“Besides anything beautiful is worth getting hurt for”
Az útikritikusunk az utolsó pillanatban lebetegedett, így enyém lett a megtiszteltetés, hogy Amszterdamba repüljek, ami már azért is nagyszerű, mert végre kiszakadhatok kicsit a mindennapokból. Ehhez még hozzá tartozik az is, hogy egy gyakornok újságírót nem sokszor részesítenek ilyen megtiszteltetésben. Helyettem is választhattak volna más, tapasztaltabb kollégát, ha nem lettek volna teljesen elcsúszva a határidőkkel. Mondhatni szerencsém volt, hogy így alakult. Most lesz lehetőségem bizonyítani és talán a későbbiekben több hasonló megbízást is kaphatok. Szeretek utazni, így a hasznosat összeköthetem a szórakozással. A világ minden pontjára eljuthatnék és megannyi csodában lehetne részem. Azt hiszem az újságírás ezen részével foglalkoznék a legszívesebben. A másik ok amiért hálás vagyok ezért a lehetőségért, az az, hogy távol lehetek Camerontól úgy, hogy még csak nem is kellett semmit kitalálnom, nem kellett kifogásokkal előállnom. Az ölembe hullt a lehetőség, hogy egyedül legyek és nyugodtan átgondolhassam a további lehetőségeim. Abban egészen biztos vagyok, hogy három hónap egészen sok idő, ezáltal már nem dörömbölhetek csak úgy Ricky ajtaján, hogy hahó meggondoltam magam és mégis vele szeretnék maradni. Nem tűnhetek fel csak úgy a semmiből, ha egy szó nélkül összepakoltam a holmim és eljöttem. Most már átkozom azt a napot, az órát, de nem forgathatom vissza az időt. Pokolian hiányzik, minden, ami vele kapcsolatos és ő maga. A mosolya, ahogy órákon keresztül beszélgettünk és nevettünk. Ahogy magához húzott és puszit nyomott a homlokomra. Hogy képes volt egyetlen szóval, a jelenlétével jó kedvre deríteni, még akkor is, ha egy pokoli napon voltam túl. Mindig támogatott, mellettem állt. Erre én mit teszek? Tőrt döfők a szívébe és magára hagyom. Zokogva rogyok a hotelszobám egyik székére. Nem akarom elhinni, elfogadni, hogy mit tettem. Ha tehetném már most rohannék, hogy a karjaiban vígaszra leljek, mert ő az egyetlen, aki segíthetne enyhíteni bánatom, még ha azt én okoztam is kettőnknek. Kezembe veszem a másik széken heverő díszpárnát és magamhoz ölelem, könnyeimmel átáztatva azt. Mindenről Cameron tehet, ha ő nem lenne, ez talán sosem történik meg. Az utolsó lökést ő adta meg, hiába is próbálom megmagyarázni magamnak az ellenkezőjét, ez akkor is így történt. Nem a barátaim, nem a családom, csakis ő. Ha nem nyomul rám olyan kitartóan, ha nem suttog a fülembe olyan édes szavakat, ha egy kicsit is erősebb vagyok, akkor... akkor mi? A családom attól még kitagadhatott volna. De akkor sem szabadott volna így hátba szúrni Rickyt, nem ezt érdemelte. Pont egy barátunkkal... de Cameron egy féreg. Ő már akkor elárulta őt, amikor együtt voltunk, nekem tette a szépet, a barátjának meg az arcába mosolygott. Az arcomhoz szorítom a párnát és egy apró sikoly szakad fel belőlem. Majd felállok, a párnát visszahajítom a székre és a fürdőbe sétálok, hogy rendbe hozzam az arcom. Ricky a részemmé vált és most már tudom, hogy sosem fogok tudni túllépni rajta vagy elfelejteni őt. Meg kell tanulnom a fájdalommal együtt élni, hogy ne okozzak neki még nagyobbat. Még ha a kínok kínját is élem át, mennem kell tovább... nélküle. Meg kell neki adnom az esélyt, hogy találjon valaki mást, akivel boldog lehet. Újra zokogásban török ki. Nem akarom elképzelni őt, ahogy egy másik lánnyal sétál kézen fogva, ahogy az ő fülébe suttogja, amit annak idején nekem és azt sem, ahogy összeölelkezve alszanak el. A tükörbe nézek és mintha valaki más nézne rám vissza. Szinte magamra sem ismerek. A sminkem teljesen tönkrement, úgy nézek ki, mint valami horrorfilm szereplő. A szemeim már vérvörösek a sok sírástól. Nekilátok rendbe hozni magam, mert ez nem folytatódhat. Már a második napja vagyok a városban és még semmit sem foglalkoztam a munkával. Ha ez így folytatódik nem, hogy nem kapok több hasonló megbízást, de még el is veszíthetem a gyakornoki munkám. Úgyhogy ideje felkerekedni és ahelyett, hogy a hotelszobámban búslakodok, felfedezni Amszterdamot. Bár így este nem sok olyan helyet tudok, amit érdemes lenne megnézni. Mondjuk ott van a De Wallen, vagyis a vörös lámpás negyed, ami kezdésnek lehet kicsit erős lehet, de egyszer túl kell esni rajta, mert úgyis rajta van a listán, amin a kötelező látnivalókat gyűjtötték össze nekem. Miután sikerült rendbe hoznom a sminkem, a bőröndömben kutakodok a megfelelő ruha után. A késő tavaszi időjárásnak köszönhetően, nappal már elég meleg van, viszont az éjszakák még hűvösebbek. Egy fekete farmer, fehér póló kombóra esik a választásom, amit egy farmerkabáttal egészítek ki. Ez egy meglehetősen visszafogott darab ahhoz, hogy még véletlenül se gondolhassák, hogy én is ott dolgozom. Ha valamivel vadabb ruhát választottam volna és egyedül sétálgatnék az utcán, könnyen azt hihetnék, hogy én is kuncsaftokra vadászok. Így amennyire a lehetőségeim engedik bele kell olvadnom az éjszakába. A csatorna menti házakat pirosra festik a fények. Most már értem, hogy miért kapta ezt az elnevezést. Ha nem tudnám, hogy mi zajlik itt, még szépnek is nevezhetném és ha teljes biztonságban érezhetném magam, jól is esne ez az esti séta. Elhaladok egy épület mellett, ami az ajtaja felett, nagy, cikornyás betűkkel hirdeti, hogy... pontosan nem tudom, hogy mit, mert hollandul írták és én nem beszélem a nyelvet. Egy szót azért mégis sikerül megértenem, marihuána. Az útikönyvben olvastam, hogy van egy múzeum, amit annak szenteltek, de szerencsére az én látnivalóim között nem szerepel. Egyetlen porcikám se kívánna belépni azon az ajtón. Hiába könnyű drognak tekintik, már majdnem, mint a cigit és sok helyen már legális én még sosem próbáltam és nem is tervezem, hogy fogom. Szerintem be kellene tiltani, még akkor is, ha elméletileg gyógyító hatása van. Valójában senkinek sem tesz jót, csak tompítja az agyat és bénítja a koncentrációt. Még egy pillantást vetek az épületre, majd tovább sétálok. Egy sikátorhoz érve, befordulok rajta. Látszólag üresnek tűnik, elindulok a vége felé. Félúton járok, amikor megpillantok három férfit, akik hollandul beszélgetnek. Ahogy elhaladok mellettük, mint az éhes hiénák merednek rám. Az egyikük még meg is szólít, de nem értem mit mond. Szaporábban kezdem venni a lépéseket, hogy mielőbb magam mögött hagyjam őket, de követni kezdenek. Még jobban felgyorsítok, szinte már futok. Nem akarok bajba keveredni. Hátrafordulok, hogy mennyi előnyre tettem szert és ekkor nekiütközök valakinek. -Ó, bocsánat - fordulok előre és nézek fel az előttem álló férfira. -Azt hiszem követnek - ő nem tűnik olyannak, mint azok a férfiak, akiket magam mögött akartam hagyni. Sokkal bizalomgerjesztőbb. -Öhm... nem tudom érted-e, amit mondok - bár úgy tudom elég sokan beszélik az angolt, de eddig nem sok szerencsém volt. Mikor ide felé tartottam beugrottam egy boltba és az eladó is csak hollandul tudott. Ugyan hozzátartozik, hogy elég aprócska kis üzlet volt, a nagyobb helyeken biztos egyszerűbben megértetném magam. -Megnéznéd nekem, hogy még mindig a nyomomba vannak-e? - folytatom időt se hagyva neki a válaszra és nézek rá riadtan.
Sokan azt hiszik, hogy a város piros lámpás negyede csak a kurvákról szól. Pedig ez a rész tele van rengeteg jó kocsmával, bizonyos extrémebb süteményes helyekkel és az egyik utcában van egy kisbolt, ahol semmi mást nem árulnak csak óvszert. De abból szerintem van vagy ötszáz fajtájuk. Folyamatosan változik a felhozatal. Igazi turista csalogató hely. Szóval nem, ez a hely nem a kurvákról szól. Ez a hely a szexről szól. Mindenki ezért jön ide. Csak valaki az ablakba táncoló hölgyeknél keresi, más meg a bárpultnak dőlve. Csak mondjuk rengeteg ide látogatónak nincsen mersze megtenni az első lépést ezért csak az utcáról bámulva figyelik az ajtók mögötti pezsgést. Nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem ezért jöttem. Egy elég kemény hét van mögöttem az egyetemen. Több húzósabb beadandót is meg kellett írnom rövid időn belül, így többen is úgy gondoltuk az csoporttársaim közül, hogy ezt most megünnepeljük az egyik kocsmában. Még a legjobb szárnysegédemet is magamhoz vettem, hogy egészen biztosan jól sikerüljön az este – azaz, hogy tutira ne egyedül keljen töltenem. De természetesen mikor egy nagyobb egyetemista fiútársaság ellep egy bárt, akkor az egy főre jutó esély a numerára lecsökken. Mindegy. Van ilyen. Legalább jól éreztem magamat és holnap se kell kellemetlenül elhúznom a csíkot egy ismeretlen lány ágyából. Azt a részt amúgy mindent figyelembe véve soha se szerettem. Csak hát az elkötelezettség sem az én asztalom az utóbbi években. Így hát végül egyedül indultam el a közeli metro állomáshoz, hogy hazahúzhassak. Telefonomon éppen benyomnék valami zenét, hogy ne az utcán kóborló részegeket kelljen hallgatnom amikor valaki nekem jön. – Én bocs. – Nem vagyok az az alkat, aki egy kis utcai összekoccanásért neki állna balhézni. Főleg nem egy nővel. Meg hát nagyrészt az én hibám volt: lehet nem kellene éjszaka a telefonomat nyomkodta sétálni a járda közepén. – De nyugi mindent értek, én is amerikai vagyok – mosolyommal próbálom megnyugtatni, mert látom rajta, hogy azért eléggé ideges. Amúgy meg az akcentusát le se tudná tagadni. Itteni nem így beszél angolul. Ez a csaj tutira new yorki. – Azok ott? – kérdezem a válla felett átnézve arra pár srácra, akik alig 15 méterre állnak tőlünk az egyik épület falának dőlve. Úgy tesznek mintha nem minket néznének, de látszik rajtuk, hogy csak arra várnak, hogy elhúzzam a csíkot. Férgek. Kicsi a pöcsük ahhoz, hogy rendesen csajozzanak. – Figyelj szerintem eléggé néznek téged. Én a helyedben inkább vigyáznék. – Nem akarok hazudni neki. A piroslámpás negyed a szórakozásról szól. Csak hát jó pár emberből a rossz oldalát hozza ki. Ha pedig te húzod a rövidebbet, akkor ez a hely inkább szól a veszélyről, mint a bulizásról. – Ha szeretnéd elkísérlek. Szerintem ha nem vagyok egyedül, akkor nem fognak követni. – Ajánlom fel neki a segítséget. – Esküszöm én nem fogok rád támadni menet közben, sem kirabolni. Paul vagyok, New Yorkból. Te is onnan jöttél, igaz?
You – yourself, not someone else – need to determine where you want to go and what you want to do in your life.
“Besides anything beautiful is worth getting hurt for”
Nem is értem ki volt az a bolond, aki kitalálta, hogy a piros lámpás negyedet is felvegyék a kötelező látnivalók listájára. Az tény, hogy szép, de ami itt zajlik az már kevésbé. Mondjuk az is igaz, hogy az útikritikusunk férfi, így nem lett volna olyan, gondja, mint nekem. De azért ezt legalább lehúzhatták volna, amikor kiderült, hogy nekem kell jönnöm. Nem gondoltak bele, hogy egy ilyen fiatal lánynak majd baja eshet, mindenféle óvintézkedést betartva is? Most meg itt lihegnek a nyakamba ezek a férfiak és ki tudja mi jár közben a fejükben. -Ó, valóban? Lassan kezdtem azt hinni, hogy senkivel sem fogok találkozni, aki megértené mit beszélek. Eddig egyedül a szállodai recepcióssal tudtam pár szót váltani, de ő is éppen csak annyira ismerte a nyelvet, amennyire a munkájához kell. Amikor információt szerettem volna kérni, már nyúlt a telefonjáért, hogy fordítóval tudjunk kommunikálni. A kolléganője viszont jól beszél, csak, amikor megérkeztem, pont szüneten volt – annyira megörültem a férfi felbukkanásának és annak, hogy érti, amit mondok, hogy hirtelen meg is feledkeztem az utánam loholó három alakról. Bár reményeim szerint kellőképpen el is ijesztette őket, hogy már nem vagyok egyedül és inkább keresnek maguknak valaki mást. Kérdésére csak bólintok. Jól esik, hogy figyelmeztetni próbál, de nem tudom mit tehetnék még azon kívül, amit eddig tettem. Valójában azt sem tudom, hogy az ő figyelmüket mivel hívtam fel magamra. -Azt nem is gondoltam, nem tűnsz olyan elvetemültnek, mint ők - mosolyogtam megkönnyebbülten és böktem a fejemmel a hátam mögött lévő alakok felé. -Nagyon örülök Paul és ha lehet ezt mondani ennek az ütközésnek is. Odeya vagyok, de a megmentőknek csak Deya – azzal, hogy felajánlotta a segítségét már ki is érdemelte, hogy becézhessen. Ha nem jelenik meg hirtelen a semmiből, akkor nem is tudom mit csináltam volna. De sokkal nagyobb bajban lennék. Azok a férfiak lehet, hogy előbb-utóbb a nyomomba érnek és akkor ki tudja mire lettek volna képesek. Még csak bele se akarok gondolni. Csak azt nem értem, hogy egy ilyen helyen miért nem keresnek maguknak olyan lányt, aki kapható is lenne arra, amit szeretnének. Hiszen hemzseg tőlük a környék. -Igen, Manhattanből... vagyis... most már brooklyni vagyok – lassan eltelt már fél év, de még mindig inkább érzem magam az előbbinek, Ott boldog voltam, de Brooklynban csak vegetálok. -Újságíró vagyok és útikritikát kell írnom a városról. Valamiért azt gondolták, hogy Amszterdam ezen részére is kíváncsiak lennének az olvasók - magyarázom és elhúzom a szám. Még ha férfiakról lenne szó, de a magazinunkat zömében csak nők olvassák. -Mi járatban erre? - érdeklődöm kíváncsian. Őszintén örültem, amikor kiderült, hogy egy nyelvet beszélünk, de arra nem számítottam, hogy még egy városból is érkeztünk.
Kezdőlap
