A Hunt család sose tartozott a felső tízezer tagjai közé, de ez Philip és Isolde számára sose jelentett igazán problémát. Az viszont már eléggé beárnyékolta mindennapi életüket, mikor kiderült: közös gyermekre sose lesz lehetőségük. Ennek okán talán nem is annyira meglepő, hogy végül az örökbefogadás mellett döntöttek és először magukhoz vettek téged. Biztosan nem voltál már kisbaba, mikor a Hunt család része lettél, így lehetnek úgymond „nyomai” annak, hogy életed első éveit nem egy szerető családi közegben töltötted. Nem, ezzel nem azt mondom, hogy hányattatások sorát kellett átélned addig (legalábbis nagyon remélem, hogy nem volt ilyesmiről szó), de tény: kicsit azért másképp viszonyultál az emberi kapcsolatokhoz, visszahúzódóbb voltál, mint a többi, veled korú gyerek.
Nagy eséllyel ez is közrejátszhatott abban, hogy a szüleink örökbe fogadtak engem is. Mindamellett, hogy eleve nagyobb családot akartak valahol biztos bíztak abban is, hogy egy hasonló közegből érkező személynek hamarabb megnyílsz, könnyebben találsz közös nevezőt. Nos… azt kell mondjam, hogy akár akartad, akár nem túl kellett mellettem élned, mivel én kifejezetten kötődtem hozzád már bemutatásunk első pillanatától, hiszen te voltál az én „nagy bátyám”. Nem vallanám be soha, de értelemszerűen vágytam a biztonságra és eleinte valamilyen fura okból benned láttam a legnagyobb támaszt, de… valljuk be, idővel apu pici szeme fénye lettem, te pedig előszeretettel hánytad a szememre, hogy biztosan apakomplexusban szenvedek.
Mindenesetre számomra te egy igazán fontos személy voltál – nagyjából a huszonegyedik születésnapodig. Persze, már előtte is éreztem azt, hogy sokszor mintha nem lennél velünk, kerülnél minket és a családunk társaságát, de nem akartam róla tudomást venni, azt hittem ez csak egy rövid időszak, amin majd egyszer túljutunk… vagyis inkább anya mondogatta ezt nekem, amit én gyerekfejjel próbáltam elhinni neki. Pedig el se hinnéd mennyire bántott, mikor egy kisebb összekapásunk végén a fejemhez vágtad, hogy te sose tekintettél rám húgodként.
Más kérdés, hogy mikor betöltötted a huszonegyedik életéved, akkor fogtad magad és minden pénzt, amit apáék az iskoláidra raktak félre, meg amit te szedtél össze mindenféle munkából és szó nélkül leléptél, így hátrahagyva minden mást, ami hozzánk kötött téged.
Az eltelt évek során pedig én egy szót nem hallottam felőled, de valljuk be, nem is akartalak megtalálni. Nagyjából olyan lettél, mint a vér szerinti szüleim: lemondtak rólam, nem akarták részét képezni az életemnek, hát én nem akartam megrontani a kialakult „idillt”. Lehet azért anyánknak néha napján írtál vagy valamilyen formában felvetted vele a kapcsolatot, mert tudtad, mennyire megviselné a dolog, de ha így tettél, hozzám ez az információ nem jutott el.
Igazából tehát élhetnénk tovább nyugodtan a mindennapjainkat, egymást teljesen kizárva, de… neked valamilyen okból ezt meg kellett zavarnod. Úgy döntöttél véget vetsz ennek és meg akarod szüntetni a mi kis ki nem mondott csendkirály játékunkat… de most őszintén, mire számítasz? Hogy majd örömködve nyakába borulok a tékozló fiúnak? Na, arra várhatsz…

Igazából nem szeretném sokáig csűrni-csavarni a szavakat, elvégre már annak is örülök, ha a hirdetésnek eddig a részéig eljutottál. Ami adott: az úr és Heloise nem vérszerinti testvérek, mindkettőt örökbe fogadták gyermekkorukban és eleinte biztosan elég szoros kapcsolat volt kettőjük között, ami fokozatosan megromlott. A miértekről nagyon szívesen tárgyalok, de a végeredmény mindenképpen az, hogy srácunk a dobbantás mellett dönt és nagy eséllyel hosszú-hosszú évekig New York közelébe se jár. Miért ment el? Ki tudja? Lehet úgy gondolta meg kell találnia az eredeti családját? Esetleg megismert egy lányt, aki palira vette és miatta képes volt maga mögött felégetni minden hidat? Esetleg valami más állt a dolgok hátterében? Bőven alakítható ez is.
Az viszont biztos, hogy most szükségét érezte rendezni a dolgait Heloise-szal és nagy eséllyel neki is megvan az a jó szokása, mint Hellnek, hogy szeret bejelentés nélkül megjelenni… vagy csupán csak simán sejtette, ha előre szól, akkor Hell elküldi melegebb éghajlatra.
Megint, ennek mi lehet az indoka? Valaki elől menekül, így pedig még azt is inkább bevállalja, hogy Heloise áttaposson rajta (meglehet néha szó szerint), semmint, hogy nyakon csípjék? Esetleg az örökbefogadó apjuk súlyosbodó betegsége ébreszti rá, hogy időszerű lenne végre szembenéznie a „sötét múltjával”? Eszedbe jutott valami ennél is jobb ötlet? Nyitott vagyok szinte mindenre, erről is bőven egyeztethetünk.
Ha valakit az riasztana vissza, hogy attól tart szerelmi szálat akarok alkotni ebből: nem, nem ez a fő célom, első körben azt élvezném leginkább, hogy Hell mennyire pipa lenne, hogy a drága úriemberünk képes megint beleköpni a levesébe és azt gondolni, úgy folytathatják a dolgokat, mintha mi se történt volna. Persze, ha elzárkózni se zárkózom el romantikus irányoktól, ha úgy adódik a karakterek közötti kémia, de nem ragaszkodom hozzá. Meglehet a kedves bátynak már lehet felesége, családja, meg amit szeretne a megalkotó, mint már többször említettem: némi egyeztetéssel mindent ki tudunk okoskodni.
Ha esetleg felkeltette az érdeklődésed a karakter, mindenképp dobj meg egy PM-mel!