Csak egyetlen dolog éltet, az pedig a munkám. A körülöttem lévők is tudják, én is tudom, habár ezt senki se merné nekem szóvá tenni, nekem pedig még csak meg se fordult a fejemben, hogy esetleg analizálgassam magam, hogy talán ez nem a legnormálisabb dolog a világon.
Élvezem, amikor szétrúghatom a rosszfiúk hátsóját, és amikor rájuk kattintva a cellák zárját véget ér a műszakom, csak akkor következik számomra az igazi kihívás. Ilyenkor ugyanis saját utakon járok, nem hivatalosan magán nyomozásokba kezdek. Tisztában vagyok vele, hogy apám előtt ez nem marad titok, de én is teljesen képben vagyok a ténnyel, hogy ő a sötét éjszakákon pontosan ugyanezt csinálja.
Kergetünk valamit, egy emléket, mely összetört mindkettőnket, próbáljuk visszahozni, megtorolni, összerakosgatni, még akkor is, ha már semmi nem lesz a régi.
Nem sok olyan dolog van, amitől félek, sőt, azt is mondhatnám, hogy semmi, viszont apámat féltem, minden egyes napon, amikor kimegy terepre. Fordítva talán még inkább így van, azonban van még egy dolog vele kapcsoltban, amitől tartok. Mi lesz akkor, ha szemtől-szemben áll majd Serenovval – mert olyan nincs, hogy ez egyszer ne következzen be -, mit fog tenni? Nem vagyok benne biztos, hogy nem fogja lepuffantani, mint egy kutyát, akkor viszont ő fog elveszni.
Ezért is vagyok annyira rajta az ügyön, hogy én legyek az, aki elkapja azt a szemétládát, és ne apa.
A ma éjjel is pontosan egy ilyen. Kaptam egy igen forró nyomot, miszerint egy brooklyni Dark Horse nevű szórakozóhelyen gyakran gyűlik össze az orosz maffia alvilági társasága, sőt, mondhatni, hogy ez az egyik törzshelyük. Eddig is tudtam, hogy megfordulnak ott ezek az emberek, de valahogy mindig sikerült meglógniuk előlem, ami valljuk be, ritkaságszámba megy.
Ma azonban nem szándékozom „üres kézzel” hazamenni.
Amint belépek a számomra undorító, keleti stílusú klubba, feltűnésmentesen végigpásztázom a területet, és megállapítom, hogy ismét különféle nemzetiségek egyvelege tartózkodik itt, és természetesen ezek közül egyik népcsoport az orosz.
Egyelőre nem véve tudomást semmiről, a pult felé veszem az irányt, hiszen ki az, aki elsődleges infót tud nekem adni, ki az, aki mindig mindenről tud, ami a klubokban történik, ha nem a mindenről tudó pultos? A szórakozóhelyek kis-és nagylexikona.
Ahogy a pult mellé érek, a mellettem ülő alak nagyon ismerősnek tűnik, aztán – mivel kiváló arcmemóriával rendelkezem -, rá is jövök, hogy kit is látnak szemeim, amitől azonnal elfintorodok.
A puccos öltönyétől elfog a hányinger, hogy erre cserélte le a rendőr egyenruhát. Semmit nem vetek meg jobban a rendőri korrupciótól és attól, hogy ha valaki feladja ezt a hivatást. Kyle Mooney mindkettőben vétkes, szóval nem igazán érdemli meg, hogy időt szánjak rá, pontosabban nem méltó az időm vesztegetésére.
Tehát szólni nem szólok semmit, azonban arckifejezésemen azért látható, amit gondolok róla.
- Mit adhatok, kislány? – szól hozzám azonnal öblös hangján a csapos, amint elé érkezem, de azt hiszem, tőlem nem azt fogja kapni, amire számít.
- Információt – felelem komoly és határozott arccal, nem szokásom a kertelés, és még csak eszem ágában sincs mosoly erőltetni az arcomra.
- Az sajnos nem adhatok – ingatja meg a fejét a másik, miközben még csak meg sem kérdezi, miről kell az infó, nyilván azért, mert sejti – ha csak… - kezd bele titokzatosan, habár nagyon is jól ismerem ezt az ocsmány arckifejezést.
- Hacsak? – kérdezek azért vissza kimérten, mert mindig is rohadtul untam az ilyen köröket, és már komolyan fontolgatom, hogy átlépek a pulton.
- Hacsak nem adsz te is cserébe valamit, aranyom – Nem szólok semmit, csak egy díszes álmosoly jelenik meg az arcomon. A hapsi azt hiheti, hogy benne vagyok az általa elképzelt dologban, közben helyette én a mosoly mögött már elképzelem, hogy hogy látom el a pasi baját hamarosan.
- Látod, Kyle, úgy néz ki, ma jó napom lesz – röhögi el magát szemtelenül aztán, mire én szúrós szemeket vetek rá – nem, nagyon nem lesz jó napja, ha rajazm múlik! -, főleg azért, mert még ezt az idiótát is bele vonja a beszélgetésbe.

Az úgynevezett férfiak világában meg kell tanulni mozogni, még akkor is, ha gyakran tökösebbnek tartom magam, mint azokat a bizonyos férfiegyedeket, akik kissé sokat képzelve magukat uralják ezt a közeget, vagy legalább is azt hiszik, hogy uralják.
Minden esetre nincs is annál bosszantóbb vagy megalázóbb, amikor a férgek közé csöppenve ezek a férfi egyedek valamiféle szexuális szolgáltatónak néznek nőként, holott egy azonos neművel teljesen másképp intéznék a dolgokat.
Most mégis azt gondolom, hogy ez a csapos nem annyira hülyegyerek, hogy azt gondolja rólam, belemegyek holmi kis afférba, ha már bemerészkedtem az oroszlán barlangjába.
Nem, itt valami egészen más van a háttérben: vagy valamibe nagyon beletrafáltam és falaz valakinek vagy simán csak félti az életét, viszont jelen esetben inkább az első verzióra tippelnék.
Ez a pasas lehet, hogy naivnak néz engem, amit nyilvánvalóan elég rosszul tesz, de azt hiszem, hogy még ő sem annyira ostoba, hogy a nélkül céloz bizonyos dolgokra, hogy tudná, miféle infókra lenne szükségem.
- Ó, nem. Szerintem, inkább nekem van ma jó napom – jegyzem meg szarkasztikus hangnemben, de annál biztosabban, megrázva fejemet, amikor végül is a pultos vihogva odaveti Mooney-nak perverz megjegyzését.
Természetesen még mindig zavar, hogy ezt a barmot is bevonja a beszélgetésbe, mert legkevésbé vágyok valami hímszoviniszta gondolatmenetekre.
Csak mogorván pillantok az éppen üldögélő és iszogató férfire, aki van olyan pofátlan és megállapítást von le rólam, még akkor is, ha az, amit mond, nagyon is valósnak hat. Reagálni azonban nem áll rá szándékomban, csak egy fintort kap cserébe.
- Még csak meg sem kérdezted, milyen infóra lenne szükségem. Annyira biztos vagy benne, hogy valami érdemlegessel tudsz szolgálni? – fordulok ismét felvont szemöldökkel a pult mögött izgő-mozgó emberre mielőtt még bármi meggondolatlant tenne vagy tennék.
Még a hülye is látja, hogy ez alatt az emberem az egyik eldugottabb asztal irányába pislog, kikről van egy olyan érzésem, hogy bizony orosz nemzetiségűek.
- Bármit megoldunk neked, szépségem -  feleli erre a pasas megint csak vigyorogva, mely jelző hallatán lassan kezd felmenni az agyvizem, habár ennek jelét egyelőre csak én érzem, külső szemlélő nem veheti észre, hiszen a hosszú gyakorlatok során megtanultam kezelni az indulataimat olyannyira, hogy valóban képes vagyok valakinek vigyorogva és gond nélkül letépni a tökeit, ahogy az az előbb elhangzott az exzsaru szájából. Természetesen csak átvitt értelemben.
- Én azért mégis csak szeretném bebiztosítani magam. Egy bizonyos Ivan Serenovot és annak bandáját keresem. Úgy hallottam, gyakran megfordulnak itt - komolyodok el és halkítom le a hangom, hogy a szavakat csak az hallja, akinek szánom őket, miközben elhúzott szájjal nézek végig az elegánsnak még véletlenül se mondható szórakozóhelyen. Közben azt is észreveszem, hogy a csapos idegesen kezd el fészkelődni a túloldalon, amitől szinte biztos vagyok benne, hogy jó nyomon járok.
- Ha falazol nekik, te is velük buksz – teszem még hozzá egy gúnyos kacsintás közben. – Nos, így is benne vagy?
Közben azonban azt is észreveszem, hogy az emberem valamit nagyon próbál matatni a stand alatt, ami első véleményem szerint vagy egy mobil vagy pedig fegyver bebiztosítása.
- Nem szép dolog nem egy nő szemébe nézni, ha éppen vele beszélgetsz – ingatom meg fejemet rosszallóan, majd hirtelen átnyúlok a pult felett, megragadom a manus szőrös felkarját és kezét az asztalra dobom, ami nem kis csattanást eredményez, míg így a televízió hangja mellett is, majd kezéből szintén a pultra pottyan a mobilja is.
- Ejnye, hát nem illik társaságban a telefont nyomkodni – teszem hozzá csillogó szemekkel, miközben olyan tekintetet villantok rá, mint amilyet a farkas vághat, mielőtt bekebelezi a rá váró báránykát. – Csak ezt ne mondd, hogy segítséget hívtál, mert féltél, hogy nem bírsz el velem egyedül? – Esküszöm, imádom az ilyen helyzeteket, amikor érzem, hogy az adrenalin kezd száguldozni az ereimben, a testizmaim megfeszülnek, hogy ugrásra készen álljanak, amikor szükség lesz rájuk.
Eközben azért van alkalmam azt is konstatálni, hogy a hátsó sarokban is mozgolódni kezdenek az emberek, ami arra enged következtetni, hogy az elején nem tévedtem, és valóban jó estém lesz…