki, hogy az én napom. De azzá teszem! Minden csak akarat és játszma kérdése, amit meg kifejezetten szeretek. A kinyíló ajtót a másik oldalon először fel sem fogom, hiszen alapvetően képtelenség, hogy valaki csak úgy beugorjon egy olyan kocsiba, ahová nincs meghívva. A biztonsági övet húzom éppen át a mellkasom előtt, így a mozdulattal együtt mozdul a fejem a megfelelő irányba. Végignézek a beülön. - Ha kiszáll a kocsiból, egészen biztos, hogy nem leszek céltábla – nem érdekel, ki fia borja. - Ez nem taxi. Megint végignézek rajta. Nem mondom, kellemes ránézni, de sajnos mióta az a karika a kezemen van, azóta egyezség is. De az étlapot még lehet attól nézegetni. - Én sem – teszem a jobb alkarom-csuklóm a kormányra, s a másik kezemmel lejjebb húzom a napszemüvegemet, hogy a szemembe is lásson, ahogy rátekintek, hogy ez nem úgy megy, hogy csak beugrálunk egy méregdrága kocsiba, mert úgy szottyan kedvünk. - Zsaru, vagy ....? - mert ha az és én meg nem nyújtok segítséget. Neeem, a zsaruk nem szoktak ilyet tenni. Vagy lehet, mégis?
Na ennyit a jószándékú kedves emberekről. Most komolyan... Egyszer próbálkozok némileg kedvesen, még ha nem is túlzottan udvarias módon, azzal, hogy valakit segítségre bírjak. Természetesen nem jön össze. Nem is értem miért gondoltam, hogy akár működhetne is. A legtöbb idióta előbb nézi végig, ahogyan kicibálnak a kocsiból és a szeme láttára lőnek agyon, minthogy közbeavatkozzon és esetlegesen a gázra lépjen, kérdés nélkül. Na jó, valószínűleg nem lőnének agyon előtte, de sejtheti, hogy nem lesz sokkal jobb kimenetele a dolognak. Valószínűleg már réges rég úton lennénk ha egyből fegyvert fogtam volna a fejéhez. Az már biztos, hogy nem vesztegetné ennyire az időt, ostoba kijelentésekkel. - Ha taxira lenne szükségem, minden bizonnyal egy taxiba is ültem volna. - Csakhogy egy taxi túl lassú, valamint évekbe telhet meg is állítani egyet. Nekem pedig aligha lennének éveim. Sőt, talán csak perceim vannak hátra, mielőtt még komolyan kinyiffanok. - Ha kell veszek neked három ilyen nyamvadt kocsit is, csak indulj már, az ég szerelmére! - Váltok át egy némileg sokkal kétségbeesetteb hangnemre, miközben ismételten sikerül farkasszemet néznem a korábbi fickóval. Ám ezúttal sokkal közelebbről. Kizárólag az autó ablaka van közöttünk, én pedig egy gyors mozdulattal nyomok rá a zár gombjára, ami már azt is bizonyíthatja a "megmentőmnek", hogy eszem ágában sincs kimozdulni. Ha nem indul, akkor mindketten bukunk, szarok rá, hogy mi történik vele. - Nem vagyok zsaru. - Nem áll szándékomban hazudni, nem az én asztalom. Ráadásul ha aztán további vacakolásba kezd és bizonyítékot kér a kilétemről, nagy valószínűséggel páros lábbal repülök ki az ablakon keresztül. Amit nem mellesleg a haverom már nagyban próbál a könyöke segítségével betörni. Szerencsémre az nem törik olyan könnyen, de abban is biztos vagyok, hogy előbb vagy utóbb megtörténik. Mindenesetre nem áll szándékomban ezt megvárni, így mielőtt még temérdeknyi üvegszilánk hullana rám és esetlegesen az ablakon keresztül hagynám el az autót, egy hirtelen mozdulattal fordulok újra a mellettem ülő fickó felé. - Kérem, szükségem van önre, bajban vagyok. Azt pedig kétlem, hogy látni szertné ahogyan ezek széttépnek. - Mondom és egyben váltok át önözésre, ezzel némi tiszteletet megadva neki, amit elismerem, hogy korábban nem igazán tettem meg. Most mit mondjak? A szükség nagy úr. Én pedig nem szívesen lövök agyon senkit sem, legfőképp nem fényes nappal a nyílt utcán. Mindenesetre kezem lassan, de biztosan a táskámban meglapuló fegyverre csusszan, már csak a biztonság kedvéért is. Nem tudni, hogy szükségem lesz-e rá.
Még mindig nem érti. Miért van az, hogy egynémely emberek nem értik, amit éppen mondani akarok? Ja, hát lenne rá ötletem, de inkább nem mondom ki, ellenben más, sokkal ésszerűbb érvet máris feldobok. - Sofőrszolgálat sem vagyok, hölgyem. Valahogy nem érdekel a perifériámon mozgó foltok látvány. Továbbra is abban a tartásban vagyok, mint eddig. - Nem kell a kocsid, nyugodtan tartsd meg magadnak, nem szorulok rá – nagyon nem. És kifejezetten sért, hogy azt hiszi, ezzel megvesz. Ennyire nem szokásom olcsón adni magam. - S még megmentési komplexusban sem szenvedek – reagálom le, ahogy egy fazon a kocsi mellett lehajol, hogy belásson. Nem aggódom, hogy kárt tesz benne. Az mind javítható. De hogy a nő még be is nyomja a zár gombját, csak sóhajtásra késztet. Azért bájos, ennyire kétségbeesetten. Lehet, mégis van megmentési komplexusom. Bár akkor megmenteni akarnám, nem az időt húzni, hogy lássam azt a kifejezést az arcán. Nem reagálok a kocsi külső felén motoszkálóra. Az üveg erős, túlságosan is, így nincs min aggódnom, még a közelről leadott lövés sem fog benne kárt tenni. Egy ideig. Mert semmi sem törhetetlen. - Szóval nem zsaru. Talán a barátja, aki már régóta kívánja szavait? Unottan nézek rá. Ő kavarja magának a .... helyzetet és majd más mentse ki? - Rá van a homlokomra írva, hogy pancsereket mentek? - Komolyan! - Minek keveri bele magát, ha nem tudja magát megvédeni? Fogalmam sincs ki ő, s nem is vágyok vele semmilyen lehetőséget, de abban sem hiszek, hogy itt húde szerelmi kapcsolatról lenne szó. Feltolom a napszemüveget a helyére. Megunom, hogy a másik oldalon lévő szerencsétlenkedik az üveggel. Beindítom a motort, lükverc, kormánytekerés, tenyérrel, mert gyorsabb, mint papagáj módra karmolászni, s máris taposok a pedálra, ahogy visszaraktam sebességbe a váltót és szabad az útra kanyarodás. - A legközelebbi sarkon kirakom. Nem kedvelem a potyautasokat – nem nézek rá, az utat figyelem, s még csak nem is pillantok a visszapillantóba.
Mondjuk azt gondolhattam volna már először is, hogy semmi szüksége az újabb kocsikra. Ha egy ilyen méregdrága autót meg tud venni, akkor nagy valószínűséggel hármat is, vagy akár ötöt, esetleg tízet. Mit számít már? Leszámítva persze ha volt olyan ostoba és kölcsönt vett fel, csakis azért hogy menő legyen a szuperkocsival. De akkor meg mi a jó büdös fenéért akadékoskodik ennyire? Nem azt kértem, hogy vigyen haza vagy, hogy furikázzon körbe a városon, csak annyit mondtam, hogy induljon el valamerre, aztán tőlem ki is dobhat ha nagyon akar. Ha lett volna más választásom, tuti nem ide jövök szégyenkezni, meg könyörögni azért, hogy elvigyen már valahová. Erre azért magától is rájöhetne. De úgy tűnik a gondolkozás fogalma vagy éppen gyakorlata, messze áll tőle. - Még csak nem is sofőrszolgálatra van szükségem. Egyszerűen csak egy úriemberre, aki hajlamos a segítségnyújtásra. - Mint kiderült, ezt is rossz helyen keresem, egyáltalán nem a legkedvesebb fickóba botlottam bele. Na ez az én szerencsém. Naivan képes vagyok azt gondolni, hogy az emberek hajlandóak bármi jótettre anélkül, hogy kényszerítenem kellene őket. Nem is értem egyáltalán miért nem adom még fel a próbálkozást. Sokkal előrébb lennék itt is, de már az életben is, ha egyszerűen csak nem gondolnék másokra, csakis magamra. Ha nem gondolnám azt, hogy szép szóval többre juthatok, mint erőszakkal. - Nem erőltetem. Csupán egy ajánlat volt. - Egy igazán drága ajánlat, amit ő elég hevesen elutasít. Én pedig hülye lennék további felesleges köröket futni, csakis azért, hogy vehessek neki néhány járgányt. Ám ha muszáj lenne, megtenném. Bőven megéri ha aztán továbbra is életben maradhatok. - Ha a barátom lenne, kétlem, hogy ilyen módon menekülnék előle. Ráadásul ezek négyen vannak. A négy "barát" pedig még nekem is sok lenne. - Bökök a lemaradt fickók felé, akik még nagyban döcögnek a háttérben. Azért ennyire mégsem kellene lenéznie engem. Annyira azért nem tűnhetek egy elveszett báránykának, aki képtelen lenne megvédeni magát egy emberrel szemben. Na meg olyannak sem tűnhetek, aki ilyen elmebetegekkel áll össze. Hogy is ne! Még a ne mondjam minek is van vége. - Nem, nincs ráírva. - Pillantok a homlokára. - Mázli, hogy nem vagyok pancser. - Nem igazán vagyok vicces kedvemben, de nem hagyhatom magam porba tiporni sem. Legfőképp nem egy önképű idióta által, akinek fogalma sincs arról, hogy ki is vagyok valójában. Mondjuk ez talán jobb is így. - Na nem mintha önként mentem volna oda hozzájuk, hogy hé kapjatok el, úgysem tudom magam megvédeni. - Válaszolom immáron úgy igazán kétségbeesve. Ez a beszélgetés túlzottan hosszúra nyúlik, nekem pedig nincs időm bájcsevejre. Aztán mielőtt még újabban ráförmedhetnék, vagy esetlegesen más módszerhez nyúlnék, végre valahára, megindul. Nem hittem volna, hogy eljön ez a pillanat is. - Az tökéletes lesz. Köszönöm. - Válaszolom némileg nyugodtabb hangnemben. - Nyugi, nem áll szándékomban, összezárva, több kocsikázást folytatni, mint amennyire szükség van. - Mondom cinikusan. Bőven elég volt ennyi is a fickóból. Csak dobjon ki valahol, aztán mindenki mehet a saját dolgára. - De látom azért szereti kivárni az utolsó pillanatot. Komolyan végignézte volna ahogyan elvisznek azok a barmok? - Mert egyszerűen nem vagyok képes felfogni, hogy ezt komolyan megtette volna. Még én sem lennék ilyen kegyetlen, pedig aztán én semmiképp sem vagyok a megtestesült jóság.
Bal szám sarkában némi irónikus mosoly gyűrődik. Nem a legjobb kocsiba szállt be, ha úriembert keres. Az csak a felszín, a máz, hogy elérjek bármit. Tőle nem akartam semmit, mégsem feltétlenül a rossz magaviselet vezet ahhoz a képhez, amit eddig kiépítettem az emberek felé. S még csak nem is érdekel mindenki véleménye. Az övé például egyáltalán nem. S fogalmam sincs, ki ő. Mi van, ha zsaru, álcában? Mi van, ha bűnőző? Mi van, ha csak egy nő, aki tényleg bajban van? Nem szeretem az olyan ismeretlen tényezőket, amik kéretlenül hullnak az ölembe. Nyűgőssé tesz. S ha nyűgös vagyok, akkor nem kedves. - Az a kérdés, hogy ezt egy úrihölgy kéri? - Mert nem mindegy. A következőkre sóhajtok. - Az emberek azt hiszik, hogy pénzzel mindent meg lehet venni. A pénz fontos dolog, egyenes út a hatalomhoz, s az igazi sikerhez más is szükséges. - Igen? - hogy ez a sok a négyre, vagy, hogy nem is a barátja, nyitva hagyom ezzel a kérdésemmel a választ. Oldalt lesek, nem is szükséges hátra fordulnom, ahogy a nő felé vagyok fordulva, s látom a messziről rohanó alakokra. - Gyorsan tudsz futni – állapítom meg. Csak felvonom a szemöldököm arra, hogy kijelenti, nem pancser. Ezzel azért vitatkoznék, de a figyelmem elvonja a férfi az ajtónál. - Ebben nem is kételkedtem. Noha vannak, akik kifejezetten élvezik – ezek szerint ő nem tartozik közéjük. Fogalma sincs, milyen jó nézni a kétségbeesett arcát. Nem azért, mert szeretek bárkit így látni. Teljesen őszintén van az arcán és nekem utoljára ilyen őszinte arckifejezésem három évesen volt, amikor apám közölte, hogy ha tovább hisztizek, nincs több fagyi és még haza is megyünk. Nesze nekem fagyi, lovacskázás és a tengerben lubickolás. Jól megbántott ezzel, de mivel akartam mindezt, inkább máshogy vezettem le a rajtam esett csorbát és váltottam cuki kisfiú módba. Amit azonban utána hallok, megemelem a kalapom. Elmosolyodom. - Nem mindenki lenne olyan, mint maga, azok után, amit láttam. A kockáztatás csodákra és hihetetlen dolgokra képes – márpedig én így élek, csak más vonalon, noha nem tudom, ő mit csinál, s nem is foglalkoztat. - A feltételezések helyett a jelenlegi tényekre hagyatkozzon. Kidobtam? Ott van most közöttük? - Ha úgy akartam volna, akkor most nem beszélgetnék itt vele. A visszapillantóba nézek. - Kedves kísérői nagyon szeretnének beszélni magával. Én a maga helyében bekötném a biztonsági övet. Merre kéri a fuvart? A hátunk mögött láthatóan nagy sebességgel állt ki egy kocsi, s eléggé egyértelműen abba a sávba állt be, ahol mi vagyunk. Sebességre kapcsolok. És azért azt megnézném, ha ezt a kocsit utolérnék.
Sok mindennek nevezhetném magam, de attól tartok, hogy az úrihölgy kifejezés, aligha szerepelhet közöttük. Persze azt nem mondom, hogy nem tudok normálisan viselkedni, de minden egyes lépésemet és tettemet, egyszerűen csak beárnyékolja a múltam, és az aki most vagyok. Azt pedig semmiképp sem nevezném úrinak. Így aztán jobbnak látom erre a kérdésére nem válaszolni. Ugyan úrihölgy nem vagyok, de hazug sem. Mindig az igazat mondom, még ha az fájdalmas is lehet, legfeljebb csak jól megcsavarva, hogy aztán a fene se értse meg. Vagy pedig hallgatok, mint ahogyan azt most is teszem. A válaszom nem több, mint egy oldalra billentett fej, némi hümmögéssel megfűszerezve. Az már rajta áll, hogy mit szűr le ebből. - És valljuk be, ez sűrűn így is van. - Teszem hozzá felvont szemöldökkel, elvégre éppen neki kellene azt nagyon jól tudnia, hogy az emberiség nagy része bármikor ugrik ha megjelennek a kis dollár jelek a szemeik előtt. Egyáltalán nem tűnik egy tehetetlen fickónak, ezt már a drága kocsi is jelzi. Olyasvalakinek tűnik akinek megvannak a saját módszerei is, amiben biztos vagyok, hogy a pénz is szerepet játszik. - Igen. - Vágom rá határozottan. - Eggyel is nehéz elbánni. Nemhogy néggyel. - Na nem mintha olyan sok tapasztalatom lenne ebben, de abban biztos vagyok, hogy nem lehet egyszerű feladat. Főleg ha az az egy, olyan pimaszsággal rendelkezik, mint Lucas. Hamar idegbajt kapnék ha ő megsokszorozódna. Bőven elég belőle egy is. - Ha már megvédeni nem tudom magam, legalább futni tudjak. Pedig elhiheti, hogy nem egyszerű ilyen cipőkben futni. - Alig várom, hogy hazaérjek és jól be is vágjam őket a sarokba. Egy ideig biztosan nem akarom látni sem őket, nemhogy hordani. Azt pedig mondanom sem kell, hogy milyen megkönnyebbülés kerít hatalmába, mikor úgy dönt, hogy nem kínoz tovább, és végre megindul. Le merném fogadni, hogy rohadtul élvezte a helyzetet, bár nem érdekel, a lényeg, hogy legalább biztonságban tudhatom magam. Legalábbis hamarosan. - Az tény és való, hogy hajlamos vagyok könnyen bajba kerülni, de semmiképp sem élvezem. Főleg akkor, ha még a kávém is odavész. - Gondolok vissza a szomorú pillanatra, mikor oly hevesen hajítottam el az italt, amire azért még bőven szükségem lett volna, tekintve, hogy egy igencsak hosszú éjszaka áll mögöttem. - Oh, ha még maga tudná miért is eredtek ezek utánam. Néha megéri kockáztatni. - Válaszolom igencsak titokzatosan, bár eszembe sem jutna elárulni mindent neki. Ez sokkal inkább csak a mézes-mázos madzag elhúzása az orra előtt, némi kíváncsiság felkeltése, ezzel is növelve annak esélyeit, hogy nem fog kivágni, mint macskát szarni. - Nem, és ezért hálás is vagyok. Még talán el is tudok tekinteni attól, hogy mennyire élvezte a korábbi helyzetet. - Szúrom azért oda, már csak azért is, hogy tudja, igenis tisztában vagyok ezzel. Azért mégsem vagyok annyira pancser, mint azt ő gondolta. - Mi? - Kérdezek vissza, majd egy hirtelen mozdulattal fordulok hátra. - A francba! - Ezzel figyelmeztetésével élve, be is kötöm azt a bizonyos övet. Annak azért örülök, hogy így már nem tervez a következő sarkon kitenni. - Csak rázza le őket, aztán engem kitehet bárhol. Onnan már megoldom majd taxival is. - Nem szeretném túlzottan kihasználni a lassan megérkező segítő szándékát, már annak is örülök ha tényleg le tudná rázni őket. Mondjuk ezzel a kocsival nem lesz túl nehéz dolga. - Sajnálom, hogy belekevertem ebbe az egészbe. Ígérem, hogy nem fognak maga után menni. - Ugyan a sajnálatom nem a legőszíntébb, főleg miután hosszú perceking kellett könyörögnöm neki, de a második részt ténylegesen megígérhetem neki. Még ha nem is pont miatta, de már magam miatt is el kell őket rendeznem.
Sokat mondó mosollyal tolom fel a napszemüvegem. Gondoltam, ezért is mondtam, s egyáltalán nem zavar. A romlott lelkem mellé úrihölgy nem dukál. Ezért is érzek együtt menyasszonyommal. Fogalma sincs, mekkora egy féreg a vőlegénye. - Vannak a pénznél jóval motiválóbb eszközök is – játszmák! Másokkal való játszadozás, miközben marionett bábuként rángatom őket, s még élvezik is! Hát nem nagyszerű élmény! És még fizetnek is érte, olyan boldogsággal az arcukon, hogy az újabb játszmákra sarkall, sőt, ők maguk kérik, hadd legyenek részesei újabb és újabb felvonásoknak. A hatalom, mások felett. Az a mozgatórugóm. A pénz mellékes járulék. - Telhetetlen – jegyzem meg sokértelműen. Nem pillantok le a lábára, noha elég kecses futóművekkel rendelkezik ezt még így is látni. - A helyett, hogy őket futtatta volna meg. Sokkal látványosabb lett volna, nem gondolja? - Burkoltan ismét a pancserséget emlegetném? Ó, ugyan, deeehooogy! - Nem élvezi? - Nevetem el magam. - Akkor minek keresi? Valahol elcsúszást érzek – mint aki kifejezetten élvezi, ha bajba kerülne, vagy inkább azt élvezi, hogy bánkódik rajta. - Kávé? Ez ma a kávépocsékolás napja? Életemben nem kortyoltam bele olyan szar kávéba, mint ma – fintorodom el. - Nem érdekel – felelem tömören. Mert valóban nem érdekel. És tudom, hogy ezzel másokat sokkal jobban fel tudok húzni, hiszen így odalett a játékuk. Sosem mondtam, hogy angyal vagyok. Figyelem vezetés közben az utat, a beszélgetés közben nem esik nehezemre, s a visszapillantóból látva a háttérmozgást, többször belepillantok, ellenőrzive, jól látom-e, amit látok. A sebességet már az első gyanús kifarolásnál növeltem, úgy, hogy a lámpáknál átsuhanjunk. Hogy a mentés miatt, vagy mert élvezek mások orra alá odapörkölni? Az utóbbi. - Hol érdekel, hogy eltekint-e? Igazán őszinte érzelmek voltak az arcán – nagyon is gonoszul mosolyodok el. Végül beazonosítom, hogy valóban ők követnek bennünket. Rossz lóra tettek, nem vagyok kezdő, úgy semmiben. A taxira olyan hangosan felnevetek, benne minden gúnnyal, ami csak belefér. - Taxival? Felőlem, ha akarja, most is kitehetem, aztán majd leshet, ha utolérik a sárga csigát – berakom az indexet, mert hát taxizni akar. Felőlem. A folytatásra be is sorolok ugyan a másik sávba, ha már jeleztem és megkaptam a helyet, s csendben maradok. Mivel ez a külső sáv, és messziről már nem látni az indexelést, a következő utcasarkon be is kanyarodok, ahonnan jobban lehet haladni és nagyobb sebességre kapcsolok, de eléggé félreérthető először, mivel úgy néz ki, leparkolni akarnék, de mégsem.
A pénznél motiválóbb eszközök is? Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ugyanarra gondolunk, vagy csak szójáték az egész. Aligha tudnám az ő ártatlan fejét elképzelni egy fegyverrel a kezében, vagy bármely más kínzóeszközzel. A használatukra meg végképp nem sikerül egy rendes képet összeraknom róla. Na nem mintha rólam ugyanezt el lehetne képzelni, sohasem lehet tudni, hogy mit rejt egyes emberek külseje. Erre mondják azt, hogy ne a borítása alapján ítéld meg a könyvet sem. Még a végén kiderül, hogy egy sorozatgyilkos kocsijába sikerült bepattannom és most éppen az "orvosi" rendelőjébe visz, hogy megszabadítson néhány létfontosságú szervemtől, amit aztán elad, és lám megvan az újabb kocsi is. Ez megmagyarázná azt is, hogy miért nem kecsegtette meg az ajánlatom. Bár mielőtt még heves képzelődésekbe kezdenék, és esetlegesen még emiatt is bepánikolnék, azért nem árt megbizonyosodnom a dolgokról. - Mármint milyen eszközök? - Kérdezek rá, csupán kíváncsiságból... Vagy mégsem. De annak szükségét nem látom, hogy megosszam vele korábbi gondolatmenetem foszlányait. Viszont azért ha választanom kell, hogy péppé vernek, vagy felkaszabolnak... Hát fogalmam sincs melyiket választanám. Egyik sem lenne túlságosan vonzó vég. - Mármint látványosabb lett volna ha pépet csinálnak az arcomból? - Mert ez az amit ők szerettek volna, nem több, nem kevesebb. Vagyis hát, inkább több, mint kevesebb. Legrosszabb esetben a föld alatt végeztem volna valahol egy erdő közepén. Valóban látványosabb, de azért ha nem muszáj, nem vállalkozok rá. - Elcsúszás legfeljebb akkor lenne ha nem kerestem volna a bajt. Szépen fenéken csúsztam volna le a pozíciómról. - Amiről persze neki bőven elég ennyit is tudnia. Nem szívesen mesélnék többet valaki olyannak, mint ő. A végén még ténylegesen el kellene tennem láb alól, tekintve arra, hogy nem tűnik lefizethetőnek. Tehát veszély forrása. - Én pedig életemben nem hajítottam még el olyan hevesen egy pohár kávét, mint ahogyan azt ma tettem. - Válaszolom némi halvány mosollyal az arcomon, az ő szavaival játszva, fordítva őket úgy, hogy beleilljen a saját történetembe. - Sajnos nem talált célba sem... - Ha legalább eltaláltam volna valamelyik idiótát, talán az megállította volna őket. Esetlegesen csak egyiküket, már ha csak a friss kávém forróságára is gondolok. Kár, hogy erre aligha jutott időm gondolni azokban a pillanatokban. A férfi kijelentésére, kétségkívül meglepve pillantok magam elé, le sem tudom tagadni, hogy nem erre a reakcióra számítottam, de természetesen nem erőltetem a témát, elvégre nem tenne túl jót nekem, ha köteketésbe kezdenék vele. - Ezt le sem tagadhatom. De ettől függetlenül még nem túl szép mások riadalmában fürdőzni. - Mondjuk én sem vagyok sokkal jobb nála. Én sokszor még mások vérében is fürdőzöm, még ha nem is a szó szoros értelmében. - Hogy mi? - Tekintek rá ismét kétségbeeséssel. Magam sem tudom eldönteni, hogy újfent szórakozni támadt kedve, vagy komolyan gondolja. - Ne! - Nehezen tudok bármi mást is kinyögni meglepettségemben. Ki a francnak képzeli magát? Most komolyan! - A taxit csak azért mondtam, mert nem akartam lábatlankodni. - Amit már amúgy is megtettem, de mégis úgy gondoltam, ha nem muszáj, nem teszem tovább. Egyébként sem szívesen árulnám el a lakhelyem ilyen őrült fickóknak. Nincs szükségem arra, hogy álmomban nyírjon ki. - Vihet tőlem egyenesen haza is, csak ne álljon meg... Kérem! - Fogalma sincs róla, hogy milyen átkozottul nehezemre esik az utolsó szócskát kimondanom. Ezt még rohadtul meg fogja bánni! De még hogy!
Felrándul a szemöldököm a kérdésére. Elég nyilvánvaló tényezőnek tartom, s meg sem fordulna a fejemben, a pénz... előtt. Nemhiába dolgozok azon, hogy kitúrjam a bátyám a helyéről. De hát az pusztán csak azért van, mert a cég jövője forog kockán. És milyen pocsék hírnév lenne már, hogy a nevemhez hozzáragad, a VOLT sikeres cégtulajnak az öccse, és a bátyja tönkretette a saját családja cégét. Elég szarul hangzik szerintem is. - Ha nem tudja, el nem mondom – húzódik a szám félmosolyra, némi felsőbbrendűséggel. - Neem, a futás – vágok egy értetlen képet. - Ennyire szereti, ha verik, hogy csak erre tud gondolni? - Érdekes hóbort és nem úgy láttam, hogy az arca vagy a teste tele lenne sérülésekkel. Sosem volt kenyerem a fizikai erőszak. Ahhoz sokkal finomabb eszközöket használok. Észrevétlenek s jobban gúzsba tudnak kötni bárkit. És még kér is rajta, hadd szorítsam még.. csak egy kicsivel jobban.... - Azt nem mondta, hogy keresi is, hanem, hogy az találja meg. Így már valóban más a helyzet – hagyok egy kis szünetet. - A kérdés viszont továbbra is fennáll, akkor meg miért menekült? - Komolyan, most már tényleg nem értem. Keresi, megtalálja és utána meg elszalad. Ez nagyjából olyan, mintha a bátyám közölné, na öcsém, én a céget a neked adom, mire azt felelném, ááá, neeem, tartsd csak meg, a tiéd, elvégre. - Az már nem rám tartozik – vonok finoman vállat arra, hogy lecsúszott volna a pozciójáról. Aki nem képes megtartani a hatalmat a kezében, az előttem meg sem áll. A bátyám a kivétel, és ezt képtelen vagyok feldolgozni. Máson már régen átgyalagoltam volna. Elnevetem magam, mert leesik, mit is ért hajítás alatt. - Lehet, nem fel, hanem le kellett volna önteni. Derékmagasság alá – istentelenül tud fájni, volt benne tapasztalatom, egy ultra ügyetlen pincér miatt. - Most mondja azt, hogy nem állt volna széles mósolyra a szája, ha maga tudta volna péppé verni a négy... kisbarátját, azok meg riadtan menekültek volna. Ha tudnak – cseppet sem látok ebben különbséget. Nem pattog a tekintetem a visszapillantó és az előttem lévő út között, látom így is, amit látni kell és akarok. - Most mondta, hogy taxit fog. Nekem mindegy, hogy dönt, én csak szóltam, hogy a taxi hozzám képest tetűlassú. És nem, nem fognak utánam jönni, ha lerázom őket. De azért kedves, hogy aggódik – a semmiért, és a magabiztos mosoly ott is van az arcomon, hogy aztán döbbentté és komollyá váljon. - Tudja, elég érdekes. Előbb beugrik a kocsimba, nem tágít, letorkoll és most jön azzal, hogy nem akar lábatlankodni. Megható, felettébb. S nem gondolja, hogy ez előzményekhez viszonyítva, nem igazán egy olyan dolog, amit beveszek? - Rápillantok. - S valamiért mégis úgy gondolom, komolyan mondta. Ezen a nőn ki a fene tud eligazodni. - Elmehetett volna ügyvédnek, hacsak nem az. Csendben maradok egy ideig, miközben suhan alattunk a jármű, nem éppen a határ alatti sebességgel. A szavai, a hangszíne, ugyan nem hiszek neki, mégis, a kérem az nagy szó, még nálam is. Nem osztogatom csak úgy puszi-pacsira. - Ha mondja a címet, akkor talán is tudom vinni. A nélkül nem igazán megy – remélem, nem valami lerobban, lepukkant környéken van.
- Nézett már filmet? - Pillantok rá kérdő tekintettel. Most komolyan ezt akarja játszani? Ám legyen! - Tudja... Elég sok módszert és eszközt el tudok képzelni. Nem tudom, sőt nem is érdekel, hogy melyik a magáé, csak ne rajtam gyakorolja. - Mert annak bizony nem lesz jó vége. Ez a fickó pedig játszik velem, valami hülye játékot, amivel szépen lassan ki is hoz a sodromból, már ha nem vigyázok. Pedig alapvetően nem egy idegbeteg személyiség vagyok, megtanultam már megtartani a hidegvérem, ő mégis képes a fejem tetejére fordítani, anélkül, hogy bármit is tenne. Lehet tényleg jobban jártam volna ha be sem ülök mellé, inkább csak megvárom a végzetem, ott a járdán. Pedig az sem lett volna egy szép végzet, ezzel teljes mértékben tisztában is vagyok. - Nem mindenki szület bele egy tündérmesébe. Lehet maga szerencsésebb volt, de másoknak még nem megy minden olyan könnyen. - Legszívesebben bemosnék már neki egyet. Az egyetlen ok amiért nem teszem, az az lenne, hogy szükségem van még rá. Aligha lenne egy okos döntés kiütni a sofőrömet, miközben nagyban száguldozik. Ám ez még nem változtat azon, hogy az önelégült arcot szívesen lemosnám a képéről. Ami késik, nem múlik. - Szeret mindenbe belekérdezni és belekötni, ugye? - Nem tartom érdemesnek arra, hogy egy épkézláb választ adjak neki. Nem tartozom több magyarázattal neki, mint amennyit már megadtam. Az már nem az én bajom, hogy nem tud megelégedni semmivel sem, és mindenáron fel akar húzni. Nyugodj meg, Amara. Ez csak egy újabb idióta, meg sem kottyan neked. - Majd legközelebb, ami remélhetőleg nem lesz, megfogadom a tanácsát. - Legfeljebb majd Zachen gyakorlok, amiért azt mondta, hogy mindent csendben intézett, aztán mégis felbukkantak a kis barátaim. - Úgy beszél, mintha tapasztalata lenne már benne. - Amit nagyon remélek, hogy így is van. Mert rohadtul megérdemelné ő is ha kapna egy adag forró kávét a gatyájába. Lehet akkor meg is tanulná, hogy hogyan kell viselkedni... Legfőképpen hölgyekkel. Még ha nem is úri. - Nos, nem mintha maga bármivel is különb lenne. Az imént még az volt a gond, hogy nem taxiba ültem be, aztán az sem tetszett mikor taxit akartam hívni. Ki a fene tud ezen eligazodni? - De most komolyan. Arról panaszkodik, hogy én milyen vagyok, mikor ő semmivel sem jobb nálam. Ez valahol elég félelmetes... - Természetesen számomra is megnyugtatóbb lenne ha nem egy taxiban kellene leskelődnöm, hogy mikor érnek utol, de ha jól sejtem igencsak jól kimutatta nemtetszését. - Végül csak elárulom neki a manhattani lakásom címét, majd néhány másodpercig csak csendben ülök mellette. Tényleg nem tudom hová tenni sem a helyzetet, sem magát a férfit. Fogalmam sincs ki ő, de annyi hülye érzést vált ki belőlem, hogy én magam is elveszek. Egyszerre vagyok mérges, ideges, meglepett, kíváncsi, de ugyanakkor valahol viccesnek és félelmetesnek is találom a helyzetet. - Azért csak valjuk be, hogy sokkal több a hasonlóság közöttünk, mint azt mi gondolnánk. - Mondom végül értetlenséggel. - Előttünk! - Kiáltok fel kétségbeesve mikor meglátom a nemrégiben még mögöttünk haladó járművet, ami mostmár nagyon nem mögöttünk halad, sokkal inkább kivágni készül elénk.
- Nincs nekem időm filmekre – ami igaz, hiszen eléggé lefoglal a lassan már két üzlet, cég vezetése, s amit kifejezetten élvezek. A hatalom éltet, és abba a filmnézés nem fér bele. Ezért is értelmezem másként a celebeket. Hasznosságuk alapján viszonyulok hozzájuk, legyen az a hírnevük, hatalmuk, vagy pénztárcájuk. Hiszen ők veszik a yachtokat, bérlik a gépeket, vagy éppen veszik, s ehhez az is kell, hogy engem is ismerjenek. A felszínt legalábbis, ami az eladáshoz kell. - Azt magán biztos nem fogom, hacsak nem szolgál rá vagy éppen érdemli ki – mosolyodok sokat sejtetően. Hiszen lehet pozitívan is nézni. Ha rendes, akkor még segíteni is fogok, s bár most ez határeset, senki nem vághatja fejemhez, hogy kidobtam a kocsiból, ebek harmincadjára juttatva. A tündérmesére és a szerencsés és hogy olyan könnyen megy, szó nélkül hagyom. A lehető legfájóbb ponton nyúlt oda. A hatalomért sok mindent feláldoztam, s sok mindentől elestem, ami másoknak természetes. S egyre inkább kétségbe vonok dolgokat, látva, hogy például ezt a másik oldal hogyan éli meg: a menyasszonyom. Olyanok vagyunk, mint egy darab hús, akit felporcióznak, ennyit ér, dekára pontosan, s más nem is lehet. Ez lenne az áldozat szerep, ami sosem szeretek lenni, így inkább azt mondom: a hatalom az én utam. - Szeret mindent ellentétesen is kifejezni? Vagy ez csak velem fordul elő? - Érdeklődök vissza, kérdéssel. - Nagyon szívesen – az illetőt már előre sajnálom. - Ezt felismerni csak azt tudja, akivel történt már hasonló eset – felelem kétértelműen. - Éppen az imént mondtam, hogy szereti ellentétesen is kifejezni magát. Ugyanabban a témában. Így aztán honnan tudjam,mit is akar igazából? Csak arra reagáltam vissza, amit maga adott és lám, akkor ki nem ért kit? Valószínű, hogy nem én magamat – mutatok rá arra, amit visszaadtam, s kis csönd után folytatom. - Ami érthető abból a szempontból, hogy abban a helyzetben, amiben van, mások is hasonlóan kesze-kuszán reagálnának – mert ezt látom benne, s annyira nem vagyok szívtelen, csak romlott lelkű, hogy ami kiböki a szemem, azt ne lássam meg. - Maga hogy reagálna arra, ha egy bombázó beül maga mellé és kérleli, hogy négy fickótól mentse meg? - Teszem elé a nyilvánvalót. Mindenféle értelemben. A címet bemondva végigpörgetem, merre is lehet, aztán bólintok. Sejtem merre lehet, ha odaérek, már meglesz, merre is kell pontosan menni. - Én ugyan nem látom – utalok a hasonlóságra – biztosan úgy lehet. Figyelem a kocsit, a benne ülőket. Ketten vannak. - Ügyes. Ketté váltak – index nélkül kanyarodok be a következő utcába, s nem véletlenül mondtam, hogy biztonsági öv nem ártana, ugyanis csak kettővel (másfélnek is jó lesz) veszek vissza a sebességből, korrigálva a tehetetlenségből fakadó farolás lehetőségét, s hogy minél inkább egyenesben maradjunk. Szeretem a veszélyes sportokat és minden kocsit alaposan kipróbálok, mikor megveszem. Ez a kocsi gyors és fürge, éppen ezért könnyen el lehet felette veszteni az uralmat, ha nem ismeri eléggé a vezető. S most kezdem igazán élvezni a vezetést. Gondolatban átfuttatom, merről jöhetett a másik kocsi, s ha közbe akarnak fogni, merre lehet a másik. S ha el nem, akkor megy szembe. Újabb két éles bekanyarodás után Manhattan felé haladunk ismét. Nem beszélek közben, a kocsira és a vezetésre koncentrálok. - Melyik híd van közelebb a címhez? - A válaszára éppen az ellentétes irányba veszem be az utat. Félnék? Sosem volt félelemérzetem és az veszélyes tud lenni. Nem rám nézve.
A megszólalását át tudom érezni. Nem mintha nekem lenne időm arra, hogy esténként leüljek egy adag popcorn társaságában és filmezgessek. Ugyanakkor azt aligha hiszem el, hogy ne ismerne egyetlen filmet sem amiben megismerhet néhány aranyos módszert, emberek motiválására. Mindenesetre eszembe sem jutna vitába szállni vele, elvégre azt már nagyon jól tudom, hogy nem érné meg. Ráadásul ugyebár tippeket sem szeretnék adni neki. - Ezt örömmel hallom. - Akármennyire is próbálja úgy előadni, mintha ezt ki kellene érdemelni, én valahogy semmiképp sem vagyok rá kíváncsi, nem akarom kiérdemelni. Úgy érzem máris bőven eleget tudok róla, tudom, hogy minden egyes szava csak arról szól, hogy bosszantson, mint aki ezt élvezné. Mondjuk nagy valószínűséggel ténylegesen élvezi. Szomorú ha valakinek ebből áll az élete, na nem mintha én lennék az akinek joga lenne pálcát törni a feje felett. - Szeret minden kérdésre kérdéssel válaszolni? - Amit természetesen magamtól is kérdezhetnék, elvégre én sem teszek máshogy. Egy olyan kérdésre amelyre magam sem tudom a választ, vagy egyszerűen csak nem áll szándékomban válaszolni, hogyan másogy is reagálhatnék? Ez a legegyszerűbb módja a hárítsának, ezzel pedig minden bizonnyal ő is teljes mértékben tisztában van. - Részvétem. - Válaszolom, holott arcomon megjelenik egy mosoly, még csak el sem tudom rejteni, hogy mennyire örülök, a kicsit sem kellemes tapasztalatának, némi forró kávéval. Bár az azért szomorú, hogy tanulni bizony semmit nem tanult az esetből. Talán nem ártana ha valaki felfrissítené az emlékezetét... Milyen kár, hogy eldobtam azt a kávét. Szívesen jelentkeznék most erre a pozícióra. - Nem tagadom, hogy nem vagyok egy könnyű eset, de mint azt maga is mondta, ez az én helyzetemben valamelyest érthető is. Megnézném, hogy maga mit tett volna a helyemben... - Az már lényegtelen, hogy ő valószínűleg nem sodorná magát ilyen helyzetbe, de azt még ő sem mondhatja, hogy simán elbánt volna mind a négy fickóval. Ha mégis sikerülne neki, nos akkor emelem előtte kalapom, talán még egy pozíciót is ajánlanák neki a családban. - Nos, először is, semmiképp sem élvezkednék a kétségbeesettségén. - Ami talán nem teljesen igaz, elvégre olyan nagy különbség azért nincs közöttünk. Minden csakis a szituáción múlna. - De azért köszönöm a bókot. - Teszem hozzá némi pimaszsággal a hangomban, már csak azért is, mert hülye lennék nem lecsapni erre a labdára. Na meg mert jobb nem taglalnom, hogy mikre vagyok még képes. - Még szép, hogy nem látja. - Válaszolom cinikusan, de igyekszem visszafogni magam és nem megmagyarázni mit is értek pontosan ezalatt. Elvégre nehéz is az orránál távolabb látnia bármit is. - Manhattan... - Mondanám is a választ, de a hirtelen kanyarodás némileg megnehezíti a dolgom. - híd. - Fejezem be, miközben nagyon igyekszem nem kiesni az ablakon, meg nem is jól szétverni magam benne. Ez az egyik oka, amiért jobb szeretek én magam a volán mögé ülni, legfőképpen egy ilyen esetben, elvégre akkor nem kell tehetetlenül csak dőlöngélnem ide-oda, mint egy bábú. - Szóval sok ilyen autós üldözésben volt már része? - Teszem fel a kérdést mikor már sikerül újra kiegyenesednem. Nem pánikol be, mint ahogyan azt sokan mások is tennék, már-már kezdem azt hinni, hogy még élvezi is, holott ebben aztán semmi élvezetes nincs. Abban egészen biztos vagyok, hogy nem szeretné ha elkapnának minket. Már mindketten benne vagyunk, őt sem engednék el csak úgy. Sőt, sehogy sem.
A válaszra oldalt pillantok rá. Örömmel hallani azt, hogy hatalmat gyakorlok felette, mint eszköz, nos.. éppen azt teszem. Az én kocsimban van, én vezetek és én döntök, mikor lesz elegem a társaságából, s teszem ki. Mosoly jelenik meg a szám sarkában. Hiszen csak azt mondtam, hogy nem fogom, azt nem, hogy most éppen nem. - Mert maga nem? - kérdezek vissza. Egyre inkább kezdem azt érezni, hogy ha nem ebben a helyzetben lennénk, amiben vagyunk, egészen jól elkardoznánk a szavakkal. Kevés emberrel lehet ezt megtenni, s azokat általában úgy is kezelem, hiszen nem értik a szépséget a labdameccsekben. - Ó, kedves. Nem nekem szükséges nyilvánítania – a pincért azonnal kirugattam, mert egyértelműen alkalmatlan erre a munkára. - Valószínűleg nem férfit választok, aki a sofőröm lesz – jegyzem meg somolyogva. Elvégre hogyan tudnám leveni a lábáról a mosolyommal, hogy nyomja már meg azt a rohadt gázpedált. S ezzel jelzem az ő választási tevékenységét: még ilyenkor is van esze. Noha valószínűleg, csak én voltam a közelben, aki a volán mögött ült. - Egészen biztos így van – a hangsúlyom és hangszínem éppen az ellenkezőjét mondatja. Kedélyesen elbeszélgetünk, noha valóban voltak pár pillanatok, amikor a kétségbeesés és a félelem is kiült az arcára. Vajon mennyire lehetek érzéketlen, mikor csak arra reagáltam? Sokkal inkább dörzsöltségre utal, akit nem olyan könnyű átvágni. - Ez nem bók volt – aki bombázó, az bombázó, márpedig ő nem panaszkodhat. Mást talán sértene büszkeségben, hogy közlik vele, valamiben pocsék, engem hidegen hagy. Szeretem, ha olyat is feltételeznek rólam, nem vagyok képes valamire. Annál jobban ki lehet használni, hiszen szentül meg van győződve erről, én ugyan meg nem változtatom a véleményét. - Oké – s korrigálom az utat, hogy egy másik híd felé robogjunk, kevés esélyt adva a körbekerítésre. A gyors kocsi előnye, hogy hiába csel, a sebességgel nem lehet versenyezni. A híd fel is tűnik, elég rövid időn belül. - Nem az első eset, hogy egy hölgy vágódik be mellém, hogy kocsikázzunk - felelem sokértelműen. Nincs bennem felelem. Az Alexszel halt, ahogy láttam lesüllyedni a vízbe, miközben a partiőrség rángatott ki a vízből, előtte a felszínre, hogy legalább engem mentsenek, de nem akartam. Nélküle nem. Vele ment a lelkem fele, közötte a félelem is. Áthajtunk a hídon, s most kivételesen egyenesen a cím felé veszem az irányt. - Mennyire szeretné, ha tudnának róla, merre lakik? De úgy néz ki, leráztuk őket. Van némi szerencsénk abban, hogy rendőrségi épület előtt sem megyünk el és még azok sem eredtek a nyomunkba.
A társalgásunk valahol már elég mókásnak is nevezhető. Tulajdonképpen egyikünk sem hajlandó sem feladni, sem pedig egy érdemleges választ adni a másiknak. Kérdéseket, kérdésekre halmozunk, megszámlálhatatlan rejtélyes kijelentéseket teszünk. Szóval szépen magyarán megmondva, a társalgásunknak se eleje, se vége... egyszerűen csak egy nagy katyvasz. Azt mondanom sem kellene, hogy ez számomra teljesen új. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki így viszonyuljon hozzám. Általában tiszteletet kapok, ha pedig nem, azt megfélemlítéssel intézem el. Ez az eset pedig teljesen más. Nincs meg a tisztelet, de mivel az életem is múlhat rajta, a megfélemlítést sem alkalmazhatom. Pedig néha szívesen tenném, de mivel nem ismerem őt, és fogalmam sincs arról, hogy mire képes, ezt inkább nem kockáztatnám meg. Még akkor sem ha abban sikerült megegyeznünk, hogy a kockáztatás néha tényleg jó döntés tud lenni. - Mit gondol? - Csak azért sem adom könnyen magam. Újabb kérdés fel, de a mosoly már ott bújkál a szám sarkában, jelezve, hogy kezdem tényleg már-már viccesnek találni a társalgást. Kétlem, hogy lenne olyan személy ezen a földön, aki el tudna menni ezen a férfin. Aki komolyan megértené őt és kezelni is tudja a viselkedését. Már magamból kiindulva is tudom, hogy nem egy egyszerű feladat lenne, senki számára sem. Engem sem sokan tudnak kezelni. - Nem magának? Mit tett azzal a szerencsétlennel? - Azt el tudom képzelni, hogy nem vállveregetve köszönte meg az illetőnek. Ám ha már nem neki kell részvétet nyilvánítanom, akkor nagy valószínűséggel az a másik valaki, sokkal rosszabbul járt. Én pedig aligha tudok elképzelni bármi rosszabbat... Vagyis el tudok, de azok a saját módszereim lennének. Belőle pedig fogalmam sincs mit nézhetek ki. - Ezzel azt akarja mondani, hogy én jól választottam? - Emelem meg szemöldököm. Valóban jó választás volt egy férfi mellé ülni, de azért ezen vitatkozhatnánk még. Biztos vagyok abban is, hogy lehetett volna sokkal nagyobb szerencsém is, valaki olyan mellett, aki nem az időt húzza, hogy saját magát boldogítsa, hanem valóban a gázra lép és csak indul. De ahogyan azt ő is megmondta, mégsem hagyott ott a farkasok között, még ha nem is volt egy könnyű menet. Lehetett volna rosszabb is a végkimenetel. - Akkor már nagyon jártas lehet nők megmentésében. Remélem ők is mind olyan szerencsével jártak, mint én. - Válaszolom, bár magam sem tudom pontosan, hogy mire értem. Valóban a szerencsére, aminek köszönhetően most ténylegesen kocsikázunk és nem hagyott ott a francba. Vagy pedig a fene jó modorának, aminek köszönhetően szívesen megütném már néha. - Beállhat a garázsba, ha szerencsések leszünk akkor látni sem fogják. - Adom meg ezúttal kérdésére a választ, ahelyett, hogy valami hülyeséget felelnék rá, aminek soha nem jutunk a végére. - Ha gondolja még akár fel is jöhet egy kávéra, lényegesen jobb lesz, mint amit korábban ivott. - Nem mondom, hogy nagyon szívesen invitálom őt be, de talán biztonságosabb lenne mindkettőnk számára ha meglapulunk egy kicsit és csak utána ered útnak. - Ennyivel tartozom is a fuvarért. Ráadásul biztonságosabb is lenne várni egy kicsit mielőtt újra útnak indul. - Jegyzem meg, majd még a következőket is hozzácsapom. - De ahogy gondolja... - Nem erőltetném rá semmiképp sem. Nincs túl sok kedvem további vitatkozáshoz vele, ám azt is nagyon jól tudom, hogy ha ezek őt elkapják, seperc alatt fogják kiverni belőle a lakhelyem. Ezt pedig nekem sem ártana elkerülni.
Bírom, ha valaki veszi azt a lapot, amit feldobok. - Kellene tudnom? - félmosoly ott van a szám sarkában, mert már eddig is egészen jól bírta. S nem szükséges tudnia, hogy a figyelmét akarom elterelni a félelemről. Mindig apránként adom ki a lapjaim, ha éppen úgy tartja kedvem, akkor sehogyan sem. És bármennyire is odáig voltam az őszinte rémülettől az arcán, nem hiszem, hogy jó lenne úgy végig kocsikázni a fél városon, hogy rémüldözik mellettem. Túl jó emberismerő vagyok, s a figyelemelterelésben élek járok. Szerényen. - Engem öntött le forró kávéval és az a szerencsétlen? Hát nem mondom, van egy meglátása – ingatom a fejem.- Nem ő hozta ki legközelebb a kávémat, maradjunk ennyiben – válaszolok. Az a pár perc pihenő, míg a hangomat előkerestem valahonnan, adott némi időt, hogy ne rendezzek jelenetet, az nem egy McKeyhez való tett. Persze, egy hatalmas tasli a tarkóján bizonyára elég lett volna, de az olyan.. alpári. Helyette nyugodtan elfogyasztottam a desszeretet, addig is szedtem össze magam, hogy majd egyenesen tudjak járni, ha végeztünk. Azután kérettem az étterem vezetőjét. Tudok udvaras lenni. És úgy rúgattam ki a pincért. - Ezt maga tudja megítélni – váltok sebességet, mert rühellem az automata váltót, így minden kocsiban van botváltó. Amúgy meg: természetesen, igen. Én mindenkinek jó választás vagyok, mert ugyan hol találni belőlem még egyet, ha nem itt? Az emberek általában izgulnak, hogy jaj, mi lesz. Ezt viszont sem nála, sem nálam nem látom és ez sokat segít azon, hogy nem tüzeli fel az ingeremet arra, hogy valóban kivágja més kereshet taxit. Már csak azért sem, mert ha most lenne baja, azért annyira pöcs mégsem vagyok (néha igen), hogy csak úgy kirakjam. De neki ezt nem kötöm az orrára, miután jól eltereltem a figyelmét. Valamennyire. Ráadásul száguldozhatok, ami mindennel felér. - Ezt tőlük kérdezze meg – hiszen még egyrészt nincs vége ennek az utazgatásnak, másrészt meg .... nem, odáig nem alacsonyodok le, hogy kihasználjam ezt a helyzetet. Az ajánlata meglep. Nem éppen így indult a kis alkalmi beszélgetésünk. - Hogyne, hogy rám öntse – vigyorodom el. - Bélyeggyűjteménye nincs véletlenül? - utalok a felhívlak egy kávéra kérdésére, ami tudom, itt más színezetet kap, hiszen utána ki is fejti, miért gondolja, hogy jobb, ha most nála leszek. Nem mondom, megfordult a fejemben, hiszen ha utána jönnek, akkor a lakására is feljöhetnek. De az már nem az én gondom. - A meghívást köszönöm, s jobb lesz, ha a saját garázsomban pihen a kocsim. Ésszerűbb lenne majd a rendőröket hívnia, ha felér a lakásába – pillantok rá, miközben a cím elé gurulok a kocsival. - Megvárom, míg becsukja a bejárati ajtót, rendben? A bejárati ajtóra, majd a környékére tekintek, s nem látok gyanúsat, de jobb felkészülni.
Az meglepő lenne ha azt mondom, hogy már őszintén szólva fogalmam sincs, hogy miről van szó? Egyszerűen elvesztettem a fonalat, csak annyit tudok, hogy valamire egyikünk sem akar választ adni és a vége nem más, mint egymásra halmozott kérdések tömkelege. Amikben már jómagam is jól elvesztem, így aztán jelen pillanatban, még ha fel is szeretném adni, és egy értelmes válasszal rukkolni elő, nem menne. Mert nem emlékszem mi volt az eredeti kérdés, tehát nehézkes is lenne. Nem értem a férfit, de ugyanakkor magamat sem, hiszen olyan reakciókat vált ki belőlem, amit aligha sikerült eddig bárki másnak. Ez egyben jó és rossz értelemben is. Valahol mélyen még kedvelem is őt, elvégre nem sokszor találkoztam még hozzá hasonló emberrel. A kettőnk közötti hasonlóság pedig rémisztően túl sok. Még szerencse, hogy magammal nem kell napi szinten megbírkóznom, aligha menne. - Maga szerint? - Kérdezek vissza fene nagy önbizalommal, mintha komolyan tudnám is miről van szó és csak tovább szeretném tetőzni a társalgást. Még ha tudná, hogy ez nem így van... Gondolom rendesen húzná majd az agyam is vele. Jobb ameddig nem tudja. - Ha jól rémlik, maga mondta, hogy nem magának kell részvétet nyilvánítanom. Tehát akkor hogy is van ez? - Ismételten értetlenül emelem meg a kezeimet. Ennek a férfinak bizony az ég világon soha és semmi nem lesz jó. Ha azt mondom egy, ő azt mondja kettő. Ha azt mondom kettő, ő az mondja egy. Nem értem, talán nem is kellene annyira törnöm rajta a fejem, mert soha az életben nem is fogom megérteni. - Szóval elvette a megélhetését egy kis szerencsétlenkedés miatt. - Mondom ezt úgy, mintha én soha nem tettem volna semmi hasonlót. Pedig bizony tettem, sőt én magam rúgtam őket ki. Azért büszke nem vagyok rá, elvégre jól tudom, hogy milyen nehéz lehet a megélhetésért küzdeni. Én magam is átestem már ezen, de néha olyasmit kell tenni, amire nem büszke az ember és nem feltétlen a másik javára fog menni. - Azt nem mondom, hogy nem lehetett volna jobb a választásom, de azt hiszem elégedett vagyok. - Válaszolom némileg merészebben, elvégre a veszély már elmúlt, még ha úgy is dönt, hogy kidob, akkor sem fogok mérgezett egérként rohangálni az út mentén. És hát válljuk be, ennél nagyobb dícséretet nem érdemelne, kétlem, hogy meg is kapna mástól. - Komolyan ezt nézné ki belőlem? - Nevetek fel, magam sem tudom, hogy mivel érdemeltem volna ki ezt. Tudtommal semmit nem ártottam neki... Legalábbis egyenlőre. - Nincs. - Nézek rá amolyan "most komolyan?" tekintettel, majd hozzáteszem a következőt is. - Legfeljebb kocsi. - Mert az valóban van, amit meg is látna ha úgy döntene, hogy beáll a garázsba. Persze én aztán nem erőltetek semmit, nem biztos, hogy a továbbiakban is szeretném őt értelmezni, hiszen ez elég fárasztó tud lenni. - Rendben van. Ezesetben köszönök mindent. - Vetek rá egy utolsó pillantás, majd a kocsiból kiszállva indulok meg a bejárat felé. A rendőrök kihívására jobbnak látom inkább nem válaszolni, elvégre még ha ő azt nem is tudja, eszembe sem jutna a zsarukat hívni. Legfőképpen nem a lakásomra. Még csak az hiányozna...
- Honnan tudjam? - Azt hiszem, megtaláltam azt a partnert, akivel a semmiről is egészen jól el tudnánk kérdezősködni, a nélkül, hogy foglamunk lenne, miről is beszélünk már tulajdonképpen. Jó taktika összezavarásra, s jó figyelem elterelésre is. - Aaa, tehát a részvét és a szerencsétlen az egy és ugyanaz, értem már – közben mosolygok. Egy és ugyanaz, bizonyos esetekben és helyzetekben. - Meglehet. Vagy éppen attól kíméltem meg, hogy egy kevésbé türelmes úriember kést kínáljon a hátába, vagy milliókra perelje. - tudok én rendes is lenni. Annyira nem. Mindig. Megtehettem volna, de mivel aaakora hűde nagy dolog a beégetésen (leégetésen, bár nem volt, csak marha forró volt) kívül nem történt, jobb, ha inkább nem ügyetlenkedik. Előttem és velem meg főleg ne. - Hát... ez jó – vigyorodom el. Még hogy jobb választása. Én vagyok a legjobb. - Komolyan, nem. Viccesen, inkább? - nevetem el magam. Elnevette magát, ez már így rendben alakul. - Ejj, pedig már kezdtem hajlani a meghívásra. A kocsi is egészen jó gyűjtési mánia. Valahogy mégis úgy vélem, jobb ma mára ennyi az egészből. Hogy később mennyi gyorshajták, piros lámpán átmenet lesz, az egészen nem izgat. Mindent el lehet simítani, elvégre ezért szeretek fent és nem sehol lenni. Így ezen sem aggódom. - Kérem – nem mondom, hogy vigyázzon magára. Van valami benne, ami azt súgja, nagyon is tud. Felteszem a napszemüveget a fejem tetejére, hogy lássuk egymást már legalább, szemtől szembe. Még nézem, ahogy az ajtóhoz lép, aztán a napszemüvegért nyúlok. Nem akarom kisütni a fejem. A felkaromnak ütödő dolgot szinte még alig érzékelem, mikor azt érzem, hogy a a másik oldalon fejem nekivágódik az üvegnek, az ütközés erejétől, utána azonban teljes filmszakadás. A kezemben lévő napszemüveg a földre esik, ahogy elengedi a kezem. A törhetetlen üveg valóban törhetetlen, a golyónak viszont csak annyiban áll ellen, hogy az üveg így ugyan kismillió darabra nem hullik szét, a fólia összetartja, de átengedi a golyót. A fegyver hangtompított, így a forgalom zajában szinte semmi sem hallatszik és még csak nem is feltűnő az egész. Az autó, amely csak éppen ennyire lassított le, valamennyire, tovább halad, mintha mi sem történt volna
Megadóan rázom meg a fejem, a véget nem érő társalgásunkra, elvégre nagyon úgy tűnik, hogy akár órákig is el tudunk szórakozni a semmin. Vagy inkább valamin, de szerintem már neki sincs arról semmi fogalma, hogy mi is lenne az. Ha eddig azt hittem, hogy nincs nálam lehetetlenebb személyiség ezen a földön, nos be kell ismernem, hogy tévedtem. Ő még nálam is rosszabbnak tűnik, de minimum ugyanolyan, mint én. Azt még mindig nehezen tudom eldönteni, hogy ez ugyan jó, vagy éppen rossz. Az már biztos, hogy semmiképp sem kezdenék üzletelésbe vele, valószínűleg annak sem lenne soha vége, csak a saját akaratunkat erőltetnénk, vagy éppen folyamatosan az ellenkezőjét akarnánk, mint amit a másik, és a büdös életben nem sikerülne megkötni az üzletet. - Miért van az, hogy bármit mondok, semmi sem jó? Maga nem kért a részvétemből, akkor meg? Talán mindketten megérdemlik? - Magam sem értem, hogy miért húzom fel magam ilyen apróságokon, holott abban sem lehetek biztos, hogy ez a sztori igaz lenne. Nincs kizárva, hogy az úr csak kitalálta egy kis szórakoztatás reményében. Igazából teljesen mindegy is lehetne számomra, elvégre engem nem érintett. Én mégsem tudom olyan könnyen elengedni a dolgot, mert egyszerűen az idegeimre megy a férfi. Mindenre magyarázatot vár, de semmi sem felel meg. - Most komolyan... Mindenki agyát így húzza? Vagy csak velem játszik ilyen játékot? - Nézek rá kíváncsian, bár jól tudom, hogy mindehhez két ember kell. Én pedig vagyok olyan ostoba, hogy belesétálok minden egyes számomra kiállított csapdába. - Nem tudom, hogy akkor mennyire lenne vicces, ha ténylegesen meg is csinálnám. Amit persze nem tennék, elvégre csak az életem megmentésén igyekszik annyira, de ugyan? - Igazából ha tényleg rászolgálna, gondolkozás nélkül tenném meg. Akár sokkal rosszabbat is, mint némi kávéval locsolni meg, bár ezt jobbnak látom inkább megtartani saját magamnak. - De bizony, hogy az. Talán egyszer még lesz alkalma megnézni. - Jelentem ki, miközben végre alkalmam adódik a szemeibe pillantani. Az ajtó automatikusan csukódik mögöttem, én pedig csak egy nagy sóhajjal jelzem magamnak, hogy ezt is megúsztam. Egy újabb napot élhetek meg, ami pedig az én szakmámban bizony nagy szó tud lenni. Napról napra élünk, örülünk minden napkeltének, akárcsak az utolsó lenne. - Ott még mindig nem parkolhat, ugye tudja? - Már nagyban a liftre várakozom, mikor Ted szólal meg mellettem, akinek minden bizonnyal még mindig fogalma sincs arról, hogy milyen autóval is rendelkezem. Mondjuk ezen nem is csodálkozom, tekintve a kis gyűjteményre. Mindenesetre meglepettem pillantok fel, hiszen most még csak nem is volt mit leparkolnom. - Mi? - Értetlenül pillantok a férfira, aki csak a még mindig nem mozduló autó felé int. - Az nem az... - Mondanám, hogy az enyém, de végül be sem fejezem a mondatot, egyszerűen csak visszafordulok, ezzel faképnél hagyva a férfit. Valami nincs rendben. Miért van még itt? - Basszus, basszus, basszus! - Morgom az orrom alatt, miközben a korábbi nyugalmamat, ismételten idegesség váltja fel. Újra a férfi mellé ugrok, de ezúttal nem kezdi el húzni az agyam. Ezúttal túlzottan csöndben van, és ha nem teszek valamit, rohadtul az is marad. Meglökdösöm a férfit, azt sem tudom mit kezdjek vele hirtelen, nem vagyok orvos. Orvos... - Gyere a lakásomra, de rohadt gyorsan! - Nem húzom felesleges körökkel az időt, csak mondom amire szükségem van, az pedig egy orvos. Aki nem fog kérdezősködni, sem papírokkal foglalkozni, csak jön és teszi a dolgát, aztán pedig elsétál egy szép összeggel a kezében. Mielőtt még a férfi bármiben is ellenkezni tudna a vonal túlsó oldalán, egyszerűen befejezem a hívást és újra az eszméletlen újdonsült barátom felé fordulok, aki valószínűleg a legszerencsésebb fickónak tarthatja magát. - Oké, ezért utálni fogsz, de muszáj lesz. - Mondom, majd a kocsiból kipattanva, a vezető oldalra sietek, hogy aztán a férfit nagy nehezen átbökdössem, inkább rúgdossam a másik oldalra, majd a korábbi helyét elfoglalva beparkolok a garázsba, mintha mi sem történt volna. Nincs szükségem felhajtásra, arra esély sincs, hogy mentőt vagy rendőrt hívjak ide. Aztán majd magyarázkodhatok is. Na meg azt! - Ideje felébredni, Csipkerózsika. Nincs az az isten, hogy én a hátamra tudlak venni. - Fordulok ismételten a férfi felé, mikor már legalább rejtve vagyunk a kíváncsi tekintetek elől, majd megszabadulva saját, nem mellesleg rohadt drága felsőmtől, azt a még mindig vérző karjára csavarom rá. Hogy én mit meg nem teszek érte... Pedig meg sem érdemli. Mondjuk szerzett egy golyót miattam, szóóóóval talán mégis.
Mosolygásra késztet a fejrázás, amit elkapok egy oldalpillantással. - Vagy éppen ellenkezőleg, minden jó, pusztán számításba vesszük a többi jót is, mint lehetőséget – mert mindig ezt keresem. Sosem a problémát, a lehetőség az, amit keresek. Sosem elégedek meg egy válasszal, hiszen van több is. - Ó, nem, cseppett sem. Nem mindenkinek van agya hozzá, ugyanis – adom vissza a sokrétű, ugyanakkor nagyon is pozitív választ. Mert nem, nem mindnekivel lehet ezt játszani, s pláne nem ilyen sokáig. S hogy mindezt egy autós üldözés közben tesszük, nos... erre mondják azt, hogy nincs ki mind a négy kereke. - Képes volna? És ezek után még menjek fel magához egy kávéra.... - nevetem el magam. - Szép. A szemeibe tekintek, amit ugyan nem nagyon lehet olvasni, mert abban mindig valahogy ott a derű. Abból pedig mást nem nagyon tudnak kiolvasni.
Nem érzékelem, hogy nyílik az ajtó, s hogy beül mellém. A meglökdösésre testem egyrészt enged, másrészt nem mozdul. “gyere” de hová? Testem enged, s ha nem is könnyen, de elég rövid időn belül át tud lendíteni a másik ülésre, amit, ha látnék, eléggé nagy elismeréssel nyugtáznék, miután kellően kiröhögtem magam. Ekkor látni a halántékomon is, hogy elég rendesen megpuszilta a kocsi azon oldalát, ahogy nekiestem. Az utat sem érzékelem a garázsba, újból elsüllyedek teljesen a sötétségbe, az a szó már messzire van. Alex arca merül fel előttem, a víz hangja, az érintések a karomon, törzsemen... aztán megint csend... Felébredni? Csipkerózsika? A két szó elér és nem tudom hova tenni. Ki kérdezte? És miért? A fájdalom hirtelen fut végig rajtam, ahogy a kötés a karomra kerül, a fejem nem akarja, hogy felébredjek, de ez magához térít annyira, hogy ha még nem is nyitom ki a szemeim, érzem, ahogy folyik valami az arcomon és hogy... - Csipkerózsikát csókkal ébresztették – ez volt a kérdés, ugye? A hangom ugyan halk, de érthető. Iszonyúan lüktet a fejem, a nyakam fáj és a karom éget. Mi történt? Résnyire tudom kinyitni a szemeim, mozogni annyira nem megy. A bal szemem nem nyílik, érzem, hogy telement valamivel, odaemelem a kezem, de már az illatáról tudom, hogy nem jó. Rövid ideig csak nézem Amarát, és nem tudom hova tenni. De hiszen felment, bement a házba? És ez a hely? Már majdnem kérdezném, miért jött vissza, de újfent mozdul a kezem, s ahogy megérintem a felkarom, a fájdalom újfent végigmegy rajtam. Valami nem jól sült el. - Veled minden rendben? Kicsit tépettnek tűnsz – a gondolatom, hogy minek látom, tehát vele is történhetett valami, ki is csúszik a számon, de aztán érzem, hogy kezdek visszasüllyedni. De mintha azt mondtani volna, hogy cipelni. De hova? Az ép kezemmel megpróbálom kinyitni az ajtót, hacsak nem nyitotta ki előbb, s kirakom a lábaim, mielőtt még oldalt dőlve kiesnék a szédüléstől. Nem szoktam sérüléstől ennyire gyenge lenni, így vagy a fejem kapott nagyobb ütést, vagy.. lenézek a karomra és a megoldás megvan. Kórházba vitt? De hogy? S hol vannak az orvosok? Félig automatikusan, félig arra fókuszálva, amit mond, teszem. Most magamtól nem megy semmi, még ha kicsit kezdenének tisztulni a gondolataim is. Talán mégsem vágtam be annyira a fejem. - Te mondtad, hogy a hátadra veszel? - mintha hallottam volna ezt mondani, de nem vagyok benne biztos, hogy ő volt. - Kicsit bizarr lenne, nem? - A logikus gondolkodás csúszkál, s majdnem én is, ahogy végre állok. A karomban a fájdalom pokoli, nem különben a fejemben, így mire a lifthez érünk, addigra megint csendesebb leszek, koncentrálva azon, hogy mielőbb odaérjünk.
A jelenlegi helyzetben a legérdekesebb történés, hogy végre megértem őt. Hosszú, semmitmondó társalgásaink során, most először érzem úgy, hogy végre értek is valamit. Hogy talán mégsem annyira szörnyű ez az ember, csak túl sokat akar tudni, és valljuk be, nem a legjobb módszereket alkalmazza ahhoz, hogy másokat beszédre bírjon. Más szempontokat közelíttet meg velem, azzal, hogy egyszerűen az idegeimre megy. Nem pontosan tudom, hogy mit kezdjek vele. Azt hittem jó emberismerő vagyok, de ezen most egy kicsit muszáj lesz elgondolkoznom. - Érdekes meglátások. - Válaszolom csupán elismerően, hiszen ritka az mikor valaki ennyire meg tud lepni. Nem vagyok hozzászokva, hogy egy társalgás során a partnerem, az orromnál fogva vezessen, éppen ezért jár is ki neki némi elismerés. - Áhháá! Akkor átmentem minden teszten? - Nevetek fel ismételten. Nagyon úgy tűnik, hogy újdonsült barátom véleménye változni látszik. Mikor beültem az auótóba, még pancser voltam. Most pedig odáig fajult a világ, hogy már agyam is van. Micsoda megtiszteltetés ez a számomra. Ki gondolta volna, hogy csak egy őrült autós üldözésre van szüksége, velem egytérben, ahhoz hogy ilyen hamar megváltozzon a véleménye. - Mint azt már korábban mondtam, nem tenném meg. - Ebben aztán végképp nem hagyom, hogy kicsavarja a szavaimat és a végén még valami boszorkánynak állít be, ami természetesen nem vagyok. Nem annyira, na.
Örömmel veszem tudomásul, hogy a férfi, akinek nem mellesleg még a nevét sem tudom, lassan újra némi életjelet mutat. Tényleg nem szívesen húznám őt végig a parkolón, be a liftbe, majd a lakásomba. Érdekes egy jelenet lenne, az már egyszer biztos. Lgfőképpen akkor ha egyik szomszédom éppen most készülne valahová. Szerintem mind tudják, hogy nem vagyok egy komplett személyiség, de ez még nekik is sok lenne. - Csipkejózsikát pedig egy jókora pofonnal fogom. Szedje össze magát, nem maradhatunk itt. - A fájós fejének biztosan nagyon jól jönne egy tasli. Azért ennyire még én sem lennék gonosz, de muszáj őt kiugrasztanom valamivel. Össze kell szedje magát, mert bizony segítenie kell felemelni azt a nagy hátsót. - Tépett? Inkább enyhén alulöltözött. Reménykedjünk, hogy nem ütközünk bele egyik szomszédba sem. Kapaszkodjon meg bennem, aztán mozgás! - Állok is meg mellette, elvégre még ha felkapni nem is tudom, de támaszként mégis szolgálhatok. Aztán legfeljebb majd együtt esünk. - Hogyisne! Rögtön! - Nevetek fel kérdésére. A férfi még nagyon nincs észnél, de ezt annyira talán nem is bánom. Legalább amíg felérünk ne kezdjen el kiabálni, hogy de ő kórházba akar menni, mert bizony oda nem fog. A lift ajtaja nyílik, vagy kétszer be is akar csukódni, mire sikerül a vendégemmel együtt beszenvednünk magunkat, majd a kártyám segítségével, el is indítom azt felfelé. A lift hangtalanul mozdul meg, aztán hangtalanul is áll meg, csupán egy emelettel feljebb, ahol bizony nagy félelmem is megtörténni látszik. Az ajtó újra nyílik, majd egy igencsak kikerekedő szemű hölgyemény néz szembe velem. Látszik rajta, hogy tétovázik, nem tudja eldönteni, hogy csatlakozni akar vagy sem. Végül a nő belép a liftbe, mondanom sem kell, hogy a lehető legnagyobb távolságra a kis kettesünktől. - A fenének kellett neked már fényes nappal leinnod magad. Részeg disznó! - Kiáltok fel, némi idegességet színlelve, amit igazából annyira nem is kell színlelnem. Hát mit ne mondjak, jól nézünk ki. Ha eddig elkerültek a szomszédok, akkor ezek után rám sem fognak nézni. A jelenettől szívesen kezdenék már el nevetni, de tartom magam. A padlót bámulom és próbálom a társam kezén tartani a ruhát, semmi szükség arra, hogy megláthassák a sebet vagy éppen a golyót, vagy akármit. Így még elmehet az eset egy kocsmai bunyónak... Már amennyire. Remélhetőleg a hölgyemény nem az eszéről híres. - Hát ez jó volt... Az orvos mindjárt itt lesz, csak próbáljon ne mindent összevérezni. - Mondom mikor végre a tágas luxuslakásba érve próbálom őt a kanapéra tessékelni. - Valamit inni? Gondolok én töményre... Whisky? Vodka? Akármi? - Azt rögtön gondoltam, hogy nem teázgatni akar egy golyóval a kezében.
- Fogjuk rá – hiszen ez nem arra megy ki, hogy kinek van igaza. Felőlem mindenkinek lehet igaza, abban az esetben is a saját meglátásom szerint döntök. Ha merőben szembemegy mindennel, akkor is. Legfeljebb nem faltörő kossal, hanem trójai falóval teszem. Mind a kettőben van élvezet. - Átmenni? Minden teszten? - Rejtelmesen elmosolyodom. Ahhoz sokkal több mindent kell felmutatni, hogy átengedjek bárkit a rostán, bár azért elismerésem, amit a szavakkal leművel, kevesen értenek hozzá. - Ezt azért örömmel hallom – biccentek félig komolyan. Tisztában voltam azzal akkor is, hogy baleset s kis híján valóban úgy csaptam volna reflex szerűen tarkón a pincért, hogy lefejeli az asztalt. Aztán meg kozmetikázhatom a tettemet, magyarázkodással. Inkább a színfalak mögött intéztem el a dolgokat. S nem hiszem, hogy képes lenne a mellettem ülő arra, hogy direkt leöntsön. Véletlenül meg bármi előfordulhat. - Maradok a csóknál – sóhajtom halvány mosollyal. Egy pofont nem azonnal éreznék meg most, pár perccel később, abban biztos vagyok. - Miért nem? A kocsi..? - Akkor mégis baleset volt? De mikor? Hol? Mi esett ki? Ezek a kérdések a távolban kavarognak, s csak látom őket keringeni, de nem érnek el hozzám, így hagyom őket elcsúszni, a tudatommal együtt, ami miatt majdnem kiesek a kocsiból is, de megtartom magam, némi segítséggel. Elmosolyodom arra, hogy viccet csinál abból, a hátamra kapna. Nem megy most elképzelni, a helyzetet mégis mókásnak tartom. Ép karomat átvetem a vállán, vagy ő, nem is figyelem, járni megy, nem azt találta el a golyó, s bár nehéz nem elesni, tartom magam. Szavai mintha búra alól érkeznének, elkezd zúgni a fejem, s minden szürkéssé kezd válni. Ennek eredményeként egyszer majdnem a földre csúszok, ahogy a liftet hívja, aztán meg nem találok be a liftbe, mert eltűnik a látásomból. Nekidőlök a hideg fémnek, nagyon jól esik, noha utána meg érzem, ahogy a hideg megy át rajtam. Megáll a lift, s azt hiszem, megérkeztünk, de csak beszáll valaki. Most ingerel a tömény parfümje, de inkább csak visszatartom a lélegzetem, koncentrálva arra, hogy legalább a színek visszatérjenek valamennyire. Nem értem a kifakadását, s már kissé gúnyosan felelnék, hogy elég disznó férje lehet valóban, ha képes így megtépni, amikor a felkaromra szorul a tenyere, a seben, amit érzékelek, mint az egyik fájdalom góc, s csak megakad a levegő bennem a szikráktól, amik tüzijátékká olvadnak össze az érintésétől, s csendben maradok. Nem tudom, mikor szállt ki a másik nő, s ahogy körbenézek a folyosón, nem úgy néz ki, mintha kórházban lennénk. - Ez nem kórház.... - vissza akarok lendülni a liftbe, s kezem keresi a mobilt is, hogy akkor majd hívok én mentőt, de addigra már a lakásban vagyok. Vagyunk. - Pedig egész jól menne. A lakás színéhez is. Ha már úgyis szívtam a magáét. Orvos? - Nyugtázom, hogy jön orvos és jó végre ülni, legszívesebben eldőlnék, de ahogy engedem a fejem le, a lüktetés úgy erősödik, így inkább csak támlának döntöm, becsukva pár pillanatra szemeim. - Abszint. Az biztos fejbevágna a másik oldalon is – felelem halkan. - A vodka is jó lesz. Meg fejfájásra is jó lenne valami. Mondjuk egy doboz Aspirin. Ha lehet, az is tömény legyen. Közben megpróbálom leszedni a pólomat. Érzem, ahogy vérzik a felkarom, s ha így halad, nem csak hogy a kanapé lesz elég véres, de annyia kifogyok naftából, hogy hiába orvos és a szorítókötés, ami most rajta van, nekem végem lesz, mint a botnak. Pechemre az anyag túl jó szövetből van, így nem tudom csak úgy letépni.
Kérdésére csak egy fejrázással válaszolok. Bőven elegendő is kell, hogy legyen neki, elvégre eszemben sincs mégegy szócsatába menni bele. Ahogyan az elismerő szavakért sem fogok kuncsorogni, a korábbi megjegyzése már bőven elegendő volt számomra. Nem mintha sokat számítana, hogy mit is gondol rólam, főleg mert nem tartom túlzottan valószínűnek, hogy újra találkozni is fogok vele. Hacsak nem ugrok be ismételten a kocsijába, hogy mentsen meg. Bár kétszer aligha gondolnám, hogy megtörténne ugyanez, legfőképp mert legközelebb már én is óvatosabb leszek. Hiszen minden ostobaságból tanul az ember, nem követi el ugyanazokat a hibákat, legfeljebb akkor ha ténylegesen egy nagy pancser az illető. Ami nem vagyok. Nekem nem adódik meg annak lehetősége, hogy elkövessem többször ugyanazon hibákat, elvégre a fejem mehet rá. - Amit nem valószínű, hogy kapni fog. - Legalábbis tőlem biztosan nem, de azért szép próbálkozás, még így félholtan is. Vagy éppen pont emiatt. Elég rosszul fest, fogalma sincs arról, hogy hol van, vagy mi történt vele, amiért még csak meg sem kövezhetem. Alapos ütés mérte a fejét is, de egyenlőre csak annak örülök, hogy magánál van végre. Így aztán nem kell azon agyalnom, hogy miként szenvedem őt fel a lakásomba. - Ha a kocsiban akar éjszakázni és itt elvérezni, nekem az is jó. - Természetesen nem jó, éppen ezért is termek máris mellette, hogy némileg támogassam mielőtt kihasalna. Ám azt azért jobbnak látom egyenlőre nem megemlíteni, hogy nem egy kórház parkolójában vagyunk, nem is fogunk ott lenni. Azt pedig végképp remélem, hogy nem is tervez bejelentéseket tenni, különben a végén még megbánom, hogy segítettem rajta. - Nem, ez az otthonom. - Jelentem ki végül, mikor már biztonságban tudhatom mindkettőnket. - Tudja... Nem igazán van szükségem felhajtásra, szóval jobb szeretném ezt így intézni. Ha nem bánja? - Nem mintha lenne bármi választási lehetősége, de szeretném tudni, hogy hogyan vélekedik erről, mielőtt még valami ostobaságot csinálna. - De ne aggódjon, az orvos mindjárt itt lesz. Az egyik legjobb a környéken, aztán jobban is érzi majd magát, csak egy kis pihenésre lesz szüksége. - Amit azért nagyon remélek, hogy nem itt tervez megejteni, már így is jóval több időt töltünk el együtt, mint azt kellene. És talán egyre több dolgot is tud meg rólam, mint azt kellene. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy meg fogom bánni amiért nem hagytam csak elvérezni a kocsiban. Viszont ő sem hagyott ott azoknak az idiótáknak a kezén, sőt még ő is járt pórul. Ennyivel tartozom neki. - Szívta a véremet? Észre sem vettem. - Mondom egy féloldalas mosollyal, a humora már visszatért. Nagyszerű! - Mindjárt keresek valamit. Bááár nem vagyok benne biztos, hogy a doktor értékelni fogja a fájdalomcsillapító plusz alkohol kombót. Biztos benne? - Kétlem, hogy a doktor bármit is értékel ami körülöttem történik, dehát tudja jól, hogy minden egyes a keze alatt elhulott emberemért, ő is veszít valamit. Vagy valakit. Lényegtelen, nem vagyunk túl jóban, de legalább teszi a dolgát, nem kérdez és hallgat. - Hogy hívják? - Teszem fel végül a kérdést, részben kíváncsiságból, részben pedig mert igyekszem szóval tartani, nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet lenne ha ismételten eszméletét vesztené. - Legalább tudjam kinek az életét mentem meg. - Közben már teszem is le elé a vodkás poharat, üveggel együtt, aztán választhat melyikre lesz szüksége, majd a gyógyszert is leteszem egy pohár víz társaságában. Nagyfiú már, tudja, hogy mi jó neki. - A segítség pedig már itt is van. - Pillantok ezzel a megérkező orvos felé, akit beinvitálva már a sebesült felé vezetek.
Kétségbessett és egyben vicces arcot vágok hirtelen, mint aki nagyon várta azt a csókot. Ha igaz akarok lenni magamhoz, már abba is beleájulnék jelen pillanatban. Végül is teljesen lényegtelen, milyen állapotban van a kocsi, az a legkisebb gondom az életemben. - Igazán kedves. Meg célszerű is. Nem kell takarítani utánam. - De... - a kezem a mobilt keresi, s rájövök, a kijelzőt sem látnám rendesen. És a fények nem igazán tesznek jót a fejfájásomnak... - Nem maga lőtt le, szóval nem é.... - vagy mégis értem? Annyit még felfog az agyam, hogy lőtt sebbel berobogni a kórházba, egyenlő a rendőri kérdezésekkel. Ráadásul sosem voltam közkórházban. Nem is akarok lenni. - Bánom. Az egom szereti, ha körbedöngik. De most a kanapéval is beérem... - sóhajtok drámaian és félig komolyan. - Már ha addig nem vérzek el – hiába a szorító kötés, még kéne rá valami, érzem, ahogy továbbra is vérzik a sebem és már kezd égetni is, lüktetni is. - Ó, nem? Akkor legközelebb is, szívesen – a mosolyom azért jelzi, hogy nem hiszek ám azoknak a szavaknak. Először csendben maradok és keresem a hang irányát, merre is van, noha nehéz fókuszálni, ahogy a kép minduntalan elcsúszkál, a tudatommal együtt. - Nem bánom, csak legalább nem akar szétmenni a fejem – hányingerem is kezd lenni, de még csak csendesen sorakozik a sarokban. - Hogy hívnak? - Kérdezek vissza, aztán felteszem magamnak is a kérdést. Csend érkezik belülről. Hogy hívnak? Van nevem, tudom. Becsukom a szemem, gondolkodom. Der...der.. - Xander – valami ilyesmi, asszem. Ismerősként cseng. - Nem én mentettem meg előbb a magáét? - Vagy valami hasonló volt. - És a magáé? - Bár van egy érzésem, hogy el fogom felejteni. Kiszórok a dobozból három aspirint is, és isten ments, hogy vízzel mérgezzem magam. Egyből töménnyel, legalább az utolsó perceket élvezzem. Kezdek egyre jobban fázni is és a gondolataim is kihagynak. Elég jól elszerencsétlenkedek a gyógyszer bevételével, s az alkhohol hamar felmelegít, mélyet sóhajtok. A pólót elengedi a kezem, inkább békén hagyom, ahogy megérkezik az orvos. - Orvosokat, nem? - Kérdezem tanácstalanul, a mozgó irányba fókuszálva, de folyton szétesik a kép. A doki a megfelelő előkészületek után megint a nevemet kérdezi. - Az előbb tudtam. Azt hiszem – már megint a nevemet kérdezi. - Meg tudja mondani, mi történt? - A fénybe meredek, ahogy meglengeti előttem a kis, kézi lámpát. - Csak annyit, hogy meglőttek és bevágtam a fejem. Nem ő csinálta, nyugalom – el akarom söpörni a kezeit, és rájövök, hogy csak egy kéz van. Vagyis egy doki. Azt hiszem jobb, ha nyugton maradok és valahogy nincs is kedvem mozogni. Fáradok. - Agyrázkódása van – egyenesedik ki az orvos. - Van jege? - Aztán beleszagol a levegőbe. - Maga itta meg az alkoholt? - néz az üres pohárra az asztalon. - Semmi alkohol, pár napig. - Én. Jól esett. Hupsz – fázis késéssel válaszolok. Most valahogy mókásnak találom, hogy ez a helyzet. Ezután a karom fölé hajol, de már nem is érzem, ahogy nézegeti. - Van valami nejlon, amit az ágyra teríthetünk? - Néz Amarára az orvos. Ahogy belenyúl a sebbe, hogy kivegye a golyót, minden elsötétül előlem, a felnyilalló fájdalomra már reagálni sem tudok, megint elsüllyedek a sötétségbe. - Mélyen volt a sebben, de a kötéstől legalább nem vérzett el. Kevés kellett hozzá – gyors, gyakorlott mozdulattal teszi a dolgát, majd szorítókötést tesz a sebre, s nekiáll a halánték kitisztításának is. - Nem kell infúzió, ki fogja bírni, sok folyadékot fogyasszon, ezt pedig mind vegye be, napi háromszor. Nem fog elfertőződni a seb, lefertőtlenítettem. - Hagyja magától felébredni, ez lehet akár a holnapi nap is, lehet félóra is. Ha felébreszti, meggátolja az agy gyógyulását a traumából. Jéggel borogassa a fejét, hogy a belső duzzanat lemenjen. Erős ütést kapott. Nem érdekel a doki, nem is tudok azzal foglalkozni, mennyire akar itt lenni és mennyire boldog. A halántékom csak egy öltést kapott. Három óra múlva hirtelen mozdul meg a kezem, ahogy szinte berobban a külvilág. A fejem szerintem sokkal rosszabbul van, mély levegőt veszek, s mikor kinyitom a szemem, mind a kettővel látok, noha továbbra sem tisztán. - Hol vagyok? Mi történt? - Rettentően fázom és szédülök. Aztán beugrik. Szusszantok egyet. - Itt van? - Várom a választ, de azt hiszem, hogy jobb, ha elpárolgok, előtte még akarok tenni valamit. Bár még azt sem tudom, hogyan jutok ki.
Kezdőlap
Amilyen gyorsan csak lehet, megpattantam a házból, meghagyva minden idegeskedést az esküvővel menyasszonyomnak. Tudok kedves lenni, s olyankor azért becsatlakozok, de szerintem mindig fellélegeznek, ha nem vagyok ott. Én is. Leendő anyós kemény falat és nagyon jó edző, miként tudok úgy hozzáállni, hogy ne szóljak be. Már csak azért sem akarok, mert mint rájöttem, néha jobb taktika, ha nem hozom kínos helyzetbe menyasszonyom, így is elég nagy teher van rajta. 
