Hiszek benne, hogy az élet a legváratlanabb pillanatokban képes a legfurcsább, legfélelmetesebb, vagy épp legboldogabb újdonságokat az utunkba akasztani, elénk dobni a semmiből. Ezek nem mindig a legkellemesebb, vagy éppenséggel legkomfortosabb változások, legfőképp azért, mert nem vagyunk rá felkészülve. De csak mert valami ijesztő, vagy új, nem jelenti, hogy ne tudnánk vele megküzdeni. Nem tudtam mire kellene számítanom, miután megkaptam azt a hívást. Egy ideig még abban is kételkedtem, hogy igaz volt, vagy tényleg megtörtént-e. Könnyen lehetett volna, hogy a képzeletem játszadozik velem, csak mert túl sokat gondolok az öcsémre, akit nem múlt el pillanat, hogy ne hiányoltam volna. Nehéz volt felfogni, hogy vajon a saját döntése volt-e, hogy elhagyjon minket tíz éve, vagy teljesen más körülmények között szakították el tőlünk. Én ez alatt a tíz év alatt hittem már egyik és másik verziónak is, még ha utóbbi kapcsán reméltem is, hogy nem igaz. Akárki akármit mond azzal kapcsolatban, hogy milyenek voltunk gyerekeknek és fiatal korunkban, attól még szeretem Zade-et. Sosem kívántam volna neki azt, hogy baja essen. Most pedig, hogy olyan közel volt annak lehetősége, hogy újra otthon legyen velünk, fájdalmas volt azzal szembesülnöm, hogy talán azelőtt elveszítem őt újra, hogy egyáltalán ténylegesen visszakapnám.
Kénytelen voltam visszanyelni minden kérdésemet - és bizony volt belőlük egy egész halomnyi - azzal kapcsolatban, hogy hol volt eddig és mit csinált, miért nem lépett velünk kapcsolatba, miért történt ez vele, és mire képesek még azok az emberek, akik így elbántak vele. Az én világom viszonylag nyugodt volt, hiába vallottam magamat realistának, azért soha nem voltam komolyan kapcsolatban azzal a világgal, amit mások sötétnek, reménytelennek tartottak. Ahol az erőszak, vagy épp a pénz és a hatalom az úr és ahol az emberi életek sem kedvesek másoknak. Talán homokba dugtam ezáltal a fejem, az is lehet, hogy egyenesen buborékban éltem, de ismeretlen volt számomra mindaz, aminek most a szele megcsapott, pusztán azért mert a gondolataim olyan iramban kezdtek versenyezni a fejemben Zade-el kapcsolatban, hogy egy egész versenylópálya is megirigyelte volna.
- Persze, hogy láthatsz, ne legyél buta. - Olyan óvatosan  helyeztem a tenyeremet az arcára, amennyire csak tudtam. Akármit is akart bizonyítani azzal, hogy mennyire bírja a fájdalmat, vagy épp mennyire érdemli meg, én nem voltam hajlandó most belemenni ebbe. Mindig is magas, életerős srác volt, most pedig olyan halkan, összetörten beszélt hozzám, hogy kicsi hiányzott ahhoz, hogy eltörjön előtte a mécses.
- Nem érdekel. Most te vagy a fontos. - Elismerem, hogy nem lennék jó stratéga. Soha nem számításból, vagy valamilyen célból fordultam emberekhez. Jelen helyzetben pedig akkor is képtelen lettem volna megtartani a hidegvéremet, ha egyébként jó vagyok abban, hogy minden helyzetben meglássam a lehetőséget és azt, hogy miért éri meg nekem közbelépni. A testvéremről van szó, akit tíz éve nem láttam és akit nem veszíthettem el újra. Mindegy mi történt vele és mibe keveredett, én hajlandó vagyok harcolni érte.
- Megígérem, hogy nem mondom el nekik, amíg nem lesz biztonságos - vágtam rá, talán kicsit meggondolatlanul a választ. Ha megkérdezi valaki a szüleinket, biztosan azt mondják, hogy bármi történjen is, tudni akarnak erről, hogy a fiuk életben van. Joguk lett volna haragudni rám, amiért épp most ígértem meg, hogy titkolózom előttük, de sejtettem, hogy több van ebben a történetben, mint amit jelenleg tudok. - Mit gondolsz, keresni fognak? Akik ezt csinálták veled? - Lehet, hogy viszonylag nyugodt buborékban éltem az éltemet, de attól nem voltam immunis mindarra a rosszra, ami történik és történhet ebben a világban. Ötletem sem volt kinek kellene szólnom Zaial kapcsolatban, vagy hogy tudok-e bármit tenni érte egyes egyedül, de jobban belegondolva ez nem teljesen volt igaz. A pillantásom Irára siklott, aki csendes megfigyelője volt ugyan az eseményeknek, de hittem abban, hogy a családomért, vagy értem való hűség egyben titoktartással is kötné őt.
- Mi az, amit elmondhatsz? - Szerettem volna megtudni a részleteket, hogy minél előbb megoldáson tudjak gondolkodni, de ahogyan néztem az ölemben fekvő, a levegőt is csak óvatosan vevő öcsémet, egyszeriben összefacsarodott a szívem. - Tudod mit? Gondolkodj rajta, előbb hozzunk rendbe. Dan majd szól az öccsének, és... - Élesen szívtam be a levegőt, hirtelen nem tudtam olyan bizonyossággal folytatni, mint amivel elkezdtem. - Megoldjuk - böktem ki végül.
- Ő... - Megsajdult a szívem, ahogyan realizáltam, hogy hezitálok a válasszal. Hogyan mondhattam volna el éppen most Zade-nek, hogy a Dan velem való kapcsolata jóval bonyolultabb ennél? Tudtam mit érzek iránta, ehhez kétség sem fért, de mi van, ha már így is túl sokat kérek tőle azzal, hogy most a segítségét várom? Nem csak én, de ezáltal neki is baja eshet, arról nem is beszélve, hogy a testvérét elővehetik, amiért olyan embert kezel, aki évek óta nem létezik az ország egyik nyilvántartásában sem, mint élő személy. - Igen, ő a párom. - Jelentettem ki végül, vállalva ezzel minden kockázatot. Ha volt, amikor önző akartam lenni, akkor az pontosan Dannal kapcsolatban volt és azzal, ami kettőnk között volt. Mellette mindig olyan könnyű volt önmagamnak lenni. Míg ő a saját világát ismertette meg velem a színfalak mögött, addig én őt fogadtam be az enyémbe. És ez így volt ideális, így akartam megtartani azt, amivé mi váltunk.
- Nincs nálunk fájdalomcsillapító? - A pillantásom újra a vezetőülésben helyet foglaló Ira felé siklott, egészen tanácstalanul néztem őt.
- Csak lovaknak való - jelenti ki, miután ellenőrzi a kesztyűtartóban, ami hangos kattanással illeszkedik a helyére. Más esetben talán nevettem volna ezen a megjegyzésem, most azonban egyre elkeseredettnek éreztem magamat, amiért még ennyivel sem tudok segíteni az öcsémnek.
- Jó. Akkor ezt mondjuk majd az orvosnak - aprókat bólogatva emeltem meg újra a kezemet és simítottam végig néhány sötét tincsen, amelyek eddig Isi homlokába lógtak.
- Nem kellene szólnunk a rendőrségnek? Nem fognak tudni segíteni? - Az én mindennapjaimban a rendőrök jó fiúknak számítottak, ezért is értek olyan hamar a gondolataim a javaslathoz, amit felvetettem az öcsémnek. Bele sem mertem gondolni, hogy mi van akkor, ha a rendőrség valójában tehetetlen és nem ér semmit ebben a helyzetben. Kellemetlen, bizsergető érzés kezdett felfelé kúszni a gerincemen és bár nem akartam túlságosan mocorogni, nehogy fájdalmat okozzak az ölemben fekvő Zainak, attól még helyezkedtem valamennyit az ülésen. Szerettem volna már hazaérni, de legalább valami konkrét elképzeléssel rendelkezni, hogy hogyan tudjam biztonságban ezt a fiút.
- Mindegy mi történt, nem hagyom, hogy egyedül próbáld meg elintézni - jelentettem ki határozottabban, mint az eddig beszélgetésünk során valaha. Oka volt annak, hogy felhívott, még ha nem is akarta ezt most belátni, vagy a minden tagját szorongató fájdalomtól nem ment ez neki. - Lehet, hogy most még nincs megoldásom, de direkt mondtam, hogy kitalálok valamit. Így lesz, hidd el. - Újabb határozott bólintással vázoltam fel előtte a dolgot. - Nem foglak megutálni. - Nem mindig értettük meg egymást, de annyi minden változott már gyerekkorunk óta. Fogalmam sincs mit csinált az elmúlt tíz évben, vagy mibe rángatták bele, de ha én nem állok mellette, ki fog? Nem, sosem lennék képes megutálni őt, akármit is csinált.
- Te is nekem Zai, nagyon. - Újabb óvatos érintéssel simítottam végig az arcán, még le is hajoltam, hogy puszit nyomjak a homlokára, amit tinédzser korában utált volna, most mégis úgy éreztem mindkettőnknek szüksége van erre. A kezem ott maradt a homlokánál, hogy ellenőrizzem nincs-e láza, kérdésekkel azonban már nem zaklattam, csak csendben figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat - amiből nem sokat láttam a sötétség miatt, de most egyébként is képtelen lettem volna befogadni a látványt. Tele voltam aggodalommal, némi félelemmel és türelmetlenséggel is. Már-már tűkön ültem, mire az autó begördült velünk az ismerős környékre a lakásom környékén, én pedig a nyakamat nyújtogatva próbáltam kilesni az szélvédőn, hátha megpillantom az egyetlen embert, akinek a társasága most valamelyest megnyugtathatott volna. Nem tudtam mozdulni, amíg nem segítettek kiszállni az öcsémnek az autóból, de olyan lelkiismeretesen szaladtam nyitni az ajtókat, hogy azzal rekordot is dönthettem volna. Csak akkor kezdett valamelyest lenyugodni a szívem heves dobogása, amikor már a lakásomban, az ismerős négy fal között voltunk és tudtam, hogy az öcsém jó kezekben van, egy orvos társaságában.

Mindenkinek megvan a maga keresztje. Ez egy olyan tény, amit kár lett volna vitatni. Az ember gyakorlatilag szenvedés nélkül nem is él igazán, mivel soha nem tudnánk értékelni a jó dolgokat, ha nem jutna ki a rosszból is. Fejben kell megtalálni a tökéletes balanszot azzal kapcsolatban, hogy ki mennyit bír el, nyilvánvalóan kicsit sem célom idealizálni azt, hogy vannak olyanok, akik összeroppannak bizonyos súlyok alatt. Viszont egyáltalán nem akarom elvitatni azt, hogy azok az emberek, akiknek nehéz, teljesen jogosan adták fel. Talán önző és makacs, talán egy kicsit buta is vagyok, de összességében, ha valami jót kellett bennem találni, akkor az volt, hogy nem ítélkeztem. Hogyan is tehetném meg ezt úgy, hogy gyakorlatilag tükörbe nézni alig tudtam amiatt, hogy más dolgát nehezítettem meg ahhoz, hogy nekem is egy kicsit könnyebb lehessen?
Nem vágytam a feloldozásra, és abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán megérdemlem a boldogságot. Nem hiszek benne, hogy egy személyes – az én életemben nagyobb – jó dolog miatt fel lehetne áldozni másokat. Emiatt tartottam tőle, hogy idővel a karma megfizet majd azért, amit elkövettem azokkal a lányokkal korábban, ez pedig úgy fog megtörténni, hogy gyakorlatilag lehetőségem nyílik a menekülésre, és én is elveszítek valami olyat, ami fontos. Utólag belegondolva, már nem a nővéremet hívnám fel telefonon, hanem valaki olyat, aki kevésbé fontos számomra. Ezáltal pedig ismét önző szörnyeteggé válok, hiszen gyakorlatilag hoznék egy áldozatot azért, hogy a saját dolgaimat védjem.
Pontosan ez volt az oka annak, hogy még akkor sem mertem elhinni, hogy tényleg megtaláltak és most már minden rendben lesz, amikor a nővérem karjaiban voltam. Nem akartam sírni, hiszen a mi kapcsolatunk annak ellenére, hogy szoros volt és nagyon szerettem őt, szerintem egyáltalán nem volt egy átlagos testvérpárra jellemző kötelék. Világ életemben szívtam a vérét és bunkó voltam vele elég sokszor, most mégis úgy sírok az autóban, mintha muszáj lenne. Ezzel pedig csak számára is megnehezítem a dolgokat.
- Nem baj, ha fáj – egy apró mosoly költözött az arcomra, miközben kinyitottam a szemem és a tekintetemmel Rosie-ét kezdtem el keresni – Az a fontos, hogy végre láthattalak. Most már tudom, hogy jól vagy.
A hangom alig hallhatóan elcsuklott, miközben próbáltam összeszedni a maradék erőmet. Ellenkeztem, tényleg őrültségnek gondoltam azt, ami korábban még annyira jó ötletnek tűnt. Segítséget kérni, hazamenni és úgy csinálni, mintha egy túlságosan hosszú ideig tartó rémálomból ébredtem volna fel, nem pedig összesen tíz éve szenvednék, miközben igyekszem újra megtalálni a helyem a világban. Persze közben a fejemben ott volt végig az, hogy ez nem valami olyan, amit vissza lehet már forgatni, ettől pedig még jobban szenvedtem a tetteim súlyától.
- Bajba kerülhetsz miattam – alig volt hallható a hangom, és egyre kevésbé voltam képes az ellenkezésre is, mégis folyamatosan arra tudtam csak gondolni, hogy hibát követtem el, amikor szóltam neki. Nem lett volna szabad ebbe az egészbe belekevernem őt. Megtapasztaltam, hogy nem csak a falnak, hanem már lassan a levegő részecskéinek is füle van, szóval gyakorlatilag percek kérdése, hogy Rosalie is céltáblára kerüljön. Órákba telhet, hogy a hírt elvigyék, talán napokba, hogy felsőbb utasítást adjanak ki arra, hogy mit tegyenek velem. Valószínűleg pár héten belül megtalálják őt. Ez pedig pont annyi idő, amennyi alatt én képtelen lennék egyedül olyan szinten regenerálódni, hogy megvédjem őt. Innentől kezdve már tényleg a közelében kell maradnom, mivel miattam került bajba. Én pedig még egyszer nem hagyom, hogy valamelyik családtagommal zsaroljanak meg.
- Nem mondhatok el mindent – ezt már előre le akartam szögezni – Mind a kettőnk érdekében így kell tennünk. És anya meg apa se tudhatja meg, hogy mi folyik itt.
Ha valakiket, akkor őket mindenképpen ki akartam hagyni ebből az egészből. Maga a tény, hogy apa megmenekült összességében elég volt ahhoz, hogy soha többé ne akarjam az életem részleteivel szennyezni a szüleimet. Ugyanakkor meg sóvárogtam a vágytól, hogy megint megölelhessem őket, holott már nem vagyok annyira kicsi gyerek, hogy mondjuk apa térdére üljek. Az idő nagyon elrepült a fejünk felett, emiatt tartottam tőle, hogy csak összetörném őt.
- Akkor gondolom a… - magam sem voltam biztos abban, hogy pontosan mennyi mindenről maradtam le, szóval úgy döntöttem, hogy most megválogatom a szavaimat – Ő a párod, igaz?
Egyáltalán nem éreztem azt, hogy nagyon szeretném megölni az illetőt, mivel a nővérem már teljes mértékben felnőtt nő volt, így még véletlenül sem kellett azzal elszámolnia, hogy pontosan mi történik a szerelmi életében. Emellett mivel az én testvéremről volt szó, biztos voltam benne, hogy legalább annyira okos, mint amennyire szép. Szóval emiatt kezdtem el koncentrálni jobban azokra a kérdésekre, amiket feltett nekem. Össze kellett szednem a gondolataimat ahhoz, hogy egyáltalán értelmes választ tudjak magamból kipréselni.
- Azt hiszem… - némi gondolkodás után folytattam – Szerintem mindenhol fáj jelenleg. Talán heten voltak, vagy hatan. Többen, mint én az biztos.
Elég szégyenteljes lenne, ha egyetlen ember látta volna el ennyire a bajom, ezzel én is teljesen tisztában voltam. Ha nem éppen egy ilyen helyzetből próbálnék meg elmenekülni, akkor biztosan viccelődnék azzal, hogy ők természetesen rosszabbul néztek ki.
- Fizettem egy informátornak érte – valahogy úgy bukott ki belőlem az igazság, mint belőle a kérdés – Szerintem pár óra múlva az életével fog ezért fizetni.
Elővigyázatos voltam, szóval egy olyan embert vontam bele a szökésembe, aki kívülről érkezett. Tudtam, hogy ha lebukok, akkor neki annyi, de mégis hajlandó voltam meghozni ezt a döntést. Ha nem miattam halt volna meg, akkor más öli meg. Már így is tisztában voltam a bűneimmel, szóval egy ide vagy oda… Elég gáz, hogy már gyakorlatilag nem számít.
- Nagyon nagy szarba keveredtem – halkan sóhajtottam fel, miközben lehunytam a szemem és úgy kezdtem el beszélni – Lehet, hogy meg fogsz utálni a végére és el fogom ezt fogadni. De ez nem valamit, amit csak egyszerűen meg tudunk oldani, mert egy erős család vagyunk. Csak annyit tehetek, hogy biztonságban tartalak titeket.
Nem voltam benne teljesen biztos, hogy van értelme annak, amit elkezdtem mondani, de annyiban is hagytam a dolgokat. Ahogy lehunytam a szemem újabb könnycseppek kezdték el szúrni azt – Nagyon hiányoztál.

Minden hozzám közel álló emberhez mély érzések fűznek. Szeretem tudni, hogy azok, akiket a családomnak, a barátaimnak, vagy szimplán kedves ismerősnek tekintek, jól vannak. Más tisztában lenni valamivel és hozzájárulni ahhoz, hogy így érezzék magukat. Nem segíthetek mindig mindenkin, de amikor úgy érzem, hogy megtehetem és a másik fél is vágyik rá, illetve megengedi, igenis szeretek tenni értük. Talán nem vagyok abban a helyzetben, hogy életeket váltsak meg és olyan dolgokkal járuljak hozzá mások boldogságához, amitől egy csapásra megváltozik a gondolkodásuk, vagy épp az életkörülményeik. Ettől függetlenül is úgy gondolom, hogy a legkisebb kedvesség is sokat jelenthet. Nem éri meg azért ellenségesnek lenni a világgal, mert magunkkal van bajunk. Minden felnőtt ember megtanulja idővel, hogy sokkal inkább megéri kedvesnek lenni valakivel, mint hagyni, hogy a gyerekes bosszúvágy irányítson bennünket.
Az öcsém tekintetében sem gondoltam azt soha, hogy megérdemelte volna, ami történt vele. Ha valaki azt mondja nekem egy évvel, de talán akár csak egy hónappal ezelőtt is, hogy visszakapom őt, azt mondtam volna rá, hogy lehetetlenség. Mindig is fájt azért a szívem, hogy olyan volt a kapcsolatunk, amilyen... Testvérek voltunk, nem utáltuk egymást, de azt hiszem tehettünk volna többet. Az, hogy most visszakaptam őt, hogy láttam az arcát és hogy amikor megérintettem a vállát, nem tűnt el, mintha csak egy futó álom lenne, egészen hihetetlen volt számomra. Nem akartam őt újra elveszíteni, aminek a lehetősége szinte pánikba ejtett.
- Itt, de... Nem fáj? - Buta kérdés volt, de valójában nem is vártam rá választ. Tisztában voltam vele, hogy nagyon fájhat neki, hiszen olyan hangerővel beszélt velem, hogy közelebb kellett hajolnom, hogy egyáltalán megértsem, amit mond. Amikor pedig a keze hozzáért az arcomhoz, úgy éreztem, hogy képes lennék én magam meggyilkolni azt, aki ezt tette az öcsémmel. Összepréseltem az ajkaimat és egy pillanatra az ég felé fordítottam az arcomat, hogy így próbáljam rendezni a vonásaimat. Ebben a helyzetben nekem kell annyi lélekjelenléttel rendelkezni, hogy kezelni tudjuk a helyzetet.
- Ne beszélj hülyeségeket. Nem fogok elmenni. - Egészen szigorú volt a pillantásom, amit most Zaira villantottam. Jobb szerettem volna, ha a mindenki által ismerős férfi nátha miatt beszél félre, de jelen helyzetben még csak azt sem mondhattam, hogy bevett valamit, amitől ilyeneket mond nekem. - Elviszünk innen. - Ebben egészen határozott voltam. Egy teljesen ismeretlen helyen a segítségkérés is bonyodalmas lett volna. Főleg azok után, amilyen állapotban megtaláltuk őt. Ebben a városban nincs biztonságban. Még csak az sem biztos, hogy bármelyik másikban abban van. De nem kérdezhettem jelenleg erről - legalábbis nem várhattam el, hogy azonnal válasszal szolgáljon a kérdéseimre, mert ennek nem itt és most van meg az ideje.
- Miért? - Kíváncsivá vált a pillantásom, részben talán riadtságot is fel lehetett benne fedezni, ahogyan Zaira néztem. A kezeim a vállaira csúsztak, de féltem rászorítani akár csak egy kicsit is, mert abban sem voltam biztos, hogy nem tört-e el. De ebben a helyzetben azt hiszem illőbb lenne úgy fogalmazni, hogy nem tudtam mije volt még ép. - Akkor a lakásomba megyünk majd, ne aggódj emiatt. Nem foglak csak úgy ott hagyni valahol, azt máris elfelejtheted. Ha kórházba nem, akkor hozzám. - Ebben ezen a ponton nem is lettem volna hajlandó engedni.
Aggódtam érte és mindenképpen biztonságban akartam őt tudni, de tisztában voltam vele, hogy erre egyedül nem leszek képes, illetve hogy nem ihatok előre a medve bőrére. Csak mert megtaláltuk őt és életben van, még nem jelenti, hogy ne lenne aggasztó az állapota, a tény, hogy valaki a nyomában van és hogy ez az ember akár még New Yorkban sem hagyná békén.
- Kitalálunk majd valamit, jó? El kell mondanod kikről van szó, hogy tudjunk valamit csinálni, de most nem ez a legfontosabb. - Aprót, de annál határozottabbat bólintottam. - Itt vagy, és ez a lényeg. Keresnünk kell valakit... - Mély levegőt vettem, mert gondolatban már azon pörögtem, hogy kihez kellene fordulnom, ha kórházban kezelőorvoshoz nem tudunk. Nem logikusan gondolkodtam, de ebben a helyzetben nem is gondolom, hogy bárki képes lett volna rá. Egy dolog lebegett a szemeim előtt, ez pedig az volt, hogy Zai életben van és úgy is akarom tartani. Segítenem kell rajta, mert a nővére vagyunk és hiába telt el tíz év, mi egy család vagyunk.
- Ne sírj, kérlek... - Egészen halk volt a hangom, a kezem lassan közelített a homlokához, majd ért finoman a hajához. Nem mondtam ki, amire rögtön gondoltam, nem kellett azt találgatnunk az autóban, hogy Zainak vajon csak szerintem van-e láza. Nem akartam még inkább aggasztani saját magamat azzal, hogy a legrosszabbra gondolok. Úgy éreztem, hogy ha elhitetem magammal, hogy rövidesen minden rendben lesz, akkor így is alakul majd. - Te is segítettél abban, hogy így legyen. Neked köszönheti. - Ebben pedig semmi hazugság, vagy füllentés nem volt. Ha valaki nagyon kötekedni akar, nyilván felhozhatja, hogy nem csak a pénz számított, hanem az orvosi tudás és a gyógyszerek, de én ebben jelenleg nem hiszek. Ha nincs az öcsém, nem lett volna kezelés sem. Furcsa belegondolni, hogy megrekedtünk abban az állapotban, amikor még apa élete volt a legfontosabb kérdés ebben a családban, de emlékeztetem magamat, hogy Isaiah most lépett be újra az életünkbe tíz év kihagyás után. Vele még mindig ennél a kérdésnél tartunk.
- Dan, nos ő... - Elcsuklott a hangom, a mellkasomat pedig olyan érzés szorította, amivel kapcsolatban nem kellett sokat gondolkodnom. Tudtam, hogy mit érzek és hogy miért is van egy így, de hogy be merem-e vallani hangosan, mások előtt is... Ira sem volt vak, vagy süket, látott bennünket a lovardában, látta rajtam, hogy milyen hatással van rám az a kapcsolat. - Meg fogod ismerni őt. - Ösztönösen billent előre többször is a fejem, mintha csak bólogatni szerettem volna, a gondolataim azonban egészen máshol jártak. Össze kellett szednem magamat, hogy ne csússzak teljesen szét, mert én magam éreztem, hogy két nagyon ellentétes érzés dúl most bennem, amelyek közül tulajdonképpen csak az egyikkel kellett volna foglalkoznom. Bűntudatom lett volna, ha nem az öcsémet helyezem előre.
- Mindent el fogok mondani, amire kíváncsi vagy, de most nem ez a legfontosabb, jó? - A kezem az arcára siklott, olyan finoman simítottam rá a tenyeremet a bőrére, amennyire csak tudtam. - Mondd el, hol fáj a legjobban. Mi történt pontosan? Hányan... Hányan támadtak rád? - Tudnom kellett, hogy be tudjak számolni egy orvos előtt is ezekkel az információkkal. Ha pedig Zai ne adj' Isten az autóúton elájul, nem lesz mit mondanunk, amikor megérkezünk a lakáshoz. Úgy éreztem ellenünk dolgozik az idő és hogy hiába sietünk, nem fogunk időben hazaérni.
- Honnan tudtad a számomat? - Egészen váratlanul bukott ki belőlem a kérdés, de őszintén szólva úgy éreztem minden jó, amíg ébren tartom vele az öcsémet, aki hiába nyomja legalább az én súlyom háromszorosát, most mégis szokatlanul törékenynek tűnik, pedig tinédzser korában láttam utoljára. Nyoma sem volt rajta annak a fiúnak, aki az emlékeim között élt, ez pedig legalább annyira megrémisztett, mint a helyzet maga.

Pontosan tudtam, hogy nem feltétlenül könnyű velem egy levegőt szívni. Ha valaki, akkor én száz százalékig állíthattam magamról azt, hogy egyáltalán nem számítok könnyű esetnek, emiatt pedig elég sok területen az életem sem volt feltétlenül leányálom. Túlságosan forróvérű vagyok, szóval könnyen bele is keveredek dolgokba: emellett pedig képtelen vagyok az eszemre hallgatni, amikor a szívem is megszólal. Tudtam, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha elvállalom azt a munkát, mégis megtettem a családunk érdekében. Azt már csak a későbbiek során volt szerencsém megtapasztalni, hogy rám is hatással vannak a döntéseim, és se Istent, se Buddhát, se a sorsot, se a karmát egyáltalán nem érdekli az, hogy mi célból cselekedtem. Tizenhét éves voltam, amikor elkerültem otthonról. Egy buta, szertelen kölyök, aki azt hitte, hogy képes megváltani a világot, akit valamilyen oknál fogva soha egyetlen szerette se akart lerángatni a földre. Én sem tudtam, hogy a szüleim engedékenysége az irányomba az pontosan miből fakad, de egyszerre volt ez a végtelen szeretetük jele, meg a világ legrosszabb dolga is. Pont amiatt, mert nagyon erősek a családi kötelékeim, végső soron képtelen voltam teljes mértékben elszakadni az otthonomtól ez pedig végső soron ismét veszélyt jelent rájuk. Emiatt talán jogosan érezhettem azt, hogy valamilyen szinten elbuktam most fiúként és testvérként is.
Magam sem tudtam, hogy pontosan milyen érzések kavarogtak bennem, amikor megpillantottam a testvérem arcát. Nehezen bólintottam arra, amit tőlem kért, mert egyre inkább kezdtem érezni az oldalamba szúró fájdalmat. Igyekeztem az arcára fókuszálni, meg akartam kérni arra, hogy nézzen rám, mert szerettem volna látni azt, hogy mennyit változott az évek során. Így vagy úgy, de nagyon elment felettünk az idő, én pedig annak idején minden lehetőséget megragadtam, hogy külön tölthessük az időnket, mivel nyilvánvalóan ciki volt a nővéremmel lenni a barátaim előtt, meg amúgy sem szerettem, amikor mondjuk a fenekét nézik. Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyi időre nélkülöznöm kell őt, anyát és apát… Emiatt pedig úgy szöktek könnyek a szemembe, hogy egészen elszégyelltem magam. Van egyáltalán jogom ahhoz, hogy őt a keserűségekkel terheljem? Főleg azok után, hogy a lelkiismeretemmel már kerek tíz éve képtelen voltam elszámolni, hiszen nem tudom hány családot károsíthattam meg annak érdekében, hogy a sajátomat megmenthessem. Tehát a könnyek jogát határozottan nem érdemlem meg.
- Ne sírj – erőtlenül emeltem meg a karom, amivel alig érintettem az arcát – Itt vagyok, nem?
Magam sem tudom, hogy miért kezdtem el vele flegmázni, de talán az lehetett a célom, hogy egy kicsit oldjam a hangulatot. Ha kap egy kicsit a régi Isiből, akkor minden bizonnyal könnyebb lesz neki, és hamar megszárad az arca. Azzal viszont tökéletesen tisztában voltam, hogy elszámolással tartozom neki, viszont még nem igazán tudtam, hogy miként lenne alkalmas szavakba önteni azokat a soha ki nem mondott dolgokat, amiket már túl hosszú ideje őrizgetek magamban.
- Pedig talán jobban tennéd – alig tudtam egymás után pakolni a szavakat, azt pedig már nem gondoltam végig, hogy miféle logikára vall ez a visszakozás most. Lényegében én voltam az, aki megkereste őt és segítséget kér, most pedig arra próbálom meg rávenni, hogy elhagyjon engem és inkább magát mentse. Nem volt bennem annyi erő, hogy magyarázni kezdjek neki arról, hogy mennyire nem ugyanaz az ember vagyok, mint akit akkor megismert. Emellett ráadásul idő szűkében is voltunk, illetve minden körülmények között el kell kerülnöm azt, hogy meggyűlöljön engem. Talán, ha megtudná azt, hogy mit tettem a pénz érdekében, akkor már képtelen lenne szemembe nézni és úgy gondolni rám, mint a testvérére. Rosie jó ember, én pedig a sötét oldalra álltam.
- Ne, haza ne! – talán a hirtelen jött adrenalin miatt sikerült gyorsabban mozdulnom felé – Ott fognak először keresni. Nem fognak leszállni rólam. Nem mehetünk a farmra.
Igyekeztem elég komoly arcot vágni. Talán pár évvel ezelőtt képes lettem volna egy hasonló csínytevésre a családommal szemben, de most már más volt a helyzet és bíztam benne, hogy a nővérem eléggé ismer ahhoz, hogy ne a huligán énemet keresse most a tekintetemben. Jelenleg tényleg nagy bajban voltam, de azt hiszem képtelen lennék tovább folytatni az életem, ha bármelyik szerettemnek baja esne. Ebbe pedig ő is beletartozik, de minden bizonnyal ezt soha nem fogom neki elmondani. Leginkább azért nem, mert testvérek vagyunk.
- Rosie – nem tudom hányadik alkalommal hívtam így, de egy kezemen meg tudtam számolni azt, hogy pontosan hányszor mondtam ezt ki az eddigi életem folyamán. Most mégis folyamatosan így hívom, mert ezen a ponton már nem a dacos fiú voltam, aki feltétlenül a nővérét akarta cseszegetni – Nem maradhatok sokáig veled. Utánam fognak jönni.
Magam se tudtam, hogy pontosan miként kellene megoldani a helyzetet, mivel munkám nem volt, félretett pénzem pedig értelemszerűen megint nem volt. Nem mertem túl sokat magammal hozni, mivel tartottam attól, hogy ha túl sok pénzt hozok magammal, akkor már azelőtt lebukok, hogy bármit léphetnék.
A kocsiban már sokkal nehezebb volt visszafognom magam, és a korábban éppen csak kicsordult könnyeim már patakokban kezdtek el végig folyni az arcomon. Az egész helyzetben az volt a legrosszabb, hogy annak tudatában hagytam ott a családomat, hogy lényegében a végeredményről nem értesítettek. Fogalmam sem volt arról, hogy mi van apával, én pedig éveken keresztül kétségek között vergődtem. Viszont, ha ismét döntés elé lennék állítva, akkor sem cselekednék másképp.
- Hála az égnek – egészen halkan suttogtam oda a szavakat, a kezeimmel pedig igyekeztem eltakarni az arcom. Magam sem tudom, hogy szégyent éreztem a könnyeim miatt, vagy bűntudatot, de nem akartam, hogy a nővérem gyűlöljön. A legkevésbé erre volt most szükségem.
- Ki az a Dan? – csak akkor vettem el a kezeimet az arcom elől, amikor kivert a víz és már ráfoghattam volna az izzadtságra a könnyeimet – A sógorom? Rendes férfi?
Nem mintha sok jogom lenne ebbe az egészbe beleszólni, de ettől függetlenül még mindig éreztem némi privilégiumot a dologgal kapcsolatban. Az öccse vagyok, ráadásul férfi, ami miatt fel kell mérnem azt a bizonyos Dant. A nővérem csak nem lehet együtt egy disznóval.
- Miről maradtam le? – egészen remegett a hangom, amikor feltettem ezt a kérdést neki. Talán már gyerekei is vannak, hiszen valamennyit utalt a korábban a boldogságára… Én mondjuk ösztönből éreztem, hogy nem mondott teljesen igazat nekem, de hajlandó voltam ezt elhinni, mivel ő is hajlandó volt csak a lelkem épsége miatt erősnek mutatni magát.

Gyerek fejjel egészen másként éltem meg az öcsémmel való kapcsolatomat. Sosem voltunk különösebben összenőve, megvoltak közöttünk azok a fajta ellentétek, amelyek gyakran abból adódnak egy testvérpárnál, mert ellenkező nemű gyerekekről van szó. Maga a tény, hogy egy fiú és lány egymás mellett nő fel nem kell, hogy azzal a törvényszerűséggel járjon, hogy ez ellentéteket is eredményezzen a kapcsolatukban, mint ahogyan nálam is volt ez az öcsémmel. Sokkal kevésbé gondolom ezt nevelés kérdésének, mintsem a gyerekek saját személyiségének. Az esetek többségében legalábbis nekem ez a tapasztalatom - habár nem saját gyerekek hiányában teljesen rosszul is gondolhatom.
Mindenesetre biztosan állíthatom, hogy az, hogy milyen gyerekek - és később tinédzserek - voltunk, egyáltalán nem befolyásolta azt a döntést, ami Zai telefonhívását követte. Nem jelentett nekem semmit az, hogy neki mennyire nem tetszettek az én lányos dolgaim, vagy hogy én hányszor nem akartam megérteni azokat a fiús szokásait, amelyekkel rendelkezett, amíg még hivatalosan is a családunk része volt.
Minden ellentétünktől függetlenül rettenetes érzés volt azzal a hírrel szembesülni, hogy egyik napról a másikra nyom nélkül eltűnt. Később pedig elfogadni, hogy nem jött haza és a rendőrség sem találja, még nehezebbnek bizonyult. Valójában annyira nehéznek, hogy soha nem akartam igazán elhinni. Amíg tudtam hinni abban, hogy Zai életben van - mindegy, hogy pontosan hol -, abban is képes voltam hinni, hogy talán nincsen szörnyű élete. Talán még abban is reménykedtem, hogy képes boldog lenni.
Függetlenül attól, hogy a családunkat nem választhatjuk meg, nem is kell elfogadnunk őket, mivel gyakran akaratlanul is olyan fájdalmat tudnak okozni, ami talán soha nem realizálódik bennük. Arról nem is beszélve, hogy mi van akkor, ha egy szülő, testvér, vagy adott esetben bármilyen más rokon tisztában van vele, hogy a szavaival, vagy tetteivel pontosan mekkora fájdalmat és traumát okoz. Sosem tudtam megfogalmazni magamban, vajon az öcsémnek volt-e oka saját akaratából eltűnni, hogy vajon ő akarta-e és hogy ha igen, vajon tettem-e valamit, ami miatt így döntött. Akkoriban a családunkat annyira megviselte apa betegsége, hogy valószínűleg nem figyeltünk eléggé oda egymásra. Annak a reménye, hogy Isaiah újra részese legyen a családunknak, most teljes valójában ott volt, és túl szépnek tűnt ahhoz, hogy el akarjam engedni. Ha jóvá tehetek bármit, amit a múltban elkövettem, akkor minden porcikámmal szeretném megpróbálni.
Ezért sem hagyott nyugodni a tény, hogy Zai életben van és az én segítségemet kéri. Teljesen mindegy volt, hogy milyen állapotban, kivel találom meg, egyszerűen csak vissza akartam kapni az öcsémet. Amikor pedig megpillantottam egy alakot a sötétben, képtelen voltam visszafogni magam, nem kérdőjeleztem meg a körülményeket és az állapotát, habár amint megpillantottam az arcát, csak még inkább elfogott az iránta érzett aggodalom.
- Csak tarts ki, kérlek. - A bennem dolgozó adrenalinnak köszönhetem csak, hogy nem csuklik el a hangom, mert a szemeimet már könnyek égetik. Ezek a könnyek pedig áruló módon kezdtek el lefelé gurulni az arcomon, amikor az öcsém beszélni kezdett hozzám. Egyszerre akartam a hátam mögé pillantani és megnézni, hogy hol van már Ira, és egyszerre akartam Zai-t nézni, a vonásait, amelyeket sérülések tarkítottak és azt ellenőrizni, hogy mennyire kell sietnünk.
- Nem foglak itt hagyni - a hangomban egyszerre volt rosszallás és szilárd határozottság. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy gyakorlatilag bárkivel szembe mernék szállni, aki még nagyobb fájdalmat akar okozni az öcsémnek. Nem számított, hogy egyébként nem rendelkeztem komoly fizikai erővel és egyéb háttérinformációval azzal kapcsolatban, hogy miért van az én nagy és erős testvérem ebben az állapotban. - Kitalálunk valamit, de nem vagyok hajlandó itt hagyni téged, akkor sem, ha történik valami. Hazamegyünk. - Lehet, hogy ösztönből legszívesebben egy kórházba rohantam volna vele, hogy biztos legyek benne, hogy meg fog menekülni, de arra kért, hogy ne tegyük.
Ira segítsége mellett sikerült Zait felállítunk, nekem pedig maradt egy lélegzetvételnyi időm arra, hogy megpróbáljam átgondolni a lehetőségeinket. Könnyektől nedves arcomat Isaiah felé fordítottam, amikor hozzám kezdett beszélni. - Addig maradsz, ameddig szeretnél. - Tisztában voltam vele, hogy nem olyan ember, akinek bármit is megmondhatnék, ha valami nem az ő akarata szerint volt, akkor egyszerűen a saját feje után ment. Ez a tulajdonság nem csak rá volt igaz a családunkban. Segíteni akartam, mert így éreztem helyesnek, de nem tudtam mi jön még, és mi lesz velünk. Ez pedig talán sokkal jobban megrémített, mint bármi valaha.
Még az autóban sem tudtam megnyugodni, azon járt a fejem, hogy mit kellene tennem, kihez fordulhatnék segítségért. A gondolataimból Zai szavai zökkentettek ki, akire rögtön odafordítottam a pillantásomat. Újabb adag fájdalom és aggodalom fogott el, amikor azzal szembesültem, hogy mennyire összetörtnek látszik. - Jól vannak, apa is rendben van. - Bólogatva erősítettem rá a szavaimra. Ezt követően azonban elnyílt szájjal, néhány másodperc szünetet kellett tartanom, végül mosolyt erőltettem az arcomra, halvány nyomokban ott volt a felfelé görbülő szám sarkaiban. - Így volt, boldog vagyok, Zai, de így lesz veled is. Most már itt vagy. - Csak válaszadás közben kapok észbe és fordítom a fejem rögtön Ira felé.
- Dan öccse orvos. - Meg sem várom a válaszát, már a telefonom után kutatok a zsebeimben és remegő kézzel oldom fel a készüléket. Nem tudom jogosan teszem-e, hogy túl nagy kérésnek számít-e, amire készülök, de Zai életéről van szó, én pedig ebben a helyzetben képtelen vagyok arra gondolni, hogy mi lesz a Dannal való kapcsolatommal, hogy kérhetek-e tőle olyasmit, ami őt is bajba sodorhatja. Mégis bízom benne annyira, hogy ilyesmire kérjem és hogy abban reménykedjek, hogy amikor megérkezünk New Yorkba, ő ott fog várni.

Tudtam, hogy a családomat felkeresni ebben a helyzetben, elég rossz döntés, és inkább el kellett volna bújnom valaki segítségével anélkül, hogy valaha kapcsolatba lépnék a nővéremmel és a szüleimmel. Tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy tudnék csendesen élni életem végéig, és talán a későbbiek során lett volna reményem arra, hogy új életet kezdjek. Talán lehetett volna egy feleségem, gyerekeim, ugyanakkor folyamatosan az járattam az agyam, hogy ha ilyen hévvel hátra hagyom anyát, apát és Rosalie-t, akkor soha nem lehetek jó szülő, hiszen az életemben már gyermekként is elbuktam. Nagyon szerettem volna újra találkozni velük, és az önzőségem emiatt így is győzött. Ugyanakkor féltem. Féltem, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor láthatom őt, később pedig miattam fogják bántani a családomat. Hogy én leszek az, ami miatt elveszítik az életüket, engem pedig feldobnak, és majd a börtönben megrohadva fogom bánni azt, hogy a mai napon egyáltalán elhatároztam magam arra, hogy beszélek a nővéremmel.
Megkaptam a leckémet. Innentől kezdve szimpla spekuláció volt a részemről az, hogy kapok némi türelmi időt. Hogy megvárják azt, hogy felépülhessek és elrejtőzhessek. Ebben az esetben nekem lett volna időm kitalálni valamit a családom védelmére. Onnantól kezdve, hogy Rosalie-t belekevertem, már nem volt mit tennem. De látni akartam a nővéremet, és esélyt akartam kapni arra, hogy mielőtt ismét rám találnak, újra együtt lehessek egy kicsit anyával és apával. Talán ezek után, ha nincsen más mód arra, hogy távol maradjak attól a bandától, ahova bekerültem… Képes lennék visszamenni. Egyelőre nem tudtam csak úgy hátra hagyni őket, hiszen az első ember, akitől segítséget kértem, az a nővérem volt.
A magam részéről egyszerre kívántam azt, hogy Rosie a mai nap folyamán ne jelenjen meg, ugyanakkor fogalmam sincs, hogy mit fogok kezdeni a továbbiakban, ha ő nem jön. Szerencsém van azzal kapcsolatban, hogy most nyár van, így attól nem kell tartanom, hogy esetleg megfagyhatok az éjszaka folyamán. Olyan nyílt sebbel nem rendelkeztem, amitől elvérezhetnék reggelig. A szerveim állapotában nem voltam tisztában, ahogyan a csontokról sem tudtam nyilatkozni, de annyi biztos, hogy a sérüléseim súlyosabbak annál, amilyennek látszanak. Így, ha belső vérzésem van és nem kapok ellátást, minden bizonnyal bajban leszek. Nem biztos, hogy az elméleteim majd bejönnek, éppen ezért is lett volna túl kockázatos kórházba menni. Tehát ha Rosie nem jön, akkor az a sorsom, hogy ebben a parkban haljak meg… Én pedig képes lettem volna beletörődni, ebbe a biztonsága érdekében. Szimplán a szívem súgta azt, hogy nekem még egyszer látnom kell a szeretteim arcát.
Rosalie végül eljött értem, ami tényleg egyszerre ébresztett bennem végtelen szomorúságot és boldogságot is. Összeszorított szemekkel, tehetetlenül feküdtem, a légzésem egyre reszelősebbé vált, nekem pedig fogalmam sem volt arról, hogy mitévőnek kellene lennem most. Igyekeztem összeszedni a megmaradt erőmet, kényszerítettem magam arra, hogy kinyissam a szemem. Ez végül meg is történt, de a könnyeim kibuggyantak a szemem sarkáról, amikor megpillantottam a nővérem arcát. Hiába telt el tíz éve azóta, hogy utoljára láttam őt, minden probléma nélkül felismertem a vonásait. A szépsége pedig egyáltalán nem kopott meg, sokkal gyönyörűbbnek tűnt, mint amire emlékeztem. Erőtlenül fogtam rá az ujjaira, ebben a pillanatban pedig valahogy semmi más nem számított. Ő jól van, itt van. Soha életemben, egyetlen pillanatban sem álltam készen annyira a saját halálomra, mint most, pedig ennél voltam már rosszabb állapotban is az elmúlt években.
- Mindent elmondok később – alig volt több a hangom némi suttogásnál. Sokan ebben a szituációban kapnak némi adrenalin löketet, de én vagy sokkhatás alá kerültem, vagy súlyosabb volt az állapotom, mint amilyennek éreztem.
- Tudom, hogy mindig itt leszel nekem, Rosalie – még ha képtelen is voltam kifejezni az érzéseimet az irányába… Akkor is ő egy volt azon emberek közül, akit a legjobban szerettem ezen a világon. Ezeket a szavakat pedig soha nem voltam képes ilyen szinten kimondani, ettől függetlenül is reménykedtem benne, hogy ő ezeket tudja. Úgy bújtam oda a nővérem hasához, mintha megint egy ötéves kisfiú lennék, aki félt elaludni a sötétben.
- Nem mehetek kórházba – nehezen nyögtem ki a szavakat, az ujjaimmal pedig belekapaszkodtam Rosie ruhájába – Ha veszélyes lesz a terep, akkor mennetek kell, mert nem eshet bajotok. Ha kórházba visztek, el fognak kapni minket… Én megleszek. Megígérem.
A pillantásommal szinte könyörögtem neki. Soha az életben nem lenné képes feldolgozni azt, ha ténylegesen ártanának neki, főleg nem abban az esetben, ha ez miattam történne meg. És pontosan tudom, hogy fájdalmat akarnának okozni nekem annak érdekében, hogy engedelmességre neveljenek. Talán csapdába lettem csalva, és azt akarták elérni, hogy segítséget kérjek valakitől. Rosszul ítélhettem meg a helyzetet.
- Megpróbálok – minden erőmmel kapaszkodtam a férfi karjába, aki a másik oldalamra jött és segített felállni. Nem akartam, hogy Rosalie a súlyom miatt szenvedjen, így sokkal erősebben fogtam annak a kezét, aki segített neki. Reménykedtem benne, hogy nem fog az én lelkemen száradni a férfi élete, és nincsen családja sem. Nem ér annyit az én életem, hogy mások még többet szenvedjenek miattam.
- Csak addig maradok nálad, amíg kitaláljuk, hogy mit teszünk – nagyon komolyan néztem Rosie-ra, de utána már csak arra tudtam koncentrálni, hogy lehetőség szerint, minél gyorsabban rakjam egyik lábamat a másik elé. Amint elértük az általa emlegetett autót, hagytam, hogy Ira besegítsen a hátsó ülésre, de egyre nehezebb volt már tartanom magam, emiatt pedig hamar eldőltem a kocsiban. Egyáltalán nem volt kényelmes a testtartás, mivel túl magas voltam az ülésekhez képest, de a fájdalmaimhoz képest, ez teljes mértékben elhanyagolható tényező volt.
- Anya és apa… - amikor már elindultunk, legalább egy kicsit meg tudtam nyugodni, hogy a szabad levegőn senkivel sem futottunk össze, akivel nem kellett volna… Az már teljesen más kérdés volt, hogy kocsival jöttek-e utánunk, de innentől kezdve lényegében az egész életemet élhetném teljes paranoiában.
- Ők ugye jól vannak? Apa meggyógyult? – én már annak idején nem láthattam azt, hogy mi történt miután Mexikóba mentem – És te is jól vagy, ugye? Minden rendben ment az életedben, és boldog vagy… Ugye így történtek a dolgok?
A hangom a mondat végére már köhögésbe fulladt, de ettől függetlenül érthetőek voltak a szavaim. A gondolataimat pedig határozottan összefüggőnek nevezhettem, szóval reményeim szerint megmaradok, ha egyéb dolgok nem történnek az út folyamán… Vagy éppenséggel New Yorkban.

Talán hatalmas hülyeséget csináltam, amikor meggondolás, vagy különösebb elképzelés nélkül egyszerűen elindultam New Yorkból, mert kaptam egy telefont az öcsémtől. Ha nagyon szkeptikus akarok lenni, vagy egyszerűen csak kevésbé hinnék abban, hogy mennyi jóság szorult még az emberekbe, ez az egész simán lehetne átverés is. Én viszont ha nem is pusztán azért, mert kérkedni akarok, de szeretnék hinni abban, hogy igenis képes vagyok arra, hogy hosszú évek elteltével is tudjam, ha a saját öcsém hív fel.  
Nem voltunk mindig jó testvérek. Sőt, kicsi korunkban rengeteg problémánk volt egymással. Én túl lányos voltam Zai számára, ő pedig határozottan túl fiús nekem, makacs fejjel és olyan érdeklődési körrel, ami nehezen egyezhetett volna az enyémmel. Ráadásul volt közöttünk egyfajta furcsa meg-nem-értés, aminek az okára soha nem tudtunk rájönni, így megoldásra sem került. Hamar túl nőtt engem, ami már csak arra sem jogosított fel, hogy mint nővére, néha kapjon egy legyintést a fejére, idővel pedig nem is próbálkoztam ilyesmivel. Sosem voltam a fizikai erőszak híve, sőt a mai napig úgy gondolom, hogy nem jelent megoldást semmire sem az, ha fizikai erőszakkal próbálkozunk. Aztán eljött az a pontja az életünknek, amikor igenis azt kívántam, bárcsak tudnánk még egymást idegesíteni, bárcsak ott lenne mellettem, amikor szükségem van rá és láthatnám az arcát, amikor az agyára megy, hogy még annak ellenére is képesek vagyunk érte aggódni, amikor nincs különösebb alapunk rá. A nővéreként nem is tehettem volna mást.
Így összességében talán épp ez volt az, ami miatt elindultam, anélkül, hogy lett volna konkrét elképzelésem arról, hogy mit keres Isaiah az élők sorában, vagy hogy hogyan hozom haza. Mert én vagyok a nővére, ez pedig soha nem fog változni, legyen szó arról, hogy két hete, vagy épp tíz éve láttuk egymást utoljára. Nem tudom milye embernek kellene lennem ahhoz, hogy képes legyen lemondani erről. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy ha figyelmen kívül hagyom azt a hívást, minden bizonnyal örök életre gyötör a 'mi lett volna, ha'.
- Rosie... Megtaláljuk. - Ira olyan kedvesen szólal meg, hogy más esetben kifejezetten simogatná is a lelkem a viselkedése. Most viszont kénytelen vagyok könnyektől küszködve visszanyelni a sírást.
- Mi van ha nem? - Tör ki belőlem zaklatottan a kérdés, miközben a pillantásom a férfira suhan, akinek meglepően nyugodt a testtartása. Valószínűleg ezért is szerencse, hogy nem én magam próbálkoztam a vezetéssel, mert elég nagy esélyt jósolok annak, hogy rögtön New Yorkon kívül gyakorlatilag egy árokban kötöttünk volna ki, amiért annyira izgulok, mint talán még soha életemben.
Mondhatni érzem, hogy az öcsém bajban van és egyszerűen összetörnék, ha nem találnánk meg. Nem is próbálkoztam annak a megtippelésével, hogy mennyi lehet az esélye annak, hogy hiába a telefonhívás és hiába az üzenet a segítséggel, hogy pontosan hol is kellene keresnem... Azzal szembesülök majd, hogy felesleges volt az út. Azt hiszem az mindennél jobban összetörne, pont mint tíz éve.
A korai lelkesedés, remény, vagy Isten tudja mi fokozatosan válik bennem aggodalommá, félelemmé és puszta csalódottsággá. Attól kezdek tartani, hogy elkéstem, amikor azonban csak egy újabb kis reménysugár jelenik meg előttem, hogy a sötétbe burkolódzó környéken valóban a testvérem, gyakorlatilag elvesztem a fejem. Nem gondolok bele sem a veszélyekbe, sem abba a lehetőségbe, hogy talán nem ő az. A látvány pedig, ami fogad, gyakorlatilag letaglóz. Sosem láttam még Zait ilyen rossz állapotban.
- Zai, légy szíves. - Halkan, sürgetve szólok hozzá, miközben újult erővel igyekszem rávenni, hogy legalább nézzen rám. Ha már láthatnám a pillantását, tulajdonképpen egy fokkal nyugodtabb lennék. - Ira! - Előbb kiabálni akarok, a hangom viszont megbicsaklik, amikor az öcsémről a mögöttem érkező férfire siklik a pillantásom pedig sikerül realizálnom, hogy nincs szükség a hangoskodásra.
- Isai... Jaj! - Kicsi hiányzik hozzá, hogy kitörjön belőlem a zokogás, amikor megszólal, kinyitja a szemeit és még a keze is felém nyúl. Az én, jóval kisebb tenyerem az övé fölé simul, miközben jobban is szemügyre vegyem őt. A sírásomat mintha elvágták volna, ismeretlen érzés veszi át a helyét, az a fajta, amikor tisztában vagyunk vele, hogy baj van és mi vagyunk egyedül cselekvőképesek. - Ne mondj ilyeneket, én mindig, mindig itt leszek neked. - Belesajdul a szívem a gondolatába, hogy talán szükség volt ennek az információnak a megerősítésére, nem tudtam már így is, magától.
- Mi történt veled? Ki tette ezt? - Kérdéseim jórészt haszontalannak érzem, mivel tíz év történéseit és annak az okát, amiért hirtelen felbukkant, valószínűleg nem itt, egy szinte ismeretlen városban fogom megtudni, egy ismeretlen környéken, ahonnan még azelőtt jó lenne eltűnnünk, hogy bárki felfedez.
- Zai, nem fogunk itt hagyni. - Nagyon határozottan teszem a kijelentést, miközben óvatosan tapogatom meg a mellkasát és az oldalát, de rögtön abbahagyom, ha bármilyen módon jelezné, hogy fáj neki. - Neked orvos kell, de minél hamarabb. - Szinte érzem, ahogyan megfájdul a fejem, már csak a puszta gondolatra is, hogy szereznem kell egy orvost, aki hajlandó kezelni Zait. - Mit gondolsz, fel tudsz állni? Ira és én segítünk... - Azzal kérdő pillantást vetek a mellettünk álló férfira, aki egy bólintással jelzi egyetértését. Akármennyire is szeretnék megbizonyosodni róla, hogy az öcsémnek nem esik baja, egyrészt egyébként sem maradhatunk itt, másrészt fogalmam sincs miről beszél és ez megrémít. Ezért is lenne a legjobb, ha visszavinnénk őt a kocsihoz - végső soron haza kell vinnünk őt New Yorkba, hozzám.
- Gyere... - Előbb Ira-ra nézek, aztán Isaiah-ra, és igyekszem legalább normális, ülő helyzetbe igazítani őt, hiába lehet kétszer akkora széltében-hosszában, mint én. - Nincs messze az autó, csak addig bírd ki, jó? Utána kitaláljuk mi legyen pontosan.

Amint elküldtem Rosie-nak a címet, ahova lényegében vártam őt, szinte azonnal meg is bántam azt, hogy egyáltalán elkezdtem belekeverni ebbe az egészbe. Pontosan tudtam, hogy hazamenni mennyire kockázatos lenne, és egyáltalán nem akartam azt, hogy a családom bajba kerüljön miattam... Hiába vállaltam el a sorsomat és kevertem magam egy olyan helyzetbe, amibe tényleg nem kellett volna, ettől függetlenül képes voltam őszinte sajnálattal gondolni magamra. Hiszen tizenhét éves voltam a világról semmit sem tudtam, csak azon a szűrt szemüvegen keresztül láttam mindent, amit a szüleim miatt viseltem. Akiknek a gondoskodásában felnőttem, akiknek korábban sosem voltam eléggé hálás.. És ezért is mérges voltam. Többet kellett volna adnom neki, jobb gyereknek, testvérnek és barátnak kellett volna lennem... Én pedig lényegében egyszerűen eltűntem... És hagytam, hogy halottnak higyjenek, hagytam, hogy aggódjanak értem. Nem volt jogom visszamenni a Silvera család életébe. De ugyanakkor önző dög  voltam világ életemben, ők pedig hiányoznak nekem, így nem hagytam magamnak más választást.
Görcsösen szorongattam a telefont a kezemben, a választ meg sem várva tiportam össze a telefont. Egyátlalán nem szerettem volna, ha esetlegesen lenyomoznak és pár lépéssel előttem járnak, így pont kapóra jött a koronahelyzet, ami miatt legálisan viselhettem maszkot az utcákon. Egyetlen pillanatra sem mertem megállni, mert akkor elkapnak. Olyan helyeken jártam, ahol logikusan sosem tettem volna, hiszen már megtapasztaltam: minden bizonnyal embertömegben fognak majd keresni így a sötét sikátorok nagy százalékban biztonságosak...
90%-ban biztosan. Viszont amint befordultam az egyik zsákutcába, ahol meg akartam egy kicsit pihenni és lenyugtatni magam – elengedni a rémképeket arról, ahogyan a nővérem felém tart és baja esik útközben – rájöttem, hogy óriási hibát követtem el. Valaki valószínűleg becsapott és elhitette velem, hogy előnyben vagyok, közben pedig végig figyelemmel követett... Vagy talán út közben csatlakozott be, esélyt látok a véletlen szerencsére is... Az tuti, hogy most nagyon rábasztam.
Ez a gondolatmenet lényegében akkor ment végbe a fejemben, amikor egy hatalmas ütést mértek a hátamra. Igyekeztem a földön azonnal összegömbölyödni, hiszen nem tudom hányan voltak mögöttem. Egészen megszédültem a csapástól, emiatt pedig lényegében az volt a legfontosabb, hogy védeni tudjam a létfontosságú szerveimet. Hallottam hangfoszlányokat, de már most elég távolninak tűntek, miközben a földön rúgdostak, aztán lassan felrángattak onnan és újabb ütéseket mértek rám... Egészen addig, amíg már képtelen voltam összeszedni az erőmet.
- Remélem ez majd jobb belátásra bír, Silvera – a sajgó vállamra lépett az egyik férfi, kicsit sem kímélve azt... Én egyetlen szisszenést sem hallattam – És többször nem szöksz meg. Egy hónap gondolkodási időt kapsz, aztán jelenésed lesz a főnöknél. Remélem helyesen döntesz majd.
Elég egyértelmű volt a fenyegetés, amit lényegében az általuk kiosztott rúgás pecsételt meg a legvégén. Ekkor már fájdalmasan nyögtem egy hatalmasat és csak hallgattam a távolodó hangokat. Tudtam, hogy nem fog segíteni nekem senki, mivel Dallas hatalmas város, ugyanakkor áldottam az eszem azért, hogy nem mozdultam messzire a vízközelből, így minden bizonnyal Rosalie hamarabb megtalálhatott.
Nem kevés időbe telt, amíg összeszedtem az erőmet és sikerült tényleg feltápászkodnom a földről. Lassan vonszoltam a testem, most kifejezetten nehéznek éreztem minden egyes porcikámat, amik a legtöbb mozdulatomra sajogtak. Ez az eset eszembe juttatta azt, amikor kiskoromban nem hallgattam anyára és egészen az almafa tetejére másztam fel, majd le is estem onnan. Betörtem a fejem és sikeresen kificamítottam a vállam, de se a szüleim és se Rosalie nem volt akkor a közelemben, így nekem kellett őket megkeresni. A mostani és az akkori esetnél csupán annyi volt a különbség, hogy jelenleg nem ordítottam és bőgtem, mivel már felnőttem. Viszont ennek a gondolatára szinte azonnal könnybe lábadt a szemem, mert újfent eszembe jutott anya aggódása, a nővérem ölelése, illetve apa ideges hangja, ahogyan a mentőt hívta nekem. Jelen helyzetben pedig ez nagyon soknak bizonyult.
Éveknek tűnt, mire végül sikerült elvonszolnom magam egy fához. Lényegében képtelen voltam rendesen megtámaszkodni, így egyszerűen csak hagytam, hogy az izmaim felmondják a szolgálatot és szó szerint odaseggeljek, aztán pedig a testem úgy dőljön el, mint egy krumplival teletömött zsák. A fejem egészen nagyot koppant a kemény földön, de nem kifejezetten érzékeltem ezt, a szemeim szinte azonnal lecsukódtak, viszont az elmém éber maradt. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy ha most találkozom a nővéremmel, azzal iszonyatos veszélynek teszem ki őt, ha pedig nem ér ide, minden bizonnyal vagy baja esett, vagy el sem indult végül... Jelen esetben pedig nem is tudom melyik fájna jobban. Örültem volna, ha inkább csak valakit utánam küldött volna, mert ezzel az ő biztonsága legalább garantálva lenne.
Nem tudom, hogy a nővérem hányadik megszólalása jutott el a tudatomig, de végül nagy nehezen kinyitottam a szemem. Nem tudtam kivenni az arcát, mert túl homályos volt látásom, de ettől függetlenül is a kezem automatikusan indult el az arca felé.
- Rosalie – halkan nyögtem csak ki a nevét és éreztem, ahogyan a könnyeim lassan végigcsorognak az arcomon – Azt hittem, hogy meg sem fogsz ismerni, vagy nem találsz ide...
Egészen reszelős volt a hangom, ahogy kinyögtem a szavakat, a levegőt zihálva vettem. Képtelen voltam összeszedni a gondolataimat, viszont az arcának vonásai lassan élesebbek lettek a szemem előtt, ettől pedig egy kicsit jobban magamhoz tértem.
- Sietnünk kell... Megtaláltak – minden erőmet összeszedve próbálkoztam meg azzal, hogy legalább fel tudjak ülni – Ha megjelennek... Hátra kell hagynotok.

Még mindig úgy bámultam a kezemben szorongatott telefonomat, mintha lenne mondandója számomra, mintha a szám, amiről az öcsém hívott, hirtelen újra felvillanhatna rajta, én pedig bővebb magyarázatot kaphatnék tőle. A kezem remegése és az autó mozgása miatt a képernyőre eső utcai lámpák fénye újra meg újra a szívrohamot hozza rám, arra számítok, hogy nem csak az elmém szórakozik velem, Zai valóban keresni fog. Az agyam nem akarta felfogni, hogy valóban ő lehet a vonal másik végén, hogy az ő hangját hallom és tényleg a nevemen szólított. Túl sok év telt el azóta, hogy eltűnt és túlságosan fájó pont volt az minden Silvera életében, hogy egyszer csak már nem keresték tovább, azt mondták, hogy meghalt. Már akkor is képtelen voltam elfogadni, hogy ez történt volna, megérzés, vagy makacsság, vagy puszta őrület, de sosem barátkoztam meg azzal, hogy az én öcsém meghalt volna.
Talán ezért nem nyugodtam, miután felhívott. Kevés, de elég egyszerű információt adott ahhoz, hogy legyen kiindulási pontom azzal kapcsolatban merre van, az ismeretlen eredetű adrenalin pedig egyszerűen addig hajtott, amíg félig hajat tépve, félig a teljes kétségbeesés határán fel nem hívtam Ira-t. Nem kérhettem ebben Dan segítségét, ugyanis a magyarázat több időbe telt volna, mint az, hogy felhívjam a férfit, aki ismeri a családunk történetét és Isaiah tragédiáját, aki... Életben van! Ez az egész egyébként is túlságosan bonyolult ahhoz, hogy én magam is fel tudjam dolgozni. Talán tönkretettem ezzel mindazt, ami Dan és közöttem eddig annyira könnyed és szórakoztató volt. A család azonban mindig felül fog írni bármilyen más kapcsolatot. Csak azt remélem, hogy Dan megérti az indítékaimat és nem válunk elharaggal.
Akadozva veszek levegőt, szorosan lehunyom a szemeimet, s igyekszem kiüríteni az agyamat. Túl sok minden kavarog benne, holott nekem jelenleg csak egy kifejezett célom van, megtalálni az öcsémet.
- Rosalie. Megtaláljuk, rendben? - Ira hangja nyugodt tengerfelszínre emlékeztet, próbál legalább annyira megnyugtatni, hogy ne akarjak rögvest kiugrani az autóból. Kezével a vállamat érinti, én pedig riadt pillantásomat az út és közötte kapkodom.
- De mi történhetett vele? - hangom pusztán csak suttogás, a kérdés is inkább magamnak szól, mint hogy meg lehessen válaszolni.
- Ezt csak ő fogja tudni elmondani.
Igaza van. Az én szívem viszont még ennek ellenére is ki akar ugrani a helyéről, a torkomban dobog, nekem pedig könnyek szúrják a szememet, az út során már nem először. Mi van, ha lassúak vagyunk, mi van, ha addig is történik vele valami? Ha minden rendben lenne Zai-al, akkor nem egy utcai telefonról, rejtélyes fogalmazással hívna fel.
Megrezzen a kezemben a telefon, én pedig kis híján felkiáltok, amint azonban meglátom, hogy Dan az, csak erősen az ajkamba harapok. Csendben dorgálom magam, amíg válaszolok neki, majd a pillantásom újra az útra szegezem, s már nem ijedek meg annyira, amikor újra üzenetem érkezik. Csak amikor meglátom, hogy ismeretlen szám az, ugrom ki rögvest a bőrömből.
- Istenem! Oaks Trinity! Ez biztosan Zai...


Fáradt sóhaj hagyja el a számat, a szemeim úgy pásztázzák a környéket, mintha soha nem láttam volna még a világot, ami körülvesz. Egyetlen egy dolog az, ami jelenleg foglalkoztat és mivel már legalább fél órája járjuk az utcákat a környéken, kezd eluralkodni rajtam a kétségbeesés. Újra ellenőrzöm, hogy van-e térerő a telefonomon, nehogy lemaradjak egy esetleges újabb üzenetről. Nem tudom mire számítottam. Arra biztosan nem, hogy Isaiah majd az út közepén állva vár bennünket és egyszerűen csak ott lesz, teljes valójában. Ahogyan telnek a percek, már egészen beleélem magamat, hogy talán elmentünk mellette, egyszerűen csak nem ismertem fel. Tíz év telt el azóta, ez idő alatt pedig rengeteget változhat az ember, mi van ha nem ismerném már meg a saját öcsémet? Soha nem tudnám megbocsátani magamnak.
Bérlakások előtt haladunk el, én pedig egyre inkább kezdek megőrülni. Az utca végén megtorpanok, a kezeimet a sapkámon nyugtatom. Legszívesebben kiabálnék, de tudom, hogy azzal talán csak rontanék a helyzeten.
- Gyere, arra még nem voltunk. - Ira a kezével int, s meg is indulok utána abba az irányba. Tudom, hogy a városra telepedő sötétség most nincs a segítségünkre, ki vagyunk szolgáltatva a szemeinknek és az utcai lámpák adta sejtelmes fénynek. Bal oldalunkon a Trinity folyó hömpölyög, legalább olyan intenzitással, mint most a gondolataim.
- Ira... Mi lenne, ha én itt átmennék és a következő ilyennél visszajönnék erre az útra? - Egy keskeny, sötét kis utca felé intek, amely több épületet választ el egymástól gyors átjárót biztosítva a környék lakóinak.
- Nem engedlek egyedül - rázza a fejét, s karjával már terel is az általam kijelölt útvonalon. Nem kell túlságosan motiválni, a lábaim úgy visznek, mintha üldöznének. S amikor a sötétből egy alak bontakozik ki, félig az épület falának dőlve, félig a földön, csak még inkább megszaporázom a lépteimet. Eszembe sem jut, hogy talán nem Zai lesz az, annyira kétségbeesett vagyok.
Amikor pedig közelebb érek, már-már felkiáltok. - Isaiah! - térdre esem mellette és úgy érek az arcához, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne előlem. - Zai! Én vagyok az! Nézz rám, kérlek! Én vagyok az, Rosie! - Alig várom meg, hogy így tegyen, máris azt igyekszem felmérni, hogy milyen állapotban van, van-e rajta sérülés. A látvány pedig nem nyugtat meg, a könnyeim fátylán át egyszerűen csak kevésbé látom már.