Ismeritek azt az érzést, mikor reggel frissen, üdén keltek ki az ágyból és energiától túltengve várjátok, hogy mit hoz a nap? Ugye? Én se! Bár sikerült nyolc órát aludnom, ami már bőven elég ahhoz, hogy ne essek össze a fáradtságtól. Tegnap este relatíve időben befejeztem a munkámat, így még több pénz került a számlámra, ami nekem csak jó. Mondanám, hogy ünneplésképp mentem el egy bárba, de nem, mert akkor minden nap kéne mennem. Az igazság az, hogy egy barátom miatt mentem el otthonról ma reggel. Igen, nekem is vannak barátaim, ráadásul jó barát, gyerekkorom óta ismerem. Lényegében ő az egyedüli a családomon kívül, aki tudja, mivel foglalkozom. És nem ítél el. Ezt nálam külön ki kell emelni, mert még a szüleim sem örülnek annak, hogy nem álltam le a munkámmal. Ez van, ők neveltek így, szóval ez az ő hibájuk. Na de ott tartottam, hogy bár eleget aludtam, attól még reggel ittam egy kávét, mert hát a plusz energia mindig kell. Aztán felvettem egy fekete pulcsit, piros pólót, egy kék farmert meg a bakancsomat. Ezen kívül még elvittem magammal Emily drágámat, egy fejhallgatót, meg persze a telefonomat, amin már most bekapcsoltam GPS-t, mert azt se tudtam hová megyek igazából. Nem járok én gamer bárokba. Én rendes szórakozóhelyekre, éttermekbe, meg kávézókba megyek. De mindent az ember legjobb barátjáért igazam van? Az a mázlim, hogy ő is számítógép mániás, bár ő e-sportoló szóval kicsit mással foglalkozunk. Ó, igen! Attól mert valaki hacker, még nem kockul folyamatosan és ez nem azt jelenti, hogy iszonyat jó a játékokba. Én is csak pár játékkal játszok, és most jön a fordulat… nem csalok. Tudnék csak nem szeretek. Elfogadom, hogy vannak nálam jobbak ebben. Amint kilépek a lakásból a metróhoz megyek, majd megnézem a térképen, hogy hol kéne leszállnom, aztán veszek jegyet és megkeresem a metróm. Felszállás után szokásomhoz híven előveszem a gépem és rögtön dolgozni kezdek, közben folyamatosan figyelek, hogy hol járunk, mert most kéne is. Általában csak megyek pár megállót, aztán leszállok és vagy beülök valahová, vagy elmegyek a legközelebbi parkba. Na most nem ez van. Szóval figyelmesen hallgatom a bemondót minden megálló előtt és mikor az enyém következik, összepakolok és leszállok. Ezek után már folyamatosan a telefonomat bújom és próbálok odatalálni a… mi is volt a neve? Echo vagy Evo Gaming? Valami ilyesmi. A telefon tudta hová megyek ez a lényeg. Bár igyekeztem megtalálni minél előbb, a nagyjából tíz perces út negyvenre sikeredett, de végül megtaláltam hová megyek. Belépek az ajtón és következetesen keresem az ismerős arcot, mivel gyanítom, ő már itt van. Nem voltak olyan rettenetesen sokan, így nem volt nehéz kiszúrnom, de azért így is volt vagy öt perc megtalálni. Lassan megyek oda hozzá, remélem el lesz annyira foglalva a gépével, hogy nem vesz észre most még. – Szia szépfiú leülhetek hozzád? – kérdezem a srácot szemöldök húzogatva. Persze válaszra sem várva leülök hozzá és nevetni kezdek. – Mi újság Jiji megy a munka? – kérdezem mosolyogva, majd előveszem a gépem és rögtön pötyögni kezdek. Nem fogok végig dolgozni, nem kell izgulni, csak az utolsó tűzfalat még feltöröm, aztán már úgyis szabad hozzáférésem lesz mindenhez.
Mint a napjaim 99%-a, ez sem telt el úgy, hogy ne tettem volna valami közérdekűt. Mármint a csapatom, a Mav3rick számára közérdekűt. Ahogyan a nevünk is sugallja, eleinte hosszú ideig független játékosok voltunk, támogatók nélkül. Ez nem csupán annyit jelentett, hogy minden felmerülő költségre a tagok zsebéből kellett pénzt kikotornunk, hanem azt is, hogy... mondjuk ki, beszoptam. A csapat megalapítója és kapitányaként kötelességemnek éreztem mindent leszervezni. Szó szerint M I N D E N T. Egy személyben voltam a kapitány és a menedzser. Valamint, ha a szükség úgy hozta, aggódó bátyj, vérrokonság nélkül, akihez bármikor, bármilyen problémával lehetett fordulni. Ja, és persze a birkatürelmű edző, aki tanácsokkal látta el a tagokat, a minél hatékonyabb és gyorsabb fejlődésük érdekében. Emellett természetesen negyedik- és ötödik pozíciós supportként egyengettem a fiúk útját a csatamezőn. Tehát jóóóval több szerepkörben kellett helytállnom, mint egy átlagos csapatkapitánynak. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, bántam. Noha sokszor egyáltalán nem volt könnyű és közel álltam a hajtépéshez, szerettem csinálni. Nagy terveink voltak a srácokkal és tudtam, minden egyes akadály legyőzésével, minden egyes médiában való feltűnéssel közelebb kerülünk hozzájuk. Soha nem voltam még olyan motivált, mint abban az időszakban. Ez azonban már a múlt... Legalábbis részben. A tavalyi évben szinte a semmiből bukkantunk fel és magunk alá gyűrve a világ legjobb csapatait, megnyertük a nemzetközi versenyt. Ennél feljebb már nincs is, max akkor, ha újra megnyerjük. A győzelmünket követően százával kaptuk az ajánlatokat a szponzoroktól és napoknak sem kellett eltelnie ahhoz, hogy végül egy cégnél kössünk ki. Eddig tartott a függetlenség... Ennek azonban sok előnye is akadt. Példának okáért, végre nem én pepecselek az e-mailok megírásával. Nem nekem kell leszerveznem a dolgokat, bár a mai napig bele látok a folyamatba. Kiengedtem a kezeim közül az irányítást, de a felügyeletet nem. Sok vitám volt emiatt a céggel, de miután belátták, hogy ebből nem engedek, rábólintottak. Szóóóval, amit a hátunk mögött intéznek, arról én részletes beszámolót kapok. Ezt leginkább a maihoz hasonló szabadnapjaimon szoktam átbújni, hisz máskülönben nincs rá időm... vagy energiám. - Kérsz még valamit? - Intézi felém a kérdést a pincérnő, de a "jelentéseket" olvasva fel se nézek rá. Szótlanul megrázom a fejem, ő pedig rövidesen távozik. Egy teljesen egyszerű szürke hosszú ujjúban és egy farmernadrágban ülök az egyik kedvenc gamer báromban. Seungot várom, aki mondhatni az egyetlen IGAZI barátom. Őt még abból a korból ismerem, mikor még húsvér emberi kapcsolataim is voltak és nem az internetes játékokból megismert gamereket hívtam barátnak. Teljesen elvesztem a sorok rengetegében, ezáltal elvesztve az időérzékem, mikor ismerős hang szólított meg. Azonnal mosolyt csalt az arcomra. - Uhhh, inkább hagyjuk! -A jobb kezem ujjaival gyengéden a hajamba túrok, visszasöpörve a helyére néhány kósza tincset. - Nyakunkon a döntő és egyre feszültebbek vagyunk. PieLieDie napok óta nem tud két óránál többet aludni, ami már nagyon durván érződik a játékán, 969 pedig lassan egy hete teljesen el van tűnve, holott tudja jól, hogy őt akarom tartalékosnak... áh... - Rázom meg a fejem. Tudnám még sorolni a gondokat, de nem szeretném untatni. - Mesélj inkább te! - Javaslom, kedves mosoly kíséretében. Nem zavar, hogy éppen a gépén alkot valamit. Én is ilyen tapló vagyok néha.
Hogy vázoljam a kettőnk közt lévő barátságot… Szóval Jiji a legjobb barátom. Kölyök korom óta ismerem, azóta, hogy elkezdtem hackernek tanulni. Természetesen ő is tudja, hogy mivel foglalkozom, nem tudtam volna eltitkolni előtte. Meg igazából nem is akartam, most minek? Tudtam, hogy nem ítél el. Most pedig örülök, hogy láthatom, általában ő is a munkájával van elfoglalva, mint én. Most is a gépét bújja, na nem zavar, én is azt csinálom egy ideig. Közben megkérdezem, hogy mi a helyzet a melóval, mire kezdi sorolni. Mosolyogva nézek föl rá, tudom, hogy élvezi, amit csinál, ezért is hallgatom szívesen. Közbe néha körbenézek, nehogy valaki idejöjjön, aztán meglássa, mit csinálok. Rosszul jönne ki, ha egy gamer bárban azon kapnak, hogy épp hackelek. – Nyugi, tuják, hogy számítasz rájuk és összekapják magukat. Nyerni fogtok. Higgy ennek az idiótának. – Közbe csipog a gépem én pedig pötyögni kezdek. – Bocsi, mindjárt feltöröm csak… Emily folyton… hibát jelez. – Á, ravasz, kamu vírusokat raktak a gépre, hogy úgy tűnjön hibás a rendszer. Okos húzás, csak én meg nem vagyok hülye. Végül az utolsó simításokat is elvégzem, majd összecsukom a gépet és elteszem a táskámba. – Meséljek én? Hát jó, egy Lenovo gépet terveztem most venni, de még nem találtam neki megfelelő nevet. A Nala meg a May jutott eszembe szerinted? – Ez tényleg egy fontos kérdés. Ha nem tetszik neki a neve, lehet nem fog rám hallgatni és nekem kell az a gép! Olyan szép, arany borítású és elvileg baromi gyors. Annyira szeretném már és akkor még eggyel több gyönyörűségem lesz. – Ó, képzeld múltkor voltam egy étterembe, ahol baromi jó fej volt a pincér. Egyszer el kéne mennünk. – Bár nem egy gamer bár, de gépezni lehet. Az már jó nem? Közbe magamhoz intem az egyik pincérlányt és rögtön kérek tőle egy pohár Dr. Peppert. Ez egy elhanyagolhatatlan pontja a napomnak. Ez a kedvenc üdítőm és mindig ezt kérek, ha éppen nem buliba vagyok. Ott nyilván mást iszok, de már kölyök korom óta meg vagyok őrülve ezért. – És munkán kívül minden rendben van? Vagy annyira belefeledkeztél, hogy már különválasztani sem tudod? – kérdezem széles mosollyal. Nálam is az a baj, hogy néha annyira sokáig fent vagyok, hogy egyszerűen elveszek a napokban. Mondjuk mikor reggel hatig hackelek aztán nyolckor megyek aludni és este tízkor kelek. Na jó csak párszor volt ilyenre példa, de attól még rossz. Ezek többnyire a sürgős ügyek. Szólnak, hogy gyorsan kéne intézni, amit én megértek, de egy nappal előbb is eszükbe juthatna, nem pedig még aznapra kész kell legyek. Bár valamiben villámgyors vagyok, vannak bizonyos dolgok, amikhez idő kell. -Jiji, tudod mit kéne csinálnunk? – vetek rá egy sejtelmes mosolyt, csak a hatás kedvéért. – Egyszer kéne már játszanunk egy játékkal, amit egyikünk sem ismer. Eskü kíváncsi vagyok, milyen lenne, és megígérem, hogy nem fogok csalni. Most az egyszer komolyan beszélek. – Na ilyet se sűrűn hallani tőlem, de tényleg őszinte voltam most. Mondjuk kétlem, hogy nyernék, Jiji azért elég tapasztalt, meg lényegében ez a munkája, szóval inkább csak azt szeretném megtudni, hogy hozzá képest mennyire vagyok béna, nem pedig azt, hogy melyikünk a jobb. Úgyis tudom rá a választ.
Kezdőlap
× 
× 