Nem feltételeztem Domiról azt, hogy egy hivatás felé sem lenne elszánt, hiába úgy ismertem meg őt, mint egy anya, aki csak azért dolgozik, hogy enni tudjon adni a gyerekének, Assianak. Ahogy teltek az idők és egy egyre többet voltunk együtt, fizikaileg és lélekben is, mikor hogy, akkor azért már kezdtem kapizsgálni, hogy egyszerűen csak pénz és lehetőségek szűkében van, a saját élete és az én életmódomból adódó félelme pedig annyira nyomasztotta, hogy örült, ha két lábon tud maradni. Utóbbi egy évben mondtam neki, hogy övé a pénzem egy bizonyos része és szabadon használja fel arra, amitől jól érzi magát, ha ezek ruhák, akkor legyen az, ha más, hát legyen amaz. Tartoztam neki ennyivel a börtönben töltött idők után, közben pedig tudtam, hogy mivel nem lehetek null-huszonnégyben vele és nem vagyok könnyű eset, ezért mindenképpen akartam valahogy kárpótolni. Nyilván én ezt tudtam adni neki. Pénzt. Mert egyelőre „csak” ennyim van, ami fix.
Aztán láttam, hogy kitervelt valamit, aminek kifejezetten örültem. Látszik szemeiben a tűz, a csillogás, hogy ő építhet fel egy birodalmat. Ez a birodalom történetesen egy cukrászda, amit én sosem vetettem meg. Apámnak étterme volna, ahol sokat dolgoztam neki gyerekként. Enni szeretek, a sütiket is szeretem, de ha fancy divatmárkát akart volna létrehozni a pénzemből, én még abban is támogattam volna, pedig a ruhákhoz aztán tényleg semmi közöm. Lényegében csak örülök, hogy lelkes és van valami, ami az övé, van egy hely, ahol ő az úr. A konyhán és a gyerekszobán kívül persze.
Most viszont nem érzek szemeiben akkora magabiztosságot, hiába állítása szerint minden jól megy a cukrászdával kapcsolatban. Fokozatosan bizonytalanodok el és erősödik bennem az az érzés, amit tulajdonképpen már az ajtónyitás pillanatától felfedeztem rajta, ez pedig a szorongás.
Nem sokkal később viszont fény derül a szorongásának okára, ezzel egyidőben pedig engem elönt a sokk fagyasztó érzése. Az érzelemhullám, ami végigkísér hosszú perceken át egy folyamat. Fel kell dolgoznom azt a tény, miszerint gyerekem lesz, ezúttal vér szerinti. Először pánik önt el, majd a józanság félelme, hogy nekem ez, hogy fog menni, milyen apa leszek, hogy bírunk el két gyerekkel, majd ezt a minden mindegy nyugodtság váltja fel és így a boldogság mámora is kiteljesedhet bennem. Végtére is az aggodalmakat félre kell most tenni, mert nem fog változtatni a tényen, hogy a gyerek az él, már most él és meg fog születni. Azt a gyereket senki sem fogja bántani, se orvos, se más, hisz az én gyerekem, a mi gyerekünk.
Ahogy én nagyjából rendeződni tudok, figyelmem Domira vetül. Látom, mennyire megváltozott az arcszerkezete, össze sem hasonlítható a vallomása előtti állapotokkal, innen pedig tudom, hogy ez nyomta a lelkét. Szerencsére „csak” ez és nem történt semmi.
Nem gondoltam volna, hogy újra és újra el tudok érzékenyedni, de a baba híre most kifejezetten meglágyított, így össze kell szorítanom ajkaimat, hogy elnyomjam a meghatódottságom fizikai jeleit, mikor Domi bevallja, hogy csak velem vállalna gyereket. Valószínűleg nem tudja, mennyit jelent ez nekem, mert nem gondol bele, de én magamra még mindig olyan emberként tekintek, akinek nem való gyerek a kezébe, hiába nem vagyok rossz ember. Már történtek esetek, alkalmak az utóbbi időszakban, amivel ezt magam felé is cáfolni tudtam, hisz Assia meg én eddig is megvoltunk egymással akkor is, mikor ketten maradtunk, mégis az agyam még nem állt át az önmarcangoló gondolatokról. e már megfogalmazódott bennem a felülvizsgálat. Eddig azt vallottam, hogy talán újra kellene gondolnom azt, hogy biztos nem való nekem gyerek, merthogy hittem abban, hogy ez ESETLEG már nem így van. Most viszont… most viszont nincs kérdés. Nincs, mert nem lehet. Gyerek úton van, lesz és kész, ezt fogom tenni, apa fogok lenni. És ha belegondolok, egész életemben ez hajtott, így jutottam előrébb. A tények, a kényszer. Akkor tudok igazán teljesíteni, ha nincs más út, közben pedig rendszerint rájövök, hogy nem volt ez rossz döntés. Eddig miért nem ment? Csókot nyomok fejére, ujjaim remegése kezd alábbhagyni, ahogy Domi az ölembe ül.
- A gyerek miatt ne aggódj. A tested tökéletes helyt fog állni. A körülményeket illetően pedig… - újabb csókot nyomok homlokára - bízd rám. - Sikerül olyan hanggal kiejteni az utolsó két szót, hogy egyszerre könyörtelenül ellentmondást nem tűrő és melegséggel teli. Meg fogom védeni őket. Mindhármukat.
Az esküvő egészen addig nem jut eszembe, míg Domi nem mondja, de értem, miért kérdezi az időpontváltozást. Pár percig átgondolom, mi lenne a logikus, de nincs logikus lépés, teljesen mindegy ilyen szempontból, hogy szülés előtt, vagy után házasodunk. Úgyhogy maradnak az érzések.
- Hozzuk előre. Nem tudom, egy, másfél hónap jó? - nézek rá kérdőn, mert nem tudom, mikortól nő a hasa. Qadiréknak viszont ennyi idő kell, hogy felkészüljenek védelemmel, hiába nem lesz nagy esemény. - Nem akarok várni vele, nem fesztivált szervezünk, hanem a feleségem leszel. Túlságosan türelmetlen vagyok ahhoz, hogy egy évet várjak rá! - Ezek már megint olyan érzelmek, amiket nem tudok normálisan szavakba foglalni.
Végig simítok hasán. Még semmi nem látszik, csak a tudat az, ami mégis megbizseregtet. Ott van bent. Baszki! Egy ember ott van ment. Nekem ez még annyira felfoghatatlan. Eddig sosem volt a közvetlen közelemben kismama. Ekkor nyilall belém egy gondolat, amit nagyon fontos azonnal tisztáznunk.
- Ez most akkor azt jelenti, hogy nincs szex? - komolyodok el, de mégsem annyira, hogy pillanatra is komolyan vegye, hogy emiatt mégis elvetetném a gyereket. Ettől függetlenül ez még egy komolyan probléma, még ha együtt is fogok élni vele. Valahogy…

Fogalmam sincs, mi a furcsa Domiban, de látok rajta valamit. Eleinte ráfogom a fáradtságra, de fáradtan is láttam már százszor és az nem ilyen. Ha meg stresszes valami miatt, akkor nagyon is számít, hogy miért. Nyilván elsőre az jut eszembe, hogy valami elég kaotikus dolog miatt és ha én tudok tenni valamit ellene, akkor egyértelmű, hogy megteszem, csak tudjam meg, mi az. Nem igazán hagyom, hogy félelemben tartsák őt olyanok, akiket én messze szeretnék tartani a lakásunktól. Viszont a cukrászdáról van szó, amit én a szavai hangsúlyának hallatán egy kisebb kérdőjellel a fejemben fogadok csak el, de azért részben megnyugszom, hogy arról van szó. Ezt a gondolatot tovább formálva pedig jön a kérdés, hogy mi van a cukrászdával.
- Egész jól haladtok akkor - jegyzem meg két falat között, mert legutóbb még sokkal több minden hiányzott, most meg már bútoroznak is. Elég faszán hangzik. - Kis szolid megnyitóra? Szóval nem ivászat, hanem szalagvágás, tapsolás, meg sütizabálás? Szerintem imádnák az ötletet. - Ezt halál komolyan mondom. Sáinz biztos beszabadulna elsőként és telezabálná magát az első bevételeket otthagyva Dominak.
Úgy gondolom, hogy Grace-nek pont annyira szüksége volt már egy barátnőre, akiben megbízhat, mint amennyire Dominak és ez összehoztak őket, ami tök jó, főleg a Assia felügyeléséről van szó, de nyilván minden másban is. Nem tagadom, hogy szkeptikus vagyok Grace-szel kapcsolatban, de nem attól tartok, hogy bajt hozna ránk, mert nem akarna bántani minket, csak van annyira labilis az élete, mint mondjuk Todnak, ha nem is pont úgy. Tod is a barátom, mégis egyszer meg akart ölni mert úgy hozta az élet, ezt amúgy többé-kevésbé el is fogadtam már, csak Domiék esetében annyira nem akarnék kockáztatni. Szóval kockáztatok, persze, de ez még számomra is teljes mértékben elfogadható, elvégre Grace a barátunk és támogatjuk.
Nem azért, de elég hirtelen fordulatot vet ez a beszélgetés, nem rossz értelemben, de mondjuk úgy, hogy az eddig lankás talaj, hirtelen szakadékká, vagy heggyé változik. Valószínűleg nem túlzás azt állítani, hogy na erre a hírre nem számítottam, pedig eléggé sok forgatókönyvet tartok a fejemben, de ez teljesen földhöz vág. Koppan is a fejem, aztán kábultam hagyom, hogy az érzések kavarogjanak bennem. Meglepően kezdetekben még nem érzek sok mindent, ami betudható annak is, hogy egy, lesokkolt a hír és bekábultam; kettő, nem tudom feldolgozni ennyire kevés idő alatt azt, hogy fizikailag is gyerekem lesz.
Az első, amit leszűrök Domiról az, hogy mintha szomorú lenne, ettől a gondolattól pedig pánik kezd kitörni belőlem, amit egyelőre jól palástolok, leszámítva remegő ujjaimat. Majd megtudom, hogy nem feltétlenül szomorúságot látok rajta, hanem esetlegesen félelmet. Jelenleg az én érzéseimet félrerakva próbálom őt megérteni, támogatni, erre a „félek” szóra pedig közelebb csúszok hozzá.
- Én is… - vallom be kicsit sem férfiasan, ellenben nagyon is úgy, mint egy őszinte társ. - Egyszerűen fel sem tudom fogni! - fogom meg kezét és szinte már hangok sem jönnek ki a számból, suttogva mosolyodok el. Aztán kikerekednek szemeim és ebben a pillanatban, a megtartás gondolatára újabb villám vág belém. Mint aki karót nyelt, veszek egy mély levegőt és tágra nyílt szemekkel bambulom hol az asztalt, hol pedig Domi arcát, míg nem megremegnek kezeim és ezáltal kezeimben szorított kezei is.
- Én bennem ilyen kérdés eddig nem fogalmazódott meg. - Meglehet, igazából semmilyen kérdés sem, mert sokkolt a tudat, de nem olyan érzések és gondolatok kavarogtak bennem első csettintésre, hogy hogyan lehetne megszabadulni a gyerektől. Egyszerre próbálom elképzelni, hogy mi lenne, ha elvetetnénk, a gyereket és közben hallgatom Domi szavait. És azt veszem észre, hogy a kettő gondolat összeér valahol. Elengedem a kezét és újra hajamba túrok. Zsibbad a koponyám, de kezd azért tisztulni a tudatom.
- Domi én… - fordulok vissza felé úgy, mintha magam sem tudnám eldönteni, hogy tigris kisugárzásom van, vagy kisegér. De talán az ijedt tigris jó példa lehet, hisz az erő megvan bennem, mégis ez most egy olyan téma, amiben abszolút nem vagyok otthon, tekintve, hogy nekem sosem volt gyerekem és a gondolata sem fogalmazódott meg bennem ennyire nyíltan. Persze, sokszor eszembe jutott, hogy mi történne, ha félremenne valami, de tulajdonképpen vállat vontam, mert nem akartam feleslegesen ilyenekkel idegesíteni magam. - Én… nekem az első, ami megfogalmazódott bennem, az az, hogy gyerekünk lesz. Hogy lesz. És… ha nem kész tény lenne ez, akkor nem tudom mit mondanék, de azt tudom, hogy számomra nem opció, hogy eltüntessük azt a gyereket. - Nem véletlenül van ott. És nem tudom, milyen gének törnek elő belőlem, de valószínűleg most mutatkozik meg leginkább, hogy apám fia vagyok. Első pillanatoktól kezdve ragaszkodok a saját gyerekemhez, gyerekünkhöz. - Azt a gyereket senki sem fogja onnan kiszedni! - Ezúttal már olyan közel hajolok, hogy csókot is adok pici ajkaira a határozott, rendíthetetlen kijelentésem után. Már-már fogadalomként hangzik.
- Úgyhogy, nem tudom, hogy, de felneveljük. Gondolom úgy, mint Assiat. Megoldjuk majd. - Ez tuti. Ez az, amit én ígérni tudok neki, ha már megszülni nem tudom helyette. - Ha nem te lennél az anyja, biztos nem lennék ennyire biztos, de más kezébe nem merném a gyerekemet adni. - Talán kétértelműnek tűnhet ez a gondolat, mégis jelenlegi szövegkörnyezetben ez egyet jelenthet csak: egyedül Domival merek gyereket vállalni, de vele igenis merek és fogok is. Ezen a ponton pedig valahogy kezd tudatosodni bennem, hogy mi történik és kezdek is tőle bekönnyezni.
- Ne aggódj, oké? - szorítom meg enyhén, de határozottan kezét és magamhoz ölelem. Majd én stresszelek, hogy mi meg hogy lesz, neki már nem kell.

Testem még mindig zsibbad az anyósülés formájától, amiben tengődtem elég sok órán keresztül. Ilyenkor általában csak akkor állunk meg, ha valamelyikünknek hugyozni kell, mert jobban szeretünk túl lenni már a felesleges és szükséges, de haszontalan részén a kiküldetésnek. Úgyhogy hasítottunk ezerrel. Hazaérve is csak az tart még ébren, hogy az utolsó kilométereket egyedül tettem meg, így valamennyire fokoznom kellett az éberségemet. Aztán benyitok és megcsap a békesség illata.
- Akkor elkönyvelhetjük az utóbbi egy hetet pozitív végkifejletűnek - nyomok csókot homlokára és ezzel a kijelentéssel én is lezárom magamban az elmúlt napok baromságait, innentől pedig a pihenésbe fogok fektetni minden energiámat.
Mint egy jó katona ülök le utasításra a konyha étkezőasztalának egyik székére és változtatom tekintetemet Dominique és az étel között. Nézem a lasagnat, nyilván nem az egészet fogom megenni, mert arra most azért én sem lennék képes, ebből a kajából meg szerintem nem lehet keveset csinálni.
- Te már ettél? Vagy eszel velem? - Az időre való tekintettel ez talán most egy jogos kérdés, habár az utóbbi időszakban azért próbálkoztunk rászokni arra, hogy ha nincs semmi hátráltató tényező, akkor együtt vacsorázzunk. Talán a közös étkezés az, ami közös pont a perzsa és a francia emberek életében és régen én is tartottam magam ahhoz, hogy ha otthon voltam és apám sem az éttermében volt, akkor együtt ettünk. Néha utáltam, de így visszagondolva ezek mégis jó emlékek.
Ennek ellenére nem szoktunk mi ilyen terülj-terülj asztalkát rendezni, legalábbis én nem, mert elég egyszerű ember vagyok, aki nem sértődik meg, ha nincs kirakva a tányér mellé a kés, villa és kanál szalvétával és desszertvillával együtt, most mégis mindig olyan precízen megszervezettnek tűnik. Elgondolkodom, hogy esetleg nem felejtettem-e el valamilyen dátumot, de Domi ezt elég gyorsan megcáfolja. Elmosolyodom.
- Akkor köszönöm! - Alapvetően túl fáradt vagyok arra, hogy komolyabb összeesküvéselméleteket gyártsak, úgyhogy nem rágódok tovább ezen, de azért továbbra is ott motoszkál bennem egy furcsa, szinte gyomorszorító érzés, amit nem tudok hová rakni. Valami szimplán csak furcsa.
- Nem tudom, csak olyan… furának tűnsz - mondom nem mutogatva, hanem békés és nyugodt hangon. Nem titkolózok előtte, kimondom, ha valamit gondolok és tekintettel arra, hogy már együtt élünk egy ideje, az lenne a csoda, ha nem venném észre a legapróbb változást is rajta. Már ha van egyáltalán és nem csak bekamuzom magamnak. A „miért lenne?” visszakérdezés azért megragad a fejemben, valamiért ez az, amitől kérdések ébrednek bennem. De elengedem és inkább egy adag tésztát nyomok a számba.
- Akkor már a bútorozás megy? Vagy már az is kész? - törlöm meg szósztól pirosló számat a szalvétával. - És mikorra tervezed a nyitást? - Közben újra villámmal játszva próbálom hajtogatni a hatalmas tésztadarabokat. Közben azon kezdek el gondolkodni, hogy ki volt az, aki mondta nekem, hogy tudna és szívesen is segít a marketingben. Azt tudom, hogy csak rövid ideig beszéltünk és eléggé futólag, aztán meg elfelejtettem ezt az egészet, mondván, hogy Domi annyira szereti ezt csinálni, hogy lehet nem venné jó néven, ha túlságosan belefolynék a szervezésbe. Na nem mintha velem jól járna, de azért azt a marketingest mondom majd neki, ha eszembe jut.
- Grace tényleg olyan, mint valami keresztanya - vigyorodom el a gondolattól. Még sosem gondolkoztam azon, hogy Assia meg van-e keresztelve. Mivel eddig nincsenek teljesen hivatalos iratai Dominak, ezért gondolom nem. De ha igen, milyen templomba menne vele? Domi egyáltalán vallásos? Miért gondolkodok ilyeneken ilyen késő este?
Megáll a falat a számban, amikor Domi felveti, hogy az esküvőt el kell halasztanunk egy időre, elég kikerekedett szemekkel nézek rá, ez most kissé pofonként ér, de nem sok időm van arra, hogy a levegőben ragadt villámra szúrt falatot is számba helyezzem, mert hamar jön az ok.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csettintésre öntenek el az érzések, mert pontosan ennek ellenkezője történék, olyannyira lefagyok, hogy hirtelen gondolkodni, érezni, érteni, létezni is elfelejtek. Mint egy entitás az éterben test nélkül, aki nem ismeri se a tér és az idő fogalmát. Nézem Domit, fel is fogom, hogy őt bámulom meredten, de elhomályosodnak a vonásai.
A levegőben tartott villa rezzenése mutatja csak, hogy újraindul a testem, a tányérra zuhanó lasagna darab pedig nekem most elég, hogy eszembe juttassa, hogy a felgyorsult szívverésem nem véletlen. Első gondolatom, hogy most vajon komolyan mondja-e, csak mert… nem tudom, olyan… vacsora közbeni beszélgetés, látszólag semmi extra, teljesen átlagos este, lehet csak megszivat, hogy kissé felrázzon.
Aztán leteszem a villát és görnyedt hátamat kiegyenesítve támasztom a szék háttámlájának. Első kérdésem az lenne, hogy oké, terhes, de vajon tőlem? Viszont még szerencse, hogy összeszorulnak a fogaim és nem kezdek el fejvesztve, szinte pánikszerűen össze-vissza pofázni, mert nyilván tőlem, nem tudnám elképzelni, hogy mással lefeküdt volna, a kérdés is csak azért fogalmazódik meg bennem, hogy most ez valóban azt jelenti, hogy nekem is gyerekem lesz? Nekem? Aztán a tányért bámulva remegő testem orrából végre kiáramlik a bent tartott levegő, mintha csak azt akarná jelezni a testem, hogy még működik.
- Ez… most komoly, igaz? - Nézek rá végül, még mindig nem fogtam fel, de legalább már életjelet mutatok. Megerősítést kérek tőle, mondja ki újra, mert lehet rosszul hallottam, lehet félreértettem, lehet csak őrült vagyok. Boldogság, szomorúság, izgatottság, bosszúság érzések egyelőre teljes hiányával tarol le a sokkhatás, amitől az asztalra könyökölök és kezeimmel támasztom meg a fejemet.
- Gyerekünk lesz? - Hogy? De hisz védekeztünk, nem? Vagy nem? Vagy… mi? - Aztakurva! - dörzsölöm szemeimet ugyanabban az előredőlt fejtámasztós pózban, a testem egyéni karriert folytat az eszemtől. Nem tudom ez most mit jelent, mit jelent az, hogy vérszerinti gyerekem lesz, még Assiaval sem tudtam teljesen megszokni az apai létet, pedig próbálkozom én.
- És… - azt sem tudom, mit akarok kérdezni. - Hogy érzed magad? - Hangom bátortalan és lassú, de ezúttal már Domi arcát figyelem az én nyúzott és még mindig lesokkolt tekintetemmel. - Hogy gondolsz rá? - Nem tudok értelmesen beszélni, abba is beleremegnek ajkaim, hogy most először ejtem ki emberi utalással a jövőbeli gyerekem személyét. Tudni szeretném, mit érez, mit gondol, hogyan viszonyul a gyerekhez, nem tudom, mindent. Tudni akarom, mi ez a félelem és boldogság katyvasza, ami egyre inkább kezd rám telepedni és fokozatosan veszi át a sokkos pillanatok hatását.

Nekem kellett volna elvállalnom a vezetést, akkor talán kevésbé aludnék be, mint itt az anyósülésen, de talán Todot is pont valami hasonló gondolat vezérelte, amikor olyan elszántan bevágta magát a bal elsőbe. A megengedett sebességet alig öt százalékkal lépjük túl, én gyorsabban mennék, ha már üres az autópálya és mindannyiunk teste zsibbad már a mai nap faszságaitól. Nem tudom, mit műveltem az elmúlt másfél órában, de lehet nem voltam teljesen ébren, ha csak most fogom fel, hogy marhára irritálóan csend van. Tekintetem a mellettünk elsuhanó fák és a rádiópanel között váltakozik a következő öt percben, majd Todra pillantok, ebben a szekundumban pedig el is döntöm, hogy hagyom a francba a zenét, mert francnak sincs energiája már azon veszekedni, hogy melyik csatornát fogjuk be. Inkább lentebb helyezem a testsúlyomat és próbálok találni egy kényelmesebb pózt, amiben túlélhetem a maradék egy óra utazást. Legközelebb enyém lesz a hátsó ülés, én is eldőlve horkantgatnék, mint most Sainz mögöttünk. Mindegy. Tod írisze néha megrezzen, amiből meggyőződhetek, hogy ő még úgy ahogy, de ébren van. Micsoda retardált halál lenne… három bűnöző meghalt New York felé tartva az autópályán, mert elaludt a sofőr és belevágódtak az útszéli fába. Mindezt úgy, hogy kivételesen tiszta a kocsi, meg amúgy mi is. Lehet épp ez a baj.

- Te cseréled ki a kocsit? - kérdezem Todot, miközben lecsukom a csomagtartót, de ő csak megrázza a fejét és az éppen a közeli raktár melletti kukába hugyozó Sainz felé mutogat.
- Ezt megnyerte magának. - Engem speciel nem érdekel, a lényeg, hogy én itt most lelépek és tudom, ahogy elnézem a bőrkabátja ujjába bújó Todot, neki is valami ilyesmi tervei vannak. Valamiért úgy alakult, hogy közülünk Sainz lett a kocsikért felelős ember, neki a reszortja, hogy cserélje őket, hogy ezzel is amennyire lehet feltűnésmentesek legyünk. Nem is a rendőrség elől, a mexikóiak most kicsit jobban aggasztanak. Qadir is figyelmeztetett minket, hogy minél kevesebbet legyünk egyedül, fegyverzetlenül, mert a közbiztonságunk - már amennyiben nekünk volt egyáltalán olyanunk -drasztikusan megromlott az elmúlt egy évben. Ettől függetlenül én innen egyedül megyek haza, mert nem vagyok kiherélt palotapincsi és mert se Todot, se Sainzot nem kérem arra, hogy tegyünk egymás miatt plusz kilométereket.

Tisztában vagyok azzal, hogy figyelnek engem, ahogy azzal is, hogy ha rám akarnának támadni, meg tudnák tenni. Kezdem felfogni így az évek során, hogy mindig mindennek oka van és a legritkább esetben történnek hirtelen felindulásból utcaharcok, így az, hogy most sértetlenül érek haza, az sem féletlen. De elmondhatnám ugyanezt az elmúlt napok mindegyikére is. Az azért nagy biztonságérzetet ad, hogy a lakásunkhoz nagyon közel több bandatag is lakik, úgyhogy amíg én nem vagyok otthon sincs teljesen védtelenül Domi.
A nyirkos és még valamennyire hideg éjszakából aztán elforgatom a kulcsomat a bentről kiszűrődő fényt árasztó kulcslyukban, aztán ahogy benyitok, a fényáradat mellett az illatok kavalkádja is megcsap. Mintha egy másik világba csöppennék.
- Szia! - fókuszálom be Domit is, majd pár másodperccel később az étkezőasztalon megterített tányérokat is. Egy kicsit elönt a pánik, hogy most mit felejtettem vajon el, de azért míg pörgetem az agyamban tárolt dátumokat addig megölelem Domit.  
- Nem történt semmi az úton. Ezt veheted pozitívan és negatívan is. Dögunalmas volt - vakarom meg tartómat és egy kicsit nyújtózkodok is. Nem panaszkodok, igazából a legjobb forgatókönyv valósult meg a mai és a tegnapi napon, úgyhogy mondjuk… minden fasza? Azt hiszem.
- Asszem jah. Ha leülök a lasagne elő, biztos, hogy betolom az egészet. - Mert éhes vagyok, csak a testem annyira fáradt, hogy ezt még nem fogja fel. De majd a látványtól megjön az éhség.
- Ugye nem felejtettem el semmi különleges dátumot? - kérdezem eléggé gondolkodó fejet mutatva, de hát karácsony már nincs, születésnapja júniusban van, az enyém nemrég volt, évfordulónk még nincsen, de ha a kapcsolatunk elejére gondol akkor az sem ilyenkor volt. Azt hiszem. Vagy mit tudom én, mit számítunk kapcsolatunk dátumának. Közelebb megyek az asztalhoz.
- Itthon minden rendben volt? - kérdezem és szemeimmel Domit keresem. Mondjuk látszólag nem történhetett nagy gond, mert akkor a lakás úgy nézne ki feltehetőleg, mint mikor hazajöttem Kolumbiából, vagy mondjuk úgy, mint mikor kijöttem a börtönből és semmi sem volt rendben. Ha így vesszük… szinte biztosra vehetném, hogy ha sokáig távol vagyok, az otthonommal történik valami, ami nem túl bíztató. - Történt valami különös? - Most csakis az ő dolgaira gondolok, nem a mexikóiakra és nem is Qadirékra vagy a DEA-ra. Tudom, hogy Domi élete is rengeteg izgalmat rejt, például ott a cukrászdája.