A kurva napfényre ébredek, hogy én ezt mennyire utálom. Pedig nagyon kicsi helye van csak arra, hogy bejusson, mégis sikerül neki, én meg fejemet a párnába dörgölöm, hogy ne vakítson ki, és ne is melegítse az arcom. Hajam így arcom másik felét is ellepi, a sűrű sötét tincsek látszódnak most csak, és így már jóval kényelmesebb. Próbálok visszaaludni, de nem megy, hiszen az orrom, és a szám is nyomja a párna, így muszáj visszafordulnom, hogy meg ne fulladjak. Istenem, az borzasztó, nem lehet még aludni sem nyugodtan, mert az a szar az égen van, és muszáj neki az arcomba tolnia, hogy ragyog. A teletabik óta utálom azt a rohadt napot, főleg, hogy az úgy vigyorgott az emberek pofájába, mint a hétszentség. Nem a babával volt a bajom, azzal volt, hogy egy rohadt nap kapta a gyerek fejét, és hol bömbölt, hogy a nyálát kifröccsentve vigyorgott. Nem tudom melyik vadbarom volt, akinek ez eszébe jutott, de megnézném mit tenne, ha rémálmaiban visszaköszönne az a szar.
Megint megpróbálok elbújni a párnába, de csak akkor érzem meg az illatot, amit nem szoktam meg, ez nem az én illatom, sokkal inkább valaki másé, és a baj az, hogy túl ismerős, és túl finom. De az nem lehet, nem? Vagy igen? A picsába. Nehezen ráveszem magam arra, hogy megforduljak, minden porcikám zsibbadt, mintha egész nap edzésen lettem volna, vagy a várost futottam volna körbe minimum négyszer. Nem fáj az, hogy mozgok, de nem is olyan jó érzés, mintha súlyok nehezednének rám, mégis átfordulok másik oldalamra, hogy megnézzem, kivel is vagyok. Ha az megvan, a hol is meglesz, csak reménykedem abban, hogy máshoz is ilyen illat tartozik, pedig tudom, én is tudom, hogy ilyen illat senki máshoz sem tartozhat, de nagyon reménykedem, még talán egy imádságot is elmormolok magamban.
- Bassza meg! - suttogom magam elé a szavakat, mikor meglátom a mellettem fekvőt. Sötét tincsei, és arca vonásai összekeverhetetlenek máséval, így biztos vagyok benne, hogy ez nem úgy alakult, ahogy terveztem. Az emlékekről eddig azt hittem, csak álmodtam, sőt biztos voltam benne, de ez a kép most oszlott fel. Varázslatos. Nem tudom mit kéne tenném, sok lehetőségem nincs, csak az, hogy lelépek, akkor a számomra kínos beszélgetést megúszom, de az szánalmas lépés is lenne, így egy dolog lehet. Ami csak az, hogy itt maradok és várok. Annyira nem is rossz, maga az ágy elég kényelmes. Remélem hamar felkel, és elmehetek, mert maga a helyzet viszont kényelmetlen.
Eleinte éppen emiatt csak forgolódom, nem találom a helyemet, és reménykedek abban, hogy felkel erre, hiszen, ha felkel, akkor összeszedhetem a cuccaimat, és leléphetek. De nem mozdul, még hosszú percek múlva sem, ami számomra végtelenségnek tűnik, hiába telik el igazából csak tíz perc. Ezért fogom magam inkább és ruháimat összeszedve indulok el kifelé, a gond csak az, hogy a szoknyám, és a felsőm meglett, a fél pár cipőm, és a fehérneműm viszont nem. Az ágy alá nem mertem benézni, mert már így is ébredezett, így ezek nélkül léptem le. Nem szabad nekem innom, soha többet nem is fogok, nekem párkapcsolatom van, nem csinálhatok ilyeneket.