Isten tudja igazán, hogy mennyire szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Az egyetem, a rahedli tanulni...magolni való, az elvárások, a munka. Mind ez együtt egy hatalmas szánalom-gombóccá nőtte ki magát, amit csak gurítottam, gurítottam magam előtt, de megszűntetni, nem szűntettem meg magát a problémát, csak egyre nagyobb lett a galacsin, ahogy görgettem előre. Muszáj volt kiszakadnom ebből, mert készen álltam kibukni és az...nem jó. Általában a táncpartneremmel engedtem ki a fáradt gőzt, de szegény Micah egy hete eltörte a bokáját. Sajnálom tényleg, de ettől még itt vagyok, tele feszültséggel és lőni sem tudok, mert karbantartás van és felújítás. Talán az Univerzum is azt akarja, hogy felrobbanjak. Ezért is jött jól a szaktársaim ötlete, hogy jöjjünk el végre bulizni és izzadjuk ki a mérget, ami felgyülemlik. Fekete farmert, szürke crop toppot vettem fel egy vicces kis felirattal: "Not today Satan!" A tömeg nem volt túl nagy, kényelmesen lehetett tombolni arra a rock zenére, amit élőben nyomattak a színpadról. Nem volt ismerős, de nagyon tetszett. A pogóba nem szálltam be, de nagyon jót lehetett így is ugrálni és szórakozni. Elvileg nem ez a zene lesz végig, hanem utána RnB party lesz. Az a kedvencem. Ötvözik a rappet, a latin zenét és a modern diszkó zenét. Én a latint vártam a leginkább, arra a zenére a csípőm szinte életre kel és lehet élvezettel, szépen táncolni rá. Talán még egy-két, vagy magamat ismerve, akár három partnert is fogok találni erre a célra. Nincsen benne semmi csak tánc, ártatlan szórakozás hiszen nem hódítani jöttem. Az élő koncert ideje végéhez ért, a színpad kiürült, a DJ ismerős, vidám hangjára pedig már reflex szerűen elfogott az izgalom. Kezdődjék a tánc!
Ha jelenleg nyakig lennék a munkában, akkor semmiképpen sem vállaltam volna el, hogy egy régi egyetemi társamnak besegítsek. De mivel éppen erre a napra nem akadt egy tanítványom sem, az akire számítottam, hogy ma órára jön, az utolsó pillanatban lemondta, így mégis felhívtam Kevin-t, hogy el tudok játszani egy-két számot, a zenekarral, akiket meghívott. Kevin már az egyetemen is a bulijairól volt híres, az apja valami befektetési bankár, annyi pénze van, hogy még most sem tudja mihez kezdjen vele. Kibérelt egy egész flancós szórakozóhelyet a harmincadig születésnapja megünneplésére. Persze ezt sem lehet kicsiben csinálni ugyebár. Zenekart is bérelt, de mint utólag kiderült az egyik basszerosuk nem tud eljönni és kellett volna még egy ember. Hogy hogyan jutottam eszébe, illetve, hogy hogyan lett meg neki a telefonszámom, az kérdés, hiszen már az egyetemen sem voltunk valami nagy cimborák. Egy darabig voltak közös óráink és mivel én zenéltem, ő pedig a partikat kedvelte, elvoltunk egymás társaságában. Akkoriban még rockzenészi pályát dédelgettem magamban, mára már azért reálisabban látom a világképemet. Mivel Kevin is az apja nyomdokaiba lépett, inkább nem is kérdezem meg még magamtól sem, hogy hogyan is akadt a nyomomra. Maradjon csak talány. Már néhány ember a szórakozóhelyen lézengett amikor megérkeztem, Kevin bizalmasan a vállamra helyezte a kezét így terelt beljebb a "színfalak" mögé. Odabent már javában hangoltak a srácok. Kezet fogtam valamennyiükkel. - Castro - mutatkozom be. - Én Fidzsi vagyok, velem egyeztettél a dalainkkal kapcsolatban, a zenekar frontembere vagyok, az ott hátul aki a mikrofont bűvöli, Mickey, ő a dalszerzőnk és a másik énekesünk. Itt szélen a dobosunk, Dobby és aki a gitárjával piszmog, Franky, a basszerosunk, üdv a csapatban, tesó. Biccentek sorban mindenki felé aztán én is neki látok hangolni. Egy tíz perc múlva felállítunk mindent a hevenyészetten összeállított színpadra. Korábban már átvettem a dalokat és készen álltam. De mint mindig, most is elöntött az adrenalin a fellépés lehetőségétől. Míg mi hátul előkészültünk, az emberek is megérkeztek. Egy komplett hadsereg fogadott minket. Úgy látszik Kevin bulijai még mindig ütősen ismertek. Belevágunk, megpendítem Dobby-val egy ütemben az első akkordot és Fidzsi belekezd az első dal soraiba. A tömeg élvezi a játékunkat, én is teljesen átszellemülök. Rockot játszunk, mivel ezeket játsza Fidzsi bandája, majd levonulunk, nekünk eddig tartott a szereplésünk, az RnB partyra már DJ-t fogadott Kevin, illetve később egy másik zenekar váltja majd a DJ-t. Elköszönök, lepacsizok mindannyiukkal és ott hagyom őket amíg pakolnak. Egyszer talán lehettem volna én is egy banda tagja, de én más irányba indultam el. Beleveszek a tömegbe, a bárpultot keresem, amit nagy nehezen meg is lelek. Egy sört kérek, amit kiszáradt torkom úgy fogad, mint egy aszályos időben az életmentő első csepp vizet. Szinte az egészet egyben küldöm le. Mikorra már felfrissülök kedvem támad táncolni. Talán a véremben van, de szeretek táncolni, ritkán van rá alkalmam a munka mellett és mindig is inkább a zene felé hajlottam, azonban táncolni úgy vélem, mindenki tud, csak akarni kell. A latin ritmus magával ragad és én is beleolvadok a táncoló tömegbe. Eleinte behunyt szemmel táncolok majd amikor ismét kinyitom a szemem egy lányt pillantok meg, aki olyan átszellemülten táncol, hogy élvezet nézni.
Általában nem szeretem az élőzenét. Több okból is. Sosem hangzik pont úgy mint a fülesben, kiábrándító, hogy észreveszed a frontember nem is énekel és a tömeg is viselhetetlen tud lenni, amikor lökdösődnek, pogóznak és nem fogják fel, hogy méretedből adódóan, te nem akarsz háromszor akkora, izzadt palikkal ütközni. Se a koncert közben, sem pedig utána...más értelemben. De ez a koncert, ez más volt. Ritmusos, valódi énekléssel és valódi dallammal, ami a hangszerektől jött. A rajongók is viszonylag moderáltak voltak. A koncert végén megittam egy vodka-epret és lekísértem azt jéghideg vízzel. A benzin bent volt, én visszavonultam a táncparkettre, oda, ahol az a cuki kis szellőztető volt, hűs levegőt nyomatva és addigra jött is a DJ a kedvenc számaimmal. Mikor mi jött én arra változtattam a stílusát a mozgásomanak, szóval egy Rnb zene után a csípőm finoman, lágyan mozgott a következő latin ritmusra. Imádom a kubai hangulatot amit hozotz magával. Kinyitottam a szemeimet és meglàttam a sràcot. Szinte azonnal, mintha rávilágítottak volna reflektorral. Gyorsan végignéztem rajta, mintha látt volna a színpadon, sütött róla, hogy otthon van a latin zenék terén. Micsoda szerencse! Rámosolyogtam, megemeltem a kezem és a mutató ujjammal jeleztem neki, amolyan "Gyere csak ide" mozdulattal, hogy legyen szíves odajönni hozzám és táncolni velem. Nem felszedni akartam mint valami Bárpillangó, de szükségem volt a táncolás utánozhatatlan érzésére.
Általában nincs időm kikapcsolódni a munka miatt, ami több fronton is lefoglal. De ezt nem panaszkodásnak szánom, hisz pont azt csinálom jobbára, amit szeretek, zenélek, zenét tanítok és zenét árulok, ha úgy tetszik. Egyedül az éjszakai klubbot törölném ki a listámról, ha tehetném, de ha minden jól megy és valóban beindul a "karrierem" akkor ezt talán meg is tehetem nem sokára. A remény hal meg utoljára, szokták mondani. Azonban egy-egy kivételes alkalommal, amikor más dolgom nincs és egy munka vagy ismerős által betévedek egy partira, maradni szoktam egy ideig, csak, hogy ne lehessen azt mondani a munkámnak élek. De lényegében ez volna az igaz. A táncolok közé vegyülök és hagyom, hogy a zene ragadjon el magával. Gyermekkoromban rengeteg időt töltöttem azzal, hogy édesanyámat néztem, amikor házimunka közben egy-egy dallam magával ragadta és táncra perdült. Emlékszem mennyire elvarázsolt a kisugárzása. Alighogy megpillantom a lelkesen, átszellemülten táncoló lányt, a tekintetünk találkozik. Látom, hogy ő is végig mér érdeklődve, majd amikor ráeszmél, hogy a tánctudásomat nem a sarki gettóban szereztem, magához invitál. Én pedig nem mondok ellent, már rég táncoltam egy igazán jót, nem volt időm rá. Ahhoz meg, hogy Savannah-t elhívjam valahová, bátorságom nem akadt elegendő. Áttáncolok az emberek között, míg elérek a lányhoz. A latin zenék és táncok mindig is afféle "csípőből jött tehetség" volt a tarsolyomban. Nem várok engedélyre, mivel ő maga hívott. A kezeim a csípőjére simulnak és táncba kezdünk. Egy egyszerű, ártatlan tánc az egész. Közelebb húzom magamhoz, ahogy testünk a ritmusra mozog, anélkül, hogy gondolkodnunk kellene rajta, egyszerűen magától jön minden mozdulat. A füléhez hajolok, hisz a zenétől alig hallani valamit és megszólalok: - Nagyon jól táncolsz. Ez az egyszerű bók csak úgy kikívánkozott belőlem. Vannak emberek akik tanulják a táncot és vannak akik át is érzik azt. Én az utóbbira tippelnék a lány esetében. A DJ zenei összeállítást vált, de ez sem lassabb vagy lagymatagabb az előzőnél és erre épp úgy könnyeden táncolunk, belemerülve a zenébe. - Hogy hívnak? - kérdezem. Ámbár jó eséllyel az életben nem találkozunk többet, hiszen Manhattan hatalmas, még ha a térképek egészen aprónak is jelölik. Azért még sem akarom, hogy névtelenek legyünk egymás számára. - Én Zeno vagyok.
Kezdőlap
