A kórházból, hiába hangoztatta minden nap, hogy jól van, csak egy nappal korábban engedték ki, mint az ígért egy hét, abban az esetben, ha napi szinten fogadja otthon az orvost, és három naponta lehetőséget ad kötözésre. Valószínűleg ebben is Alvize keze lehetett, mert az orvos ezt úgy közölte vele, mintha nem a bevett szokások egyike lenne a sok közül, de Marcello nem kifejezetten foglalkozott a dologgal. Ha jönni akar az orvos, jöjjön, úgy sem engednék valószínűleg sehova, neki meg, mivel Fabiolát csakúgy nem láthatja, nem nagyon támadt volna kedve hova menni hirtelen.
A ház, ahol Serra felnőtt nem egy villa, de a rangjukhoz képest elég pöpec, legalábbis ő mindig így gondolt rá; több szintes, sokszobás és fürdőszobás, úgyhogy sosem panaszkodott egyikük sem, ráadásul mióta folyatja haza a pénzt úgy, ahogy nem szégyelli, még felújítás meg bővítés is történt rajta, nem is egyszer. Mégis még mindig sokkal barátságosabb és otthonosabb, mint bármelyik ingatlan, amiben a közeg tagjainak köszönhetően járt, főleg úgy, hogy a testvérei, is beköltöztek most egy időre, hátha az idegeire mehetnek, ha már nem patkolt el.
Mondjuk az édesanyjával néhány nap múlva beszélgetnie kellett kicsit mélyebben, mert úgy ugrálta körbe, hogy szinte megfojtotta a szeretetével, amit kisebb dózisokban Marco mindig és nagyon szeretett, de úgy, hogy szigorúan fekvésre kárhoztatták, és nem tudott előle sehová menekülni, jött a beszéd ideje. Agata kisírta magából még egyszer utoljára keményebben a történteket, aztán Marco megígérte neki, hogy több ilyen faszságot nem csinál, úgyhogy szeretné őt visszakapni az eredeti formájában.
Na, az a nő a következő pár napban kipaterolta az ágyból a nap nagy részére, hogy gyorsabban gyógyuljon, főzte az olaszos házi praktikáit a sebére, és pörgő nyelvvel osztotta a testvéreit minden alkalommal, ha annyit zajongtak, hogy már a saját gondolatait sem hallotta.
Egy hét múlva már az alapvető létezéssel nem volt baja, és ekkor hozták a Serra házba az üzenetet, hogy Alvize beszélni akar Marcoval. A küldönc után senki sem szólt hozzá különösebben - ahelyett, hogy ráugrottak volna, hogy mondjon részleteket arról, hogy miért -, mert talán mindenki tudta, mi következik most. Azt meg amúgy is tudják róla, hogy kibaszott ideges lesz, ha sokan veszik körbe a faszságaikkal egyszerre, úgyhogy felöltözött, ahogy illik, teljesen feketébe, és  a család sofőrje átvitte a Pellegrini házba elbeszélésre.
Volt ideje átgondolni, hogyan kellene ezt csinálni abban az esetben, ha a lényeg nem kerülne szóba, de szerencséjére nem csalódott az öregben; Pellegrini néhány mondatban megköszönte, amit az életéért tett, néhány megjegyzéssel szóba hozta Fabiolát, meg a viszonyukat, illetve azt, hogy megbocsájtja az egészet, annak ellenére is, hogy az öregen nem látta, hogy ki lenne rá bukva. Ezt nem feszegette tovább, nem sokkal utána pedig szóba került, mit kér Marcello a vezér életéért cserébe.
Amúgy azt hitte, hogy habozni fog, mert azért a fejét nem kéne azután csak úgy elvesztenie, hogy mindenki, aki szereti szarrá aggódta magát az elmúlt hetekben, mégis kimondta mindenféle szemrebbenés nélkül, hogy mit akar. Alvize vagy számított rá, vagy kurva jó a pókerarca, de szintén szemrebbenés nélkül fogadta, majd egy bólintással jelezte csak, hogy legyen, aztán annyit mondott, intézkedik, és egy legyintéssel jelezte, hogy Marco távozhat.
A vigyort az arcáról percek múlva tudja csak letörölni valahogy, azonban a bejárati ajtó előtti, hatalmas előtérben meglátja a nőt, és akkor visszakerül az egész cucc az arcára, mert miért is ne örülne a saját kibaszott fejének, most igazán.
- Szia. - Feltűnően túl jó a kedve ahhoz, hogy semmit ne mondjon, de még nem mond semmit, mert húzni akarja a nő agyát most, hogy már megteheti. Eddig is megtehette, de most úgy érzi, bármit lehet nekik, legalábbis ebben a házban már igen, a közegnek ezt még valahogy be kell adagolni.
- Ráérsz? - Kérdezi sokatmondóan, de még mindig pofátlanul vigyorogva, szóval végigfuttatja a hüvelykjét az alsó ajkán, hátha eltűnik a kurva vigyor a fejéről tőle. Moderálódik, de levakarni kurvára nem tudja, közben meg tisztában van vele, mi szart fog ezért a nőtől kapni, de esküszik, hogy élvezi fogja minden percét annak is.

Egyébként is lehetne jó kedve, mert az elmúlt egy hétben, a kórház után ő remekül mulatott. Amint az anyját visszatették az eredeti állapotába, az öccse meg a húga is lazult annyit, hogy otthon minden a régi lehessen. Az apja csak néhány napig volt otthon, aztán feladatot kapott és elhúzott, úgyhogy a szigor kikerült a falak közül, mert ha valakiről, akkor az apjáról elmondható, hogy az. Sokat örökölt tőle becsületben, gerincben, hatékonyságban és talán a tapló stílusában is, de Marco azért vágyja, hogy éljen, és nem csak tőmondatokban kíván a családja társaságában létezni úgy, mint az örege.
Valahol örül, hogy Fabiola ebbe a hangulatba érkezett néhány alkalommal, és nem a karót nyelt, még mindig pityergő anyjához, mert abban Marco sem tudott volna sokáig létezni. Persze a testvérei néztek, hogy Pellegrini lánya ugyan mit keres a Serra házban, mert szerintük nem odavaló, ő meg csak összemosolygott az anyjával fű alatt, mert ez az olasz egészen másként látja a helyzetet, és kifejezetten boldog attól, hogy Agata be lett avatva, mert így van egy cinkosa neki is, meg Fabiolának is, amíg náluk van.
A szöveget meg, miszerint Pellegrini a lányát küldte tiszteletből látogatóba, hogy lássák, hogyan van Marco mindkét testvére elhitte. Azt meg vagy nem látták, vagy nem akarták látni, hogyan basszák egymást a szemükkel. Egy alkalommal taslit kapott a tarkójára az anyjától, valószínűleg azért, mert túl feltűnően csinálták.
De most itt áll előtte, és évek óta először nem kellene bocsánatot kérnie senkitől, ha baszni akarná vagy a szemével, vagy egészen máshogy a másikat, csak éppen attól tart, hogy a teste nem egészen áll még készen arra a lendületre, ami viszont már kikívánkozik a sejtjeiből. Kénytelen félretenni ezért ezeket a vágyakat, egyébként is, sokkal jobb témát hozott magával Alvize irodájából, és egyre csak jobban vigyorog attól, amiket a másik mond vagy kérdez.
Tényleg furcsa, hogy idáig jutottak. Az is, hogy egyik pillanatról a másikra a majdnem halála megoldotta a problémáikat.
- Apád hívatott, vele volt ügyem. - De, hogy miről volt szó, az az információ egyelőre elveszik a vigyora mögött, és halkan felnevet, amikor eljutnak a fura részhez.
- Nem értem, miről beszélsz. - Vonja el a tekintetét egy másik pontra sejtelmesen, de aztán a zöldjei visszatalálnak a másikhoz. Azt hitte, másként fogja majd már látni, ha nem lesz tiltás és további akadály kettejük között, de Fabiola ugyanaz maradt szerinte; lehet mindez azért van, mert nem fogta vissza magát még a vezér kérése ellenére sem, úgyhogy nem kellett soha más színben látniuk egymást, mint ahogy amúgy tették. Őszinték voltak végig, ez meg nem tud változni csak azért, mert most már lehet valamit, amit előtte nem.
- Nekem jó a kávé. - Az anyja amúgy sem hagyja kávézni, és már hányingere van a házi praktikáktól, amiket innia kell, úgyhogy szeretné embernek érezni magát, miközben elmondja a nagy hírt, amivel akár kezdhetett is volna, de nem tette. Lehet a nő megcsapkodja majd perceken belül, de mivel akarja őt, az agyfasza is jöhet bőséggel. Valószínűleg csalódna is kicsit, ha nem akadna ki rá, amiért így intézte, és nem rangot vagy vagyont kért villával a vezértől.
Követi a másikat a kertbe, ahol a kávéját egyébként el akarta fogyasztani, és bár ismerős számára ez az élet is, hiszen Alfonsonak hála premier plánból nézi végig, mégis jobban szereti az anyja kávéját, mert sehol nem csinálnak Nápolyban olyan finom, olasz kávét, mint a Serra házban.
Ahogy leül az asztalhoz a kertben még látszik rajta, hogy a teste nem tökéletes, de az, hogy tud járni, nevetni, meg vigyorogni, már hatalmas előrelépésnek számít nála néhány nappal ezelőtthöz képest, amikor az ágyból sem engedték kikelni. A vonulása még hiányzik ahhoz, hogy teljesnek érezze magát, de most nem siet sehova, ez pedig remekül látszik azon, hogy továbbra sem mond semmit.
- Az orvos szerint még egy hét, és ha nagyon akarok, repülhetek. - Nyomja, ahogy csak tudja, mert bár ő szívesen maradna még a családjával, a klub vár rájuk, és vissza akar térni az éjszakázásba is már, mert abban érzi igazán elemében saját magát. A pihenős nappalok és átaludt éjszakák kezdik kurvára idegesíteni, mert ez nem az ő tempója, és nem is viseli jól ennyire hosszan.
- Az öreg felajánlotta a gépét nekünk, de addig nem enged vissza, amíg az orvos nem bólint rá. - Ezzel azt akarja jelezni, hogy tőle mehetnének már holnap is, de nem rajta múlik, illetve elhinti a másiknak, hogy visszautazhatnak ketten, mert nincs akadálya, ugye..

Csak bólint, és valahogy megállja, hogy még ennél is jobban vigyorogva kiadja a titkot, amit nem így és nem most akar megosztani a másikkal, egy előtérben állva. Nem tudja, miért jobb választás a kávé, de egy nagyon kicsit játszani akar Fabiolával, mielőtt rájön, hogy most már szabad, és tulajdonképpen azt kezd az életével, meg azt választ, akit csak akar.
Marco nyilván szeretné, ha őt választaná, de ennek az egésznek a célja és központja nem ez az olasz volt; ő annyit szeretett volna, hogy az esküvőnek annyi legyen, és Fabiola megnyugodhasson végre. Magának kérte, de ha nem akarja, akkor nem kényszeríti semmire, az nagyon messze állna Marcotól, viszont van egy olyan érzése, hogy ezzel nem lesz probléma. Soha senki nem akarta még annyira, mint ez a nő, és ezt érzi a bőrén minden vele, és minden nélküle eltöltött pillanatban is.
Addig bírja tartani magát, amíg az értetlenség ki nem ül a másik arcára azzal kapcsolatban, hogyan is kellene elképzelni a hazautat, mert ekkor elneveti magát, de nem túl hangosan, mert viselkedni nagyon is tud, a kávét pedig éppen hozzák és felszolgálják az asztalnál, arról nem is beszélve, hogy a hosszas nevetgélés még fájdalmat okoz neki. Bírja már, mert ez a fájdalom semmi ahhoz képest, mint mikor felébredt, de a gyógyulásának nem fog az útjába állni ilyenekkel, mert legalább annyira az Államokban akar már lenni, mint a másik.
- Legjobb tudomásom szerint apád még egy hétig marad, hogy elrendezze az ügyeket. - Kezd bele, és előrébb hajol, hogy kezébe vegye a csészét, és feketén kortyoljon bele a kávéba.
- Chiara pedig nem jön vissza velünk. - Úgy mondja mindkét információt, mintha puszta tények lennének, és biztosan bolondnak nézi a másik, hiszen az azelőtti állapotba, hogy bement volna Alvize dolgozójába ez egyáltalán nem fért volna bele. Kissé számára is abszurd, hogy mennyire egyszerűen fordult az egész kibaszott száznyolcvan fokot, és hogy lehet már mindent, amit azelőtt nem lehetett. Mégis, Marco türelmesen vezeti rá a másikat arra, mit is kapott a vezértől az életéért cserébe, és teszi mindezt anélkül, hogy kimondaná.
Azért csinálja, mert látni akarja az arcát, amikor összerakja fejben, mi is történik.
- Te és én megyünk. - És lassan számít arra, hogy leesik a másiknak, ha nem is a pontos kérése, de az, hogy valamit művelt. Hiszen itt ülnek egymással szemben, a Pellegrini villa kertjében, annak ellenére is, hogy Alvize egyértelműen a tudtára adta, nem is egyszer, hogy hagyja békén a lányát, és Marco olyanokról hadovál, hogy hazamennek egy hét múlva, ráadásul együtt, ráadásul kettesben, mert Alvize marad, Chiara meg már nem a képlet része.
Ahogy Vizzini sem és talán ez a legszebb az egészben. Marco kibaszott büszke magára.
- Kérhettem valamit az életéért cserébe. - Ennyivel hajlandó segíteni, de talán túl nagylelkű is volt, mert ha ezzel a mondattal nem érnek össze a szálak a nő fejében, akkor semmivel.

Lehet jobban hatna ez az egész, ha képes volna levakarni a vigyort az arcáról, de ahhoz túlságosan izgatott jelenleg. Nem szokott ennyire örülni semminek, sőt, elég karót nyelt tud lenni, amikor számára izgató dolgokról esik szó, vagy érnek a dolgai célt, kivéve persze, ha erről a nőről van szó.
Fabiola az egyetlen, aki képes tökéletes agyfaszt okozni nála, úgyhogy az a normális, ha a felszabadult öröme is teljesen szélsőséges, akkor is, ha faarccal igyekszik fogadni és továbbadni az élet dolgait, néha pimaszul belevigyorogva az arcába. Most viszont nincsen oka sem pimaszságra, sem semmiféle gúnyra, csak kiélvezni azt, ahogyan mázsás súlyoktól szabadult meg néhány perccel ezelőtt, amiket némán cipelt, de nélkülük már nem tud az lenni.
Belekortyol ismét a kávéba, mert nem szokása még a sima feketét sem egyszerre lehúzni, mint valami felest, ahhoz túl jól csinálják a hazájában, ő pedig ritkán tiszteletlen szándékosan. A jó whiskyt is csak akkor húzza le, ha muszáj, mert felkúrják az agyát, és mint kiderült, erre is csak a másik képes igazán. A vigyora nem távozik, de nem nevet úgy, ahogy az előbb, csak viszi tovább, amit elkezdett, rátérve talán a lényegre.
- Gondolom ott lesz majd, ahova terveim szerint úgy húsz év múlva építeni fogom. - Addigra úgy gondolja, elég vagyonos és rangos lesz ahhoz, hogy ezt már ő is megtehesse, azonban van némi ferdítés a szavaiban, mert nem vágyik villára, ahogy annyira magas rangra sem, hogy lehessen neki egy. Biztonságra vágyik, ezt pedig a családjának akarja elsősorban, mert az apja halálával Marconak kell majd gondoskodnia mindenkiről. Akarja ezt a szerepet, különben nem gürcölne.
Most viszont egészen más az, amit akar, és amit szintén most kell megoldani, nincsen rá húsz éve.
- Nem rangot kértem tőle. - Vallja be őszintén, hátradőlve a kerti székben, egyenesen az előtte ülő szemeit nézve. Kezd visszatérni az izgatottság megint a csontjaiba, a bőre alá mászik, és arra készteti, hogy vigyorogjon tovább. Tényleg nem voltak még így egymással, de Marco nem bánja, amiért kivételesen nem bassza szét egyiküket sem az ideg valami faszság miatt. Van elég körülöttük még, amin jöhet az agyfasz, legalább ennek a mai nappal vége van.
- Téged kértelek, Fabiola. - Tudja, hogy ki fog akadni rá a másik, hiszen eszébe sem jutott, hiába próbálta rávezetni, hogy Marconak erre van szüksége, és erre vágyik. Kettejükre. De talán ez az a vallomás, amit sosem tudott volna másképpen kifejezni, amennyire csökött az érzelmek kifejezésében, és ő, ahogyan ígérte, tettekkel bizonyítja nem csak a hűségét, de minden érzelmét, ha erre még esetleg szükség lett volna.
Úgyhogy nem is mond mást, nem magyarázza, nem köt hozzá gondolatokat, csak hagyja a másiknak, hogy a tények valóssággá váljanak benne, és hozzávágjon értük valamit, ha nagyon akar. Azt is belekalkulálta, hogy esetleg ott fogja most őt hagyni, de az sem érdekli, mert azon, hogy a másik szabad, nem változtat már semmi.

Az öreg valójában egyáltalán nem volt fukar, hiszen a közeg tekintetében nagyobb dolgot kért és kapott, mint valami rang és egy villa. Az ő kérését egy felbontott eljegyzés fogja követni, ha a számításai bejönnek akkor kettejük viszonya napvilágot lát majd, és mindenki tudni fogja, Alvize miért csinálta. De a becsülete a vezérnek még mindig a helyén van, és Marcello tudta, hogy nem fog érzelmi kérdést csinálni belőle, hanem tényként kezeli majd. Az elbukott üzletet pedig érzi, hogy majd neki kell visszalapátolni az öreg zsebébe, úgyhogy újabb személyes feladatokra számít, de bőven megérte minden, ha Fabiola úgy lehet az övé, hogy nem kell zárt ajtók mögé rejteni már az egészet.
- Dehogynem. - Válaszolja annyira könnyedén, mintha az olasz napsütésről, vagy a borvidékekről társalognának, nem életeket megváltoztató döntésekről és kérésekről. Ő a helyén marad, amíg Fabiola fel-alá járkálva próbálja feldolgozni a hallottakat, és az ujjai mögé igyekszik rejteni a növekvő vigyorát, látva a szinteket, ahogy halad a másik a teljes feldolgozás felé, hogy mindez mit is jelent mindenre nézve.
Ahogy nézi őt, megbizonyosodik róla, hogy jól döntött, de ezt, ha úgy alakul, már öt éve is megtette volna. Kibaszott tökéletes neki ez a nő, és tisztában van vele, hogy nem kellett volna ennyit várnia vele, miközben azért az is világos, hogy lehet öt éve nem így alakultak volna a dolgaik.
- Az ki van zárva. - Mondja még mindig könnyedén, vigyorral az arcán, és felemelkedik már ő is a székből, mert Fabiola megint köröket akar leírni idegében, ő pedig kezd ültében beleszédülni a tempóba. Kicsit belassult az elmúlt két hétben, de amint lehet, az edzőterem lesz a legjobb barátja, meg az éjszakai élet, ami kurvára hiányzik neki.
Fogadja a másikat, bár még kissé hihetetlen az érzés számára, miszerint senki nem szólhat kurvára semmit ahhoz, milyen szenvedéllyel csókolja a másikat, mit sem törődve a sebével meg az állapotával. A derekánál fogva húzza őt közelebb, és néhány pillanat múlva megálljt parancsol magának és a testének, mert most még meg tudja tenni, de lehet egy perc múlva már húzná magával valahova a másikat. Tiltás már nincsen, de a szíve nem biztos, hogy bírná amire együtt képesek, úgyhogy visszafogja magát.
Mondjuk a vigyora kurvára nem akar sehová sem tűnni.
- Nem kell más, Fabiola. - Mondja úgy, hogy nagyjából csak az ajkai távolodtak el a másiktól, aztán ingatni kezdi a fejét. - A többire annyi időm van, amennyit szánok rá. Rád vártam már kurvára eleget. - Lehet, kívülről az az öt év betonbiztos elutasításnak tűnt, de talán már említette a férfi, hogy fiatalkoruk óta kinézte magának a nőt, és, ha nem is miatta törtetett ennyire felfelé, de attól még bőven benne volt ő is.

Sosem volt normális, de nagy szerencséjére soha nem is akart annak tűnni; a nő meg határozottan elvette a maradék józanságát is, bármennyire is igyekezett ragaszkodni hozzá, bár nem foggal és nem körömmel tette ezt. Egy idő után örömmel adta már át a megmaradt ép eszét, és veszett el a másikban annyiszor, ahányszor csak lehetett, ráadásul mostantól ezt megteheti anélkül is, hogy a fejét vennék érte. Marcello, legyen ez bármennyire elborult elmélet is a részéről, de csak nyert a végén.
- Valóban. - Válaszolja, kiélvezve a másik testének közelségét, nem csak azért, mert tudja, hogy el fog távolodni tőle hamarosan, hanem mert két hétig vagy az állapota, vagy az árgus szemek miatt teljesen hanyagolnia kellett. Régen volt már az az este, amit Alfonso lakására intéztek, őt pedig eléggé megviselte időközben a lövés, már nem azért, mert traumaként élné meg, hanem mert korlátozza azokban a képességekben, amikre büszke volt magát illetően. Nem csak szex szintjén, de a járása sem a régi még, ezek pedig kimondatlanul is zavarják.
- Hogyan lennél már pazarlás? - Szinte nevet, ahogy megismétli a másik abszurd gondolatát. Mindketten erre vágynak azóta, hogy New Yorkban közelebb kerültek egymáshoz, hiszen amíg Nápolyban az összes szem rájuk szegeződött, ott lehetett már olyasmit is, amit előtte sohasem. Leszarja, hogy érzelmek vitték rá erre a döntésre, mert nem csak megígérte, de vállszélességgel áll ki amellett, hogy ezért a nőért bármire képes.
- Ismersz engem. Tudod, hogy nem szívességekkel fogok előrébb lépni. - És igazából előbb köpné magát szembe, minthogy rangot azért ajánljanak fel neki, mert megmentette az öreget. Kapjon azért, mert méltó rá, mert megdolgozott érte, mert megérdemli. Ne azért, mert kötelezően adni kell valamit.
Fabiola persze már egészen más kérdés, és még mindig csodálkozik mélyen belül azon, mennyire rezzenéstelen arccal volt képes kimondani a vezérnek, hogy őt akarja.
- Pontosan erről van szó. Amennyi van, azt nem egy villában, hanem benned akarom tölteni. - Neveti el magát szinte pimaszul, hiszen elemében érzi magát attól függetlenül is, mennyire korlátozott az, amire most még képes. Muszáj lopnia némi távolságot a másikkal, de csak megáll előtte, finoman tartva azt a néhány minimétert kettejük között, a kezét a két oldalán lógatva, hogy ne érjen még hozzá, csak húzza kicsit.
- Lennének ötleteim. - A vigyora is pimasz, mert bár beszéltek részletekről a vezérrel, neki ez a része a legfontosabb. Nem csak az, hogy benne legyen a másikban, de, hogy vele legyen anélkül, hogy bárki úgy érezhesse, üzennie kell a vezérnek. Erre a normalitásra vágyott azóta, hogy ezt elkezdték, csak sokáig tagadta még magának is.
- Kért néhány hetet, amíg az eljegyzést felbontják a lehető legkevesebb botrányt kavarva vele a helyzetre való tekintettel. Addig azt kérte, hogy bírjunk magunkkal. - És vigyorog tovább, mert bír ő magával, ha nagyon muszáj, de zárt ajtók mögött neki ugyan többé meg nem mondja senki, hogyan érintheti ezt a nőt.
- Aztán, ha akarsz, a tiéd vagyok. - Mert ebben ott van a másik akarata is, nyilván, de továbbra sem tart attól, hogy Fabiola most, hogy már szabad, kisétálna ebből az egészből. Ahhoz nagyon félre kellett volna ismernie a másikat, de a teste nem tud már hazudni ennek a férfinek, úgyhogy nem aggódik, inkább csak megadja a lehetőséget, hogy Fabiola ne érezze azt, hogy egyik férfitől a másikhoz lökték, hanem, hogy elérte, amit mindketten akartak.

Nem nagyon volt ideje még gondolkozni minden részleten, mert vagy az ágyat nyomta - egyedül, ezúttal -, vagy az anyja hangja töltötte meg az elméjében az összes zugot, vagy a testvérei nem hagyták nyugodni egy percig sem, de úgy van vele, hogy ha csak néhány héttel ezelőtt jön szembe ez a lehetőség, akkor kétszer átgondolja, hogy Fabiolát kérje-e. Mindez csak azért fordult volna meg a fejében, mert még így is szóbeszéd tárgya lesz, hogy a felkapaszkodásának tárgya a nő, és Vizzini kezéből akarja kivenni a lehetőséget a felemelkedésre.
De ezen a ponton ő ezzel már kurvára nem foglalkozik; az ő bőrén a történet minden részlete megjelenik, kezdve a szembaszástól, egészen az összes egyesülésen át, a mostani pillanatig. Ő meg a nő tudják, minek a vége, és minek a kezdete ez, ahogy azt is, mekkora dolgot értek el végül, még ha néha olyan agyfaszok árán is jutottak ide, hogy Marco csodálkozik, amiért nem kapott sztrókot még az egésztől.
De újrakezdené bármikor, basszameg.
Rávigyorog a másik ajkaira, de nem csalja még el a távolságot kettejük közül, csak figyeli őt a napsütésben, arra számítva, hogy megváltozik egy ponton, ahogy rá néz, de nem történik ilyesmi. Az áhítat a tekintetében olyan régóta ott van a másikkal szemben, hogy nem most kell elkezdenie keresgélni, mert az már Fabioláé.
- Te beszélsz.. - És fel is nevet, mert az egész hullámvasút ezúttal azzal indult, hogy megbaszta az ujjait a másik. Ha Marco bűnös, akkor a bűntársa áll előtte, mert ugyanúgy nem bírnak magukkal.
A következő mondatra beszívja a levegőt, és egy kis hallgatás után kifújja az orrán keresztül. Nem nagyon bír már magával, de vigyorog, mert a lövés után ezen a nyomoron már csak mulatni tud igazából.
- A repülőútba belegondoltál már? - Nem lesz még olyan állapotban, mint amire vágyik, és bár fájdalomcsillapítóval elnyomhatná a visszatartó erőt, félő, hogy vagy fel sem állna neki annyitól, vagy a levegőben okoznának olyasmit neki, amit a tompaságtól nem érez meg időben. Vagy tudja a franc, nem minden héten lövik mellkason, tőle már minden mehetne, de ostobának még mindig nem lehetne nevezni.
- Addig van időd, amíg jobban nem leszek. - És igen, megint van pofája szexre utalni, de közben meg egyértelműen jelzi, hogy ha elkapta végre a nőt úgy, hogy szabad is, akkor nincs menekvés. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne tisztában a kibaszott erővel, ami összetartja őket, meg a vággyal, amivel minden agyfasszal együtt akarja a nőt, csak játszik még a szavakkal ő is egy kicsit.
Aztán már nem válaszol, csak ingatja a fejét, mert nem kell köszönni semmit. Ő hűséget esküdött a másiknak, és ettől soha egy percig sem volt hajlandó eltekinteni. Mégsem emiatt kérte őt az apjától, hiszen ha semmi más nem lenne, akkor elengedné azzal, hogy szabad, de elengedni nem tudná most már.
- Szeretlek, Fabiola. - Hogy hogy a picsába tudja kimondani olaszul a szavakat, maga sem tudja. Lehet a lövés, a kurva sok stressz, meg a tudat, hogy majdnem ennyi volt ez az egész teszi ezt vele, mert amúgy soha nem tudta volna elképzelni, hogy valaha elhagyja az ajkait ez a néhány szó a másik irányába. Nem azért, mert ne így lenne, hanem mert ők ketten nem ilyenek; persze addig, amíg élet-halál kérdéssé nem válik az egész, meg össze nem dől a közeg körülöttük.

Mivel ő az esetekben összes százalékában két lábbal jár a földön, tudja nagyon jól, hogy vissza kell fogniuk magukat a hazaúton, különben nagyobb baj is lehet annál, mint amennyivel ezt az egészet valójában megúszta. Másik megint a vágy, meg a vonzás a másik irányában, ami néha elveszi a józan eszét teljesen, szóval igyekszik bízni magában, meg abban, hogy bár belebolondult a nőbe, meg tőle még nem.
- Majd most kiderül, mennyire vagyunk megmenve. - Vigyorog a szavakon, mert a nővel kapcsolatban már elég sokszor megemlítette, hogy Fabiolával nincsen rendben minden fejben. A logikus oldala az agyának egyébként tudja, hogy minden rendben lesz, sőt, valami benne megmozdul a lehetőségre, hogy beszélgessenek esetleg, de nem áltatja magát azzal, hogy ez tökéletesen elég lesz, és nem kell komolyabban leláncolnia mondjuk magát az egyik ülésbe a bajok elkerülése végett.
Utálja egyébként, hogy megint valami gúzsba köti, amikor már semminek nem kellene elvileg. Fabiola sem segít az agyán, hogy ne erre gondoljon egyfolytában azzal, amit mond, ő pedig kifújja az orrán a levegőt, mert ha így folytatja, fel fog állni itt és helyben.
- El sem foglak engedni. - Sóhajtja a szavakat, talán némi szándékossággal bennük, amiért Fabiola sem akarja nyugodni hagyni a gondolatait vele kapcsolatban. Elég közel áll hozzá ahhoz, hogy a fejét kicsit elfordítva és lefelé nézve a nyakához kerüljenek az ajkai, de nem csókol a bőrébe, mert a kis terelés a szexre nem elég ahhoz, hogy ne cikázzanak vissza ezek a gondolatok a balesethez, meg az egészhez, amit az a fejével művelt.
Sosem vallott még szerelmet senkinek, azoknak sem, akik iránt így érzett. A családján kívül senkinek nem is mondta, hogy szeretné, pedig olasz, temperamentumos és heves a maga módján, de a tetteket még mindig jobb bizonyító erőnek gondolja bármi másnál. Hogy mi szükségét találja pont most kimondani, fogalma sincsen, és mivel ez nem egy eltervezett, grandiózus gesztus a részéről, ezért elvárásai sincsenek a választ illetően.
Sőt, vigyorog, mintha kötelező lenne.
- Csak nem a torkodon akadt valami? - Igen, szándékosan húzza a másikat, aztán fel is nevet, amiért úgy gondolja Fabiola, a csököttsége miatt csak haldoklás esetén tudná kimondani a szavakat, pedig nem fél ő már semmitől, főleg attól nem, hogy valóssággá váljon ez az egész.
- Nem, már nem. - Valóban nem lenne semmi ilyesmire szüksége, de már semmi sem olyan, mint mielőtt ezúttal hazautaztak volna. - Az egész közeg szar cunamiban úszik, a fejek úgy hullanak, mintha kötelező lenne, én majdnem meghaltam, és.. - Összezárja az ajkait, és elvonja a tekintetét a másikról; nem magyarázkodik, mert nem szokása, csak felsorolja az indokokat, hogy miért nem az őrület, hanem pont a földön járás késztette vallomást tenni. - Olyan időszak vár ránk, amire senki sincsen felkészülve igazán. - Marcello még nincsen minden információ birtokában, hisz sem Alvize, sem Alfonso nem avatta be eddig az összes részletbe, mégis érzi, hogy szopni fognak. Mindenki szopni fog, és bár egy percig sem tart tőle, de átértékeli ezeknek hála a dolgait kissé.

Marcellot valóban nehéz megbántani, sőt, eddig úgy gondolta, szinte lehetetlen; azóta egyszer már sikerült a másiknak, mert elég övön alul találta el, ami történt és amit mondott, de ha most megsértődne azon, amilyen a másik valójában, akkor nem őt kérte volna az apjától.
Sokkal nagyobb kiakadásra számított egyébként, így még egy kicsit hálásnak is érzi magát, amiért a hirtelen jött szavakon nem akad fent Fabiola is sokkal tovább, mint mondjuk kellene. Élet meg halál között lebegve sok minden átértékelődött benne; nem változott, nem fog hirtelen nagy fokokat fordulgatni jobbra meg balra, hiszen az nem ő lenne. De a másikkal együtt töltött időben rengeteg kimondatlan szarság nyomta a vállait, amiket most kienged, mert majdnem meghalt, és úgy érzi, jár neki egy olyan lehetőség, amit elenged neki a nő.
Aztán ahogy az otthonukról kezdenek beszélni, máris sokkal fontosabbnak tűnik a biztonság kérdése a férfinek, és megfeszül elégedetlenül az állkapcsa, mert ahogy ő is összerakja a fejében a képet rájön, hogy sokkal hamarabb jobban kell lennie, mint azt eredendően gondolta volna.
- Nem baj. Ideje már, hogy visszanyerjem az erőmet. - Nem csak a büszkeségéből kifolyólag utálja, hogy korlátozott, hanem a feladatai végett is, amiket szeret művelni. Persze, szeretné a másikat is művelni, órákon, akár napokon keresztül, de a klubnak néha nagyobb szüksége van rá, mint Alfonsora, úgy pedig nem lehet biztonsági főnök sehol, hogy egy nagyobb ütéssel, amit a mellkasára mérnek a földre is tudnák akár küldeni. Most, így két héttel a lövés után egyébként csoda, hogy két lábon állva még van pofája pimaszkodni a másikkal, de az ajándék, amit az öregtől kapott új erőre keltette.
Nem annyira, amennyire szüksége lenne, de ha türelmetlen, akkor csak hátráltatja a folyamatot.
- Kiírtom az összeset, ha kell. Amúgy is lógnak nekem eggyel. - Marco mindig erősen tartja magát a szemet szemért elvhez, ugyanis Vizzininek sem felejtette még el a verést, és nem is fogja egyhamar, mert az, hogy kiakasztották az állkapcsát kurvára megmaradt benne. A lövés pedig úgy gondolja, életet követel, és azt azonnal magához is fogja venni, amint egy faszkalap közülük be meri tenni a lábát az ő fenségterületükre.
- Nem szoktam unatkozni egyébként sem. - Vigyorodik el megint pimaszul, egyértelműen jelezve, mire gondol a vonásaival, az pedig főként ugye Fabiola, mert amíg ő nem került teljesen a képbe, addig semmi gondja nem volt igazából. Gondja azóta sem, csak fontos dolgok követelték a figyelmét, amik idővel kibaszottul baszni kezdték az agyát.
Végül bezárja maguk között a távolságot, élvezve, hogy most már legalább ennek a villának a kertjében nincsen ez tiltva, úgyhogy ráfog a másik állára, közelebb húzza magához, és szenvedélyes, mély csókba invitálja, de csak rövid időre, mert a fájdalmai ellenére a nadrágjában dolgozni kezdenek azok a kurva érzelmek.
Mikor kissé eltávolodik, vigyorog saját magán, mert mi mást csinálhatna.
- Jobb, ha most megyek. Amíg még tudok. - Ferdít kissé, mert ha megadná magát a vágyainak, hamar rájönne, hogy azoknál létezik erősebb, rá ható erő, legalábbis jelenleg, de muszáj úgy viselkednie, mintha önmaga lenne, mert úgy érzi, úgy gyorsabban elér majd oda. Az sem lenne hátrány, ha tovább nem látná őt így a másik, mert Marco odavan azért, mennyire akarja ez a nő, aztán csalódást okozni neki egyáltalán nincs a tervei között, sem most, sem máskor.