Magam se tudom, hogy mennyire egészséges az, amibe bele akarok keveredni most Athenaval. Összességében nem hiszek abban, hogy létezne első látásra szerelem, de attól még voltak szemeim és nem kellett a szomszédba mennem azért az információért, amit a külső tulajdonságairól gondoltam… Bár, ha egy faluelméletet vennénk alapul, akkor szinte biztos vagyok benne, hogy ő egy olyan lány lenne, akinek a szépségét az emberek hírből is ismernék. Ennek ellenére tudom azt is, hogy bár felszínes dolog a külső alapján valakit megítélni, attól még mind megtesszük, emellett az én helyzetem nem annyira átlagos, hogy azon gondolkozzak el, hogy miként kerülhetnék hozzá közelebb… Most mégis megint Bronx felé indulok annak ellenére is, hogy a nővéremmel ezen minden bizonnyal eléggé össze fogunk veszni. De az biztos volt, hogy engem még nem ejtettek a fejemre és annak ellenére, hogy jó körnek mutatkozott az, hogy Athi és találkoztunk, mert legalább a város másik pontján is megmutattam magam, ráadásul velem volt valaki, még nem akartam őt bajba sodorni. Az pedig, hogy a mi kapcsolatunknak nem lenne jövője egyértelmű volt. Ezt azért próbáltam ennyire erőteljesen tudatosítani magamban, mert meg akartam előzni a bajt. Ha valaki látta, hogy Lana, hogy nézett ki, már rögtön tudta, hogy Athena az esetem. Én pedig lehetek bármennyire magányos, már épp elég hibát elkövettem az eddigi rövid életem alatt ahhoz, hogy ne akarjam ezeknek a sorait gyarapítani. Mert tisztában vagyok vele, hogy ha most elcseszek valamit, az már nem csak lányok becsületébe, hanem mások életébe is kerülhet.
Onnantól kezdve, hogy azt hazudtam Athena pasijának, hogy én vagyok a jelenlegi párja, amúgy is jelenésem lett volna párszor a lakásán. Nem mondhatom ezt el neki, mert valószínűleg én lennék a következő, akit kirúg az életéből, de aggódtam érte. És ennek pont az volt az oka, amit tíz évvel ezelőtt megtettem annak érdekében, hogy a saját apámat mentsem. Sokan azt mondják, hogy nem tudjuk a saját kezünkbe venni a sorsunkat, amivel én annak fényében nem értettem egyet, hogy tisztában voltam az életem történéseivel. Ugyanakkor mindennek ára van, pont ezért féltem volna egyedül hagyni a fiatal nőt. Valószínűleg a saját rovásomra írnám azt, hogy ha esetleg történne vele valami, vagy meghalna. Tisztában vagyok azzal, hogy Bronx pontosan milyen környék, illetve a saját testi adottságaimmal is. A szüleink nagyon szép emberek, ezért mi a nővéremmel még szebbek lettünk. Főleg, hogy a mexikói és arab vérvonal az együtt elég jó mixet alkot. Vajon Athena milyen felmenőkkel rendelkezik, ami miatt ennyire szép?
- Az öcséd valószínűleg akkor is dohányozni fog, ha te nem mutatsz neki rossz példát – nevettem el magam, majd felé nyújtottam a dobozt, hogy először ő választhassa ki a szimpatikus cigarettát – Az én családomban sem csinálta senki, mégis rászoktam.
Azzal már nem akartam idegesíteni, hogy minden bizonnyal a testvére mindezt a háta mögött fogja elkövetni, mert senki se köti a családja orrára, ha valamit szív. Ezen a ponton pedig már főleg nem akartam belekeverni azt, ha valaki füvezett. Ha már jön nekem egyel, akkor azt úgy akartam behajtani rajta, hogy nem zavar el előtte valahova.
- De az volt, nem? – a rövid beszélgetés alapján, ami erőszakba torkollott a férfi részéről, elég könnyen vontam le következtetéseket. Szerintem az még mindig a jobbik opció, ha ők ketten egy pár voltak – Ott nézd.
Ezen a ponton úgy mutogattam, mintha nem hallgattam volna meg legalább százszor, hogy ha ezt csinálom, akkor rászokok a lopásra. Valójában nem érdekelt volna túlzottan, ha észrevesz a férfi, mert én sem voltam annyira hülye, hogy anélkül induljak el otthonról, hogy felfegyvereztem volna magam rendesen. De alapvetően mivel Amerikában a fegyvertartási engedélyhez minden szemét hozzájut, résen kellett lennem. Sok mindent tanultam Mexikóban, amivel meglepetést tudnék okozni ennek a férfinek.
- Szar lehet neki – vontam meg a vállam miközben én is választottam egy szál cigit és meggyújtottam azt, majd Athena kezébe nyomtam az öngyújtót. Nem most van itt annak az ideje, hogy én önhatalmúlag a kurvámmá akarjam tenni, meg amúgy se tűnik annak a fajta nőnek, aki eltűrne egy ilyen viselkedést. Engem pedig nem barbárnak neveltek otthon.
- Nem – egyértelmű volt számomra, hogy így érzek, de nyilván nem ismerjük egymást annyira, hogy ezzel a nő is tisztában legyen – Eléggé lenézem azokat, akik erőszakosak bármilyen mértékben a barátnőjükkel.
Nyilván nem akartam belemenni abba, hogy ebbe nem csak a verbális vagy a fizikai bántalmazás tartozik bele, összességében az se rám tartozott, hogy milyen volt a szexuális életük. Valószínűleg én túl komolyan vettem azt, hogy majdnem 100 kilósan és százkilencven centivel nem hemperedek rá valakire úgy, hogy komoly károkat tehessek benne. Athi egy átlagos férfihez képest is túl kicsinek tűnt, emiatt le tudtam képzelni, hogy a párja komolyan bántalmazhatta.
- Lenne félnivalóm? – tettem fel a kérdést, de aztán mosolyogva rántottam egyet a vállamon – Legrosszabb esetben letolhatjuk a hajamat, nem? Úgyis visszanő.
Most amúgy se életem párját keresem, hogy mindenképp jóképűnek kelljen kinéznem, de ennek ellenére is bedöntöttem a derekam, hogy nagyjából egy magasságba kerüljek a nővel.
- Nem lennék annyira ronda akkor sem, ugye? – biztos valaki úgy gondolná, hogy a gömbfejem kiemelné mondjuk azt, hogy mennyire szép szemem van, de ettől függetlenül azért szerettem a hajam és tuti jobban néztem volna ki úgy, ha megtartom az eredeti hosszát, szimplán csak egy igazítást kértem rá.
- Milyen jövőd van neked itt, Athi? – halkan sóhajtottam fel, majd megráztam a fejem – Megéri ez neked?
Magam sem tudom honnan jött ez a kérdés, de csak arra tudtam gondolni, hogy most is ingyen pazarolja rám azt az időt, amit a pénzkeresésre fordíthatna. Ettől függetlenül mégis örültem neki, hogy legalább ez idő alatt biztosan tudom, hogy nem fog meghalni.

Kevés dolog idegesít jobban annál, mint ha valaki hülyének néz. Nem vagyok sem atomfizikus, sem idegsebész, lehet hogy nem vagyok sokkal okosabb, mint egy frissen érettségizett középiskolás diák a világ bármelyik pontján. De attól még az élet, amit az eddigi huszonnyolc évem alatt éltem, megtanított bizonyos dolgokra. Ehhez köze van mindannak, amit Bronx adott nekem és annak is, amit a szüleim tanítottak meg nekem. Másfelől jó ideje pont olyan dolgok frusztrálnak, amelyek szintén a szüleim örökségének tekinthetők. Apámról már soha senki nem mossa le, hogy büntetett előéletű, így valószínűleg amikor kiengedik csak még szorultabb helyzetben leszünk, mert az ő ellátásáról is gondoskodnia kell valakinek. Ha pedig kap is valahol legálisan munkát, nem fog túl sokat keresni. Davie egyre nagyobb lesz, nekem meg egyre kevesebb lehetőségem lesz arra, hogy bármit kezdjek az életemmel. Nem tudom őszintén azt állítani, hogy márpedig apám képes lesz visszafogni magát és nem visszaesni azokba az ügyletekbe, amelyek börtönbe juttatták. A legelején még hittem benne, hogy ez az egész csak egy baromi nagy félreértés - még ha apa tényleg csinált is hülyeségeket -, de ma már nincs felesleges energiám, amit tündérmesékre pocsékolhatnék.
Az én tündérmesém igazából nem arról szólna, hogy jön majd egy szőke herceg fehér lovon - ha választani lehet egyébként sem szőkét szeretnék -, aki elvisz a kastélyába, ahol boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Nekem a pénze is elég lenne. Az mindig is központi szerepet töltött be az életemben, különösen az utóbbi időben. Szívás volt, hogy a tudtom nélkül emeltek az összegen, amit apám miatt fizetnem kellett, de persze tiltakozásnak nem volt helye, mert így is szívességet tettek nekem azzal, hogy egy embert küldtek a pénzért, Tiger pedig nem árult be, hogy nem tudok maradéktalanul fizetni. Végzettség nélküli fodrásznak lenni Bronxban sem túl jövedelmező, még ha az emberek itt szeretik is olcsón megoldani a dolgokat.
Nem szokatlan dolog, hogy várok valakit a lakásunkra, még ha olyan emberről is volt szó, akivel kapcsolatban nem gondoltam, hogy találkozunk még egyáltalán. Ugyanakkor jogos volt a felvetése azzal kapcsolatban, hogy jövök neki egyel. Kevesen tudják kezelni Marcot, legfőképpen mert kevesen vannak, akik magasabbak, vagy nagyobb darabok nála, a saját haverjai pedig előbb védik meg őt, mint bárki mást vele szemben. Isaiah viszont mindennel rendelkezett, ami elég volt ahhoz, hogy az exem békén hagyjon egy időre - egészen addig amíg ittas fejjel el nem kezdi túlgondolni a dolgot. Úgyis fenn fog akadni azon, hogy ki is volt az a pasi velem és miért is védett meg, illetve miért állt bele. Akkor majd jobb esetben kapom tőle a hívásokat, amiknek a kiabálás a vége és az, hogy rácsapom a telefont. Aztán megjelenik a lakásomon, a többi pedig már szinte történelem.
Hiába vártam egy szinte ismeretlen férfit, egészen addig nem lehettem benne biztos, hogy nem épp Marco csenget-e hozzánk, amíg le nem értem, hogy kinyissam az ajtót. Mindig is feleslegesnek tartottam elővigyázatosnak lenni, mert ha valaki nagyon be akar jönni, akkor nem az fog megmenteni, hogy szélesre tárom-e az ajtót, vagy előbb csak résnyire nyitom. Amikor végül Isaiah-t pillantottam meg, rögtön valami mosoly féle formálódott az arcomon, úgy álltam elé, hogy az arcomon tényleg az látszott; örülök, hogy látom.
- Szia neked is - feleltem könnyedén, miközben az egyik vállamra visszahúztam a lecsúszott pulcsit. - Ha meghívsz, akkor igen. - Bólintottam a szavaim mellé. - Drága, és nem jó példa az öcsém előtt, de veled szívesen. - Annyira függővé soha nem tett, hogy komoly pénzeket öljek bele, ezért valószínűleg sokkal inkább lehet parti dohányosnak nevezni engem, mint bármi másnak. Hogy jelen helyzetben mi a parti, azt mindenki döntse el magának.
- Hol? - Lábujjhegyre emelkedve néztem abba az irányba, amerre a férfi is. Mivel folytatta a mondandóját, nem törődtem tovább azzal, hogy vajon tényleg Marco kóricál-e a környéken, vagy valaki teljesen másról van szó. Helyette Zaira emeltem a pillantásomat. - Először is nem az uram. - Szigorúan pillantottam rá, mert azt hittem, hogy a múltkori alkalom után sikerült ezt tisztáznunk. Vagy tényleg csak én nem vagyok már tisztában azzal, hogy minek kellene tartanom azt a semmirekellőt. Szívem szerint az exemnek tekintem, de állandóan visszakönyörgi magát, akkor mit kezdjek vele?
- Ó, ez elég valószínű. Már kaptam tőle rejtélyes üzeneteket, hogy mennyire megbántva érzi magát. Összetörtem a szívét, ilyenek... - nevetve vontam meg a vállát. Nem vettem túlzottan magamra a férfi érzéseit, mert az esetek többségében maga sem tudta hogy mit érez valójában. Túl sokat ivott ahhoz, hogy komolyan lehessen venni. - Szórakoztatnak téged a Marco félék? - Nem tudom volt-e értelme ennek a kérdésnek hosszútávon, hiszen csak egy feltételezésre alapult az egész. De még mindig jobb volt, mint egy felszínes hogy-vagy.
- Az itt létedet annak veszem, hogy nem félemlítettelek meg a hajvágási képességeim eredetével. - Szórakozott pillantással figyeltem őt, részben a szemem sarkából. A figyelmem egy része az utca túloldalának lett szentelve, ahol semmi extra nem történt éppen, csak az épületből kilépők mozgása csábította oda a szemeimet.

Nem feltétlenül értem, hogy pontosan hogyan lettem elengedve, ugyanakkor azután, hogy már tényleg teljesen biztosra vehető volt az, hogy megtaláltak, igyekeztem óvatosabban mászkálni a városban. Lanával instant megszakítottam a kapcsolatot, mivel nem akartam nagyobb bajba keverni őt. Már több, mint tíz éve annak, hogy volt közöttünk valami, ezért minden bizonnyal megrázta, hogy újra lát engem, de valójában már nem érzünk egymás iránt semmit. Nyilvánvalóan nem lenne atomfizika felmelegíteni egy ilyen viszonyt, ugyanakkor az már más kérdés, hogy mennyi értelme van a dolognak. Egyelőre próbáltam leküzdeni a bűntudatom, amiért belerángattam a nővérem az egészbe, illetve magát a tényt, hogy mennyire hiányoznak a szüleim. Most, hogy egy városban vagyunk és tudom, hogy nem látogathatom meg őket, vagy nézhetem meg a lovamat, akit annak idején itt hagytam egyedül… Nagyon szomorú lettem a ténytől.
Talán gyerekes dolog játszani a soha meg nem értett személyt, ugyanakkor valamilyen szinten nagyon hasonlítok arra az állatra, akit végül a gondjaimba fogadtam csikó korában. Nem tartom magam introvertált személynek, viszont miközben figyeltem azt a kis bébit, ahogy távolodik a többi csikótól és csak az anyjával hajlamos szóba állni, magamat láttam benne. Mivel se a szüleim, se a nővérem nem tudtak könnyen közel kerülni hozzá, én is megpróbálkoztam. Nem tudom mennyi időbe telt összebarátkozni vele, viszont büszke voltam magamra, amiért nekem sikerült szépen lassan bevezetni őt a közösségbe. Ennek ellenére nem nagyon engedett a hátára senkit rajtam kívül. Rosie-nak hála tudtam, hogy még életben van és makacsabb, mint volt. Nem csak a családomra, rá is sokat gondoltam, sokszor a bűntudattól könnyes szemekkel feküdtem le. Tartottam tőle, hogy bánatos lesz azért, hogy elhagytam őt, és nem fog enni, emiatt pedig még valakinek a sorsa múlott egyetlen olyan döntésen, amit felelőtlenül hoztam meg.
Ugyanakkor, ha végig gondoltam újra a dolgokat, semmit sem csinálnék másképp. Talán szenvedést okoztam a családomnak, amiért eltűntem, de nem kellett átélnie a testvéremnek egy apa elvesztését, anya sem özvegyült meg. Lehet, hogy el kellett volna adnunk a farmot a lovakkal és most mind unalmas életet élnénk, miközben a teendőink miatt, apa emléke lassan kiszorulna az emlékezetünkből. Nem okoltam volna senkit azért, ha elfelejtett volna. Az élet megy tovább, én pedig gyakorlatilag halottnak számítottam onnantól kezdve, hogy semmi életjelet nem adtam magamról.
Amióta New Yorkban vagyok, minden alkalommal megtapasztalom magammal kapcsolatban, hogy borzasztó, ahogy a saját fejem után megyek. Nem kellett volna Athenával egyeztetnem azzal kapcsolatban, hogy a pasija miatt jön nekem egyel, és most is veszélyes maga a tény, hogy az otthona előtt várom őt. Ugyanakkor ráfoghatom arra, hogy van egy agresszív pasija, aki ráadásul még iszik is, tehát legalább annyira beszámíthatatlan, mint az engem üldöző személyek. Megtudtam, hogy van egy öccse, akivel eddig sosem találkoztam, de hajlandó lennék gondoskodni róla a jövőben, ha valami miattam történne a nővérével. Értelemszerűen, ha én is otthagynám a fogam, akkor Rosie-ra bíznám a fiút… Viszont ilyen gyászos dolgokon egyelőre nem akartam gondolkozni.
Mikor Bronxba értem, igyekeztem elég körültekintően körbe tekinteni a környéken, hogy látom-e a férfit. Nem volt bennem szégyenérzet, hogy más párjához csengetek fel és készülök gyakorlatilag szobára menni, mivel csak egy hajvágásról van szó és nem malackodásról. Ugyanakkor maga a tény, hogy újra találkozhatok a nővel valamennyire felvillanyozott. Viccesnek találtam, hogy mennyire bizalmatlan volt velem az elején. Ennek ellenére széles mosollyal az arcomon vártam őt, amikor megpillantottam az ajtóban.
- Szia – egyelőre csak egy bólintással köszöntöttem őt – Dohányzol? Bár igazából mindegy, ha ráérünk, akkor elszívnék egy szál cigit.
Magam sem tudom, hogy mikor váltam nikotinfüggővé, de nagyjából azóta dohányzom, hogy visszatértem. Legalább a stresszre rá tudom fogni a tüdőm gyilkolását, meg már rég túl vagyok azon, hogy bárkinek elszámolással tartozzak azzal kapcsolatban, hogy mit csinálok.
- Az ott nem az urad? – hunyorogva néztem egy távoli irányba, ahol egy felettébb ismerős, lődörgő alakot pillantottam meg – Szerinted elhitte, hogy a pasid vagyok?