Anja&Leslie

I'm watching myself, Drifting away A vision so darkened,I cannot stay, Where do we go when we walk on light Who do we call at the edge of night

‑ Jézus… még mindig? – pillantottam az ebédlőasztalnál gubbasztó Anja felé, mikor kiléptem a fürdőszobából. Rám fért egy kiadós zuhany, miután az unokahúgom úgy döntött, hogy minden aznap evett dolgot odaajándékoz nekem. Pontosabban a felsőmnek, amit két nappal ezelőtt vettem. Persze, az apja két perccel utána érkezett meg, úgyhogy csak morogni tudtam a bátyámra, amiért nem előbb érkezett haza. Az ő lánya, elsősorban őt kéne lehánynia.
‑ Van olyan, hogy nem dolgozol? – érdeklődtem felsóhajtva, ahogy közelebb léptem hozzá, és az asztal szélének támaszkodva néztem bele a papírjaiba. Hacsak el nem takarta őket előlem. Van ez az ügyvédi titoktartás dolog, amit gondolom roppant komolyan vett. Annak ellenére, hogy nem ügyvéd. Még, azt hiszem. – Na jó, tedd el, ez így nem mehet tovább. Mikor láttál utoljára napfényt? Legalább három napja folyton arra jövök haza és megyek el, hogy dolgozol. Friss levegőn voltál a héten? Az nem számít, ha kimentél az erkélyre cigizni – jegyzem meg felé sandítva, miközben kinyitottam az ablakot bukóra.
‑ Úgy is terveztem, hogy leugrom a bátyámék kocsmájába, kísérj el! Nyugi, vagy fél tucat rendőr van ott mindig. Ugatnak, de nem harapnak – mosolygok rá bátorítóan. Ráadásul néhányukat ismerem is, úgyhogy valószínűleg elkerülnek minket azok az emberek, akik valamiért ellenállhatatlan vágyat éreznek az iránt, hogy ránk erőltessék a társaságukat, miközben szívesebben lennénk egy oroszlán ketrecében, semmint velük egy helyiségben.
‑ Ez kijelentés volt, szóval… öltözz! – szóltam rá, mielőtt még eltűntem volna a szobámba, hogy én is így tegyek. Nem különösebben csíptem ki magamat, nem is különösebben volt szokásom sokáig készülődni, így elég hamar az ajtó előtt voltam, a sportcipőmbe bújtatva a lábam, ami már látott szebb napokat, de még így is olyan kényelmes volt, hogy akár állva eltudtam volna aludni.
Szerencsére nem tartott olyan sokáig az út, és csak egy szatírnak tűnő pasas mellett kellett elmennünk a metró aluljáróban, úgyhogy magabiztosan kijelenthetjük, hogy pazar utunk volt. A kocsma nem volt tele, de azért így is bőven akadtak odabent, akik közül sikerült kiszúrnom néhány ismerős arcot.
‑ Kicsit hazudtam. Látod ott azt a fickót? Jobbról a második. A neve Ryan – mutattam a pultnál ülőkre, még az utcáról. – Ki kéne szedjek belőle pár dolgot. Szóval félig munka, de azért jó embereket látni, ugye? – mosolyogtam rá, mielőtt benyitottam volna, előre engedve Anját, majd egészen a pultig meg sem álltam. Közben rá- és visszaköszöntem pár emberre. – Szia Connor, egyedül? – köszönök a csaposra. ‑ Csak a szokásost. Sört – ezt Anjának mondom, mikor felé fordulok kíváncsian, hogy mit inna. Ha inna. De muszáj neki. – Tudod, talán megpróbálkozhatnál egy rendőrrel. Az apád biztos imádná, ha összejönnél eggyel – vigyorogtam rá a pultnak dőlve. Nem kell feleségül mennie egyhez, de amennyire tudom, az apjával a kapcsolata meglehetősen… komplikált, azt hiszem. Nem azt mondom, hogy ez a legjobb módszer arra, hogy felhívja magára a figyelmét, de … jobb, mint rabszolgamunkát végezni az irodájában, igaz?
‑ Ha Ryan lesz az, és kiszedsz belőle közben mindent, ami érdekel, akkor két hónapig takarítom a lakást helyetted is – nevettem fel halkan, bár félig komolyan gondolva. Ryan eléggé … nos, seggfej tudott lenni, nekem pedig nem sok kedvem volt bájologni vele. – De ha komolyra fordul a dolog, akkor hozd fel, ha nem vagyok otthon. Az előző lakótársam, még Philly-ben, beköltöztette a pasiját is. Stresszes másfél hét volt, ami véget vetett egy négyéves kapcsolatnak – meséltem, miközben elvettem a pultról a rendelésünk és megcéloztam az egyik üres boxot magunknak. – Amúgy, miért csincsilla? Mármint, persze, cukik, értem én – beszéltem tovább, becsúszva az asztal mögé, kényelmesen hátra dőlve. ‑ De te vagy az első, akit ismerek és csincsillája van. Mondjuk, jobb, mint egy kutya. Imádom őket, de allergiás vagyok rájuk, szóval… hamar egyedül fizetnéd a bérleti díjat – bár kétlem, hogy belehalhatnék, de régen, mikor a bátyám hazahozott egy kóbor kutyát, szinte úgy éreztem, hogy pillanatok vannak már csak hátra az életemből.
‑ Mi a terved egyébként? Apád irodájában dolgozni, amíg meg nem öröklöd tőle? Egyáltalán fizet neked? – őszintén szólva, nem lepne meg, ha nem, vagy elég erősen alul fizetné. Nem tudok olyan sokat az apjával való viszonyáról, mivel olyan sokat nem beszél róla, de pont emiatt úgy gondolom, hogy nem a legjobb. Ráadásul, ügyvéd, akik az apám szerint valahogy a génjeikbe kódolva seggfejek. De ezzel szinte minden rendőr egyetért, azt hiszem.

Leslie&Anja

Take a picture with me standing under neon signs so we can both say we all right

A sárga szövegkiemelő kiesett a kezemből mikor hirtelen meghallottam Leslie hangját. Hallottam, hogy a fürdőből hallatszik a víz engedése, aminek talán a vízszámlánk már kevésbé örült, de nem hittem, hogy ilyen gyorsan végez is. Egyáltalán mikor is vonult be oda?
– Igen. Mikor nem alszok – válaszoltam a kérdésére, gyanúsan pillantva feléje, mikor odajön hozzám és szemügyre veszi azt a káoszt, ami az ebédlőasztalunkat jelentette.
Normális esetben nincsen az asztalon semmi, csak egy kis váza pár szál virággal, díszítésként. Ám most a laptopomtól kezdve több dosszié is ott hevert, kinyitva vagy becsukva. Az egyik alól a mai Times lógott ki félig. Közvetlenül előttem egy kisebb kupacnyi papírhalom állt, melyet már több mint fél órája nyálaztam át, immár legalább másodjára, szövegkiemelővel is végigfutva a szövegeken.
– De ha az éjszaka közepén felkeltenél, akkor álmomból is eltudnék neked mondani egy bekezdést az alkotmányból… – tettem hozzá és míg őneki hagytam, hogy szabadon vethessen egy pillantást a munkámra (amúgy se hiszem, hogy sokat ki tudna hámozni a betűhalmazból, mert már lassan az én szemeim előtt is összefolyik az egész egy paca tengerré), addig én megpróbáltam úgy dőlni a székemben, hogy láthassam a faliórát amit kitakart.
Mikor ez sikerült, döbbenten pislogtam egyet. Már ennyi az idő? Ki adott jogot az időnek, hogy ilyen gyorsan haladhat?
– Ö… Ma délelőtt? – válaszoltam a napfényt érintő kérdésére, bár inkább hangozhatott bizonytalan kérdésnek, mint erős válasznak. – Egész héten dolgozni jártam. Az már nem az én hibám, hogy akkor jössz és mész amikor pont itthon dolgozok! Szóval igen, a szervezetem kapott oxigént is – folytattam, megvédve magamat. Természetesen nem vált belőlem szobanövény, de totál aktakukac sem! Ami pedig a dohányzással kapcsolatos megjegyzését illette… Egy bűnbánó mosolyt küldtem feléje. Igazából nem volt szokásom a lakás bármelyik területén is csak úgy dohányozni, tekintve, hogy ritkán került a kezembe egy cigaretta és akkor is többnyire bulikban. De a stressz, ami mostanában a munkám és a családom miatt felgyülemlett bennem… Rossz oldalamat hozta elő.
– Csak egy szálat szívtam el. Majd már rögtön azután bántam is, hogy megtettem.
Mondtam, mintha magyarázkodnék. De úgy is éreztem, hogy ezt kell tennem, kissé bocsánatot kérve, mert már csak a „sajnálom” hiányzott a végéről. Az ablaknyitásra meg eszembe jutott, hogy szellőztetés is teljesen kiment a fejemből. Sóhajtva a halántékomhoz nyúltam mindkét kezemmel, hogy megmasszírozzam a fejemet. Leslienek lehet igaza volt és tényleg rám fért már egy szünet és friss levegő vagy helyzetváltoztatás, valami, ami nem a munkámmal kapcsolatos…
– Kocsma? Mi? Most? – pillantottam újra rá, ezúttal döbbenten. Inni akart menni? Velem? De csak most szól? Tudhatta volna már, hogy legalább tegnap szólnia kellett volna, hogy ha estére közös lakótárs programot szervez, mert én határidőnaplóval működtem.– Akkor szólhattál volna egy kicsivel előbb is! – kiáltottam korholóan, mikor éppen eltűnt a saját szobájában. Reméltem meghallotta még. Nem mintha számított volna, mert nagyon úgy tűnt, hogy ultimátumot kaptam.
Nekem meg erőm nem volt még vele is veszekedni, így a laptopomat és a mappákat felkapva az asztalról a papucsomban becsoszogtam a saját szobámba. Miután leraktam a cuccaimat a szekrényhez léptem és szinte találomra kivettem az első farmert és felsőt, amik a kezem ügyébe akadtak. Egy kocsmába ezek is megteszik öltözetként. Az előszobában még egy kényelmesebb cipőt húztam a lábamra és készen is voltam.

A kocsmához vezető úton hagytam, hogy Leslie mutassa az utat, én csak szófogadóan követtem őt. Még a metró aluljáróban is, amit amúgy nem kedvelek. Ha nem inni mennénk felajánlottam volna, hogy menjünk az autómmal, én vezetek, de volt egy sanda gyanúm, hogy tiltakozva, mondván nekem is innom kell, így erről a tervemről hamar lemondtam. Talán legközelebb.
A kocsmámban, meghallva az ottlétünk valódi magyarázatát, hitetlenkedve megforgatom a szemeimet. Komolyan, kettőnk közül még én vagyok a munkamániás? Mikor nézett ő utoljára tükörbe?
Egyetlen szerencséje volt, hogy kedves személy vagyok és nem akartam rossz lakótárs lenni.
– Igen, látom – bólintottam, jelezvén, hogy a tekintetemmel követtem a mutatását és sikeresen beazonosítottam a célszemélyt. Azt a Ryant.
– Persze, remek látni, hogy az emberiség még megvan, annak ellenére, hogy szinte a pusztulás veszélye fenyeget minket… – mosolyogtam rá vissza kedvesen, majd élve az udvariasságával bementem előtte a kocsmába. Most már nincs visszaút, jutott eszembe, ahogyan követtem őt a pulthoz.
Vele ellentétben nekem nem igen akadt ismerős arc, akinek odaköszönhettem volna, de mivel Leslievel voltam, így az ő néhány ismerőse felé biccentettem egyet-egyet. Például a csaposnak.
– A sör jó lesz. Világos, kevés habbal a tetején. Ha lehet – jegyeztem meg, ránézve a pult mögött álló fickóra miután Leslie nézését kevésbé barátságosan viszonoztam. Nem annyira azzal volt bajom, hogy igenis kell alkoholt fogyasztanom, hanem… Miért nem lehet olyat, amit szeretek is? Koktélt? Persze egy kocsma szerényebb kínálattal rendelkezett, mint egy bár, állapítottam meg a kínállatot szemrevételezve. Így nekem is egy sörre esett a választásom, remélve, hogy egy egytől még nem leszek rosszul.
– Mr. Schneider valóban nagyon örülne, hogyha az egyik lányának rendőr párja lenne – értettem egyet Leslie kijelentésével, noha egy kicsit húztam a számat a gondolatra. – A saját karrierje szempontjából fogadok, hogy egyből az előnyeit nézné – tettem hozzá. Persze, hogy így az ügyeit könnyítené meg vele. Nem tudtam, hogy apaként nagyon foglalkozna-e a dologgal, de nem is mertem fogadni rá.
– Ennek ellenére nem hiszem, hogy ki kéne írnom a homlokomra, hogy „Randi terén rendőrök előnyt élveznek!” – mutattam egyik mutatóujjal a homlokomra, közben én is nekidőltem a pultnak.
– Csak nem nézek ki ennyire kétségbeesettnek, ugye nem? – cseppet félve kértem ki a véleményét, nehogy így legyen. Mert azt tudtam, hogy a volt iskolatársaim, egyes munkatársaim, sőt, talán anyum néhány barátnője határozottan azon a véleményen voltak, hogy kéne valaki mielőtt a végén apáca módra hozzámegyek a törvénykönyvhöz. – Az ajánlatod igazán nagylelkű, de tudod, hogy szívesen takarítok én is. Bár… Lehet egyszer majd szavadon foglak. Utálom a fürdőt takarítani.
Jegyeztem meg, egészen csevegéses hangnemre átváltva, noha kezdtem kissé elveszíteni a nyugalmamat, tekintve, hogy a párkapcsolati téma nem tartozott a kedvenceim közé, Leslie pedig nagyon igyekezett rávenni, hogy ezzel a Ryannel mindenképpen beszélgessek. – Hé! Még egy szót se váltottam vele, fogalmam sincs milyen a jelleme, szimpatikus-e, te pedig már szabályokat hozol mikor hozhatom fel a lakásunkra? Nyugi, én se akarnám hallani, hogy ha te hozol fel valakit, köszi, hogy tisztáztuk – ráztam meg a fejemet hietlenkedve. Úgy viselkedik, mint valami kerítőnő, komolyan. Csak azt vehette volna számításba, hogy izgulok mikor idegenekkel kell társalognom, bár lehet ezért is vett rá, hogy először igyak meg vele valamit.
Követtem a boxok felé, majd vele szemben foglaltam helyet.
– A lakótársad volt együtt négy éve a pasijával vagy a lakótársad élt négy évig veled? – tettem fel a kérdést, ezáltal a múltja iránt érdeklődve, melyről eddig keveset hallottam.
A sörömet magam elé húztam, de egyelőre még nem kóstoltam meg.
– Eredetileg görényt akartam, de annak tartása illegális ebben a városban. Amúgy Markusnak neveztem volna el, tippelhetsz ki adhatott hozzá inspirációt – meséltem el, gonoszul elmosolyodva és a végén megvontam a vállamat. – De az említett ok miatt kénytelen leszek megelégedi a ténnyel, hogy csak egy görény van a családomban. A macskákat nem igazán szeretem, egy kutyánál pedig különlegesebb háziállatra gondoltam. Így esett csincsillára a választásom, meg mert azonnal megtetszett, mikor megláttam.
Hát az apám elég nagy volt görénynek, mostanra meg már megbékéltem a tudattal. Nagyjából. Félig.
– Örülök, hogy nem kell egyedül fizetnem a bérleti díjat – mosolyogtam rá hálásan. Egyedül más lenne lakni és nem hittem, hogy én készen álltam ilyesmire. Jó volt, hogy volt valaki, még ha a spontán ötleteit nem is mindig támogattam száz százalékosan.
– Igen, kapok pénzt a munkámért, de nem ő fizet nekem, hanem a cég. Csupán csak ugyanott dolgozok, ahol ő. Nem hiszem, hogy lenne lehetőségem megörökölni tőle az irodáját, de egyelőre az a terv, hogy ott dolgozok, ahol. Szerzek még egy kis tapasztalatot, ismertségeket… Ilyesmi – magyaráztam el neki a karrieremet érintő dolgokat, egy vállvonogatás kíséretében. Továbbá beszéd helyet meg inkább úgy döntöttem, hogy a söröskorsót a számhoz emelem és egy kortyot lenyeltem belőle, remélhetőleg úgy, hogy az arcomról nem volt leolvasható, hogy nem vagyok teljesen oda ezért az italért.
– Ha legközelebb beszélsz a bátyáddal, üzenem neki, hogy vegye fontolóra az itallapjuk bővítését. Tudod, talán egy-két koktélt hozzáírhatnának a listához – javasoltam még is a dolgot, miután a második korty sörtől se dobtam el magamat, de hajlandó voltam meginni az egészet. Ugyanis kizárt volt, hogy legalább a fele ital nélkül csak úgy hajlandó legyek idegent kérdezgetni.
– Amúgy te is összejöhetnél egy rendőrrel. Hiszen te a médiában dolgozol, az ügyvéd vonalon meg itt vagyok neked én, a lakótársad, szóval neked is csak egy rendőr kéne még a gyűjteményből… Bár igaz, ha jól emlékszek azt mondtad a bátyád is rendőr, így azt hiszem vele mégis kipipálhatod a dolgot – rajzoltam egyik kezemmel egy pipát a levegőbe, kissé elviccelve a dolgot. De a következő pillanatban megköszörültem a torkomat és komolyan pillantottam Lesliere. – Azt hiszem eljött a pillanat, hogy egy kicsit többet beszéljél erről a Ryanről – kezdtem el rátérni a fő témára, az ittlétünk indokára. – Pontosan milyen információkat is akarsz tőle megtudni? Gondolom, hogy nem vele is kis házi állatokról akarsz beszélgetni, igaz? Hanem akkor miről? – kíváncsiskodtam.

Anja&Leslie

I'm watching myself, Drifting away A vision so darkened,I cannot stay, Where do we go when we walk on light Who do we call at the edge of night

‑ A családi ebédeknél is Mr. Schneidernek hívjátok? – kérdeztem, megtámasztva az alkarommal magamat a pultnál. – Elég nagy seggfejnek tűnik a hallottak alapján. De ez csak magánvélemény – emelem a kezemet, mielőtt bármit is mondana. Bár szerintem egyetértene velem. De az ő családjáról van szó, én pedig nem ismerem őket. Csak sajnos meg van az a rossz szokásom, hogy véleményt formálok azokról, akikhez egyébként nincs túl sok közöm.
‑ A dupla tagadásod azt sugallja, hogy erre a válasz minden bizonnyal a … nem – ráztam meg a fejemet mosolyogva. Ami azt illeti, csak vicceltem vele. Sose értettem azokat, akik szükségét érezték annak, hogy mindig legyen valakijük. Mintha bizonyítani akarnának valamit. Bár az is igaz, hogy Anjának talán jót tenne, ha kitudja kinek a száz éves mondatait egy élő emberre cserélné. De azt is megtudnám érteni, ha jobban élvezné az egyedüllétet. Apa halála után én is hasonlóképp voltam. – De én nem. Úgyhogy, ha tényleg szívesen takarítasz, nem foglak vissza. Cserébe hozok kaját – legrosszabb esetben beugrok érte anyámhoz. Kissé nagy kitérő, de pénztárcabarát. Ritkán megyek csak át, de szinte folyton úgy vár, mintha arra számítana, hogy egy hadsereget hoztam magammal ebédelni. Inkább Angusra bízom, hogy szórakoztassa őt. Egyébként is jobban kijönnek, a történtek után pedig még inkább. Aminek egészen biztosan volt köze ahhoz, hogy anya már évek óta szajkózza, hogy szeretne még egy unokát. Mondtam, hogy veszek neki egy kutyát, ha ennyire unatkozik, de szerinte kicsit sem voltam vicces.
‑ Ezek univerzális szabályok, nem személyre szabottak. Lehet majd írnunk kéne egy olyan lakótársi szerződést – vontam vállat mosolyogva. Bár ügyvédet kéne hozzá fogadnom, mert én a legkevésbé sem értek hozzá, Anjának ellenben van tapasztalata a joggal kapcsolatban. Én akkor kerültem a legközelebb a joghoz, mikor távolságtartási végzést kértek ellenem.
‑ Az első. Velem úgy… két és fél évig lakhatott. Még Philly-ben – Anja nem sokat tud rólam, de azt már említettem, hogy Philadelphiában éltem az egyetemi évek alatt. Ezen kívül viszont … szinte semmit. Tud arról, hogy van egy bátyám, akinek van egy gyereke. Apámról és a történtekről viszont semmit sem meséltem. És nem is igazán akartam.
‑ Pedig az ügyvéd leszel, gyakorolhattad volna a dolgok elsikálását. Múltkor bedolgoztam egy cikkbe, ami egy itteni pasasról szólt, akinek tizenhat tigrise volt. Az se kevésbé illegális, mint egy görény – egyedül annyi lenne a dolga, hogy ne bukjon le. De nem akarom a sötét oldalra csábítani, csak hangosan gondolkodom. Én mindig is kutyát akartam, apa pedig egyszer talált is egyet, de sajnos hamar kiderült, hogy nem vagyok valami jó gazda alapanyag, hála a genetikának. – Én egy teknősön gondolkodtam. Vagy papagájon. De egyikhez se értek, viszont vicces lenne megtanítani káromkodni – de erről a tervemről már itt leteszek, ugyanis messze nem vagyok annyit a lakásban, hogy ezt be is váltsam. Jelenleg még inkább vagyok gyakornok státuszú a többiek szemében, mint teljes állásban dolgozó, így szinte mindent én kapok meg, ami másnak nem kell. Ezen felül pedig ott a tény, hogy egyébként se árt, ha bedolgozom magamat.
‑ Szóval nem az apádnak dolgozol? Ha nem bírod, miért dolgozol ott? Biztos van egy csomó más ügyvédi iroda is, ahova felvettek volna – de talán így volt  legegyszerűbb, kitudja. És nem is igazán akarok pálcát törni a feje felett, az ő élete, az ő munkája, és ami a legfontosabb: az ő apja.
‑ Akarnak egy szakácsot is, azt hiszem. De tudod, ide főleg pasik járnak. És azok többsége is rendőr. Vagy tűzoltó, de láttam már mentőst is. Műszak után, szerencsére – vigyorogtam, bár lehet ez csak nekem volt vicces. A sört egész biztos csak én szerettem kettőnk közül. – De a kedvedért mindenképp kampányt indítok a koktélokért. Egyébként, szerintem van néhány. Csak én sört iszok általában – de ő nem az a fajta típus, nem probléma. Talán kissé félreértett, pedig a sör itt kifejezetten jó. – Nem, nálam a rendőrök nem játszanak – rázom meg a fejemet, és bár elmosolyodom, igyekszem, hogy őszintének hasson. A szüleim jól meg voltak, de emlékszem arra, hogy anyát hányszor találtam ébren az éjszaka közepén. Néha összerezzent, ha megcsörrent a telefon. Nekem ez … nem kell.
‑ Ő ért ki elsőként egy lakáshoz, ahonnét családi erőszakot jelentettek. A nőt kórházba vitték, de nem lehet bejutni hozzá, a gyerek pedig a gyámügynél van a tárgyalásig egészen biztosan. Szinte totális a hírzárlat, ugyanis a férfi, akit gyanúsítanak, a kerületi ügyész öccse. Néhány morzsa kell, akármi, amit mások nem tudnak. Egy exkluzív, név nélküli interjú lenne a legjobb, de ennyire sajnos nem hülye. Ha pedig elég részeg is, az nem számít hitelesnek – rendőrként pedig minden bizonnyal alaposan a fejébe verték azt, hogy semmiképp se beszéljen a média képviselőivel anélkül, hogy egyeztetett volna a feljebbvalójával. Akik csak a legvégső esetben, főleg tűzoltás céljából engedélyeznek ilyet. – Egyelőre csak annyit tudni, hogy vizsgálódnak, de ha történt is valami, megpróbálják elsikálni. A családjával a legegyszerűbb betámadni az embereket – és ezt nagyon is jól tudtam, mivel lényegében ez a munkámnak egy bizonyos százalékát kitette. Próbáltam valahogy a helyszín közelébe jutni, de esélyem sem volt. Még most se, napokkal később, pedig ilyenkor ugyan le van még zárva a helyszín, de figyelni már nem szokták, vagy csak alig. Ez esetben azonban még most is két rendőrautó figyel a lakás előtt szinte folyton.
‑ Ami Ryant illeti… a nevén kívül nem sokat tudok. Úgy három éve járőr, és az Instagramja alapján hatalmas Giants és Knicks szurkoló. Szerencsétlen – jegyzem meg fejcsóválva, de ha Anja nem követi igazán a focit és kosárlabdát, ez neki nem sokat mond. – Oh, és nemrég szakított. Külön posztja volt erről. Mi baja az embereknek? – de lehet csak én maradtam le néhány évvel. Apa ilyen téren elég komoly volt, és ezt belénk is átültette. Mivel pedig, a nevemet beírva a Google-ba szinte egyből apa ügye ugrik fel, így … én is odafigyeltem arra, hogy mit osztok meg és kivel. – És vannak halai. Tudsz valamit a halakról? – remélem igen, mert én semmit. Azon kívül, hogy nem árt nekik, ha vízben vannak és nem, a sör nem helyettesíti a vizet, ahogy azzal az említett lakótársam exe próbálkozott.

Leslie&Anja

Take a picture with me standing under neon signs so we can both say we all right

A családi ebédek említése kapcsán egy grimaszos mosoly jelenik meg az arcomon. Mégis mit jelentenek a családi ebédek? Az apa, az anya és a gyerekek mind egy asztalnál ülnek és kedvesen adogatják körbe a krumplisalátát, közben vidáman beszélgetnek, igazán érdeklődnek a másik iránt, az apa felszeleteli az asztal közepén lévő sültet és mindenki tányérjára rak belőle, az anya pedig legvégül desszertként pitét szolgál fel? Meg közösen italoznak, hogyha a gyerekek már elég nagyok hozzá, hogy megkínálják őket is?
Alig emlékszek már hasonló családi pillanatra. Olyan mintha nem egy múlt évtizedben történt volna ilyesmi, hanem egy múlt életben. Már még a ritka hálaadási étkezéseink is mások ennél.
– Nem. Akkor apának hívjuk. Kivéve az anyám, ő Marknak szólítja. Jobb pillanatokban – magyaráztam neki a szólítás mikéntjét. – Igazából a húgaim csak apának nevezik és én vagyok a különc ebben a tekintetben. Az anyámtól rámragadt, hogy néha a keresztnevén szólítsam. A vezeték dolog meg abból jött, hogy az apámnak a fontossági sorrendjében a munkája áll az első helyen, a család pedig csak második. Így, ha az ügyvéd énjével kell szót értenem, kioktatnom, vagy csak szimplán haragszok rá, akkor Mr. Schneider, amikor végre hajlandó apaként viselkedni vagy szükségem van rá, akkor hívom apának.
Lehet feleslegesen bonyolítom meg a dolgot a névszólítás kapcsán, nekem mégis ez tűnik logikusnak. Azt ugyan már nem füzöm hozzá, hogy az apámtól meg azt tanultam meg, hogy néha az anyámat is a keresztnevén szólítsam anyu helyett. Mikor meg őt kell kioktatnom vagy nevelnem. Bonyolult. Az egész családom az, röviden és szépen jellemezve.
A védekező kézmozdulatára legyintek egyet. Igazából nem is jár messze az igazságtól vagy az én véleményemtől. – Ó, nyugi. Igazából általában mindenkivel elég nagy seggfej.
Ha hirtelen nem lenne az, akkor tudnám, hogy valami baj történt a fejével. Ám ma este nincs kedvem tovább beszélni róla és a többi családtagomról, így elengedem a témát.
Viszonoztam a mosolyát mikor a feltett kérdésemre nemmel válaszolt, amit szerettem volna hallani. Néha az ilyen apró dolgok kicsit dobbnak az önbecsülési mértékeden.
– Áll az alku – bólintok az üzletelésére, inkább azért, mert valami programot kecsegtet a dolog, mintsem, hogy szigorúan behajtsam rajta. Bár azt is örömmel megteszem. – Én kitakarítom majd a lakást, te pedig egyik este hozol valami kaját, amit megengedem, hogy az asztal helyett a kanapén együnk meg miközben akár még el is indíthatsz valami filmet a Netflixen – vettem fel a programötletet, az ő gondolatmenetén tovább haladva. – Úgy nem fog érződni, hogy kötelesség lenne bármelyikünk részéről is. Meg egyújabb alkalom lenne rá, hogy kimozdíts a csigaházamból. Amit feltételezem élveznél, hiszen most is ezt csinálod.
Tettem még hozzá, meggyőző indokként. Már ha kell hozzá indok miért legyünk mindketten egy időpontban az albérletünk nappalijában. Vagy csak őszintének kell lennem magamhoz, hogy néha baromira unalmas tudott lenni egyedül lenni, avagy csak Totoroval tartózkodni a lakásban, mert bármennyire is cuki állatka volt, ő nem tudott emberi szavakat visszamondani nekem.
– Felőlem írhatunk egy olyat! – bólintottam rá lelkesen az ötletére. Talán túl lelkesen is, amely javarészt onnan jött, hogy ügyvédbojtárként értettem a szerződésekhez, így ebben a témában végre otthon éreztem magamat. – Különböző pontokkal, végén mindkettőnk aláírásával, meg miegyéb.
A kérdésemre kapott válaszra újfent bólintok egyet. Igen, arra emlékeztem, hogy Philadelphiában élt, csak a részleteket nem tudtam. Igazából még elég sok mindent nem tudtam Leslieről, tekintve, hogy nem voltam paranoiás, hogy több oldalnyi kérdőívet tegyek elé, mondván „Légyszíves válaszolj őszintén mindegyik kérdésre, hogy a válaszaid alapján jobban megismerjelek és eldönthessem szimpatikus vagy-e annyira, hogy tényleg akarjak a lakótársad lenni vagy inkább mégsem.” Nekem az is jó volt, hogy a maga tempójában osztott meg dolgokat magáról. Valamint eddig még nem lopott tőlem és nem is akart álmomban megölni, így nem féltem és nem is zárkóztam el attól az ötlettől, hogy kommunikáljunk egymással.
– Még az egész ügyvédi dolgot gyakorlom – emlékeztettem őt, hogy azért rendes ügyvédnek még korántsem nevezném magamat. Az elsikkasztás művészetéhez pedig sehogy se értek és nem is feltétlen az a képesség, amihez érteni szeretnék. De nem hozom fel, hogy erről vitatémát indítsak. Inkább hallgatom őt, hogy mit mesél a saját munkája kapcsán.
– Tizenhat tigris? – kérdeztem vissza döbbenten. Számomra még egy tartása is hajmeresztő vállalkozásnak hangzott, nemhogy tizenhat. Te jó ég! – Mégis hogy? A szekrényében tartotta őket? Meddig sikerült eltitkolnia a törvény elől? – kíváncsiskodtam a története kapcsán. Elég érdekes cikkei szoktak lenni, már amennyiről sikerült tudomást szereznem.
– Én se értek teknőshöz vagy papagájhoz. De ha tényleg szeretnéd bármelyiket is… felőlem nyugodtan vehetsz egyet és hazahozhatod. Elvégre nekem már van háziállatom. Majd belevesszük ezt is a lakótársi szerződésünkbe – tájékozottam őt, állattartóként lelkesen támogatva az állattartási ötletét. Igaz, nem volt az albérletünk olyan nagyon nagy, de bőven elfért benne még egy állat. Főleg, hogyha ő is leginkább a saját szobájában tervezte tartani.
Néhány pillanat múlva kissé mérgelődve húztam össze a szemöldökeimet, hogy újfent szóba került az apám, igaz, most a munka miatt.
– Nos, kapok tőle néha munkát, mint a többi gyakornok, de közvetlenül mégsem ő ellenőriz, hanem valaki, akinek ő a közvetlen főnőke. Aztán meg neki is vannak főnökei, szóval ő is csak egy láncszem a cégnél, igaz, a nagyobbik fajtából való – próbáltam neki elmagyarázni, egy kis mutogatás kíséretében.
– Azért nem olyan rossz ott dolgozni. Meg mégiscsak jelent valamit, hogy az apám is ott dolgozik és tud segíteni, hogyha elakadok. És ha van rám ideje. Illetve… Azért választottam az ő irodáját, hogy így tényleg lássa mit csinálok és értékelje. Csak… Meg akarom neki mutatni, hogy mikre vagyok képes. Hogy ha nem a lányaként, akkor a munkatársaként végre igazán észre vegyen engem – válaszoltam továbbra is a kérdésére, továbbra is ömlesztve magamból a szavakat, meggondolatlanul nem törődve azzal, hogy tényleg érdekli-e őt ennyire részletesen.
– Bocsi, hogyha untatlak ezzel is, meg a családomról. Valószínűleg már sikerült egy csomó buta gondolatot összehordanom neked és még csak nem is vagy pszichológusom – kértem tőle elnézést mindenesetre. Szörnyen rosszul érezném magam, hogyha sikerülne halálra untatnom őt a problémáimmal, mikor csak jólesik, hogy beszélhetik valakinek ezekről. Valakinek, akinek semmi köze a családtagjaimhoz.
– De ne merd azt hinni, hogy én viszont nem hallgatnálak meg téged! – pillantottam rá komolyan, rámutatva. – Neked ugyanennyi jogod van panaszkodni. Vagy csak beszélni. Munkáról. Családról. Bármiről. Hallgatlak – tettem a bal kezemet a bal fülem mögé, minta a nagyot hallók és kissé közelebb is hajoltam hozzá, hogy jobban hallhassam. Rámosolygok.
Néhány pillanatig így is maradok és várom, hogy mit reagál rá. De persze még mindig nem köteleztem rá őt, hogy tényleg beavasson a magándolgaiba, így nem sokkal utána leengedtem a kezemet és hátradőltem.
Következő pillanatban elővarázsoltam azt a tollat és határidő naplót, amiket mindenhova magammal cipelek, mert kitudja mikor lehet rá szükségem. Az egyik lap tetejére nagy nyomtatott betűkkel felírtam a következőt: „Petíció koktélokért”, majd egy kis hely kihagyás után a saját nevemet is a papírra véstem mielőtt kitéptem a lapot.
– Igen, ha ezeket a rendőröket, tűzoltókat és mentősöket rá tudod venni, hogy a kampányba beszálljanak, vagy csak aláírjanak egy petíciót a koktélokért… Akkor emelem előtted a kalapomat, Leslie! – nyújtottam feléje a lapot és a tollat is, bíztató mosoly kíséretében, hogy vegye csak el és írja alá ő is. A naplót visszacsúsztattam a táskámba.
– Ó, értem – feleltem csupán ennyit a rendőr dologra. Megkérdeztem volna, hogy miért nem jöhetnek nála szóba romantikus vagy intimebb témában. De egy sejtésem van, hogy nem kéne ennyire kíváncsiskodnom ez iránt mert nem tartozik rám. Ha el akarta volna mondani az indokát, megtette volna.
Mialatt mesél nekem az ügyéről és erről a Ryan nevű fickóról, a sörömből megpróbálok még egyszer inni, ezúttal egy nagyobb kortyot. Aztán még egyet. A harmadik korty után már nem is tűnik annyira furcsának és ihatatlannak.
– Szóval információkat akarsz tőle megtudni az említett ügy kapcsán. Hátha tud valamit a gyanúsítottról férfiről vagy a nőről, vagy csak hogy hogyan halad az ügy… Világos – bólintok lassan a kapott információkra. Az ügy kapcsán még értem a dolgokat. Ryant illetően a sport témánál kicsit elvesztem, ezt Leslie is észreveheti mikor pislogok rá, hogy hogyan is érte. Mi van a Giants-al és a Knicks-el?
Mindegy. Ha tényleg nemrég szakított a barátnőjével, akkor valószínűleg szingli, ami miatt értem Leslie miért rángatott magával. Így egyszerűbb tőle információt szerezni és nem is érezném olyan rosszul magamat tőle, hogy csak ezért próbálnék meg beszélgetni vele.
– Öhm… Hát horgászat? – kérdeztem vissza. Hagytam elgondolkodni ezen mialatt megittam az italom maradékát. – Kiskoromban tartottam egy aranyhalat. Amíg valahogy valaki nem engedte szabadjára a wc-n keresztül mert látott egy halas mesét és megsajnálta… Mindegy – ráztam meg a fejemet az emlék hatására. Hiszen talán ez a wc-s sztori nem a legmegfelelőbb. – Illetve emlékszek, hogy kisgyerekként egyszer volt alkalmam horgászni is… Igazából szerintem nagyon finom a sült hering vagy ponty… – ragadtatom el magamat a téma kapcsán, amíg észbe nem kapok, hogy talán ezt még inkább nem lenne ajánlatos egy olyan fickónak mondani, aki halat tart.
– A hal tartós wc-s sztori jobb lenne, igaz? – pillantottam rá Lesliere, noha magam is sejtettem a választ.
A kiürült söröskorsót letettem az asztalra közben. Az előbb már megmutatott Ryan felé pillantottam. Mély levegővétel. Oké, csináljunk.
– Akarod látni első sorból ahogy felsülök vagy megvársz itt? – szóltam még Lesliehez, miközben a petíciós lapot és tollat újra a kezembe véve lassan felálltam az asztaltól.
Adtam magamnak még egy pillanatot mielőtt lassan célba vettem Ryant. Igazából nagyon nem volt szokásom csak úgy random emberekhez odamenni és leszólítani őket, így nem volt konkrét tervem afelől, hogy most mire készültem. Csak annyit tudtam biztosan, hogy minden apróbb lépéssel kissé idegesebb lettem, erősebben fogtam a kezeim között a tollat és a papírt. A pulthoz érve megpróbáltam elmosolyodni és keresni a fickóval a szemkontaktust mielőtt megmertem szólítani.
– Szia! Lenne kedved aláírni ezt a petíciót? Csak egy kezdeményezés, hogy koktélokkal is bővüljön az itteni kínálat – nyújtottam feléje a papírt és tollat, remélve, hogy nem küldd el. Hát csak nem térhettem rá egyből a tárgyra, az túl gyanús lett volna! Kicsit a pultnak dőltem, hogy megpróbáljak lazának tűnni.
– Persze nem ez az egyetlen újítás, ami így tervben van… – folytattam, kissé sejtelmesen körül kémlelve és cseppet feléje hajoltam, mint aki éppen nagy titkot akar megosztani vele, nem pedig tőle megtudni egyet. – Állítólag a tulaj tervez egy akváriumot is elhelyezni ide, valahova a pult környékére. Tudod, dekoráció és társaság miatt… Több halat tervez és talán aranyhalon gondolkodik. Szerintem ez egy jó ötlet, de úgy vélem mindenféleképpen olyanokat kéne beszereznie, amelyek nem bántják egymást... Szerinted milyen hal illene ide a kocsmába?

Anja&Leslie

I'm watching myself, Drifting away A vision so darkened,I cannot stay, Where do we go when we walk on light Who do we call at the edge of night

‑ Hát ez sok mindennek hangzik, csak egyszerűnek nem – mosolyodom el. A családja meglehetősen bonyolult lehet, már csak ezt a kis szösszenetet hallgatva is kicsit megfájdult a fejem. Nálunk egyszerűbb volt minden, amíg még egyben volt a család. De az is lehet, hogy csak az idő az, ami megszépíti mostanra az emlékeimet. – De akkor a szüleid elváltak, igaz? – talán már említette is, de ezek alapján azért elég erősen gondolkodnék, hogy emellett tegyem le a voksomat. Nem, mintha ez olyan baromi meglepő lenne, a mai világban, ha nem váltál kétszer-háromszor, akkor egyszer se.
‑ Azta, akkor nagyon fogunk durvulni! Ki vagy te és mit csináltál a lakótársammal? – vigyorogtam Anjára. Az én részemről ez nagyon is jó üzletnek tűnt. Nem, mintha csak aludni járnék haza, mert nem így van, de tény, hogy többet vagyok távol a lakástól, mint ő. Ami igazából a munkám miatt van. Sokszor küldözgetnek a város egyik feléből a másikba, egyszer már a lépésszámláló is kiakadt. – Nem mondom, hogy nincs ellenemre. Néha ki is kell jönni, a bebábozódás sose használ, hidd el – vontam meg a vállamat, kortyolva egyet a korsóból. Miután apa meghalt, lényegében hónapokig ki se mozdultam a szobámból, úgy kellett kiimádkozni. Az persze más volt, de … semmit se akartam a szoba falain kívül és ez egy idő után nem volt már egészséges. Mindenki máshogy gyászol, de egyesek inkább csak ártanak ezzel maguknak. Én is ilyen voltam, és visszagondolva jobb lett volna, ha előbb közbe lépnek a bátyámék.
‑ Ha ennyire tetszik az ötlet, lehet még át kéne gondolnom – vigyorogtam rá. Elvégre, mégiscsak jövendőbeli ügyvédről van szó, ha ő írja a szerződést, biztosan én járok rosszul, igaz? De persze csak viccelek, nem hinném, hogy direkt rosszat akarna nekem. Nem vagyunk olyan legeslegjobb barátnők, de azért rosszban sem hinném, hogy lennénk.
‑ Pár évig. A kölykökön túladott, mikor már nagyobbak voltak. Ijesztő belegondolni, hogy elég egy tágas, nem túl forgalmas környék, hogy ilyet lehessen csinálni – de ez sok mindennel így van. Az ember bele sem gondol abba, hogy milyen dolgok folynak a világban, amíg meg nem történik vele is. – Áh, nem lenne rá időm, és keveset is lennék hozzá otthon – csóválom meg a fejemet lemondón. Szerettem az állatokat, kiváltképp a kutyákat, de sajnos allergiás vagyok rájuk. Amit persze lehet kezelni, de úgy döntöttem egyszerűbb, ha ki se váltom a problémát.
‑ Nem, ugyan, semmi baj. Még mindig jobb, hogy tudsz beszélni a családodról, mintha nem – mosolyodom el megértően. Nekem az utóbbi volt mindig is, ami dominált. Nagyon nehezen tudtam csak beszélni apámról, és a történtek után minden másról is. Egyszerűen csak bezáródtak az ajtók és hiába vitt az anyám több pszichológushoz is el, érdemi eredményt egyikük sem tudott elérni velem. – Az én családom nem … elég egyszerű. Van egy bátyám, aki rendőr. Az anyám adminisztrátor egy hivatalban, de nem vagyunk túl jóban. Az apám pedig ... ő már nem él – mosolyodtam el, bár inkább kötelezően, hogy lássa: annyira már nem friss a dolog. De az ilyen sose múlik el teljesen. De ennél többet nem is akarnék most beszélni róla.
‑ Igen, az jó lesz – bólintottam, bár őszintén szólva magam sem tudtam, hogy pontosan melyikre értettem ezt. Inkább rábíztam, bízva abban, hogy majd ösztönből a legjobb mellett dönt. – Innen figyelek, engem ismer, de … ha ijedten nézel ide, akkor megyek és segítek – amit még nem tudom, hogyan fogok megoldani, mert az sem túl szerencsés, ha egy rendőr esetleg megjegyzi, hogy van egy idegesítő fotóriporter, akinek jó lenne, ha a jövőben semmiféle infót nem adnának ki. Nagyjából addig tartana a karrierem, ami lényegében el sem kezdődött.
Hátra dőltem a boxban, figyelve, hogy mi is történik. Azt nem mondom, hogy sokat hallottam az elhangzottakból, de közelebb menni már meglehetősen feltűnő lett volna. Viszont egyre inkább olyan érzésem lett, hogy muszáj leszek, mivel Ryan tekintete nem arról árulkodott, hogy nagyon le lenne kötve. Oké, talán kissé félrevezettem Anját. Vannak halai, de kétlem, hogy ennyire oda lenne értük.
‑ Hé, hát itt vagy! – karoltam át Anját hátulról, önkényesen belépve a képbe, mikor úgy éreztem, hogy a hosszú pillanatok furcsán méregetése a jel, hogy itt az ideje megérkeznem. – Ryan? Micsoda véletlen, nem is tudtam, hogy ide jársz.
‑ Ez most komoly? A múltkor is találkoztunk, méghozzá pont ugyanitt – húzta el a száját Ryan, bizonyítva, hogy sokkal okosabb, mint előzetesen hittem. – Kérdezgettél engem, én pedig elküldtelek.
‑ Kellemetlenül jó a memóriád – ismertem el, mosolyogva bólintva, de ez belül nagyon is fájt.
‑ És halak? Komolyan? – kérdezte nevetve, amire visszamondtam volna, hogy sajnos ez a legkülönlegesebb dolog még benne, de nem tehettem meg, mert akkor aztán tényleg oda minden esélyem, hogy bármit is elkotyogjon.
‑ Gondoltam jobb téma, mint egy szakítás – vontam meg a vállamat, mire Ryan arca megkomolyodott. Úgy tűnik ez még mindig érzékeny téma. – Ami biztos nem a te hibád volt. Az a nő egy hülye, ha nem értékeld téged, igazam van? – pillantok Anjára, várva a megerősítést. Ha ketten mondjuk, biztos szívesebben veszi.
‑ Oké, nem kell ez az egész, nem vagyok hülye.
‑ Akkor beszélhetünk?
‑ Nem, rendőr vagyok, köt a titoktartás.
‑ Ugyan, az nem olyan, mint az orvosi, vagy ügyvédi, ugye Anja? Ő ügyvéd – tettem hozzá Ryanre pillantva, majd kérdőn pillantottam Anjára, de azt sugallva, hogy akkor is adjon nekem igazat, ha nincs igazam. Márpedig szerintem nincs igazam. – Nem az adószáma kell, csak annyit mondj, hogy a kerületi ügyész öccse ittas volt-e, mikor bevittétek, vagy bármi ilyesmi. Láttál-e a kezén sérüléseket mondjuk?
‑ Ha nem is írják ki a nevem, tudják, hogy én mentem oda ki, könnyen megtalálnak.
‑ Anja majd lesz a védőügyvéded – vontam meg a vállamat, de láthatóan nem nyerte el a tetszését az ötlet. Alighanem Anjáét se. – Nézd, egy csomóan voltatok ott, mindegyikőtöket nem fogják berángatni kihallgatásra. Az ilyen dolgok mindig kitudódnak előbb-utóbb.
Láttam rajta, hogy elkezdett erősen gondolkodni. Ryan talán nem a legélesebb kés a fiókban, de nem is egy tetű. Elég sok minden utal arra, hogy a kerületi ügyész szeretné, ha nem derülne ki a testvéréről az, hogy egy nőverő alkoholista, nem tesz jót az újraválasztási esélyeknek. Márpedig egy ilyen kerületi ügyész hatással lehet még Ryan munkájára is.
‑ Oké, de nem itt. Majd kereslek. Kéne a számod ... ‑ kezdett bele, de már a mondat közepén elvettem tőle a telefonját, hogy beleírjam magam. Egy bárban ez egyébként sem különösebben feltűnő, ha olyan paranoiás lenne, hogy azt hiszi megfigyelik. Kissé mogorván itta ki a korsóját, majd köszönt el tőlünk, de én elégedett mosollyal néztem végig, ahogy kimegy az ajtón.
‑ Kösz a segítséget. Mire nem jó egy ügyvéd ismerős – vagy jövendőbeli ügyvéd ismerős, de ezúttal megelőlegeztem neki már most a dolgot. – Többször kéne a segítséged kérnem. A jogi dolgoktól mindenki megijed, aki nem ért hozzájuk, nem is kell hazudnod, csak elég szakszót használni, hogy elbizonytalanodjon az, akit megakarok győzni. Na mit szólsz? – mosolygok rá a poharam felett. Persze, tudom, etikátlan, de egy nem túl etikus közegben dolgozom, így hajlamos vagyok elfelejteni, hogy egyeseknek van, ami nem pénzkérdés. Bár, én úgy gondolom, hogy mindenkinek meg van az ára. Ez általában előbb-utóbb be is bizonyosodik.