Anja & Mark |

I don't thrust anything, or anyone, below the Sun

– Meg kéne borotválkoznod.
Az ember mindig számíthat a családjára. Ha másban nem, abban, hogy beszóljanak neki. Gretától viszont nem is várok mást; ő a legidősebb négyünk közül, Aki mindig úgy érezte, hogy felelősséget kell vállalnia helyettünk és felettünk, akkor is, ha senki sem kérte rá. A gondolat maga persze önzetlen és kedves, csakhogy Greta ezt akként is megélte, hogy azt kell csinálnunk, ami szerinte jó. Nem fog könyörögni vagy erőszakoskodni, csak megsértődik; ami másokat, például Petert, zavarta, de ő egyébként is elég könnyen beadta a derekát, és nem ragaszkodott a véleményéhez. Így lehet az, hogy annak ellenére lakik egy ötvenes években épült családi házban Philadelphia külvárosában, hogy se a családi házakat, se a külvárosokat, se Philadelphiát nem szereti. De a feleségét igen.
Greta unatkozna, ha nem mondanék ellent neki lassan harminc éve folyamatosan. Előtte még néha hagytam, hogy igaza legyen. Persze sejtettem, hogy a mostani helyzetünkről is meglesz a maga véleménye. Úgyhogy meglep, hogy a gépem kamerája előtt ülve, az ölemben Connorral, aki épp egy színes képekkel teli gyerekkönyvet lapozgatott elméllyülten.
– Ez az egyetlen kommented? – emelkedik meg a szemöldököm a szám szélével együtt.
– Nem, van több is, de nem akarom Connor előtt mondani.
– Pedig lehet, hogy akkor érdekesebb lennél neki – vonom meg a vállam, megdöcögtetve a térdem, hátha ezzel felhívhatom Connor figyelmét. Próbálok a képernyőre mutatni. – Ő ott Greta néni. Hm? Nem akarsz beszélni vele?
Nem nagyon.
– Mindig elfelejtem, milyen picik – rázza meg a fejét a nővérem a washingtoni lakásában, ami kivételesen csöndes. Nem azért, mert annyian laknának ott, már a legkisebb gyereke is elköltözött, de a férje új hobbija a gitározásnak nevezett macskazaj.
– Azért ennyire nem nagyon az unokáid.
– Nem, de őket is ritkán látom. Gondolom Németországban nincs internet.
– Hm. Már értem, miért jöttünk el onnan…
– Vicces. – Nem vevő a humoromra, Connor viszont ebben talán az anyját vélheti felfedezni, mert végre felnéz a könyvből, és az öklét a szájában rágcsálva próbálja beazonosítani a képernyőt. Nem tudom, mennyire megy neki, de felnevet; szerintem csak a színeket és a formákat látja, mivel élőben nem találkozott a nővéremmel, úgyhogy alighanem fogalma sincs róla, hogy egy emberről van szó. – Idióta vagy, mondtam már?
– Néhányszor szóba került.
– Ha apa még élne…
– Már egészen biztosan elvitte volna az agyi infarktus. Újra. Igen, tudom. – Nehéz ellenállni a vágynak, hogy megforgassam a szemeim. Mintha ő nem csalta volna meg anyát; rendszeresen. És ott szó sem volt még a válásról. Connorra nézek, ő vissza rám, és elváltoztatott fél-gügyögő hangon kérdem: – Megmondod a nénikédnek, hogy ha ilyen csúnya dolgokat mond csak, apa lerakja? Hm?
– Az eddigieket elszúrtad, de remélem, hogy most jobb leszel. – Erre már tényleg felnézek az égre. Mit szúrtam el? Azt, hogy nem úgy alakítottam az életem, ahogy ő szeretné, természetesen. – Ne forgasd a szemed, Mark! Negyvenöt éves vagy, ideje tanulnod egyet s mást. Törődj a fiaddal.
– Honnan tudod, hogy nem teszem?
– Az irodádban vagy.
Ebben igaza van, történetesen. – Csak beugrottam. Ma szabadnapos vagyok, nálam van Connor, és mivel Ophelia úgy tesz, mintha neki nem lenne dadája, ezért nem engedi, hogy nekem legyen. Fel kellett ugranom, most érkeztek be a vádiratok az egyik ügyben, elolvasom, és már megyünk is. – Látom rajta, hogy nem hisz nekem. Pedig kivételesen nem is ing és öltöny van rajtam, hanem póló és farmer. Drága, minőségi, személyre szabott farmer, az egyik ügyfeleknek kirakott bőrfotel támláján pedig a bőrdzsekim fekszik, ami alighanem öt átlagos keresetű személy havi bevételénél is többe került. Nem úgy nézek ki, mint aki dolgozni jött. Így nem találkoznék sem ügyféllel, de főleg nem a bírósági alkalmazottakkal. Ki is dobnának az épületből. – Becsszó!
– Ne nekem ígérgess, hanem tegyél érte. A családodnak. A lányok hogy fogadták?
Nem beszéltem a családommal a dologról túl sokat, míg nem volt muszáj, míg nem volt már vége a médiacirkusznak. Nem tartott soká, alig három hét alatt kikopott a címlapokról, mert új fantasztikus dolgok kerültek napvilágra: korrupciós botrányok, egy pasas, aki állítólag megölte a lányát, aztán videóra vette, hogy megerőszakolja. És persze az elhagyhatatlan plasztika-botrányok. Nem sokakat érdekeltünk már, legalábbis a média alapján. A valóságban még mindig érezni lehetett a ránk tapadó szemeket. Főleg, ha Connor is ott volt.
Mielőtt válaszolni tudnék, hirtelen kopogást hallok az ajtón. Az irodám igazából két iroda, az egyik teljesen üvegfallal van körülvéve, annak nevében, hogy az alkalmazottak lássák, a cégben partnerek se ülnek egész nap a babérjaikon, hanem dolgoznak is, és kicsit beljebb a sarok felé van egy zárt rész, ami teljesen hangszigetelt. Mivel most az üveg résznél ülök, az íróasztalom mögött, látom, hogy Anja az, a kezében egy papírdobozzal, amiből iratok lógnak ki.
– Emlegeted, és megjelenik… Anja az – fordulok vissza a kamera felé.
– Add át neki, hogy üdvözlöm, imádom, hívjon fel, és nem érdemled meg őket.
– Ezt majd elmondhatod, ha felhív.
– Igaz.
Greta még odavet valami „legyél eszesebb, kisöcsém” szerűt, miközben intek Anjának, hogy bejöhet. Épp kikapcsolódik a chatablak, amikor Anja és az ajtó felé fordulok a székemmel. – Anja! Szia. Azok a Bernstein ügy vádiratai? Azt hittem, az a kölyök csinálja. Brandon vagy… Brendan… Ilyesmi.
Legalábbis ő volt beosztva Susan alá, aki az egyik beosztottam volt. Ő hívott be, hogy nézzem át az anyagot, mert neki rohannia kell egy meghallgatásra. Nem is tudtam, hogy Anja ma egyáltalán dolgozik, bár elnézve a rajta lévő kosztümöt, ő nem csak beugrott. És azt hiszem arra sem számított, hogy Connort itt találja. Nem tűnik túl lelkesnek, amit én megértek; Connor annyira nem. Kíváncsian vizslatja az újonnan érkezőt, annyira, hogy muszáj felállnom és lerakni a földre a puha, süppedős szőnyegre a bőrkanapék között. A dohányzóasztalt már korábban odébb húztam onnan, a helyére pedig néhány színes játék került, amikkel Connor szórakozott, míg én gyorsan átnéztem az emailjeim, csak közben nyűgös lett és fel kellett vennem. Aztán hívott a nővérem.
– Ezt köszönöm – veszem át tőle a dobozt, ha hagyja, az asztalomra rakom, és a dokumentációk – laborvizsgálati eredmények, a boncolási jegyzőkönyv, a hivatalos helyszíni szemle fotói és megállapítása – felett átfutva a vádiratot veszem a kezembe. Ami rögtön ciccegésre is késztet. – Ez komoly? Előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés? Nem erről volt szó. A segédügyész a bíróságon azt mondta, hirtelen felindulásból elkövetett lesz a vád. Most vagy hazudott, vagy menet közben módosítottak…
Ezt már inkább magamban motyogom. Oliver Brenstein egy ismerősöm fia, akit azzal vádolnak, hogy megölte a szeretőjét, egyelőre ismeretlen okokból. Az apja, Aaron, újgazdag üzletember, aki maga küzdötte fel magát oda, ahol most van, szigorú, keménykezű, mondhatni könyörtelen, de túlzottan megengedő volt a fiával, aki a családi vagyon rá eső részét arra használja, hogy drága kocsikat vegyen, és még drágább nőket furikázzon bennük, nem beszélve a drogokról.
Nem lep meg, hogy közben szigorúbb büntetés és szigorúbb vád kerekedett ki. Kiderült ugyanis, hogy bár Oliver szerint alig párszor találkoztak a meggyilkolt nővel, valójában három éve kapcsolatuk van, ráadásul abban a házban lakott, amit több külön leányvállalaton át a Brenstein konglumerátum birtokolt. Ez is egy olyan ügy, amiről sokat cikkeznek manapság; főleg, hogy a nő, Brensteinnel ellentétben, a színesbőrű kissebbség tagja. Azzal kapcsolatban pedig finoman szólva is duzzadnak az indulatok újabban.
Ebben a sztoriban van minden, ami a sajtónak kell, cselszövés, megcsalás, gyilkosság, szex, polgárpukkasztás. Nem csoda, hogy nagy figyelmet kap. Így viszont vannak olyan részletek, amikről én is csak később értesülök. Később, mint a sajtó. – Az a kis pö… Hülyegyerek – igazítom ki magam, a szőnyegen békésen ücsörgő Connorra pillantva – az elejétől kezdve hazudik nekem. Csak tízszer találkoztunk, azt mondta. Nem volt komoly. Ezt a lakásos dolgot is az újságban olvastam. Már nincs több dobása. – Bosszankodva csóválom meg a fejem, átfutva a bővebb ismertetést. Sejtem, hogy Anja is tud az ügyről, ezért nem fejtem ki bővebben. Úgyhogy mikor legutóbb épp három napja kifelé jövet a bíróságról egy előzetes meghallgatás után, amelyen ő is jelen volt, riporterek hadával találkoztunk, akik feltették a kérdést, miszerint nem-e jóval régebb óta folyt a kapcsolatuk, mint azt előzetesen bevallotta, és nem igaz-e, hogy az ő tulajdonában állt a ház, válaszoltunk a kérdésekre, és még mindig a megtévesztően kedélyes mosollyla az arcomon szűrtem a fogaim közül a suhanc felé, hogy ha még egyszer hazudik nekem, repül. És nem fog olyan ügyvédet találni, akinek van esélye a helyettes államügyésszel szemben. Rajtam kívül nem.
Szerintem ezt ő is tudta, mert azóta elég sok dolgot bevalott.
Megdörzsölöm az arcom. Számítottunk arra, hogy a végleges vádirat a legszigorúbb büntetést várja majd el, mégsem esik jól szembesülni a valósággal. – Neked mi a véleményed? – kérdezem aztán a lányomtól. Egy kis vizsgáztatás, ha úgy tetszik.

I don't feel anything at all | ⚶

Mark & Anja

No, I don't want to talk with a lawyer. All I want is to talk with my father, so hear me out dad, please

Halkan sóhajtok és a kezemben fogott tollat ki-be kapcsolgatom. Közben a szemeimmel még egyszer átfutom az előttem lévő papírokat, melyek egy ügy vádirataihoz tartoznak. A papírok mellett egy gémkapoccsal összetűzdelt nyomtatópapírok vannak, amelyre gyöngybetűkkel a saját jegyzeteimet írtam fel, itt-ott pár kérdést is mellékelve azok kapcsán, amiket már megtudtunk az ügyről, de akadt olyan kérdésem is, amely a puzzle homályos darabkáira kérdezett rá. Szóval mondhatjuk azt, hogy megettem a saját kutatómunkámat az ügy kapcsán, holott nem is az én feladatom volt a vádirattal foglalkozni, csak besegítettem mikor éppen nem a saját ügyemmel foglalkoztam, egy öreg hölgy végrendelete körüli ügyben.
Az nem volt olyan bulvár számára izgalmas dolgokkal megspékelve, mint ez, a Bernstein ügy. De még így is sokkal jobban haladtam azzal egyedül, mint ezzel összedolgozva Brandonnal, akinek a tényleges feladata volt a gazdag örökös, akit a szeretője halálával vádoltak.
Úgy éreztem ugyanis, főként az előzetes meghallgatás után, amin én is részt vettem, hogy ez a kirakós rengeteg apró kis darabkából áll.
– Nem semmi ügy, mi? – szegezi nekem a kérdést a mellettem ülő Brandon, a gurulós irodai székével felém fordulva és kicsit közelebb is gurulva hozzám.
Egy mappát fogott a kezében, mely szintén ehhez az ügyhöz tartozott. Mivel új munkanap volt és délelőtt, egyetértettünk abban, hogy friss elmével ketten észre tudunk venni olyasmit, amit ő elmulasztott. Vagy amiről a felettese, Susan, elvárta, hogy a segítse nélkül, magunktól észrevegyük még mielőtt visszaér és ránk néz, hogy haladtunk a munkával.
– Igen. Ha nem lenne gyilkosság, azt gondolnám, hogy a fickó csak feltűnési viszketegségben szenved – jegyzem meg, hitetlenkedve megrázva a fejemet. – Persze ennél sokkal másabb dolog állhat a háttérben.
Brandon bólint egyet. – Igen, de fogadok, hogy le is írtad már minden kis elméletedet és gondolatodat az ügy kapcsán. Úgy néz ki, mint egy esszé – bök rá a jegyzeteimre.
Most én vagyok az, aki bólint. – Igen. Természetesen.
– Remek! Én nem találtam sok új infót, szóval szerintem csak pakoljuk mindent vissza a dobozba és beviszem az apád irodájába. Susan mondta, hogy adjam át neki, hogy ő is átnézze. Lehet, hogy ő észrevesz valamit, amit mi nem – miközben beszél a kezében lévő mappát az említett dobozba rakja és aztán az asztalon heverő többi mappát, laborvizsgálatokat, iratokat, fotókat mind elkezdi berakosgatni.
Nem ér váratlanul, hogy az apám is vett majd még egy pillantást az iratokra. Persze, hogy ezt fogja tenni, hát a munkájáról van szó. Ami nála mindig az első helyen van, mint ahogyan ezt már rég megtanultam.
Magam elé húzom a sárga post-it tömböt, hogy az első lapon egy kis üzenetet hagyjak: „Ezek az én jegyzeteim és kérdéseim az ügy kapcsán. Ha van időd, ezeket is nézd át. Anja”. Írom le gyorsan ezeket a mondatokat, majd letépem a post-it-et és ráragasztom a jegyzeteimre, mielőtt az is belekerül az iratok közé, amik tetejére természetesen a vádirat kerül. Meg a doboz teteje.
– Hagyjad csak, majd én beviszem hozzá a dobozt. Úgyis váltani szeretnék vele pár szót – mondom, ahogyan ellenkezést nem tűrve húzom magamhoz az említett tárgyat. – Addig te megnézheted az én ügyemet és ha visszaértem akkor kitárgyalhatjuk azt is. Jó? – ajánlok neki elfoglaltságot, nem hagyva neki sok választási lehetőséget. A dobozt a kezembe veszem és már indulok is az apám üvegfallal ellátott irodája felé.
Az sem lepett meg, hogy amikor a mosdóból visszajöttem, Brandon elárulta, hogy a kávéautomata felé menet közben észrevette, hogy az apám az irodája felé igyekezett, bejött dolgozni a szabadnapján. Tipikus. Meg se lepődtem rajta. De így legalább beszélhetek vele élőben, hogy ha már a telefont olyan nehézkes neki felvennie. Márpedig nekünk igenis beszélnünk kell, döntöttem ezt el én.
Egy pillanatra mégis megtorpanok az irodájának ajtaja előtt, hogy biztosan itt akarok-e vele beszélgetni arról, amiről szándékozok, de aztán megrázom a fejemet és elhessegetem a kételyt. A dobozzal fél kézzel egyensúlyozok, míg a másikkal az ajtón kopogok. Az üvegnek hála, látom, hogy elfoglalt én meg nem akarom zavarni. Annyira. Tehát megvárom, hogy intsen, hogy bejöhetek és csak azután engedem be magamat irodájába.
– Szia! Igen, ez az egész doboz itt az Oliver Bernstein ügyéhez kapcsolatos iratokat, dokumentumokat tartalmazza. Beleértve a konkrét vádiratot is. Brandonnak hívják, de igen, ő foglalkozik az üggyel, én csak besegítettem neki. Átnéztem a doboz tartalmát és jegyzetet írtam hozzájuk. Megtalálod a dobozban… – szólalok meg, a dobozra nézve és téve pár lépést beljebb az irodában. Ekkor pillantok újra az apám felé, majd észreveszem az ölében ülő kisfiút, Connort is, aki miatt megakadok a mondanivalómban. – Azt is – fejezem be a megkezdett mondatot, pislogva egyet.
Connor még mindig ott van, nem tűnt el, engem néz. A jelenléte határozottan meglep, nem tudtam arról, hogy magával hozta. Ezzel a döntésével se értek egyet, ahogyan összehúzom a szemöldökömet és kissé rosszalló pillantást vetek az apámra. Aki teljesen hétköznapi öltözetben, karjában Conorral bejött a munkahelyére munkaügy miatt. Nem helyeslem e döntését. Nagyon nem.
De még nem mondok semmit, csak magamban botránkozok meg a látottak kapcsán, csendben nézve, hogy a kisfiút lerakja valami rögtönzött játszósarokba. Egy fokkal jobb, mintha a monitor előtt hagyná ülni. Majd ezt is szóvá teszem neki, hogyha már az új testvérem kapcsán is szándékozok vele beszélgetni.
Hagyom, hogy elvegye tőlem a dobozt. – Nos, ez áll a papíron. Megfontolt szándékú emberölés. A segédügyész hazudhatott, de akár le is fizethették és ezért módosítottak rajta… – mondom, miután adtam neki időt, hogy kicsit máris belenézzen a dologba.
– Ez persze változtat a dolgokon, de még változtathatunk a véleményükön.
Mondok egyelőre ennyit, nem szaladva előre a dolgokkal. Eléggé drámai ügyről van szó, mondhatni igazán komplikált. Ezért is, illetve a segítségnyújtás miatt ástam bele magamat kicsit én is az ügybe. Szokásomhoz hűen minden este, mikor hazaérek a munkából beszoktam kapcsolni a televíziót a hírek miatt és természetesen, az egyik este volt említve az ügy. Reggel, munkába menet az autóban a rádiót szoktam hallgatni, ott is előbukkant témaként legalább egyszer. A bulvárújságok is a kezembe szoktak akadni, a közeli újságárusnak hála. Valamint az interneten is követek pár hírportált így az ügy mindenképpen élvezte a figyelmemet. Egyrészt ezért, másrészt segítségért néztem bele a konkrét papírokba, harmadrészt pedig… Nos, harmadrészt apa miatt. Hogy észrevegyen, hogy értékelje a munkámat és esetleg legyen egy kis apa-lánya programunk, már ha az ilyesmit ennek lehet tekinteni. Mindenesetre bizonyítási vágy ott volt bennem, erről a szinte már tézisnek mondható jegyzeteim is tanúskodtak.
Rászólnék, hogy kisgyerek előtt nem szép dolog káromkodni, de szerencsére magától kijavítja magát, mielőtt erre sor kerülne. Helyes, így folytatjuk az üggyel és csak utána kell rátérnünk a gyereknevelésre.
– Az ő hazugsága már más dolog, valóban – bólintok a szavaira.
– Persze, lehet, hogy a bevallott három év alatt azért mégsem találkoztak oly sokszor, mint ahányszor az egy átlagos, együtt élő párnál normális lenne.
Jegyzem meg, noha egy kicsit kételkedek a saját szavaimban, mert igen kevés információ támassza alá ezt a feltételezést. Néhány perc múlva aztán jön a kérdés, hogy mi is az én véleményem. Remek, így van lehetőségem kifejteni a gondolataimat, ha már belekezdtem.
– Szerinted? – kérdezek vissza, kissé felhorkantva. Ha rajtam múlna, én hagynám, hagy kerüljön egy kicsi rács mögé, gondolkodjon el azon, hogy mit tett. Mert minden jel arra mutat, hogy a barátnőjével nem bánhatott túl kedvesen, akár az ő keze által halt meg az a szerencsétlen nő, akár csak köze volt a végkimenetelhez. De nem ezt mondom el neki.
– Be kell bizonyítanod, hogy nem megfontolt szándékkal ölte meg. Ehhez kellenek az orvosi papírjai, hogy szed e bármilyen gyógyszert, a különböző mintái, hogy volt-e drog a szervezetében, amikor megtörtént a gyilkosság… Noha előtte ugye az a fontos, hogy ott volt-e a helyszínen a gyilkosság állapotában. Erre persze nem igen cáfolnak rá a bizonyítékok, sem a CCTV felvételek. De felteszem, hogy továbbra is védeni akarod őt, igaz? Akkor elbeszélhetnél vele még egyszer, hogy meséljen, mi is történt pontosan. A hirtelen felindulásból elkövetett sztori, hála az új információknak, már nem annyira nagyon hangzik igaznak. De a bűntényi helyszín erre nem cáfol rá… Még. A fényképek alapján úgy néz ki, hogy azért veszekedhettek, elmérgesedhetett ott a helyzet, volt dulakodás… Ilyesmi könnyen történhetett.
Válaszolok rendesen is a feltett kérdésére. Nem vagyok nyomozó, ügyvédnek is még csak egy kis kezdő, így pár dologban könnyen tévedhetek.
Viszont nem csak azért kerestem fel, hogy csak erről beszéljek vele. Ideje, hogy rátérjünk személyesebb témára is.
– De amint jól látom, ma éppen szabadnapos vagy – mutatok rá, célozva az öltözetére, ami nem éppen megfelelő ide. – Így az üggyel foglalkozhatnál… Mondjuk miután innen hazamentél – vetem fel, mert tudom, hogy hülyeség lenne azt mondani neki, hogy majd a következő munkanapján foglalkozzon ezzel. Láthatóan azt a tanácsot még kevésbé fogadná meg.
– Továbbá… Connor mit is keress itt? – kérdezem meg, egyik karomat kinyújtva és mutatóujjammal a kisfiúra mutatok. – Tudtommal egyévesek még nem dolgozhatnak, pláne nem ilyen helyen, hacsak múlt éjjel nem iktatták törvénybe, hogy a munkahelyeken az alkalmazottak számára terápiás céllal már tipegőket is lehet alkalmazni – mondom kissé gúnyosan elmosolyodva. – Nincsen dadád? Ebben az esetben mi a helyzet a bölcsödével? Szerintem eltelt már annyi idő, hogy nyugodtan eltudjad vinni egybe. Persze végig otthon is maradhattál volna vele. Vagy inkább egy játszótérre vihetted volna, még ha talán akadna olyan, aki az unokájának nézné… – teszem hozzá, az utolsó szavakat már inkább az orrom alatt motyogva. Bár annyira nem volt helytelen a kijelentésem, ugyanis Connor anyja alig néhány évvel volt idősebb nálam. Mikor megtudtam ezt az információt, csak még jobban nem tetszett a dolog. Nem is értettem teljesen apa motivációt… Csak… Miért? Miért új család neki? Mi lesz így velünk, a már meglévő gyerekeivel, családjával?
– Azért is jöttem, mert beszélni szeretnék. De nem Mr. Schneiderrel – jelentem ki, kissé megrázva a fejemet és a kezeimmel is nemet kifejező mozdulatot csinálok. – Hanem az apámmal – pillantok a szemeibe, nagyon komolyan. Igen, az évek alatt szokásommá vált különválasztani a védőügyvéd, totál a munkájával foglalkozó Mr. vagy Mark Schneidert az édesapámtól, aki csak… Apa.
Hagyok neki pár másodpercet, hogy ezt felfogja.
Sóhajtok egyet.
– Mondd csak, apa, mikor volt az utolsó alkalom amikor visszahallgattad a hangüzenetemet és mit mondtam benne? – teszem fel a kérdést, kicsit úgy mintha a tárgyalóteremben tenném ezt, cseppet vádlón. Összefonom a karjaimat magam előtt. – Azt hiszem ideje, hogy beszélgessünk. Tudod, olyan mindennapos dolgokról is. Rólad. Arról a nőről. Anyáról. Rólam és testvéreimről – itt Connor felé intek a fejemmel. – Egy kávé közben? Connor is ihat valamit, meghívom őt is, bármire, amit meg is iszik – veszem könnyebbre a témát és egyúttal a hangnemet is. Sőt, a végén még rá is mosolygok apára is és Connorra is.

Anja & Mark |

I don't thrust anything, or anyone, below the Sun

– Remek. Most nincs időm elolvasni, de holnap mindenképp szakítok rá időt. Vagy este – dörzsölöm meg a halántékomat. A partnerség egyik előnye, hogy a legtöbb feladatra nem csak egy, de rögtön két kézre elegendő embered van, hogy az efféle elég unalmas és hosszadalmas procedúrákat átvegyék tőled. Privilégium, olyan előjog, amivel a legtöbben élnek is a cégen belül. És ezért kapott csak az én nevem helyet a cég nevében, pedig csak tíz éve dolgozom itt, egyesek pedig kétszer vagy háromszor ilyen régóta. Legtöbbször csak a felügyeleti munkát végeztem el, és hacsak nem fizettek az ügyfelek bizonyos plusz költségeket, nem is volt biztos, hogy személyesen képviselem őket. A személyes meglátásom az, hogy nem lehet igazán jól felügyelni a munkát, ha nem közelről teszed. Nem azért végeztetem el másokkal a kutató- és kulimunkát, mert ellustultam volna a főnöki szerepben; egyszerűen annyi ügyem van, hogy túl sok irányba kéne nyúlnom ahhoz, hogy egyedül véghez vigyem. Finoman megszerkesztett gépezet ez, de akkor is csak egy gép, ami elromlik, és néha újra kell kalibrálni. Erre vagyok itt én. És erre veszek fel idéntől már lassan egymillió kétszázezer dollárt évente.
Nincs túl sok kedvem ma este a papírokkal szarakodni, mert bevallom: fáradt vagyok. Lehet, hogy Connor csak egy éves, és nem csinál túl sok izgalmas vagy jelentőségteljes dolgot, de mindig figyelni kell rá, én pedig már túlzottan öreg vagyok ehhez. Nem várom különösebben azt a napot, mikor nem csak járni kezd el, de szaladni is. Addigra muszáj lesz megbékéltetnem a lányokat a helyzettel, hogy tudjanak segíteni; és persze mert így természetes a dolog.
Látom, hogy Anja a belépése óta oldalpillantásokat küld felé, és nem tudom vagy akarom elítélni azért, mert bizonytalan a jelenlététől. Én se örültem volna, ha kiderül, hogy utánam bármelyik szülőmnek lesz még gyereke. Olyan, aki ráadásul nem is egészen a családunk tagja. Hiszen még csak nem is Schneider.
– Fiatal volt, alig harminc, és tökig izzadta az ingjét a meghallgatás alatt. Szerintem egyszerűen fogama sem volt arról, hogy máshogy lesz a dolog – rázom meg a fejem. Nem tűnt elég rafináltnak ahhoz, hogy ilyen profin hazudjon. Valószínűbb volt, hogy az ügyészség változtatott útközben a tervein. De miért? Új bizonyítékot találtak volna? Nem hiszem. Bár az tagadhatatlan, hogy a médianyomás egyre erősödött, és lassan nem lesz már olyan ép esküdt a városban, akinek ne lenne legalább unszimpatikus Oliver. Egyelőre még megküzdhető volt a helyzet, de a cél most inkább az volt, hogy tárgyalótermen kívül tudjunk megegyezni. Mindenkinek az lesz a legjobb.
– Tudom, hogy te nem vagy gyarló férfiember, de… Te vennél valakinek egy lakást, akivel csak tízszer találkoztál? – somolygok rá Anjára. Ez egészen aranyos feltételezés volt a maga naivságában. A bíróságon természetesen minden hasonlót úgy kell felvázolnunk, ahogy ő tette: csak azért, mert sejtünk valamit, amíg nincs bizonyítékunk rá, az csak sejtelem. Ha viszont a bizalmamról van szó, amit belé és az ügyet érintő igazmondásába fektetek, a professzionális kapcsolatunkról, ott nem tolerálok félrebeszélést. Ezt mindig nagyon egyértelműen közlöm is az ügyfeleimmel, és nem egyszer megtörtént már, hogy félúton bontottam szerződést, mert megszegték a maguk felét. – A kölyök egyszerűen ostoba. Olyan aranypelenka van a seggén, amitől nem érzi, hogy izzik alatta a talaj, de az se tart öröké.
Tudom, hogy Anja nem olyan szürkén látja a világot, mint az amilyen valójában. Még dúlna benne a hősi eposzok, amiket az egyetemen hallgatott, és változást akar hozni maga köré. Nem azt mondom, hogy szeretném, hogy ez ne így lenne, de előbb-utóbb muszáj lesz meghajolnia, mert ha azt mondja, csak állni vagy törni hajlandó, hamar utóbbi fog bekövetkezni ebben a szakmában. Tom egyszer megjegyezte, mennyire nem gondolta volna, hogy Anja itt köt ki. Nem feltétlen a cégnél, de ezen a részlegen; én is előbb néztem volna ki belőle környezetvédelmi jogászt. Túl magas morális elvárásokat támasztott nem csak mások, de magával szemben is, ez pedig hosszútávon nem tartható. Néha (sokszor) nekem is megvan a magam véleménye egyes emberekről, akiket védek, de sohasem ez alapján ítélem meg az ügyeket. Ez üzlet, munka, nem több. Ha a rendőrség jól végzi a munkáját, nem pedig összecsapja, egyébként se tudok hol belekötni, legalábbis nem eleget, hogy megingassam a vádat, így ezeket eleve el se vállalom általában.
Legnagyobb szerencsémre a rendőrség ritkán végez igazán alapos munkát.
Anja monológja közben csendben maradok és őt figyelem. Ha mást hallgatok hosszan, általában elvonom a tekintetem bizonyos időközönként, vagy kicsit odébb mozdulok, hogy ne éljék meg annyira kényelmetlennek, itt most viszont eszemben sincs ilyet tenni. – Szóval eleve elfogadod a tényt, hogy a védenc bűnös, és inkább a büntetés mértékén próbálnál enyhíteni? – kérdezem összefont karokkal, az íróasztalom szélének döntve a csípőmet. A hangsúlyomból sejtheti, hogy én nem ezt tenném. A mosolyomat leváltva egy pillanatra mégis elismerően húzom el a számat. – Ha a bizonyítékok kellő mértékben súlyosak, valóban ez a jobb megoldás. Nem tudod tagadni a tüzet, ha már ott tombol mögötted, úgyhogy jobb, ha oltani kezded. De itt – kopogtatom meg az irathalmaz tetejét – nem erről van szó. Az összes bizonyíték, amivel a rendőrség élhet, közvetett. Ismerte az áldozatot, igen, és szexuális kapcsolatban álltak, de senki nem tudott arról, hogy bármi is rosszul alakult volna közöttük. A helyszínen volt, és megpróbált feltakarítani, de csak kilenc órával később. Nem találták meg a DNS-ét az áldozaton, pedig biztosan dulakodott a támadójával. Ráadásul az a fegyver sincs meg, amivel meglőtték. Se gyilkos fegyver, se indíték, se közvetlen bizonyíték. Egyedül a médiából sugárzó utálat a gazdag fehérek felé. Nem mondom, a kölyök tenyérbemászó stílussal rendelkezik, de ennyi alapján nem kezdhetünk el elítélni embereket életfogytig.
Eszemben sincs feladni ezt az ügyet és elfogadni, hogy a Bernstein kölyköt bűnösnek ítéljék, akkor sem, ha egyébként fogalmam sincs, ő volt-e. Szimplán nem érdekel. Ha elkezdünk lényegében sokadlagos információmorzsák és puszta ellenszenv alapján ítéleteket hozni a bíróságokon, akkor elég hamar én is ott találhatnám magam.
– Nem szabad azzal foglalkoznod, szerinted bűnös-e, mert az senkit sem érdekel, és nem azért fizetnek. Csak a tényeket nézd – ajánlom neki. Ez a legfőbb, amit még gyakorolnia kell; vagy gyakorolnia, vagy egyszerűen azt mondani, hogy máshová megy. Nem fogom azért könnyebben, mert épp a lányom, de tudom, hogy ő sokkal keményebben akar bizonyítani, azért, mert az.
Végigpillantok magamon, mikor megállapítja az egyértelműt. – A szerda az új Laza Péntek – vigyorodom el. Ritkán veszek ki szabadnapot hétközben, inkább a hétvégéimet szoktam tisztán tartani, bár ha egy ügyfélnek épp akkor jó a találkozó, nem ellenkezem. Ők épp a hétköznapjaikat, a délutánokat szerették üresen hagyni; míg az asszony vásárol, és azt hiszi, ő dolgozik, addig épp össze tud futni valamelyik nőjével egy hotelben. A tanácsára viszont nem mondok semmit. Ő is tudja, hogy akkor dolgozom, amikor akarok. Ami általában mindig.
Érezhetően feszült, és végre az okot is hanggá formálja, mikor Connorra tereli a szót. A szám széle alig láthatóan felfelé rebben, de próbálom nem kinevetni. Nem is mondanám, hogy feltétlen örömmel töltene el, amiért ennyire idegenkedve veszi a féltestvére jelenlétét. – Ha azt gondolod, hogy bármilyen terápiát igénylő emberre megnyugtató hatással lehetnek a kisbabák, nem voltál eleget a közelükben. – Connort most épp talán lefoglalja, hogy az egyik műanyag játékkockát próbálja a szájába tömni, és közben tengernyi nyála folyjon ki a szőnyegemre – amit ki kell majd tisztíttatnom –, de ritkán ilyen nyugis. Általában csak akkor, ha épp koncentrál valamire, ami vagy a pelenkája telibe csinálása, vagy egy új személy felmérése. Elvileg még nem igazán tág az ismerősi köre, kevés arcot tud csak észben tartani, de akit többször lát, az előrébb kerül. Anja egyelőre még friss ingerként hat rá.
Bár be kell valljam, a hozzám intézett, csípős hátterű szónoklata rám is akként hat. Anja volt a legvisszafogottabb hármójuk közül, ami nem azt jelentette, hogy őszintén ő lett volna a legnyugodtabb lelki világgal bíró. Erős véleményei voltak a dolgokról mindig is, egyszerűen inkább elfojtotta őket magába, míg már nem bírta tovább, és muszáj volt robbanásszerűen kiadnia. Mint most.
– Van dadám, de Ophelia kikötötte, hogy ha bármilyen szinten is osztott felügyeletet szeretnék, akkor nem adhatom oda egy idegennek, úgyhogy csak akkor van nálunk a dada, ha épp otthon vagyok, és dolgoznom kell. Ma szabadnapom van, úgyhogy gondoltam, egy napot kibírok vele. És egyébként ezután terveztem elvinni a játszóházba, ha érdekel. – Nem lep meg, hogy elég életképtelennek néz ahhoz, hogy ne tudjam, mi jó egy gyereknek és mi nem. Igaz, hogy nekem már elég rég volt a gyerekkor, Anja és Nicole babakorát pedig jószerivel átszenvedtem az egyetem és a munka miatt, de azért emlékszem. Arra talán nem, hogy ittam-e tegnap kávét, de ami legalább tíz éve történt, arra elég pontosan. Na meg, a gyereknevelés nem épp rakétatudomány. Vigyázol rá, szórakoztatod, eteted és tisztán tartod. És minél inkább akar az ollóval szaladgálni, annál kevésbé engeded.
A kijelentésére megemelkedik az egyik szemöldököm. Nem feltétlen a nemtetszésemet fejeztem így ki. Inkább csak azt, hogy „miért, eddig kivel beszéltél?”
– Ezt most nem egészen értem, hogy jön ide –  rázom meg a fejem, miközben átvágok a szobán, hogy felvegyem Connort. Nem csak azért, mert látom, hogy kezd nyűgös lenni, mint mindig, ha túl sokáig hagyják figyelmen kívül, de azért is, mert amolyan ösztönös pajzsként funkcionál minden nő haragja ellen. Nincs kedvem ma veszekedni. – Elfelejtettem valamit?
Nem hiszem. Jó, az igaz, hogy nem mindig hallgatok végig minden üzenetet, de az nem személyes kérdés, egyszerűen nincs időm rá, úgyhogy ha úgy érzem az első tíz-tizenöt másodperc alapján, hogy nem élet-halál kérdése, akkor átugrom. Néha utólag visszahallgatom, mikor van időm, néha nem. Akármire céloz is, gondolom utóbbi mezőnybe került.
Connor hátát a mellkasomhoz nyomom, és az egyik kezemmel alulról támasztom, a másikkal a mellkasát fogom, hogy el ne dőljön. Úgy fordítom a csuklóm, hogy rálássak a karórámra. – Beszéljünk – emelem meg a vállam. Nem arról van szó, hogy ne érdekelne, amit mondani akar, de felőlem éppenséggel eddig is beszélhettünk volna, mégis úgy mondja, mintha én utasítottam volna el a közeledését. – A földszinti kávézó jó lesz?
Különösebben messze nem hiszem, hogy menni akarna, mert gondolom ezután még dolgoznia kell, vagy épp szabadulna. És ha már ennyire el akar mondani valamit, akkor egyébként sem hiszem, hogy szívesen várna még tizenöt-húsz percet, míg el tudunk vezetni valahová.
kivételesen rá bízom, hogy nyissa ki az ajtót, mert a gyerekkel a kezemben kicsit nehézkes volna. Épp nincsenek olyan sokan az iroda folyosóin, de azért aki mégis meglát minket, az Connort látva ösztönösen elmosolyodik. Nagyobb hatalom van a babák kezében, mint azt valaha tudni fogják. A lift gombját meg tudom nyomni, de aztán odabent muszáj megfordítanom Connort, hogy szembe legyen velem, mert nagyon szabadulni akar. Jo megjegyezte már, mennyire kiakasztja a bámulása, de nem tudom, Anja hogy áll ezzel.
– Miről akarsz beszélni először? Elég sok témát felhoztál, de egy kérdést se tettél fel, úgyhogy nem nagyon tudom, mit szeretnél, mire válaszoljak – mondom, miután már leültünk egy asztalhoz, és a pincérlány kihozta a kávémat. A kemény keksz, ami hozzá járt, Connor martalékává vált, és úgy szopogatta, mint egy nyalókát. Egy foggal elég nehéz rágni. – Egyébként a neve Ophelia. Nem „az a nő”.

I don't feel anything at all | ⚶

Mark & Anja

No, I don't want to talk with a lawyer. All I want is to talk with my father, so hear me out dad, please

– Hát persze, most nincsen rá időd… – mondom, kicsit az orrom alatt motyogva és egy aprót biccentek.
Ott van a nyelvem hegyén, hogy megemlítsem: „De hiszen tudtommal szabadnapos vagy! Rengeteg idődnek kéne, hogy legyen az olvasásra… Vagy rám”. De az ajkamba harapok és még egy bólintással letudom a dolgot. Persze, hogy sok a dolga, hiszen csak a munkamániások őrültek, egy kicsit, de pont annyira, hogy a szabadnapjukon is a munkahelyükön legyenek. Továbbá munka itt mindig akad, legalábbis én eddig így tapasztaltam, így elfogadom azt a tényt is, hogy talán akadhat neki még egy másik, szintén fontos ügye.
Mint például az a tipegő, aki harmadik személyként szintén itt van az irodában. Fél szemmel újra a kisfiú felé pillantok és egyúttal fel is mérem őt, noha még csak egy kisgyerek. De nem akármilyen kisgyerek. Ő a… féltestvérem. Mondom ki magamban a szavakat, továbbra is barátkozva a gondolattal. Talán pont azért az ötven százalék közös génállomány miatt nehéz lehet vigyázni rá, bár… Kitudja anyai ágról milyen tulajdonságokat örökölt. De remélem, hogy csak jót. Mi Schneiderek elég széles skálán mozgunk, de ennek ellenére már a normális jelző is távol áll tőlünk, hát még a jó mennyire…
Mindemelett megtanultam már, hogy a kisgyerekek több figyelmet igényelnek, mint a nagyobbak. Így, ha ez a kisfiú prioritást élvez, több okból kifolyólag is, hát legyen. Elfogadom és megelégszek azzal, hogy majd talán este vagy sokkal valószínűbben inkább holnap fogok tényleges figyelmet kapni a saját apámtól, hála a megírt jegyzeteimnek.
Ez… Nem olyan rossz, igaz? Addig is azt nem mondhatja, hogy nem ér rám szóban, szemtől szemben. Mert nem fogom hagyni, hogy így is hátrébb helyezzen, lerázzon. Megint.
– Erre mondják azt, hogy „Fiatalság, bolondság”? – teszem fel a kérdést, látva a fejrázását. Számomra kicsit azt tűnik hihetetlennek, hogy nem gondolt rá, hogy következményei lesznek a tetteinek.
– Ezt is beakarod vetni a tárgyaláson? Ellőni, hogy fiatal és meggondolatlan volt, mint a korabeli összes huszonéves és fiatal harmincas? Bár ez a részedről vagy egy nagy általánosítás lenne vagy… Tapasztalat – jegyzem meg, egy cseppnyit okoskodóan. Ő már csak tudhat mindent az alig harmincas életérzésről, hiszen már bőven elmúlt annyi és gyanítom (de kész tények alapján), hogy ennyi idősen, mint most az a Bernstein, ő se lehetett egy szent.
Persze az is bennem van, hogy igyekezzek egy kicsit személyesebbre venni a beszélgetést.
A „te nem vagy gyarló fiatalember” szavai hallatán felvonom a szemöldökömet amolyan „Ó, igen? Nem mondod?” stílusban.
– Nem, természetesen nem vennék – válaszolok a kérdésére, majd lazán visszadobom neki a kérdést. Mintha csak ping-pongoznánk, mint egyszer, régen. – Na és te? Te vennél lakást? Vagy… Te inkább az a fajta vagy aki, körülbelül tíz találkozás után simán közeli testi kapcsolatba kerül az illetővel?
Pillantok rá, ezúttal kérdőn felvonva a szemöldökömet. Velem ellentétben ő férfiember, így csak jobban tudhatja hogyan is működik egy férfi agya. Igaz, azért egyből nem akarom terhelni, így a komolyabb kérdéseket igyekszem később feltenni neki, ezáltal meghagyja a lehetőséget, hogy még a munkáról beszélgessünk.
Egy kicsit aztán mégis elhallgatok és megpróbálok gondolkozni a dolgon. Megpróbálni jobban megérteni az ügyet, még ha ehhez az is kell, hogy nemcsak megpróbáljam a fejemben újra vizualizálni a tetthelyt, a látott fotók és leírások alapján, hanem egy kicsit úgy lássam a dolgokat, mint a védencünk. Alig harmincas, gyarló férfiember, avagy egy ostoba, aranypelenkás kölyök elméjével szemléld a világot és az ügyet, Anja…
Nos, mondani könnyebb, mint ténylegesen úgy is tenni.
– Igen, ez tűnik a leg… legbiztonságosabb lépésnek – felem a kérdésére. Bólintok egyet, félig lefelé nézve a lábaimra és a kezeimet összekulcsolom magam előtt, egyikkel dobolva a másikon. Az ajkamba harapok. Igazából a kérdésével és a hangsúlyával kicsit elbizonytalanított most.
Mint magánember, persze, hogy úgy gondolnám az összegyűjtött információk alapján, hogy bűnös, hiszen csak ketten voltak a helyszínen, az egyikük meghalt és mivel a bizonyítok azt sugallják, hogy nem magától, így csak a másik személy, a férfi lelet az elkövető… De figyelmeztetnem kell magamat, hogy ügyvédként közel sem ilyen egyszerű a helyzet. Mi éppen nem az elitélésén dolgozunk, hanem pont az ellenkezőjén.
Mikor belekezd a magyarázatba, egy cseppet még lefelé, majd újra ránézek. Figyelmesen hallgatom végig a szavait, a véleményét az üggyel kapcsolatban, hogy hogyan is kéne kezelni. Más megközelítés. Oké, megpróbálom úgy nézni, ahogyan ő.
– Szóval, akkor a tények alapján a fickó nem bűnös? – mondom lassan, a mondat végén felvéve a hangsúlyomat, mintha kérdezném. Ami kicsit igaz, bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy teljesen ártatlan a védencünk, de… Nagy levegőt veszek és megpróbálom újragondolni az ügyet, egy aranypelenkás, fiatal harmincas férfit téve a középpontba, aki nem követte el a gyilkosságot. – Tehát… Ott volt a gyilkosság megtörténte után kilenc órával feltakarítani. Miért? Találkozni akart vele, de későn ért oda, aztán a sokk miatt első gondolata volt, hogy megpróbál feltakarítani ahelyett, hogy rögtön értesítette volna a rendőrséget? Ha nem találták meg a gyilkos fegyvert… – kezdek el kissé ide-oda járkálni az irodában, miközben gondolkodok. – Akkor nagy az esély rá, hogy a gyilkos magával vitte vagy elrejtette, igaz? Tehát akinél megtalálják, nagy eséllyel ő a tettes vagy a tettes rá akarja kenni a gyanút… Mi van, ha valaki pont Oliver Bernsteinra akarja kenni a barátnője megölését? – csettintek egyet az ujjammal és kicsit büszkén nézek az apámra, mintha épen Miss Marple modern és fiatalos kiadását alakítanám. Valójában viszont lehet, hogy csak túl sok krimit nézhettem az elmúlt pár évben. – A tenyérbemászó stílusa lehet egy ok rá. Riválisok, barátok, netán családtagok… Lehet, hogy ennek fényében újra meg kell nézni, kik érintettek még az ügy kapcsán és beszélni velük még a tárgyalás előtt…
Gondolkozok hangosan, megpróbálva összerakni azokat a kis puzzle darabokat, amik mind ott lapulnak abban a dobozban, amit az imént adtam oda neki. Illetve akarom, hogy lássa tudom használni az eszemet, átgondolni dolgokat és nem feladni. Tudom, hogy úgy gondolhatja, sokat kell még tanulnom - ezt nem is vitatom -, de hajlandó is vagyok rá, hogy tőle (is) tanuljak és ezáltal lássa, hogy képes vagyok fejlődni és itt a helyem.
A szerda megjegyzésére én is elmosolyodok, egy kicsit.
– Akkor a péntek az új micsoda? – kérdezem meg, majd végül vállat vonok. – Felőlem… Csak ne mondd el Nicolenak, hogy áttetted a laza pénteket a hét közepére. Szerintem őneki még mindig olyan hétvégi bulizós elképzelése van a péntekről, mint anno Katy Perrynek – teszem hozzá, még mindig mosolyogva. Amikor annak idején az említett énekesnőtől a Last Friday Night című száma új slágernek számított, sokszor lehetett otthon hallani a számot, mert valaki mindig elindította.
Ezzel pedig újra megpróbálom személyesebb témák felé fordítani a beszélgetésünket, hiszen az ügy iratait már átadtam neki. Most jöhet a családunkat érintő ügyek!
– Bingó! Talán pont azért nem voltam még sokat a közelükben, mert kisbabákra eddig még nem igen kellett felügyelnem, hogyha Jo korai évei alatt történő, rája való vigyázást nem tekintjük bébicsőszködésnek – reagálok cseppet sértve és védekezve. – És kettőnk közül nem én vagyok az, akinek már négy gyereke is van – mutatok rá az egyértelmű tényre, egyik kezemen négyet mutatva. Közben kicsit oldalra fordítom a fejemet, hogy lopva megint Connor felé nézzek, hogyha már ő is szóba került és kell is, hogy beszéljen róla velem.
A dadás, felügyeletes válaszára bólintok, kellően jónak találva. De csak azért, mert a végén említette a játszóház dolgot. Az osztott felügyelet dolog megragadja még az érdeklődésemet, de egyelőre nem kérdezek rá, hogy meséljen csak bővebben erről az egész helyzetről. Majd később.
– Csak úgy, hogy egyelőre úgy gondolom, hogy a továbbiakban az édesapámmal szeretnék beszélni, családi dolgokról, és nem pedig egy ügyvéddel a munkája kapcsán – világosítom fel, látva az értetlenségét, ami mellesleg frusztrál, de megvonom a vállamat.
Csak aztán rákérdez arra, mit felejtett el, amire mérgesen felhorkantok egyet. Ha rá kell kérdeznie, akkor nyilvánvalóan elfelejtette! Csak úgy, mint az elmúlt évek alatt azt, hogy talán fel is kéne nevelnie minket és nem megosztva rám és anyura hagyni a dolgot.
– Igen, elfelejtettél valamit! – vetek rá egy szúrós pillantást miközben védekezően összefonom a karjaimat a mellkasom előtt.
– Időben felvenni legalább az utolsó három hívásomat, hogyha csak az elmúlt hat hónapot számoljuk.
Kicsit sértően mondom, szemrehányásként, avagy dorgálásként, mintha nevelni próbálnám a saját apámat. Nos… Mondhatjuk, hogy megpróbáltam ezt tenni már korábban is, de láthatóan nem volt túl eredményes próbálkozás. Totorot, a csincsillámat könnyebb volt megtanítani bármire, mint őt.
– Igen, jó lesz. Az pont beleférne a szünetembe – bólintok rá az ötletére. Az itteni kis teakonyha részleg is megfelelne nekem, de a lenti büfénél egyik asztala ugyanúgy megfelel. Egy negyed-fél órát ott is elbeszélgetünk és közben még ihatok is egy kávét.
Látva, hogy Connor cipelése közben ajtót nehezen nyitná ki és nem akarom, hogy végén a kisfiú kobakja találkozzon az ajtóval, odasietek az ajtóhoz és kinyitom, hagyva, hogy előbb ők menjenek ki, majd én, magam után becsukva. A folyosón haladva még odaszólok Brandonnak, bár inkább eltátogom egy kis mutogatással, hogy elugrok szünetet tartani és majd jövök. Utána persze igyekszek felzárkózni apa mellé, beszállni a liftbe, ahol egyik-lábamról másikra helyezem a hangsúlyt miközben hol nézem a kijelző szerint melyik emeletnél tartunk, hol vetek egy-két nagyjából oldalpillantást Conorra. Egyik ilyen pillanatnál sikerül elkapnom a kissrác tekintetét és először farkasszemet nézek vele, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtom rá a nyelvemet. Aztán gyorsan elfordulok a másik irányba, remélve, hogy apu nem látta. Szerencsére a következő pillanatban leérünk, kinyílik az ajtó és összeszedve magamat utánuk én is kilépek a liftből.
Leülünk. Megkapjuk a kávénkat. Innentől úgy gondolnád, hogy simaügy, de… Nem.
„Miről akarsz beszélni először?”, visszhangzik fejemben a kérdés, amit magamnak is felteszek mialatt megkavarom a kávémat és iszok egy kortyot belőle. Még forró. Lopva újra apa ölében ülő Connorra szegezem a tekintetemet, mintha segítséget várnék tőle. De persze ő túl elfoglalt a kekszel, amit megkapott, illetve nem is tudna úgy beszélgeti velünk, mint ahogyan szeretném.
– Hát persze. A neve Ophelia Dermot – bólintok a szavaira, kiejtve a szóban forgó nő teljes nevét. Közömbösen, minden negatív érzet nélkül, amit egyelőre elzártam vele kapcsolatban. De kimondom a teljes nevét, miközben Conorról apura vándorol a tekintetem, hogy ezzel is jelezzem megelőztem őt az információ közlésében. – Már tudom a nevét, hogy hogyan néz ki, mi a munkája, mikor született és még legalább egy tucat másik információt is tudok róla. Tudod honnan tudom? Lényegében az internetről, de a bulvárlapok is nagy segítségemre voltak benne – folytatom, itt már kicsit utat engedve az érzelmeimnek, a sértettségből fakadó dühömnek. Ezt mutatja az is, hogy gyorsan megkeverem még kétszer-háromszor a kávémat.
– De tőled szerettem volna megtudni. Legalább a nevét és, hogy létezik… Azt meg pláne, hogy sikerült eléggé közeli ismertségbe kerülni vele. Mert… – elcsuklik a hangom és lehajtom a fejemet és szünetet tartva a mondandóm közepén újra kortyolok egyet az italomból.
– Amúgy mióta is… ismered őt? Két-három éve? – nézek rá újra, kérdőn és választ várva.

Anja & Mark |

I don't thrust anything, or anyone, below the Sun

Nem kerüli el a figyelmemet, hogy Anja nyelvet ölt Connorra, főleg azért, mert utóbbi sem hagyta volna; kedélyesen felbugyog belőle a nevetés. Utána még hosszú pillanatokig mered a nővérére, várva, hogy megint csinálja azt – mint ahogy az lenni szokott, mert általában az emberek nehezen mondanak nemet egy csecsemőnek –, de amit ő nem tud, az az, hogy Anja nem feltétlenül… játszani akart vele. Nem egészen értettem a gesztust, de jobbnak tűnt nem felhívni rá a figyelmét.
Ezt az óvatosságot Anja nyilván nem örökölte; olyan kecsesen áll neki a veszekedésnek, mint egy faltörő kos. Ezt egészen biztosan az anyjától örökölte. Ahogy azt is, ahogy anélkül tud felettébb mérgesen bámulni rád, hogy valójában egyetlen izma is beletorzulna a haragjába az arcán. Valahol egészen lenyűgöző képesség, ugyanakkor egy tárgyalóteremben talán nem a legelőnyösebb.
– Ezt úgy mondod, mintha az emberek manapság nem mindent az internetről tudnának meg – jegyzem meg, elvéve a kirakott tálcáról egy kockacukrot, hogy a csészémbe pottyantsam. Connort annyira lenyűgözi a dolog, hogy mikor a másodikat próbálom belerakni, elveszi tőlem, és nem meglepő módon, a szájába tömi. Gondolok rá, hogy talán elveszem tőle, de nem is próbálja elrágni – még nincs nagyon mivel –, csak szopogatja, ettől meg csak nem lesz baja. (Opheliának amúgy se kell megtudnia.)
– Szóval azt szeretted volna, ha beszámolok róla? Mert… Ismertségbe kerültem vele. – A hangomból elég hamar rájöhet arra, hogy mennyire képtelen gondolatnak is tartom ezt, és hogy mennyire nem érzem, hogy alaposan megfontolta volna, mielőtt kiejti a száján. Ügyelek arra, hogy a magánéletem és a családom elhatárolódjon egymástól, ahogy azt szerintem mindenkinek tennie kéne. Persze, alapvető esetben a család maga a magánélet része, de még ott is ajánlatos egy kicsit szekcionálni. Például, jobb esetben a pár éves gyerekednek nem kéne látnia, ahogy négykézláb hazamászol a kocsmából. Megdönti egy kicsit a hierarchiát és felvet olyan kérdéseket, hogy „mi baja apu lábának?” Nem mintha én szembesültem volna ilyenekkel, de azt nem tudom mondani, hogy ne láttam volna a saját apámat rosszabb állapotban mint szerettem volna – igazából néha én mentem érte a kocsmába tíz évesen. Persze, azok más idők voltak.
– Ne vedd zokon, de… Alapvető esetben nem hiszem, hogy két felnőtt embernek feltétlen muszáj lenne beszámolnia egymásnak a „közeli ismertségeikről”, ha már így mondtad. Az meleg, nem szabad – ez utóbbi mondatrész nyilván nem Anját, hanem Connort illeti, aki a cukor után a kávémhoz is megpróbál hozzányúlni, úgyhogy távolabb tolom magamtól a csészét. – Kérdeztelek én bármikor is arról, hogy Te kivel ütöd el a szabadidődet? Nem. Ha szeretnéd, bármikor nagyon szívesen meghallgatlak, de bízom annyira az ítélőképességedben és az értékrendedben, hogy feltételezzem, nem csinálsz hülyeséget. Ha pedig lesz valaki komoly, bemutatod; ahogy én is tettem volna, ha lett volna bárki komoly.
Opheliával mindig is ott volt ez a kimondatlan egyezség; nincsenek érzelmek, nincs ragaszkodás. Vagy valami hasonló. Nem a barátnőm volt, sokkal inkább hasonlított ez egy kölcsönösen előnyös megállapodásra. Pont úgy, ahogy engem nem mutatott be még a közelebbi barátainak se, úgy én sem terveztem soha, hogy a lányoknak meg kellene ismerniük a nevét.
– Sosem volt a terveim között, hogy egy nap majd mondjuk a mostohaanyátok legyen. És ilyen terveim továbbra sincsenek – magyarázom, miközben letörlöm egy szalvétával a Connor szájából kibuggyanó nyálat. A cukorkocka egyébként továbbra is egyben van. – Ha arra gondolsz, hogy szólhattam volna Connorról… Nos. Először is, akkor ezt mondd. Másodszor pedig, nem tudtam róla nem sokkal ezelőttig. Ophelia megharagudott rám, ezért nem szólt arról, hogy terhes. De ne aggódj, azért nagyon szívesen morog rám úgy, mintha azért hagytam volna el, mert várandós lett. – Ami, teszem hozzá, szintén nem túl fair, de már megszokhattam volna, hogy ha nagy szerepet kapok Ophelia életdrámájában, akkor az csakis a főgonosz lehet. – Szeretnéd, hogy bocsánatot kérjek azért, mert hirtelen lett egy féltestvéretek? Mert nem fogok – jelentem ki határozottan, de nem ellenségesen. – Azért viszont igen, ahogy meg kellett tudnotok.
Amit, egyébként, már megtettem. Nem ez az első eset, hogy találkozok Anjával, mióta februárban felborult az egész jól berendezett életem és újra kellett gondolnom nagyjából mindent. Megváltozott a rutinom, amit nem szeretek. A kihívásokat viszont igen.
Anját megbékíteni pedig annak tűnik.
– Három éve ismerem. Nyáron lesz négy körül – ejtem meg a vállam, megválaszolva a kérdését is. Beleiszok a kávémba, kissé oldalra hajolva, hogy Connor véletlenül se próbáljon meg hozzá érni és megégetni az ujját. – Ha rajtam múlt volna, soha többé nem találkozom vele. Azelőtt összeveszett velem, hogy megtudta volna, állapotos. Szerintem ő sem gondolta, hogy bármikor újra köze lesz hozzám. Ha máshogy alakulnak a dolgok, valószínűleg soha nem tudtam volna meg, hogy Connor létezik. De így alakult. Úgyhogy tovább kell élni ezzel a helyzettel és kihozni belőle a legtöbbet.
Anja mérges. Valószínűleg jó ideje az, de hagyta felhalmozódni a frusztrációját, amíg már nem bírta tovább, és megrepedt az örökké összeszedett maszkja. Megértem, hogy honnan jönnek ezek a gondolatai és érzései, a ki nem mondott vádjai, de ettől függetlenül nem tetszenek jobban. Senki sem szereti, ha egy süllyedő hajót megmenteni próbálva még azt is kritizálnák, hogy elfogyott a koktélgarnéla.
– A botránytól eltekintve, amihez mellesleg nem volt közöm… Miben változott rossz irányba az életed? Vagy haragszol, amiért van egy féltestvéred? Haragudhatsz. Csak mondd.

I don't feel anything at all | ⚶

Mark & Anja

No, I don't want to talk with a lawyer. All I want is to talk with my father, so hear me out dad, please

– Természetesen nem tagadom az internet létezését vagy hasznosságát. Csupán csak azt vallom, hogy néha jobban szeretem inkább a személyes kommunikációt és információszerzést – mondom el a saját véleményemet az internettel kapcsolatban mialatt azt nézem, hogyan tesz egy kockacukrot az italába.
Egy részem hozzátenné, hogy pontosabban a rokonok közötti kommunikációra gondolok, természetesnek véve azt, hogy egy távoli rokonával inkább kommunikál az ember a világhálón keresztül, mintsem, hogy több száz kilométert utazzon, hogy a nappalijában tudjanak beszélgetni. A közelebbi rokonoknál viszont az emberek általában igénylik a közelséget és a szóbeli kommunikációt.
De lehet, hogy ezt csak én gondolom így. Lehet másnak ez nem annyira fontos, apa nem így gondolja, így bár szeretnék konkrét példát felhozni, inkább mégsem teszem.
Észreveszem, hogy Connor is figyeli ezt a mozdulatot, bár gondolom ő nem akarná a kockacukor szerepét és csak úgy eltűnni, hogy ne keljen foglalkoznia a családja gondjaival. Nem, néhány pillanat múlva látom, hogy ő csak megenni akarja és ezen, valamint, hogy mennyire tudatlan is a családi problémák iránt és így boldog az élete, elmosolyodok. Majd sóhajtok egyet. Az ő szemszögéből még a kockacukor is semmiségnek tűnik.
– Igen, azt szerettem volna, hogy beszámolsz róla, mert közeli ismertségbe kerültél vele – válaszolok bólintva é halkan a kérdésére, egyúttal meg is ismételve a szavait. A saját véleményemet mondtam el ezzel, hogy mit is érzek én a dologgal kapcsolatban.
A hangjából persze kiveszem, hogy ő másképpen gondolkozik, másképp látja a dolgot, ahogyan mindig is. Megvonom a vállamat, amolyan lemondóan arról, hogy megpróbáljak változtatni a véleményén.
Néhány perc múlva hallgatom ahogyan megmagyarázza a saját álláspontját a közeli ismertségekkel kapcsolatos beszámolók kapcsán, a végén ráterelve a szót az én magánéletemre. Hallom, hogy mondja ne vegyem zokon a szavait, de… Kicsit megremeg az ajkam miközben keresem a megfelelő szavakat.
Alapvető eset az lenne, hogy a két fél nem is ismeri egymást vagy távoli barátságban lennének, nem pedig családtagok. Ilyen értelemben egyetértettem a véleményével. De a családtagok esetében… Családtagok esetében szerintem illő volt egy-egy komolyabb ismertségről, kapcsolatról mesélni, bemutatni azt a személyt, főleg, hogyha a kapcsolatból egy gyermek született.
– Igen, igazad van. Alapvető esetben – értek vele egyet és inkább nem szálok vele vitába a családtagokat illetően.
Nézem ahogyan Connorral kommunikál, hogy rászól nehogy kiborítsa a forró kávét. Hétköznapi jelenetnek mondható, én mégis kissé szomorúan elmosolyodok, ahogyan nézem őket és eszembe jut, hogy engem is ültethetett így a térdére és sokkal kevésbé bonyolultabb témákról beszélhettünk. Halványan arra is emlékszek, hogy láttam Nicoleal és Joval is így viselkedni, kedvesen, törődően. Mégis ezek az emlékek úgy tűnnek, mintha egy másik időből származnának, amit már talán sose kapok vissza. Se én, se a húgaim. De nem szeretném, hogyha valóban így legyen.
Hirtelen hiányzik az a régmúlt idő apával, amikor még minden egyszerűbbnek tűnt.
– Igazad van. Nem kérdeztél róla – rázom meg a fejemet. A kezeimet az asztal alatt összekulcsolom, így nem látatja, hogy kissé remegnek.
– Persze, hogy eltudom dönteni kivel érdemes együtt töltenem a szabadidőmet és nem csinálok semmi hülyeséget. Jelenleg nincsen senki az életemben, aki komoly lenne, de… Köszönöm, hogy meghallgatnál. Ha lesz majd valaki, akkor majd… Mesélek és bemutatom.
Pillantok a szemeibe miközben elmondom neki ezeket. Majd kénytelen vagyok gyorsan elnézni más felé, az asztalon lévő kávéscsészére, majd a szomszédos üres asztal felé. Igazából egy részem belül vitába szállna vele, rámutatva, hogy talán úgy vélem eddig nem is érdekelte, hogy kivel jönnék össze. Emiatt szívesen mondanék neki olyasmiket, mint például egy kitalált közel ötven éves férfi, mint partner, rendőr múlttal és klisés Alaszkás jövőképpel, hogy megtudjam erre vajon miképpen reagálna, valamelyest fordított helyzetre. Felhoznám, hogy talán eléggé megviselt az, hogy elköltözött tőlünk és a többi, ami ezzel járt, emiatt alaposan megfontolnám, hogy valóban szeretném-e ha majd egy szép napon az oltárhoz kísérjen. Miközben szeretném, tényleg nagyon szeretném, hogyha egy nap tényleg megtenné és azt büszkén tehetné. Mert büszke lenne rám, úgy igazán és véletlenül se érezné azt, hogy végre egy tehertől megszabadul.
Kedvem lenne Nicolet is megemlíteni, hogy szerintem benne nem lenne semmi kétely, hogy ő kísérje majd az oltárhoz és, hogy szerintem apu se kételkedne abban, hogy az oltárhoz kiséri majd. Továbbá Jot is szívesen felhoznám, utalva arra, hogy mostanában kicsit több a probléma vele, nehezebben kezelhető, hiszen egy kamaszlányról van szó, emiatt pedig kitudja, hogy egy nap majd milyen fiút hoz haza vagy, hogy nem akar e majd inkább titokban összeházasodni, nekünk meg utólag közölve a hírt.
De nem mondom ki ezeket, mert a másik, higgadtabb felem úgy gondolja, hogy ezzel túl messzire mennék és jelenetet rendeznék, amely nem tanácsos. Elvégre az iroda büféjénél ülünk, nem tenne se nekem, se apának jót, hogyha most elkezdenék hisztizni és jelenetet rendezni.
Van is egy sejtésem, hogy nem is lenne elragadtatva tőle, hogyha most kiborulnék a családunkban lévő problémák miatt. Valamint elég botrányban volt része a családunknak ebben az évben, nincs szükség egy újabbra.
Így ezeket megpróbálom elfolytani magamban. Veszek egy mély levegőt és mikor újra visszafordítom az arcomat feléje, igyekszek valóban nyugodtnak tűnni és csendben hallgatni mikor rátér Opheliara.
Mialatt magyaráz a kezeit először a kávéscsészém köré kulcsolom, lepillantva a csésze tetejére.
Szavai kapcsán megfogalmazódik bennem, hogy nem is tudnám elképzelni Opheliát a mostohaanyámnak. Nem azért, mert nem ismerem őt, hanem mert köztem és közötte oly kevés a korkülönbség. Botrányosan kevés. Egyrészt ezért is esett rosszul, mikor tudomást szereztem róla.
De nem teszek neki megjegyzést a korát illetően. inkább csak bólintok egyet mielőtt iszok a kávémból.
Megelégszek azzal, hogy nem tervezi elvenni. Azt hiszem. Bár most újra Conorra pillantok és arra gondolok, hogy a kisfiúnak így milyen lehet majd felnőnie úgy, hogy a szülei külön élnek… Ebben egy cseppet hozzám és a húgaimhoz hasonlónak látom és megsajnálom őt. De tudom, hogy ez az ügy végképp nem tartozik rám, hogy valamelyest felszólaljak az érdekében, no meg gondolom a felügyeleti joga közös lenne és apának is ugyanannyi joga lenne őt látogatni és vele tölteni az időt. Csak remélni tudom, hogy tényleg így is fog tenni és nem fogja elhanyagolni, hogy nem lesz olyan gyerekkora, mint nekünk volt.
Ami azt illeti, hogy hogyan szólt, avagy pont, hogy nem szólt arról, hogy Connor ki is… Ez egy kicsit valóban jobban bántott. Csalódott voltam, amiért képes volt eltitkolni előlünk, hogy lett egy féltestvérünk, mert úgy véltem, hogy a titkolózásnál (még ha feltehetőleg az érdekünkben tette és nem ártó szándékkal), mégiscsak többet érdemlünk. Ehelyett úgy éreztem, hogy nem vagyunk alkalmasak a bizalmára, hogy elmondja. Legalábbis én úgy éreztem, hogy nem vagyok alkalmas a bizalmára. Valamint felmerült bennem a kérdés: „Mit mást vársz még tőlem, mivel bizonyítsak még neked”?
Szóval igen, egyszerűen nem tudtam teljesen örülni a hírnek, még ha nem is azzal volt a bajom, hogy Connor létezett. A kisfiú ártatlan volt, nem tudtam és nem is akartam hibáztatni.
– Nem tudtam arról, hogy nem tudtál a terhességéről – jegyzem meg, bocsánatkérően pillantva rá. Mindezek, azok alapján, amiket most mondott, egy kicsit másként fest a dolog. Hirtelen butának is érzem magam, amiért nemrég a közeli ismertségekről jöttem neki.
– Sajnálom. Nem az van, hogy azt szeretném, hogy azért kérj bocsánatot tőlünk amiért lett egy féltestvérünk – rázom meg a fejemet. Mély levegőt veszek és kimondom mit is szeretnék tőle.
– Szeretném, hogy azért kérj bocsánatot tőlünk, ahogyan megtudtuk ezt – mondom komolyan gondolva. Szünet – De… Persze már megtetted, így… Nem erőltetem és nem is erőltethetem rád, hogy még egyszer megtedd. Megértem és elég, hogy te magad is úgy érzed, hogy ezt másképp kellett volna közölni velünk.
Teszem hozzá, lassan. Újra iszok a kávémból, mielőtt kapnék az alkalmon, hogy megint valami olyasmi hagyja el a számat, amely kicsit a belső érzelmeimmel kapcsolatosak. Nem vagyok már biztos abban, hogy valóban oly jó ötlet volt belemenni ebbe a témába, mint ahogyan azt az elején gondoltam. Igazából abban se vagyok biztos, hogy most jó volt-e a bocsánatkéréssel jönni. Megint.
Tovább hallgatom. Három, négy év… Nekem nem hangzik semmiségnek. De ezt a véleményemet inkább elfolytom magamban és hallgatom tovább.
– Úgy vélem, hogy az mégis jobb, hogy tudomást szereztél Connor létezéséről, mintha sosem tudtad volna meg – mondom, utalva ezzel arra véleményemre, hogy szerintem egy gyereknek szüksége van mindkét szülőjére.
A kérdései kapcsán elgondolkozok. Persze már egy jó ideje fogalmazódik bennem, hogy mi is a véleményem a botránya kapcsán vagy szimplán csak abban a tekintetben, hogy én milyen apának gondolom őt. Mertem-e eddig elé állni és szembesíteni a véleményemmel? Nem. Merem-e most? Egy részem azt felelné, hogy igen, de a másik részem azt mondaná, hogy se a hely, se az idő nem alkalmas erre. Továbbá úgy gondolom egy vitát nem tudnék elbírni vele.
Elmondám neki, hogy mennyire szomorú voltam mikor az irodában mindenütt csak a botrányáról lehetett hallani, mert a pletykálkodás főcélpontjává vált. Ez pedig kellemetlenül érintett engem, szégyeltem magam, talán helyette is szégyelltem ő magát anyu előtt, akit egy rövid ideig emiatt kerültem. Valamint, ha haragudtam is, az rövid ideig tarthatott és szomorúsággal vegyült. Csalódtam benne.
Ezeken az érzéseken nem tudok hamar túllendülni, nem megy. De nem vagyok rá mérges, nem tudnék kiabálni vele, mert inkább mostanra már csak elegem van ebből az egészből. Hinni akarok neki, hogy tovább tudunk élni a helyzettel és valóban a legjobbat kihozni belőle.
De hogyan?
– Igazából nem változott rossz irányba az életem – kezdek bele a válaszadásba, miután néhány percig némán elgondolkoztam a dolgokon. Egyik kezemmel a halántékomhoz nyúlok és megróbálom megmasszírozni, nem túl hosszan és feltűnően. Gyakoriak a fejfájások nálam, az utóbbi hónapban egyre jobban.
Megrázom a fejemet. – Nem haragszok azért amiért van egy féltestvérem. Nem haragszok. Hanem… – próbálom neki elmagyarázni, elmondani, hogy inkább olyan félig csalódott-félig szomorú állapotban vagyok a történtek után.
De egyszerűen nem vagyok rá képes, hogy kimondjam neki, azok után pláne nem, hogy alig néhány perce említette, hogy szeretné, ha tovább lépnénk és kihoznánk a legtöbbet belőle.
Hinni akarok abban, hogy még helyrehozható a családunk.
– Jól vagyok – mondom inkább ezt, lassan kifújva a levegőt és megpróbálok rámosolyogni. – Ezért… Ezért mi lenne, hogyha beszélhetnénk végre valami másról, kérlek? – pillantok rá kérőn. – Hogy vagy mostanság? – terelem magamról inkább őrá a témát.
– Mik a terveid a hétvégére? – intézem hozzá ezt a kérdést is, remélve, hogy ezzel eléggé más témára térhetünk rá.

Anja & Mark |

I don't thrust anything, or anyone, below the Sun

Persze, hogy nem tudtad, mert nem mondtam el. Senki sem kérdezte. Jennifer szerint minden hasonló mondatom csak önmentegetés, deffenzív mechanizmus, mintha csak annyi lenne a célom, hogy felmentsenek a vádak alól, akkor is, ha tudják, hogy nem vagyok ártatlan – bizonyítékok hiányára alapozva, akár. A másik típusú dolog, ami kijön a számon, az a tömény seggfejség, szóval mondhatjuk, hogy Jennifer szerint nem túl változatos velem egy beszélgetés, csodálom, hogy még ennyi év után is próbálkozik.
Anjának és a testvéreinek is joga van a haragjukhoz; ha ezt szeretnék, békén hagynám őket. Csakhogy nem erről van szó, ők sem szívesen haragszanak, úgyhogy az egész szituáció merő idő és energiapocsékolás. Nicole talán nem veszi igazán a szívére, sőt, szinte egyáltalán nem, de Anja felől határozottan érzem az elfojtott mérget. Az elmúlt hetek alatt számtalanszor kaptam azon, hogy miután lezártuk a beszélgetésünket valami más témáról, még úgy mozdult, mintha szólni akarna valamit, végül viszont inkább csak összeszedte a holmiját és elment. Bizonyára Jo is hasonlóan vélekedett, csak ő egyébként is mindig mérges volt, szóval nehéz megállapítani, ebből mennyi szimplán a személyisége része.
– Valahol megértem Ophelia álláspontját is ezzel kapcsolatban – vonom meg a vállam. – Sosem voltunk… Ez nem egészen olyan kapcsolat volt, mint amim anyáddal volt. Ha úgy lett volna, elmondom. Nem akarta, hogy közöm legyen hozzá, mert úgy gondolta, jobb lesz így Connor számára is. Biztos vagyok benne, hogy egyedül is bőven meg tudta volna neki adni mindazt, amire szüksége van. – Jennifer és mellette sokan mások is (például a nővéreim) elég hamar ítéltek el nem csak engem, de Opheliát is. Adott helyzetben alighanem ők is hasonlóak cselekedtek volna, legfeljebb a szociális megfelelni vágyás az, ami mást mondatna velük. A sértettségén túl szerintem viszont tényleg csak azt gondolta, hogy egyedül is menni fog; sőt, alighanem azt, hogy Én csak hátráltatnám. Ezért nem tudok haragudni.
Talán Anja egy kicsit gyanúsan gyorsan engedi el a kérdést, nem tudom. Küldök ugyan felé egy kérdő pillantást, de aztán Connor hamar újra magára vonja a figyelmem. – Szokj hozzá, minél nagyobb leszel, annál gyakrabban kapod rajta a szüleidet azon, hogy elrontják a dolgokat. Még azokat is, amiknek egyértelműnek kellene lennie – rándul meg a szám széle. – Nem volt fair, ahogy kezeltem ezt akkor. Tényleg sajnálom.
Sem velük, sem Connorral szemben; utóbbi talán még nem fog fel belőle semmit, ugyanakkor nem hiszem hogy ez olyasmi lesz majd, vagy olyannak kéne lennie, amit később titkolunk előle. Ő az élő példája annak, hogy az igazság előbb vagy utóbb, de mindig kiderül, és minél később, annál fájdalmasabb. Nem mondom, hogy különösebben jól érezném magam a tudattól, hogy egyszer majd közölnöm kell a fiammal, meg akartam szabadulni tőle. Még ha akkor és ott jó ötletnek tűnt is.
– Hanem? – vonom fel a szemöldököm a befejezetlen mondatát hallva. Nyilván nem úgy akarta folytatni, ahogy végül ezt megtette. Pont ugyanúgy visszanyelte most a mondandóját, mint eddig mindig. Talán tovább kellene kérdezgetnem; Jennifer biztos ezt tenné. Addig nem hagyná békén, amíg Anja fel nem adja. Én nem akarom ezzel piszkálni, ha nem akarja kimondani. Biztos jó oka van rá.
– Biztos vagy benne? – kérdezek azért még vissza, lefogva Connor lábát, aki feltétlen eltökélte, hogy idő előtt térdprotézisre kényszerít, ha mást nem, azzal, hogy szétrúgja a térdkalácsom. Kezd fészkelődni, mert már nem foglalja le se a kockacukor, se a kávém, amit megpróbálna elérni. Jobb híján előhúzom a zsebemből a kulcsomat és azt adom oda neki. Kétszer-háromszor teljes erejéből megrázza, azután pedig a kocsi riasztóján kezd rágódni. Szerencsére a másik oldalon, nem a gomboknál, úgyhogy egyelőre hagyom neki.
Nem ellenkezem, amikor inkább úgy dönt, hogy másról szeretne beszélni. – Fáradtan – jegyzem meg somolyogva. – Minden elismerésem azoknak, akik direkt vállalnak ennyi idősen gyereket. Connor csak pár napot van nálam, de az összes többire szükségem van, hogy utána kialudjam magam. Úgyhogy ha lehet, egyelőre ne gondolkozzatok abban, hogy idő előtt nagyszülőt csináljatok belőlünk, jó?
Bár ahogy elnézem, lehet, hogy örökre elvettük a kedvüket tőle. Ami azt illeti, a házasságtól is, bár abban csak félig vagyok hajlandó szerepet vállalni; az se lett volna jobb, ha együtt maradunk, arra ott volt tökéletes példának az én szüleim házassága. Ha apát nem viszi el az a második agyvérzés, akkor lehet, hogy a végén anya fojtja meg.
– Ophelia vasárnap jön Connorért, úgyhogy azt hiszem, hogy holnap próbálom minél több felülettől távol tartani a nyálát. Vennem kell ma majd neki egy új olyan… játékmatracot. Tudod, amit leterítesz a földre, aztán ott lóg felette egy csomó csillogó-éneklő-színes izé amit pöckölgetni tud? – hunyorgok, az egyetlen szabad kezemmel, amivel nem Connort fogom a mellkasomhoz, a levegőben mutogatva. – Na, olyat. Gordo szétszedte a másikat. Pedig az az egyetlen, ahová leteszem, és elvan pár órát, szóval tudok dolgozni mellette. Muszáj lesz átnéznem a Bergstein ügyet. Már háromszor megbántam, hogy elvállaltam – sóhajtok fel. – Ha szeretnél, átjöhetsz. Már persze ha neked nincs jobb programod.

I don't feel anything at all | ⚶

Mark & Anja

No, I don't want to talk with a lawyer. All I want is to talk with my father, so hear me out dad, please

Meghallgatom a magyarázatát, hogy mit is gondol Ophelia álláspontjáról, közben lassan bólintok egyet és megpróbálom figyelmen kívül hagyni, hogy tényleg kezd megfájdulni a fejem. Biztosan csak az időjárásváltozás miatt… Értem, hogy nem olyan a kapcsolata Opheliával, mint amilyen anyuval és… Tudom, hogy ez furcsa lehet, de ez a tudat valamelyest nyugtat és ugyanakkor örömmel tölt el. De azt még nem tudom, hogy azért, mert ezek szerint anyu jobban illik apuhoz, vagy Ophelia az ideálisabb partner neki. Ehhez talán meg kéne ismernem ezt a nőt, illetve tényleg együtt látnom őt apuval.
Ám mielőtt ezen ennél több ideig gondolkoznék, eszembe jut, mint mondott apa: múlt időt használt és nincsenek együtt. Persze, hogy nincsenek együtt, hiszen még mindig anya férje.
– Nos, te ismered Opheliát és ti vagytok Connor szülei, így biztosan ti tudjátok, hogy mi a legjobb neki… – ragadom újra magamhoz a szót. Kicsit keresem a szavakat, hogy mit is mondhatnék neki még úgy, hogy ne legyen belőle vita, avagy ne legyen tőle mérges. Tudom, hogy felesleges lenne kritizálnom a nevelési technikáit, de… Nem akarom és nem hagyhatom, hogy még egyszer elkövesse ugyanazokat a hibákat.
– De, hogyha szeretnél véleményt hallani… Szerintem Connor megérdemli, hogy legyen egy apafigura vagy apa is az életében és ne kelljen nélküle felnőnie. Szóval úgy vélem, hogy mégis csak jó, hogy közöd lett hozzá és örülök Ophelia megengedte ezt neked vagy, hogy végül közösen döntöttetek így. Akár meg… Megmondhatod Opheliának is, hogy ezt gondolom, azaz üzenem neki.
Mondom el neki, egy cseppet ugyan bizonytalanul, hogy jó ötlet volt-e ezt mondanom, avagy egy bizonyos határhoz közelítik, netán már át is léptem azt. Tudom, hogy nem vagyok olyan helyzetben, hogy tényleg tudjak neki tanácsot adni, kettőnk közül ő a szülő, így ki se oktathatom, hogy hogyan nevelje fel a fiát. De mégis ott van bennem, hogy tudom, hogyan nem kéne felnevelnie, ahogyan minket és azt akartam, hogy ezt valahogyan azért hallja mástól is, ne csak sejtse. Ó, nagyon remélem, hogy ezúttal tudja, mit csinál.
A következő pillanatban hirtelen nem tudom, hogy hozzám beszél-e vagy a féltestvéremnek mondja a soron következő életbölcsességet, még ha Connor valószínűleg sokkal kevesebbet fog fel belőle. – Hozzászokok. Tudod, egy ideig, régebben, azt hittem, hogy a családnak tényleg nagyon egyértelműnek és egyszerűnek kell lennie – jegyzem meg halkabban, kicsit másfelé nézve. Majd lepillantok a kezeimre. Már nem remegnek annyira.
– Értem. Bocsánatkérés elfogadva! – nézek újra apára, miután elmondta, hogy sajnálja a történteket, már ahogyan megtudtuk. A szavaim mellé bólintok egyet és rámosolygok. Azt hiszem, hogy egyelőre tényleg elég lesz ennyi. Kis lépésekben haladunk.
Visszakérdez azzal kapcsolatban, hogy hogyan is érzek most, de tényleg nem tudom neki szavakba önteni az érzelmeimet. Csalódottság… Szomorúság… Nem akarom ezeket így rázúdítani az előbbiek után. Megvonom a vállamat, nem érdekes.
– Igen – válaszolok a kérdésére, hogy biztosan jól vagyok e. Jobban, mint pár perce, mint egy negyedórája, ez biztos. A többi pedig… Majd idővel kiderül. Azért örülök, hogy nem faggat tovább, ahogyan anya tenné ilyen helyzetben.
– Jó! Nulla unoka az elkövetkezendő évtizedben! Úgy vélem, hogy ez menni fog, bár a húgaim nevében nem hiszem, hogy jogom van efféleképpen nyilatkozni, de majd továbbadom nekik a kérésedet és ha kell, diplomatikusan meggyőzöm őket – értek vele egyet, vagyis mondok igent a kérésére, ezzel próbálva megnyugtatni őt. Egy gyerek tényleg nem szerepelt a közeljövőben elérni kívánt céljaim között.
Közben figyelem, hogy Connor a kockacukor helyett már a kocsikulccsal játszik, elmosolyodok ezt látva. Aranyos kisfiú.
– Amúgy gondoltál ezelőtt arra, hogy szeretnél egy kisfiút is? – teszem fel a kérdést, látva, hogy milyen jól kijön Connorral. Ez a jelenet elgondolkoztatott, hogy vajon akart-e fiút is, vagy csak lányt, netán mindegy volt neki… Ilyeneket eddig nem igazán kérdeztem tőle.
– Igen, tudom, hogy mire gondolsz, emlékszek, nekem is volt olyanom. Vagy Nicolenak? – kérdezek vissza mialatt megpróbálok rá emlékezni, de a kisgyermekkori emlékeim homályosak és a fotókat azokról az időkről régen nézegettem már.
– De az az ügy egész jól halad. Mármint, persze, lehetne rosszabb is a helyzet, de ott van még a következő tárgyalás, ami még mindig változtathat a dolgokon, akár jó irányba is – mondom, ahogyan szóba kerül az az ügy, amelyről a beszélgetésünk elején beszéltünk.
Ezután eszembe jut, hogy ott hagytam az irodájában az említett ügy iratait, amelyekről azt mondta, hogy ma este vagy holnap akar elolvasni. Valamint látom, hogy Connor már néhány perce fészkelődik az ölében és ez a közös napjuk, nem akarok több időt elvenni tőle. Tőlük.
– Szeretnék átmenni – adom a tudtára, őszintén gondolva. Egy ideje már nem voltam nála, de szeretnék változtatni ezen, több időt tölteni vele. – Ráérek holnap. Így vigyázhatok is Conorra, míg te dolgozol, de akár be is segíthetek neked közben az ügyedbe, megint, persze csak ha szeretnéd – vetek fel ötleteket hétvégi közös programhoz, közben megiszom a kávém maradékát. Ha megengedi, hogy együtt dolgozzunk vagy legalább csak kikéri megint a véleményemet míg ott vagyok nála, akkor megmutathatom neki, hogy mit tudok, hogy képes vagyok ezt a munkát végezni.
A karórámra pillantok. Ideje visszamennem dolgozni.
– Nem akarlak tovább feltartani – pillantok fel az órámról. – Ez mégiscsak a szabadnapod és látom, hogy Connor se bírja már sokáig egy helyben… Majd megírom neked, hogy holnap délelőtt pontosan mikor megyek át hozzád, jó?
Kérdezem meg, lassan felállva a székből. Tudom, hogy gyorsan elviharzani illetlenség, még akkor is, ha mára szerintem kimerítettük a beszédtémáinkat, ezért még maradok, hogy rendesen elköszönjünk egymástól. Ugyanakkor fent az irodában engem vár a munka, amelyet igyekszek kitartóan megcsinálni, a határidőket betartva, hogy lássák megbízható alkalmazott vagyok. Hogy ő is lássa ezt. Az idő betartása ezért a munkaszünetek idejére is vonatkozik, bármennyire is örülök, hogy tudtam ma beszélni apával, ráadásul személyesen.