Nem szokványos az, hogy egy járőr egyedül legyen, puszta logika alapján, hogy kettő mindig jobb, és ha az egyiknek épp a gyomorszájára lépnek, a másik tudjon nevetni, vagy valami hasonló. Most viszont, a nyári szabadságolások és a bizonyos helyeken megerősített rendőri jelenlét kettősével Carlos kapott néhány hetet a felemelő társaságom és a saját készítésű karamellás pattogatott kukorica gombócaim nélkül. Mindig húzta rá a száját, de aztán csak megette, úgyhogy tudom, hogy hiányozni fog neki. Lehet, hogy ez még jót is tesz a kapcsolatunknak. Azt mondják, a távolság csak megerősíti a kötődést, nem? Lehet, hogy gyakrabban kéne külön kéretnem magam tőle. Nem csak azért, mert így igazán értékelni tud majd, de azért is, mert jót tesz majd a vérnyomásának. Valahogy mindig túl magas, mikor én is ott vagyok. Bár lehet, hogy természeténél fogva vörösödik a feje.
Viszonylag könnyű estének ígérkezett; hajnali háromig szól a műszakom, ami azt jelenti, hogy úgy ötre már ágyban is lehetek, és még sikerülhet délelőtt felkelnem. Nem szeretek sokáig aludni, izzadt érzés, és ráadásul a napom is elmegy vele. És láttam, hogy Sam sunyiban megdöntötte a Super Mario Bros rekordomat, úgyhogy nyilván rá kell szánnom a napomat, hogy ezt jóvá tegyem. Akkor is, ha a Dance, Dance Revolution rekordját lenyomni két hetembe és legalább öt kilómba telt.
Egy kicsit fura volt a rendőrautó csendjét hallgatni, úgyhogy jobb híján kihasználva az alkalmat, hogy Carlos nem csap rá a kezemre, benyomtam a rádiót az egyik főbb csatornára. – I just took a DNA-test, turns out, I’m a hundred percent that…! – Carlos bizonyára Bohomont, Oklahomából szökött, azért ilyen merev, hogy még Lizzo sem tudja éneklésre ösztökélni. Vagy lehet, hogy szégyelli, hogy ő az egyetlen latino, aki nem tud táncolni. Az olyan lehet, mintha én nem szeretném a Maroon 5-ot, gondolom (ami nevetséges, mert az egyik legjobb banda, ami valaha létezett…!), úgyhogy nem haragszom rá érte. Mindenkinek vannak gyengeségei.
Anya néha szívrohamot kap, mikor nem vagyok otthon és látja az országos híradóban, hogy valami történt New Yorkban. Mindig el kell magyaráznom neki, hogy nem, nem én vagyok itt az egyetlen rendőr, és csak egy elég kicsi területen járőrözünk Brooklynban, szóval ha valakit meglőnek a Bronxban, az valószínűleg nem én leszek. És amúgy sem mernék meghalni az engedélye nélkül. A valóság az, hogy általában ennél jóval kevesebb dolog történik, és nem annyira a „rosszfiúk elkapása” a feladat, mintsem az állandó rendőri jelenlét biztosítása. Az esetek nagy részében a járőrkocsik puszta jelenléte elég lehet. Néhány bírság kiosztásán túl csak két csendháborításhoz és egy folyamatban lévő lopáshoz hívtak ki; az előbbi kettő közül az egyik azzal ért véget, hogy a nőt (mert ő verte a párját klumpával azután is, hogy én odaértem) bevittem a fogdába, hogy kialudja a tömény piát, amit megihatott, a lopásról meg kiderült, hogy csak patkányok.
Minden utcán lassan hajtottam el; néhány bezárt bodega és építési területet lezáró furnérlemez kerítés mellől gyanúsan gyorsan illantak el az addig azt támasztók, de nem törődtem vele. Az egyik sikátorban valami gyanúsan motoszkált, de kiderült, hogy csak egy borzas macska. Három utcával lentebb vettem egy húsgombócos szendvicset Alnál, egyik kezem a kormányon, a másik a celofánon, ahogy lassan végiggurulok az utcán. Lizzo még mindig nem érti, hogy miért csak akkor nagyok a férfiak, míg nagynak nem kell lenniük.
Ha az ember egyedül van, minden rutin és nyugodtság ellenére tudja átverni saját magát; olyanokat látni vagy hallani, ami nincs ott, de tudva, hogy nincs melletted más, aki a segítségedre van, minden impulzus felerősödik. A bárok, kocsmák és klubbok mellett mindig különös óvatossággal hajtunk el, mert… Nos lássuk be, hogy a legtöbb dolog körülöttük történik. Ha más nem, akkor valaki annyira be van rúgva, hogy már a világát sem tudja, és haza kell kísérnünk, mielőtt balesetet okoz.
Bár számítottam arra, hogy legalább egy ilyen esetnek lennie kell még az este folyamán, mégis meglepett, mikor az egyik sikátor mellett elgurulva ott mozgást érzékeltem. Nem lehettem biztos benne, nem-e valami mást látok, mint amire gondolok (számtalan, ártatlan voyeurista párt sikerült már halálra rémítenünk), így kicsit visszatolatok. Épp időben ahhoz, hogy ki tudjam venni a sziluettekből, hogy valaki nagy egy nála jóval kisebbet üt meg. És nincs egyedül.
A rövid sziréna felharsan, a fényszórók pedig kék-vörös villogással töltik meg az egyébként igen sötét sikátort. Ketten azonnal futásnak erednek a másik irányba, a másik kettő még egy kicsit időzik; valamit mondhatnak a lánynak, aki félig a földön fekszik, bár nem hallom, mert épp akkor csapom be a kocsi ajtaját magam mögött. Futólépésben sietek oda, az egyik kezem a mellkasomra erősített rádión, a másik a csípőmnél oldalt lógó fegyver felett; mire a lányhoz érek az ajtó mellett, az ismeretlenek már a sikátor másik oldalánál járnak, és könnyű szerrel fordulnak be a sarkon. Túl sötét van ahhoz, hogy bármi különlegeset lássak belőlük, így beszólni sem tudok a központnak.
Sötét karikákat festenek a szemei alá a villódzó fények, és azt kell mondanom, hogy a pirosban egészen ijesztően halottas színt kap az arca. Látom, hogy mocorog, hogy a szemei ide-oda ugrálnak, úgyhogy bármekkorát kapott is, még eszméleténél van. Nem tűnik annyira dezorientáltnak, hogy komolyan aggódjak érte (az egyértelműn túl), viszont egyértelműen látszik rajta az ijedtség. Vagy én vetítem ki rá; fogalmam sincs, de helyette is féltem egy kicsit.
– Hé, jól van? – szólítom meg nyugodtan, de határozottan, próbálva elcsípni a tekintetét. – Wiess járőr vagyok, NYPD. – Ha a szemaforként forgó színekből és az egyenruhából nem lett volna egyértelmű. – Megütöttek? Beütötted valamid? Elvihetlek a legközelebbi kórházig, ha rosszul érzed magad.

Nem csak a körzetben, de az egész városban (és minden másik nagyobban) az erőszakos bűncselekmények több, mint felének oka a drogfogyasztás. Vagy azt akarják fedezni, ezért betörnek valahová, vagy nem jutnak hozzá időben az anyaghoz, amitől egészen egyszerűen eldurran az agyuk, és ha kell, bárkin átgázolnak az új magaslat után epekedve. Talán néha úgy tűnhet, mintha valami naiv paraszt lennék a kukoricamezőkről, de nem csak jávorszarvas akadt Maine-ben, hanem drogtanyák is, amiket mindig minél messzebb kerültünk, mikor a nagyforgalmú utakat kiváltó földutakon bicikliztünk a többiekkel. Igazából ott volt az első, hogy holttestet is láttam; talán nyolc évesek lehettünk, és egy nagyobb srác jött oda hozzánk azzal, hogy akarunk-e hullát látni. Nyolc évesek voltunk, tele morbid kíváncsisággal, úgyhogy naná, hogy akartunk!
Szegény fickó ruházata azelőtt is foltos lehetett, hogy telibe hányta (utólag tudom, hogy a túladagolás miatt), a szája sarkára pedig rászáradt a kibugyborékoló nyál. A szeme csukva volt, de ha nem lett volna, alighanem látjuk, hogy fennakadtak. De nem tűnt halottnak; jó pár hozzá hasonló részeget láttunk az árkokba borulva péntek-szombat estére virradólag, főleg, ha közelebb mentünk a sínekhez és az amelletti kocsmákhoz, úgyhogy nem akartuk elhinni, hogy halott. De közelebb sem mentünk, hogy megbizonyosodjunk róla. Mikor a távolból meghallottuk a rendőrautó közeledését, úgy pucoltunk el, hogy csak úgy porzott utánunk az út.
Sokan elítélik őket, de én inkább csak sajnálom. Elképzelni sem tudom, hogy miféle fájdalom és elveszettség vezet ahhoz, hogy valaki függővé válljon – és sosem írom le őket, ami a kivezető utat illeti. Elvégre, Carlosnak is sikerült.
Gondolataim első fonala úgyhogy ide vezet, ami a helyzetet illeti; talán egy rosszul sikerült drogügylet. Nem mondom, a lány szeme alatt húzódó karikák alapján még ezt is el lehetne hinni, de más alapján nem tűnik annak. Ahhoz túlzottan ápoltnak tűnik, a bőre színe rendben, még ha sápadt is, a szemei pedig nem véreresek. Persze, sokan sokáig sikeresen titkolják a függőséget. A lány enyhe diszorientáltságát azonban egyelőre az ütés és a döbbenet számlájára írom.
– Máskor is? Ezek a fickók rendszeresen zaklatják? – Megbizonyosodva arról, hogy ép eszénél van, visszaváltok a formálisabb megszólításra. Az instant tegezést általában csak akkor szoktuk bevetni, ha nem tudjuk, az illető mennyire van magánál. Aki nincs, akár sérülés, akár valamilyen tudatmódosítószer hatása miatt, az a közvetlenebb beszélgetést gyakran úgy értelmezi, hogy ismer minket, csak nem emlékszik, és könnyebb együttműködésre bírni.
Szeretném megkérdezni tőle, hogy megtudja-e mondani a nevüket, hogy beszólhassak a központnak, de a gyenge hangon feltett kérése végül prioritást kap. Egyelőre. Óvatosan lépek odébb, egy pillanatra még megszorítva a vállát, hogy a földre hullott táskába szedjem vissza a holmijait. Egy ajakbalzsamról le kell szednem némi koszt meg levelet, reméljük, hogy csak a délutáni eső miatt vizes, de azért gyorsan letörlöm egy zsebkendővel, és csak azután teszem be a táskába. Zsebkendőt viszont készséggel nyújtok a saját zsebemből; most épp úgy tűnik, hat az új gyógyszer, amit használok, de sose tudni, mikor jön rám az újabb szénanátha-roham.
– Az agyrázkódás nem komolytalan dolog – vonom össze a szemöldököm szigorúan, ahogy elnézem, hogy támaszkodik a falnak. Talán mégsincsen annyira jól, de engedély nélkül nem igen érhetek hozzá, mint kiderült a legutóbbi szexuális zaklatás felvilágosító órán, ahová kötelező évente eljárnunk, ugyanúgy, mint az érzékenyítő tréningre, meg a tűzvédelmi oktatásra. Egyiken se tanulunk túl sokat. – Mi a neve? – teszem fel a kérdést, ha már én az enyémet elmondtam. – Ismerte azokat, akik az előbb elrohantak?
Látszik, hogy nem akarja komolyan venni a szituációt, nem tudom, azért-e, mert fél, vagy mert kényelmetlenül érinti. Egyszer voltam Európában egy fél nyarat, két barátommal még az egyetem előtt elmentünk hátizsákos turistáskodni, és Krakkóban ellopták a táskámat, benne minden iratommal. Nagyon degradáló volt ezek után órákig magyarázni a rendőrségnek, akik nem igen tudtak angolul, hogy nem tudom bebizonyítani, érvényesen vagyok-e az országban, mert azt is ellopták, hiába mondják, hogy ez kell a feljelentés megtételéhez. Végül küldtek valakit a nagykövetségről, de azért azóta is inkább kerülném a várost.
– Le kéne ülnie valahová, pár percre – jegyzem meg mindentől függetlenül. Hiába nézek viszont körbe, a sikátorban még csak egy adag doboz sincs, nemhogy bármi alkalmas az ülésre, és még a házak előtt sincs a szokásos lépcsőfok. Jobb híján visszasietek a kocsihoz, hogy kinyissam az anyósülést, ami amúgy is közelebb van a járdához, gyorsan hátradobálom az ülésről az NYPD-logós laptopot meg a vacsorám maradékát, aztán nyitva hagyva az ajtót visszasietek a lányhoz, hogy odakísérjem. Ha igényli, akkor megtámaszkodhat bennem, bár eszemben sincs feltételezni, hogy egy nőnek feltétlen a férfi segítségére volna szüksége, vagy bennük ne munkálkodna annyi büszkeség, mint bennünk. Mert ez a gondolatmenet szexista volna. Ennyit azért megtanultam a tréningen.

Amikor a gyerekek beöltöznek rendőrnek, kitalált bankrablókat, „gonosztevőket” fognak el, képzeletbeli nyomokat kutatnak fel, és nagyon sokáig azt hiszik, hogy a rendőrök valóban ezt csinálják – a nyomozók léte csak később tudatosul, és szerintem sokan még akkor sincsenek egészen tisztában a rendszer működésével, mikor már belekerülnek. A valóságban csak nagyon piti ügyeket nyomszakértünk mi; lakásbetöréseket, csendháborításokat, autóbaleseteket… Ahol nem történnek nagy dolgok, de ugyanúgy mindent fel kell címkézni. Ha a nyomozóknak nincs kedvük ezzel szórakozni, akkor elég gyorsan vakkantják oda az utasításokat; helyszín biztosítása, feltérképezése, bizonyítékok gyűjtése. A megfelelő dolgok a laborba indulnak, a többi megtalálja az útját a bizonyítékraktárban, millió papírmunkával vegyítve.
De nem ez az általános. Az általános az, hogy egy este kihívnak legalább tíz-tizenöt csendháborításhoz, vélt vagy valós lopáshoz, öngyilkosságra készülőkhöz, magukat túladagolókhoz, hajléktalanokhoz, akik valamiért zavarják az ott élőket… Sok kollégám szerint túl sokat várnak el a rendőröktől újabban. De szerintem mindig is így volt, ezt csinálják a rendőrök; felszedik azokat a darabkákat, amiket a társadalom nem tudott. Sokkal több ebben a szociális érzékenység, a társadalmi problémák végtermékeivel való küzdelem, mint a törvények betartatása.
Az ilyen esetek, mint ez most, egy kicsit mindkettő. Szeretném megtudni, kik voltak ezek a fickók; ha most képesek voltak akármiféle okkal rátámadni egy legfeljebb ötven kilós lányra, akkor megteszik máskor is, és talán már korábban is – sokszor az ilyen, látszólag össze nem függő letartóztatásokból kerülnek ki az új nyomok korábbi, stagnáló esetekhez. De a lány – Billie, azt mondja, bár amilyen sokáig gondolkodott rajta, nem tudom, higyjek-e neki – nem úgy tűnik, mint aki segíteni akar.
Most már egészen biztos vagyok viszont benne, hogy fél. – Azért az emberek általában feljelentést szoktak tenni az efféle próbálkozások után is – jegyzem meg. Mondhatnám neki, hogy „és felszereltetnek egy új biztonsági rendszert”, de a bár állapota alapján erre nincs pénzük, ő meg valószínűleg lelépne annyival, hogy „oké, akkor ezt teszem, viszlát”.
Pedig nem úgy néz ki, mint akinek bárhová le kéne lépnie egyedül. Hiába próbálok segíteni neki egyenesen járni, látszik hogy egy kis gondja akad a koordinációjával, és a szeme sem fókuszál eléggé. Márpedig ha részegség miatt lenne, azt érezni lehetne. Ebben a mértékben már méterekről. Ahogy az utcai lámpák fénye alá érünk, és meglátom a tarkója felől csordogáló vért, már biztosra veszem, hogy beviszem. A fejbőr alatt sok az apró erecske, amitől egy valóban semmiség is tud úgy tűnni, mintha az életedet veszélyeztetné, de az ilyesminél a kockázat sosem éri meg. A lány fejében nyilván ez nem így van.
– Nézze, nem tart sokáig, rendben? Elmegyünk a kórházba, itt van a közelben, addig felveszem a vallomását, aztán hazaviszem. Jó? – Valójában törvény adta lehetőség köteleznem rá, hogy vallomást tegyen; a feljelentést magát én teszem meg, hivatalból. Ha legalább alapos gyanúval tudom feltételezni, hogy szemtanúja volt egy bűncselekménynek, kötelezhetem rá, hogy velem jöjjön. Csak nem szeretek élni vele. Bár az emberek általában maguktól is megteszik.
Természetesen ellenezik. Vajon attól fél, hogy a fickók jönnek vissza? Hogy megtudják, hogy ő tett vallomást ellenük? A helyében jobban félnék attól, hogy mi lesz, ha nem teszi meg, és szabadon járkálhatnak tovább. Valószínűleg legközelebb nem lennék itt épp időben, ahogy más sem. Épp nyitnám a szám, hogy fejcsóválva ragaszkodjak ahhoz, hogy velem jöjjön, amikor látom, hogy a szeme elkezd felfelé fordulni, ő pedig kibillen az egyensúlyából. Reflexszerűen kapok utána, bár így is csak a fejét sikerül megmentenem attól, hogy a betonra vágódjon. Kevés súly is tud rettentően soknak érződni, ha nincs meg benne az öntudatos tartás. Az övében pedig nincsen.
– A fenébe! – morgom magamnak. Most egy kicsit jó lenne, ha Carlos itt lenne; ketten könnyebben tudnánk beemelni a kocsiba; vagy legalábbis hívni egy mentőt, hogy jöjjön érte. Az viszont nem tűnik jó megoldásnak, hogy ott hagyjam a földön, míg ki tudja, mennyi idő múlva megérkezik egy mentő. Nem mondom, hogy túl könnyen megy, vagy hogy túl kecses, de amennyire tudom, megemelem a karja alá nyúlva, aztán előbb a felső részét teszem az ülésre, aztán a lábát elé. Aztán próbálom nem hagyni, hogy rádőljön a váltóra. Így viszont félő, hogy a másik felé dől el, úgyhogy gyorsan bekötöm a biztonsági övét – amit jó ideje nem használtunk már, amolyan fél-hivatalos előírás, ha gyorsan kell kipattanni a kocsiból –, aztán rácsukom az ajtót. Leengedem az ablakot, miután beültem, hogy friss levegő legyen ott… A szendvicsem illata helyett.
A rádión beszólok a központnak, hogy a kórház felé kell vennem az irányt; nem szokatlan, sajnos. Ez csak azt jelenti, hogy másodlagos leszek a kirendeési listán, míg vissza nem csekkolok. Szerencsére ez viszonylag laza este.
A következő kérésem a diszpécser felé, hogy csörgesse meg nekem a Brooklyn Presbyteriant; az a sürgősségi van legközelebb hozzánk. Ha használnám a hangjelzést, valószínűleg gyorsabban odaérnék. De lehet, hogy a kapitánynak lenne hozzá egy-két szava; nem sürgős esettel megyek helyszínre. A villogót azért felkapcsolom a kereszteződéseknél, némi előnyre téve szert; habár az utat figyelem, fél pillantásokat azért vetek az utasra is. Ha közben magához térne, a végén megpróbálna kiugrani. Itt van nyitógomb, a hátsó üléssel ellentétben.

Mert azok az emberek nem tudják megoldani a saját problémáikat. Nem akarom hangosan is válaszolni, de nem úgy tűnik, mintha most épp ő a helyzet magaslatán lenne. Nem azért, mert nő, félreértés ne essék; elég szerencsés vagyok ahhoz, hogy az életemet tulajdonképpen jelentős mértékben meghatározták az erős női karakterek, akik nagyon is szembementek a sztereotipikus elesettséggel. Mondjuk igazából azzal sincs baj. Az egész univerzum egy kiegyenlített játszma; ha nem lenne „gyenge”, nem lenne erős sem. És egyik sem ér többet vagy kevesebbet a másiknál, ezek csak vannak, cél nélkül. Hogy mit kezdünk velük, az már sokkal többet mond az emberről magáról.
Eszembe sem jutna a victim blaming felé kanyarodni, és azt mondani, hogy ha ilyen szerencsétlen, hogy nem képes elfogadni a segítséget, magára vessen. Tudom, hogy ez nem működik. Ahhoz is szerencsém volt, hogy sosem kellett ilyesmit átélnem, de tudom, hogyan megy, hogy mi váltja ki… Hogy soha nem az áldozat hibája. Úgyhogy még ha egy egészen kicsi részemet bosszantja is az, hogy a lány ennyire nem akar együttműködni, a nagyobbik felem jól tudja, miért teszi. Félelemből. Mert nem bízik benne, hogy attól jobb lesz. Úgyhogy megértem, és nyugodt vagyok.
Már amíg el nem ájul. Az egy egészen kicsit felnyomja bennem a pánikot.
– Nem kell kórházba mennie. Csak egy vizit a sürgősségin, rendben? Nem kell aggódnia, gyors lesz. – Próbálom nyugodt hangszínben tartani a hangom, de kicsit nehezen megy, legalábbis én úgy érzem. Nem ez az első, hogy valaki elájul és kórházba kell vinnünk, de sose voltam még egyedül. Általában Carlos az, aki megmondja, mi a jobb megoldás, hogy most vigyük-e kórházba vagy sem. Néha csak követjük a mentőt, hogy ott felvegyük a vallomást. Egyszer volt, hogy egy azonosítók nélküli pasas ugrott ki a kocsink elé, de nem mi ütöttük el, hanem valaki más, és mivel nagyon hasonlított egy FBI által körözött személyre, a kórházban kellett maradnunk vele, őt meg az ágyhoz bilincselték. De a lány nem tűnik különösebben szökevénynek (mondjuk gondolom a törvény elől menekülők pontosan erre is hajtanának), és nem is túladagolás.
Mondjuk olyan is volt, hogy egy részeg nagymamát kellett hazakísérnünk, különben kiugrott volna az első jármű elé.
– Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz – sóhajtok fel, és egy pillanatra elkapom a tekintetem az útról, hogy ránézzek. Sűrűn pislog, de a tekintete még mindig nehezen fókuszál kissé, és mintha idegesen nyelne. Ha jobbak lennének a fények, talán azt is látnám, hogy remeg-e, vagy hogy idegesen piszkálódik-e a kezével. De sötét is van, és az útra is figyelnem kell. New Yorkban hajlamosak nem betartani a közlekedési szabályokat az emberek, még rendőr közelében sem.
Nincs messze a kórház; belevéve azt az időt, amikor félig öntudatlan volt, nem sok beszédre marad időnk, ami talán jó. Viszont még mindig meg kéne győznöm. Felsóhajtok, mikor a kórházhoz vezető útra fordulok be; Park Slope-hoz képest egész szép utca, viszonylag nem olyan régen felújított, háromszintes brownstone épületekkel, kovácsoltvas kerítésekkel. A lámpás kereszteződés után végighajtok a hatodik utcán, ahol szerencsére már végeztek a két modern irodaépület közti harmadik megépítésén; mikor pár hete voltam erre, akkor még az utómunkálatok miatt le volt zárva a fél utca.
Haladni így se tudok gyorsan, mert egy szemétszállító araszol előttem, a másik sávba pedig beleparkolnak az autók. – Nézze, tudom, hogy ez kellemetlen. De kötelességem biztosítani, hogy jól legyen, érti? És fel kell vennünk a vallomását. Ha szeretné, anoním lesz, és hivatalból indítom az ügyet, de… Mi van, ha valaki mással is megteszik, Miss…? – Nem hiszem, hogy a Billie a vezetékneve lenne. Tényleg nem vagyok biztos abban sem, hogy az az igazi neve. Valahogy nem tűnik… Billie-nek. De lehet, hogy azért, mert az egyedüliek, akik eszembe jutnak, az Billy Joel és Billy Joe Armstrong.
– Elhiszem… Hogy tud magáról gondoskodni. És ne úgy gondoljon rá, mintha maga miatt tenné. Ezzel másoknak segít – próbálom megértetni vele a dolgot. Bár kétségtelen, hogy amiatt is megérdemelnék a letartóztatást, hogy egy embert bántanak, az efféle viselkedés ritkán egyszeri alkalom. – Nagyon sok folyamatban lévő vagy lezáratlan ügyünk van a környéken, tudja? Hatalmas segítség lenne, ha valahol meg tudnánk fogni néhány ilyen fickót.
Nem tudom, őt mennyire hatja meg az ilyesmi, de a legtöbb embert valahol motiválja, ha társadalmi vonzata is van a dolognak; ha mást nem, azért, mert azt gondolja, ez a megítélésétől is függ. Persze az igazán mélyen gyökeredző félelmet nehéz holmi szociális elvárásokkal gyomlálni.
Nem messze a bejárattól parkolok le az út mentén, ügyelve arra, hogy ne lógjak be a kihajtóra a parkoló felé, ahol a mentőautók egy része áll. Zúzták már úgy össze a hátsó lámpámat. Behúzom a kéziféket, és aztán pillantok ismét Billie irányába. – Mindenképp feljelentést teszek majd hivatalból. De ha nem szeretne segíteni… Akkor azzal is megelégszem, ha egyszerűen bemegy és rendes ellátást kap. Ha nem szeretné, hogy tudjam a nevét, nem megyek magával. De meg kell ígérnie, hogy bemegy. Ezt meg tudja ígérni? – Nem szívesen hagyom itt, még ha természetesen nem is hajtok el addig, míg meg nem bizonyosodom arról, hogy tényleg bement a váróba. – Mondjuk igazság szerint az ilyen helyeken órás várakozások vannak… Szóval lehet, hogy jobban járna, ha hagyná, hogy magával menjek. Legalább addig, míg ráveszek egy nővért, hogy vegye előre a sorban.

Nagyon sok okból próbáltak eltántorítani attól, hogy rendőr legyek, még a családom is. Na jó, ez nem pontos, ők csak azt nem pártolták, hogy egy olyan nagyvárosban legyek az mint ez, mert otthon egészen más. A nagybátyám például a seriffhivatalnál dolgozott és nagyon élvezte. Ismered az embereket, ami néha bosszantó, ha azzal akarják kihúzni magukat a büntetés alól, hogy „de hát öt évesen együtt játszottunk a homokozóban!”, de cserébe sokkal személyesebb is volt a véleménynyilvánítás. Itt nem ritka, főleg a kicsit rosszabb környékeken, vagy ha egy egyetemi bulit megyünk feloszlatni, hogy hozzánk vágnak dolgokat – nem sebzési céllal, csak épp ami a kezükben van, turmixtól kezdve hotdogon át. Egyszer egy inhalátort vágtak hozzám, miközben a srác azt kiabálta, hogy mocskos zsaruk. Ezek után megpróbált elfutni, de tíz méteren belül asztmarohamot kapott, úgyhogy vihettük be a kórházba.
Ez a kettősség eléggé jellemző; lényegében „menő” lett utálni a rendőröket és hangosan őrjöngeni, közben viszont elvárják, hogy azonnal pattanjunk, ha valami baj van, és ha nem sikerül, az csakis a mi hibánk. Persze pattanunk is; mert ez a dolgunk. De jó lenne néha, csak néha, ha kapnánk valami… hálát. Tiszteletet? Nem tudom. Carlos szerint ez csak gyerekes álom és jobb ha mihamarabb elfelejtem.
Ahogy itt ülök a kocsiban Billie-vel, aki épp a fülembe krákog egy hirtelen dühroham keretében, biztos vagyok benne, hogy Carlos ezen is csak a fejét rázná. Magadnak kerested a bajt, kölyök. Igaza lenne. Ő biztos hagyta volna Billie-t miután nem akart együttműködni, nem azért, mert érzéketlen, csak tudja, hogy hiábavaló küzdelem. Vannak, akik sosem fognak megbízni bennünk és kész.
– De, hogyne érteném – sóhajtok fel. Azt hittem, sikerült eljuttatnom hozzá a mondanivalómat, mintha némi felismerés csillant volna a szemeiben, de valószínűleg csak beképzeltem. Behúzom a kéziféket a kocsin és a szabad kezemmel az ablak felé könyökölök, a halántékomat nyomogatva. Nem arról van szó, hogy ne érdekelne amit mond, csak hirtelen mérhetetlenül elfáradtam. – Technikailag bevihetném kihallgatásra, elég alapos okom van feltételezni, hogy szemtanú egy bűncselekményben. De nem szeretnék élni vele.
Nem tudom, miért mentegetem magamat. Nyilvánvalóan úgysem érdekli; vagy ha szeretné is hogy érdekelje, annyira a csontjaiba ivódott a félelem, hogy nem mer lépni és élni a lehetőséggel. Ilyenkor egy kicsit elönt a frusztráció, hogy nincs hasonló lehetőség mint kiskorúak esetében, hogy a beleegyezésük nélkül is segíthessünk rajtuk, kivegyük őket olyan szituációból, ami károsítja őket. Egy önálló felnőtt esetében muszáj, hogy együtt működjön, és ha erre nem hajlandó… Akkor amíg másnak nem esik baja miatta, nem kötelezhetem rá, hagyja, hogy segítsek.
Szeretnék mondani valamit, de nem igazán tudok. Mindent elmondtam amivel úgy gondoltam, hathatok rá. Ennek ellenére is csak szaladni akar, látom, hogy megfeszül, ugrásra készen. – Nem teszek feljelentést, természetesen. Szabadon távozhat. Vagy nyissam ki az ajtót? – Mindennek ellenére áll az ajánlatom, bekísérem, ha szeretné, de elég gyorsan közli azt is, hogy semmi szüksége rá. – Ahogy szeretné. Kérem, vigyázzon magára, és ha bármikor meggondolná magát, hívja a rendőrséget. Ha gondolja, keressen személyesen engem.
Nézem egy darabig ahogy felkapaszkodik a lépcsőkön, végül azonban azelőtt megreccsen a rádió, hogy felérne.
– Minden egységnek a Prospect Park környékén, az észak-nyugati bejáratnál csendháborító fiatalok csapatát jelentették, potenciálisan tudatmódosítószerek hatása alatt a Harmadik utcai bejárat környékén. Legalább két egységet kérek a helyszínre.
Sóhajtva akasztom le a helyéről a rádiót és benyomom a gombot az oldalán. – Itt a 4-49-es járőr, a Brooklyn Hospital közelében vagyok, két percen belül érkezem.
– Vettem, 4-49-es járőr. Vigye magával a Naloxone-t.
Remélem, hogy nem lesz szükségem rá. A hangulatom eléggé lerontódott így a műszakom végére, és egy túladagolás az utolsó amivel most foglalkozni szeretnék, de persze ez nem kívánságműsor. Biztos vagyok benne, hogy soha többé nem hallok Billie felől.