”Miért nem pihensz egy kicsit?” Kérdezik sokan. ”Így ki fogsz készülni.” Mondják sokan. Azonban mikor a feszültséget harapni lehet körülöttem, én egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy leüljek a kanapéra, s egy pohár bor társaságában nézzek ki a fejemből, s azon agyaljak, hogy milyen szar életet osztott nekem a sors. Sosem voltam önsajnáltató típus, egyszerűen nem ment az, hogy bárkinek is elpanaszoljam a bennem keringő mocskot, hogy bárki vállán elsírjam a bajaimat. Mit csináltam, mióta konkrét traumaként éltem meg, hogy a nagybátyám kést küldött a hasamba gyerekként? Ütöttem. Másban egyszerűen nem találtam megnyugvást, csak abban, hogy az ökleimmel véresre verjem a falat. Eleinte. Aztán már másokat ütöttem. Eleinte hivatalosan, aztán már annyira forrt a vérem, hogy képes voltam másnak is nekimenni bármikor. Imádtam, amikor üthetek, s imádtam, amikor ütnek. Valahogy... Így éreztem magam élőnek?
Ez a mai este sincs másképp. Az évek csak peregnek egymás után, de a bennem gyülekező düh a mai napig csillapíthatatlan, s képtelen eloszlani a testemben és a lelkemben. Ezt most egy szerencsétlen bokszzsák szenvedni meg, amit lassan már egy egész órája megállás nélkül püfölök. Odaképzelem mások arcát, vagy csak egyszerűen átélem az érzést, ahogy az izmaim megremegnek, s lassan felmondják a kezeim a szolgálatot. Mert hogy lassan tényleg itt tartok, de az agyam képtelen megálljt parancsolni nekem.
- Hé, seggfej, jössz egy körre? - hallom meg mögülem valahonnan a kérdést, melyre most tudom, hogy inkább nem kellene igennel felelnem, mert az erőm fogytán van, mégis úgy perdülök meg a tengelyem körül, mint aki háborúba kész indulni.
- Toljuk, nigger. - nagyképű vigyorom lemoshatatlan, persze ezt a jelzőt nem használnám Tylerre, ha nem haverkodtam volna vele össze szinte a legelső napon, mikor ideköltöztem pár hete. Úgyhogy a niggerezés nálam nagyon is megengedett, épp úgy, ahogy nála az “olasz köcsög” jelző.
Nos, ez az olasz köcsög ott rontotta el, hogy túlságosan büszke ahhoz, hogy egy meccset elutasítson. Eleinte még nagyon jól bírom, jó pár ütést kap be Tyler is és én is, azonban a reakcióidőm eddigre mesésen lecsökken, a gondolataim pedig valahol nagyon messze járnak az esti Róma mélyén, a városi fényekben, a hangulatban, az emberekben... Ezért is történhet az, hogy ez a nigger olyan állast visz be, hogy egyből megérzem, hogy az állam csodásan szakad fel.  
- Na jó, elég lesz, hagyjátok abba, fiúk. - zeng fel egy mély hang a ring mellől, s mindketten elkapjuk az edző kemény tekintetét.  
- Tyler, te húzz haza most már a büdös picsába, te pedig Angelo vonszold el a kibaszott segged az ügyletre. És ez nem kérés volt, hanem kijelentést. Na takarodjatok most már innen. - mutat az ajtó felé mozdulatlanul. Azért az öregnek van egy olyan tekintélye, amivel nem szívesen veszekszik az ember, úgyhogy mindketten fogjuk a cuccunkat, s megindulunk kifelé. Én még felkarolok egy papírtörlőt is, mert a vér már a nyakam felé közelít.
- Hú, bocs haver, tökre azt hittem, hogy elhajolsz. - veregeti meg a vállam odakint Tyler.
- Semmi gáz, haver. Ilyen ez. - vonom meg a vállam, aztán ő eltűnik az egyik sarkon, én pedig felülök a motoromra, s a legközelebbi kórházat veszem célba.  
Már gyerekként megtanították, hogy egy ilyen sérülést nem célszerű leszarni magasról, hiszen könnyedén lehet vérmérgezést kapni, vagy bármilyen durva fertőzést, ami elbaszhatja az életem. Sajnos személyes tapasztalat ez, hiszen a középsuliban az egyik osztálytársam épp ilyen szarság miatt került hónapokra kórházba, mert egy sérülést nem vett komolyan, s kapott egy szépséges fertőzést. És bár eléggé rendesen felszakadt az állam, s mire a kórház előtt leparkolok, addigra a nyakamról már a ruhámra csöpög a vér... Mégsem érzem, hogy szükségem lenne ellátásra, de ilyen helyzetekben egykori edzőm szavai jutnak mindig eszembe.
Az öltözékem fekete, egy edzőnadrágból, egy ujjatlanból, s egy arra húzott bőrkabátból áll. Elsőre eléggé gyatrán nézek ki, ahogy belépek a kórházba, bár ezt a sok vér okozza csupán, szerintem egyáltalán nem olyan vészes a sérülésem, de hát majd az okosok megmondják. Nem először járok amúgy itt, lassan visszatérő vendég leszek egy kis ellátásért, ezért is történhet az, hogy kapásból kiszúrok az előtérben egy ismerős arcot.
- Dr. Jones! - kiáltom el magam, mert hát nem vagyok egy halk típus, így hamar tőlem kezd zengeni a kórház ezen része. Mondjuk azt már nem tudom biztosra, hogy Samantha doktor vagy sem, de hát én megelőlegezem neki ezt a titulust.
- Nem tudna segíteni? - bökök az állam és a vértenger felé, mikor odalépek mellé. - Nem lehetne valahogy a sor elejére juttatni? Már ha sokat kéne várnom. Kurvára nem bírok megülni egy helyben, és azt hiszem, hogy senki sem akarja, hogy én elkezdjek unatkozni... - szavaim fenyegetőnek hathatnak, de hát a széles vigyorom egyértelműen arról tanúskodik, hogy viccelek csupán. A humorom kissé alpári és közvetlen lehet, de hát most istenem, fapofával létezni maga lenne a pokol.

Kórház, hivatal, étterem, legyek bármilyen helyen, a jellemem erős részét képtelen vagyok visszatuszkolni magamba. Pedig tudom jól, hogy a közvetlen stílusom, a hevességem és a nagy hangom az emberek többségére nincs jó hatással, de hát ha más véleménye miatt fojtanám vissza önmagam, akkor pár éven belül egy boldogtalan lelki roncs lennék, aki csak a szürke hétköznapok mókuskerekében létezik. Ezért is csendül fel a hangom hangosan a doktornő nevét kiáltva, aki mint hamar kiderül, nem éppen viseli az doktori titulust.
- Tényleg? Egy kórház? - hangomból pár csepp irónia szökik ki, ahogy oldalra biccentett fejjel, s fene nagy mosollyal válaszolok. Mintha csak régóta ismernénk egymást, de valójában pár röpke, múló szónál még nem beszéltünk többet.
- Angelo D’Amore, de maradjunk simán az Angelonál, nem szeretem ezt a túl hivatalos megszólítást. - a nevem már nem egyszer csalt mosolyt mások arcára, hiszen totális ellentétben van a külsőmmel. Persze, jóanyám hogy is tudhatta volna, hogy az az édes fekete hajú szaros, akinek az Angelo nevet adta, egyszer egy tetovált pankrátor seggfej lesz?
- Hű, magácska azért igencsak csendes gyilkosnak tűnik! Ilyen mosollyal közölni, hogy vegyek vissza... Erre azért születni kell, lássuk be. - megadóan csóválom meg a fejem, majd hűségesen követem őt, s helyet foglalok ott, ahol mutatja. Legyen azért bármilyen a stílusom, végül is elérem, amit akarok, hiszen nem kell órákon keresztül megrohadnom ezekben az ótvar szagú műanyagszékekben, amik nem elég, hogy vágják a hátsó felem, még rondák is.
- Mondjuk valami nyugtatót igazából kicsit sem bánnék. Túl vagyok pörögve, és ilyenkor még elaludni is képtelen vagyok. Szóval jöhet valami extra finomság! - odatolom a karom, a nyakam, a lábam, bármimet, nekem aztán teljesen mindegy, hol hasítja ketté a bőröm azzal a tűvel. Tényleg nem bánnék pár nyugalmas órát ezek után, mert magamat ismerve nagyon nehezen fog álom jönni a szemeimre. Hamarosan megkezdődik a fertőtlenítés, ami eleinte kissé ugyan csíp, de hát mi ez ahhoz a temérdek sérüléshez képest, amit egész életemben bekaptam már? A fájdalom mindig emlékeztet arra, hogy élek.
- Telitalálat. De én csesztem el, mert túlhajtottam magam egy meccs előtt, aztán így figyelmetlen voltam, úgyhogy kaptam egy szép állast. - vallom meg, miközben a sérülés felé bökök. Kár tagadni vagy hazudozni, ezt bizony én csesztem el.
- Ezt úgy mondta most, mintha tudna valamit, amit én nem... - húzom összébb szemeim gyanakvóan, s persze nem kevés színpadiassággal. Még szép, hogy nem egy kibaszott ütésbe fogok belehalni, sem pedig ágyban és párnák között. Ha elmegyek egyszer... Arra bizony az egész világ emlékezni fog! Na de, tegyük is félre a kamikaze gondolatokat, hamarosan megérkezik egy rendes orvos, aki pillanatokon belül ellátja a sérüléseimet, s olyan gyorsan tűnik el, amilyen gyorsan érkezett.
- “Bocs, mennem kell”? Azért az kemény. Látom a tiszteletet itt sem tanítják kollégák között. - engedek el egy megjegyzést a levegőbe. - Mindig ilyen könnyen lerázzák, és átpasszolják az orvosok az ő feladataikat amúgy? Persze, nem kell válaszolnia, ha nem akar. - mert azért személyes kérdést teszek fel mégis, de hát képtelen vagyok magamban tartani, mint mindig. S bár úgy tűnik, hogy végeztünk, én mégis most nagyon jól ücsörgök itt, készen arra, hogy tovább pofázzak.

A mosolyom immáron lemoshatatlanná válik, haloványan mindig ott kering ajkaim szegletében, hiszen a puszta tény, hogy végre nem egy karót nyelt, túlságosan hivatalos nővérkével vagy ápolóval van dolgom, az maga a gyönyör! Legutóbb egy vén banya látott el, aki egy halk és mogorva köszönésen kívül még kommunikálni sem volt hajlandó velem, azelőtt pedig egy nagyképű seggfej, akivel annyit sikerült beszélnem, hogy ő bírálta a tetoválásaimat keresztény mivoltja miatt, én pedig elmagyaráztam neki, mit veszít azzal, ha az esküvőig tartogatja a szüzességét. Egyszóval az eddigi kórházi látogatásaim nem voltak túlságosan megnyerőek, Miss Jones azonban szerencsére kissé másnak tűnik, mint a többi.
- Na de kérem, magácska is tele van előítéletekkel? Ez nagy hiba! - csóválom meg a fejem egy sóhajjal, de ez megint inkább színpadias, mintsem komoly. Megszoktam már, hogy nem néznek egy haláltisztességes alaknak, meg hát... Nem is vagyok az? Na de azért na, az előítéletek akkor sem jók, mert nem vagyok akkora tahó, mint amilyennek tűnhetek. Van jó oldalam is! Valahol. Biztos.
- Magácska sem tűnik azért a tőmondatok barátjának, ha már itt tartunk. Bár én azt mondom, egy közvetlen nővér sokkal jobb hangulatot varázsol ezek közé a rideg falak közé. - vonom meg a vállam, mikor helyet foglalok. Egyszerűen agyfaszt kapok azoktól az egészségügyi dolgozóktól, akik egy darab faként kezelik a betegeket. Jó, azért tombol bennem egy erős figyelemhiány, hiszen szeretem, ha velem foglalkoznak mások, de hát lássuk be, egy ilyen helyen még egy kedves mosoly is sokat lendít a helyzeten egy itt dolgozótól.
- Most miért? Elismertem, hogy hibáztam. Ezt azért már csak értékelhetné, kéremszépen! - bökök az állam felé összébb húzott szemekkel már az injekció után. Nézzenek oda, azért rendesen fel van vágva a nyelve a kisasszonynak!
- Egy olyan nő, mint magácska, biztosan nehezen, vagy egyáltalán nem értheti, mi jó a bokszban. Mások vagyunk, és máshogy vezetjük le azt a sok felgyülemlett szart, amit a hétköznapok tesznek ránk. Mondhatni... A fájdalomtól érzem igazán, hogy élek. - napi bölcsesség ala Angelo. - Na és maga hogy vezeti le a feszültséget? Őzeket simogat, esetleg fákat ölelget? - mosolyom aljas és csipkelődő vigyorrá alakul át. S bár külső alapján tényleg valami nagyon békés dolgot képzelnék el hozzá, a jelleméhez viszont nagyon is illene valami keményebb sport. Meglátjuk. Vagy nem, lehet ennyire azért nincs csevegős kedvében.
- Lehet, hogy meg fog lepődni, de gondoltam már erre. Valamiben meg kell halni, nem igaz? Akkor haljak meg önmagamként. - na jó, abban a tűben tuti volt valami ütős cucc, mert már lassan túlcsordul a bölcsességem. Ezt persze az orvos hamar lefojtja, aki épp olyan kategóriába tartozik, amit utálok. Örülök is, hogy hamar végez, s mikor kifelé lépked, egy egyszerű “köszönöm”-öt ejtek el a levegőbe. Nem úgy tűnik, mintha nagyon érdekelné, de hát ez a része már engem sem foglalkoztat. Ellenben...
- Ez mind így van, ahogy mondja. De... - emelem fel ujjam a levegőbe, miközben kihámozom magam a székből. - Nem gondolja, hogy néha el kellene engedni ezt a sok szart? - mutatok körbe. - Halál, fájdalom, szenvedés. Ez mind elnyomja azt a sok mocskosul jó dolgot a világban, amit talán észre sem vesz. Én megértem, hogy az egészségügyi dolgozók lényegében másokért élnek... Csak nehogy elfelejtsék a saját életüket is élni. - vonom fel bólogatva a szemöldököm, mikor megállok előtte. Nagy a pofám, tudom, de néha azért elhagyja a szám olyan gondolat, amin érdemes eltöprengeni. Főleg, mert alapból eléggé pozitív a személyiségem, s ezt szeretem átragasztani másokra is. Miss Jones pedig tökéletes célpontnak tűnik. Vagy tűnt, s most mindjárt ki is dob, hogy lekezeltek?

Vállam erőtlenül rándul, s még egy nemtörődöm kézlendítés is hozzátársul a mozdulathoz a kisasszony szavainak hallatán.
- Nekem aztán oly mindegy, ki lát el. Viszont jogos emberi reakció részemről, hogy próbálok kommunikálni a másikkal még akkor is, ha ennek ennyire nagyon hivatalosnak kellene lennie... - mutatok a szőkeségre, majd magamra. - Mármint érti, nővér és páciens, halálidegenek egymásnak, és talán pár percet találkoznak csupán az életükben. Miért ne lehetne ezt egy kicsit feldobni a síri csend és a komor fejek helyett? - már biztosan leszűrte, hogy én túlságosan is a szavak embere vagyok, s az én társaságomban nem létezik az a kifejezés, hogy “kínos csend”, mégis úgy vélem, hogy nem felesleges ostobaságokat közlök a másikkal. Nem fecsegek a semmiről, hanem igen is a saját véleményemet és gondolataimat közlöm, ha már Miss Jones nem volt velem elutasító a legelején. Függetlenül attól, hogy végül is senki sem kérdezte a véleményem...  
- Na és magácska mégis honnan tudja, hogy nem ilyen szárnyasok repkednek odafent, mint én? - még fejemet is enyhén ingatni kezdem a székben ülve, megint csak felvéve a színpadias ábrázatot. Most őszintén, ti láttatok már tetőtől talpig tetovált alakot úgy, hogy mindenestül tisztességes volt? Ugye, hogy nem? Közben elveszem a felém nyújtott tükröt, s alaposabban szemügyre veszem az állam. Van bennem nagyképűség bőven, de azért isteni magaslatokba nem szokásom emelkedni, ezért is érkezik egy újabb vállrándítás.
- Azt mondják a nők, hogy a hegek nagyon vonzóak tudnak lenni, és adnak a gazdájának valami titokzatosságot... - simítok végig a sérülés mellett, érintve az egyik felnyúló tetoválás szélét. - De azt is mondják, hogy inkább távol tartják magukat az ilyen alakoktól, mielőtt még bajba keverednek. - a tükröt igazán hamar visszanyújtom, hiszen nem áll szándékomban évekig magamat bámulni, mert még a végén magamra unok. A beszédet persze sosem unnám meg!
- És magácska melyik kategóriába tartozik? - lássuk be, szeretem feszegetni a privát szféra határát, de nem egyszer tapasztaltam már, hogy egyeseknek igenis erre van szükségük, hogy kinyíljanak. Még akkor is, ha elsőre szokatlan lehet, hogy egy idegent érdekel a véleményük és a gondolatuk. Egyelőre ez a szőkeség nem tudom, melyik kategóriát gyarapítja, de hát kapja rendesen a labdákat, ahogy szerencsére én is. Így azért nem telik unalmasan az ittlét!
- Ezzel tökéletesen egyetértek. - bólintok határozottan már két lábon állva. Nem is érkezik semmilyen “de” kezdetű mondat vagy éppen ellenkezés.
- Kár, hogy ez néha borzalmasan nehéz tud lenni. Mármint a tanulás és a fejlődés. Sokan mondják, hogy a saját hibánkból kell tanulnunk igazán, hogy aztán ne kövessük el újra ugyanazokat. Azért lássuk be, ez nem egyszerű, mert végül is emberek vagyunk, érzésekkel és vágyakkal, s egy alap személyiséggel, ami ha megbolondul... Annak aztán mondhatjuk, hogy tanuljon és fejlődjön. - egészítem ki a saját gondolataimmal. Érezhetően pontosan magamra célzok, s arra, hogy mennyire nem vagyok tökéletes, s képes vagyok egy tucatszor is beleesni ugyanabba a hibába. Ilyen az indulatkezelés, hiszen olykor hiába mantrázok magamban mindenféle csitító és nyugtató szöveget, a düh olyan viharral csap le rám, hogy nem tudom megállítani, s akkor bizony kirobban belőlem, mint egy vulkán.  
- Természetesen fájt, de egyben jól is esett. Magácska még sosem próbált semmilyen küzdősportot? - megint csak őszintén vallok, mert hát a vak is látja, hogy szép kis felületi sérülést szereztem, s hiába is akarnám tagadni, attól még a legostobább embernek is nyilvánvaló lenne, hogy egy ilyen azért biztosan fájhat, főleg ennyi vérrel.  
- Olyan fajta, akinek ennyire fontos az egészség és a biztonság, hogy elítélje az ilyen dolgokat. De szóljon, ha rossz következtetést vontam abból, hogy magácska nővérke. - egy széles vigyorral viszonzom azt a töretlen mosolyt, ami nehezen mászik le a kisasszony arcáról. Ez a vigyor azonban hamarosan kíváncsian rezdül.
- Ezek után most már tényleg kíváncsi vagyok, mi vitte arra rá, hogy nővér legyen. - mert hát lássuk be, nem minden sarkon találni olyan nővért, aki “vadász” típus. Sőt, életem során egyetlen olyannal sem találkoztam, aki akár szerette volna az adrenalinnal fűtött helyzeteket, vagy bármi olyan izgalmas tevékenységet, ami megboríthatja az életét. Csak nyugis nővérekkel volt dolgom eddig. Aztán meglátjuk, Miss Jones gyarapítja-e ezt a kategóriát, vagy sem!
- Lényegében más keze által halunk meg. - dobok fel egy rettentően bölcs elszólást, mely mögé millió dolgot lehet gondolni. A bevegyszerezett zöldséget és gyümölcsöket, a szarrá hypózott húst, amit megeszünk, a szennyezett levegőt, egy elbaszott autót, ami a vesztünk okozza... Lényegében mindenben más keze van benne.
- Valóban nehéz a helyzetébe képzelnem magam, viszont érdekelnek a miértek, ezért is kérdezősködöm így péntek éjjel a kórház kellős közepén. -ami egy cseppet azért ironikus és szórakoztató, de ezt most engedjük el. - Na és magácskának mit jelent az élet? Mit jelent az, hogy van élete? Tegyük félre azt a magyarázatot rögtön, hogy a fizikai testünk működik. Inkább az elvont oldalát nézzük. Legalábbis addig, amíg meg nem kapom a receptet... - teszem még hozzá az utolsókat egy biccentéssel, részemről mehetünk a papírért. Az utat persze nem áll szándékomban csendben végigjárni, de ez azt hiszem, hogy már nem olyan meglepő. Ellenben a kint tomboló viharral, ami fogalmam sincs, milyen úton érkezett ide és mikor, de olyan hirtelenséggel szakadt le az ég, hogy még engem is meglep az ítéletidő.
- Itt gyakran vannak ilyen viharok? - pillantok értetlenül az ablak felé, melyet hevesen kopogtatnak a megcibált ágak.

Túlságosan sokat azért nem kellett várnom, hogy a kisasszony kimutassa a foga fehérjét, s eltolja magától az illem egy bizonyos részét. Kiábrándult sóhajt eleresztve csóválom meg a fejem, melyhez még egy enyhe szemforgatás is társul.
- Nos, úgy látszik, hogy téves következtetést vontam le magácskáról. - nem is csűröm ezt tovább több szóáradattal, mert ez az egyre komorabb Miss Jones így már egyáltalán nincs kedvemre. Elvégre nem voltam vele tahó, csupán beszélgetni próbáltam, s kicsit feldobni ezt az eléggé megült kórházi estét. Minden áron azért nem célom másra erőltetni magam, aki nem kíváncsi a képemre, elvégre sok hal úszkál még a tengerben, s ami nem megy, azt lássuk be, kár erőltetni, főleg egy ilyen helyzetben. A vécéről szóló kérdésére is egy erőtlen vállrándítás a válaszom, ezt már igazán szükségtelen kifejtenem.
- Magának ez normális, nekem ez. Szerencsére mások vagyunk. - mutatok végig magamon, nem túl bőséges magyarázatot adva arra, hogy mégis mi a bánatért vagyok így kivarrva. Regéljek arról, hogy mert a tetoválást művészetnek tartom? Vagy arról, hogy így még véletlenül sem lehet felfedezni a hasamon tátongó heget, melyet a nagybátyám késszúrása okozott kilenc évesen? Ugyan. Ilyenekről most már tényleg felesleges lenne fecsegni, még akkor is, ha szívesen jártatnám továbbra is a szám. Ez azért csak úgy jó, ha van társaságom mellé, de Miss Jones mogorvának és elutasítónak bizonyul így a vizsgálat végéhez közeledve. Magamra haragítani teljesen meg nem célom, és szükségtelen is lenne, elvégre ahogy mondtam, nem vagyunk egyformák, én pedig elfogadom, hogy őt idegesíti ez a sok beszéd.
- Nem a visszafogásról beszéltem, hanem arról, hogy máshogy vezetjük le a felgyülemlett feszültséget. - van, aki küzdősporttal, van, aki túrával, van, aki jógával. Teljesen felesleges bírálni a másikat azért, mert a lelkének és a testének másra van szüksége.
- És akkor most úgy érzi nővérként, hogy mindent képes megtenni? - az érdeklődésemnek azért erősen kezd fakulni a fénye, de talán ez a kérdés még belefér. Ha erre is hasonló választ kapok, mint az utóbbiaknál, akkor már tényleg kár lesz erőltetni a kommunikációt. Eme gondolat azonban továbbgördül, mikor már a kisasszonnyal lépkedek a receptért.
- Tudja mit? Igaza van. Elnézést kérek, hogy zavartam, valóban nem megfelelő hely ez a beszélgetésre. - bólintok megadóan. Ez van, ez bukta. Már régen elfogadtam, hogy mennyire unszimpatikus tud lenni egyeseknek a pozitivitásom, a kíváncsiságom, vagy éppen az, hogy mindenről van véleményem és mindenhez hozzá tudok szólni. Nincs ezzel semmi baj, megértettem, hogy Miss Jones nem kíváncsi erre.
Ezért is fognám minél hamarabb távozóra, de a természet ereje közbeszól. Az még rendben, hogy a kint tomboló vihar úgy csapja ki az ablakot, hogy ha amaz nem lenne megerősítve, most teljesen biztosan ripityára törött volna... Ám a hirtelen jött sötétség még engem is váratlanul ér.
- Egy kórházban lennie kellene egy generátornak az alagsorban, ami bekapcsol az ilyen esetekben. Ha csak nem romlott el az is... - hangomból kiérződik némi hozzáértés, de valójában nem csak “némi”. Eléggé jól értek az elektronikai, műszaki dolgokhoz, s ha nem zárult volna ránk az ajtó, akkor most kamatoztathatnám is a képességeimet, hogy helyrepöccintsem az áramot. Vagy nem bíznának egy magamfajta alakra inkább ilyesmit? Még az is meglehet.
- Akkor várunk. - mozgatom meg az ajtót, de az meg sem mozdul. - Azt tudta, hogy az ilyen ajtókon van egy biztonsági kapcsoló? - kérdem tőle hamarosan, majd óvatosan elkezdem kopogtatni az ajtó szélét, s mikor üreges részhez érek, megállok. - Valahol itt kell betörni, hogy elérjük a kapcsolót. Csak úgy mondom. - vonom meg a vállam. Nekem aztán nem nagy ügy, ha reggelig itt várok a szobában, de azért gondoltam jelzem, hogy ha kell, én ki tudom nyitni ezt a trágya ajtót, s akár az egész kórházba vissza tudom hozni az áramot, ha valaki megmutatná, merre van az alagsor... De hát egy ilyen nagy feladatot bízni egy ilyen alakra, mint én? Biztosan naaagy hiba lenne – mondta Mr. Irónia.

- Az okok fejtegetésére azt hiszem, hogy nem ez a legmegfelelőbb hely. - dobom vissza azt a kellemetlen labdát, melyet a kisasszony hajított jó magasra. Ezek után valóban nem sok kedvem van kifejteni a pontos okát annak, miért van rommá tetoválva az egész testem, hiszen Miss Jones alaposan kifejtette, hogy nincs ínyére a csevegés, márpedig ez is beletartozik. Én meg azért annyira görcsösen nem ragaszkodom ahhoz, hogy mindenkire ráerőltessem magam, főleg olyanra, aki nem is kíváncsi a válaszra, s ha mégis, abban is csak a hibát és a rosszat keresi. Azért az ilyesmi az én pozitív felfogásomhoz nem túlságosan passzol. Nem keresem mindenben és mindenkiben a hibát, nem próbálok mindenben és mindenkiben kételkedni. Ezért bár kezdek kissé elutasító lenni a kezdeti lelkesedésemhez képest, azért a mosoly halovány maradéka még mindig ott tengődik ajkaim szegletében.
- Ó nem, nem felejtettem el. - némi sejtelemmel utalok vissza arra, hogy azért egyáltalán nem adott konkrét választ a kérdésemre, de ezt most le is zárom, nem feszegetem tovább. Van ennél fontosabb dolgunk is, hiszen hamarosan sötétség borul ránk, az ajtó bezárul, mintha maga a kórház is hirtelen dacos és makacs lenne.  
- Igen, ami el tud romlani, az általában el is romlik. - a továbbiakat inkább elengedem a füleim mellett, mert ha rám akasztja Miss Jones ezt a feszült stílust, az bizony senkinek sem jó. Ez pedig hamarosan be is bizonyosodik.
- Mégis mi a faszomra várnék maga szerint? Nem úgy működik, hogy gondolok egyet, aztán csak úgy betöröm ezeket a masszív ajtókat! De azt hittem, hogy ez egyértelmű. - felelek most már én is kissé ingerültebben. A stílusát egyre inkább nem veszi be a gyomrom, s a türelmem is egyre inkább fogyatkozik. Kár érte.
- Igen, hallom, úgyhogy most már fejezze be ezt a pánikolást, vegyen mély levegőt, szedje össze magát, majd én megoldom! Csak ne hátráltasson és ne csessze fel az agyam ezzel a hülye lekezelő stílusával! - förmedek rá végül, miután befejezem az ajtó átvizsgálását. Ideje lesz a kezembe venni a dolgokat, még akkor is, ha az a kisasszonynak nem fog tetszeni.  
- Álljon hátrébb. - utasítom őt, s mivel nincs koromsötét azért a szobában, így becélzom az ajtó azon szegletét, ahol a kart vélem felfedezni. Teljesen felesleges időpocsékolás bármilyen eszközt keresni a cél érdekében, ezért minden erőmet beleadva rásózok párat ököllel a műanyagra, mire amaz talán az ötödik ütésnél egy halk reccsenéssel megadja magát. Gyorsan elkezdem bontogatni azt a részt, egészen addig, amíg befér a kezem. Ujjaimmal elkezdek tapogatózni, s mikor megtalálom a kart, akkor azt erősen meghúzom. S láss csodát, az ajtó egy eléggé hangos kattanást hallat.
- Jöjjön, másszon át! - megragadom a szélét, majd erősen eltolom oldalra, így a keletkezett részen Miss Jones könnyedén át tud bújni. Én is kifordulok utána a folyosóra, majd elengedem az ajtót, mire az újra bezárul magunk mögött.  
- Akkor most vezessen le az alagsorba. - ami ebben a félhomályban nem lesz a legegyszerűbb, de nem is lehetetlen. Megragadom a telefonom, majd a zseblámpa funkcióval varázsolok rá némi fényt, s egyből a kisasszony kezébe nyomom a mobilt, ha már ő fog vezetni.  

Egy szemforgatás innen, egy onnan, egy lekezelőbb megnyilatkozás innen, egy onnan. Eléggé kuszának tűnik a közöttünk levő kommunikáció, leginkább olyan, mint egy háborgó tenger, mely az egyik legnagyobb hullám után olyan, mintha egy cseppet csillapodni látszana. Az ajtót betöröm, majd szétfeszítem, s végre szabad előttünk az út a nyomasztó félhomályba.
- Látja, valamire csak hasznos az a boksz... - immáron enyhültebb hangnemben felelek Miss Jones felé, mikor megindulunk előre, s még egy halovány mosoly is visszamászik az arcomra. Természetesen bárhogy is viselkedett volna, azért nem hagytam volna cserben a kórházat, főleg nem egy ilyen kényes helyzetben úgy, hogy én meg fogom tudni oldani a problémát még azelőtt, hogy ideérne az éjszaka közepén egy szerelő, s megkeresné a hibát.  
Az alagsorhoz vezető szakasz egyre kihaltabbnak tűnik, érezhetően ahova nincs betekintésük a betegeknek, azzal a résszel nem is foglalkoznak olyan sokat. Ezért is lepődök meg, mikor az előttünk levő ajtó annyira elektronikus, mint én magam. Egy sima, egyszerű, kulccsal bezárt ajtó, de még nem is modernebb fajtából.
- Ha egy kicsit oldalra tekint, akkor éppenséggel ezt is kinyithatom. - előkerül a zsebemből a kulcstartóm, amin látszólag minden hülyeség rajta csüng. Ezek között a hülyeségek között azonban bőven akad hasznos eszköz is, ezek közül kettőt pedig pillanatokon belül összerakok, majd meglengetem a kisasszony előtt.
- Kérnék egy kis diszkréciót. - mert azért lássuk be, nem feltétlenül kellene azzal kezdenie majd az orvos előtt, hogy pontosan hogyan nyitottam ki az alagsori ajtót. Elkértük a kulcsot, maradjunk ennyiben... Ezért is hajolok le, majd hallgatózva elkezdek babrálni a két vékony eszközzel a zárban, mire az egy halk kattanás után kinyílik.
- Járt már valami okból idelent? Tudja, hogy merre keressük pontosan a generátort? Mert az én tudtom szerint egy ilyen kórházi alagsor eléggé nagy tud lenni. - közlöm a gondolataimat, s kezemmel intek Miss Jonesnak, hogy induljon csak előre. - Vagy menjek én előre? - számomra ez részletkérdés, de neki lehet, hogy nem az. Erre már koromsötét van, s még a vészkijáratot jelző lámpák sem világítanak, már ha vannak egyáltalán. Bárhogy is legyen, előtte vagy mögötte, de megindulunk végül lefelé a lépcsőn. Itt azért már tényleg nagyon látszanak a különbségek... Már csak ha az áporodott, kissé dohos szagot nézzük, ami a levegőben terjeng. A meggyötört falakról ne is beszéljünk, amikről már rég pereghet a festék.
- Azért ez kemény. - ejtek el egy megállapítást a levegőbe. - Egy ilyen körülmények között tartott generátor nem feltétlenül jó, túlságosan párás itt a levegő. - magyarázom akaratlanul is halkabban. Nem mintha bárki is lenne itt rajtunk kívül... De hát aztán ki tudja? Sosem jártam még kórházak alagsorában, de úgy látom, hogy nem vesztettem túlságosan sokat. Vagy talán mégis?
- Hallotta ezt? - állok meg egy pillanatra, hiszen mintha léptek zaját hallottam volna valahonnan a sötét részek folyosójáról, esetleg az egyik régi szobából. De még az is meglehet, hogy csak képzelődök, viszont nem ártana tudni, hogy csak mi kutatunk a generátor után, vagy más “segítő” kezek is jelen vannak.

- A legfontosabbat, az én kicsikémet mindenképp, csukott szemmel is! - lengetem meg a levegőben a motoromnak a kulcsát, ami még sok ember életénél is többet ér. Amúgy valóban, tele van sok szarral a kulcstartóm, és ha egyszer elhagyom... Akkor baszhatom az összeset. Közben én lépek előre, hiszen az illem az ilyen helyzetekben bőven a háttérbe szorul.
- Az ilyen alagsori helyiségek és folyosók sokszor az egész épület alatt is húzódhatnak. Leginkább tárolónak használják a nagyobb intézmények, ahova nem szeretik, ha idegenek beteszik a lábukat... Mert olyan dolgok is lehetnek itt, amiket nem szívesen mutogatnak. Persze, hogy miért ilyen gyatra a védelem, az megint egy másik kérdés. - fejtem ki bővebben, ahogy haladunk lefelé. Vicces azért, mekkora hatalmas különbség van a kórház látható és nem látható részei között. Olyan, mintha ez a lenti szint szó szerint rohadásnak indult volna.
- Ezzel teljesen egyetértek! - felelem egyre inkább lehalkított hanggal. Ezért is hagyom, hadd karoljon csak belém, elvégre bármennyire is mutassa keménynek magát egy nő, esetünkben ugye Miss Jones, azért mégis csak nőből van. Ők pedig jobban félnek az ilyen helyzetektől, mint mi magunk, és ez teljesen rendben van. Egy férfinek úgyis az a dolga, hogy megvédje a nőt.
- A hullaház amúgy merre van itt a kórházban? Csak mert szeretik azokat is mélyre pakolni. Bár kétlem, hogy itt lenne, de lehetséges, hogy valami átjáróról azt is elérnénk, nem? - kérdem tőle, mielőtt még mindkettőnk megtorpanna. A hangok láthatóan nem csak az én fejemben keletkeztek, Miss Jones is tökéletesen hallotta őket.
- Talán csak egy patkány. - próbálom megnyugtatni, bár következő szavaim ennek egy kicsit azért ellentmondanak. - Van ott valaki? - kiáltom el magam, hangom pedig végigzúg a kihalt folyosókon. Nem ártana azért tudni, ha már valaki keresgél a generátor után, sőt, mondhatjuk, hogy meg is nyugtatna, ha nem látatlanban kellene tapogatóznunk. Azonban...
- Semmi. - ezután elkiáltom magam még egyszer, immáron a másik irányba intézve a hangom, de onnan sem érkezik válasz. Egyetlen ajtócsapódást kivéve.
- Ez nem a fenti ajtó volt, amin bejöttünk? - kérdem a hölgyeménytől felé kissé elképedve, hiszen lassan tényleg kezd olyan lenni ez az egész, mintha valami filmbeli jelenet lenne.  
- Na mindegy, keressük meg azt a szart, aztán húzzunk innen a picsába. Nagyon nem tetszik ez az egész. - megindulok hát a bal oldali folyosó felé, s húzom magammal Miss Jonest is. Szétválni nincs értelme, hiszen abból mindig csak a baj származik, így nem is hozom fel ezt a lehetőséget.  
Alig haladunk pár métert, az egyik kitört ajtójú szobából mintha halovány, pislákoló fényforrás szökne kifelé.  
- Lehetséges, hogy valahogy bejutottak ide hajléktalanok? Csak mert ha igen... - szavaim közti kis szünetben szabad kezembe fogok egy öreg, leszakadt csődarabot. Biztos ami biztos!
- ...akkor akár veszélyesek is lehetnek. Bakker, mi ez a hely, Miss Jones... Mintha valami másik épületbe kerültünk volna. - ezeket már természetesen halkan suttogom az irányába. Ha pedig készen áll, akkor velem az élen elindulhatunk a gyéren fénylő szoba irányába. Mint valami zombiölő, amatőr túlélő csapat...