Megtanultam, hogy kell élni azzal a tudattal, hogy nem tudsz biztos kézzel megfogni egy pohár vizet, vagy azt, hogy enni csak is otthon a négy fal között tudod élvezni. Mert az emberek megbámulnak, suttogni kezdenek és ezt az ember megsínyli, mert az emberi lénynél nincs sátánibb.
Általában azt szoktam választani, hogy online megrendelem a dolgokat, hogy ne kelljen a boltba vásárolnom. Mert attól, hogy eljárok dolgozni, nem szeretek emberek közé menni. Mint mondtam, már nem a legjobb embereket ismerem.
A diákjaim nagyon is örültek nekem, hogy a történtek után visszamentem tanítani és a műtétek sorozata után is mindig megjelentek a kórházba, hogy megmutassák, fontos vagyok nekik és szeretnék, ha visszatérnék közéjük. Persze az életem megváltozott, és ha csak minimálisan is, de ott vagyok, mert nem tudok zongorázni, azt vette el tőlem, amit a legjobban szerettem. Amibe menekülhettem, ha a világom összedőlt. De most nincs semmi. Olyan vagyok, mint egy lelketlen robot, aki felkel, remegő kezekkel elmegy dolgozni és a nap befejeztével lefekszik. Életem megszűnt, mikor felkeltem és a legrosszabbakkal szembesítettek az orvosok.
Viszont most ott vagyok, hogy kéne vegyek valami vacsorának valót, ha már elfelejtettem megrendelni a dolgokat. Úgy is megjegyezték, hogy szeretnék, ha többet lennék emberek között. Ugyan már, ők olyan könnyen mennének? Dehogy is. Sőt ők még valószínűleg dolgozni sem járnának el. Pszichológust rendeltek ki mellém, de mindig van valami kifogásom, hogy miért nem tudok megjelenni. Bár csak lenne erőm megjelenni az egyik alkalomnál. Csak nem tudom, hogy kezdjem, hogy anyám meghalt, hogy apám lemondott rólam, esetleg a vőlegényem csalóka életéről, vagy arról, hogy majdnem meghaltam?
Túl sok rossza az életemben és nincs remény, nem látok semmi fényt arról, hogy egyáltalán valami jó is fog történni velem. Nem az vagyok, aki egy éve voltam. Befordultam, mintha kívülről látnám magam és félelmetesnek látom az egészhelyzetet.
Már nyúltam is volna azért az utolsó adag pizzáért, amikor egy másik kézbe gabalyodva tekintek fel. Ismerőssége megijeszt, és hátrálva azonnal eldugom a mancsaimat és kezdődhet a színjáték.
- Jason! – próbálok valami kedvességet vagy valami hasonlót előhozni magamból. A rossz és sötét gondolatokat pedig elásni, legalább addig, míg rájövök, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ismerhetem őt. Aki úgy tűnik, hogy sikerült legyőznie a rosszat. Most pedig helyet cseréltünk, ő fest ki jobban én pedig egy kicsit viharverten festek a farmerban és a pólóba. Az arcomon éktelenkedő halovány lila foltok még emlékeztetnek arra, hogy a sorstól akkora pofonokat kaphatunk, amiket nem tudunk elrejteni.
- Micsoda meglepetés. – pillantok végig rajta, jobban fest, mint mikor segített kidobni Royt és egyedül hagyott a magányommal, de bármennyire is röhejesnek tűnik átsegített egy olyan időszakon, amin nekem kellet volna őt. De úgy tűnik, hogy már akkor is igen csak defektes élettel voltam megáldva.
- Hogy s mint? Régen láttalak. – igyekszem elővenni azt a bizonyos Meenát, akit megismert egy éjszakára, de fogalmam sincs, mennyire megy ez nekem. Túl régen futottam összeismerőssel. Majd a telefonom zizegni kezdett és előhúzva, remegve olvastam, a barátnőm küldött képet a kisfiáról, aki már nagyon vár. Bárcsak a kezeimbe foghatnám, úgy, hogy nem kellene rettegnem, hogy elejtem a bizonytalan kezeim miatt. Hiába a fizioterápia. Nem biztosak a kezeim. Majd a hátsózsebbe dugom válaszra sem méltatva az üzenetet.
- Viszont ha megbocsájtasz, sietek haza. – kész, eddig bírtam, hogy normális emberként térjek vissza a jelenben. A múltban élek és nem akarom, hogy bárki sajnáljon vagy féltsen. Azt mondtam és hittem is benne, hogy erős független nőként meg tudom védeni magam. De nem lett így, hiába hitettem el magammal. Az orvosok minden egyes alkalommal lemondanak rólam és úgy érzem, hogy reménytelen a helyzetem és most, hogy összefutottam vele, érzem, hogy mekkorát csalódtam magamban, hiszen elhitettem vele, hogy mindenre képes, csak akarnia kell. Erre itt állok vele szembe évekkel később és egy csődtömeg vagyok. Becsaptam magamat és őt is. Borzalmas háború dúl a lelkembe miatta. Bármennyire vissza akarom fordítani az időt nem, megy. Csak a szemeibe pillantva idézem vissza a régi időt, mikor minden egyszerűen ment, nem kellet minden izmomat megfeszíteni, hogy be tudjak kapni egy kanállal ételt. A fájdalom átjárja a testem és szinte üvölt a fájdalomcsillapító után.

Narancssárgás fény kúszik be a Manhattanbe tartó járat ablakain keresztül, és kisebb részekben megvilágítja az üres üléseket, vagy a szerelvény falát. Nem sok mindenkivel kell osztozkodnom ilyentájt a helyemen, és ezért némiképp hálás is vagyok. Mostanság túlságosan is felülkerekedett rajtam a bezártság érzése. Olykor megesett, hogy Brooklyni lakásom négy falát fojtogatónak éreztem, túlságosan kevésnek, és ilyenkor szükségem volt a mozgásra, és arra, hogy megnöveljem a teremet. Anyagilag nem voltam eleresztve ahhoz, hogy nagyobb helyet béreljek, és bár egy részem minden vele szembe jövőnek panaszkodott volna a neki jutott életről, a másik mégis csendben meghúzódik, és hálás azért is, amije van. Kezeimet zsebeimbe mélyesztve vágok át az állomáson, és a megszokott útvonalon haladok a ráccsal elkerített pálya felé. Farmernadrágomat egy kényelmesebb darab váltja fel, egyszínű pólóm felett pedig egy melegítő felső húzódik meg, amelyet csak a helyszínre érkezéskor veszek le magamról. Függni valamitől egészen elcseszett dolog tud lenni, és nem tudod kikerülni egyáltalán azt a sanyargató érzést, amellyel általában megajándékoz. Szükségem volt egy másik elfoglaltságra. Olyan dologra, amely kikapcsol, és egyszerre akadály elé állít. Kezdetben kipróbáltam a lakásomhoz közeli edzőteremben a bokszot, de túlságosan korlátozta a mozgásigényemet, így valami más után kutattam. Hetekkel ezelőtt bukkantam egy elhagyatottként ható pályára, amely tökéletes teret nyújtott egy kiadós futásra. Választhattam volna a parkot, mint minden normális ember, de abból a keretből már régen kiestem.
Lekanyarodok az utcában, lelkesedésem a véremben tombol, és adrenalinként hajtja a szervezetemet. Körülnézek, majd lebukok, és átmászok a rács kiszakadt résén keresztül. Sejtésem szerint egykoron jó működő pálya már csak a magamfajtáknak ad otthont, vagy éppen a természetnek van kiszolgáltatva. A salakos terület másik felén rozoga padokból álló lelátó helyezkedik el, amelyek négy-öt sorban biztosítottak egykoron ülőhelyet a szurkolóknak. A pálya két végébe hatalmas kapuk vannak állítva, és az egyik kisebbik részén még kosárpalánkok nyoma is látható, amelynek már hűlt helyét lehet csak felfedezni. Az idő kellemes, és a karomon végigfúj a késő délutáni szellő, amikor kibújok sötétkék melegítő felsőmből, és ledobom a lelátó egyik fokára. Kinyújtóztatom végtagjaimat, és párszor körözök a karommal előre, majd hátra. Egy-két ember elsétál néha a pálya melletti földutas területen, de nem sok közönségem akad, ami igazán az ínyemre van egy hosszú nap után. Egyedüli társaságom a szomszéd szerény lakásban élő idős férfi szokott lenni, aki igyekszik beszélgetést kezdeményezni velem, és általában az időjárással meg a közelgő világvége elméleteivel tágítja az agyamat, mégsem érzem, hogy el kellene küldenem őt melegebb éghajlatra csak azért, mert minden sorstársával egyetemben ő is társasági lénynek született. Hunyorogva mérem fel a terepet a bemelegítés után, majd nekiállok a pár körrel egybekötött futásnak, hogy a határaimat feszegessem. Később úgysem lenne rá lehetőségeim az állandó cseszegetések mellett, amivel a bandában lévők igyekeznek tönkretenni. Gyorsítok a tempómon, a friss levegő pedig kellemes hűsítőként szökik végig a torkom mentén. Igazi megváltásként élek meg minden egyes befejezett kört, amelyet futólépésben teszek meg a négyzet alakú pályán.
Háromnegyed órával később fejezem be csak a rendhagyó edzésemet, és kihasználom egyetlen társaságom jószívűségét, aki kérdezés nélkül enged be a házába, hogy egy zuhannyal felfrissítsem magamat. Valamilyen úton-módon sajnálom az öreget a hatalmas bizalmáért, de amíg engedi, addig szándékomban áll pofátlannak lenni. A magammal hozott sporttáskám mélyéről szedem elő a farmernadrágot, és a mellé bepakolt cuccokat, majd a tükör előtt a kezemmel szedem rendbe rakoncátlan sötét tincseimet, mielőtt kiléphetnék a fürdőből.  Felkapom a táskámat, és egy köszönettel egybekötve fogadom el a pohár vizet, mellyel az ismeretlen alak kínál meg. Sosem kérdezett a nevemre, és én sem az övére. A közöttünk lévő paktum csupán kihasználás alapon működik. Amíg én megengedem, hogy az elméleteivel traktáljon, ő megengedi nekem, hogy a fürdőjét használjam. Nem a legkényelmesebb megegyezés, ami két ember között létrejöhet, de néha azzal kell beérni, amit az élet elénk kínál.
Elköszönve az öregtől veszem az irányt az egyik sarki bolt felé, hogy valami szénhidráthoz jussak, mielőtt belevetném magamat az éjszakába. Újabb anyagot sóztak rám, de ennek legalább már értéke is volt. Az egyik tag nője laborban dolgozott, és néha szerette feszegetni munkájával járó kellemetlenségek határait azzal, hogy a csapatnak gyártott minőségi cuccot. Lenyűgöző tehetséggel áldották meg a csajt, de Luiz még a széltől is óvta őt, meg leginkább tőlünk. Nem mondanám, hogy félelme alaptalan lenne azok után, amik mennek a bandán belül a nőkkel. A ma esti raktáros buli alatt kell túladnom rajta, elvegyülve a tömegben, és azzal a reménnyel, hogy az este folyamán nem kevés összeg üti majd a markunkat.
Az ajtó csilingelő hangja tölti be a teret, ahogyan belépek a tágasnak nem nevezhető boltba, és egyből a péksütemények felé veszem az irányt. Hátsó zsebemből kutatva szedem elő a pénzemet, és számolom össze, mielőtt összevetném az ételek árával. Két kívánatos darab között vacillálok, amikor összeakadok valakivel, és már éppen szólásra nyitnám a számat, de egy hang se jön ki a torkomon az ismerős szempár tulajdonosától. Akaratlanul is széles vigyor terül el az arcomon, amelyet már túl késő lenne megállítani.
- Meena. – szólalok meg, de a meglepetés ereje szinte letaglóz. El kell játszanom az emlékeimmel, hogy felidézzem mikor láttam őt utoljára, vagy milyen körülmények között. Könnyedén kúszik be az emlékfoszlány homályoson derengő emlékeim közé, és szinte egy időutazáson veszek részt, ahogyan felidézem milyen körülmények hagytam magára, majd vertem meg az ex vőlegényét. Sejtelmem sincsen arról, hogy azóta tudomást szerzett magánakciómról, vagy sem, de nekem eszem ágában sem volt felhozni.
- Csak a szokásos. – igyekszek valami értelmes összefoglalót adni a helyzetemről, de túlságosan is sietős lesz a dolog számára, engem mégis az arcán megjelenő lilás árnyalatú foltok kötnek le, és a rémült mozdulatai. Mintha valamitől menekülne, vagy tartana, és ez egyáltalán nem tetszik.
- Hé, ne rohanj annyira. Nincs kedved elugrani valamerre? Tudok egy jó helyet a környéken. – nézek körül, mintha innen lehetőségem lenne ellátni a szórakozóhelyre. Mellesleg az a terv, hogy kihúzom belőle a történéseket, ha már így összeakadtunk.
- Ki tudja, mikor ütközünk így újra egymásnak. Nem bánnád meg, ha nem kapnál az alkalmon, hogy a társaságom légy? – engedek meg magamnak csupán egy egyszerű mosolyt, közben a velem szemben álló nőt vizslatom, akinek a válaszára várok.

Bezárkóztam. A régi Meena eltűnt mikor meglehetősen erőszakosan félbetörték a kapcsolatomat az egyetlen olyan dologgal, amivel jól éreztem magam. Mert ha zaklatott voltam vagy féltem. Tudtam, hogy ha leülök a zongora mellé, akkor minden rendbe jön. Erre tessék. Most már hiába ülök le, a kezem remegésétől nem tudok tisztán játszani, minden billentyűt elnyomok. Egy üzenetre is nehezen válaszolok. Minden, amit eddig biztos kezekben tudtam most a szétcsúszott. Mindhiába én csak jót akartam, másnak ez nem volt jó. Csak a rosszat látták.
Szinte sehova nem megyek, tanítok és kezdem úgy érezni, hogy elveszem az önmarcangolás világában és nekem is kellene egy olyan ember, mint én vagyok a diákjaimnak. Nem mindig voltam ilyen. Mindig kitartóan kerestem orvosokat, akik nem riadnak meg, és nem adják fel. De mikor a negyedik orvos küld el, hogy túl kockázatos lenne a műtét, amivel helyre állítják az idegszálakat. Akkor visszahúzódtam a csigaházamba és úgy döntöttem, hogy maradok a művészettörténelemnél és csak vágyakozom a zongora után.
Persze az este folyamán azért kellene majd ennem valamit, és ezért is döntöttem úgy, hogy a közeli kisboltba veszek valami enni valót. Azt hittem Manhattan elég nagy városrész, hogy ne ütközzek senkibe. De úgy tűnik, hogy nem eléggé. Előttem ugyan azok a szemek voltak, mint alig pár éve, mikor Roy kilépet az életemből. Aki segített túlélni azt a borzalmas estét. Aki nélkül nem tudtam volna végig csinálni.
- Örülök, hogy minden rendben. Ha csak reménykedem is, hogy azért az életed valamennyire jobban alakult. – a mosoly közel sem volt olyan, mint kellet volna lennie. De nincs menekvés, én örömmel elmennék, de úgy tűnik, hogy ő nem szeretné. Két lépés, eddig jutottam és megállva lehunyom a szememet. Háttal vagyok neki és minden akkoriban történt dolog megrohamozza az elmémet. Nem lökhetem el őt. Annyi mindent tett és feltűnő lenne, ha csak úgy elsétálnék. A régi Meena nem tenné azt. Még ha csak egy kistöredéke is maradt belőle, akkor maradok. a lábaim és az agyam menne. De a szívem erősen zakatol, és azt súgja maradnom, kell. Egy pillanatig nézem a villódzó fényeket, majd eg mély sóhaj keretében megfordulok, hogy szembe kerüljek vele.
- Persze, örömmel. - válaszolok készségesen, mintha kötelességem lenne, de nem az. Tudom jól, hogy nem.
- Nem hiszem, hogy olyan nagyváros ez. Hogy ne találkozzunk pár évente. – próbálok jobb hangulatba kerülni, hiszen látom rajta a törekvést, hogy mennyire szeretné ezt. Sosem értettem, hogy miért az ilyen emberek találnak meg, akiknek feltehetőleg nagyobb volt a bajuk, mint nekem.
- Nem hiszem, hogy bármiféle helyre alkalmas lennék, főleg ebben a szakadt ruhában. Csak valami harapni valóért ugrottam le. - vallom, be őszintén miközben végig siklik a tekintetem magamon. Tényleg nem nézek ki úgy, hogy bárhova beülhessek. De talán egy ital megfelelő lenne. Persze ez kifogásnak is jó lenne, de most nem annak szántam csak a csúf igazságnak, hogy jelenleg nem vagyok szalonképes. Talán nem is leszek az addig, míg nem lesznek a kezeim újra a régiek. Hiába a terápia, vagy a torna. Nem javulnak. A finom mechanikám valami gázos.
De ha adsz tíz percet, míg haza ugrom és átöltözöm, akkor örömmel veled tartok. – próbálok valami lehetőséget kicsikarni magamból, már amennyire megy ez nekem. De nem úgy tűnik, hogy a lelkesedésem megjönne hozzá. Viszont pár pohár bor most jól esne sajgó lelkemnek és összetört szívemnek.
- Nem akarom, hogy azt hidd, le akarlak rázni, csak nézz rám. Mint valami csöves. – nevetem el magam végre úgy igazán, hiszen tényleg nevetségesen nézek ki. Viszont eddig nem volt alkalmam, hogy kiöltözzek valamiért, egyszerűen felvettem ezt a ruhát, vagy hasonlót és a tv előtt begubózva néztem valami filmet. Igen csak silány lett az életem, mióta egyedül maradtam. De nem volt kedvem ismerkedni. Senki nem akar egy bénával együtt lenni, akinek állandóan remeg a keze, nem lehet elmenni vele sehova, mert mindenhol feltűnést kelt. Talán ezért is furcsa, hogy elhívnak valahova.
- De valamit tudnod kell. – lepillantok a földre és előhúzom féltve őrzött mancsaimat, amik úgy remegnek, mint a kocsonya.
- Nem igazán tudok kikapcsolódni. Szóval lehet, nem leszek jó társaság. Esetleg sokan megnéznek. - nem nézek rá, csak a kezeimet bámulom, mintha nem is az enyémek lennének. Szinte undorodok magamtól, hogy ez történt velem és nem akarok megszólalni. A nadrág cipzárját is sokáig tart felhúzni, nem hogy kulturáltan meginni egy pohár vizet.
- Nem ugyan az vagyok, akit ott hagytál a nappaliba. – pillantok fel a szemeibe és keresem az undort, a félelmet és a csalódást. Mert én ezeket érzem. Megérteném, ha most elő jönne valami ócska kifogással, mondjuk bekapcsolva maradt a vasaló, vagy a tejet hagyta a gázon. Minden ilyet hallottam már, fel sem tűnne semmi ilyesmi. Kíváncsian várom a választ, ahogy ismét elsüllyesztem a kezeimet a zsebembe. Ennyi volt, nem akarom továbbra is kirakni, mint valami cirkuszi csoda, amit az emberek kénye kedve szerint nézegetnek. Legtöbbször elvonási tüneteknek hiszik, szóval jó buli, a hogy a gyerekeket elrejtik a közelembe. Vagy összesúgnak a felnőttek.

Nem meglepő jelenség az, hogy az emberek eltávolodnak egymástól, hiszen ez mindennapos dolog. Legyen itt szó napokról, hónapokról, netalántán évekről, lényegében elég gyakran megesik, az újratalálkozás azonban sok esetben nem garantált. Ma én sem számítottam arra, hogy bármilyen ismerősre bukkanok, hiszen a terveim között csak egy kiadós futás, és egy görbe este szerepelt, ahol túladhatok a táskámban meglapuló zsákmányon. Egyszerű terv, mégis az életben akadnak néha olyan kiszámíthatatlan fordulatok, amikre nem vagyunk felkészülve. Meena megjelenése is ide köthető. Felidézni sem tudom az éveket, amikor utoljára láttuk egymást. Egy pozitív hölgyeményként ismertem meg, aki szerette volna megmenteni az amúgy is már pusztulásra érett világot, köztük engem is. Kedvessége, és önzetlensége miatt került a bajba, pontosabban ismerkedett meg velem. Én a pénzét akartam, amit meg is kaptam csak nem éppen azon az úton, ahogyan elterveztem a megszerzését. Életemben még nem találkoztam ilyen esettel, amikor önként adják át az összeget segítségként, de velem megtörtént, és a franc szerette volna megkérdőjelezni, ha már így alakult. Akkoriban nyugodtan küldhetett volna a sittre, hiszen megvolt a lehetősége rá az épp kapóra jött zsaru megérkezése, mégis valami csoda folytán letett róla. A hálám kifejezése mindig is problémát okozott. Nem igazán tudtam kezelni az emberi érzelmeket, pontosabban nem tudtam hányadán állok velük, vagy éppen egyes helyzetekben mi is lenne az igazán helyes. Fogalmam sem volt mit mondhatnék egy szomorú embernek, vagy hogyan vigasztalhatnám meg, hiszen elmerültem életem olyan szakaszaiba, amikből minél inkább próbáltam kitörni, annál mélyebbre süllyedtem bennük. Részben az én hibám is volt. Rossz embereket, rossz társaságok követtek, én pedig azt vettem észre, hogy választásom sincs. Vagy megyek, vagy a föld alá küldenek. Azért ez így eléggé szegényes választék, de akkoriban csak egy lehetőség létezett, és abból kellett a legtöbbet kihoznom. Aztán jött az exvőlegény, és az én fejemben kialakult jelentése a hálának teljesen átértékelődött. Akkorra már elég ideje voltam a rossz részese, hogy belém tuszkolják a szemet, szemért elvet. Meena össze volt törve, ezért arra volt szüksége, hogy egykoron életébe fogadott, és szeretett férfi is ugyanúgy szenvedjen, ahogyan ő. Vagyis nekem így jött le. Rávettem a pasas orrának betörésére, majd mikor nem volt elég a szemétládának, és még fel is vágott legújabb szerzeményével, önmagam bíráskodtam felette az utcák berkein belül. Szóval igen, megháláltam, még ha ez idestova évekkel ezelőtt történt, és nem is olyan dolog, amiért normális ember csak úgy köszönetet mond, ezért sem szeretnék neki előhozakodni ezzel.
Nem tudhatom miképp fog válaszolni a feltett kérdésemre, de aztán egyszerűen csak megfordul, és összeszedve minden egyes báját beleegyezik szegényes társaságomba. Nem bírom ki, elmosolyodok, és ahogyan a szereléséről beszél, pofátlanul végigmérem.
- Most mondjam azt, hogy tökéletesen megfelelsz így is, ahogy vagy? – kérdezek rá, de úgy tűnik ebben a dologban teljesen hajthatatlan. Márpedig, ha azt szeretném, hogy továbbra is a társaságom legyen, alkuképesnek kell lennem, amennyire csak tőlem kitelik. Egyik lábamról a másikra helyezem testsúlyomat, és most ledobom magam elé az eddig szorongatott sporttáskát. Kezdett a karom zsibbadni attól a kicsavarodott póztól, amit a cuccom tartására alkalmaztam, és így most már sokkal kellemesebbnek érzem. Már éppen beleegyeznék abba, hogy engedjek a kérésének, de még valami nyomja a szívét, és most szeretne vallomást tenni róla. Megfordul a fejemben, hogy lehet az arcán lévő foltoknak is közük van a dologhoz, és mikor megmutatja remegő kezeit, valamiért még mindig ezen a véleményen vagyok. Egyfajta aggódás jár körbe, ami keveredik a haraggal. Ki művelhette ezt vele? Egyik kérdést követi a másik, miközben elmélyedek az ismerős szempárba, de válaszra csak tőle számíthatok, senki mástól.
- Tőlem is létezik jobb társaság, szóval majd ketten együtt létrehozunk valami elviselhetőt. – próbálom őt jobb kedvre deríteni, mégsem hagynak nyugodtan a gondolataim. Lassan kezd összeállni a kép azzal kapcsolatban, hogy mi volt számára az élete, és valószínű emiatt a probléma miatt nem is folytathatta tovább. Az élet néha kegyetlen tud lenni azokkal az emberekkel, akik egyáltalán nem érdemlik meg azt, és Meena őszintén mondom egy közülük.
- Figyelj, legyőzöm elviselhetetlen személyiségemet, és leszek olyan kedves pasi, hogy engedem az átöltözést, utána viszont ragaszkodok egy-két italhoz, mert rád is meg rám is rám fér. – emelek le most egy darab péksüteményt a többi közül, ami elnyeri a tetszésemet, és a barna zacskók egyikébe ejtem. A hasam már úgy korog, mintha kisebb háborús övezet lenne benne, ezért muszáj csökkentenem, mielőtt felejtősre iszom magamat.
- Aztán elmesélhetnéd, hogy miről maradtam le, és ki művelte ezt veled. – pillantok le a kezére elkomolyodva. Látom rajta, hogy miképp érinti őt a kialakult helyzet, én azonban nem érzem, hogy ettől több vagy kevesebb lenne, egyszerűen ő is olyan ember, akit az élet megedzett, legyen az bármilyen módon is. Az a probléma, hogy sose lehet tudni éppen életünk melyik pontján csap le ránk.
- Elkísérjelek, vagy megvárjalak itt? – kérdezek rá, miközben előhalászom hátsó zsebemből a pénzemet, és gyorsan átfutom, hogy meglegyen az elegendő összeg, amíg a kasszához haladok. Nagyjából már körvonalazódni kezd a fejemben az est hátralévő menete, de arról sem szabad megfeledkeznem, hogy miért is vagyok itt pontosan. Így legalább bárhogy is nézzük, összekötöm a kellemeset a hasznossal.

Általában azt mondják, hogy minden rossz után történik valami jó. De utánam csak is a cunami jön, semmi féle jót még nem sodort az élet a lábaim elé. Pedig a lehető legjobban megdolgozom érte, hogy mindenki életét jobbra fordítsam. Segítek a gyerekeknek, akikben már senki nem bízik. Tanítom őket, hogy ha jót teszel veled is jó történik. Viszont így úgy tűnik, hogy vizet prédikálok és bort iszom, mert velem semmi jó nem történt. Mióta? Talán azóta, hogy összefutottam két olyan férfival, akikkel valószínűleg sose fogok találkozni. Hittem én. Mivel az egyik éppen csak itt áll előttem és olyan szemekkel méreget, hogy legszívesebben elbújnék valamelyik hűtő alá. Vagy csak elrohanni, mint egy igazi felnőtt. Rohanni a problémák elől.
Melegség járja át megfáradt és darabokban lévő szívemet, mert alig pár órás ismeretségünknek az lett a vége, hogy ő segített, nem pedig én. Mikor a szívem még jobb állapotban volt oda jött és próbált segíteni, hogy többet érdemlek. Bárcsak tudná, hogy az óta csak rosszabb lett. Nincs, mit tenni úgy tűnik valaki elátkozott.
Mndig is vonzottak az olyan emberek, akiken segíteni kellene, de sosem jött össze. Inkább ők próbáltak rajtam. De ez már veszet ügy. A lelkem darabokban, a szívem pedig jó mélyre elásva egy dobozba, amit senki nem fog tudni kinyitni. Nem adok rá esélyt, hogy továbbra is bánthassák. Elég volt a szenvedésből.
Most pedig úgy tűnik, hogy orvosok hada próbálja elhitetni velem, hogy nincs reményem. Hogy nem fogok tudni újra játszani. Az életemet végig kísérő dolog most halványodni kezdett. Mintha üres lennék. Árnyéka önmagamnak. Már csak a zongora gondolata is olyan erős fájdalmat okoz, hogy áttér fizikai érzésbe. Ami azt hiszem, az én esetemben ez nem lenne meglepő. Mondták, hogy ha valamihez nagyon kötődsz és elveszted, akkor sajnos a lelki fájdalmad nagyon is valóssá alakul. Nincs menekvés.
Miért történik ez velem? Elvesztem az anyámat, apámat, a vőlegényemet. Most pedig attól kell búcsút intenem, ami eddig elviselhetővé tette a fájdalmat, amik ezért kínoztak. Most olyan picinek tűnnek eme problémák, hogy nevetnék rajta, ha nem hiányozna a zongora hangja, a vágyódás, hogy az ujjaim ismét megérinthessék a hűs billentyűket. Ahogy szinte játszi könnyedséggel játszom a régi elfelejtett darabokat, ahogy a fájdalom elillan a mellkasomból és betölti az ürességet. Ami most fájdalmasan tátong. Nincs, ami betöltse.
A hang, aminek a gazdája csak jobb emlékeket próbált felidézni mosolyra késztet, talán hosszú idők óta először szívből jövő volt. Megköszörültem a torkomat, ahogy végig pislogok magamon. Ez borzalmas ruha, de neki még is megfelel. Minden egyes szavát elhiszem, mert látom a szemében az érzelmek kavarodását.
- Tényleg? – meglepődök, hiszen a legtöbb férfi menekülne, ha így látna egy nőt, de neki még is megfelel, akarja, hogy maradjak vele, hogy beszélgessünk. Már szinte fájdalmasan vágyódom arra, hogy ténylegesen beszéljünk. Annyira jól megértettük egymást, és ott voltunk abban a pár órában, mikor kellet a másiknak egy kis kikapcsolódás, elrugaszkodni a világtól, amiben élünk.
- Ne mondj butaságokat. – rázom meg a fejem ellenkezést nem tűrően. Sosem szerettem azokat, akik ledegradálták magukat, mert szerintük nem olyan egyenértékűek, mint a többiek. Kikérem magamnak, azoktól jobban kiakadok, mintha mások tennék meg ezeket. Jobb szeretem, ha elfogadják magukat olyannak, amik. Én is kezdem elfogadni, hogy már nem leszek a régi, aki mosolyog és zongorázik, aki versenyekre jár és él hal azért, hogy mindenki halhassa, hogy mennyire tökéletesen tud játszani a zongorán. Hogy másokat megmentsen. Persze attól még a gyerekeket ugyan úgy segítem. Csak már nem a zenével gyógyítok, hanem magammal, a lelkemmel.
- Micsoda kegyelem. Szóval elengedsz valami normális ruhát felvenni, de utána csapdába csalsz, és nem engedsz? Honnan tudod, hogy visszatérek? – oldalra döntöm a fejemet. Olyan ismerős. Csak akkor neki kellet elmenni kapott egy kártyát, amin le volt írva a cím és csak a naivságomba bízhattam, hogy fel fog bukkanni. Most eddig legszívesebben én tűnnék el a világ elől. Mellettem szóljon valószínűleg már nincs is meg neki az a kártya amin, a címemen volt.
- Már megkapta, ami neki jár. – zárom rövidre a dolgokat, nem vagyok felkészülve arra, ami most fog következni. Kizárt, hogy el fogom mondani neki, hogy mi történt velem. Nem akarom, hogy elrettenjen tőlem, vagy elboruljon az agya. Emlékszem mennyire meg akarta ölni Royt, azért mert a szívemet összetörte. Nem ám azért, hogy most az egész életemet törték félbe. Kezdve a fejemmel. Közölték, hogy nincs az a neurológus, aki itt rendet tudna tenni.
- Félsz, hogy nem jönnék vissza? – kérdezem meglepetten, mikor már indulásra készülnek a lábaim, de persze ismét megtorpanok, mert van valami furcsa érzés, hogy miért nem akarja, hogy egyedül menjek. Ennél rosszabb dolog már nem igen történhet velem. Majd előveszem a kocsi kulcsait és felé dobom.
- Te vezetsz. Én elvileg nem is ülhetnék volán mögé. – mondom, de már háttal állva sietek a kasszához, hogy kifizessen a megvásárlásra szánt holmit. Pár fagyasztott pizza és az üdítőket egy szatyorba mélyesztem, és az ajtóban bevárom a férfit.
- Felkészültél? – kérdezem, és ekkor kilépek a meleg levegőbe, ahol a hőség szinte mellbe vág, én pedig elindulok a kocsi felé. Ennyi év után is ugyan az az autó van, hűséges jó barátom, akiben eddig nem csalódtam.

Nem tudom, hogy a szerencse vagy a véletlen számlájára írjam fel a találkozásunkat, mindenesetre kellemesen érint egy ismerős társaság. Meena olyan pontja volt életem szakaszának, aki kezdetben csak egy kitérőnek számított, végül megálló lett belőle. Aznap nem akartam mást csak bűnös függőségemnek élni. Pénzt szerezni a mámorért, és a lebegésért, meg az ezzel járó következményekért. El akartam pusztítani szűnni nem akaró kellemetlenségeimet, a kezeim remegését, de nem volt rá lehetőségem. Amíg nem jutottam a megfelelő betevőhöz, hiábavalónak tűntek vágyaim. El sem hiszem, hogy azóta évek teltek el, és most mégis itt állunk egymással szemben. Megtörve ugyan, de még élünk, és ez azért jelent valamit.
Könnyen kibukik Meena arcán a meglepettség a válaszomtól. Olyan, mintha valami sokkal rosszabbra számított volna csak azért, mert nem a tervek szerint haladtak a dolgai, és az élet úgy döntött, hogy még egy dolgot kipipál a Tegyük tönkre mások életét hosszas listáján. Akkoriban tisztában volt vele, hogy milyen ember is vagyok én valójában. Tudott a problémákról, melyek a mindennapomat képezték, mégsem tántorodott vissza, amikor a társaságává fogadott. Látott bennem valamit, amit én a mai napig sem láttam magamban, és bevallom, ez eléggé ösztönzött. Mikor tudod, hogy milyen romlott alak vagy, és a jónak a gondolatát már rég száműzted a napjaidból, akkor egy kívülálló véleménye meglepetést tud okozni. Úgy tekintett rám, mintha még lenne remény számomra, emiatt pedig én is hittem ebben. Most pedig, hogy ő is abban a gödörben tengődik, melyben én, miért fordítanék neki hátat?
Őszinte kíváncsiságom belülről emészt fel, de nem sürgethetem. Szeretném, ha bízna bennem annyira, hogy beszél majd a történtekről, és bár biztosít afelől, hogy az alak megkapta méltó büntetését mégis elmélyednek homlokomon a ráncok a kételkedés miatt. Megbecsülni sem tudom, mit érdemelhet ilyen esetben egy ember azért a pusztításért, amit maga mögött hagyott. Szó szerint elvette Meena életét, és bár az élő-lélegző lénye itt áll velem szemben, ez csak egy váza annak a léleknek, amellyel önmagam is szembesültem még idestova 4-5 éve.
- Rettegek ettől. Egy nyugodt éjszakám nem lenne Meena, ha átvernél, szóval jól gondold meg a tetteidet. – cukkolom őt, miközben átnyújtom a kasszánál álldogáló férfinek a megfelelő összeget vásárlásomért, majd visszasétálok hozzá, hiszen lehet, még szeretne pár dolgot beszerezni estére. A hasam ismét éhes morgásba kezd, de még nem adom meg neki azt, ami jár, hiába van a kezemben a gondosan elcsomagolt szénhidrát. A kérdésemre a választ a kezeimben landoló kocsi kulcs adja meg, melytől az arcomra varázsolódott mosoly még szélesebben terül el.
- Ez király. – lelkesedek fel, mint egy kisgyerek, és már tenyerem csapdájába is zárom a fémes alakzatokat, amíg ő a kasszához siet. Lábaim izgatottan járnak, és már rohannék is a kijárat felé, de a türelmem megálljt parancsol. Nem telik bele sok időbe, hogy társaságom csatlakozzon hozzám, a kérdése miatt viszont heves bólogatásba kezdek, és úgy hátrálok kifelé a boltból, mintha az életem múlna rajta.
- Miféle kérdés ez? – kérdezek vissza, hiszen a válasz megbújik hitetlenkedésemet kiváltó kérdésemben. Hamarosan meg is pillantom a már ismerős autót, és mielőtt beszállhatnék, megtorpanok egy pillanatra.
- Öregem, de régen vezettem már. – nyögöm ki szavaimat, miközben tarkómon összekulcsolom ujjaimat, ám megemberelem magamat, és már nyitom is fel a zárakat. Az övével kezdem, majd udvariasságom utolsó maradványait felkaparva tárom ki neki az ajtót, és miután beszáll, pár lépéssel megkerülöm az autót, hogy kövessem a példáját. A kulcs megfelelő helyére tevése után indítom el a motort, és ujjaim egyből a kormány köré fonódnak. Cirka harminc évem alatt képtelen voltam szert tenni egy saját autóra, hiszen régebben bőven elegendő volt lenyúlni a haverok tragacsát, ha erre került sor, és azzal közlekedni. A lényeg az volt, hogy vezethessek, és amíg ezek a vágyaim kielégítődtek, nem igazán számított milyen körülmények között történik az. Egy pillanatra emelem fel hátsómat a nadrágom zsebéből előszedett iratok érdekében, és kikeresem közötte az elnyűtt kártyát, amelynek négyzetes alakján néhol gyűrődések futottak végig az eltelt évek súlya alatt. A kormány felett forgatom meg párszor a kezemben, és olvasom le a rajta lévő címet.
- Mániákus gyűjtögetővé váltam az évek alatt. Mellesleg évekkel ezelőtt egy lány úgy adta a kezembe, hogyha szükségem lenne segítségre, ezeken az elérhetőségeken elérem. Nagyon hasonlított rád. – mosolyogva fordulok felé, majd visszateszem a helyére a kártyát, hogy ne veszítsem el, majd újra az autóra fókuszálok, meg az előttünk lévő útra.
- Akkor induljunk! – csapom össze két kezemet, és elmosolyodva tolatok ki a bolt parkolójából, majd a főútra kanyarodok. Jártam már nála egyszer, bár akkor a végkimenetel eléggé szerencsétlenre sikeredett, most reménykedjünk az ellenkezőjében. Volt egy terv a fejemben, de előtte szerettem volna, hogyha elengedi magát egy kicsit, és kibújik a biztonságos csigaházából. Útközben igyekszem visszafogni a beszélőkémet, leginkább azért is, hogy minden figyelmemet az útnak szenteljem. Rossz tulajdonságommá vált, hogy könnyen elvesztettem érdeklődésemet a dolgok iránt, és olykor figyelmetlenné váltam. Nem most akartam ebbe az állapotba visszasüppedni, ezért kizártam mindent, ami az ellenkezőjét válthatná ki belőlem. Hamarosan megérkezünk a kártyán feltüntetett helyszínre, én pedig leállítom az autót, majd percek eltelte óta most először fordulok felé.
- Nyomás átöltözni, Hamupipőke. Addig rendelek egy taxit, mert nem vállalnám be a vezetést hazafelé, bármennyire is bízok a képességeimben. Itt kint megvárlak. – kapom ki a hátsó ülésre dobott kajámat, és miután kiszállunk, nekidőlök az autónak, és kicsomagolom az ételt.
- Tempó van, Meena. – szólok utána szórakozottan, és nagyot harapok a kezemben lévő ételből. Az első megállónk egy bárba fog vezetni, ahol alapozunk az estére egyet. Ebben az idősávban azon leszek, hogy minél kényelmesebb közeget teremtsek a társaságomnak annak érdekében, hogy egy kis időre elfelejtsen minden dolgot, ami megkeseríti a hétköznapjait.

Minden fájdalmas ebben a világban. Az emlékezés, a jelen megélése, és főleg olyannal találkozni, aki jelen volt abban a pillanatban, mikor az életed darabokra hullott. Tudod mi volt még rosszabb? Mikor azt hitted, hogy nincs ennél rosszabb, majd az újra találkozásnál te csak egy roncs vagy és ő sokkalta jobban fest. Mintha az élet keserűséges vicces élve megcserélte volna az életünket. Bár nem tudhatom, hogy éppen, hogy áll az élete, de jelenleg úgy fest, hogy könnyebben veszi az akadályokat, mint én.
- Ugyan már. – legyintek, mert rohadtul tisztában vagyok, hogy a pasik milyen szövegekkel próbálnak a nők közelébe férkőzni és ettől már hányingerem van. Legszívesebben lelécelnék, hogy még véletlenül se tudjon meglepni. De úgy tűnik, hogy felkeltettem az érdeklődését. Viszont az én életem, két éve hanyatlóban van és jobban jár, ha nem vájkál a lelkemben, mert nincs felkészülve arra, hogy mi lett a csupa pozitív nővel.
De úgy éreztem, hogy nem fogom tudni egyhamar lerázni a férfit. Így megadom magam annak, amit annyira szeretne. Megtanultam, hogy ha megkapják, amit akarnak, akkor hamar lelécelnek, és nem kell aggódni, vagy félni tovább. Mikor lettem ilyen negatív ember? A kocsimhoz érve kicsit megrekedtem, mert úgy éreztem, hogy megint ott vagyok, és megint hozzám indulunk, hgy beverjem az exem képét és rohadtul fájt minden mozdulat.
Iszonyatos kínokat éltem át, nem csak a műtétek hegei sajogtak, hanem a szívem is darabokban volt. Nem vártam, hogy bármi féle fájdalomcsillapítást be tudna vetni. Egyszerűen a lelkem mélyén vágytam egy társaságra, aki valami féle kíváncsiságot mutatna felém. Nem úgy, mint apám. HA a nővérek és az orvosok nem szólnak, hogy amúgy apám végig ott volt az ágyam mellet és üvöltött mindenkivel, nem hittem volna el. Még egy kártyát sem hagyott ott. Hogy örül annak, hogy felébredtem. Hiába hívom, nem veszi fel a telefont. Bár ezt is megszoktam. De ad egy csöppnyi reményt, majd visszaránt a valóságba és ismét a földbe döngöl az érzés, hogy egy semmire kellő ember vagyok.
A gondolataimból kiszakadva néztem és értetlenül bámultam, majd megláttam a névjegyemet. A szívem megremeget. Megtartotta. Nem hittem volna, hogy még van neki, de jól esett. Aztán felsóhajtva megráztam a fejem.
- Az a lány meghalt, két éve. – böktem a fejemmel a lapocskára. Hiszen az a Meena nem az, aki most itt ül és várja, hogy haza vigyék.
Az út alatt csendben voltam, majd bólintva beszaladtam és felvettem egy farmert és egy fehér toppot. Majd visszasiettem hozzá.
- Kész, mehetünk? – kérdezem. Mert túlzásba nem vittem az öltözködést, még is kicsit publikusan is viselhetővé vált, mint azok, amikben az előbb voltam. A hajamat összegumizva megköszörültem a torkom.
- Egy valamit tudnod kell. Gyógyszert szedek. Nem ihatok. – teszem zsebre a kezeimet, hogy legalább ne remegjek, mint a nyárfalevél. Kihagytam pár órát és az óta kicsit romlott az állapotom. De a gyógyszereket szedem, mert még az hiányzik, hogy szellemileg is leépüljek. Elég nagy rá az esély, hogy az állapotom rosszabbodása esetén nem csak fizikailag, hanem szellemileg is romba dőlök. Bár nem lepődnék meg, hiszen már most sem vagyok friss, és üde. De ha rá iszom az alkoholt nem tudom, hogy fog ez hatással lenni rám.
Nagyot nyelve megköszörültem a torkom és körül nézve figyeltem a szomszédságot, régen nem volt férfi még a házam előtt sem, ki tudja milyen pletykákba kezdenek. Az egyik pont akkor húzta be a függönyt, mikor a szemeim oda értek és megforgatva őket Jason-re néztem.
- Elég nevetséges a helyzet nem? Három éve ugyan itt, ugyan így. Csak akkor nem el, hanem beigyekeztünk. – próbáltam jó fej lenni és nem mindent feketében látni. Azon kívül, hogy sötét volt és ténylegesen minden feketébe borult körülöttünk. De ez van, ha az ember elszokik attól, hogy vele hasonló korúval találkozik, és nem épp arról beszélgetnek, hogy milyen az időjárás.

Mindannyian megváltoztunk az évek folyamán, és nem biztos, hogy éppenséggel pozitív irányba tettük azt. Van egy olyan pont, amikor valami változás történik, és az életünk kisiklik, aztán már csak azon kattogunk, hogy mégis hol a fenébe rontottuk el? A válasz azonban sosem érkezik. Könnyen lehet, hogy egy másik irány egészen más eseményekhez vezetett volna, de a jelenben ez már mit számít? Halandó létünk tesz róla, hogy csak az egyik irányba kóstolhassunk bele, míg a másikon csak elmerenghetünk még több kérdést felhalmozva magunkban. Meena élete gyökeresen megváltozott, és a mellettem ülő lány csupán az árnyéka annak az életvidám nőszemélynek, akit akkoriban megismertem. Ugyan a körülményekkel nem vagyok tisztában, hogy mi okozhatta a törést az életében, de tisztán látszik rajta, hogy mindennap egyre jobban megviseli őt az egész, és egyszerűen ez zavar. Nem tudom, hogyan segíthetnék neki. Miképp tehetném jobbá, ami elromlott az életében, hiszen sosem voltam valami jó ebben. Most viszont annyi elszántság tombol bennem, hogy még a lehetetlent is megpróbálnám, hogy újra mosolyt csalhassak az arcára. Enyhe fintorral reagálok a kártyára tett megjegyzésére, a kormányra pedig ez által szorosabban fűződnek ujjaim.  Nem érdekel, hogy már megkapta a jutalmát a tag, nem tudom lecsillapítani azt az érzést, hogy velem még hátra maradt egy köre.
- Az a lány még mindig te vagy, Meena, csak a veled történtek háttérbe szorították őt. – osztom meg vele a véleményemet, de az út hátralévő részében inkább a gondolataimba merülök.
Meena készülődése ugyan nem vesz sok időt igénybe, mégis sikerül csillapítanom étvágyamat a kezemben lévő péksüteménnyel, és egy kicsit meglesni az oly régen látott környéket a taxiért telefonálás közben. Brooklyn volt az én otthonom már egy jó ideje, Manhattan viszont csak egy átutazó pontot jelentett számomra. Ha itt voltam, dolgom volt. Céltalanul sosem bolyongtam a környéken, mégis néha jól esett volna az ellenkezőjét tenni, mert az ittlétemre mindig rányomta a bélyegét egy új anyag lepasszolása, vagy a munkám. Munka. Milyen kicsinyes megfogalmazása a bűnös dolgaimnak. Nem egy biztonságos luxus volt az, ahol meghúztam magamat, de megtette. Fel voltam készülve mindenre, ami azt illeti, és ennél többre is nem is futotta azon a környéken. Volt ételem, tető volt a fejem felett, és csak ez számított. Nem kell sokat várnom, hogy a házban égő lámpák lekapcsolása sorban borítsa sötétségbe az épületet, majd Meena megjelenjen az ajtóban. Elmosolyodok, majd elrugaszkodok a kocsitól, és szemtelenül végigmérem.
- Hamarosan megérkezik a taxi, utána igen. – válaszolok a kérdésére, majd összefűzöm a tarkómon a kezeimet, és kifújom a levegőt.
- Nem fogom erőltetni. Ha nem ihatsz, mellőzzük. – fordulok felé beleegyezésemet adva, miközben a zsebeimbe mélyesztem a kezeimet, fejben pedig már úti célunk állomásait pörgetem. Szerettem volna, hogyha nem érzi magát kényelmetlenül az este folyamán, és egy kicsit félreteszi a történteket. Mindenkinek kell egy frissítés, egy kis figyelemelterelés, amely kizárja a sok szarságot, és helyébe kellemesebb élményeket csempészik. Szavaitól egy kicsit elmerengek a gondolataimban, és felidézem első találkozásunk végződését, amely itt ért véget. Tényleg fura, hogy most meg szinte itt kezdődik.
- Egy egész körforgást műveltünk, Meena. – válaszolok szórakozott hangnemben, majd miután megérkezik a taxi, kinyitom a lánynak ajtót, és beszállva hajolok egy kicsit előre, hogy a sofőrrel is tudassam a címet, és ne csak a fejemben mondogassam egyfolytában. Nem kell sokat utaznunk, hogy megérkezzünk a célállomásig, majd miután kiszállok, megvárom őt is.
- Gyere. – intek a fejemmel, hogy most lerongyoljak a lépcsőn, és az utolsó lépcsőfoknál megállva mutatom a karomat, hogy karoljon belém.
- Szóval a mai szabályok, hogy nincs alkohol. Világos. – gondolkozok el, miközben belépünk a galériára hajazó csendes helyiségbe, és a hátsó részleg felé vesszük az irányt. Kisebb tömeg már felsorakozott, és mindegyikük fején egy fejhallgató díszeleg.
- Bemutatom neked a kedvenc helyemet. Ahol egyedül lehetsz, de mégsem lehetsz egyedül. – mosolygok rá, majd a pultszerű részhez megyünk, - habár semmi köze nincs hozzá, - és két szénsavas italt rendelek, amikhez szívószálat is elcsenek a tartóból.
- Epres üdítő. Megfelel? Ha nem, akkor még van málna, meg cseresznye. Van olyan dilijük, hogy nem isznak narancsot, és nem viselnek ilyen színt sem. – grimaszolok egyet, értetlenségemet kifejezve, majd felbontom az üveget, és miután belehelyezem a szívószálat, a megmaradt üres asztalhoz kísérem őt.
- Mennyire szeretsz táncolni? Van lehetőség beállni közéjük, de a másik sarokban egy gép ellen is nyomhatunk egy táncversenyt. Viszont ha ehhez nincs kedved, felcsapunk két fejhallgatót, és karaoke estet tartunk, mivel egyáltalán nem hall minket senki, ennek ellenére elég népszerű szokott lenni az a sarok. – osztom meg vele ötleteimet, de ha egyik sem jön be, akkor kitalálunk mást is hozzá.  

Évek teltek el és amennyi kudarcom volt és a sikerek sem álltak távol tőlem, most még is olyan helyzetben kell találkoznom valakivel, amiben azt hittem sosem fogok. Azt hiszem valami fekete köd szállt az elmére, hiszen nem akartam senkivel sem találkozni, csak élni a kis életemet, ami a lakásom és iskola ingázásban telt ki. De persze mindig sikerül összefutni valakivel, viszont akkor gyorsan le tudom őket rázni azzal, hogy sietek. Viszont Jason nem az a fajta ember volt, akit le tudtam volna rázni. Megköszörültem a torkom és persze hagytam, hogy ma egészen másképp töltsem az estémet. Hiszen mióta kitette a szűrét Roynak, nem igen volt más esti szórakozásom. Csak egy film és sok csoki fagyi. De tényleg sok.
Meglepetten álltam előtte, hogy taxit hívott és nem is akartam belemenni, hogy ott a kocsim, miért nem azzal megyünk, ha már a fő szabály az, hogy nincs alkohol. De úgy voltam vele, hogy nem fogom az egyetlen embert is elijeszteni, aki egy kicsit is nyitott arra, hogy szóba álljon velem, így a zsebeimbe mélyesztettem a kezem, hiszen ott voltak biztonságba.
Aztán pedig vakon és némán követtem őt a kocsiba, majd át a városon, és végül ki a kocsiból. Meglepetten mentem lefelé a lépcsőn, hiszen leginkább felfelé szoktak menni az emberek. De úgy tűnik, hogy nekem már sosem lesz felfelé.
Kíváncsian pislogtam minden felé, hogy milyen fura szerzetek vannak, akik egy néma bárban is képesek táncolni. Ekkor láttam meg a füleseket és kíváncsian karoltam a férfiba. De rég voltam közel egy s más emberhez. De mosolyogva követtem őt. Mintha lett volna választásom. Viszont mély levegőt véve bólogattam az epres üdítőre és követtem őt, hogy leüljünk a sarokba. Nem is vettem észre, hogy végig kommentálta volna az utat vagy ép beszélt hozzám, csak akkor mikor a szívószál előttem landolt és rémülten kaptam a fejem a mellettem ülőre.
- Ne haragudj. – mosolyodom el bátortalanul és szégyenlősen, hiszen ténylegesen nem értettem semmit, amit mondott és hát kellemetlen volt a számomra a dolog.
- Nem, nem táncolok. – rázom meg hevesen a fejem és a táncolókra figyeltem fel. Igen csak összebújós és minden féle riszálós zene mehet azokba a fejhallgatókba. Én pedig nem tudom elképzelni, hogy most erre lenne szükségem.
- Én ehhez a tánchoz nem értek. – bökök a fejemmel a lányra, aki igen csak a partnerébe bonyolódott és nem hiszem, hogy ezt illene nekünk tenni. Ahhoz nekem alkohol kéne, jó sok. De a gyógyszerek miatt szó se lehet róla.
- De csak akkor énekelek, ha megígéred, hogy nem hallgatózol, mert pocsék hangom van. – nevetek fel, mert soha a büdös életben nem énekeltem. Nekem csak is a zongora volt a menedékem. Kiskoromba még anyuval, míg élt vele énekeltem mikor olyan borús idő volt, hogy feldobjuk a mindennapjainkat. Hiszen anya mindig azt mondta elég, ha az idő komor, mi legyünk vidámak. Mindig zongoráztunk, közösen főztünk. Most pedig az életem egy egész komor ősz, ami nem akar eltűnni, a jeges szél is néha feltűnik. De a napsugarak ugyan csak nem akarnak megjelenni és kezdett ez frusztrálni.
- Nem lesz senki féltékeny, ha meglátnak minket együtt? Vagy nem fognak utánad jönni valakik? A múltkori kis vacsoránk is nagyon izgalmakkal teli volt. – remegő kezeim közé fogva a szívószálat kortyoltam az epres üdítőbe és úgy pillantottam a férfira.  

Nem nagyon vagyok a spontaneitás szakértője, de abban a pillanatban, hogy összetalálkoztam azzal a nőszeméllyel, akinek akkoriban sokat köszönhettem, tudtam, hogy ki kell eszelnem valami értelmeset. A sors nem űzött vele kegyes játékot, sőt mi több úgy tűnt, mintha büntette volna őt. Ez pedig bárhogy is nézzük, rettentő nagy szívás tekintve arra, hogy a megismerkedésünkkor milyen jövőképet képzelt el magának. Öregem, sosem értettem az élet működését, pontosabban a normális emberek életének működését, de egy ilyen kedves nőnek nem kellene ilyen kegyetlen módon szenvedni. Baszki, csak segíteni akart, most meg ő szorul rá.
Látom rajta, hogy többnyire feszélyezi a jelenlétem, én meg beváltom a seggfej kártyámat, és nem hagyom magára őt. Teljesen maga alatt van, ezt még a hülye is látja, és ha most hagynám őt elsétálni, biztos később megint rám törne valami bűntudatszerű szarság, melyet sehogy sem tudok kezelni. Inkább leszek energiavámpír, mint érzékeny pöcs.
Magam sem tudom miért hívok taxit, amikor a kocsijával is mehetnénk, de akkor abban a pillanatban túlságosan ésszerűnek tűnik, hogy ne kérdőjelezzem meg a tetteimet. Mellesleg számolnom kell azzal, hogy valami rosszul sül el, akkor viszont csak a taxi marad, mellyel hazajuthat. Bár minden erőmmel azon leszek, hogy ezt elkerüljem, de ha én irányítanám maximálisan az életemet vagy meghatároznám a jövőm akár egy másodpercét is, már nem itt lennék, az tuti.
A feladatom elvégzése továbbra is ott gúnyolódik a gondolataimban, és nem hagy egy percre sem nyugton ülni. Nem akarom őt is belekeverni, de néha a kellemeset össze kell raknom a hasznossal, hogy a végén jól jöjjek ki a dolgokból, és ez most sincs másképp. Egy számomra ismert hely előtt szállunk ki, az utat pedig már csukott szemmel is megtalálnám, de most éberebbnek kell lennem, mint valaha. A pulthoz verekedjük át magunkat a zsúfolt helyiségben, én pedig alkohol helyett valami gyümölcsös mérget rendelek, amellyel még koccintani is bűn lenne, de más választás most nem maradt. Nem mintha kellene a magamfajtának az ital, de néha jól esik egy kis frissítés a torkomnak.
Elgondolkozok, hogy milyen szórakoztatási lehetőségekkel állhatnék elő ennek a bájos hölgyeménynek, de mikor kisakkozza a háromnegyedét, végül a karaoke marad a legszimpatikusabb.
- Király. Akkor ma is megcsillogtathatom tehetségemet. – vigyorodok el, majd beleiszok az italomba, mely komoly csókra húzza az ajkaimat, annyira savanyú. Eper ez egyáltalán? Inkább valami szirupra hajaz, mellyel a kis tökmagokat kínozzák, amikor beszednek valami vírust. Ezzel ölni lehetne, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy csak úgy köszönetképp meg pusztán jókedvből hozzávágom a pult mögött szlalomozó taghoz az üveget, mégsem teszem. Ha kerülöm a botrányt, akkor is megtalál, így inkább nem megyek elébe.
- Ez esetben. . – készítem fel őt is és egyben magamat is, majd két fejhallgatót szerzek, és az egyiket felsegítem rá, miközben a haját eligazítom.
- Tudom mit fogunk énekelni. – vadul kutatom azt az egy dalt, melytől mindig úgy érzem magamat, mint Sylvester Stallone, és körbejár a legyőzhetetlenség közbe. Beállítva a fejhallgatóját indítom el a tízes szám alatt lévő zenét a kis mellé kapott kütyün, majd intek a fejemmel, hogy kövessen, és mikor ez bekövetkezik, csak ekkor indítom el Tina Turner – Simply the Best című számát mindkettőnk szórakoztatására. Hála az égnek, hogy tényleg senki nem figyel a pultoson kívül, akinek viszont a hallása már kétlem, hogy annyira jól funkcionálna. Vagy már megszokta a sok barmot, akinek kedve szottyan egy kis kikapcsolódásra a valóság mocskából. Mindenesetre nem ajánlom a hallgatózást, ami az én részemet illeti.  

Mikor a világ ellenem fordult úgy éreztem, hogy minden jó, amit az életben tettem most visszacsapott és egyedül kell megvívnom a legnagyobb harcomat és új életcélt találnom. Ami nevetségesnek hangzik, főleg, hogy alig múltam harminc és a legnagyobb lehetőségemet elvették tőlem. Roy az óta egyszer megpróbálta magát visszacsábítani, de nem ment. Meguntam a kellékfeleség életet. Olyan akartam lenni, aki ízig-vérig nőnek érzi magát egy kapcsolatban és egyenjogúnak. Nem pedig csak azért, hogy jól mutassunk a címlapokon.
Meglepődtem, hogy a sors pont Jasont fújja az orrom elé, de egy kis melegség ismét átjárt, hogy érezzem, vannak még csodák. Bár a találkozásunk hétköznapi volt, de az első alkalom sokkalta húsba markolóbb volt és a valóság első pofonját vele élhettem át. Fájdalmas emlékek nem miatta fájtak, hanem, amit akkor tettek velem, ahogy porba döngöltek és megaláztak, nincsenek rá szavak, amik akkor történtek.
- Tudsz énekelni? – néztem rá meglepetten. Mert hát nekem ránézésre minden eszembe jut, de nem az, hogy tud, vagy épp szeret énekelni. Viszont az arcra nevetésre késztett, mert az a grimasz, mindent elmond az italunkról, amibe belekóstolt, ezzel átgondolva azt, hogy én akarjak-e egyáltalán inni belőle.
Annyira megdöbbentem, hogy hirtelen nem tudtam mit mondani neki, egyszerűen csak ültem és figyeltem a mozdulatait és égtem a vágytól, hogy kivárjam mit fog tenni.
Hagyom, hogy hozzám érjen, amit eddig nem szerettem, de persze elég nehéz lett volna számomra beállítani a fülhallgatót és apró mosollyal igazítom meg picit, mikor közli, hogy tudja mit fogunk énekelni még inkább kíváncsibbá tett.
- Direkt nem válaszolsz a kérdésemre? – döntöm oldalra a fejem, ahogy megvárom, hogy ő is hozzáfogjon ahhoz, hogy felvegye a dolgokat és felsóhajtva megrázom a fejem. Tényleg olyan érzésem volt, mintha valamit nem akarna elmondani.
- Remek, de utána te mesélsz nekem. Sok év telt el. Talán utána elmondom mi történt velem. – emelem fel reszkető kezeimet és megragadom őt, hogy mutassa az utat, merre akar elrabolni. Amikor megállunk az egyik sarokba nevetve várom, hogy elinduljon a zene és széles mosollyal tudatom vele, hogy tetszik a zene és halk dúdolásba kezdek, hiszen mindig is a zene volt a mindenem. A fejem automatikusan táncra kél, és lassan elkezdek énekelni, ahogy a szöveghez érünk. Túl rég kapcsolódtam ki, nem volt dráma az életembe és azt hiszem, most segít, hogy nem kell egyedül lennem. A zene ritmusát próbálom tartani a dalszöveggel, viszont természetesen mindig megcsúszom, hogy túl korán vagy túlkésőn nyílnak az ajkaim. Rá kell jönnöm, hogy az éneklés is olyan, mint a tánc, vagy a zongora, rá kell érezni és megy ez gördülékenyen.
Behunyva a szemeimet adom át magam a ritmusnak és halkan énekelni kezdek, kezeimet magam előtt összefűzöm, hogy ne lássák mások a rossz dolgaimat. Mert úgy érzem, hogy mindenki engem néz, hogy szörnyszülöttnek hisznek. Persze ez csak valószínűleg az én kis elképzelésem, de jobban érzem magam, ha nem látják.
Lassan kinyitom a szemeimet és őt figyelem. Nem hallom, hogy énekel, csak azt látom, hogy mozog a szája. Mennyivel könnyebb, ha van valaki, aki segít és megért.
A zene végeztével, lehúzom a fülest és úgy pillantok fel rá.
- Azt hittem a magad fajta, nem szereti az ilyen zenéket. – igazítom meg a pólómat és még véletlenül sem pillantok rá. Úgy érzem, hogy ismét csapdába estem és a félelem átjár.  

Jogosan merül fel benne a kérdés a múltkoriakra célozva, én viszont nem fejtem ki részletesen a válaszomat, sőt kezdetben nem is igazán mászok bele ebbe a témakörbe. Az én szarságaim az enyémek. Nem akarom őt traktálni ezzel, mert neki is megvan a saját maga problémája, és nem kellene még azon is aggódnia, hogy mikor fogom majd menekülőre a dolgokat. Egy bizonyos részem tudja, hogy válasszal tartozok, mert minél tovább tartom a számat, annál inkább eluralkodik rajta a feszélyezettség, azt pedig pont hogy szeretném elkerülni. Azért hoztam el, hogy kikapcsoljon, elfelejtse amit az élet adott neki, és csak a mának éljen. Ki tudja mit hoz a holnap. Badarság lenne elhalasztani a lehetőségeket, mert sose tudni mikor veszed az utolsó lélegzetet.
Mindig is bírtam a régi zenéket, a motivációs dalokat meg az anyám tudja még milyen kategóriába soroljam, így nem habozok egy Tina Turner klasszikusnak behódolni, és ő vele is megosztani ezt a mesterművet. Nem vagyok egy Sting, a hangom a közelében sincs, de szeretek kornyikálni és szórakozni amikor nem éppen a mellékes munkám köti le minden erőmet és idegszálamat. Most is túl kellene adnom egy-két üzleten, de amíg nem látom, hogy a közelemben lévő lány nem engedett el teljesen, addig nem érdekelnek a külsős dolgok. Lesz még időm leszámolni a barmokkal, ő viszont annyira törékeny és bizonytalan. Nem pazarolhatom el az értékes időket vele a mindennapi problémákért cserébe.
Belemerülök a dalba, a ritmus annyira magával ragad, mintha csak a zuhany alatt tartanék egy rögtönzött koncertet magamnak, és baromira nem érdekel ki figyel. A dal végeztével azonban minden figyelmemet Meena felé szentelem, és leemelem a fejhallgatót, amelyet ezután a nyakamba akasztok.
- A magam fajta?   - elvigyorodva kérdezek vissza, mert ezt most örülnék, ha kifejtené nekem. Vajon számára milyen kategóriába is tartozok pontosan? Mert biztos nem az adakozó jótét lelkek szűkös csoportját erősítem.
Egy pillanatra hagyom a tekintetemet elkalandozni, és így mérem végig, de még mindig nem tűnik kényelmesnek számára a helyzet, ezen pedig minél előbb változtatni kell.
- Látod azt az idiótát két emberrel arrébb tőlünk? – biccentek a fejemmel az idétlenül táncoló vagy vergődő alak felé, majd tovább folytatom.
- Senki nem korlátozza a szórakozását, és te se engedd meg. Ez a hely ilyen. Mindenkinek megvannak a saját maga démonjai, de ilyenkor nem hagyják őket eluralkodni. – kezdek bele a motivációs vagy milyen szövegelésembe, majd zavartan megdörzsölöm a tarkómat.
- Mindannyian defektesek vagyunk valamilyen módon, szóval ne szégyelld a történteket. Te is csak emberből vagy. – pillantok most újra a táncoló alak felé, akinek összeakadnak a lábai és nagyot zuhan, de végül csak röhög a saját baján és újra felállva folytatja a táncot.
- Mint mondtam, egyikünk sem tökély. – grimaszolok egyet, de most az egyszer visszatérek a kérdésére.
- A válaszom ugyan elmaradt, de nem kell aggódnod. Senki nem fog megzavarni minket itt. – felelek inkább szűkszavúságba burkolva, mintsem kifejtve a dolgaimat, de már a következő zene után kutatok, majd megállok egy pillanatra, és kitartom a tenyeremet felé.
- Add a kezed. – kérem meg tőle, és most megmutatom a másik kezemet is, ami a jónak nem nevezhető szokásaim miatt állandóan remeg.
- Nem vagyok jó arc, de a legjobbat kell kihoznom a zűrjeimből. Nekem sincs ínyemre a dolog, gyűlölöm a szitut amiben vagyok, de alkalmazkodnom kell, különben még mélyebbre zuhanok abba a gödörbe, amibe kerültem. – osztom meg vele, miközben a szemeit fürkészem.
- Előttem nem kell rejtegetned a veled történteket. – komolyodok el, de a tenyeremet nem veszem el onnan.

Nehezemre esik elengedni magam, hiszen eddig a rossz dolgokba menekültem. A sötétség mindig körbe ölelt és most olyan férfi hozza az életembe a fényt, akiről a legkevésbé sem nézhető ki. De mindig a meglepetésekben van a legnagyobb erő. A hely hangulatos és mindenképp meg kell vallani, hogy társaságba kerültem, még ha nem is olyanba, amihez mindenki hozzá van szokva. De az első nyilvános megjelenésem a történtek után. Kicsit félek, és persze próbálok ellazulni, de nem megy. Nem az ő hibája, leginkább magamat okolhatom a történésekért, mindent megtesz azért, hogy jól érezzem magam. De a belső ördög sosem alszik és a rettegés még karjaiba zár és nem ereszt, a fullasztó ölelés már kezd ártalmas lenni. A zenén meglepődöm, de kicsit megnyugtat és bár körülöttünk lévőek tényleg csak magukkal és a párjaikkal foglalkoznak, kicsit engedni érzem a félelmet.
- Tudod, a kemény vagyok és én vagyok itt a nagyfiú, kinézeted nem azt sugallja, hogy ilyet hallgatsz, inkább rock vagy rap zenét tippeltem volna hozzád. – válaszolom meg neki, hiszen látom a szemében azt a vágyat, hogy megtudja mit is gondolok róla. Nálam már régen volt férfi, én inkább rettegve lebújok egy sarokba, mint sem ismerkedjek. Vagy netalán szóba álljak velük. Régen gondoltam magamra úgy, mint egy nőre. Tekintve, hogy a fizikai kontaktus is fájdalmat okoz nekem, itt értsd leginkább egy ölelést, vagy ha valaki véletlenül erősebben ér a hátamhoz. Nekem az a pokol és meg se akarom tudni milyen, enne így a kapcsolati életem, ha még arra sem tudnék koncentrálni, hogy élvezzem a dolgokat. Mert félnék, hogy egy rossz mozdulat és ennyi volt az élvezet, megint jön a fájdalom. Rossz így élni és nem akarom senkinek sem azt, hogy végig kísérjen ezen a csodálatos úton. Nem várhatom el, hogy ő is rettegjen attól, hogy ha rosszul ér hozzám fájdalomtól eltorzult arccal kelljen szembenéznie. Ez nem lenne így élet.
- Egy rossz mozdulat és fáj mindenem. Nem tudom elengedni magam. Hiszen a félelem sokkalta erősebb bennem, mint az, hogy felszabadultan táncoljak. – figyelem a férfit és mosolyra késztet a lazasága. Tényleg körülöttünk mindenkinek van valami problémája, de itt kikapcsolhat. Viszont képtelen vagyok erre. Elszomorodom, mert hiába a sok erőfeszítés, amit megpróbál, nem sikerül.
- Milyen emberből? Mondd meg nekem, mint egy porcelánbaba, aki törik egy érintéstől. – pillantok a szemeibe. Bár nála jobban valószínűleg senki nem értheti meg a helyzetemet, még is úgy érzem, hogy beszállt a szélmalomharcba hogy velem vigye végig. De nem engedhetem.
- Rendben. – egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat, hiszen nem szeretném, ha bajba kerülne miattam. Ismételten miattam. Hiszen a múltkori összetalálkozásunkkor is miattam került bajba és nem akarom, hogy ismét megtörténjen a dolog. Felsóhajtok és értetlenül nézem, majd megadva nyújtom a kezem, ahogy megfogja, valami furcsa érzés kerít hatalmába. Aztán a kezét nézem, az övé is remeg. Meglepetten nézek fel rá és nem engedem el a kezét. Csak némán hallgatom, amit mond.
- De én megígértem neked már akkor, hogy bármi történjen, segítek. Még ha nem is vennéd sok hasznát, de hidd el, tudok egy-két dologba segíteni. – összeráncolom a szemöldökömet, mert csak sejtéseim lehetnek arról, amiről beszél. Viszont, amit ma értem tett sokkalta több, mint amit valaha kapni fogok bárkitől. A barátaim elfordultak a családom meghalt, az apám pedig.. Tudjuk az apámmal való gondokat.
- Megtámadták, Jason majdnem halálra vertek. – remegnek meg az ajkaim. Másodszor ejtem ki ezeket a dolgokat. Lehunyom a szeme és belekapaszkodom a kezébe. Mintha attól félnék, hogy az emlékek valósággá válnak, és megint megtörténik a dolog. Mély levegőt vettem és legyintettem.
- De mindegy. Most itt vagyok veled, szóval hol tartottunk. – zavartan nézem a másik kezébe lévő eszközt, hogy válaszunk valami másik számot. Nem fogom leterhelni a dolgokkal, amik elszaródtak az életemben. 

Többször is körbetekintek az épületben, hogy még pár plusz embert hozzádobjak a listához, na meg a monológomhoz, hogyha a magát hanyatt dobó alak nem lenne elég számára, de a jelenlegi vendégeken, és pár alakon kívül senki sem produkálja olyan szinten magát. Még mindig homályos mi történt pontosan a kiscsajjal, és nem is igazán akar beszélni róla. Jó, tökre megértem. Itt vagyok én, a vadidegen, megbízhatatlan alak a múltból, aki előkerül a nagy semmiből. Nem könnyű a magamfajtának bizalmat szavazni, még ha volt egy-két jó pillanatunk. Akkor is hogyan? Én a pénzét akartam, ő meg a jövőmet helyrerakni. Bárhogyan is nézzük, bármilyen józan ésszel is próbáljuk felfogni, a kettő szinte üti egymást. Erre valahogy megint összeakadtunk, és most itt szórakozunk, kikapcsolódunk, - vagyis próbáljuk, - és csak a jelennek igyekszünk élni, amelyet a múlt már bemocskolt, a jövő meg ott vár a sarkon, hogy képen töröljön. Bíztatónak nem nevezhető, szépíteni sem kellene, de ez van. Valakiknek ez jár, és most ő is becsatlakozott ebbe a körbe, pedig nagy ívben kellene kerülnie.
Nem feltétlenül bízok a vigasztaló képességeimben, ahogyan abban sem, hogy jobbá teszem a sorát a halandzsámmal, de nem adom fel. Utálom a mellékhatásokat, az anyag is csak addig oké, amíg repülsz tőle, utána meg úgy földhöz vág, hogy a koponyádat töri. Aztán itt a remegés, meg a sóvárgás és az ehhez hasonló szépségek, melyektől legszívesebben véget vetnék ennek a szánalomnak, amit élet névvel címkézek fel, mégsem teszem. A lényem egy része még mindig maradásra van kiélezve, és szerencsémre vagy szerencsétlenségemre ez az, ami dominál.
Őszinte nevetéssel reagálok, ahogyan kifejti milyen fajta ember is vagyok én valójában, ebből pedig levonva a zenei stílusom is terítékre kerül. Vállat vonok, majd miután eligazítom a nyakamba vetett fejhallgatót, szavakkal is tudtára adom a véleményemet.
- Jogos a felvetésed, és teljes egészében tagadni sem tudom, hogy ne hallgatnék ilyeneket is. De azok az igazi zenék, melyekbe az előadó a lelkét is beleteszi, nem csak a mocskos szavajárását. Az olyanokra csak tombolni jó, ezekre meg szembemész még a viharral is. – osztom meg vele vigyorogva a nagy kulturális felfedezésemet, mielőtt mélyebben belemerülnénk a vele történtekbe. A kíváncsiságom nem hagyott alább, pontosabban az érdeklődésem, aminek ezt inkább nevezném. A teljes körülményekről csak apró részleteket kapok, és ahogyan kitárom a kezeimet szövegelésem után megmutatva neki egyrészről mit okoztak az évek, azt azért teszem, hogy lássa, senki sem tökéletes. Én meg főleg nem. Embereket agyaltam meg átmeneti boldogságért, üzleteltem sötét alakokkal, és így tovább. Ha nem a magam defektes, és agyonstrapált páncélját viselném, sosem lennék az, aki a mai napig vagyok. Nem engedem lejjebb a tenyeremet, és az elhatározásommal is ugyanez a helyzet. Hagyom, hogy az enyémtől kisebb kéz megnyugvást nyerjen a tenyerembe, és egy pillanatra a másik kezemmel csapdába zárom azt. Elszántnak érzem magamat, és szeretnék segíteni rajta, ahogyan az tőlem kitelik, de tehetetlennek érzem ugyanakkor magamat. A bátyám okos, neki talán menne újra egésszé varázsolni ezt a csodát, én viszont csak a megmaradt józan eszemre, meg a se füle, se farka magyarázásomra számíthatok. Lélegzetvisszafojtva hallgatom őt, és ahogyan kimondja azt a pár szót egymás után, a belőlük formált mondat dühként csapódik le bennem, mihelyst értelmet nyernek a történtek.
- Mond azt, hogy legalább élete végéig a sitten rohad az összes. – szólalok meg kimérten, és némiképp idegesebben, mint ahogyan eddig éreztem magamat. Ismerek pár tagot, akik az ilyenekre vadásznak, de ha nem is ők, saját magam is elintézem őket, csak akadjak rájuk. Kifújom a levegőt, újra a terelés következik, amelyet ugyan megértek, nem feltétlenül helyeslek. Azonban azt sem szeretné, ha a feszélyezettség uralkodna felette, így aprót bólintok, mielőtt a fejhallgatót eligazgatnám először rajta, majd saját magamon is. Most két különböző számot fogunk hallgatni, így először neki állítom be, Toto – Mad about you című számát, majd magamnak egy Depeche Mode klasszikust, ami annyira lenyugtatja felspannolt idegeimet, mely elég ahhoz, hogy ne verjek szét mindent magam körül. Nem hinném, hogy jó benyomást tennék sem Meena lassan oldódó kedvén, sem a jelenlévőkön. Tényleg nem akarom elcseszni ezt az estét, bármennyire is a vérembe van az ilyesmi.

Rossz olyannak lenni, akinek eddig segítettél. Teljes életet éltem, volt egy férjjelöltem, boldog voltam és tanítottam. Segítettem a nehéz sorsú gyerekeknek. Most meg leginkább bemegyek, tanítok. De mindenki látja, hogy mennyire nem az vagyok, aki két éve. Az a nő meghalt, maior a kezében minden csont eltört. De vannak olyan alkalmak, mikor az élet eléd áll és akkora maflást kapsz tőle, hogy azt sem tudod, hogy mi a franc történt. Miért sajnáltatom magam, miközben vannak rosszabbak is. Van lakásom, kocsim és persze állásom. Még ha apa még mindig, egészen kitartóan próbál kerülni. Pedig vágyom arra, hogy megöleljen, hogy csak némán üljünk egy pohár borral és csak nézzük egymást. Azt hittem, hogy ilyen idősen már elfelejtem azt, hogy mennyire szükségük van az apánkra, de nem. Az élet olyan szinten összetörte a lelkemet, hogy most csak egy férfira vágyom. Az pedig az édesapám. Akinek mindent köszönhetek, csak azt nem, hogy mellettem volt és szeretetben felnevelt.
Itt állt előttem egy férfi, aki anno kirabolt, elvette a pénzemet, majd megmentette az estémet az önsajnáltatástól és a végén pedig behúzott egyet a csaló vőlegényemnek. Most, ismét kellet valaki, aki helyre ráz, és megint itt van. felsóhajtva pillantok végig rajta, van valami furcsa rajta.
- Van benned valami különös Jason. – mosolyodom el végül, megadva magam, hiszen annyit jártattam a számat, hogy képtelenség lenne tovább fokozni a csodálatot. Hiszen egy olyan emberről beszélünk, aki a drogok csábító és rossz közegében élt, most pedig annyira tisztának tűnik. Vagy csak az én elmém van behomályosodva.
-  Történt veled valami, valami jó. Mintha melegség szinte pattogna a szemeidben. Nem a köd járja át, mint régen, a sóvárgás, még meg van bennük. De.. Mindegy, beszélek butaságokat. – legyintek mihaszna az egésznek, hiszen holnap reggel felkelek, és valószínűleg tényleg nem látjuk többet egymást. Viszont a beszélgetésünk elkanyarodik a fájdalmas emlékekhez, csak sikerül kicsikarni, hogy az én életembe mennyi rossz történt. Hogy majdnem meghaltam. Furcsa mód reagált. Mintha törődne velem, pedig nem is ismer. Vagy ilyen könnyen kiismerhető vagyok. Nem tudom honnan jött a reflex, de a szavai hallatán úgy éreztem meg kell ölelnem őt. Magasabb volt, de nem szabott határt annak, hogy szorosan hozzá bújva átöleljem. Olyan jó érzés volt, hogy valaki törődik velem, még ha csak egy éjszaka erejéig is. Ne essünk félre értésbe, soha semmi nem történt közöttünk, csak mintha mindenkori legjobb barátok lennénk, vagy éppen ő lenne az én hóbortos testvérem, aki néha felbukkan, hogy megvigasztalja az állandóan összetört szívemet. Azt hiszem, mindenkinek szüksége lenne egy ilyen emberre, mint nekem Jason.
- Persze, apa rendőr, elkapták. Már nem jár az iskolába, ahol tanítok. – motyogom a pulóverébe és még egy pillanatig így maradok, végül pedig elengedve őt eltávolodom. Nem túl messze, csak épp annyira, hogy a szemeibe tudjak nézni. Van benne valami ismerős, de nem tudom hova tenni. Mintha már láttam volna ezeket a szemeket. Lehet, kezdek bekattanni. Vagy a franc se tudja.
De aztán folytatjuk a tenni valónkat és lehunyom a szemem, ahogy a szöveg lassan belemászik a fülembe és egy szó nélkül hallgatom, egy pillanatra megremeg a testem, de erőt veszek magamon és megfogom Jasont.
- Le kell ülnöm. – csúsztatom le a fejhallgatott róla, ahogy lassan indulok a székeink felé, közben nem engedem el a kezét, csak akkor, mikor stabilan a fenekemen vagyok. Előszedem a gyógyszert a táskámból, amit gyorsan beveszek, majd pár pillanatig csak behunyt szemmel mélyeket lélegzem. Nem akarok rohamot kapni, nem akarok rosszul lenni. Csak egy árva estét akartam, amikor jól érezhetem magam.
- Látod? Így hogyan kellenék bárkinek, ha szórakozni sem tudunk elmenni? – kérdezem ironikusan, bár választ bevallom, nem várok, hiszen a férfiak ezekre nem akarnak válaszolni, sőt nem is tudnak.
- Roy tette a legjobban, hogy még akkor lépet ki az életemből, mikor nem ütött be a dolog. – teszem fel a remegő kezeimet az asztalra és úgy nézek rá.

Kínos tud lenni a külvilágnak, hogyha egy kevés humorral megáldott alak igyekszik a mókamester lenni és a felszínen tartani a süllyedő hajót, melyen úgy tűnik ketten is vagyunk. Meena is megküzd a saját problémáival, és én sem vagyok tőlük mentes. Ennek ellenére nem áll szándékomban az életem kissé sem kellemes pontjaival terhelni őt, inkább valahogy terelem a témát. Sokkal jobban érdekel, hogy a kimaradt idő alatt mégis mi történt vele? Hogyan szerezte ezeket a sérüléseket, amik teljesen kifordították őt és elragadták tőle a pozitív szemléletét? Nem túlzok amikor azt mondom, hogy első találkozásunk alkalmával ő mentette meg a seggemet. Ha ő nem lett volna meg a hatalmas szíve, most valószínű a rácsok mögött csücsülnék vagy valami mélyebb helyen lazulnék ahonnan senki sem szedne össze. Ezt felidézve pedig nem kis hálával tartozok, és ha ezt úgy tudom apránként kamatoztatni, hogy visszarángatom a földre egy kis pluszt csempészve ezzel a napjaiba, akkor legyen. Az már másik kérdés, hogy mennyire vagyok képes pont én szórakoztatni őt.
Idegességemet nem palástolom, miközben bevallja mik is történtek vele, ahogyan emellett a meglepettségemet sem, amikor arról beszél mit lát a szemeimben. Sőt mi több olyan széles vigyor kerekedik az arcomra, mintha egy fogkrémreklám szereplőválogatásán lennék.
- Változnak a dolgok Meena. - jegyzem meg egyszerűen, mert ha az életemet nézem, tényleg változások álltak be. Jake visszakerült a napjaimba, és bár a hajamat tépem az aggódás miatt, ami a hétköznapjaimat övezi, ennek ellenére visszakaptam valamit. Ez a valami pedig kitölti az ürességet, mely az életem részévé nőtte ki magát az évek során. Nyilván nem osztom meg a lánnyal mi is alakította ki bennem ezt az átmeneti nyugodalmat, hiszen a bátyám kilétét igyekszem olyan szinten titokban tartani, mintha nem is létezne. Nem vágyom arra, hogy összekössék velem és ennyi az egész. Neki normális élete volt, amíg be nem kavartam, ezért nem én leszek az aki még jó párszor belerúg.
Nem mondom, hogy megnyugtat az, hogy elkapták őket, mert ennél sokkal rosszabbat érdemeltek volna a mocskok, de ez is félsiker. Meena már sosem kaphatja vissza az elmúlt időt, amit végig kellett szenvednie, de talán a jövőjével kapcsolatban tehetünk egy-két lépést. Annyira még nem álltam be sosem, hogy ráleljek az időutazás receptjére, de ha egyszer megtörténik, a múltjával kapcsolatban is tehetek lépéseket. Ez viszont mind őrültség, így hangosan nem mondom ki amire gondolok. Kissé sután ugyan, de visszaölelem a lányt. Nem azért, mert feszélyezne a társasága, pusztán nem szoktam hozzá az emberi kifejezéseknek ehhez a módjához. Ezzel szemben tisztában vagyok azzal, hogy neki mindez segít, így eszem ágában sincs azt éreztetni vele, hogy kényelmetlenül érint az ölelés.
A fejhallgatót a nyakamba akasztva állítom le a zenét kérésére, és most neki is segítek, hogy ezután elindulhassunk vissza a pulthoz.
- Kérsz még inni? - érdeklődök tőle felhelyezkedve az egyik székre, közben a pultot támasztom. Nem kellemes így látnom őt, mégsem vágom a fejéhez a történteket. Ő számomra ugyanaz a nő maradt, akit megismertem akkoriban, csak még ő nem jött rá erre. Az emberek hajlamosak belesüppedni a rosszba, és folytonosan visszatérni hozzá, ha kilátástalannak tűnik számukra a jövő. Nem tudom, ez ilyen elcseszett mazochista szarság, amivel áltatjuk magunkat. Keressük az állandóságot, és ahhoz térünk vissza állandóan, ami biztosnak tűnik. Legyen az jó vagy rossz. Az ő esetében a rossz vezérli minden mozdulatát, és hiába telnek a napok, ugyanebbe az állapotba mélyed bele, mert ez legalább biztos, minden más pedig bizonytalan. Nagyon gáz ez, de senki sem lett pöpec módon összerakva.  
- Ezt tőlem kérdezed? - vonom fel szemöldökömet, végül fújok egy nagyot a helyiség levegőjébe.
- Sejtem már láttad magadat, Meena. Nem mindenkinek heppje a szórakozás, mellesleg te még mindig ugyanaz vagy, csak elvesztél. Totál alábecsülöd magad. - a fejemet csóválom rosszallásomat kifejezve, de mikor megemlíti azt a rohadékot, tekintetemet az égnek emelem egy pillanatra.
- Roy egy barom volt. Ha nem lépett volna le magától, én rugdostam volna ki páros lábbal. - vonom meg a vállamat, aztán úgy mocorgok a széken, hogy felé fordulhassak. Ezután két kezemet a két térdére helyezem és elmélyedek a szemeibe.
- Visszatalálsz önmagadhoz, csak időre van szükséged meg egy célra. Ne foglalkozz a sok barommal, aki mást állít.. - kezdek bele, aztán megakadok a mondandómba.
- Figyelj, rémlik az első találkozásunk? Bizonygattad, hogy jobban leszek és nem hittem ebbe. Most meg nézz rám. Csoda, hogy még a napsugarak nem világítják be ezt a helyet mindegyik testnyílásomból. Te tetted ezt velem! Nem magamtól lettem egyszemélyes Disney hercegnő. És ha az életemet nézem, még állatok is körbevesznek. - vigyorodok el, hogy valamennyire jobb kedvre derítsem őt, ha már így alakultak a dolgaink.  

Mindennek van egy csöpp varázsa, és talán ez volt most is. Mert valami azt súgta, hogy mennyire jókor toppant az életembe a férfi, akinek pár éve én csöppentem az életében. Bár egy éjszakánk volt, az volt mindkettőnknek a vízválasztó. Bár az éjszaka nem történt semmi, hiszen nem is kellet. De lélekben mindketten támaszt nyújtottunk és az akkor helyes volt.
Most viszont úgy érzem, hogy az alagútba vesztem, vagy valami labirintusba eltévedtem és hiába kergetem a végét, nem találom. A fény már rég kialudt. Viszont az éjszaka kellős közepén megjelent Ő és felborzolta a kedélyeket. Annyira kellet még egy lelkifröccs, hogy sóvárogtam, hogy valaki beszéljen hozzám. Hogy ne a sérült lányt lássák. Ő pedig elképzelhetetlen energia löketet ad. Mintha fel sem fogná, hogy mi történt velem, úgy kezel, mint régen. Ezért nem is lehetek elég hálás neki. Megköszörülve a torkomat hamar rá kell jönnöm, hogy kevesebbet bírok, mint régen és persze azonnal a pultba kapaszkodom. Amikor leülünk, látom a szemeiben valami féle villanást. Ne, ne kezdjen el most sajnálni, mert bele fogok pusztulni.
- Dehogy, ebből a löttyből egy is elég. – nevetek fel és eltolom a poharat, mielőtt a csapos feltámad hamvaiból és a poharam felé sunnyog, hogy terrorba tartson azzal a cukros löttyel. Borzalmas az ital, de erről egyikünk sem tehet. Leginkább én vizet iszom, nagy ritkán egy kólát. De nem szoktam üdítőket inni, ilyen alkalmakkor szoktam kivételt tenni, hogy ne tartsanak teljesen lököttnek, még akkor is, ha már meg van a véleményük róla.
- Régen mindig eljártam bulizni. De mióta egy pohár vizet nem tudok meginni anélkül, hogy ne öntsem le magam, és gyógyszerekkel tömöm magam. Nem arról van szó. Mert imádok táncolni, és annál jobban énekelni. De elfáradok, és bármikor rohamom lehet. Ez. – felsóhajtok és oldalra pillantok. Nem akarom elcseszni a napját,vagy a kedvét. De ez így nem élet, egy börtönben vagyok és úgy érzem a testem a rácsaim és hiába szabadulnék nincs olyan ember, aki átrágná magát a vasrácsokon. Nem akarok én pasit, vagy egyéb problémákat, egyszerűen boldogan élni úgy, hogy nem remeg a kezem, hogy apám felhívjon telefonon. De persze egyik sem megoldható.
- Ugyan, Jason egyszerűen megérdemeltem. Mert ő frusztrált volt a munkába. – megvonom a vállam, mert a szerződésben, amiben beperelt, a ház miatt az állt, hogy nem álltam mindig harc készültségbe, mikor kötelező lett volna őt kielégíteni. Azt csodálom, hogy nem röhögték képen, mikor ezt leírták. Sőt, az sem visított, aki éppen kinyomtatta a papírt, vagy beborítékolta. Mert szerintem amennyi emberen az átment, biztosan jó mulatságnak tartották. Hogy a nagy ügyészt, aki amúgy is sáros volt, az élettársa nem elégítette ki és sajnos a titkárnőre kellet fanyalodnia. Szegény, ha rá érek, megsajnálom.
Lehunyva a szemem csak arra eszmélek, hogy két forró tenyér támaszkodik a térdemen, majd kinyitva a szemem őt látom, olyan elszántsággal beszél, hogy szinte el fog a borzongás és képes vagyok hinni a szavaiban. Egy apró mosoly kúszik az arcomra és bólintok, hogy felfogtam mit is akar belém verni.
- Hogyne, majdnem megvertél aznap éjjel két férfit is. – kuncogok fel, majd figyelek rá, tudtam. Tudtam, hogy történt valami!
- A szemeid. – fogom meg a kezét, enyhe remegéssel és a másik kezemmel az arcán simítok végig. – Szikrázik, élettel vagy teli. Annyira tudtam, hogy történt valami veled, valami jó. Teljes vagy. Nem aggódsz. – ejtem, a kezem az ölembe aztán inkább a pohárhoz nyúlok és belekortyolok, ügyelve, hogy tényleg ne borítsam ki, de nem sikerül, mert az izmaimból kiszáll az erő és kettőnk között a földre hull a pohár és egy halk pukkanással millió darabra törik.
- Francba. – mormolom, és azonnal letérdelek a földre, hogy összeszedjem a darabokat, de persze ezzel elérem, hogy remegő kezeimmel szanaszét szabdalom a tenyeremet, ahogy próbálom felszedni a darabokat.

Osztom a véleményét abban, hogy ez a cukros üvegbe zárt kínzószer valami förmedvény, és csak még szomjasabbá válok tőle. Valami erősebb megoldaná a problémámat, azt pedig pusztán azért nem iszok, mert ő sem teheti. Egyébként sem vetne rám jó fényt, ha a társaságában több kortyot is magamba öntenék. Tisztában vagyok azzal milyen személlyé válok, amikor nem a józan eszem vezérel, így ezt az oldalamat igyekszem minél jobban eltemetni az este folyamán. Javulok..pontosabban próbálok. Kisiklott az életem, de ha azon vagyok, hogy helyre rakjam, még ha a külvilág számára semmi nem látszik ebből. Nem is kell, amíg magamnak tudok bizonyítani meg azoknak, akik a részemmé váltak életem során. Ezekből kapásból kettőt tudnék megemlíteni, az pedig a velem szemben ülő hölgyemény és a bátyám. Mindkettőnek baromi sokkal tartozok azért, mert a maguk módján seggbe rúgtak és a helyes út felé tereltek. Magamról viszont jól tudom, hogy még közelében sem vagyok a végállomásnak, így addig egy nyugodt percem sincs.
Annak ellenére, hogy nem vagyok oda a szirupos üdítőnek csúfolt italért, könnyedén megiszom az üveg tartalmát, és távolabb csúsztatom. Jobb ha nem is látom többet. Eközben viszont igyekszek megértő társasága lenni annak a nőnek, aki nyakig ül a saját problémájába és fogalma sincsen hogyan lábaljon ki belőle. Mondanám, hogy a segítségére vagyok, de az is lehet, hogy ez csak a felszín és valójában hátráltatom. Az meg hogy én osztogassak élettanácsokat már önmagában egy nagy vicc. Mégis jó elkapni azt a pillanatot, amikor felderül az arca, hiszen abban a pár másodpercben az ismerős mosoly leple alatt újra önmaga. Kevés idő ez ahhoz, hogy benne is tudatosuljon, de annak, aki már látta őt korábban, könnyen észrevehető ez a kis változás. Ugyan az életét nem tudom kifordítani jelenlegi állapotából, de mosolyt tudok csalni az arcára. És ettől a pillanattól kezdve határozom el magamat, hogy addig nem nyugszok, amíg újra meg nem látom azt a csodálatos ívet.
- Nézd, nagy szívás ez, de ne engedd, hogy a gyengeségeddé váljon mindez. Táncolni akarsz? Ha gondolod, körbelassúzom veled az épületet, csak előbb taníts meg, mert botlábú vagyok. - dörzsölöm meg tarkómat zavaromban.
- Nem azt mondom, hogy ne kutass a megoldás után, csupán hozd ki belőle a legtöbbet, amit tudsz. Ne azon kattogj kinek mi felel meg a környezetedben, hanem gondolj magadra. Önző mocsoknak kell lenni, ez a szitu. Ha nem vagy, úgy eltaposnak mint egy bogarat. - grimaszolok egyet tanácsom közben, mert tisztában vagyok azzal, hogy az elvei ellen menne ezzel, mégis így sosem tudna kiteljesedni. Ha mindig azt nézi milyen akadályokba ütközik vagy kinek a véleményét kell következőleg hallgatnia. Meg kell birkóznia azzal, amit sajnálatos módon kapott az élettől, mert sokat nem tud rajta változtatni. Amíg nincs meg a megoldás, addig biztos nem.
Majdnem sikerül nem túl őszintén felnevetnem ahogyan Royról beszél, végül azonban hümmögés lesz belőle, amit hallatok.
- Ugye most rosszul hallottam és nem őt véded?! - kissé fura arckifejezést vághatok ezek után, de az a csávó egy gerinctelen féreg volt. És azzal, hogy kifogásokat keres a tetteire, amivel saját magát ostorozhatja bazi nagy hibát követ el. Nem bántam meg, hogy akkoriban bemutattam az öklömnek, hiszen újra megtenném.
Fura, de elmosolyodok ahogyan előhozakodik a két pasassal, akivel szórakoztam egy kicsit. Könnyen lehet, hogy ezt tettem, hiszen sokszor nem vagyok tisztában a saját tetteimmel és nem is igazán sokra emlékszem még abból sem, amit ma csináltam. Ez van, ha az embernek tropára megy az agya.
Nyugtatásképp veszem fel vele a szemkontaktust valahol minden erőmmel a felszínen tartva őt. Sikert nem biztosítok mellé, de még mindig mosolyognom kell azon, ahogyan lelkesedéssel mesél a saját dolgaimról, meg amiket bennem lát.  
- Elárultam magamat. - a fejemet ingatom, de tényleg ennyiben hagyom az egészet. Legfőképp azért is, mert a következő pillanatban a pohár kiesik a kezéből, és mire észbe kapok már a földön guggol, hogy összeszedje a darabjait.
- Meena, hé.. - ugrok le mellé, és először megfogom a kezét, hogy befejezze ezt a közel sem biztató tevékenységet.
- Nézz rám. - ujjamat az álla alá helyezem, ezzel is kényszerítve őt, hogy a szemeimbe nézzen.
- Nem történt semmi baj. - segítek neki felállni, majd szó nélkül a férfi mosdó felé terelem, és belökve az ajtót nyitom meg neki a csapot, hogy kimoshassuk a sebet.
- Mosd át alaposan. - hagyom rá addig, amíg kiszólok a pultosnak, hogy hozzon valamit, amivel letapaszthatjuk. Megfogva a kezét segítem ki őt, majd a lezárást is vállalom, de látszik, hogy nem érzi magát a legjobban. Felkapom a cuccainkat, majd a poharam felé nézek, és egy mozdulattal lesöpröm a pultról.
- Ez csak egy pohár Meena, semmi több. - nézek a lányra, majd a pultosra, aki a nevemet szajkózza, meg a kifizetésről beszél. Középső ujjamat megmutatva neki kísérem ki a lányt az épületből, hogy friss levegőhöz jussunk mindketten.

Mélyen szívom be a levegőt, és próbálok kikapcsolódni, hiszen most Jason miatt vagyunk itt és nem akarok csalódást okozni. Mert pár éve én voltam abba a szerepbe, amiben most ő és senki nem hitte volna, hogy valamikor ő fog segíteni nekem. És ha ő be drogozottan megpróbált mindent, és megtette lehetetlent akkor azt hiszem bennem is meg van a vágy, hogy megpróbáljak felnőtt nőként viselkedni. Aki nincs kétségbe esve, akinek minden boldog. De persze ez nekem nehezen megy, viszont elgondolkodom, hogy neki vajon, hogy a fenébe sikerült? Bár boldogsággal tölt el, hogy van pozitív visszajelzésem arról, hogy mennyire jól csináltam azt, amit. Most pedig mennyire a sötét lyukba keveredtem. Még azt is megéltem, hogy Jasonnel szembe megvédjem Royt. Lesütöm a szemeimet, mert tényleg ekkora kretén voltam, hogy idáig eljutottam?
- De, ez jó. Mert mindig van remény! – mosolyodom el, hiszen itt van rá, az élő példa, akinek sikerült megbirkóznia azzal, amivel senki másnak. Vagy csak nagyon kevés embernek. Mert nem hiszem, hogy olyan sok ember elmondhatja magáról, hogy el tudta hagyni a káros szenvedélyeket és boldogan él. Bármi is történt az életében, én csak az apró lökést adtam a számára. Nem pedig a megoldást. Mindenkinek kell lennie egy katalizátornak, ami jobban meglöki, valami célnak, amiért érdemes.
Viszont nem is én lennék, ha a pohár nem a földön kötne ki és apró darabokra törne. Mire feleszmélek, mit csinálok, a férfi a kezeimet fogja és kényszerít, hogy nézzek rá. A pohár most az életemet jelentette, ami darabokra tört akkor, mikor majdnem meghaltam. Nem szólok neki, csak hagyom, hogy terelgessen, amerre akar menni. Majd a mosdóba érve elkezdem mosni a kezem, ahogy utasította és figyelem, ahogy a víz áttetszőségét a vérem pirossága elszínezi és elveszik a fekete lefolyóban. Aztán mire észbe kapok, addigra már Jason ismét kivezet a bárpulthoz és olyan érzésem van, mintha valami gömbben lennék, és kívülről látom magam. Ahogy leveri, a poharat a gömb kipukkad, én pedig ismét a jelenben vagyok. Magam ura vagyok, és a kezemet nézem, ahol a sebekből még szivárog a vér, de aztán hagyom, hogy elhagyjuk az épületet.
Hagyom, hogy Manhattan hűvös szele az arcomba marjon és a férfi felé fordulok.
- Jason. Nem tudom mi történt oda bent. Még sosem volt ilyen. – kezdem el a magyarázkodást, hiszen tényleg nem voltam a magam ura és a hajamba túrva fel s alá kezdek sétálni, mert úgy érzem, hogy megbolondulok attól, amit érzek, ahogy az érzelmeim darabokra hullik.
- Mit tettem? – kérdezem önmagamtól és megállok a férfi előtt. Haza kéne mennem. De már megkaptam, hogy mindig menekülök. Hogy hagynom kéne, hogy a dolgok sodorjanak, nem szabad mindig elmenekülni, bármennyire is jónak tűnik. Kell egy kis szórakozás.
- Tudod mit, éhes vagyok. Nem kapunk be valamit? – na, jó, totál béna vagyok improvizálásban, viszont tényleg nem akarom, hogy most érjen véget a közös kalandunk. Mert én valami elszúrtam. Lehajtom a fejem, mert úgy érzem, hogy kész csődtömeg vagyok és kezeimet a zsebembe mélyesztem, és úgy nézek fel rá.
- Ne haragudj, ha menned kell, menj csak nyugodtan. Én borzalmas társaságnak bizonyulok. – adom fel a harcot ismételten. Nesze, Meena még, hogy állj fel és nézz szembe mindennel. Most meg olyan gyorsasággal menekülök ismét, hogy szinte porzik utánam a járda. Gratulálhatok magamnak ismételten. Majd hátat fordítva elindulok az utcán, miközben az eső ismét neki ered, ezzel megkockáztatom, hogy teljesen elázzak. De legalább lesz értelme a csodás önmarcangolásomnak.

Olyan gyorsan és váratlanul történnek az események. Az egyik pillanatban még beszélgetünk, a másikban pedig azon vagyunk, hogy minél előbb elhagyjuk a helyiséget. Nehéz időszakon megy keresztül, melynek kezelése időbe és hosszas folyamatokba telik. Ekkora pofán csapást senki sem képes feldolgozni percek alatt és úgy élni az életét, ahogyan előtte. Ezért is gáz, mikor ilyenek érik el az embert. Teljesen tönkremegy, kezelhetetlenné válik és kicsúszik az ujjai között az élete, mintha homokot tartana a kezeiben. Ez a fajta bizonytalanság a legrosszabb méreg a szervezetnek, amikor fogalmad sincsen miképp tovább, csak egyet tudsz: nem térhetsz vissza ahhoz, aki egykoron voltál. És ő sem teheti meg mindezt, mert ami eddig teljessé tette, most akadály elé lett állítva. Valahol megértem a tetteit, a reakcióját az összetört pohárra. Próbálja menteni a menthetőt, és bármennyire is nem tudatosak a mozdulatai, a saját érzéseit és ösztöneit nem csaphatja be. Ez egy belső parancs volt, ami irányíthatatlanná tette a külső vázát ennek a nőnek, ami páncélként védi őt bármilyen kellemesebb történéstől, ami érheti.
Lehajolok hozzá, és megállítom a tevékenységében, hogy ezután a sebeivel törődjek. Nem mélyek, súlyosnak sem nevezném őket, de meglátszanak és ellátásra szorulnak. Legjobb tudásomat bevetve cselekedek, és mire végzünk, lerendezve a szórakozóhely felé tartozásomat lépünk le. A zavartsága nem tűnik el, helyette erősödik és magyarázkodásba kezd. Én eközben a zsebembe kutatok és egy szál cigit szedek elő a dobozából, amire a kezem takarásába rá is gyújtok.
- Összetörtél egy poharat és én is. Megesik. - fújom ki a füstöt a város levegőjébe, de közben a megbánással teli lányt figyelem. Nem fogok ódákat zengeni arról mennyire a rabjává lehet válni a sok szarságnak, amin keresztül kell mennünk, ahogyan arról sem, miképp cselekedünk akaratunk ellenére. Nála is ez történt. Nem érzi magát jól, teljesnek meg főleg nem és mikor az a nyavalyás pohár összetört, azt hitte rendbe rakhatja magát a darabok összeszedésével. Csak sajnos ez nem ilyen könnyű, és sosem lesz. Amíg én a káros szerek, ő a múltja újraélésének függőjévé vált. Egyik sem jobb a másiknál, mert ilyen nem normális dolgokat művelünk, amikre nincsen épeszű magyarázat.
- Ne vedd ennyire a lelkedre. Abnormálisan reagáltál egy hétköznapi esetre. Mondanám, hogy ez lesz az utolsó eset, de minek hazudni? Mindenesetre nem esett senkinek sem baja, szóval ne érezd magad rosszul miatta. - egyik lábamról a másikra helyezem egyensúlyomat, közben a nyugtatóként használt nikotinszálra koncentrálok. Valami függőség nekem is kell, és már nem rakhatom félre önmagam mérgezését. Amit elcsesztem, az velem is marad. Legyek harminc, hatvan vagy kilencven éves. Mindig visszatérünk a saját hibáinkhoz.
A kaja gondolatára megengedek magamnak egy mosolyt, és épp hogy sikerül bakancsom orrával földbe döngölni a hátramaradt csikket, amikor még az eső is rákezd. Miért ne? A baj sosem jár egyedül.
- Meena, hogy gondoltad a közös kajálást? Te a kajálda egyik végében, én meg a másikban? Mert ha nem vársz meg, akkor csak így tudom elképzelni. - vágom zsebre a kezeimet, miközben mellé érek, és kissé úgy oldalazok, hogy legalább az eresz alá tereljem őt.
- Én sem vagyok jó társaság, szóval jól kifogunk jönni. Van egy pizzázó a közelben, és ha szedjük a lábainkat, akkor legalább nem kell egy tengert kicsavarnom a felsőmből. - hozakodok fel az ötletemmel, aztán bevillan valami.
- Tudod mit? - nem is várom meg, hogy válaszoljon a kérdésemre, egyszerűen a vállamra kapom és meggyorsítom a lépteimet, hogy együttesen gyorsabban odaérjünk a pizzázóhoz. Farkaséhes vagyok és most felhívta a figyelmemet minderre.  

Az életem abba a stádiumba lépet, amikor rohadtul nem tudod, hogy mit kezdj magaddal. Az egyetlen szenvedélyedet úgy vették el tőled pillanatok alatt, ahogy azt illik. Van, mikor azt akarom, hogy bárcsak meghaltam volna. Apának is könnyebb lenne, nem kéne veszekednem senkivel. Nem rettegnék utcára lépni. Roy megmondta, hogy neki sokkalta jobb. Már ha az annak számít, hogy a rácsok mögött tengeti az életét. Álmaimban mindig felvillan az, ahogy a hideg eső esik az arcomra és a kezeim nem mozdulnak, a fémes íz pedig megtölti a számat. Elcseszett lettem, az életem egyik pillanatból a másikban kifordult magából.
Nem tudok úgy elmenni a zongora mellet, hogy ne jusson eszembe az, ahogy anyukámmal ültem ott és a szavai visszhangozzanak a fejembe. Ne kapkodj, a zene te vagy, az ujjaid azt játsszák, amit a lelked sugall nekik. Viszont most rohadt nagy bajban vagyok. Mert a lelkem elkárhozott és az ujjaim nem azt játsszák, amit akarok. Állandóan félre ütök, és ettől pocsékba megy maga a zene. Mintha kezdő lennék.
Ahogy a friss levegő megérint, visszatérek Manhattanbe, a jelenbe és Dorian szemeit fürkészem. Hát akkor üdvözlöm magam a túl oldalról. Mintha én magam lennék az a bizonyos Adele szám. Eddig én segítettem neki. Most pedig szinte fáradozik azért, hogy én is próbálkozzak azzal, hogy ne az önsajnáltatásba temetkezzem el.
- Én. Valóság volt, érted? Jason olyan volt, mintha magamat látnám kívülről. Hogy a saját életem a törött pohár és próbálom összeilleszteni az eltört darabokat. Szánalmas lettem. – bukik ki minden belőlem és rápillantok, ahogy a cigivel babrál. Mikor cseréltünk? Mikor lett ennek az egész megbolygatva? Persze örülök, hogy neki jobb lett az élete és a tisztaság sugárzik a szemeiből. De, miért az én káromra? Kifújom a levegőt és úgy érzem, össze kell szednem magam.
Bólintok a szavaira, igaza volt, senkinek nem esett baja. Lepillantok a kezemre, amiket kihúzok a zsebeimből és a remegő végtagokat nézem, ahogy a sebtapasz eltakarja a hibákat. Nekem mi takarja el? Csak is a zsebeim tudják a féltet tikomat.
- Mindenki azt hiszi, hogy drogozom, és elvonási tüneteim vannak. – nyújtom ki a kezeimet, amiket eddig próbáltam elrejteni előle. Pontosan jó embernek mutatom őket. De aztán úgy döntöttem, hogy feladom ezt az egészet és menekülőre fogom. De úgy tűnik, hogy ideiglenes partnerem nem adja fel a harcot. Hogy lehet, hogy ennyire ragaszkodik? Más már régen elszaladt volna. Hagyom, hogy betereljen az eresz alá és hallgatom a mondani valóját.
- Nem, csak nem akarom, hogy ezt hallgasd. Nem akarom tovább szánalmasan tölteni a napot. – megvonom a vállam és persze a hasam megmorran arra, hogy van a közelben valami étterem szerűség. Már épp nyitnám a számat, hogy nekem aztán eszembe sincs, oda menni. De hirtelen bennem reked a szó és Immáron csak a férfi hátát látom meg.
- Jason! – sikítok fel és úgy kapaszkodom a kabátjába, mint egy kismajom az anyjába és próbálok lekerülni róla. Viszont összetörni sincs kedvem magam, így csak megütögettem, hogy tegyen le. Bár az elrablóm nem épp tűnik olyannak, aki engedelmeskedik nekem.
Viszont hamar beérünk az étterembe és mikor végre a lábaimra kerülök, a pincérnő széles vigyorral üdvözöl minket.
- Üdv, még ilyen belépőt sem láttam még. – mosolyog ránk, én pedig próbálom megigazítani magamon a ruhát és leveszem a kabátot.
- Köszönöm, úgy tűnik, hogy nekem nincs választásom.-  pillantok dühösen a férfira. Mert ez már emberrablásnak minősül.
- Bárcsak az én párom is ilyen hajthatatlan lenne. - olyan szemek villant Jasonre, hogy kirobban belőlem a nevetés, és a hajamba túrok.
- Köszönöm, de mi nem.. – megrázom a fejem és erre még inkább csak furcsább fejet vág.
- Megmutatom az asztalukat. – meglepetésében csak ennyire futja, de a szemét ismételten csak a férfin legelteti. Összébb húzódva egy kisegérnek érzem magam.

Nem hibáztatom őt, hogy így reagál a dolgokra és pont emiatt sem szakítom félbe a mondandóját. Az az önmarcangolás amin keresztülmegy nem kellemes utazás, és még bőven az elején tart ahhoz, hogy úgy érezze ne legyen ebből kiút. Valahol megértem. A pozitív hozzáállás is csak addig ér valamit, amíg biztosra tudjuk a végkimenetelt. Esetünkben leginkább csak áltatásnak hat, hiszen könnyen pofára eshetünk. Bizakodjunk, de számoljunk a másik lehetőséggel is, és talán megúszhatunk még egy csalódást.
A nikotinszál könnyebbé teszi a testemben felgyülemlett feszültséget, és hagyom, hogy annyira átjárjon, amíg képes leszek neki valami értelmeset mondani, ellentétben azzal amitől önként és dalolva sétálna ki egy kocsi elé. Nem a hazugság a fő célom, hanem a megnyugtatás. Mellesleg pont én honnan tudhatnám, hogy létezik-e megoldás a problémájára? Néhanap örülök, ha a nevemet képes vagyok megjegyezni, nemhogy orvosi tanakodásba kezdjek a külvilággal.
- A lényegen nem változtat, hogy csak egy pohár volt. Eldöntheted, hogy elbíbelődsz a megragasztásával és abból iszol tovább vagy elemelsz egy másikat. - ha már ilyen hasonlatokkal élünk, akkor haladjunk ezen a vonalon is tovább, bár nagy segítség nem voltam. Szánalmasnak érzi magát, de egyáltalán nem az. Az élete kisiklott, és a bent dolgozó kavalkád így dolgozza fel a vele történteket. Kegyetlenül beléd rúg, amikor a mélyponton vagy és elhiteti veled, hogy nem élhetsz majd jobb napokat ennél. Ez egy folyamat, ami lassan épül fel és még lesz pár szakasza, ami keserű szájízt hagy majd maga után.
- Nekem mondod? - kérdezek vissza enyhe félmosollyal lereagálva a szavait, amikor megmutatja a kezeit, és én is kirángatom a zsebemből az enyémet, hogy a példáját kövessem.
- Az emberek azt is elhiszik, hogy a csokis tej a barna tehénből jön. Ilyenek véleményére adsz? - kissé kérdően kutatom a tekintetét, mert kétlem, hogy ne lenne meg mindenkinek a maga defektje, csak könnyebb a másikét előtérbe helyezni. Ha nem avatkozol bele más életébe, a saját nyűgöddel kell törődni, ellenkező esetben bevághatod őket a sarokba és szívózhatsz mással.
- Hagyd őket a francba. Foglalkozz azokkal, akiket tényleg érdekelsz, és nem csak a hátad mögött keverik a szálakat. - mondhattam volna kevésbé kulturáltan is, de a lényege ugyanaz lett volna. Nem kellene ennyit adnia olyanoknak a véleményére, akiket ezek szerint emberszámba se kellene venni. Azok a görények akik más bajával szórakoztatják magukat, elmehetnek a búsba.
Dunsztom sincs honnan veszi, hogy a társasága nekem nem megfelelő vagy nincs a kedvemre a jelenléte. Panaszkodásra nincs okom, és néha a társaság is jól jön. Nekem meg nem a mániám másokban a problémát kutatni, ami kifogás lenne arra, hogy ne foglalkozzam velük. Ha így szemlélném a világot, senkim se maradna. Összehordott badarságai hatására megforgatom a szemeimet, de már nem véleményezem, hanem egyszerűen a vállamra kapom ezzel is elfojtva a további sületlenségeket. Meg amúgy is szakad az eső, pluszban éhes is vagyok és a filmekben látható 'vizesen de nagyon jól nézek ki' emberekkel ellentétben én kevésbé vagyok vonzó olyankor. Jót vigyorgok azon, ahogy menekülni próbál, de nekem eszem ágában sincs a kedvére tenni ezen a téren, és csak akkor szándékozom letenni, amikor beérünk a pizzázóba. Nem marad el a hatásos belépő és a megjegyzés, én meg vizes tincseimbe vágok utat ujjaimmal, és úgy működök, hogy kevésbé áztassam el környezetemet. A csaj egyből félreérti a helyzetet, én meg nem vágok közbe, már csak azért sem, mert elég nehéz felvennem a beszélgetésünk fonalát, és addig nem is kapok észbe míg le nem helyezem hátsómat az egyik ülőalkalmatosságra.
- A kis csaj tényleg azt hitte együtt vagyunk? - válok meg az egyik vizes rétegemtől, és magam mellé rakom, miután magunkra maradunk. Az alatta lévő felső kevésbé lett ázott, ezért szerencsésebbnek érzem abban lazulni. Kezembe véve az egyik étlapot futom végig a választékot, de mivel jártam már itt korábban, így megvan a magam specialitása. Ennek ellenére megvárom, hogy a hölgyemény válasszon, mert én pizza terén mindenevő vagyok.
- Még két ilyen műsort nyomunk, aztán lehet összeadnak minket. - ezerwattos vigyorral ajándékozom meg a velem szemben ülőt, közben kényszeres dobolgatásba kezdek az asztal lapján, vagy éppen próbálom kivenni a kinti világot az ablakon keresztül. Félreértés ne essék, Meena gyönyörű, de inkább családtagként tekintek rá, mintsem egy kapcsolatot látok benne. Túl jó hozzám képest, én meg amúgy sem vagyok jó alapanyag a tartós házassághoz meg az ilyen társadalmi elvárásokhoz. Vagy az őrületbe kergetném a partneremet vagy elérném, hogy másnap kiadja az utamat. Magamnál csak jobbat tudok elképzelni neki, és talán akad még olyan férfiegyed, aki megüti ezt a mércét, pontosabban érdemes rá.

Felbecsülni nem lehet a fájdalmat, ami bennem tombolt és bármennyire is azt akartam, hogy ne lássák rajtam, sajnos mindig van egy cselekedett, amitől úgy érzem, hogy hiába az álca, a világom összeomlott.
Jártam pszichológushoz, hogy utcára tudjak lépni, a rengeteg hegtől szinte képtelen vagyok tükörbe nézni, vagy levetkőzni társaságban. Borzalmas, hogy ennyire begubóztam. De sajnos úgy érzem, míg nem gyógyulok meg teljesen nekem nem lesz teljes életem. Bár mondanám, hogy a boldogság csak akarat kérdése, viszont olyan szinten akarom a zongorázást, hogy bele fogok bolondulni.
Mindig azt hallom, hogy a karma dolgozik, és amit adsz, azt vissza fogod kapni. Bár bevallom nem hittem benne, hiszen az én példám a legerősebb. Mindig segítettem az embereken és egyedül maradtam, megtörve, elvéve tőlem minden reményt.
- De a sóvárgás múlik, vagy érzed azt a kínzó kaparászást a lelkemben, hogy el kell vedd? – nézek a kezére és tudom, hogy milyen érzés. Az én drogom a zongora volt, a lelkemet gyógyította, ha leülhettem mellé és addig játszottam, míg az ujjaim bírták. Most pedig csak az erős viszketést érzem, hogy akarom, hogy ismét úgy játsszak, hogy a lelkem beleremegjen. Helyette már csak elhaladok mellette és leporolom. Két éve, már csak a lakásomban díszeleg. Párszor próbáltam játszani rajta, de persze nem ment. Most már nem is próbálkozom.
Mint most azzal, hogy lekászálódjak a férfi kezeiből és a kezdeti sértettségem átment nevetésbe. Mert röhejesnek tartottam az egész jelenetet. Eddig én dolgoztam, hogy neki jobb legyen, de most úgy kapaszkodik az én süllyedő lelkembe, mintha lenne reményem.
- Ne haragudj, normál emberek nem kézben viszik a barátjukat vacsorázni. – nevetek el és persze a csaj olyan gyorsan jelenik meg az asztalnál, hogy a kezünkbe nyomja az étlapot, hogy meglepődöm. De ha ez a munkája, én aztán nem fogok megszabni sebesség limitet. Tekintetemmel pásztázom az étlapot és felfigyelek a szavaira és elnevetem magam.
- Nem megyek férjhez. Volt egy elcseszett próbálkozásom. Te voltál a tanú, hogy rontottam el. – mosolyodom el, mert ahhoz képest, hogy alig ismerjük egymást hatalmas élmények állnak a hátunk mögött. A múltam része egy olyan férfi, akit szinte nem is ismerek. De azt tudom, hogy aznap megmentettük egymást.
Ahogy leadom a rendelést, két pizzát kérve hozzá colát, csak figyelem, ahogy idegesen járnak az ujjai, ritmikusan verve az asztalt.
Kezemet átcsúsztatom az övére és a kezeim közé veszem.
- Jason. –szólok neki, hogy ugyan nézzen rám, legalább egy pillanatig nézzen rám.
- Miért küzdesz egy olyan ember lelkéért, akit nem tudsz megmenteni? – végig simítva a kézfején az ujjammal elengedem őt, mikor megjelennek az italainkkal a lány és inkább a szívószállal bajlódom. De persze attól még kíváncsian várom a válaszát. Mert tőlem is mindig megkérdezik, de valahogy sosem tudok válaszolni. Én így születtem, de Jason nem. Belőle nem néztem volna ki. Mármint volt benne valami más, amit az embernek szerintem csak rétegről rétegre le kéne hámozni róla.
- Nem tudok felhozni senkit sem a baráti körömből, aki ennyit tett volna értem, mint te. – sóhajtok fel, ahogy végre sokadik próbálkozásra sikerült belegyömöszölni a szívószálat az üvegbe és a hideg italból kortyolni kezdek.
- Van még két ilyen elcseszett ember? Mármint, már hobbi szinten űzzük, hogy segítünk egymáson. Sose találkozunk, csak akkor mikor gáz van és a másiknak szüksége van ránk. Szerintem valami szuper erőnk van, ilyenkor egymásra találásunkra. – nevetek fel és hátra dőlve a széken körül nézek, egész sokan vannak, kellemes a hangulat is. Tetszik a hely.

Állom a tekintetét, ha nem éppen azzal vagyok elfoglalva, hogy a tüdőmet mélyebb levegővétellel ajándékozzam meg vagy az értelmesnek nem mondható gondolataimba merüljek. Visszakérdezése is ezt váltja ki belőlem. Nem kérte senki sem, hogy beszéljek arról, mi zajlik a fejemben vagy úgy komplett az egész testemben, csak felfogták a tényeket, aztán egyik napról a másikra eltűntek. Nem mintha olyan sok elmélyített kapcsolatom lett volna, de az alapszitu eköré ékelődött. Meena nehéz szituba került, amiből kétlem, hogy egykönnyen kiverekszi majd magát, és ahogyan elnézem, mindennap egyre mélyebbre küldi a gondolatait. Ez pedig szívás. Nagy, életedet romba döntő szívás.
- Nem. - felelek egyenesen, ezután viszont egyből folytatom. - Összegezve veled marad, és ott lesz, csak valahogy mindig próbálkozol, hogy felülkerekedj rajta. Aztán van, hogy megy, van, hogy nem. Baromi nehéz. - vágok egy grimaszt, mert ez a fajta türelemjáték a legrosszabb. Amibe belepusztulsz, annyira igyekszel másfelé indulni, de végül ugyanott kötsz ki. Minden próbálkozásod jelentéktelen baromságnak tűnik, hiszen minek a fáradozás, hogyha a végeredmény ugyanaz? De ha van valaki vagy valami, azért megéri.
Én ugyan jól szórakozok a rögtönzött bemutatónkon, a kívülállók viszont nem tudják mire vélni ezt. Nem is fontos, hiszen a lényeg, hogy társaságom örömét lelje a pillanatban. Az meg, hogy ki mit gondol, az éppenséggel nem érdekel. Az egyik asztal felé terelnek minket, és mihelyst úgy igazodok, hogy kényelmemet leljem a kissé szűkös helyen, egyből Meena felé szentelem figyelmemet.
- Már elnézést, de sértegetsz? - vigyorodok el. - Ismeretségünk alatt melyik ponton ütöttem meg a normális mércéjét? Mert szólj, és egyből megváltozok. Eszem ágában sincs ilyen módon kifordulni önmagamból. - vonok vállat egy röpke pillanatra, azonban a tekintetem a plafonra siklik, és a lehető legfeltűnőbb sóhajtást hallatom magamból, ami a saját maga hibáztatására adott reakció.
- Melyik lábammal rúgjam szét a formás hátsódat? Ne ostorozd már magadat amiatt a gyökér miatt. - veszem fel vele ismét a szemkontaktust, de a kényszeres melléktevékenységeim, mint az asztalon dobolgatás, ezután sem hagynak cserbe, miközben a leadott rendelésünkre várakozunk. Meena azonban közbelép, és mire észbe kapok, már az ő kis kezei közé zárja az én tenyeremet, ezzel visszazökkentve a jelen pillanatába. Kérdése nem meglepő, de nem is boldogító. Ennek ellenére a válaszom nem marad el.
- Partner nélkül nem lehet küzdeni. Te miért harcolsz az ellen, hogy bárki is a segítségedre legyen? - kérdésre kérdéssel felelek, de az érdeklődés oda-vissza szól. Vagy így, vagy úgy, de szüksége lesz valakire, akit közelebb enged magához, mert ezt egyedül képtelen lesz lejátszani. A rendelésünk megérkezik, a hasam feltűnő jelzését pedig remélhetőleg csak én tapasztalom. Ugyan a kezemet már elengedte, én még mindig az asztalon pihentetem az enyémet, és néha megismétlem a már eddig is bemutatott mozdulatokat.
- Akkor ideje elgondolkoznod egy vérfrissítésen. De tényleg. Annál görényebb ember nincs, aki ha bajt szimatol, a másik irányba halad. - morgok magamnak, de itt még nem végeztem.
- Utoljára gyerekfejjel voltak barátaim, de emlékeim szerint, ha az egyiküknél beütött a rossz, akkor segítettünk a másikon. - vallom be, és most egy szeletért nyúlok a finom illatú ételből, majd harapok is belőle. Ezután viszont egy mosollyal reagálok nevetésére, és bár tudtára nem hozom, nagyon jó hallani ezt.
- Kétlem, hogy lenne. Talán terveznünk kellene valami logót, amivel az égre is küldhetünk egymásnak jelet. - viccelem el a témát felvéve annak fonalát, de közben az ételre is koncentrálok.
- Az enyém valami lajhár lenne, mert anyám, imádok egyszerűen csak lógni, és nem csinálni semmit. - gondolkozok el egy pillanatra, és még egy hümmögéssel is megpecsételem szövegelésemet.  

Minden zűrös körülöttem és úgy érzem ez csak rosszabb lesz. Nem, csak azért mert olyan dologba kapaszkodom, amibe nem szabadna. De ha tehetném, megállítanám az időt és nem engedném. Örökre az a nő akarok lenni, aki abban a pillanatban voltam, mikor boldog jegyességben éltem a férfival és mindenem meg volt. Szerelem, munka, tehetség. Most mi van? Az üres lelkem és remegő kezeim. Kemény szavakkal kezdődött az esténk, de kezdünk egymásra hangolódni, de végül hagyom, hogy sodorjon. A múltam olyan erősen kapaszkodik belém, hogy fájdalommal jár még a lélegzetvétel is. Ezért csak csendben hallgatom őt. Igaza van, nem lesz könnyebb csak rosszabb. Főleg ha én sem engedem és már véres lesz a kezem a kapaszkodásba. Szavaira bólintok és csak az asztalon lévő díszekkel matatok. Nem akarom elhinni, hogy eddig én voltam azon az oldalon, ahol Ő ül. Én segítettem olyanoknak, mint most én vagyok. Ez jobban frusztrált.
- Dehogy akarlak. – meglepetten kapom fel a fejemet az előttem ülőre, de rájövök, hogy csak poén és egy mosolyt varázsolva az arcomra elnevetem magam. Ennyire azért még figyelhetnék rá.
- Ne haragudj. Nem akartalak megbántani, a lelkivilágodba gázoltam? Sajnálom. – bólintok előkelően, aztán végig gondolom, hogy maga az ismeretségünk sem normális, sőt, egyikünk sem az. De hát azt hiszem ez hozott minket össze.
- Nem is formás a hátsóm! – felháborodva nézek rá és meghúzom a fenekem alatt a széket, jelezve, hogy fájni fog, ha most megemelné a lábát és meg próbálna észhez téríteni. Mellesleg ebben az egész szituban nincs is helye a józanésznek. Mi nem azok vagyunk, akik kicsit is hatnánk a józanészre. De úgy tűnik, hogy a beszélgetésünk szépen lassan halad és próbálok a szilárd talajon maradni és értelmesebb témába fordulni. Viszont mindig ugyan oda lyukadunk ki. Kicsit frusztráló, hiszen egymás lelkéért küzdünk, miközben azt se tudjuk, mi van a másikkal.
- Szerinted én lennék a legjobb partner? Mert nem tudom, ez mennyire lenne jó. Mármint, Jason, itt vagy te, meg én. Két legelcseszetebb ember, de a lelkünkért küzdünk. Olyan hihetetlen az egész. – vágok egy grimaszt, mert ezt valaki látná és hallaná, hogy miről beszélünk, valószínűleg hülyének néznének.
- Mert rohadt szar, hogy rajtam akarnak segíteni, miközben eddig én voltam! – megrázom a fejem és felsóhajtva pillantok az órámra.
- Barátok, kicsit fura őket emlegetni, de nem hiszem, hogy az az ember lettem, akinek vannak barátai. – értek vele egyet, mert mindketten megjártuk a poklot. Még ha nem is ugyan azt, de a pokolnak annyi formája van. Minket nem kímélt az élet.
- Nekem pedig egy villám. Mert mindig olyan gyorsan tűnök el, mint a villám. – válaszolok, és a kabátomért nyúlok, majd felállva mellé sétálva egy puszit nyomok az arcára.
- Bepótoljuk, jó? De nekem ez sok volt. Vigyázz magadra Jason!– érintem meg a vállait és eltűnök a tömegbe. Nem akarok itt maradni. Mennem kell. Menekülni, mint mindig, mikor csak kicsit is komolyra fordulna a helyzet.

Köszönöm a játékot.