A színek kiemelkedő szerepet képviselnek az életben, és számos kutatás bizonyította már, hogy az érzelmek és jellemjegyek, társíthatók a színskála számos színeihez. A depressziót, szorongást a szürke fejezi ki, a vidámságot a sárga. És a színválasztásaink olykor nagyban tükrözik a magunk hozzáállását az élethez is… befolyásol bennünket, hogy milyen színeket használunk a lakásunkban. Milyen lesz a fal, milyenek a bútorok, és egyéb kiegészítő elemek. Ezek pedig nagyban hatnak a hangulatunkra, vagy a boldogságunkra.

Viviana nem csupán a festővásznakon használja előszeretettel a zöldet, de összességében kedveli annak minden árnyalatát. Jelentésében rejlik az egyensúly, mind testi, mind pedig lelki értelemben. A megújulással társítják, a természettel. A növényekkel, mialatt a reményt, a fiatalságot, üdeséget szimbolizálja.

A zöld színt kedvelő, és azt előnyben részesítő emberek, így Viviana is félénkebb, viszont mérhetetlenül szerény személyiség. Harmóniára, biztonságra törekszik.

A béke színe: Vágyakozik a nyugodt, kellemes élet után. Nem szeret konfrontálódni. Nyugalomra vágyik, ami nem kifejezetten a csendben és a zavartalanságban nyilvánul meg, sokkal inkább a helyzetben. Hiszen pont úgy a nyugalom szigetét jelentheti számára a tengerparton ücsörögve koktélozgatás a barátokkal, mint a szobájának óvó védelme.

"Alkotó": már pici korában kibontakozott a művészi hajlama, a kreativitása. Egészen apró gyerkőc kora óta rajzol és fest. Számos pályázat győztese és díjazottja volt, elismerések, oklevelek egész tárháza díszíti az otthoni vitrineket.

„Lassabban”: nem szeret rohanni, inkább a maga ütemében élné az életét, mint, hogy belekapaszkodna a rohanó világ képviselőibe. Meg akarja élni az élet apró csodáit, az pedig nem lehet, hogy elrohan mellettük, elsiklik felettük.

„Élni, és élni hagyni”: - mint jelmondat, amiben a saját céljainak való követését hirdeti. A saját lényének megtalálását, az egyensúlyt.

"Vágyakozó": Szeretne visszatalálni a gyökereihez. Oda, ahonnan minden ered. Felkutatná édesanyja magyarságát, és visszamenne a gyerekkorának legszebb városába, Rómába.

"Gondolkozó": Változatos, könnyed kifejezési móddal rendelkezik. Intellektuális, élénk értelem jellemzi.

"Báj": Finom modorú, kellemes társasági egyén, aki könnyen teremt kapcsolatokat. Mosolygós, remek beszélgető partner. Udvarias, eleinte talán távolságtartó, de egészen gyorsan megnyílik, és derűs személyének hatása alá vonja a környezetét.

Frank Sinatra, senkiével össze nem téveszthető, szívhez szóló, mély hangja dalolt a régi, bakelitlemez lejátszóból, amely egy ős öreg, egészen rozogának tűnő asztalkán pihent az ablak egyik oldalán. Olykor-olykor reccsent egyet a felvétel, koránt sem volt tökéletes. Néha a tű is megakadt, másszor a lemezekbe zárt úr, egyszerűen elfelejtett dalolni. Mintha gondolt volna egyet, s nagy duzzogva nemet intett volna: márpedig ő nem folytatja! Egyes részekről hiányzott a szöveg, és vele együtt a zene is, majd hopp! A ragyogó kék szemű Frank – aki ezen tény ellenére, a fényképeknek köszönhetően, mindig feketén-fehéren élt az emberek tudatában – visszatért, és folytatta mesterségének tökélyét. Egész álló nap, fáradhatatlanul, kitartóan énekelt. Hibás volt a lejátszó, és minden bizonnyal a lemezek is láttak már jobb napokat. De pont ez adta meg az igazi feelingjét. Azt, amit nem volt képes reprodukálni egy mai CD lejátszó, és a modern technikák vívmányainak jeles képviselői. Viviananak nem volt szüksége hatalmas hangfalakra, és irigylésre méltó házimozi rendszerre. Számára az a gramofon képviselte a különlegességet, amit még a nagyapja poros, dohos szagú pincéjéből kotort elő, mikor szegény teremtés halálát követően a szülei minden, még használható holmiját a rászorulókkal foglalkozó segélyszervezeteknek kívánták ajándékozni. „Neki már nincs szüksége rá, kincsem! Másnak viszont rengeteget jelenthet!” – bizonygatta az édesanyja, mind ahányszor a duzzogó lányának arcát kellett néznie, mikor egyesével, közös erőkkel hajtogatták össze a régi nadrágokat, kötött pulóvereket, vagy ingeket. Ezt a régi gramofont viszont nem volt szíve elengedni. Tudta, hogy milyen sokat jelentett a nagyapjának, s ő maga is tisztán emlékezett az időkre, mikor a térdén ücsörögve hallgatták együtt a papa kedvenc nótáit. A lejátszó által, mintha a hőn imádott nagyapja továbbra is vele lett volna. Mintha csak egy darabját az unokájánál felejtette volna, mielőtt a túlvilág, végérvényesen magához szólította őt.
Ettől a masinától lett számára olyan különleges, izgalmas a zene… testközeli, és természetes, aminek Viviana is jeles képviselője volt. Imádta az egyszerűséget. Imádta a hagyományokat, a régiségeket. Erről árulkodott a szobájának egésze is, melyet hosszú-hosszú hetekbe nyúló munkával ruházott fel annak varázslatot rejtő különlegességeivel. Ezer éves, kopott perzsaszőnyeg került az egyszerű, világos, megmunkálatlan talajra. Az ágy keretét és szerkezetét lakkozott raklapok képezték, azon egy jókora matraccal, és hatalmas, dunyhaszerű paplannal. A falak megőrizték igazi valójukat. A málladozónak tűnő, fehér festék alól elő-előkandikáltak a sűrűn rakott apró téglák, míg a másikat a saját keze munkája díszítette. Hosszan elnyúló, élethű virágokat festett rá, melyeket a mai napig képes volt újabb és újabb csecsebecsékkel kiegészíteni. Mert ugye soha nem lehet elég tökéletes. A szobája vált a festékpalettájává, és vele együtt a vásznává. A plafonról vaskos, szellőztető csövek lógtak alá fémesen, rezesen, azokat pedig egy-egy égősorral csavarta körbe, mintha milliónyi, apró csillag költözött volna a szobájának mennyezetére.  Elmondható volt, hogy annak egésze, hűen tükrözte a jellemét, személyiségét. Az ízlésvilágát, bohémságát, ami mégis különös elegyet képezett megmásíthatatlan, elegáns nőiességével és kifinomultságával. Művész mivolta árulkodó volt, s bele volt kódolva a mozdulataiba, a gondolkodásmódjába. Minden bizonnyal az édesanyjától örökölhette, aki maga is hatalmas megszállottja volt a képző- és iparművészeteknek, csak míg Viviana a festészetben lelte meg az örömét, addig Carmela a ruhaiparban, és a fotográfiák világában hódolt szenvedélyének.  
Karcsú alak ringatta a csípőjét a zene lágy dallamára. Laza kontyba egyengetett szőke haja ide-oda táncikált a feje búbján, miközben az ecset újabb és újabb színes vonásokat hagyott a méretes vásznon. A szobában, szigorúan szólva, nem kupi és rendetlenség, valódi őskáosz tombolt, sokkalta Annie által „egyedi rendnek” nevezett kuszaság. Paletták, kisebb-nagyobb vásznak, új- és régi ecsetek hevertek mindenhol. Amerre a szem ellátott, festékes tubusok hemperegtek a földön, a régi, vintage stílusú ruhásszekrény pedig tárva nyitva állt, előtte – és az ágyon – hatalmas mennyiségű ruhával, mintha csak lehányta volna a helyiséget annak tartalmával.  
- Azt…a… mindenit – elképedt, de lágy orgánummal érkezett a bizonytalan sóhaj, valahonnan a háta mögül, mire ő lassan pördült egyet a sarkán, hogy szemrevételezhesse annak tulajdonosát. Nem tudta volna megmondani, hogy a fiú mire is gondolt pontosan. A szobában uralkodó káoszra, a vásznon egyre realisztikusabban megjelenő, emlékezetből festett tájképre, vagy éppen a lány valójára, ugyanis egy fehér francia bugyin és sportmelltartón kívül nem viselt mást. Pőre alakja, kerekded csípője, hosszú, formás lábai még a másságát nyíltan vállaló Fredet is zavarba hozták olykor. „Túlságosan is… nő.” – tartotta.
Kezében a jókora palettával, másikban a hosszú, Van Gogh ecsettel toporgott egy helyben.
- Anyukád engedett be. Azt mondta, hogy készülődsz, de… erre azért nem számítottam. Cicus, nem arról volt szó, hogy te… tényleg készülődsz? Mármint, látom, jól haladsz amennyiben a „levetkőzésről” van szó, de, aligha hiszem, hogy ez lesz a tökéletes outfit a mai alkalomra. De javíts ki, ha tévedek!
- Igazából, azon gondolkoztam, hogy talán nem kellene mennem.
- Tesssééék? – hüledezett. Kék szemei egészen elkerekedtek – nem akarsz elmenni a saját kiállításodra? Tudod mit? Ezt nem is hallottam – hajolt le, hogy elkezdje összeszedegetni a szanaszét szórt ruhákat a földről. Fred nem csupán az egyik, hanem a valódi legjobb barátja volt, aki megtestesített mindent, ami sokak számára a barátnő fogalmát merítette ki. Ugyan Jackie és Natasha javarészt ugyan úgy a kis brancsukat voltak hivatottak erősíteni, és színesíteni különleges személyiségükkel, de senkiben nem bízott meg úgy, mint benne. Legyen szó divatról, ruhákról, a festészetről, iskoláról, családról, mindent meg tudtak beszélni egymással.
- Tulajdonképpen ez csak az iskolai kiállítás, a vizsga anyagom meg…nem tart még sehol, azzal kellene foglalkoznom.
- Ahol a te, egész éves munkádat is megtekinthetik az emberek. Szóval, ez a te kiállításod is, Annie. A vizsga feladatig meg van még bő egy heted még, az idő alatt hármat is megcsinálsz, ha beleadsz anyait-apait. Szóval légy szíves, kezdj el öltözködni, máskülönben én aggatok rád valamit! – Freddie hangja ugyan szigorú volt, de mégis volt benne valamiféle játékosság, aminek zavaros kettősét a lány aligha tudta mire vélni. Értetlenül, mérlegelőn grimaszolt.
- Nem tudom, hogy mit kellene felvennem.
- Ruhát. Próbáltad már?
- Persze, hiszen látod – mutatott körbe a hatalmas szobában, s valójában az volt a legmeglepőbb, hogy a csillárról nem lógtak melltartók, bugyik, és egyéb más ruhadarabok. Nem úgy Roccoról, az ágy mellett hentergő Corgiról.
- Ehhez mit szólsz? Egyszerű, csinos, nőies. Olyan, mint te vagy.
- Az volt rajtam az előző évi kiállításon is.
- Senki nem fog emlékezni rá.
- Nem. De én emlékszek, hogy sokkal kevésbé volt rajtam szűk, mint most. Felejtsd el!
- Akkor ez? Világoskék, jól megy a szemed színéhez.
- Rossz a cipzár. Ugye nem akarod, hogy leessen rólam menet közben?
- Szerintem nem sokan bánnák, de jól van, nyertél! Ti festők, meg művészek úgyis olyan különlegesek vagytok, mint anyu hagymaszósza…
-… Fred? A hagymaszószra alapból azt mondjuk, hogy „különleges”.
- Az övé még annál is különlegesebb – grimaszolt – soha ne akard megkóstolni. Szóval, mi lenne, ha felvennél egy tök egyszerű nadrágot, hozzá azt? – mutatott a szoba két végébe.
- Hmm… igazad van, pont, mint egy szakadt trampli, egy kiszáradt aggszűz, aki ötven macskával, férj nélkül fog megöregedni egy ezer éves, lepukkant kégliben, mert nem néz rá a kutya se. Én nem alapoznék életem a macinacira és a zsíros, felkötött szopott gombóc hajra, mint „művészi vénára és elengedhetetlen kellékre”. Ez nem művészi, ez… ez igénytelen – pakolta le a különböző motyókkal, és egyéb holmival megpakolt asztalra az ecsetet, és a több réteg, már rászáradt festéktől színes palettát.
- Nem tudom felfogni, hogy mikor jössz már rá arra, hogy egy kuka zsákban is gyönyörű lennél. Anyukád befutott divattervező, és fotós. Nem világított még rá az erényeidre? Számomra ez kész rejtély… és érthetetlen! Akkor legyen ez! És nincs több vita – rántott ki egy vállfára akasztott, fekete-fehér, egybe ruhát – alkalmi. Elegáns. Kell ennél több? Magadra aggatsz egy kék magassarkút, és a kiállítás után meglátogatjuk valamelyik olajmágnásnak a rögtönzött estélyét. Na, uzsgyi öltözni, mert, ha nem indulunk egy tíz percen belül, ránk esteledik, és be se engednek már az iskolába...jól hallottad, a saját kiállításodra se! - Fred dúlt fúlt, miközben takarítónőt játszva mással se volt elfoglalva, mint Viviana szobájának kitakarításával az idő alatt, míg ő a fürdőszobában tollászkodott.

Hajnali hármat ütött az óra. A telefonja hangos rikoltozással tudatta, a beállított ébresztő működésbe lépett, neki pedig jelenése volt a békéjének szigetén. A Central Park, és annak népe már várta őt. Csak éppen senki nem tudott róla.
Nem volt szokása hosszú napokig, hetekig húzni az ötletelést és tervezést, ám abban az évben semmi nem jutott eszébe, ami méltó lett volna ahhoz, hogy a tanárának, oktatójának neve alatt leadja a vizsgamunkáját. Üres volt a feje, a gondolatok, ötletek mintha nem akartak volna úgy, és olyan módon érkezni, ahogy az ő örökkön alkotói vágya, tudása, készségei megkövetelték volna. A kapott példák, melyekkel a szülei, vagy barátai traktálták pedig, leperegtek róla. Volt, amit meg se hallott. Kliséhegyek, unalmas „fesd le, a…!” kezdetű, és „…akkor csinálj, amit akarsz, ha semmi nem jó, amit mondok!” végződésű mondatok. „Fess virágokat!” „Csinálj egy csendéletet.” „Ülj ki az ablakba, és fesd le, amit látsz.” „Próbálj más stílusban festeni.” Veszekedések, makacskodások váltották egymást, mire egy halvány fénysugár, rámutatott az addigi legjobb lehetőségre.
Sokat akart, vagy éppen túl nagyot. Valami mást. Egészen mást, és eltérőt attól, amit korábban csinált, és amit a tanárok számtalanszor láthattak már tőle. Pedig tudta, és tisztában is volt azzal, hogy nem ezekben az időkben kellett megváltania a világot, inkább a biztosat kellett volna megcéloznia, és azt komolyan venni.
Ő viszont szakadatlanul hitt magában, mert nagyot álmodni, s azon tervek elegyével vetette meg a lábát, állította fel a festőállványát a Central Park messze híres, ikonikus hídja mellett, hogy ő a napszakok múlását fogja ábrázolni egy panorámaképen belül, több stílusban. Egy nap alatt megfestve azt. Nem véletlenül rendezkedett be, egy egész napra elegendő holmival.
Nem zavarták a körülötte pipiskedő, kíváncsiskodó emberek. Készséggel válaszolt az érdeklődő kérdésekre, örömmel fogadta a dicsérő szavakat, az elismerő biccentésekre mosollyal reagált. Nem idegesítette a körülötte rohangászó gyereksereg, akik megtaposták a fűre leterített kis kockás plédet, vagy éppen a póráz nélkül szaladgáló kutyák, akik olykor-olykor tettek egy kitérőt hozzá. "Vajon mi van a kosarában?" Néha persze megfogalmazódott benne a kiszolgáltatottság, és az egyedüllét baljós érzése. New York kellős közepén, körülötte az értékeivel, veszélynek kitéve nem csak azokat, de saját magát is… hajnaltól, éjszakába nyúlóan.
Ám valójában egy valaki okozott számára valódi fejtörést, és némi aggodalmat.
Egy férfi, aki a nap folyamán már sokadik alkalommal futott át a hídon, el előtte, jól láthatóan méregetve őt. Hol gyanúsan ráncolta a szemöldökét, hol lassított… másszor egyszerűen csak elrobogott előtte, mintha a napi edzéskeretét igyekezett volna betölteni a köröskörül való szaladgálással.
Egyszer pedig megfogalmazódott Vivianaban a kérdés: Talán ismernem kellene?