Nem sok mindent tudtam a kinti világról ,éppen csak annyit amennyit engedtek hogy lássak . Öt éves korom óta korlátok közé voltam szorítva ,így ez a sok minden ami történt megviselt. Láttam a gazdámat meghalni egy másik férfi keze által ,aki iránt hálát is éreztem ugyanakkor félelmet is. Így az első buta gondolatom az volt hogy elfutok ,de alulmaradtam . Pontosan azért mert megízlelve ezt a percnyi szabadságot hirtelen sok volt ,és azt sem tudtam merre fussak egyáltalán hogy jutok ki a birtokról? Így most itt vagyok...nem tudom hol van pontosan az az itt. Mert soha senki nem mondta meg nekem pontosan hol is vagyok. Nem mintha valaha is próbáltam volna megszökni ,erősebben dolgozott bennem a félelem annál. Ahogy most is ,hisz nem tudtam mit akar velem csinálni ,így jobb döntésnek láttam ha csendbe burkolózom és nem szólalok meg. Ez volt a legelső amit meg kellett tanulnom a régi gazdámtól a csendet,majd a félelmet amivel irányítani tudott . Valahogy az volt az érzésem talán most is ez lesz a sorsom ,hisz minek hozott volna magával egyáltalán. De egy valami nem volt ugyanolyan ,nem zárt be sehova és nem láncolt le ,amit nem értettem . Zavarodottan álltam a környezetemmel szemben amit nem ismertem ,és azzal kapcsolatban is hogy,egyáltalán hogy kéne viselkednem. Mert egyetlen parancsszót sem hallottam ,így nem is tettem semmit . Ezért sem szólaltam meg ,meg talán a saját makacsságom miatt sem. Ami ugyan nem az ismeretlen férfinak szólt aki megmentett ,hanem inkább saját magamnak. Mert továbbra se tudtam semmit a világról ,annak ellenére hogy Vincenzo mindent megtanított ,és magántanárokkal foglalkoztatott nem tapasztaltam ,semmit a való életből. Csak a bizonyos határok ,segítettek egy apró szeletét megmutatni ennek az egésznek,aminek valószínű soha nem is volt köze a valósághoz. Jóval a komfortzónámon kívül voltam azzal hogy,szabadon járkálhattam ,vagy éppen akár meg is szólalhattam amikor akartam ,amit természetesen nem tettem. Ezernyi érzés keringett bennem ,párosulva szörnyűbbnél szörnyűbb képekkel. Soha nem láttam még ahogy valakit megölnek ,soha nem láttam még ahogy valakiből távozik az élet . Olyan szürreális volt az egész ,és valamiért minden pillanatát végignéztem ahelyett hogy,elfordítottam volna a tekintetemet és már akkor futásnak eredtem volna. Ha így történt volna a dolog ,most nem lennék itt egy idegen férfival aki nem tudom mit vár el tőlem . A félelem ami bennem lakozott kezdett felemészteni ,majd egyre jobban a düh irányába lökdösni amiért olyan helyzetbe keveredtem amivel nem tudtam mit kezdeni. Megoldani nem tudtam mint egy matematikai képletet ,megfogalmazni sem akár egy szép novellát ,vagy éppen lerajzolni . Ezzel nem tudtam semmit se kezdeni . Ahogy az egyre változó érzéseimmel sem ,olyan érzések férkőztek a lelkembe amit nem tudtam megítélni . Vagy beazonosítani. Sok mindent nem tudtam ,és ez roppantul zavart ,mert elveszettnek éreztem magamat. Pedig annyi kérdésem lett volna hozzá ,de nem tehettem fel őket. A csend ajándék ,Sofia .- kísértettek újra Vincenzo szavai ,minden egyes mondta szinte megmérgezték a tudatomat ,és elhitették velem hogy csak rá lehet szükségem hogy életben maradjak,és most félek hogy ebben igaza volt . Lehunyom a szemeimet hátha így nem kell szembe néznem semmivel sem ,mert bármi is következik számomra mindenképp ismeretlen ,és ez félelmet kelt bennem.
-Sofia ! - ismerős hang hallatára még jobban összehúzom magamat ,és a közeledő döngő léptek minden porcikámat átjárják. El fog megint az a furcsa érzés ,talán ellenkeznem kéne ,vagy tennem valamit ez ellen ,de úgy sem fog menni. És már túl késő is lenne hisz az ajtó már nyílik is . Óvatosan emelem rá a tekintetemet hogy lássam ma milyen hangulatban van ,de ahogy rám nézz metszőn és követelőzően azonnal lesütöm a szemeimet és lehajtom a fejemet. A földet bámulom. Kezeimet pedig idegesen járatom a jéghideg ..csupasz padlózaton ami ,minden napos fekhelyem volt. Nem tudom miért jött ,de a félelem szinte már a torkomba tolja a szívemet ,és néhol meg -meg remegek ahogy tesz egy lépést felém. Tudtam hogy a fizikai bántalmazást ritkán alkalmazta ,de nála soha nem lehetett tudni,mert imádta magába szívni azt a pillanatot amikor a szememben már csak a félelem és a könyörgés egyveleg jelent meg. A határaimat feszegette amíg csak tudta ,mert ebben lelte örömét . Soha nem tudtam miért ,ha pedig bármire is rákérdeztem ? Jól tudtam mi lett volna a vége. Hajamnál fogva húzz hátra és úgy kényszerít hogy ránézzek. - Sofia...- suttogta a második keresztnevemet ,ekkor döntöttem el hogy ,ha egyszer el is szabadulok innen soha senki sem hívhat így . Mert csak keserűséget ,és félelmet hordozna magával. - Ugye tudod milyen nap van ma ? - tesz fel a kérdést egy őrült mosollyal..igen tudtam milyen nap van....
Torkom szakadtából sikoltok fel ,és megszokott reakcióként húzom össze magam olyankicsire amennyire csak tudom. Nem mintha így bármi elől is elbújhatnék ,de mégis valamelyest reményt adott . Bár az én jelenlegi helyzetem minden bizonnyal remény nélküli . Testem megfeszülve rázkódik a félelemtől ,és tudatom próbál arra rá vezetni hogy már régen nem vagyok Vincenzo fogságában ,de a testem önkéntelenül védekezni akar és én hagyom neki. Ez a tudatlanság csak még gyorsabban kergetett a sötétség felé , amit viszont már jól ismertem.
Hosszú ideje gondolkoztam már azon, hogy miért hoztam ellenkező döntést a saját elveimmel. Megölhettem volna a lányt akkor és ott, de valahogy az ösztönöm azt súgtam ez az egész valami nagyobb dolog része lesz. Nem mondhatnám, hogy hiszek a végzetben, vagy abban hogy a dolgok előre el vannak döntve, sőt pont ellenkezőleg, csak abban hiszek, hogy én vagyok aki alakítja az életem és a szerencsém senki más. Senki nem tudja véghezvinni amit akarok, csak is én. De most, valahogy meggondoltam a dolgokat, furcsa mód hezitálásra késztetett a helyzet. Ez egy undorító helyzet, mivel az egyetlen dolog ami legyőzhet egy magabiztos és talpraesett embert, az a hezitálás, és tudtam hogy nem halogathatom sokáig a dolgaimat és a döntésem, mert ezzel csak magamat gyengítem. Nem tudtam meghúzni a ravaszt amikor erről a lányról volt szó, és fogalmam sincs miért hiszem hogy értelme van foglalkozni vele, de talán úgy érzem, szüksége van rám, és talán nekem is rá… Na jó ez túlzás, senkire nincs szükségem, eddig is megoldottam a dolgokat és ezután is meg tudnám, de csak egy pillanatra feltételezzük hogy képes lennék valami értelmet vinni az egészbe azzal, hogy ezt a kis malőrt a saját hasznomra fordítom. Ahogy eddig levettem, ez a lány elszigetelt volt és rabszolgaként tartotta a célpontom. Lassan már másfél hete történt az eset, és jobb híján a sivatag közepére hoztam magunkat másfél hónapnyi élelemmel és ellátmánnyal, hogy kitaláljam mit csináljak vele. Az igazság az, hogy ez is egy kapkodott döntés volt, de mivel általában minden helyzetre fel vagyok készülve ilyen sosem történik. Az viszont valahogy sikeresen elkerülte a figyelmemet az infó gyűjtés során, hogy ez a lány egyáltalán létezik. De ezzel már nincs mit tenni, a kocka el van vetve, én meg itt rohadok és próbálok valami értelmet kicsikarni belőle, de mivel semmi interakciója nem volt emberekkel ezelőtt, vagy legalábbis nem sok, kevés eredményt értem el. Elgondolkoztam rajta, milyen módszerrel törjem be őt, mivel ha hasznát akarom venni, szükségem lesz arra hogy valahogy hűséges legyen hozzám. Mellesleg pedig valamilyen téren szimpatizálok vele, ami szokatlan tőlem. A biztosház hátsó szobájában szállásoltam el, és rendben bezártam, hogy ne szökhessen el, már csak az hiányozna, hogy látta az arcom és ki kössön valami eltűnt személyekkel foglalkozó irodánál és szép hosszú leírást adjon mindenről. Átropogtatva a végtagjaimat és a nyakamat az első szobában lévő sütővel és miegyebekkel készítettem neki egy tojás rántottát, hogy megmaradjon az ereje. Aztán kimertem egy tányérba és nagy levegőt véve kinyitottam a szoba ajtót, majd lassú léptekkel az asztalhoz sétáltam és letettem rá a tányérat meg az evőeszközöket. - Nos… hoztam neked némi ételt, ha életben akarsz maradni leülsz ide és megeszed. - Intek neki, mert láthatóan megint rémálmai voltak, de mivel tőlem is félt valamelyest nem tudtam rá hatni. Megkínozni nem akartam, mert azzal csak növeltem volna a felém való félelmét, ami pedig csak addig hatásos míg az az ember akit félelemben tartasz el nem kerül a közeledből, és ez nekem nem volt elég, ha hasznomra akartam fordítani a helyzetet igazi bizalom és igazi tisztelet kellett. - Tudod, nem szólaltál még meg mióta itt vagy. Nem tudom mennyire szeretted a férfiút, de szép summát ért a feje, és megszabadítottalak tőle, és nyertem rajta egy fél vagyont. - Folytattam csevegő hangon, reméltem hogy előbb utóbb megtörik az a fajta fal amit velem szemben állított fel, hisz a legjobb kezdete ennek az volt, hogy megszabadítottam őt a rabszolgatartójától aki évekig kínozta, talán még erőszakot is elkövetett rajta. Nem vagyok hős, és nem is akarok az lenni, de még én is meghúztam a korlátokat hogy meddig megyek el sötétség terén. Hisz ha úgy vesszük én az a fajta voltam, aki a helyes és helytelen kis szürke sávjában tartotta magát és ebben a szürke sávban szinte láthatatlanná válltam minden igazságszolgáltatási szervvel szemben, ez volt az önvédelmem egyik alapja. Tehát nem hagyhattam, hogy ez a lány szabadon távozzon úgy hogy kikotyogva a látottakat kirántson abból a szürkeségből. - Az egyetlen barátod jelenleg, akinek számít hogy mi lesz veled, én vagyok, tehát ha életben akarsz maradni, akkor hallgatnod kell rám. - Nézek felé továbbra is, majd letettem a mai beszélgetésről, felegyenesedtem és megindultam lassú léptekkel az ajtó felé.
Kezdőlap
