to my Dad

Is it a joke or something?

Gyűlöltem az adminisztrációt, főleg azt a részét, mikor mások által előállított papírokat kellett rendszerezni, hisz általában mindig hiányzott valami. Ráadásul mindig valami fontos irat, amit aztán lehetett utángyártani és persze visszadátumozni. Az ilyenekhez nagyon nem fűllött a fogam, holott ez volt még a legkisebb javítgatás, amit ügyvédi berkeken belül végeztek. És nem is számított nagy dolognak, hisz a lényeg az volt, hogy a szükséges papírok hiánytalanul a rendelkezésre álljanak. Azok az ügyek, melyekbe jobban belesegíthettem apának, azoknak az adminisztrációja rendben volt, mivel addig rohangáltam apa után és idegesítettem őt a papírmunkával, míg végül rám nem szánt öt percet és gyorsan el nem rendeztük őket. Akadt itt még néhány gyakornok rajtam kívül, de úgy vettem észre, hogy nem igazán mertek a sarkukra állni. Vagy csak megvoltak azzal, hogy olyan felelősségmentes feladatokkal bombázták őket, mint a reggeli kávérendelés vagy épp az öltönyök tisztítóból való elhozása. Néha, ha épp nem volt kéznél valaki más, természetesen nekem is el kellett látnom hasonló feladatokat, de azért nálam döntő többségben szerepeltek az ennél fontosabb és lényegesebb megbízások. Én pedig meg is birkóztam a felelősséggel és hiába a szóbeszéd, nem pusztán azért, mert apám mellett dolgoztam. Precíz voltam, a pontatlanságtól valósággal rosszul voltam, ebből kiindulva már érthető is, hogy miért pont én rám bízták a papírok rendberakásának ügyét. Bár végülis apának igaza volt abban, hogy ebből még bőven profitálhatok is, hisz érdekesebbnél érdekesebb ügyek aktái fordultak meg a kezeim között. Én pedig élveztem, hogy kisajátíthattam egy tárgyalót és elmerülhettem némi gyakorlati tanulnivalóban.
Épp csak egy rövid szünetet tartottam, míg elkészítettem magamnak egy csésze zöld teát és előhalásztam a hűtőből a tonhalsalátámat, amikor megláttam Elliot Greene-t elsétálni az ajtó előtt, Rhonda pedig egyenesen apa irodájához kísérte a nőt. A kíváncsisági mutatóm az egekbe szökött, s bármennyire is előtört belőlem néha az őrült, aki mindent kézben akart tartani  - nem otthon voltunk. Ezért kénytelen voltam lenyelni a békát és visszavonulni a tárgyalóterembe. Ezek után nyilvánvalóan elég nehezen ment le egy falat is a torkomon, sőt a papírmunka se nyújtott már olyan szórakozást, mint eddig. Tudni akartam, hogy mi folyik apa irodájában, miért van bent annyi időt a legnagyobb riválisunk lánya és vajon mivel próbálja meg sarokba szorítani apámat. Én már a legrosszabbra is felkészültem, a fejemben pedig egyre durvább forgatókönyvek jelentek meg a lehetséges végkimenetellel kapcsolatosan.
Megcsappant koncentrációmtól függően rendeztem össze egy kupacba azokat az aktákat, amiket már átnéztem és helyreraktam, egy másikba pedig azokat, amiket még később meg kell csinálnom. Pont végeztem a szortírozással mikor megláttam, hogy a nő távozott apától, ezért villámsebességgel hoztam a kiskocsit, amire felcsaptam az aktákat és tőlem nem megszokott siettséggel igyekeztem velük az irattárba, hogy a holnapi viszontlátásig elzárjam őket valamelyik szekrénybe. Több időt töltöttem ott, mint szerettem volna, de legalább addigra értem vissza az irodákhoz, mire apának is akadt némi szabadideje. Amit valószínűleg nem a lányával óhajtott volna tölteni, de jelenleg nem hagytam neki más választási lehetőséget. Amúgy se menekülhetett volna előlem túl messzire, hisz Rhonda mondta, hogy fél óra múlva apának egy újabb megbeszélése lesz.
Párat kopogtam az irodájának ajtaján, majd résnyire kinyitottam azt és bedugtam a fejem rajta. - Szia! Zavarhatlak egy kicsit?  - a választ illendő lett volna megvárni, ám mindketten tudtuk, hogy nem vagyok az a lerázható fajta, ezért gyorsan beljebb léptem párat, miután elővigyázatosan becsuktam magam mögött az ajtót. - Mondd, hogy rosszul láttam és az előbb nem Elliot Greene sétált ki az irodádból.  - nem tartozott nekem számadással, de szerintem számára is világos volt, hogy miért aggódtam a nő korábbi ittléte miatt. Mérget mertem volna venni arra, hogy apa is hasonlóképpen érdeklődő volt az iránt, hogy mégis miért vetemedett arra a riválisának a lánya, hogy meglátogassa Őt.
- Miért jött ide és mit akart? Ki küldte? Megfenyegetett valamivel?  - mindenre rákédeztem, ami csak eszembe jutott, közben fejben már az újabb lehetséges indokokon gondolkoztam és igyekeztem kiválasztani, melyiket dobjam be következő kérdés gyanánt. - És miért álltál egyáltalán szóba vele?  - jó, ez aláírom, hülye kérdés volt. Jó az ellenségeinket is közel tartanunk magunkhoz, hogy szem előtt legyenek, de azért talán mindennek van határa. Elliot Greene pedig többet időzött itt, mint az megérthető lett volna.

Elliot Greene olyan volt, mint egy adag hideg víz az ember nyakába – mint az az idióta ASL kihívás, aminek semmi más értelme nem volt, mint magamutogatni. Egy felsőbbséges, hazugsággal átitatott, filantróp álca, ami csak a valóságot rejtette, miszerint öt perc hírnévnél többre nem volt másra jó. Az embereknek továbbra sincs fogalmuk arról, mi a az ASL, de ami nagyobb baj, az az, hogy egyáltalán nem is érdekli őket.
Mármint, nem szerintem baj. Én éltem már épp annyit, és gyűjtöttem annyi tapasztalatot, hogy kilogikázzam: egy ember nem fogja megváltoztatni a világ menetét. Nem, ha nem részese annak a legfelső tucatnak. Úgyhogy jobb, ha nem is őrlődik ezen az ember, csak teszi a dolgát.
A Greene-lány felvétele… finoman szólva sem volt szakmai alapú. Ó, dehogy. Bizonygathatja nekem, ameddig csak akarja, hogy az apjával már nem áll kapcsolatban, és esze ágában sincs az ő nevében fellépni itt, de akkor is bűzlik az egész. Nála rosszabb hazugot is láttam már, de maradjunk annyiban, nagy szerencséje, hogy nem állt ügyvédnek. Rettenetes volna. Bár szívesebben nézném őt, mint az apját, akinek a füléből is szőr nő.
Elliot Greene akart valamit. Én pedig ki fogom deríteni, hogy micsodát.
– Holnap kilenckor várom. A kávét cukor nélkül iszom. Jemeni Mocha arabica. Köszönöm! – búcsúzom el vigyorogva a nőtől. Rhonda szerint én vagyok az egyetlen, aki a minden gúnyos fennhang nélküli köszönömöt is úgy tudja mondani, hogy az embernek kedve legyen orrba rúgni, ez a képesség pedig néha adottság. Látom, ahogy megremeg a szemöldöke sarka, de csak odafordulok a méregdrága laptopom képernyőjéhez, hogy egyébként teljes hablatyot üssek be a keresőablakba. Egészen addig folytatom a klampírozást, míg cipője sarkának kopogása el nem hal, valószínűleg a liftajtó nyeli el.
Azután elégedetten dőlök hátra a bőr forgószékben, kezeim összekulcsolódnak a tarkóm mögött, s kifordulok az asztalomtól, hogy az irodám hátsó falát jelentő padlótól plafonig érő üvegfalon át nézzek le a városra. Az utca embere túl alacsonyan van innen, így leginkább a környéken álló többi felhőkarcoló irodáit látom, a csillogó beton és üvegvároson túl pedig a Hudson kanyargását. Vannak napok, amikor még ez a tízmilliós város is kicsinek tűnik.
Pittyegés figyelmeztet, hogy új felbukkanó ablakom van; egy e-mail, a városházáról. Magamban káromkodok egyet, amint meglátom, hogy Alexandertől jött, az a paranoid bolond mindentől összeszarja magát, épp csak azt nem érti, mit is jelent, hogy „ne hagyjunk nyomot”. Nevetséges, mennyire nem tudja, hogy milyen könnyű elkapni egy mailt.
Már épp visszagördültem a helyemre, egyébként is neki kéne állnom előkészíteni a fél óra múlva esedékes találkozóm anyagát – a szülők azzal vádolják az egyik igen köztiszteletben álló politikust, hogy a yachtján vízbe fojtotta a lányukat; a fickó persze mindent tagadott, és nem is hittem, hogy így lett volna, de abban is biztos vagyok, hogy kimenthette volna, ha akarja; bár mindketten csatakrészegek voltak, nem beszélve egyéb tudatmódosító szerekről –, mikor meghallom a folyosón döngő lépteket.
Nos, ez kis túlzás. Egyrészt rengetegen haladnak el az irodám előtt, Hallék szerint pozitívum, ha a nekünk dolgozó munkatársak látják, hogy mi is kivesszük részünket a munkából, nem pedig valami trónról nézzük, ahogy nyüzsögnek. Másrészt pedig, mivel a hamarost bebocsáttatását kérő rosszabb napjain sem képes elég súlyt halmozni, hogy trappoljon.
– Anja! Szia! – terül szét széles mosoly az arcomon, ahogy meglátom a lányomat. Nem mintha ez olyan ritka volna errefelé; mégiscsak nekünk dolgozik. Bár legszívesebben azt mondanám, hogy nem alkalmas, az több gyanút keltene, mint bármi más. És egyébként sem tudom, miről van szó, úgyhogy lecsukom a laptopom tetejét. Ezek után csak jelszóval lehet felnyitni. – Persze, most épp ráérek még kábé… Öt percet. Elakadtál valahol?
Tulajdonképp most, hogy emlegettem a kávét Elliotnak, tulajdonképpen kedvem is lett hozzá, úgyhogy felállok, hogy megkérdezhessem, van-e kedve elkísérni a teakonyhába, de ő előz meg a kijelentésnek is beillő kérdésével. Halkan nevetek rajta, inkább csak magamnak. – Hát, elég sokan sétálnak ki- és be az irodámba. Akár ő is lehetett.
Szándékosan bosszantom egy kicsit; nem nagyon, inkább csipkelődve, de tudom, hogy már ez fel fogja nyomni a vérnyomását. Nem azért, mert mérges, hanem mert… Nos, ő Anja. Ha nem tud valamiről, ha nem ért valamit, az bosszantja.
– A tárgyalótermei ügyvédség első szabálya: ha választ is akarsz kapni, csak egy kérdést tegyél fel – mutatok rá semleges hangon. – Különben csak zavart keltesz, és nem a jó fajtát. Komolytalan leszel. Ha nyomást szeretnél gyakorolni, és kizökkenteni a magabiztosságból, akkor persze ez a fajta vallatás is hatásos lehet, de mindketten tudjuk, hogy rám nem tudsz nyomást gyakorolni. – Ezt már ismét mosolyogva mondom, ahogy mellé sétálok, és egy pillanatra átkarolom a vállát. – Iszol velem egy kávét?
Mindegy, mi a válasza, akkor is az ajtóhoz lépek, és kinyitom neki, majd teátrális mozdulattal invitálom magam elé. A teakonyha valóban nem igazi konyha; a társalgó-pihenő egyik sarka, akár egy garzon lakás, van ugyan némi pultfelület, minőségi márvánnyal burkolva, és néhány szekrény, tároló gyanánt, de főleg a gyakornokok használják, mikor sokáig kell dolgozniuk. Nekik van ideállítva a mikrohullámú sütő is; elvégre, én aligha eszem újramelegített kínai kaját.
– Hiszed vagy sem… Nem azért jött, hogy ártson – mondom, immár odabent. Még akkor is, ha ebben nem lehettem biztos. Nincs leválasztva a folyosóról, így még mindig hallatszik az irodák nyitott ajtaján át kiszűrődő klampírozás, a cipősarkak kopogása, a recepción a telefoncsörgés. A konyhában az egyik ügyvédbojtár van, aki Hall egyik segéd-ügyvédének dolgozik. Azt hiszem, a neve talán… Tamara, vagy valami hasonló. Anjának ismerősként köszön, nekem viszont kissé szemlesütve, és láthatóan meglepődik, hogy viszonzom. Hall mindig is elég maradi volt azt illetően, mennyire ápoljon belsőséges kapcsolatot a beosztottjaival; nem kell semmi rosszra gondolni, én sem mászom rá a gyakornokokra, mert tartása mindenkinek akad, nem beszélve a felelőségtudatról, de Hall még évek után se hajlandó arra, hogy, például, bárkit is a keresztnevén szólítson.
Tamarának mindenesetre nem a hangos beszéd az előnyös tulajdonsága; ellenben egészen szépen kerekedik ebben a ceruzaszoknyában a….
Szeme.
Bár ezt én is csak a szemem sarkából állapítom meg. Utána azért nem fordulok. – Elliot Greene határozottan képes lenne fenyegetőzésre, megvan a maga… sajátos stílusa, ám most épp azért jött, hogy szívességet kérjen tőlem – mondom, ahogy két kapszulát dobok a gépbe, és alárakom a csészéket. – Jelentkezett az asszisztensi hirdetésemre. Én pedig felvettem őt.
Sejtem, hogy erre hogyan fog reagálni, de én teljes nyugalommal dőlök neki a pultnak. – Tudom, hogy mit gondolsz. Ne aggódj, én is meglepődtem rajta… Rhonda volt felelős az első néhány szűrési körért, ő pedig valahogy, valamiért, bent tartotta őt. Tudod, hogy milyen, nem lehet ellenkezni vele, úgyhogy meghallgattam. Harapósabb volt, mint az anyád a rosszabb napjain. Szinte honvágyam lett tőle – vigyorgom. – Nincs jogi végzettsége, egy napot sem dolgozott az apjával, és az egyetlen asszisztensi munkájából igen rövid idő alatt, tisztázatlan okokból, kirúgták. És mégis volt képe idejönni… Úgyhogy nem tehettem mást, minthogy felvegyem.
Úgy mondom ezt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. És egy kicsit úgy is érzem; na meg úgy, hogy nem tartozom elszámolással mások felé. Kifejthetném az egész gondolatmenetemet, elmondhatnám, hogy nem bízom a lányban, és hogy valamit bizonyára tervel, hogy idegesítően nagyképű volt és átlátszóan hazudik… Mégis úgy látom, nem kell elmondanom. Anjának nem kell tudnia, hogy az egyik fő ok, amiért felvettem a nőt, hogy egyszerűen izgatta a fantáziámat, már nem olyan értelemben.
Anélkül is tudom, hogy nem ért egyet a döntéssel, hogy ránéznék, úgyhogy látszólag teljes nyugalomban keresgélek a kanalak között, hogy keressek egy szimpatikusat. – Miért? Talán nem értesz egyet a döntésemmel?

cause if it's good to the left

then I stick to the right