A bútorok, a berendezési tárgyak és kiegészítők, olyan kényszeres rendben állnak, mintha az Upper East Side-i lakásban nem élne senki, kizárólag a bemutatás kedvéért létezne. Egyszerű, letisztult dizájn párosul a tökéletes tisztasággal, minden személyességtől mentesen. Utóbbi meglétét végtelenül túlértékelik, hiányának szépségét csak kevesen értik.
A csend a maga súlyával tölti meg a több helyiségből álló apartmant, ma nincs itthon, csak késő este ér haza. A szabadnapom ilyenkor általában itthon telik el a leggyakrabban. Nagy ritkán Mavis rövid körmeinek a padlóval érintkezve hallatott csattogó hangja töri meg a némaságot, amint egyik szobából a másikba teszi át a székhelyét. Kölyöknek tűnik, de jó ideje nem az már, a napok nagyobb részét a kora miatt átalussza, bekuckózva valamelyik plédre vagy párnára, amelyeknek a helye pontosan ugyanolyan feszes szigorral van meg, mint minden másé ebben a lakásban. Beleértve engem is.
A konyhapultot harmadjára törlöm át. A fertőtlenítőnek nincs szaga, mert nem szereti. Csak a rendet és a rendszert. Megértem, én is ugyanígy vagyok vele. A tükörsima felület megkockáztatom, tisztaságát tekintve megállná a helyét akár egy műtőben is, az ebéd előkészítéséhez több, mint maximális a belőle kihozott makulátlanság, étel mégsem fogja érinteni. Nem alapanyagaiban.
Sosem tanultam meg főzni, az egyszerűbb fogások összetételének szimfonikus megalkotása messze meghaladja a képességeimet, ezen korlátommal pedig tökéletesen tisztában vagyok. Sem a kötény, sem a konyharuha nem teremtetett az ujjaim alá, az ételt a közeli, nívós éttermek szállítják naponta. Ő akarta így, nekem pedig kényelmes. Ma egy francia fogásokat kifogástalanul készítő séf alkotásai fognak érkezni, pontban a megrendelt időre. A pontatlanságot nem tűri el, csak olyanokkal dolgozik együtt, akik elérik az általa megszabott színvonal minimumát. Az élesen felállított határok megkönnyítik az élet nehézségeit, gördülékenyebbé teszik a mindennapokat, irányt szabnak és mutatnak, amitől az eligazodás egyszerű lesz, ez pedig felbecsülhetetlen értéket képvisel.
Az élére vasalt nadrágszárak egyenes, párhuzamos vonalakat alkotnak, letisztult egyszerűsége, sötét színével párosulva mindennapi eleganciát kölcsönöz az erre a napra szánt viselethez. Gondosan kiválasztott darab, egybecsengő harmóniát alkotva a lazább, magasan zárt, hosszú ujjú, apró mintás blúzzal párosulva. Anyaga könnyednek látszik, de még sincs meg a súlytalanság érzete vele. A nehéz selyem, kellő mértékben vívja ki és tereli el a figyelmet egyszerre. Ugyanolyan módon, amiképpen egy kép lóg tökéletes vízszintben a falon. Ha így van, a szem nem akad meg rajta, a háttér kelléke, mégis ott van, hiánya rögtön feltűnne, ahogyan az is, ha csálén állna, megbontva az egyenes vonalak perfekcióját. Ez pedig rám is igaz, a lakás kellékeként.
A vánszorgónak ható idő felgyorsítására a munka a legjobb eszköz mindig. Vendégem érkezésére várva a nappaliban lévő laptopon váró dokumentum mennyiség átolvasása űzi el a pillanatok csigamódú, renyhe lassúságát. Könnyű belecsúszni a fókuszálás koncentrációjába, precedenseken rágva át magamat, hogy már az ígért idő előtt landoljon a kikeresett megoldás a munkaadóm tekintélyes íróasztalán, mint eddig is mindig. Az esetekbe merülés mélységéből majd a csengő hangja fog kivonni, amint megérkezik, ahogy megbeszéltük korábban, addig azonban, a szemüvegem megigazítását követően egyelőre maradok a bírósági esetek alapos átvizsgálásánál.

A tetőtér nagyjából egy éve lett a saját alkotóműhelyem, előtte kiadtam albérletbe, nem rajongtam annyira a városért, hogy itt is aludjak. A dolgok változtak, s megérett a helyzet arra, hogy inkább itt készítsem el a rendeléseket, a munkát, s az élvezeteket hagytam a Long islandi házam alkotóházában, ahol még ennél is nagyobb tér és fény áll a rendelkezésemre. Ott tartom nagyapám tollkészletét, amit még ő is az apjától kapott, s inkább rám hagyta, mint apámra. Ő tanított meg a szépírásra, aztán a kalligráfiára, s annak minden rejtett titkaira. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ez lesz a hivatásom.
A helyiség világos és túl egyszerű, túlontúl rendezett egy művész életmódhoz. Rendre és tisztaságra neveltek, a katonaság az egyszerűséget és a rendszerezettséget, a rendet élezte ki bennem még inkább. Letisztult, egyszerű formák, a tárolók is szinte rejtve tartalmukat, várakoznak, hogy használjam őket, s majd újra visszakerüljenek, ha végeztem. Hófehér fal vesz körbe, ami már bántó lehet a szemnek, ahogy besüt a nap. Nyáron szükséges is az árnyékolás, amit csak módjával teszek, a légkondicionáló viszont nagyon jó szolgálatot tesz.
A mellettem lévő asztalon száradó lapok arra várakoznak, hogy a kiadóhoz kerüljenek, ahová minden héten betérek, most viszont egy nagyobb könyv várakozik előttem. Középkori szöveg, annak megfelelő betűtípussal. A ráhangolódást középkori trubadúr zenék adják, egészen addig, míg el nem hallgat, jelezve, bejövő hívásom van. Befejezem a szót, majd leteszem az íróeszközt. Bertie az. Reméltem, hogy már elfeledtek, de nem.
- Parancsolj.
A modellkedés éppúgy botrányt okozott a családban, mint az, amibe pár évvel ezelőtt vittem bele magam. Nem tudom eldönteni, melyik volt a nagyobb, de ha választani kell, a modellkedés inkább csak közízlésnek nem megfelelő címet kapott. Kifejezetten élveztem, bele akartam röhögni az élet képébe, keserűségemben, bemutatni neki, hogy nem, nem vagyok hajlandó bekeseredni, az életet akkor is élvezni akarom. Ez hozott magával pár olyan dolgot, amit később már megbántam. Ez a hívás még nem tartozik közéjük, de már a múltamnak tekinteném, ha közben nem tudnék nagyszerű kapcsolatokat építeni.
- A jövő hónap megfelelő lesz. Hány napos lesz a projekt? - A telefonomban pörgetem a dátumot, majd felvésem az időt és a helyszínt. - Megfelelő lesz. Ott találkozunk - azzal bontom a vonalat.
Nincs menedzserem ebben, én döntöm el, vállalom-e, s ahhoz nagyon jónak kell lenniük, hogy igent mondjak.
A zene visszatér, tekintetem megállapodik a kijelzőn. Ideje készülődnöm, a papírnak meg amúgy is száradnia kell. A pontosság a másik védjegyem, a többi negatív mellett, vagy annak ellenére, s így még van időm bőven elkészülni.
Negyedóra múlva már a karórát kapcsolom be, fehér ing, homokszín nadrág, mind frissen vasalt, amit én ugyan képtelen vagyok megtenni, a ruhatisztító megteszi, noha bőven lenne lehetőségem felfogadni valakit, hogy rendbe tartsa nem csak a házat, hanem a ruházatot is, de nem szeretem, ha más hozzájuk ér, rajtam kívül. A hajamat újfent hosszabban hordom, noha isten ments, hogy olyan hosszú legyen, mint egyik fotózáshoz kérték. A katonalét rövid hajat követelt, s hozzászoktam, eléggé idegesített a vállig érő haj, ugyanakkor a centis hajat már untam és most is unom.
A boros részlegből kiválasztom a legmegfelelőbb bort, megkérdeztem, milyen menüre számíthatok.
- Jössz? - Az egyik sarokban egy morgásszerű szusszanás hallatszik. - Szóval nem. Ajánlom, hogy ne rágd szét a papírokat - nem szokása, nekem annál inkább, hogy ezt elmondom Franznak, a hatalmas méretű dán dognak, akit egy menhelyről hoztam ki, s úgy volt, vak lesz az egyik szemére. Én viszont nem adtam fel, addig kerestem dokit, míg végül az utolsó sikeres műtét után úgy nyitotta ki a szemét, hogy arra is jár. A zenét kikapcsolom, mire újabb morgás.
- Jól van, akkor hallgasd - visszakapcsolom neki, majd felkapom a lakáskulcsot a kocsikulccsal együtt s egy napszemüveget is a fejem tetejére teszek, itt bent nem látnék semmit. A bort a csomagtartóba helyezem, ahol még elgurulni sem tud, egy megfelelő rekesz várakozik rá.

Megnyugtató volt évek kihagyása után újra látni Michellet. Ő és Franz, vagyis Franzok voltak azok, akik mentőkötelet adtak, hogy képes legyek fenn maradni a víz felszínén, s kijussak majd a partra.
Pontosan a megadott időben érinti az ujjam a csengőt, jelezve, megérkeztem.  
- Szia! - Már az előtt mosolygok, hogy kinyitná az ajtót. A vele eltölött idő mindig kellemes és kedvelem azt az eleganciát, ami sugárzik belőle.
- Csodás vagy, mint mindig! - Talán ő az egyetlen, akinek hajlandó vagyok puszit adni az arcára. Még anyámnak sem adok, koránt sem, mert nem kedvelném. Nem illik a családi képbe ez a közvetlen magatartás.
- Ezt neked hoztam - tartom felé a palack bort, amit kivettem a csomagtartóból, mikor kiszálltam. Előre hűtött, s ideje sem volt túlmelegedni, a csomagtartó tárolója is gondoskodik erről.

A csengő már jól ismert berregésére hagyom abba az olvasást és hajtom le a laptop tetejét. Majd később befejezem, amibe már belekezdtem, szükségtelen jelölnöm, hol tartottam, tökéletesen megbízom a memóriámban, tudni fogom, amikor visszatérek hozzá. Ujjbegyeimmel érintem meg a szigort kölcsönző, vastag szemüvegkeret alját az arcom felől és tolom kicsit feljebb az orrnyergemen, nem csupán kényelmi okból kifolyólag. Megszokás és részben kényszer is, számomra muszáj mindig és mindenkoron ugyanolyan módon fessek, ez alól a szabadnap sem ad feloldozást. Ilyen módon érzem magam jól a bőrömben és kimondatlan elvárássá is vált az elmúlt másfél év alatt, alkalomtól vagy annak hiányától függetlenül.
Mavis csupán a füle tövét mozdítja, jelezve, ő is hallotta az érkező ittlétéről tanúskodó hangot, továbbiakra azonban nem adja bundás fejét. Nem alszik vagy nem mélyen, tudata peremén jelen van, hogy mi történik körülötte. Könnyednek is beillő mozdulattal állok fel a kanapéról, egyúttal a gépet is emelem és míg az ajtó mellett lévő kijelzőhöz megyek, az útba eső komód tetejére teszem át azt. Mindennek megvan a maga helye ebben a lakásban, a használaton kívül eső tárgyaknak pedig különösen. A kamera mutatja a kapuban várakozót, akit eszemben sincs tovább váratni. A panelen lévő gomb megnyomása enged a zár makacsságán, könnyeden tudja belökni az ajtót. Mialatt tovább várakozom, hiszen időbe telik, míg a lift vagy a lépcső használatának köszönhetően felér a megfelelő emeletre, kezeimet magam előtt helyezem egymásra. A valamivel később megszólaló, más jelzéssel bíró csengő hangjára pedig kinyitom a bejárati ajtót.
Ellágyult vonásaim helyettesítik az őszinte mosolyt, nem szokatlan tőlem, hiszen ismer már, tudja miként fest arcberendezésem találkozásaink alkalmával, amelyeket minden esetben kifejezetten várok.
- Örülök, hogy itt vagy. Gyere, kerülj beljebb. – Az arcra hintett, könnyed és röpke csókért hajolok az invitálás kezdéseképpen és tükörmásként ejtem arccsontjára viszonzásul a gesztust. - Köszönöm. – Bókot fogadni úgy hiszem tudni kell, felesleges szabadkozások és sallang nélkül. - Te sem panaszkodhatsz. Nagy volt a forgalom? – Ellépek az útból, hogy kényelmesebben átléphesse a küszöböt, önmaga beljebb kísértekor, az ajtót pedig mögötte csukom be.
– Tudod, hogy nem kellett volna. – Röviden megcsóválom a fejemet, de természetesen átveszem a látogatás alkalmára szánt palackot. - Velem tartasz egy pohárra? – Lélektükreim párjával az övéit fürkészem, ha elfogadja, akkor két pohárért fogok indulni, ha nem, akkor később kerül fogyasztásra az üveg tartalma, magamban ritkán fordul elő, hogy az élvezetének hódoljak.
- Franz otthon maradt? – Hiánya mindenképpen a maga legnagyobb természetességével hozza a kérdést. Említésére Mavis is reagál, jobban, mint a csengő korábbi, inkább kellemetlen, de mindenképpen figyelemfelkeltő zajára. Fejét emeli és két lélegzetvétel sem telik bele, hogy lehuppanjon, korábbi kényelmes helyéről. Körmei hiába vannak rövidre vágva, így is csattognak a padlón, hátsófelét ilyenkor pedig nagyobb lelkesedéssel csóválja, mint amikor a foga alá valónak ígéretét látja a kezemben. Közeledése egyértelmű körbe udvarlásba fullad a lakásba lépő férfi lábai körül, keresi az említett négylábú társat; ezek a látogatások neki is társaságul szolgálnak, már amikor Franz is felbukkan. Mavis számára már egyetlen alkalom is onnantól kezdve megszokásnak számít, hogy több alkalomról szót ne is ejtsünk.
- Egész héten az alvás foglalta le a leginkább, sétával se tudtam hatni rá. – Pedig általában annak az ígérete mindig zsibongást hoz magával nála, kivéve az utóbbi napokat. Nem aggódom, nem ez az első ilyen eset, ő is kelhet bal lábbal – esetében lábakkal –, akár több alkalommal is egymást követően.
- Helyezd csak magad kényelembe nyugodtan, a járást már ismered. Hogy megy mostanában a sorod? – Figyelmemet a leginkább neki szentelem, noha Mavis is a magáénak követel belőle valamennyit. Kobakjának puha szőrébe simítom ujjaimat válaszul törleszkedésére, míg vendégemet kísérem a nappali irányába. Ott kellemesebb körülmények között folytathatjuk a beszélgetést.
Az elmúlt időszakban nem mindig voltam elérhető, nehezebben alakultak a magánjellegű telefonhívások. A munka és Jackson, természetes, hogy nem feltétlenül tudok azonnali rendelkezésre állni, de megteszem, ami tőlem telik. Akkor is, ha gyakran úgy tűnik, ez nem igaz.

A földszinten lévő üzletből, amely mára már tekintélyes kalligráfia s művészbolttá nőtte ki magát, elhelyeztem a saját rendelésem, mert csak azért elvenni anyagot, mert a saját boltom, nem éppen a jó példamutatás. Tudom, mire visszatérek, a készleten nem lévők már rendelés alatt lesznek, s mire szükségem lesz rájuk, addigra meg is érkeznek. Az első értesítő meg is érkezik, ahogy megállok a kocsival a parkolóban, ami kiváló emlékeztető arra, hogy teljesen lenémítsam a telefonom. Most csak Michelle számára fogok létezni, mint minden alkalommal, amikor az adott tennivalóra koncentrálok. A jelen pillanatban benne lenni volt a legnagyobb kihívás, s felvettem a kesztyűt, amivel kihívott, s mostanra már egészen jól haladok abban, hogy a jelenleg dívó, legyünk multifunkcionálisak ellentéte legyek. Elmerülni egy dologban, arra koncentrálni.
Nyugodtan várakozom, s nem keresem a kamerát sem, hogy valami idétlen arcot vágjak. Az csak Franz társaságában ment, azóta leszoktam olyan dolgokról, mint a bolondozás, egyet kiviéve, mikor modellkedés van. Ott nem lehet magamba zárkózni és mogorvának lenni, s ez is segített abban, hogy nem vonuljak teljesen magamba. A napszemüveget addigra már az ingem felső zsebébe teszem, ott a helye most.
Nem érek Michellehez, meg úgy általában senkihez sem szeretek hozzáérni, ez némely esetben gondot okozott, így megtanultam azt, hogy úgy teszek, mintha, valójában tényleg nem érek hozzá, csak képes elhinni, hogy az meg is történt. Talán a megfelelni vágyás adja, vagy a béke vágyása, egy ideje már nem foglalkozom ezzel. Elég sok ilyenben volt részem gyerekkoromban, hogy megtanuljam, mit és meddig lehet. Ezért vágta őket fejbe a lázadásom, mélyrepülésem és a botrányaim, amiket mostanra már hátrahagytam. Nyomós okot is kaptam, hogy tegyem meg.
- Köszönöm, kedves vagy - Lépek beljebb az invitálásra. - Most kezd megindulni a tömeg, ahogy közeledik az ebédidő - s még időben találtam parkolóhelyet. Ha messzebb lett volna üres hely, akkor sem lettem volna ideges tőle.
A kedves tagadásra egy mosollyal válaszolok, hogy átadtam az üveg bort, s elfogadta.
- Örömmel fogadom a kínálást - Ha fel kívánja bontani, úgy elfogadom a pohár bort, noha sokat nem iszok belőle. - Egy keveset mindössze, a kocsival vagyok. Remélem, ízleni fog.
Sosem titkoltam, hogy tetszik, ahogy viseli a szemüveget. Azt tudni kell hordani, s ért hozzá. S minduntalan meg is akad rajta a tekintetem, a keret és az ahhoz járó méltóságteljességet parancsoló érzetet érzékelem belőle.
Most nincs kabát, nem is hoztam, így hagyom magam vezetni, ám Franz említésére kopogások sora vegyül Michelle szavaiba.
- Franz úgy döntött, hogy inkább pihen a mai napon. Amit sajnálok, mert Mavis legalább kijátszhatta volna rajta magát vele - vagy legalábbis el lettek volna együtt. Franz nem egy ugrálós fajta, túl nyugodt, ha lehet mondani. - Megsimogathatom? - Ha szabad, csak akkor guggolok le Franzhoz képest egészen más méretekkel bíró kutyához.
- Szia Mavis - a kezem tartom elé, hogy ismerkedhessen velem, még akkor is, ha már régóta ismerjük egymást. - Most nem jött Franz, amit sajnálhat. Senkinek nincs olyan nagyszerű négylábú barátja, mint Franz.
Jorg kutyája mindig egyből a lábamra ül és úgy néz fel rám. Egészen jó taktika, hogy vegyem fel, mert máskülönben vagy nem mozdulok, vagy megtanul repülni, ahogy lépek. Az a kutya még Mavisnél is kisebb.
- Akkor ez valami kutyahét lehet. Franz is csak heverészik, még a labdát sem akarja visszahozni, csak lefekszik és rágja. Vissza nem hozná. Majd legközelebb - felállok, s ha megsimogathattam, akkor a kezemre nézek. - Megmosnám a kezem - máskülönben nem nyúlok semmihez. Hipohonder nem vagyok, régi megszokás csupán.
- Köszönöm - a kanapén foglalok helyet, hogy ha kedve van, közelebb ülhessen hozzám, s Mavisnek se kelljen ide-oda pásztáznia közöttünk, ha arra támadna kedve.
- Jól, köszönöm. Az üzlet ismét bővült, lassan azon kell gondolkodnom, hogy vagy megveszem a mellettem lévő boltot, vagy költöztetés lesz - azzal a hírrel várok még, hogy jövő héten utazok haza a családi fészekbe, mert anyám minduntalan azon mesterkedik, hogy elfogadjam végre a posztját a családon belül, ha már nem lesz képes a család krónikása tisztét vinni. Ahogy összeraktam a darabkákat a nevelésemből, rájöttem, hogy annak is neveltek, lévén, csak anyám tud még nálam is többet a családról. Márpedig nincs kedvem hazaköltözni hosszabb időre.
- S neked? - mosolygok rá egy pillanatra. Nem tartozik rám az elfoglaltsága, s magánéletének jó része, azt meg is hagyom mindig az illetőnek. - Múlt héten nehezen értelek el. Gondolom, tele voltál munkával. Egészen jól magamra ismertem benne. Sűrű volt nekem is az a hét - ennyit teszek csak hozzá, hiszen velem is volt már úgy, hogy elérhetetlenné váltam napokra, mikor teljesen tele voltam mindennel. Arról nem is beszélve, amikor évekre eltűntem a mocsárban, akkor valóban nem léteztem a saját családomnak, nem is nagyon találtak meg.

Apró állbillentéssel nyugtázom a kérdésre kapott feleletet. Az említett jelenség nagyon is valós, noha ez a város sosem alszik, vannak olyan hullámok, amikor viszonylag elfogadhatóbb mértékű az utakon közlekedők száma, máskor viszont egészen kellemetlenné tud válni, amiképpen megnyúlik a tétlen, tömött sorokban való üldögélés a kialakult dugóban.
- A közelben tudtál parkolni? – A megbeszélt látogatások alkalmával igyekszem figyelni arra, hogy lehetőleg a legkevésbé toljak ki vele, nem csupán a lehetetlen autósorok, de ugyanúgy a parkolóhelyek kérdésében is, senki számára nem kellemes, hacsak nyűggel jár a vizit, bármennyire is kedves számára a fél, akihez érkezik. Nem mindig sikerül elkerülni a legnagyobb körültekintés ellenére, ezzel magam is tisztában vagyok.
- Értettem, akkor csak egy keveset. – Erőltetni semmiképpen nem fordulna meg a fejemben, ugyanolyan természetességgel fogadtam volna az elutasítást is, mint amilyen módon most a pohár párosért nyúlok, az egyik üvegberakásos szekrénybe. A benne fellelhető holmik, szellős, mégis kínosan tökéletes elrendezésben találhatóak, pontosan olyan módon, ahogyan egy kiállításon is megállnák a helyüket. Gyakran van olyan érzete az egész lakásnak, mintha nem lakná valójában senki.
A palack mellé kerül a két kiegészítő is, a nappali felé vezető út egy pontján és amint Franz említésre kerül, Mavis hangulata egy csapásra változik meg, előkerülésének hozadékával. Lelkesen udvarolja körbe a lakásban tartózkodót, talán keresve a számára fontos társat, mégis hol lehet. Erre a kérdésre pedig, ha ő nem is, de én mindenképpen választ kapok. - Én is sajnálom, de megértem. – Odáig nem merészkedek, hogy azon állítással éljek, Mavis is, mert ez azért így ebben a formában nem lenne igaz több okból kifolyólag sem. - Persze, nyugodtan. – Apró társam örömmel fogadja a vele tisztelettel bánó közeledését, hátsófele szakadatlan ide-oda rázása és mellső mancsainak a hozzá leguggoló karjára támaszkodása egyértelmű jeleket ad arról, mennyire nincs ellenére a kedveskedő gesztus.
- Nála sincs látható oka a sztrájknak? – Egyelőre nem különösebben aggaszt az, amiképpen Mavis viselkedése az elmúlt napokban tetten érhető volt, de ha nem változik a hétvégéig, azért mindenképpen megejtünk egy látogatást az orvosánál, amolyan jobb félni, mint megijedni hozzállással.
- Menj csak, tudod merre a fürdő. – Mialatt a kézmosást intézi, addig előveszem a bor kinyitásához szükséges dugóhúzót. Az eszköz használatához erőkifejtésre semmiféleképpen nincsen szükség, majdhogynem magától teszi a dolgát. Halk hang jelzi a palack nyitását, utókísérőként pedig követi a poharakba kevés mennyiség kitöltését is. Tekintettel vagyok arra, hogy Adam még vezet a nap folyamán, nekem pedig még akad némi munkám. Az öblös, talpas kristály kettőst a dohányzóasztalhoz viszem, alátétek kíséretében, amelyekre kerülnek végül. Ő nem szereti, ha a bútorlapra csupaszon kerül a pohár alja és ebben nem is tudom hibáztatni, számomra is alapvető a használata. Mavis felugrik a szófára, leül és figyelmesen várakozik, gombszemeit konzekvensen abba az irányba függesztve, ahonnan vendégem visszatértét várja.
- Melyiket tartod kézre esőbbnek? – Akárhogy is, a költözés vagy a vásárlás mellett teszi le a voksát, mindenképpen nagy lépésnek számít mindkettő. Más-más okból kifolyólag természetesen.
- Leginkább elfoglaltan. Rengeteg a munka, ami sok túlórát követel. – Panaszkodásnak semmiféle jele nem ütközik ki a hangomból, tulajdonképpen szeretem, amikor elfoglalt vagyok és úgy vélem, ismer már annyira, hogy tudja, képtelen volnék nem befejezni azt, amibe belekezdtem. Következésképpen ezen attitűd, ha lehetséges, még többet leszabdal az egyébként is szűken mért szabadidőmből.
- Néhány napra magamra maradtam az irodában, emiatt találtál meg nehezen. Sok a megrendelésed? – A témát könnyűszerrel fordítom vissza rá és ennek nem csupán azaz oka, valóban érdekel, miért vált oly sűrűvé az ő élete is.

- Természetesen – bólintok. A versenyszellem nálam annyiban merül ki, hogy amit akarok, azt el is érem. S most is úgy érkeztem az utcához, hogy eljöttem teljesen idáig, mert elvégre ide jöttem, s ha közben találok parkolóhelyet, akkor leparkolok.
- Köszönöm – Michelleben amit kedvelek, s valószínű, bennem is bennem van, hogy senkire nem erőltetek semmit. Ha kér és akar, kap, ha nem kér, nem kap.
Mások talán feszengenének ekkora rend és tisztaság láttán, nekem viszont a lételemem. Ebben nőttem fel, s a katonaság sokkal inkább rákényszerített arra, hogy a kevesebb több és sokkal jobban lehet rendezettségben és tisztaságban tartani úgy mindent. Később pedig sokkal könnyebb volt szinte a semmivel a nyakamba szedni a világot, mint hogy egy nagy puttonyt cipeljek magammal. Jóval kevesebbel is beérem, mint amit megengedhetnék magamnak.
Mosollyal nyugtázom Michelle válaszát Franzot illetően, aztán Mavis máris kisajátít magának, s örömét látom a szemén és a szüntelen farokcsóválása mellett a mancsa nyújtogatására is. Hagyom, hogy hozzám érjen, láthatóan nagyon szereti mindezt s miután megkaptam az engedélyt, hogy hozzá érhetek, úgy vakargatni kezdem a fülét, simogatás és kezem odanyújtása után. Sosem rohanok le egy kutyát vagy állatot a figyelmemmel, megvárom, hogy a saját tempójában fogadjon be.
- Nincs. Ritkán szokta csinálni, s mindenre a válasza a rezignált, hagylak békén én is téged a válasza, szavak nélkül – mert az nagyon érdekes lenne, ha megszólalna. De a viselkedését már értem annyira, hogy tudjam, most békén kell hagyni. Terápiás célból került hozzám és a kezdeti vonakodás ellenére, sokat megértettem önmagamból. S általában ilyenkor gondolkodom el, hogy ezt most saját maga döntötte el, vagy belőlem érzi azt, hogy vissza akarok venni minden külvilági kapcsolatot. Érdekes lenne ezt megtudni.
- Mavisnél sincs jele? - Nem mai járat már ő sem, s bár aggódnék, ha baja lenne, megérteném, hogy ez van. De akkor biztosan többet hoznám ide Franzot is. Valahogy nagyon jól fel tudja Mavis vidítani Franzot, ezért is lepődtem meg, hogy most nem akar jönni.
- Köszönöm – azzal eltűnők pár percre a fürdőszobában, gondosan ügyelve arra, hogy minden, amit használok, ugyanúgy kerüljön vissza.
Mavis várakozó arckifejezésén elmosolyodok. Talán Franz is ezért jó ötlet, hogy köteleztek rá, vegyem magamhoz. Ember nem tud ennyire feltétel nélkül szeretni, s elfogadni, ugyanakkor őszinte lenni.
Helyet foglalok, s ha Mavis közeledne felém, csak akkor érek hozzá, ha egyértelmű jelét adja, hogy szeretné, amúgy békén hagyom.
- Vásárlás. Elég régóta ott van a bolt, s a vevők megszokták és meg is kedvelték, otthonosan közlekednek benne – s mert közvélemény kutatás is volt, amiben egyértelműen jelezték, szeretnék, ha a bolt bővülne, de helyben.
- Egészségünkre – emelem felé a poharam, s kortyolás előtt felfogom az érkező illatot. Kíváncsi vagyok a véleményére. Nem szokásom koccintani, csak kivételes alkalmakkor.
- Érthető – sosem voltam mérges, ha valaki elérhetetlen. Nekem is vannak ilyen időszakaim és nem, egyáltalán nem szeretem, ha ezt a szememre vetik. Olyankor úgysem lehet velem kommunikálni, annyira magamba vonulok fejben és mindenben. S ugyanez van, ha nagyon pörög az élet velem éppen, se nm feltétlenül tudok mindenre azonnal reagálni.
- Kemény lehetett – kortyolok újabbat a pohárból, majd nesztelen a pohár alátétre helyezem a poharat.
- Elég sok. A napokban vettem fel még valakit, aki tud foglalkozni a rendelésekkel, s tervezek még egy alkotóval egy szakmai elbeszélgetést – hiszen így lehet fenntartani a vállalkozást úgy, hogy a családi hangulat meglegyen. Mert nem szeretnék nagyvállalatot alkotni belőle, nem erről szól nekem ez a hivatás.
- Mikor lesz a bírósági szünet? - Arra emlékszem, hogy akkor is dolgozni szoktak, de hátha lesz kedve hazaruccanni velem, már ha akar és nem terveztek más programot. S nem is a teljes időre foglalnám le.