Nem is az a jó szó a mostani állapotomra, hogy sokkos, hanem inkább összezavarodott. Nem vagyok megtörve, de fel lettem zaklatva, holott meg voltam győződve afelől, hogy az interjúról mosolyogva és örömteljesen fogok távozni. Sajnos nem így lett és nem tudom temetni az alkalmat, mert gondolataim egyfolytában a húgom körül forognak. Leginkább az a felismerés zaklatott fel, hogy én egészen eddig abban a tudatban éltem, hogy jól ismerem a saját húgomat, a nagyobbik húgomat, hiába költözött külön, akárcsak Raphael, vagy éli a maga életét, de már maga a kérdésfeltevés, miszerint esetleg kábítószerekhez nyúlhatott, egy kést forgatott meg bennem. Nem is értem, hogyan lehet ekkora marhaságot kitalálni, meglehet, híresség, bárki bármit elkezdhet suttogni és máris ott tartunk, hogy hír lesz belőle, pedig Cara erről tán még nem is tud. Igen, feltehetőleg ez történt. Enyhén lehúzott ablakkal vezetek, a környező járművel zaja tompítja a telefonom hangját, míg a hívás kicsörög. Nem sokkal később Carmela felveszi, nekem pedig egy másodpercre összegabalyodik a nyelvem. Valamiért mély érzelmeket vált ki belőlem, hogy hallom a húgom hangját. - Szia! Hogy vagy? - szólítom meg az anyanyelvünkön. - Otthon vagy most? Felszaladnék hozzád egy kicsit, ha nem zavarlak. - Tudom, hogy neki teljesen más a beosztása, mint nekem, általában amikor én dolgozom, ő nem, illetve fordítva. De jelen esetben nekem lenne munkaidőm, így bíztam is benne, hogy ez egy jó alkalom lesz egy kicsit összefutni, nem mintha annyira rég láttam volna, bár az is tény, hogy az összes tesóm közül vele találkozok a legkevesebbszer, érthetően a karriere miatt. Ettől függetlenül hiszem, hogy még így is mi különlegesen szoros kapcsolatban vagyunk egymással. Leparkolok a lakása épülete előtt, majd kissé fáradtan, zakómmal a kezemben megyek a lifthez. Azt hiszem, görcsösebb vagyok a kelleténél és ez fizikailag is látszik rajtam. Kilazítom ingem nyakát, van nálam egy sima fekete póló, majd átcserélem Carmelánál. Nyílik a lift ajtaja, én pedig csak a húgom ajtaja előtt állok meg egy mély levegőre. Kopogok. Régen el sem tudtam képzelni, hogy majd egyszer kopogni fogok hozzá, de tényleg felnőttünk, változott az élet és ez valahogy jó érzés, míg részben rossz is olyan tekintetben, hogy hiányoznak azok az idők, mikor még egy szobában roskadtunk, zenéltünk, még a fürdőbe is benyitottunk kopogás nélkül, gond nélkül. De most kopogok, így fer. - Szia! - mosolyodom el, amint ajtót nyit. Olyan jó őt látni.
Valami csörög. Uhh basszus, szétmegy a fejem, hagyja abba! Pár másodpercre a párnám alá bújok, de aztán rájövök, hogy lehet, hogy anya, szóval mégis a telefonom után kezdek tapogatózni. Javier. Hány óra egyáltalán? Nem dolgoznia kéne? Nagy nehezen sikerül fogadnom a hívást, bár nehezebb, mint kéne, az kezeim nem akarnak úgy működni, mint szoktak. Istenem, full zsibbadt vagyok... – Hmm? – szólok bele egy kis torokköszörülés után, mire Javier hangja belehasít a fejembe. De másnapos vagyok, basszus. - ...Jól? – próbálkozom meg a válasszal, hozzá hasonlóan spanyolul, arra, hogy vagyok. Bár igazából a mostani szókincsemmel tök mindegy. Aztán bejelenti, hogy feljönne, én meg felemelem a fejem, hogy szétnézzek a lakásban. Egy rohadt csatatér... bassza meg. – Hát... itthon, aha... gyere, persze – felelek végül, mert az ember nem mondhat mást a bátyjának, ha az fel akar jönni a lakására. Ez egy ilyen... dolog. Különben is, ha leráznám, csak aggódnak. Rendes kifogás most nem jut eszembe, semmi sem jut eszembe, az agyam helyén vatta van. Lerakjuk a telefont, én pedig lassan ülésbe tornázom magam, és kimászok az ágyból. Kezdetnek magamra rántok egy nadrágot, meg egy pólót, aztán második lépésként keverek magamnak egy vodka-narancsot. Tapasztalatból tudom, hogy ez a leggyorsabb módja, hogy megint embernek érezzem magam. Miközben megiszom, összeszedem a szana-széjjel heverő ruhákat a nappali/stúdióból, és bedobálom a hálóba, az ágyamra. Majd később... lesz velük valami. Most így rájuk csukhatom az ajtót. Elfáradtam... Összegömbölyödök kicsit a kanapén, a kiürült poharam szorongatva, és csak arra kelek, hogy valaki kopog. Ne... De. – Jövök! – kiáltom el magam, miközben felkelek, és megyek, hogy becsukjam a bárszekrényt. Ami szó szerint egy szekrény, tele piával. Na jó, annyira épp nem tele, de van benne elég. Leküzdöm a kísértést, hogy meghúzzam a vodkát, mielőtt eltüntetném a látványt. – Hali! – vigyorgok Javierre, mikor ajtót nyitok, olyannyira, hogy az amúgy is álmosságtól összeszűkült szemeim eltűnnek, nem látok semmit. Azért egy ölelés még sikerül, Javiert eltalálom. – Bocsi, most keltem, tegnap buli volt a srácokkal. Neked nem dolgoznod kéne? – kérdezem, ahogy elhúzódok, és intek neki, hogy jöjjön csak be. – Már nem számon kérlek, csak meglepődtem a hívásodon – teszem hozzá. Ha nem akar dolgozni, hát nem akar dolgozni, én leszek az utolsó, aki ezért megszólja, öt körül értem egyáltalán haza, totál beállva. Hozzám képest a kis ingjében, felöltözve a kötelességtudat mintaképe.
Még kissé feldúlt állapotban is csodálatos érzés hallani a húgom felébredő hangját, amivel szolidat a tudtomra adja, hogy ő még nagyon aludni szeretne, de azért érdekli is, miért keltem fel. Nem látom őt, de mégis jól tudom, mi játszódik le, ismerem őt jól. Évekkel ezelőtt is hasonlóan szólt nekem, mikor gimibe kellett mennie, de majdnem elaludt és végül anyám engem nevezett ki szerencsés kiválasztottnak, hogy felébresszem a lányt. Biztosan elfáradt előző este, talán bulizott, majd úgyis elmeséli, mivel ha jól hallom, otthon van és tud is fogadni. Valamiért emiatt nem is aggódom, majd főzök neki egy kávét, hogy jobban felébredjen, feltéve, ha nem szeretne majd visszafeküdni. Kopogok a lakása ajtaján és amint kinyitja az ajtót, elmosolyodom, hiszen mindig örülök, mikor láthatom, mellesleg nagyon elaludta az arcát és hát kifejezetten pocsékul néz ki, de láttam már rosszabb állapotában is. Arról az alkalomról meg inkább nem is érdemes beszélni, mikor én mentem el anno bulizni és reggel értem haza, majd mikor felébredtem úgy jajgattam a másnaposságtól, mint akit nyúztak, az egész család röhögött azon, milyen rosszul néztem ki, de hát aki éjszaka nagy legény, az nappal is legyen az, ugyebár. Hú, szerintem büntetés lenne most már a részegség számomra. Magamhoz ölelem, a kezdeti idillikus tekintetem azonban hamar elillan és pislogni kezdek két grimasz között. - Tyű hallod, jó buli lehetett. Csak úgy párolog belőled az alkohol szag - felelem inkább barátságosan. Biztosan csak egy buli, fiatal lány, nyilván nem fog otthon esténként olvasni, na meg egy bulitól még nem válik senki sem alkoholistává, vagy drogfüggővé. Mindazonáltal egy kicsit kezdek aggódni, egyelőre magam sem tudom, miért, csak Felicia megijesztett. - Jó volt a buli? Jól megvagytok? - Feltehetőleg igen, de azért érdeklődöm puszta testvéri szeretetből. - Kellene, de ma csak kettőig dolgoztam, aztán elmentem arra a New York Times interjúra, tudod, amit pár napja meséltem. Na, az most volt és utána már nem akartam visszamenni a céghez, felesleges lenne, mivel nem volt már konkrét dolgom. - Beljebb lépem, aztán csak legyintek a mentegetőzésére. - Tudom-tudom, nyugi, nem értem félre, meg amúgy tényleg kicsit spontán volt az ötlet, de ha már épp erre jártam, gondoltam megmutatom a vigyori arcom - nézek rá idióta nagy vigyorral, kezeimmel is jelezve, hogy tádá, nézz meg jól, én vagyok a bátyád. Jut eszembe, ő egyébként nem ilyen ruhában szokott meg engem, mint ahogy én sem részesítem előnyben a csinos, de irtó kényelmetlen viseletet, úgyhogy... - Nem gond, ha átöltözök? Mármint átöltözök. Bocsi, annyira nehéz megszokni, hogy az én kicsi húgom már külön él és ez a lakás teljesen olyan érzetet vált ki belőlem, mintha vendégségben lennék. Mondjuk abban is vagyok, oké, értem. - Érzem, hogy húgomhoz képest kész energiabomba vagyok. Általában mi ketten vagyunk a család energiaforrásai, ám most egyedül maradtam. Elkezdem kigombolni az ingemet, miközben lesem a lányt. A társaságában a vártál jobban is sikerül megnyugodnom, egy kicsit el is felejtem, hogy miért jöttem.
A vigyor kicsit lehervad az arcomról, mikor azt mondja, büdös vagyok, mert hát... mielőtt beájultam az ágyba, megtusoltam, szóval a ma reggeli vodkát érzi. És pontosan tisztában vagyok vele, hogy a családom nem az a fajta, aki szerint normális reggelire vodka-narancsot fogyasztani. Pedig... csupa vitamin. C, meg... A mint alkohol... Khm. – Ne is mondd, a ruháim kint bűzlenek a teraszon, hiába nem lehet elvileg dohányozni szórakozóhelyeken, itt valamiért simán rágyújtottak – mondom azért fintorogva, és azt nem kell tudnia, hogy leginkább füves cigire gyújtottak rá, és azért van a teraszon a ruhám, mert valahogy... megégett? ?!?! Nem emlékszem. Csak hogy a kedvenc bőrdzsekimben van egy lyuk tegnaptól, és hogy nagyon vicces volt. Azt hiszem már nem volt rajtam? Mármint biztos nem volt rajtam, akkor fájna. – Ja ja ja, egyszerre dög fáradt mindenki, és nem tud elszakadni a pörgéstől. Még szokjuk, hogy itthon vagyunk – bólogatok. De még mennyire, hogy szokjuk. Pont tegnap beszéltük, hogy tök jó itthon, meg minden, de... mikor kezdjük újra? Pedig most be kéne magunkat vetni a stúdióba, csak épp egyikünk sem tud megülni a seggén. Hunyorogva nézek rá, ahogy az interjúról beszél, mert emlékszem, de az... ma volt? Milyen nap van egyáltalán? Oké, ezt nem fogom megkérdezni, megint csak nem egy olyan dolog, ami jól adja ki magát. Majd megnézem mobilon. – Ma? Hűha... És hogy sikerült? Volt olyan jó fej az interjúztató, mint te szoktál? – kérdezem, lelkesen, mert egy interjú tök jó, és vicces, mikor akasztják a hóhért. Nem mintha különösebb bajom lenne a média képviselőivel, de... ha még egyszer megkérdezi valamelyik, van-e pasim, hozzávágok egy mikrofont. Keressünk már valami kreatívabb témát, oké? - Jól tetted – vigyorgok rá vissza, még ha elég álmosan is. Tényleg örülök, hogy látom, csak ne fájna ennyire mellé a fejem... Bár a vodka óta tényleg jobb kicsit, szóval ha lesz rá lehetőség, lehet, hogy iszom még egyet. Felnevetek, ahogy belebonyolódik a saját mondandójába, mielőtt öltözni kezdene, aztán inkább én is elindulok lefőzni egy kávét. – Ettől függetlenül érezd otthon magam. Az én lakásom a te lakásod is, tudod. Főzök egy kávét, hátha emberré varázsol engem. Te kérsz? – kérdezem meg, miközben egyébként is a lehető legerősebb kávét odateszem, elvégre még ha nem is kér, majd elfogy később. – Megkínálnálak valami kajával is, de... nincs semmi. Max citrom. Meg zellerszár. Kívánod bármelyiket? – vetem fel viccelődve, aztán a mikró mellől előkapom a házhozszállítós papírjaimat. – Viszont rendelhetünk valamit. Lehet hogy a másnaposság beszél belőlem, de ölni tudnék valami sajtos, paradicsomos, zsíros dologért... – válogatok a papírok között, pizzát keresve. Pizza kell.
Nem tudom, hogy milyen helyen lehetett Cara, gondolom azért megválogatja a bulikat, hírességként nem minden partira állít be. Szerintem szórakozni lehet szabálykövető módon is és ezalatt azt is értem, hogyha nem szabad dohányozni valahol, akkor kimegyek a kültérre, elszívom a cigarettát, majd megyek vissza. Mondom ezt én, aki egyáltalán nincs oda a cigarettáért. Kipróbáltam régi egyetemista koromban, de nem nyűgözött le, aztán pedig úgy éreztem, hogy teljesen felesleges lenne azzal szennyeznem a testem, arról nem is beszélve, hogy nagyon drága árucikkről van szó. Semmilyen formában nem előnyös. - Hát azt meghiszem - nevetem el magam Carmela válaszára. Kétségtelenül én ébresztettem fel, így hát én lettem számára az első ember, akivel találkozik a bulit követően. - Öö, jól? Jah, azt hiszem egész jól ment. Szerinted mi volt? Beszéltem és beszéltem, aztán megint beszéltem, persze hogy gyorsan eltelt az idő.- Vállat vonok. Igazság szerint tényleg jól ment minden, csak a végét kicsit hamar lecsaptuk, mert... szóval olyan kérdést kaptam, ami kellően fejbe vágott és kezdtem a végén azt érezni, hogy nem is én voltam a fő téma, hanem Carmela és egy kreált vád. Kigombolom az ingemet, nem vagyok szégyellős típus, a húgom előtt meg aztán főleg nem. Kávéval kíván. Azt hittem, én fogok neki csinálni, de nem meglepő, hogy ő előbb szomjazik rá, minthogy én eljutnék a konyháig. - Legalább elmondhatom, hogy van nekem is egy külön lakásom - vigyorgom. Volt régebben egyébként, csak aztán feleslegessé vált, én pedig túlságosan szociális ember vagyok, így ismét hazaköltöztem. - Kérek szépen. Kotyogós, vagy kapszulás? - Ez egy külön sztori, ugyanis legutóbbi születésnapjára én vettem neki egy kapszulás kávéfőzőt és nem beszéltem össze Raphaellel, így ő meg vett egy kotyogósan, mivel ő arra esküszik. Carmela mindkettőt elfogadta, hogy ne sértsen meg senkit - imádni való húgom van -, de most majd jól meglesem, hogy melyik használja. Magamra húzom a pólómat, majd követem őt a konyhába. - Farkas éhes vagyok, a citrommal meg annyit érnék el, mintha gyomorszájon vágnám magam. Szóval izé, kösz nem, de értékelem, hogy az utolsó falatjaidat is nekem adnád. - Más néven konyhamalac, igen, így szoktak hívni otthon, mert mindent elpusztítok, ami megmarad. - Egy pizzát nagyon adnék. - Ez az első, ami eszembe jut, tekintve, hogy tökéletesen körbeírta a pizza fogalmát. - Várj, ott volt... - pillantom meg a pizzéria képét a sok házhoz szállítós papír között. - Nekem egy húsimádó kell... - Nem tart sokáig, hogy eldöntsem, mit szeretnék és szerintem erre Cara fogadni is mert. Megvárom, hogy ő is kiválassza, mi fogára való, majd előveszem a telefonomat és pötyögni kezdem a számot, majd meg is rendelem őket. - És sokszor szoktál bulizni? - kérdezem tőle, miután eltettem a telefonomat. Egy kicsit irányított a kérdésem, viszont még mindig nem gondolom, hogy ez bármit is jelentene. Nem tudom kinézni a húgomból, hogy drogozna. Teljesen elképzelhetetlennek tartom.
- Na igen, a beszélőkéddel sosem volt gond – nevetek fel. – De az már egy jó pont, ha hagyott kibontakozni. Nem szeretem az olyan interjút, ahol belém fojtják a szót – teszem hozzá. Vol már pár negatív élményem ezzel kapcsolatban, bár őszintén, leginkább azt utálom, hogy sokszor kell... óvatosan fogalmazni. Néha egyenesen hazudni. Nem szeretek hazudni, még ha jól is teszem. A sok gyerekkori csínytevés eredménye, hogy profin kamuzok össze bármit, elvégre mikor anya csípőre tett kézzel, vészjósló hangon érdeklődik, ki borította le a tűzhelyről az ebédet, amit három órán keresztül csinált, akkor marha gyorsan marha meggyőzően elő kell állni valamivel, ami nem engem hoz ki bűnösnek, hiába voltam én. Szóval ködösíteni azt tudok. Javier is. Ez ilyen középső gyerekek dolog lehet nálunk. - Pff... Nem mintha nem lehetne külön lakásod, ha nagyon akarnál – mutatok rá szemforgatva, mikor azon poénkodik, hogy az én lakásom majd az ő külön lakásának számít. Én is szerettem otthon lakni, szeretem a családom, de a családom nem bírta idegekkel, hogy én még otthon lakom. Mikor folyton hajnalban esek haza, meg alszok még délben is, és hozzávágok másokhoz dolgokat, mert hangoskodnak... Egy idő után nem igazán volt praktikus. Egyszerűen nem ugyanaz a napirendünk. Lásd Javier itt ilyenkor, nekem hajnalok hajnalán, ő meg már dolgozott is, interjúzott is, meg minden. Brr. – Mivel fel akarok ébredni, ezért kotyogós, mert azzal tudok olyat főzni, amiben megáll a kanál. Ha egyszer felkeltem, iszok valami finomat, lásd kapszulás. Úú, van egy nagyon jó, ha érdekel. Costa ricai, mikor Brazíliában voltunk, akkor szereztem! – nyitom fel lelkesen a szekrényt, ahol a kapszulás dobozokat tartom. Na ebből van vagy hatszáz. Ennivaló nincs, de ez van. Rólam röviden. – Hát bármelyikkel rittyenthetünk egyébként valami koktélt... A citrom mojito-ba jó, a zellerszár meg bloody maryhez. Szólj, ha kell valamelyik. Bár... kocsival vagy, mi? – nézek rá kérdőn. Mintha kocsit hallottam volna, mikor hívott? Elvigyorodok, ahogy a leírásomból ő is pizzára asszociál, aztán kinézek magamnak én is egyet az étlapról, amit választunk a halomból. Bolognai. Egyszerre bolognai és spagetti. Tökéletes kombináció. – Nekem bolognai, de mindkettőre kérj extra sajtot, mert... Kell arra indok? Csak kérj – kötöm a lelkére, ahogy tárcsáz, miközben én meg intézem a közben lefőtt kávékat. Megszaglászom a hűtőből kivett tejet, mielőtt használatba vennénk, de jónak tűnik, meg talán még csak pár napja bontottam. Azt hiszem. Eléggé összefolyik minden, meg hát annyira sok időt ténylegesen itt a lakásban nem is töltök. – Nem tudom... Mi a sok? A koncertkörút alatt szinte minden este buli volt, most inkább csak... összejövünk dumálni. Aztán néha buli lesz belőle. Holnap pár volt csoporttárssal találkozom az egyetemről. Ilyenek – felelek a kérdésére egy vállvonás kíséretében. Tudom, elég ködös válasz, de a kérdés is hülyeség volt. Meg... nem mindegy?
Teljesen biztos vagyok abban, hogy ádáz halált fogok halni, a gyilkosom pedig én magam leszek, mivel saját magamat fojtom bele a szavaimba. Csoda, hogy még nem sodortam igazán nagy bajba senkit sem vele, vagyis én szeretném ezt gondolni. Veszélyes biznisz ez a média, mindig tudni kell, hogy épp mi csúszik avagy csúszhat ki az ajkaink közül, mert csúnyán ellenünk fordítják. Én éppen ezért is nagyon átgondoltam próbáltam fogalmazni az interjúztatómnak, Feliciának, mikor Cararól kérdezett. A meglepettségtől egyébként sem tudtam köpni-nyelni, nemhogy még beszélni is. - Lehetne. Tényleg lehetne, ha akarnék, csak nem akarok. Minek? Vagyis jó, igaz is, felhívhatnék oda bárkit, tarthatnék házibulit, vagy hasonlókat, de havi egyszeri parti miatt nem éri meg lakást fenntartani, na meg tudod, hogy feleslegesen nem szeretem költeni a pénzt. Akkor már bejárom a világot! - Na ez béna párhuzam volt, mert Carmerlanak van lakása és attól még ő is bejárja a világot, csak ő turnékkal, én meg táskát ragadok és uccu neki, busz, repülő, bakancs, adios. Érzem én, hogy ebben a lakás dologban elég rosszul érvelek, de nehéz is, mikor eleve hátrányos helyzetből indulok, pont mint a barátnő témában. De ezek most mind nem fontosak, ezekkel állandóan lehet engem húzni, ráér későbbre halasztani. - Persze persze. Ne is magyarázkodj... - forgatom szemeimet álcázott durcásan és megnyalom az alsó ajkamat. - De miért szereztél te Costa Ricai kávét Brazíliában? Zavart érzek az erőben Carmela - csóválom a fejem a logikátlan dolog miatt. Ha valaki Brazíliában van, brazil kávét kellene venni, azok is nagyon híresek. De amúgy mindegy, mert ricai kávék szintúgy nagyon jók, ahogy hallottam. - Egyébként nagyon szeretem Costa Ricat és nem csak azért, mert az hasonlít a Puerto Ricora és még a fővárosa is San José, míg a miénk meg San Juan, de például azt tudtad, hogy egy felmérés szerint a világon ott a legboldogabbak az emberek? Pedig nem sok pénzük van, sokak szerint ez is hozzájárul a boldog élethez. Van benne valamit. Én is teljesen boldog kis tökfilkó voltam San Juanban. - Elkalandoztam? Határozottan elkalandoztam, igen. - Nagyon penge vagy... - huppanok le az asztalhoz és csodálkozok, mennyire vágja az alkoholok italokat. - Igen. De ha nem autóval lennék, még meg is kérnélek, hogy csinálj nekem egyet. Egyáltalán nem meglepő, hogy kitalálom, hogy pizzára gondol, mondjuk ezt még egy süket is kitalálta volna, nemhogy én, az, aki mindig megjelent mellette, amint valami finomságot szerzett. Ő a kedvenc evőtesóm. Meg Raphael. Meg Luna. Meg anya. Ja, ő nem tesó. - Vannak dolgok, amit nem magyarázunk - vigyorgok rá telefonnal a fülemen, amibe hamarosan bele is szólok. Jó kérdés. Mi a sok? Szerintem erről egészen más definíciónk van, pedig én vagyok a családban a második legbulizósabb személy, vagy talán a harmadik, mert ha anya belelendül, akkor azért mind meg tudunk lepődni. Viszont mikor mondja, hogy minden este buli volt a turné alatt, akkor egy kicsit élettelenné válik az arcom. - És... - próbálom megfogalmazni, amit akarok, csak nehéz. - Ugye nem volt köze ennek a sok bulinak ahhoz, hogy kórházba kerültél? - Oké, nem fogalmazok egyértelműen. Kissé előre dőlök, mintha nehézzé válna saját súlyomat tartani, rátehénkedel alkarommal az asztalra. - Csak mert az interjún kaptam egy kérdést. Afelől érdeklődtek, hogy tényleg drogok miatt kerültél-e kórházba, vagy hogy az valamennyire közrejátszott-e. - Nyelek egy nagyot és veszek egy mély levegőt. Az előbbi jó hangulat gyorsan elillant, teljes testem nem csak komollyá, de egyben feszültté is válik. - Ne aggódj, megmondtam neki, hogy ez teljességgel lehetetlen és csak egy álhír, de... attól még meglepett. - Ránézek. Bár nem kérdezek semmit, mégis kérdőn tekintek rá, mintha valami megnyugtatást várnék tőle, vagy csak bármit, amit megnyugtatni, amivel kimondja, hogy nincs miért aggódnom érte. Szeretném azt hinni, hogy ez így van.
Hümmögve bólogatok egy sort arra, amit előad a saját lakás fölöslegességéről, és elgondolkodom rajta, milyen lenne megint otthon lakni, anyával a szomszéd szobában. Lunával a másik ágyon. Mindkettőt imádom, szeretem, de ó te jó ég, ne. És szerintem nekik is jobb így, akármennyire is próbál rávenni anya, hogy menjek haza kicsit. – Oké, ez mind szép és jó, de... ha összeakadsz valami csajjal, azt mégis hová viszed? Hozzád? Anyával szomszédos a falatok – vigyorgok rá kajánul. Mert oké, van amelyiknek van saját lakása, és oda mennek, de mi van, ha nem? – Mármint ne érts félre, nincs bajom azzal, hogy ott szeretsz, én is szerettem. De azért... a szexuális életet azért rendesen gallyra vágja – mutatok rá. Na, Raphaellel ezt nem játszanám meg, már csak azért sem, mert neki komoly, felnőtt szexuális élete van, feleséggel, gyerekért próbálkozással meg minden. Meg ő a komoly bátyám. Javier az a bátyám, akivel erről is lehet beszélni. Annyira mondjuk nem szeretnék tudni részleteket a szexuális életéről, de az, hogy anya mellett él, nem vetít előre sok jót. - Na most nézd meg, mennyi kapszulám van, és utána vágj ilyen fejet, hogy nem használom az ajándékod – intek a szekrény felé, ami régebben száraz kajákkal volt tele, mint tészta, meg rizs, liszt, konzervek, ilyen dolgok, míg most... kávé kapszulával. Sokkal. – Azért, drága bátyám, Javier, mert ott voltam egy olyan kávézóban, aminek az egyik falán csak kapszulás kávékülönlegességek voltak, és lehetett venni – mondom szemforgatva, mintha egy ötévesnek magyaráznám. Ha ő is szenyózik, én is tudok! Pláne másnaposan. A kávés fejtegetésére már csak hunyorogva meredek rá, mert... miért. Miért teszi ezt velem?! – Túl sok időt töltöttél Raphaellel mostanság, mi? Azt mondd meg nekem, hogy kérsz kapszulás kávét, vagy jó lesz a kotyogós, professzor Alvarez? Arra, hogy penge vagyok a koktélokkal, csak vállat vonok, mert nem igazán. Viszont mind a kettőt szeretem, és iszom itthon, ezért is van citrom meg zellerszár. Nem csak úgy random kitaláltam, mihez is lehetnének jók. – Itt is hagyhatod a kocsit, és hazametrózhatsz, vagy itt is alhatsz, és csapunk egy görbe délutánt – ajánlom, mert volt már rá példa, hogy itt aludt, igazából tartottunk itt már testvér találkozót is, viszonylag gyakran megfordult valamelyikük erre, mielőtt turnézni indultam. Most is, csak most inkább aggodalomból. Javier óvatosan fogalmazott kérdéséből sejtem, hogy kezd rátérni arra, amiért jött, és ez valójában nem is egy random testvéri látogatás. Picsába. Ha már Javier így rágörcsöl, nem lehet jó. Anya uszította rám valamivel? – Hát biztos nem segített a bulizás sem – nézek rá homlokráncolva, és nem értem, mire akar kilyukadni. Most megpróbálnak majd rávenni, hogy ne járjak el otthonról? Költözzek mégis haza? Hát Javiert is rávette erre a hülyeségre anya? Aztán Javier kiböki, én pedig... lefagyok pár pillanatra, kezemben a kotyogóssal. – Ez... melyik újság volt? – kérdezem idegesen, válasz helyett. Basszus. Basszus! Ó hogy az a jó büdös... – Fel... fel kell hívnom az ügynökünk – vágom le a kávét az asztalra, aztán elrohanok a mobilomért, vissza a hálóba. Idegesen tárcsázom Maggie-t, aki az új közvetlen ügynökünk, mióta Joel és én... összevesztünk, vagy mi. Mindenesetre Maggie tartja velünk a kapcsolatot, mióta visszajöttem New Yorkba, meg igazából mióta kórházba kerültem. Mikor felveszi a telefont, nagy vonalakban beszámolok neki arról, amit Javier mondott, és hogy gebasz van. Gyorsan lerak, tudja a dolgát, persze csak azután, hogy a lelkemre köti, egyelőre ne mondjak senkinek semmit. Faszom. Ülök az ágyam közepén, egy nagy halom rádobált szennyes közepén, és... Hát bassza meg. Kéne egy pia. Vagy valami erősebb. Bassza meg. Mi a fenét tudhatnak? Igen, volt drog a szervezetemben, mikor bekerültem, de nem amiatt kerültem be. Marhára remélem, hogy csak a drog rész ment ki...
- Szerintem erről már elég sokat beszéltünk és biztosíthatlak, hogyha összejövök valakivel, első között leszel, akik megtudják. - Bár nem vagyok egy önsajnálkozó depressziós típus, de azért a csajozós, batárnős téma mindig ad egy gyomros. Ebben a lakás kérdésben sosem értettünk együtt és szerintem a magunk részéről igazunk van mindkettőnek. Igazából már bános, hogy felhoztam viccelődésből, így hát igyekszem valami olyasmi választ adni, amivel nem forgatja meg bennem a kést. Szó mi szó, nem igazán látszik meg rajtam, ha valami fáj, ez a barátnő hiány pedig engem sem tölt el boldogsággal, nem csak anyámat, vagy a testvéreimet. Anya is fontos cseszeget és noszogat vele, amitől én meg idegesebb leszek, amitől meg erőltetés az egész. Már nem is tudom, mi a fontosabb: hogy legyen egy barátnőm, egy csajom, akivel együtt vagyok, vagy találjam meg azt a nőt, akit megismerek, sokat beszélgetünk, meglátjuk egymás életét, egyszóval nem fejjel megyek a lába közé, hanem előbb beég az tekintete, a mosolya és személyisége a retinámba. A mondandója második felére nem válaszolok, inkább kissé elkomolyodott fejjel felveszem a pólómat. Egyébként meg vannak motelek, hotelek is, na meg Manhattanban is lehet hamar szerezni albérletet, ha majd látom, hogy szükségessé válik az elköltözés, úgyis lépni fogok. Tudom, hogy kell lakásszerződést kötni. Szeretnék kérni kávét, igazából most én is a kotyogósra vágyok, szóval nem bánom kicsit sem, hogy azt választja. Na meg irodásként jól tudom, hogy milyen melyik kávé a szuper, de nem bírtam kihagyni az incselkedést. - Jól van, jól van, tudom én, hogy kávéfőző minden mennyiségben jöhet - mosolyodom el. Én tipikusan imádok más népek ételeit, illetve italait, úgyhogy felcsillan a szemem a Costa Rica hallatára, bár egy kicsit aranyosan jött le, hogy pont Brazíliában vette. - Ilyen amúgy itt Manhattanba is van. Ott is voltál? - kérdezem és most esküszöm, nem szenyózok, csak elmesélem neki, hogy amennyiben elfogyna, valami hasonló kávékülönlegességeket megtalál egy szándékosan erre specializálódott kávéüzletben. - Jó lesz a kotyogós - felelem egyre visszafogottabban. Ma nagyon hisztis Carmela, nem is hisztis, inkább támadó, vagy nem is tudom. Érzek a hangjában valamit, amit eddig, pontosabban évekkel ezelőtt még nem és ez egyre inkább nyugtalanít. - Szerintem nem ez a megfelelő alkalom erre. - Na meg néha lehet neki is dolgoznia kellene, vagy csak kevesebbet buliznia. Azt hittem, hogy csak viccel azzal, hogy máris újrakezdenék a barátaival, de már annyira nem vagyok biztos ebben. De az ő élete és én ezt tiszteletben tartom, amíg úgy nem érzem, hogy családi fejbekólintás szükséges lenne, hiszen mi mindig itt vagyunk neki, segítünk és védjük őt, még ha nem is mindig tetszik ez neki. Mindazonáltal magam miatt mondtam azt, hogy nem alkalmas a ma este arra, hogy szétcsapjam magam. Felelősségteljes embernek tartom magam, nekem holnap dolgoznom kell. Mivel egyre több minden van, ami miatt el kell gondolkoznom Carmela mindennapjairól, így hát magamat is jobban feszültebbé tenném, ha tovább húznám a kérdésemet. Igazából nem is kérdezem, inkább kijelentem és ezzel őt is és magamat is nyugtatni szeretném, hogy bár az újságíró rossz irányba szimatolt, attól még én megmondtam neki az igazat. Legalábbis az igazat, amit én hinni szeretnék, ami szerintem igaz, mivel sosem nézném ki a húgomból, hogy drogokhoz nyúlna, de erről szeretnék tőle egy megerősítést kérni. Azonban Carmela reakciója nem pont olyan, mint amilyenben reménykedtem. Nézem őt, feszülten és idegesen, várom, hogy mondjon, vagy tegyen valamit. - New York Times - felelem városunk, és a világ egyik leghíresebb újságával, majd nyelek egyet Cara reakciójára. Az asztalra merednek üvegessé váló szemeim, megnyalom alsó ajkamat és még mindig próbálom elhitetni, hogy másról van szó, ám ezúttal, látva húgomat már tényleg a pánik lep el. Carmela sem a halk habitusáról híres, így hát lehetetlenség nem hallanom az ideges hangját egy néma lakásban. Hajamba túrók. Ráz a hideg, minden szőrszálak égnek áll és legszívesebben bőgnék, hiszen tudom a választ. Tudom, de titkon még mindig van bennem remény, hogy talán mégsem... Megmasszírozom szemgödreimet, majd veszek egy mély levegőt, hogy megjelenjek a hálójának ajtajában. Perifériából látom, hogy mekkora rendetlenség van itt, vélhetőleg mindent bedobált csak ide, ám ez most nagyon nem érdekel - amúgy sem érdekelne. Jelenleg csak a húgom létezik számomra, a fejemben. Nekidőlök gondterhelten az ajtófélfának, összekulcsolt karokkal, amikkel magamat akarom nyugtatni, na meg megakadályozni, hogy idegességemben széttördeljem az ujjaimat, mintsem bármilyen fenyegető pózt felvegyek. - Carmela... - szólítom meg. Az iménti jókedv messze elillant. Egy másodperc alatt fordult feje tetejére a világ bennem. - Tudod, hogy semmit sem kell bevallanod nekem, se nekünk, de remélem azért azt is tudod, hogy mi mindig melletted leszünk és segítünk, nem csak akkor, ha szükségét érzed, de akkor nagyon is. Meg... bármit megoszthatsz velünk. Velem... - Az utolsó szót már suttogva ejtem ki lesütve tekintetemet a padlóra. Régen minden titkunkat megosztottuk egymással, szerintem tényleg mindent, annyira jól ismertük egymást, mind a négyen, de én Cara irányában mindig plusz egy adag párhuzamot éreztem és nagyon fáj, hogy azok az idők elmúltak, még ha fel is nőttük. Igen, sokáig ezzel érveltem magamnak, mikor azt éreztem, hogy Cara kezd távolodni tőlem és a családtól is, de erre meg Raphael a tökéletes példa, ő még idősebb és mégis mi teljesen a régiek vagyunk. Mérges vagyok magamra, hogy eddig nem vettem észre, hogy bajban van Cara, vagyis észrevettem, csak hitegettem magamnak, hogy szólni fog nekünk, nekem.
- Naaa, ne vágj ilyen fejet, tudod, hogy nem piszkálni akarlak ezzel. Nekem sincs pasim. Se szexuális életem, ha ez megnyugtat. Anyának ilyen idősen már két gyereke volt, szerinted én mennyi ívet kapok ezért? – emlékeztetem, hogy nem csak neki szar téma ez azért. De igen, anya aggódik. Anya mindannyiunkért aggódik, úgy gondolja, hogy ez a dolga. Pedig van neki rendes dolga elég, nem kéne még ebben is megerőltetni magát. Alig jöttem haza, már téma volt, hogy találkoztam-e egy kedves fiúval a turné alatt. Persze, anyám, mással sem találkozik az ember zenei turnék alatt, mint kedves fiúkkal. Arról nem is beszélve, hogy az egész turné alatt nekem csak egy rendes fiú körül jártak a gondolataim, akivel most egymáshoz sem szólunk. Versenyezhetnénk Javierrel, melyikünknek nagyobb csőd a szerelmi élete pillanatnyilag. Nyernék, mert neki tuti nem volt titokban abortusza. Az egy elég joker lap. Kár, hogy felfordul a gyomrom, amint rágondolok, szóval inkább… beszéljünk másról. Bármi másról. Szerencsére ebben Javier is partner. - Pontosan. Kávé és kávéfőző sosem lehet elég – bólintok rá elégedetten, amiért érti, aztán beugrik valami: - Bár légyszi ne vegyetek trollkodásból megint azt karácsonyra. Igazából ez a kettő együtt így tökéletes – sietek hozzátenni, mert belőle speciel kinézem, hogy már csak poénból is megint kávéfőzőt ad, ha nagyon túlzásba viszem annak bizonygatását, hogy akárhány kávéfőző jöhet. Venne mellé mást is, de csak hogy lássa a fejem, meglépné. – Igen? – nézek rá érdeklődve, mikor azt mondja, ilyen kapszulás üzlet erre is van. Mondjuk miért lep meg? New York. Itt minden IS van. – Nem jártam még olyanban itt. Mikor lett volna rá időm, pénzem nem volt ilyesmire, mióta van rá pénzem, időm, meg lehetőségem nem sok van ilyen helyeken csatangolni. De egyszer elvihetsz, egye fene. Csak ne mostanság, nincs több hely a szekrényben. – És a jelek szerint most sem nő a hely, mert ő is kotyogóst kér. Na ezért hozta fel? Igazán… Mikor tőle szokatlan… felnőttességgel kijelenti, hogy nem a megfelelő alkalom ez arra, hogy koktélozzon, magasba szalad a szemöldököm. Ez most valami burkolt égetés akart lenni a bulizás miatt? Mégis anya küldte, mert aggódik? Ó, hogy az a… - Nem azt mondtam, hogy csapd szét magad, hanem hogy ha szeretnéd, csinálok neked egy koktélt. Amiben mi… egy háromcentes alkohol van? Konyakmeggyes csokit sem eszel, csak megfelelő alkalmakkor? – kérdezem, csak hogy lássak már tisztán, most ezzel a felajánlással mi baja volt. Mert esküszöm nem akartam megitatni vele egy üveg vodkát. Lassan inkább én akarok meginni egy üveg vodkát. Mikor pedig előjön azzal, amiért nyilván igazából itt van, szinte lehetetlennek érzem józannak maradni. Nem is akarok. Nem igazán. A józanságot túlértékelik. Ha részeg lennék, vagy bevennék valami bogyót, ezen csak röhögnék. Hát nem jobb az? De, sokkal jobb. Semmin nem javít, ha idegösszeroppanást kapok. Semmin. Basszus, remélem Maggie tud intézni valamit. Összerezzenek, ahogy Javier megszólal, szinte el is felejtettem, hogy még itt van. Nem hallottam, hogy jön. Felnézek rá, ahogy áll ott az ajtóban, mint valaki, akinek a világ összes gondja nyomja a vállát. És megértem. Annyira megértem. Ha a húgunkról tudnám meg, hogy drogozik, leszedném róla a keresztvizet. Őszintén. És tudom, hogy álszent, mégis kurvára megtenném. Mert ő a húgom, és az a dolgom, hogy vigyázzak rá. Nem tudom, mit mondhatnék a bátyámnak, akinek az a dolga, hogy vigyázzon rám. Mint mindig, ha sarokba szorítva érzem magam... Legjobb védekezés a támadás. – Mégis mit szeretnél tudni? – vetem fel a fejem kihívóan, miközben lemászok az ágyról, átgázolva a szennyestengeren. – Nincsen semmi bajom, azon túl, hogy valami buta liba oda dugja az orrát, ahová nem kéne. Nem kell azon aggódnod, hogy valami drogtanyáról kell kimentened, vagy szétlövöm az ereimet, vagy ilyen szarságok. Nem lettem lepukkant drogos, míg nem néztetek oda! – méltatlankodom, hangosan és látványosan, ahogy kiviharzok mellette a szobából. Egyenesen a bárszekrényhez, mert nincs az az ég, hogy én ezt a beszélgetést józanon csináljam végig. – Lehet, hogy a meséim alapján nagy poén a turnézás, de egy ponton túl egyszerűen lehetetlen józanul letolni ugyanazt a műsort harmincadjára, mert hát a közönségben minden egyes embernek az az egyetlen lehetősége, az a pillanata, hogy lásson minket. Nem lehetek fáradt, nyűgös, mikor odafent vagyok, nem hiányozhat a saját ágyam itthon, nem mondhatom, hogy bocsi, de ehhez most nincs hangulatom. Igen, bekaptam párszor egy-egy bogyót. Mindenki ezt csinálja. Ebben a világban nem számít többnek, mint mikor te megiszod a reggeli kávéd meló előtt. És csak hogy tudd, nem, semmi köze nem volt a kórháznak a droghoz – zúdítom rá ingerülten, miközben kinyitom a bárszekrényt, és keverek magamnak egy vodka narancsot. A keverés talán erős kifejezés rá, löttyintek pár korty narancslét a vodkámba. Lehúzom a felét. – Szerintem menned kéne, nemsoká el fognak árasztani a hívások, lehet, hogy még jönnek is páran, hogy elhárítsák a PR katasztrófát – fintorgok lenézve a poharamra. Leginkább nincs most kedvem és energiám vele és a saját belső harcával törődnöm. Ez nem róla szól. Ha a kezeim közé kapom azt a libát, aki valamiért jó ötletnek érezte rajta keresztül elindulni ezen a szálon...
- Anya kétség kívül egy elég jó és igazán belevaló nő lehetett fiatalkorában. - Sokat faggattam, hogy meséljen a múltjáról, bár ami azt illeti, annyira nem is kellett erőlködnöm, mivel nagyon szeret nosztalgiázni és csak úgy jönnek belőle a régmúlt boldog és kevésbé boldog emlékei. Ami Carat illeti, én nem vagyok se haragtartó, se nem olyan, aki percekig duzzog, ha rosszul esik neki egy szó. Bizonyára mindannyian mondunk a másiknak olyat, amivel megbánthatjuk, vagy csak elszomoríthatjuk, kettőnk között - na meg családon belül is - sok ilyen történt már és tudom, hogy fog is. Ezzel igazából nincs is semmi baj. - Ajj már, most újra kell gondolnunk mindent Raphaellel! - Az hétszentség, hogy valami jópofát megint kitalálunk a két húgunknak, egyrészt azért, mivel addig sem egyedül kell gondolkodnunk, hogy mit vegyünk a nőknek, másrészt pedig ez sokkal menőbb így. Nem, egyébként nem kávéfőzőt akartunk venni neki, el is mosolyodom az ugratás miatt, nyilván még fogalmunk sincs, hogy mit adjunk nekik, az majd novemberi, vagy megkésve decemberi projekt lesz. - Jó, majd megbeszéljük, hogy mikor jó mindkettőnknek az időpont és elmegyünk. Vagy egy zsákkal veszünk neked karácsonyra... - Ilyenkor visszasírom azokat a napokat, amikor még csak tanultunk, sokkal több időnk volt mindenre. - Tényleg, hány éve is futottál be? Nekem olyan, mintha csak tegnap lett volna, ahogy az is, hogy együtt írjuk a dalokat. Erről jut eszembe... vagy egy hete befejeztem már egy dalt, így kettő biztosan ott pihen a kottafüzetemben. Nem akarod majd meghallgatni valamelyik nap, hogy kéred-e vagy sem? - Régen ketten írtunk dalokat, rendszerint én a zenében jeleskedtem, ő pedig a dalszövegírásban, de volt már a fordítottjára is példa. Egyszerűen csak szeretjük csinálni, én legalábbis biztosan, de mikor még együtt zenéltünk, láttam rajta, hogy ő is élvezte. Legszebb emlékeim egyikét képzik azok a pillanatok. Látom a kérdő szócskát a szemében, mikor egy kicsit határozottabban kijelentem, hogy nem mindig csak inni kellene. Nem gondolom, hogy mást sem csinálna, de megéreztem tényleg rajta az alkohol szagát, mikor magamhoz öleltem és saját bevallása szerint fürdött a buli után, ami meg még nagyobb aggodalomra ad okot. Teljesen kizártnak tartom, hogy az én húgom alkoholista lenne és naponta alkohollal indítana és feküdne - amennyiben este lefekszik egyáltalán aludni -, vagy, hogy még a kávéjában is szesz lenne a koffein mellett... sőt, azt is feltételezem, hogy az a nő húzott fel annyira, hogy ösztönösen kezdjek félni bármilyen utalástól, amit arra irányulhat, hogy nem teljesen egészséges - átvitt értelemben - Carmela. De igen, burkoltan fejéhez vágtam, hogy nem kell mindig inni, s mivel nem tudom, pontosan egy hónap hány napjában van a vérében alkohol, így csak burkoltan tudom neki megmondani. - Nem is szeretem a konyakmeggyet... De egyébként tényleg csak akkor iszom alkoholt, ha valami ezt indokolja. Szeretek elmenni sörözgetni barátokkal, szeretek egy bárban iszogatni, még házibulikon és kertipartikon is, de csak úgy nagyobb indok nélkül nem. Na meg, vezetek. - Nem rágódnék ennyit ezen a válaszon, ha nem sejteném, hogy talán ő nem csak akkor készít koktélt, vagy iszik bármilyen alkoholt, amiket arra van is nagyobb indok. Nem tagadom, hogy mennyire nagyon nehezemre esik megmondom neki, ami pár órája történt velem. Eléggé lesokkolt és ezt megosztanom vele közel sem olyan egyszerű, mint aminek én eleinte gondoltam. Azt hittem, hogy becsöngetek hozzá, nagy hévvel elpanaszolom neki, ő szól valakinek, hogy állítsa le az újságírónőt és mindketten nevetünk ezen az álhíren. Aztán ahogy jöttem ide, majd találkoztam a húgommal, egyre inkább elgondolkoztatott az a bizonyos kérdés, miszerint "mi van, ha mégis igaz?". Próbáltam ellenérveket felsorakoztatni, de minden ellenérvem bizonytalan volt. Arról a Carmeláról szólt, akit én ismertem, nem pedig arról, akit igazából ismerek, hiszen nem találkozunk mostanság olyan sokat, mint régen. És iszik, bulizik. Hogy mennyit, azt nem tudom pontosan, de ha azt állítom, hogy keveset, ennyi erővel azt is mondhatnám, hogy lehet minden nap, márpedig Cara maga sem nagyon leplezi, hogy ez utóbbinak talán van is értelme, s ez az, ami nagyon feszültté tesz, ez az, amitől sokáig nem mertem felhozni, mintha csak menekülnék az igazság elől. Meglehetősen aggasztóan viselkedik, de még ez sem lehet teljesen egyértelmű számomra, legalábbis ezt hajtogatom magamban, mikor elindulok felé a szobájába. Nem érzem fernek, hogy így rátámad, egy pillanatra szúrósság válnak szemeim, de betudom annak, hogy ideges. Semmivel sem lennék előrébb, ha ezen a viselkedésen kezdenék el vele veszekedni. - És a hír igaz? A turnén, az előtt, vagy azóta bármikor drogoztál már önszántadból? - Mert hisz értem én, hogy nem fog belőle drogos válni, őszintén szólva, legdurvább verzióban sem tudnám ezt elképzelni róla, engem már az is megrettent, ha partidrogos lenne és mondjuk többször, mint egy próba, mert nyilván mindent ki kell próbálni, ami nem legális, vagy árt a szervezetnek. Én magam sosem drogoztam, nem is vonz, hogy kipróbáljam, mivel köszönöm szépen, ebben a világban is jól érzem magam, nem menekülök át egy szebb életbe. Követem őt, nem a sarkában mászok utána, de métereket hagyva végig felé fordulok és szemkontaktusban maradok vele. Némát, szomorúan hallgatom őt, ahogyan választ ad és meg is magyarázza. Nem vagyok mérges, csak mélységesen szomorú. Emésztek, vele ellentétben nem alkoholt, hanem a hallottakat. Igazából nem tudom, hogy mit hittem... hittünk a családdal, hogy majd bírni fogja hosszútávon józanul. Nem is az a baj, hogy józanul, legyen részeg a szívpadon, ha tényleg neki úgy jobb, bár én nekem eszemben se jutna ilyet tenni. De ez így nem jó, legfőképpen nem az egészsége miatt. Annyira szomorú vagyok, hogy még egy mély sóhajt is nehezen veszek, mielőtt megszólalnék. Mondanék valamit, de... egyrészt nem tudok, másrészt nem is tudnék értelmes szavakat formálni, amiben ne érződne, hogy nagyon nem tartom jónak azt, amit látok és hallok. Iszik, megint. Nekem felfordul a gyomrom, s hirtelen már nem kételkedek abban, hogy a húgom ne lenne alkoholista. Szerintem az, ő ezt mutatja. Megindulok felé, gondolom már várja, hogy letámadjam valami lecseszés féleséggel, ami egyébként ki is akarna szökni az ajkaim közül. Nem most fogom megtenni, noha biztosan kétsége sincs, hogy megmondom hamarosan, mit gondolok én erről, azonban szavak helyett én megállok előtte, nem túl kedves, inkább olyan csalódott szemekkel ugyan, de kiveszem kezéből a poharat, majd megölelem a húgomat. Átkarolom őt, a hátát arcomat feje búbjához érintem és jó pár másodpercen keresztül némán fejezem ki, hogy ugyan ez most jócskán megrendített, de vele vagyok, itt vagyok neki. - Nem megyek - felelem mélyebben, mint eredeti hangszínem. A szemeim csukva vannak, időnként nyílnak csak ki, de én most nem engedem el Carmelat. - Segítek. Hagyd, hogy segítsek. Mondd, hogy mit szeretnél tenni, tagadjuk az egészet mindenki előtt, vagy a kiadónak mondjunk el mindent és a médiát csitíttassuk el... de ketten hatásosabbak vagyunk, mint te egyedül, ráadásul így - mutatok rá az italra, amit az előbb húzott le. Médiaszereplő vagyok én is, van valamennyi befolyásom talán, hogy számítson az én szavam, na meg közre tudok működni. Végül elengedem őt. Azt hiszem, valamennyire sikerült magamat összeszednem és túltennem magam azon is, mennyire támadóan reagált Carmela. De... már ismerem őt ezekben a helyzetekben is. - Anyáék, vagy bárki más tudja? - Meglepődnék, ha igen, de azért rákérdezek.
Sejtem, hogy csak viccel azzal, hogy most új karácsonyi ajándékot kell kitalálniuk, de igazából… sosem lehetek benne biztos. Imádom őket, de nagyon pasis humorérzékük van, és simán kinézek belőlük egy ilyen húzást. Bár most, hogy lelőttem a poént, már kevésbé, ugyanis szeretnek eredetik lenni. Valahogy mindig megoldják, hogy az ajándékuk egyszerre legyen vicces, agybajos, és valahogy hasznos, mikor összefognak. Aztán néha nincs idejük összebeszélni, és… kapok két kávéfőzőt. De legalább két különfélét, szóval egyáltalán nincs okom panaszra. – Nagyon úgy tűnik – bólintok rá, csak hogy nyomatékosítsam. Nem, nem szeretnék igazából több kávéfőzőt. Kapszulából viszont sosem elég, szóval azt nem bánnám, ha abból táraznának be nekem, még akkor sem, ha tényleg egy zsákkal. – Annak még örülnék is, amúgy – jegyzem hát meg, hátha megmarad benne karácsonyig. Szeretem a kávét, na. Csak azt remélem, hogy sokáig jók az ilyenek, mert mikor hónapokra eltűnök itthonról, akkor nem nagyon fogynak. A kérdésére abbahagyom kicsit a kávéval matatást, és elgondolkodom. – Hmm… A turné eleje alatt volt valahol három éve, hogy kijött az első lemez, de utána még egy darabig nem dübörgött a szekér, szóval… Annyira nem rég. A stúdió szerint a harmadik lemez sok mindent eldönt – mélázok el kicsit a dolgon, mert ott tartunk a harmadik lemezzel, hogy sehogy. Még a turné elején összeültünk néha, és próbáltunk csinálni valamit, de… már rég nem. Mostanában megint, de valahogy mindig valami teljesen más lesz belőle. Na de mindegy, ebbe most inkább nem gondolok bele. – De persze, szeretném! – pislogom ki magam a gondolataim közül, és Javierre vigyorgok. – Elmenjek, vagy eljössz, vagy hogy legyen? – kérdezem. Itt a nappali fele lényegében ilyen zenesarok, szoktunk itt összejárni a srácokkal, ugyanakkor Javier cuccai meg otthon vannak, szóval… nekem mindegy. Anya sem bánná, ha hazaugranék, ez biztos. Sőt! Lehet én bánnám, ha nem ugranék haza, ha anyán múlik. Pár pillanatig csak szótlanul meredek a drága bátyámra, ahogy nem túl burkoltan kioktat arról, hogy mikor is kéne alkoholt fogyasztani felelősségteljesen. Most erre mit mondjak? Hogy mindig is leszartam, mi a felelősségteljes? Igaz lenne. Bele akarok én ebbe menni? Akarok egy nagytestvéres kioktatást (már ennél nagyobbat) egy életmódról, amiről gőze sincs? Nem. Annyira, de annyira nem akarok, hogy az szinte fizikailag fáj. Mit szinte? Belehasít a fejembe a fájdalom már a gondolatra is, és nem a másnaposság miatt. Tudom, hogy nem értékelné egyik családtagom sem az életmódom. Tudom. Nem véletlen, hogy előlük próbálom… elrejteni. Csak ne állítanának be random. – Tudom, hogy nem szereted a konyakmeggyet, csak példának hoztam fel – mondom végül fintorogva. Most mit kell gyökérkedni? De komolyan. Ha nem akar máshogy látni, csak tökéletes állapotban, akkor esetleg ne tíz perccel azelőtt szóljon, hogy jön, mielőtt beesne. Nem mindenkinek van 8-tól 4-iges munkája, ami mellett nem fér bele egy görbe este, vagy kettő. Vagy három, négy. Mindegy. Aztán kibújik a szög a zsákból, miért van itt, és miért van ennyire ráfixálva az alkoholfogyasztásomra, a viselkedésemre, és őszintén… nem tudok mit kezdeni vele. Az, hogy tagadjam, igen hamar kirepül az ablakon, mint opció, pedig ha nem ilyen körülmények között, nem ilyen hírrel a zsebében kérdezett volna rá, szemrebbenés nélkül úgy teszek, mintha nem tudnám, miről beszél. Hogy miért? Mert semmi köze hozzá. Tényleg semmi. A testvérem, és szeretem, de én sem teszek fel nekik ilyen kérdéseket, ő mi jogon? Nem vagyok egy hülye kiskorú, akinek fogni kell a kezét a nagyok között. Jó pár éve nem. És ez a téma eddig soha nem is volt probléma közöttünk, ezért ér ilyen váratlanul. Előadhatnám, hogy szegény kis áldozat vagyok, ő maga ajánlja fel, már csak a kérdéséből is az süt, hogy szeretné, ha nem magamtól drogoztam volna. Pedig de. Tudtam, mit csinálok. Oké, nem gondoltam át az első pár alkalommal, csak mentem az árral, mint amúgy a legtöbb dologgal kapcsolatban, de tudtam, mit veszek be. Nagyjából. Tudtam, hogy drog. – Semmit nem csinálok nem önszántamból – nézek rá összehúzott szemmel, és értse a válaszom, ahogy akarja. Ha ebből azt akarja kiérteni, hogy nem, akkor nem, ha tényleg próbálja felfogni, akkor le fog neki jönni, hogy igen, turnén, utána, akármikor. Ha a füves cigi annak számít, hát előtte is. Mikor a kis elbocsátó szép üzenetem után nem hallom, hogy lelépne, felnézek. Igazából nem is gondoltam, hogy elmegy, ahhoz egyetlen családtagom sem elég gyenge. Ha nem akarna itt lenni, nem lenne itt, akkor nem személyesen akart volna erről beszélni, és nem azonnal. Ha nem féltene, nem lennénk mi Mi. Ennek ellenére a fájdalom, a szánalom, a tehetetlenség, a düh keveréke a tekintetében… összeszorítja a torkom. Mikor pedig elindul felém, félig-meddig arra számítok, hogy megráz, vagy a térdére fektet, hogy elfenekeljen, mint Raph, mikor eltörtem anyáék esküvői poharait, és anya sírva bezárkózott a szobájába, mert az volt az egyetlen dolog, amit nem adott el, mikor elköltöztünk San Juanból. Vagy a vállára kap, és hazavisz anyához, hogy ott aztán fogva tartsanak, míg „meg nem javulok”. Bénán hagyom, hogy kicsavarja a kezemből a poharat, futólag sajnálva, hogy nem ittam meg a másik felét is annak, amit kiöntöttem. Aztán… megölel. Az arcom a mellkasának nyomódik, pár pillanatig a lélegzetem is bennem ragad, aztán pedig, mikor újra levegőt veszek, betölti az orrom az ő illata. Otthon. Gyerekkor. Szeretet. Megkövülten hagyom, hogy öleljen, nem ölelem vissza, nem bújok hozzá, nem… nem szabad. Csak… minden rosszabb lenne, úgy érzem. Végül kijelenti, hogy nem megy, nekem pedig addigra elég szaggatottan sikerül csak a légzés, hogy azért, mert az arcom még mindig a mellkasába fúrom, vagy azért, mert sírni szeretnék, nem tudom. Mindenesetre, ahogy kicsit megrázom a fejem, újra rendesen kapok levegőt, és mire végzek, inkább csak az arcom simítom a mellkasának, üres tekintettel a semmibe révedve. Nem akarom, hogy segítsen. Ebben nem. Nem… érdemlik meg, hogy ebbe belerángassam őket. Nem húzódom el, de nem is engedek fel az ölelésében, mert nem akarom, hogy megöleljen. Azt akarom, hogy hordjon le mindennek, és hagyjon magamra. Hogy rázzon meg, míg a fogaim össze nem koccannak. Elhátrálok, amint elenged. – A kiadó tudja. Majd ők… kezelik. Nem tudsz… segíteni – préselem ki magamból, a padlót bámulva. Nem akarok újra ránézni. Nem akarom, hogy itt legyen. Nem akarom, hogy… tudja.
Már három éve, hogy hivatalosan is énekesnek hívhatom a húgomat, noha megmagyarázza, hogy miért érzem úgy, mintha csak tegnap lenne. Aztán hirtelen bumm, és megjött a hírnév. Ez általában így szokott lenni és csak jobbik esetben tudják megfogalmazni a siker okát. Nem mintha nem érdemelné meg, mert nagyon is, de szerintem az első számokkal is már megérdemelte volna, miért pont az a szám lett a befutó, ami? Ez nem csak Carara igaz, hanem bárkire is, zeneszerzőként sokszor gondolkozok el azon, hogy mi okozza a sikert, mely elmélkedésem talán a marketinges vénámból eredezik. - És hogy alakul a harmadik? - Lehet még kapóra is jön, hogy felhozom az új szerzeményeimet, lehet majd csak a negyedik lemezben kapnak helyet, amennyiben Carmela úgy dönt, hogy tetszik neki. Már párszor megmondta azt is, hogyha nem és nem csináltam gondot belőle, igyekeztem nem magamra venni, hanem objektíven venni az érveit, valamint az építő kritikáit, hiszen adok a tehetségére, ért hozzá jobban is, mint én. - Gyere most te. - Amúgy sem árt neki is néha megjelenni a család színe-java előtt, mert szerintem a menedzsere előbb tudta, hogy rövid lett a haja, mint mi. Ami talán normális is, csak jócskán meglepődtünk, mikor megláttuk, meglehet ez is volt a célja és amúgy is, nagyon jól áll neki! Tudom én, hogy hallja a ki nem mondott szavaimat, mint ahogy én is látom rajta az elnyomott kifakadását. Ha nem ezt nevezik úgy, hogy szavak nélkül is megértjük egymást, akkor semmire sem lehetne ezt rámondani. - Jól ismersz, Húgi! - mosolyodom el kissé nyertes arccal. Nem nyertem én meg semmit és még mindig nem a konyakmeggyre értem a szavaimat, inkább az előző gondolatokra és általánosságban magunkra. Tudja, miről mit gondolok, mit szeretek és mit nem.
Mindennek van oka, ahogy annak is, hogy ilyen hirtelen betoppantam, hogy faggatom az alkohol dolgairól és hogy a kezdeti mosolyom ellenére egyáltalán nem vagyok annyira ellazulva, mint látszik. Bizony fáj, hogy ha mi nem keressük, Carmela nem bújik elő, nem érdeklődik a család iránt, mintha elzárkózik, mintha már nem kérne belőlünk. Ezt érzem, pontosabban érezzük, hisz húgom és anyám is, de még Raphael szintúgy hasonló elnyomott gondolatokkal küzd. Nekem ne mondja, hogy munka mellett nincs idő a családra, mert mindenkinek arra van ideje, amire akar szakítani. Mégsem hányjuk rá különböző megszólásokkal, nem erőszakoskodunk vele, hogy jobban is értékelhetné azt, ami neki van és más emberek csak álmodnak róla, első kívánságuk lenne egy annyira összetartó család, aminek mi vallottuk magunkat. Nem sok pénzünk volt, apa halála után pedig nagyon nehéz időket éltünk meg, s ha nem tartottunk volna annyira össze, biztosan mentálisan is jobban megtörtünk volna, de az is lehet, hogy el sem jutottunk volna egy ilyen életbe, amiben most vagyunk. Nem érzem azt hát, hogy Carmelát érdekelné az, hogy mit veszthet el ezzel az elzárkózással. Megnyalom kiszáradó alsó ajkamat, mintha csak ezzel a mozdulattal nyelnék le egy kötegnyi érzelmet, amik felpezsegnek bennem, mikor bevallja, hogy önszántából tette. Ennek egyrészről örülök, mivel nem bántották, de valahol meg nagyon nem is. Miért? Hogy süllyedt idáig és miért nem vettük észre, hogy hatalmas ívben halad lefelé? Kérdezgethetném, hogy miért, de tudom. Mondhatnám, hogy ejnye-bejnye, de nem látom helyénvalónak. Megértem, hogy nehéz neki és segíteni akart csak magán, a fáradtságán, vagy hogy ne őrüljön meg, de ennek nem ez a módja. Szerintem ezt ő is tudja. Vagy tudja ő egyáltalán? Már nem vagyok biztos, hogy tényleg olyan a húgom, amilyennek én eddig hittem, már nem merek semmit sem ennyire biztosan állítani. - Akkor jó lenne, ha önszántadból felfognád, hogy kinyírod a szervezetedet és önszántadból megpróbálnál vigyázni magadra. - Tudja mit csinál. Oké, de amit csinál az nem jó. Az öngyilkosok is tudják, hogy mire készülnek és mégsem az a megfelelő magatartás ilyenkor, hogy hagyják őt békén, csak mert makacs. Néha mindenkinek kellenek a pofonok ahhoz, hogy észhez térjenek, nekem is, Carmelanak meg egy jó nagy izmos. Természetesen csak képletesen, sosem ütném meg, se őt, se senkit. Ő sem hitte el, hogy elmegyek, ebben biztos vagyok, így mikor felnéz rám, én bár kissé megtört lelki állapottal, de azért masszívan állva a szemébe nézek. Nem vagyok az a fajta, aki könnyen feladja, pláne nem egy ilyen helyzetben. Sokat mosolygok, blondozok, szórakozgatok, noha nem úgy mint ő, de vidám és példás életet próbálok élni, ám tudok komoly és makacs is lenni, tudok olyan lenni, mint ő! Végtére is, egy tőről fakadunk. Határozottan és a megszokott mozdulataimhoz képest durvábban lépek oda hozzá és veszem ki kezéből az alkoholt, hogy a lefolyóba öntsem tartalmát, tisztában vagyok vele, hogy ezzel semmit sem értem el, mert van sok még a polcain, amiket távozásom után úgyis megbont, de képletes, eszmei értéke még lehet cselekedetemnek. Azt akarom, hogy gondolkodjon el az életén, kettőnkön, a családon, az egészségén, honnan jött, ki volt ő míg nem kezdett el túrnézni. Megölelem. Nem kezdek el papolni neki, nem agymosást tartok, mert én tisztában vagyok vele, hogy felnőtt nő már. Azért ölelem meg, hogy hassak az érzéseire, hogy tudja, nincs még így sem egyedül, de ezzel nem csak magát teszi tönkre, hanem minket is. Fáj neki az ölelésem, az, hogy ezt teszem, mert talán pont, hogy nem ezt szokta meg. Ha leszidom, csak olyan lennék talán mint bárki más, akik talán nem használnak semmit neki. Igaz, egy kicsit magam miatt is teszem, mert mérges vagyok saját magamra, amiért eddig nem akartam bevallani magamnak, hogy baj van. Nekem jól esik ölelni őt, még ha nem is ölel vissza, mert hiányzik a húgom. Arcát mellkasomba fúrja, mire én ujjaimmal hajtincseibe túrok gyengéden. Mikor én is - és talán ő is - összeszedem magam, kérdésekkel fordulok felé. - Oké. De engem is bombázni fognak. Mit akarsz, mit mondjak? Tagadjam az egészet és nem tudok semmit a dologról? Az elég baromság lenne, mert a bátyád vagyok, azt várják tőlem, hogy tudom az igazat. - Lehet elfelejti, hogy az én arcom is már valamennyire ismert, még ha nem is annyira, mint az övé. Ha tagadom és mégis kiderül az igazság, akkor engem is eléggé hazugnak hisznek majd, nem vetne túl jó fényt rám. De nem számít, mert a húgomért felhagynék a médiaszerepléssel. Talán nyugodtabb lennék, ha látnám Carmelán, hogy van egy biztos terve, valami irány, hogy mit állítunk a közmédiának, ha megkeresnek, mert ha két ember kétfélét mond, abból sosem lesz jó vége. - Ha megbeszélted ezt a kiadóval, értesítesz majd a fejleményekről, ugye? - Merthogy tudom, nem öt-tíz perc alatt fogja tudni meghozni a megfelelő döntést, úgyhogy nem kell azonnal válaszolni, de szeretném, ha én is képben lennék. Ezt remélem megérti.
Kicsit elfintorodom, ahogy rákérdez, hogy alakul a harmadik lemez, ha már így megemlítettem, és értem, hogy csak érdeklődik, de... kényes téma. – Eddig még nagyjából sehogy, szóval a dalaid nagyon is értékeltek – mosolygok rá, mikor erőt veszek magamon. Mert tényleg örülök, hogy neki megy, hogy gondol rám úgy általánosságban. Az nem az ő hibája, hogy a húga egy rakás szerencsétlenség, és mostanság vagy tök részeg, vagy csak iszonyatosan depresszív dallamokat produkál, akármilyen hangszer mellé ül is le. Ennek nyilván oka is van, amitől meg megint csak inkább innék, szóval... ördögi kör. Már beszéltünk arról a srácokkal, hogy ebbe a lemezbe plusz külsősöket is bevonunk a dalokhoz, mert... hát ezért. Javier nem plusz külsős, neki már máskor is kerül fel dala az albumra, így igazából nem is kérdés, hogy kíváncsi vagyok-e a dalaira. Talán neki jobb ihletforrásai vannak írásra mostanság, mint nekem. Remélem. – Holnap? Vagy hétvégén úgyis megyek? – kérdezek rá, mikorra is időzítsem. Alapvetően ki akartam bújni a hétvégi családi mizéria alól valamivel, de ha ígyis, úgyis meg kell jelennem otthon, akkor inkább olyankor tenném, mikor megoszlik a figyelem, mert többen vagyunk. Anya sápítozhat a többiek körül is, nem korlátozódik rám a dolog. Bár mostanában még ez sem telesen jön be, talán pont azért, mert ritkán veszem rá magam, hogy hazamenjek. Nem veszem le róla a tekintetem, ahogy kifejti, milyen jó is lenne, ha önszántamból nem csinálnám, amit csinálok. Tényleg de jó is lenne. Hogy én erre miért nem gondoltam? Annyira rohadt könnyű ilyet mondani, elítélni a másikat anélkül, hogy bármit tudnál. És igen, tisztában vagyok vele, hogy az én hibám, hogy mostanában nem tudnak a dolgaimról, vagy néhányról igazából már előtte sem, de... felnőtt ember vagyok, nem kell mindenbe beavatnom a családomat. Más sem teszi. – Vigyázok magamra, csak nem úgy, ahogy nektek tetszik. Szar ügy – jelentem ki közömbösen, még mindig kicsit kihívóan, ahogy az előbbieket is. Mit fog csinálni? A térdére fektet, és elfenekel? Megmond anyunak? Azt hiszem, megegyezhetünk, hogy mind a ketten kinőttünk már abból a korból. Ahogy abból is, hogy egy ölelés mindenre gyógyír legyen. Pedig de szeretném, ha így működne... Ha azzal, hogy most megölelt, bármi megoldódott volna. De nem. Mert tudom, hogy közben nem ért, hogy megpróbál majd segíteni, pedig nem tud, nem az ő dolga, nem az ő felelőssége, nem... nem az ő helye. Tudom, hogy akármit is mondok, ez a beszélgetés nem ennyi lesz. Most már tudja, és soha többé nem fogja elfelejteni, akárhogy is folytatódik majd ez a történet. Ezért nem akartam, hogy tudják. Szerettem a kishúga lenni, az, akivel felnőtt. Még akkor is, ha tudom, hogy már nem épp az vagyok. Fáradt sóhajjal a hajamba túrok, ahogy azt kérdezi, mit mondjon, ha kérdezik. Hát mit tudom én? Tudok én bármit is? Ha ép eszemnél lennék, ez az egész helyzet nem lenne. Szerintem fel sem fogja, mennyire nehezemre esik... gondolkodni. Régebben sem voltam pengeeszű, az nem nekem jutott a genetikai lottón a családból, de mostanság úgy érzékelem a világot, mintha víz alól nézném. Minden lassabb, tompább, értelmetlenebb... Kivéve, ha van bennem valami. Akkor újra jól érzem magam. A szobám ajtaja felé nézek, ahol ott a táskám, benne pár tablettával, és alig várom, hogy egyedül maradjak végre, és be tudjam venni. Csak hogy tudjak gondolkodni. Csak hogy elmúljon ez a zsibbadt tompaság, ami rajtam ül, és nyomja még a mellkasomat is. Legyen már vége ennek a beszélgetésnek. – Nem tudom, Javier. Rohadtul nem tudom. Először is gondolom, próbálják elérni, hogy egyáltalán ne jelenjen meg a cikk, és akkor nem fog bombázni téged senki semmilyen kérdéssel. Ha nem sikerül, akkor hidd el, mindenkit meg fognak keresni azzal, mit kell mondani. Az egy kurva vidám telefonhívás lesz anyának – nevetek fel keserűen, kínomban persze, alapvetően nem tartom viccesnek. – Azon sem lennék meglepődve, ha Maggie már elárasztott volna mindkettőnket üzenetekkel – pillantok megint a szobám felé, mert ott a telefonom is. Meg a tabletta. Ha már az egyikért bemegyek... De nem megyek, míg itt van Javier. Még az kéne, hogy azt is belevágja a lefolyóba. – Értesítelek, ha... van valami – dörzsölöm a homlokom, miközben összeszorított szemmel próbálom elűzni a fejfájást, ami ébredés óta kerülget, és úgy tűnik, egyre erősödik. Tudom, hogy ha innék, vagy bevennék valamit, akkor elmúlna, és másra sem vágyom, csak arra. Csak arra. És nyugalomra. – Javier... Ne mondd el otthon, kérlek. Ne most, ne így. Most nem... most nem tudnék vele mit kezdeni. Adj egy kis időt, jó? Összeszedem magam. Csak most... kell egy kis idő... – motyogom a végét magam elé, még mindig a homlokom dörzsölve. Nem tudnék most mit kezdeni anyával. Hallom Raphael elítélő monológját. Látom Luna értetlen tekintetét, és tudom, hogy mind a nyakukat törnék, hogy segítsenek valahogy, akárhogy, csak hagyjam nekik. Nem akarom egyiket sem. Egyedül másztam be ebbe a szarba, és lapátoltam magamra homlokig, egyedül is fogok belőle kimászni, mert itt rohadjak meg, ha őket belerántom magammal.
Teljesen ártatlanul kérdezem meg, hogy mi a helyzet a készülő albumával, tudja jól, hogy mennyire szeretem a zenét és nagyon szívesen ragadok le ennél a témánál, illetve pont mit kiskorunkban, úgy most is a zeneszerzés és falszövegírás egy olyan közös pontunk, ami igencsak szorosan összeköt minket. Úgy látom, valóban érdeklik Carmelat a felajánlott dalok. - Legyen hétvégén, addig még csiszolok rajtuk egy kicsit. - Nem mintha Carmela ne tenné ezt meg, amiért természetesen nem haragszom, sőt, szükséges is, hogy valamilyen szinten az énekes magáénak érezze a dalt. Végtére is, az ő dala lesz.
Kicsit úgy érzem magam, mintha pofával estem volna betonra nyolc méter magamból, miközben én nem lefele akartam volna venni az irányt, hanem felfelé szerettem volna repülni. És mégis, a gravitáció ellen nincs mit tenni, mint ahogyan az igazságot sem tudjuk megkerülni. Behunyhatom a szemem, elhallgathatom, elhitethetem magammal, hogy minden rendben van Carmelaval, de ennek semmi értelme. Kit vigasztalnék ezzel? Nem voltam még ilyen helyzetben, nem tanított meg senki sem arra, hogy mit kellene mondanom, hogyan kellene cselekednem, amikor megtudom, hogy a húgom drogozik, így maradnak csak az ösztönök és jó sok mély levegővétel, amely során próbálom visszafogni hevesen dobogó szívemet. Nem akarom elveszíteni a fejem, ami ki tudja, talán sikerült is. Kérdem én, mit kellene most tennem? Ne csesszem le? Nem tettem. De nem is fogom mosolyogva megsimogatni a fejét és azt mondani neki, hogy biztosan megvan a jó oka arra, hogy drogozik, így hát mindez rendben is van, felszívódok és hagyom békén. Ha ember létezik is a földön, aki így tenne, az nem az illető testvére, ebben biztos vagyok. - Ne legyél már ennyire flegma! - emelem fel egy kicsit a hangom, de azért távol állok az ordítástól. Hiába, kiakaszt ez a hozzáállása és az, hogy így viselkedik velem, miközben segíteni akarok neki. - Miért intézel el annyival, hogy "szar ügy"? Itt a baj, húgi! Nem a szerekkel van a fő gond, hanem az emberek és az élethez való hozzáállásoddal! - Kiakadok, de úgy érzem jogosan. Ránk eddig nem volt jellemző, hogy ilyen passzív agresszíven flegma leszarom stílusban beszéltünk volna, pláne nem egymással. Senki sem érdemli meg, hogy így bánjanak vele, én pedig a bátyja vagyok, aki neki akar segíteni. Azért álljon már meg a menet! Kicsit megnyugszom, mondjuk a tekintetemen és egy-két erősebb szavamon kívül nem látszik rajtam, hogy kiakadtam rá. Veszek még néhány levegővételt és még próbálom feldolgozni a tényt, melyet ezúttal megtudtam a húgomról. Megölelem. Most biztosan azt gondolja, hogy ez felesleges, de szerintem szíve mélyén ő nagyon is tudja, hogy nem az. A jövőt nem befolyásolja, de ha hagyja, akkor a jelenben érzéseket tud belőle kiváltani. Ha akarja, hogyha szeretné... Akar ő egyáltalán bármit még ezen a világot, amiért hajlandó tenni is? - Jó, akkor tagadom az újságírónőnek. - Fordítom le Cara szavait az enyémre. Nem hiszem, hogy ne keresne meg újra, de lehet én fogom őt zaklatni újabban. - Megpróbálok beszélni vele és elhárítani ezt a témát. - Nyugtatni akarom ezzel őt és azért remélem, hogy egy kicsit legalább hálás nekem ezért. Nem mintha egy "köszönöm"- ért tenném, nem kérek semmit cserébe, oh dehogy is! Én csupán azt szeretném, ha látná, hogy nekem ő még mindig nagyon fontos. Visszafelé ezt már annyira nem érzem biztosra, de nem most fogom ezt neki elmondani, mindössze remélem, hogy örül, amiért a bátyja vagyok. - Oké, bízom benned, hogy így lesz - simítok végig karját, mikor megígéri, hogy szól, ha valami fejlemény van. Egyúttal pedig jó érzés lep el Carmela szavait hallva, olyan valódinak tűnnek, flegmázás és makacsság nélkül. Én pedig nem fogok kicseszni vele. - Nem mondom. - Remélem, tényleg komolyan gondolja azt, hogy összeszedi magát, nem állítom, hogy átverne. - Tisztában vagyok azzal, hogy van elég bajod most a nagycsalád aggodalma nélkül is. De tényleg vigyázz magadra, jó? - A hangol féltő, a tekintetem pedig a félig magabiztos, félig aggódó bátyját mutatja. Sok mindent elárulna, ha újra kórházba kerülne, ezt bizonyára ő is tökéletesen tudja. Nem lehet túl rosszul és nem is terhelheti le a szervezetét, ami meg anyáékat illeti, megértem, hogy ez most kis időre a kettőnk titka kell, hogy maradjon. - Azért gyere át tényleg hétvégén, lehet jól esne a társaságunk. - El is bőghetném magam, míg ezt megfogalmazom. Lehet, hogy jól esne neki a társaságunk? Durva a felismerés, hogy idáig jutottunk, hiszen sokáig alig vártuk, hogy megint mind együtt legyünk. Mindegy, nem akarom tovább hasonlítgatni a múltat és a jelent, mert értelmetlen a részemről. - Még nekem is idő kell mindenhez, amit most hallottam. Bocs az előbbiért. Remélem, ahelyett, hogy rosszabbodna az állapotod, inkább sikerül kikeveredned belőle. Nem fogom kérdezgetni minden alkalommal, hogy hogy vagy, de azért ha baj van, szólni fogsz nekem, ugye? Nem kell csak azért elkerülnöd, mert a bátyját vagyok és mit gondolok most rólad... - Bízok benne, hogy szimplán abból tudni fogom, milyen napjai vannak, ahogy rám néz. Találkozgatni akarok vele, tartani a szoros kapcsolatot.
- Akkor ne kezelj úgy, mintha idióta lennék! – csattanok fel én is hozzáhasonlóan, és ennyit akkor a flegmaságomról. Nem vagyok flegma, csak semmi köze hozzá, mit teszek az egészségemmel, én sem papolok neki, mit csináljon. Én nem dumálok bele senki életébe, a többiek ezt miért nem tudják viszonozni? Mindenki azt hiszi, jobban tudja, mi kell nekem, meg mi nem, és igen, lehet, hogy nagyon pöpecül el tudnák irányítani az életem, pöpecebbül, mint én, mert mint a példa mutatja, szar vagyok benne, de… Ez akkor is az én életem. Nekem kell megélni. Az én döntéseimtől az én életem. Lehet, hogy szar, de akkor is az enyém, fenébe is! – Tudsz vagy tíz perce erről az egészről, de örülök, hogy máris levontad a következtetéseidet. Alig találkoztunk az utóbbi időben, mégis mire alapozol rólam bármi véleményt? Jó érzés lenézni rám a magas lovadról? – kérdezem felvetett fejjel, makacsul ragaszkodva ahhoz, hogy nem vagyok az az életképtelen hülye liba, akinek most beállít. Mert nem vagyok. Belecseppent hirtelen ebbe a helyzetbe, és gyorsan meg is hozta a saját ítéletét. Raphaeltől meg sem lepne, de Javier… Javiertől fáj. Mert Javier hozzám hasonlóan az a fajta, aki megéli az érzelmeit, nem pedig elmélázik fölöttük, aztán vagy aszerint cselekszik, vagy nem, mint a bátyánk, vagy húgunk teszi. Fogalma sincs, milyen… miken… Fogalma sincs. Mégis ítélkezik. Az könnyű, nem igaz? Nagyon próbálom összeszedni az agyam erre a beszélgetésre, épp eléggé elbaszott ez a helyzet jelenleg, nem kéne még tovább fokozni azzal, hogy valami hülyeséget csinál valamelyikünk. – Ne… szerintem… ne beszélj vele, míg Maggie vagy én nem hívunk. Csak… ne vedd fel neki. A kiadónak vannak kapcsolataik, azok elindulnak egy úton, lehet, hogy csak vérszemet kapnak, ha máshonnan mást hallanak… jó? Ez… nem az a helyzet, amit megold, ha kedves vagy – fintorgok kicsit. Bár az lenne. De sajnos a média nem épp úgy működik. Ezt neki is tudnia kell. Ha ezt most sikerül eltussolni, akkor elég nagy összegek fognak gazdát cserélni, méghozzá sürgősen. Volt már hasonlóban részünk egy nagyobb buli után Bernben, bár akkor nem rám volt kihegyezve, és nem is a drogokra. Szabad sajtó egy fenét… Gazdag sajtó. Összerezzenek, ahogy Javier hozzám ér. Nem vele van bajom, egyszerűen csak ideges vagyok, és nem számítottam rá, még akkor sem, ha csak a karomat simítja meg. Úgy érzem, hangyák mászkálnak a bőröm alatt, nyugtalannak és dezorientáltnak érzem magam, csak magamra akarok maradni, hogy… azt csinálhassam, amire vágyom. Csak feszülten biccentek arra, hogy bízik benne, hogy felhívom. Ezek után szar lenne elfelejteni, szóval majd próbálom észben tartani, akárhogy is. Pláne, hogy van annyira jó fej, hogy belemenjen, hogy ne szóljon anyának. Úgy érzem, egy hatalmas szikla gördült le nem csak a mellkasomról, de az egész lényemről, ahogy beleegyezik, én pedig haladékot kapok. Haladékot, hogy… anyának ne kelljen szégyenkeznie miattam. Mert tudom, hogy ő azt tenné. – Vigyázok. Én… rendben leszek, oké? Csak… csak kell egy kis idő most – mondom félszegen, kicsit összeszorult torokkal. Akármit mondott, akármit vágtunk most egymás fejéhez, azért még megvan köztünk a véd- és dacszövetség anyával szemben. Mert a testvérem. Tudom. Mégis, a gondolat, hogy hétvégén beállítsak, és úgy tegyek, mintha minden rendben lenne… abszurdnak tűnik. Ha Javier nem tudna semmit, ha egyikük sem tudna semmit, akkor persze, simán, de Javier tudja, és tudom, hogy minden mozdulatom nagyító alá lenne véve. Ha akarja, ha nem. – Majd… meglátjuk, ez most hogy alakul, oké? Nem tűnök el, csak lehet, hogy… dolgom lesz – mondom egy grimasszal. Általában ha beüt a szar, valami tűzoltást kell végeznünk PR szinten, legutóbb is elküldtek minket kórházakat látogatni, meg jótékonysági koncertezni, meg hasonlók, mert valamit valamiért, kellett az újságnak is téma, amiről cikkezhet. Közben elindulunk az ajtó felé, de ő még a lelkemre köti, hogy ne bujkáljak előle, ami… egy jogos kérés, és nagyon valószínű, hogy ennek ellenére fogok. – Szólok, ha úgy érzem, tudsz segíteni – ígérem meg a legtöbbet, amit per pillanat tudok. Remélem ennél többet most nem vár el tőlem. Még azért odalépek hozzá, és átölelem, még ha elég kényszeredettre sikerül is, érzem magamon, hogy nem teljesen… őszinte. Vagy talán nem ez a megfelelő kifejezés. Nem azért ölelem meg, mert ölelésre vágyom, vagy mert úgy gondolom, hogy ő vágyik ölelésre. Azért ölelem meg, hogy vége legyen ennek az egésznek, és ehhez valami ilyesmi szükséges. Szeretném az ajtón kívül tudni, így búcsúölelést kap. Nem is erőltetem sokáig, elég hamar elhúzódom. – Hívlak, ha hallok Maggie felől, jó? Meg egyébként is. Meg te is hívhatsz. És… köszönöm. Hogy szóltál, meg… hogy nem szólsz… tudodkinek – motyogom el a végét, ahogy kinyitom a lakásom ajtaját, fejem az ajtólap szélére támasztva kicsit. Legszívesebben beleverném, lehetőleg erősen és sokszor, de azt meghagyom akkorra, mikor egyedül vagyok.
Nem ér váratlanul, hogy felemeli a hangját és rám támad, igyekszem úgy felfogni, hogy a benne lévővihart zúdítja rám. Nem most veszekszünk először, főleg a húgával szólalkoznak össze legtöbbet, de mivel mi régebben sok időt töltöttünk együtt, nálunk is volt már nem egy ilyen alkalom, igaz, ennyire komoly témában még sohasem. - Tudhatnád, hogy sohasem tudnálak lenézni, még ha akarnálak sem - kezdem egy csöppnyi sértődöttséggel a hangomban, amiért ilyet feltételez rólam. Azzal hogy ezt érzi, virít róla, hogy önmagát nézi le, csak azt képzeli, hogy én teszem. Nem értem, miért ennyire makacs még magával is, de mivel róla van szó, nem tudom magam ennyire hagyni, én is lenézném magam, ha magasról tenném arra, hogyan cseszi el az életét. - De hát igen, éppen erről van szó... alig találkoztunk veled az utóbbi időkben, már véleményt sem tudok alkotni a saját húgomról... - aki időközben teljesen megváltozott, viszont ezt már nem teszem hozzá, mert olaj lenne a tűzre. - Mikor találkoztunk, akkor is én kerestelek, én érdeklődtem irántad... csakúgy, mint a többiek is, míg te jóformán menekülsz előlünk és ez az, amit mi nem értünk... Tettünk bármit is, amiért ennyire hátat fordítottál nekünk és nem érdekel már, hogy mi van velünk? - tárom szét karjaimat érthetetlenül. Mert persze, mi mindig hibásak vagyunk, sosem értjük meg őt, nem tudjuk, mi van vele, na és ő? Ő tesz bármilyen erőfeszítést is azért, hogy megtudjon valamit a családtagjairól és azok mindennapjáról? Én itt vagyok nála, eljöttem hozzá, mivel aggódom érte és aggódni fogok akkor is, ha soha nem akarna már velünk találkozni de... hogy süllyedtünk mi idáig? Értékelnie kellene azt, ami van neki és nem elutasítani. Más mit nem adna egy ilyen családért... Kezd jobban elfajulni a helyzet, mint azt akartam, de hiába, mindkettőnkben ott volt a feszültség szikrája, ami percek kérdése volt csupán, hogy mikor tör ki és hát, ki is tört. Lehet jobb is így, kiadjuk magunkból, Cara főleg, aztán talán minden jobb lesz... talán. Ezt mondjuk még én sem hiszem el, de szeretnék pozitívan gondolkodni. - Oké, akkor nem szólok róla - teszem zsebre kezeimet és Carmelahoz hasonlóan én is elfintorodom az utolsó szavaira. Tudom, mire érti és amúgy igazat is adok neki. Ismerem én is jól a médiát és az utolsó, amit akarok, az a pletykálkodás, szóval majd valahogy megoldom, ha erről kérdeznek. Nem tudom még eldönteni, hogy mennyire hiszem Carmelanak, amikor azt mondja, hogy minden rendben lesz vele és csak egy kis idő kell neki, nem is tudok őszintén bólintani, de azért bólintok, mert mi mást tehetnék. Remélem igaza lesz. - Oké - suttogom elfogadva, hogy talán dolga lesz és nem fog tudni átjönni, vagyis pontosan tudom, hogy a hétvégén nem fogom látni őt, de ez is olyan, hogy mit tehetnék? Semmit, elfogadom, még ha szomorú is vagyok emiatt. Kicsit üresek a szavai nekem, vak ígéretek, amikről talán mindketten tudjuk, hogy nem úgy lesznek, de most mégis azt halljuk és azt mondjuk, amit hallani akarunk. Miután magamhoz veszem a cuccaimat, elindulok az ajtó felé, ahol visszaölelem, azért örülök a búcsúölelésnek, amit tőlem egy mély sóhaj követ. Szépen összegzi húgom a történteket, mindazokat, amikről eddig hosszas vitát és kevésbé konfliktusos beszélgetést folytattunk. - Jó, majd akkor... beszélünk. - Valamikor, ki tuja melyikünk kezdeményezésére. - Tudom, Voldemortéknak - vigyorodom el, magas labda volt és úgy éreztem, muszáj egy kicsit oldanom a végső szóra a hangulatot. - Na, vigyázz magadra! - intek felé már a folyosón állva, nem akarom tovább húzni egyikőnk idejét feleslegesen, amiért jöttem... nos, hát én átadtam az általam kapott információt neki, én megtettem mindent, igaz, lehet többet is, mint kellett volna, mit amit Carmela akart volna. Kissé kómásokat a lépteim kifelé menet, úgy sétálok a kocsimhoz, mintha a világ fordult volna meg körülöttem. Kétségtelen, hogy kell egy-két nap, hogy megemésszem mindezt.
Kezdőlap
