Walter nevetését ezer közül is fel lehetett volna ismerni. Öblös volt, mély és átmenet volt egy kissé náthás Batman meg egy kiéhezett hiéna között. A vállam és az állam szorításában tartottam a mobilt, miközben igyekeztem fél lábon ugrálva felhúzni a zoknimat, aminek az lett a vége, hogy egy jelentőségteljesen béna műesést produkáltam a piszkosfehér szőnyegen. Szeretem ezt a színt, mert kevésbé látszik meg rajta a kosz, és bár szeretem a rendet, de nem vagyok az a minden nap porszívózó fajta. Időm sem lenne rá, őszintén szólva.
- Persze, röhögj csak! Nem te dobtál itt egy olyan esést, hogy Messi megirigyelné.- martam újra a mobil után a hasamra gurulva, és persze érezhette a társam a hangomon, hogy ez inkább csak gyerekes, mímelt puffogás, semmint valódi sértettség. Nem vagyok az a fajta, aki mindenen felkapja a vizet. Kivéve ha meló van. Akkor nagyon be tudok pöccenni, ha homok kerül a gépezetbe, és valami nem úgy zajlik, ahogyan annak kellett volna.A váratlan helyzetek kezelésében lenne még hova fejlődnöm, ami azért is különös kicsit, mert a munkám nagy része ebből áll. Apró nyögések, kisebb huhogások és egyéb hanghatások közepette vergődtem újra álló helyzetbe, mire Walt abbahagyva a röhögést, egy kisebb krákogással tarkított szusszanás kíséretében csak odaszúrta:
- Ha nem tudnám, hogy a zsenipalánta házon kívül van, azt hinném, hogy nem öltözöl éppen, hanem vetkőzöl.
- Dugd fel a poénjaid, Walt. Éppen próbálok emberi külsőt varázsolni magamnak, és lehetőség szerint nem lekésni a csekkolásról. Az általad emlegetett zsenipalánta ugyanis minden kétséget kizáróan olyan pontosan fog érkezni, hogy atomórát lehetne hozzá igazítani. Én viszont totál késésben vagyok. Tíz perc múlva itt a taxi, és még csak sminkelni sem maradt időm. Örülök, ha a kávét be tudom dobni. Baaaah! Már az is biztos kihűlt. Mindegy, úgyis a jeges kávét szeretem.- magyaráztam tovább rendületlenül, de a készülődést nem hagytam abba. Egy hét. Ennyi kimenőt kaptam extrán, a szokásos, meló utáni pihenő időn kívül Fehér Gandalftól, a főnökömtől. Már a nyugdíj határán egyensúlyozott, és szerintem elég lett volna egy lapos pöckölés, hogy valaki végre rávegye, hogy el is menjen végre lékhorgászni Alaszkába, vagy a Karib tengerre pipacs pirosra süttetni a nagy pók hasát, de valahogyan mégsem jött ez össze. Addig el kellett viselni mindent, amit éppen kitalált, és a leglehetetlenebb beosztásokhoz alkalmazkodni. Zsinórban volt két ügyünk Walterrel, és a kettő között mindössze két hét pihenő jutott, miközben Morris és Kendron példának okáért lassan fél éve lógatták otthon a lábukat. Kendronnak ráadásul családja sem volt, csak egy tucat macskája, akikhez nagyon tudott ragaszkodni. Igaz nekem sem volt a szó klasszikus jelentésében családom. Hogy ez miért alakult így….azt hiszem hosszú történet. Nem mondom, hogy nem akartuk, hogy nem volt olyan pillanat, amikor egy pufók kis murillo angyalka láttán nem gyengültem el. Azt sem állítanám, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy lassan az utolsókat üti a biológiai órám, és még mindig csak ott tartok, hogy a munkának élek. A félelem erősebb bennem, semhogy az érzelmek képesek lennének felülírni azt.
A fivérem szerint egyszerűen csak el kellene engednem ezt a görcsöt. Csak megélni mindent, amire lehetőségem van, kizárni magamból a félelmet és egyszerűen elfogadni, hogy egy szerelem és egy házasság természetes velejárója a gyermek. Én azonban tudom, hogy mi van mindezeken túl. Annyi mocskot látok, annyira tudom, hogy az emberek milyenek legbelül, hogy a világban csupán egy piciny szelet amit sokan valóságnak hiszen, de valójában tökig gázolunk a mocsokban, a bűnben és a fertőben. Olyanok hátsóját védem, akik maguk sem makulátlanok, csak azért, hogy még nagyobb szemétládák akadjanak általuk horogra. Olyanokat, akikről tudom mit követtek el, mégis mentesíti őket az, hogy hajlandóak némi egyezség reményében lepaktálni a kormánnyal, csakhogy a saját irhájukat mentsék. Nevetséges és egyben szomorú, hogy a munkám tulajdonképpen nem más, mint a bűnt tisztára mosása, és felöltöztetése egy világ számára elfogadhatóbb külsőbe. Mintha az új névvel, egy új élettel mindent el lehetne feledni, amit korábban tettek. Néha szánom őket, néha tényleg sajnálom, néha nem is őket, hanem a családjukat. A riadt tekintetű gyerekeket, akik az éjszaka közepén egy koszos, félszemű macit szorongatva, kócosan és álmosan bújnak el a hűvös, golyóálló mellénytől kemény mellkasomon, ahogyan ölben viszem őket a furgonba. A feleségek, vagy barátnők kéztördelését, a riadt pillantását.Némelyik akkor tudja meg, hogy egy másik államba költöznek, mindent hátra kell hagyniuk, ami ide kötötte őket. Olyan nincs, hogy nem akar menni. Aki egyszer már belekeveredett, annak mennie kell. A saját érdekében, hiszen a család, a barátnő, a volt kedves minden esetben célpont lesz. Ez pedig még a finomabb része a dolgoknak. Az igazi szenny sokkal mélyebben van. Az IT részlegen a Deep Webes csoport sokkal többet tudna mesélni. Nem tudom milyen az ő magánéletük, de talán nem véletlen, hogy a többség elvált, vagy már hónapok óta szingli, esetleg csak egy néma aranyhalat tart otthon az akváriumban, amelyik talán nem kelt benne lelkiismeret furdalást mindazért amit átél nyomozás közben.
Persze a gyerekkérdés ettől sokkal összetettebb, és talán Tim-nek van igaza, hogy el kell engedni ezt az egészet, meg kell próbálni egy kicsit nem a munkára koncentrálni….bár azt hiszem, hogy amikor hónapok után végre hazatérek és átölelhetem a férjemet, mindenre gondolok, csak a munkára nem. Mocskos dolog a kielégítetlen, zsigeri ösztön. Talán féltem a jól működő életünket, talán féltem azt a törékeny szabadságot, amit meg tudunk egymásnak adni, talán féltek mindent amit a sajátomnak tudhatok, és önző módon ragaszkodom hozzá. Talán nem is lenne belőlem jó anya. Ha valaki csúnyán nézne a gyerekemre hamar farkasszemet nézne egy 17-es Glockal.Ami nem feltétlen hagyna bárkiben pozitív élményeket.
- Walter, istenbizony, ha hazajöttem mindenről beszámolok. Kifosztom az összes félkarú rablót az apósom kaszinójában, hozok neked olyan bóvli aranypiramisos szobrot, aminek a tetején egy rugón hintázik Bill Clinton miniatűr, vigyorgó mása ha már annyira oda vagy az ex-elnökért...hozok neked millió vegasi bóvlit esküszöm, de most légyszives engedd meg, hogy letegyem, mert legalább egy kis szájfényt akarok felrakni, meg kihúzni a szemem, ne nézzek úgy ki mint akit tegnap halásztak ki az East Riverből. Megiszom a szarrá fagyott kávémat, és ha szerencsém van nem fulladok bele, amikor a taxi éppen tülköl, hogy itt van.
Walter csak röhögött megint, sok szerencsét kívánt - nem tudom, hogy a kaszinóhoz, vagy ahhoz az egy héthez, amit extraként a férjemmel tölthetek Vegasban- majd végül letette a telefont. Én végre bele tudtam még gyömöszölni egy barack színű bikinit a bőröndbe, meg egy panda fejes szőrmók papucsot, ami nem szexi, de legalább meleg. Még tettem fel szájfényt, kihúztam a szemem és mikor a kávét kortyoltam….na igen, akkor tülkölt értem a taxi. Alapból is negyed órás késésben voltam, szóval ha a forgalom kegyes lesz hozzánk, akkor is a csekkolás előtti pillanatokban fogok kiérni a reptérre. A taxiból még dobtam messengeren egy üzenetet a férjemnek:

“Úton vagyok. A pontosság továbbra sem az erényem. A taxis egy arab fickó, aki Allah-ra esküdött, hogy időben kinn leszünk, és a bejáratnál fog kirakni.Nem vagyok vallásos, de ő igen, szóval hiszek neki. Ne aggódj, nem fogod megúszni, hogy elverjem a vagyonunk nagy részét Vegasban.”

A hatás fokozása érdekében még mögé biggyesztettem egy kacsintós fejet, egy olyan fejet ahol a szemek helyén szivecskék vannak. Ebből hármat is, és még egy csomó szivecskét pirosból, kékből, zöldből és sárgából is.
Öt percen belül egy buggyanó hang jelezte a viszont választ, amit elolvastam és egy mosolyt követően süllyesztettem el a blézerem zsebében. Nem tudom, hogy a taxis nem akart csalódást okozni Allah-nak, vagy rövidebb úton hozott, de betartotta az ígéretét, és a bejáratnál tett ki. Megkentem egy kisebb vagyon borravalóval, amit nagy zavarában az anyanyelvén köszönt meg, vagy legalábbis remélem, hogy az köszönés volt, majd elhajtott. Én pedig nekilódultam, hogy átvágva a tömegen, a hömpölygő emberáradaton, kerülgetve összeboruló párokat, a nagy kijelzők egyikét meredten bámuló szoborcsoportokat, hogy a huszonkettes terminálhoz fussak. A bőröndömet magam után vonszoltam, lélekszakadva futottam,szinte a végkimerülésig, amikor meghallottam, nem messze tőlem a hangosbemondót, amint éppen a mi gépünkhöz kéri a csekkolás megkezdését. Hát úgy tűnik, hogy a mosdóba már nem jutok el, de legalább a tömegen túl végre megpillantottam az emberek fölé magasodva Reece-t, aki a nyakát nyújtogatva minden bizonnyal szintén engem keresett.
Magasba lendült a szabad kezem és addig kalimpáltam vele, amíg észre nem vett. Fogyott közöttünk a távolság, én pedig bocsánatkérően biccentettem oldalra  fejem, és húztam el a számat mosolyogva.
- Bocs béjbi. Számtalan indokot fel tudnék sorolni, hogy miért késtem, de mindegyik annyira banális és idióta, hogy inkább bele sem kezdek.- végre közel kerültem hozzá, hogy a nyakába csimpaszkodjak, és egy sietős öleléssel fúrjam a fejem a mellkasába, majd felnézve rá, finoman pipiskedtem lábujjhegyre, hogy meg tudjam csókolni. Nem volt sok idő arra, hogy igazán, és tényleg szívhezszólóan kifejezzem mennyire vártam, hogy itt legyek, hogy magunk mögött hagyjuk New Yorkot és elinduljunk. Még ha ez csak félig pihenés is, legalábbis neki. Az utóbbi napokban rengeteget rohangáltam, leadtam az össze jelentést, ami még rám várt, kiástam magam számos régi, poros határidővel előttem pimaszkodó jegyzőkönyvből, és erőt véve magamon lesétáltam velük az irattárba. Még az asztalomon is rendet tettem, ahol azt hiszem mióta az eszemet tudom nem sokat tartózkodtam, így a mű-mikulás virág hűen prezentálja, hogy mennyire aktuális a berendezés. A gépemet néha a rendszergazda bekapcsolja és felfrissít, és a tolltartómban lévő ceruzák sem sokat koptak, ahogyan a püspöklila post-it sem sűrűn fogyott még. Szóval van az irodában egy asztalom, amit nem is nagyon használok. Igazán azt sem értem, hogy egy terepen dolgozó embernek minek egyáltalán íróasztal, de Fehér Gandalf ragaszkodik a hülye szabályokhoz. Is.
- Egy hetet kaptam Gandalftól. Se többet se kevesebbet. És még ezért is érezzem megtisztelve magam, mert ő nem szokta csak úgy dobálni a szabadságokat, arra vannak az ügyek közötti pihenős hónapok.- csacsogtam neki tovább, szabad kezemmel átölelve a derekát, és a terminál felé fordulva.
- Te már leadtad a csomagot? Lehet nekem sem ártana, különben kénytelen leszel ebben a szerkóban elviselni egész héten. És akkor mi lesz a szegecses bőrtangával meg a lakkcsizmával?- vigyorogtam szélesen egy kacsintás kíséretében, és nem tudtam benn tartani egy jóízű nevetést, amikor a tekintetem összetalálkozott a pult mögött álló, a szavaim nyomán azt hiszem egy pillanat erejéig lefagyó ügyintéző hölggyel.
- Bocsánat drágám, legközelebb kulturáltabb leszek.- köhintettem egy aprót, miközben finoman remegett minden porcikám a kuncogástól amit igyekeztem elnyomni. Remélem a kisasszony továbbra is fagyni fog, ha kiderül, hogy házasok vagyunk….úgy egyébként.

Öt hónap után egy kicsit felborult a megszokott rendszerem, mert a feleségem hazatért a küldetéséről. A távolságot könnyedén fogtam fel, az évek múlásával nem csökkentek a külön töltött hónapok, olykor talán az is előfordult, hogy évente csak két alkalommal futottunk össze. Másoknál kicsapta volna a biztosítékot, de nekünk ez jelentette a normálist. A munkánkhoz mindketten ragaszkodtunk, egyikünk sem kívánta a másikra róni azt a terhet, hogy választania kelljen a magánélete és a karrierje között. Mia nem szerette, ha valaki parancsolt neki, eleget hallotta a munkája során, hogy mihez kell tartania magát, azt már nem viselte volna el, ha még én is megmondom neki, hogy mi a teendő a házasságunk fenntartásának érdekében. Epekedtem utána, megesett, hogy már nekem esett nehezemre az a fajta rutin, hogy csak akkor hallom a hangját, ha ő jelentkezik. Nem hívhattam fel, amikor kedvem lett volna, nem kereshettem, mert titkosítottak volna a helyadatai, de még maga a kiléte is. A katonaság berkein belül másképpen működött a kapcsolattartás, mint egy „nyolctól ötig tartó” irodai alkalmazásban. Felnéztem rá, hogy egy férfiakat meghazudtoló környezetben tevékenykedett nap mint nap, és mégis tegnap azt kívántam bárcsak otthonülő feleség lenne, aki meleg vacsorával vár haza, és sosem kell arra gondolnom, hogy mikor szólal meg a csipogója. Meglepett, hogy a konyha és a nappali találkozásának ölelésében pillantottam meg azt a tüneményt, akit hat évvel ezelőtt vettem el. A magányhoz könnyen hozzászokik az ember, ezért olyan értékesek azok a percek, amiket közösen tölthetünk el. A tánc, a zene új értelmet adott az otthonnak, mert valljuk be kedves uraim, hogy a nők nélkül egy ház maximum ház marad, de otthon sosem. A jelenléte adta a pluszt, a ki nem mondott hiány ebben öltött testet, ahogyan a vékony darázsderék körüllengte a pultot, az illata belekapaszkodott a lenge hálóingjébe, a párna lenyomata őrizte az arca vonásait. Az elmúlt időszakban fedeztem fel, hogy már igenis jólesne, ha többet lenne velem, ugyan sosem mondanám ki előtte, de talán ideje lett volna, hogy komolyabban beszélgessünk a gyerektémáról, mint eddig. Nem érdekelt, hogy hány éves, az sem izgatott volna, ha elmúlt ötven. Az állóképessége még az enyémet is meghaladta, sokkal egészségesebb volt, mint én, de felettem is kezdett eljárni az idő. Sejtésem szerint már nem húzhatjuk sokáig a tabunak érződő kommunikációt. A tegnapi felvetése, hogy utazzunk el a hegyekbe és pihenjük ki az elmúlt hónapokat egymás társaságában elveszve… mindennél jobban izgatott, de a családom közbeszólt. Vegas lett a hirtelen jött „mézesheteink” helyszíne. Seth nem bírt el az örökségével, és rám hárult az a nem túl kellemes feladat, hogy kimentsen az irháját. Apa tajtékzott volna, ha tudomást szerez a kis baklövéséről, de mint minden egyes ilyen esetben, a bátyám tudta, hogy kihez kell fordulnia. Számtalan alkalommal hallgattam végig a nyávogását, másból sem állt az élete csak kifogásokból, azonban nem akartam, hogy veszekedést generáljon otthon, amiért elveszett néhány ezer dollár. Gazdag családban nőttem fel, a pénzhiányt nem ismertük, engem mégsem érdekelt egyetlen percig sem, hogy ki fogja megkapni apa székét, a fivéremet viszont idegesítette, hogy okosabb és sikeresebb vagyok, mint ő. Fiatalon állandóan rivalizáltunk, de végül be kellett látnia, hogy kár olyannal versenyt futnia, aki fényévekkel előzte meg őt. A tökéletes család mintáját követte Rachel-el, és a két gyermekével. Egyikük sem emelkedett ki, hétköznapi emberek voltak, hétköznapi problémákkal. Az egyetlen dolog, amit irigyelhettem volna tőle, éppen ez az, de ahhoz rövidlátó, hogy észrevegye a lába előtt heverő ajándékot. Két éve derült ki egy részeg hajnalán, hogy szeretőt tart. Abban a percben láttam be, hogy sosem lesz boldog, mert eltorzult világképpel rendelkezik. Nekem is be kellene érnem azzal, hogy van egy gyönyörű feleségem, aki szeret, és alig várja, hogy a karjaimban legyen. Miért érzem mégis azt, hogy ez már nem elegendő nekem?
Hiába feküdtünk le a hajnali órákban nekem reggel kelnem kellett, hogy megtarthassam az utolsó órámat az egyhetes szabadságom előtt. A rögtönzött pihenőidőt nem így terveztem el, de örültem neki, hogy valami mégis jutalom lesz a bűn városában. Az ébresztő előtt keltem ki az ágyból és görgettem le a vállam hajlatából a szuszogó nejemet. Mia imád nekem dőlni és úgy összegabalyodni, hogy az életben nem szedem ki magam, de már erre is sikerült kifejlesztenem egy jó technikát, amit az ember nem is gondolna, hogy egy sorozatból loptam el. Még emlékeztem a Jóbarátokra, ahol Rossnak voltak hasonló problémái, és egyből beugrott a vicces jelenet, de nekem annyira jól ment, hogy a szőkeségnek fel sem tűnt, ha átfordítottam a másik oldalára, és úgy aludta tovább az igazak álmát. A fürdőben immár nemcsak az én dolgaim foglaltak helyet, hanem az ő kis női armadája, amin csak elmosolyodtam. A kényszerességem nem került el, mert a zuhanyzás után még akadt egy kis időm és sorrendbe helyeztem a spray flakont, a szőrtelenítő krémet, meg valami ki nem mondható francia kencét. A lelkemnek is jót tett, hogy nem hagytam rá, mert ismertem már annyira, hogy szertelen és valamit itthon felejt. A későbbi repülőtéri találkozónkra is gondolnom kellett, emiatt kikészítettem neki egy új bőröndöt, és tematikusan összekészítettem a frissen és szárított módon használt ruháit. Nem érezte sose tolakodásnak, ha beleavatkoztam az ügyeibe, nem rettentem vissza attól sem, hogy lemenjek a boltba és vegyek neki tampont. Nem tudom miért őrjítette meg a többi sorstársamat, ha hasonlót kellett vásárolnia, de már megszoktam a húgom mellett is, ezzel jár, ha valaki nőnek születik. A biztonság kedvéért egy új fogkefét is becsomagoltam neki a vákuumos tartóba. Minden készen állt az utazásra, így a saját bőröndömmel hagytam el az otthonunkat és kerítettem egy taxit, hogy ne késsek el az egyetemről. Érezhető volt a nyári szünet közeledte, mert mindenki máris arról diskurált, hogy mivel fogja tölteni, vagy éppen kivel a hosszúra nyúló lustálkodást. Sosem rajongtam különösebben a felesleges kimaradásokért, de az iskola nem úgy működött, mint én…emiatt jelentkeztem minden alkalommal nyári iskolába. Az órán az odafigyelés hiánya az egy dolog, de a bealvással már nem tudok azonosulni. Kidobott pénznek tartom egyes diákok itt tartózkodását, de nem az én tisztem eldönteni, hogy ide járhassak, avagy sem. Az óra végeztével teszek egy rövid kitérőt a dékán irodája felé is, hogy egyeztessünk a jövő félévről, de sajnos nem találom bent, így hamarabb indulok meg a reptérre a tervezett időpont előtt. Reménykedem benne, hogy Mia nem fog sokat késni, nem a pontosság mintapéldánya, de tudom, hogy igyekszik. A sor elején állok meg, amikor jelez a telefonom. A messengert csakis azért használom, mert a nejem itt szeret üzenni, ha itthon van, és a diákok nagy részét is ezen a platformon lehet elérni.

„A vallás nem az erényed, de örülök, ha hitet fektetsz egy kevésbé jó elveket valló férfiba. Még van egy fél órád, hogy kiérj. Nemcsak a mi pénzünket fogjuk elverni, de ha nem érsz ide, akkor keresnem kell egy másik bűntársat, akivel osztozkodni fogok a lakosztályunkon.”

Elküldöm neki a válaszom és magam után húzva a praktikus méretű bőröndöt, máris az óriási kijelzőt lesem. Nem vagyok túl boldog, amikor bemondják, hogy mi következünk és a nejem még sehol sincs. A nyakamat nyújtogatom, aztán a semmiből tűnik fel. A kézjelekből hamarabb olvasok, mint egyébből szóval megvárom, hogy a tüdejét kiköpve járuljon elém. – Igazán örülök neked, már éppen azt néztem, hogy kire csapjak le, ha te nem leszel itt. – mosolyodom el egyetlen szavat sem komolyan gondolva, de jár neki annyi, hogy megízlelje a bosszúmat, hacsak verbális is. A csókra egy futó pillanat jut, átölelem a derekát is, hogy közelebb vonjam a mellkasomhoz, de majdnem elesünk, így lemondok róla és a fogantyú után kapok. – Tudod szívem nekem elég ez az apróság, szóval ez velem jön a gépre, de neked nem ártana leadni. Betetted, amit kikészítettem, vagy megint otthon felejtettél valamit? – pillantok le a szemébe, de haladnunk kell a sorral is. Egyre többen néznek felénk, de nem foglalkozom a néppel, így amikor sorra kerülünk át is adom az útlevelemet és a két beszállókártyát. – Hölgyem elkérhetném az Önét is? – néz jelentőségteljesen Miára, miközben nekem feltűnik, hogy valami kilóg a szőkeségem felsője alól. – Nocsak. – nem túl feltűnően nyúlok alá, és rántom ki az egyik bugyiját. – Sikerült bepakolni, mi? – suttogom a fülébe.

Van az úgy, hogy amikor fáradtan kapcsolgatja az ember a különféle csatornákat, megakad a szeme valami idétlen vetélkedő műsoron, amiben az a feladat, hogy minél rövidebb idő alatt, minél praktikusabban csomagoljon be az ember egy kellemes hétvégi kikapcsolódáshoz. Ilyenkor aztán a kis ribanc-szatyortól kezdve az ember méretű kofferig minden előkerül. Nem is gondolnánk, hogy milyen nehéz úgy becsomagolni, hogy minden meglegyen amire szükségünk van, és semmit ne vigyünk amire nincs. Hozzá vagyok ahhoz szokva, hogy ha hívnak, akkor gyakorlatilag kapom a megszokott kék utibatyum, és már megyek is.  A könnyítés érdekében kisebb listát kaptam egykor, hogy mi minden kerüljön bele, és időm is bőven volt arra, hogy összekészítsem.  Gyakorta mondogattam a férjemnek, hogy olyan ez nekem, mint a mindenórás kismamáknak a kórházi puttony: felkapom és már indulhatunk is. Persze nem tagadom, hogy időnként a gondolat elég vonzó tud lenni, hogy inkább mindenórás kismama legyek, semmint valaki akit ki lehet rángatni az ágyból is akár, ha a helyzet úgy hozza. Márpedig a helyzet gyakran hozza úgy. Mindazokon túl, hogy gyakorlott utazó vagyok, aki lehet holnap már Alaszkában készül álomra hajtani a fejét, miközben előző nap a férjem mellett próbáltam megküzdeni azzal, hogy az egyik paplant magam alá gyűrjem a másikat meg lehúzzam Reece-ről és szépen magamra terítsem. Nótórius paplangyűjtögető vagyok, kövezni ér….szóval mindezeken túl, egy magán utazáshoz, majdhogynem lehetetlen küldetésnek élem meg, hogy szépen összepakoljak. Legtöbbször kihagyok valamit, és az utolsó pillanatra hagyok mindent. Éppen ezért vagyok hálás Reece-nek, amikor majdhogynem tornasorba rendezve pakol ki nekem mindent, és már csak az a dolgom, hogy a táskát megtöltsem velük. Nem kis kihívás ez sem, bárki elhiheti nekem. Valószínű az is közrejátszik, hogy mindig és mindenhonnan elkésem, vagy legalábbis a késés elég komoly tüneteit produkálom. Régen sem volt ez másképpen. Az iskolában gyakorlatilag reggel be lehetett írni a nevem, mert szinte biztos volt, hogy későn fogok beérni. A randevúimról, a középiskolai szurkolócsapat edzéseiről is rendszeresen lemaradtam az első öt percről. Később a saját felvételi elbeszélgetésemről, vagy még később a kiképzésen számtalan alkalommal én voltam a lány, aki szakadó esőben, este tízkor is rótta a köröket, hogy ledolgozza a késés okozta fennakadást. Szinte állandóan valami büntetést kaptam. Szóval ez a szokásom megmaradt, ami azért érdekes mert az esküvőm volt az egyetlen talán, egész életem során, amiről nem késtem el. Talán mert úgy éltem meg, mint egy olyan csodát, aminek minden pillanatára emlékezni akarok, éppen ezért az izgatottság valamiféle módon tökéletes jó időben vitte el a lépteim a szerény kis ceremóniára.
Otthon. Valahányszor beteszem a lábam a lakásba, valami megmagyarázhatatlan vidámság és gyermeki önfeledtség jár át. Más is hiszi, hogy az otthonnak valami semmivel össze nem összetéveszthető illata van? Ha ott vagy, akkor fel sem tűnik, szinte te magad is bele burkolózol ezekbe az illatokba, amit te teszel ki, meg azok akiket szeretsz….a férjed, a gyerekeid, a családod. Ti vagytok ez az illat, tőletek válik a ház otthonná. Amikor üresen áll, amikor visszavár, őrzi az aromátokat, hogy belépve aztán megcsapjon a semmihez sem fogható érzés, magához öleljen és ne tudjatok mást csak mosolyogni: hazatértetek. Néha, amikor egy-egy útról visszatérek, Reece is itthon van. A konyhában próbálkozik a szakácstudománnyal, meglepően sikeresen….bár azt hiszem nincs olyan, amiben ő ne lenne jó. Illetve egy talán van. A fegyverekhez nem viszonyul éppen túl jól, és bár nem nagyon szokta szóvá tenni, és mert tudja, hogy ez egyszerűen az én munkámban elkerülhetetlen, hogy a hálószobában a párna alatt, az ajtó mögötti komód oldalára rejtve, a fürdőszobában a szennyeskosár mögé erősítve is van néhány Glock vagy éppen S&W, ettől függetlenül nem nézi jó szemmel. Nem kell mondania,látom rajta, hiszen az utolsó kis rezdülését is ismerem. Furcsán ráncolja a homlokát, az ajkai erősebben zárnak össze, mintha a kiszökni készülő szavaknak akarná útját állni. És nem is teszi soha szóvá, ahogyan én sem mesélek arról, hogy miért félek ennyire, hogy mi az amit a világból látok időnként. Arról sem, hogy van amikor rettegek, van amikor úgy jövök haza, hogy bár imádom a munkám, mert tudom, hogy alapvetően nem minden ember gonosz….de feladom, abbahagyom, elmegyek aktakukacnak, és otthon ülő feleség leszek. Néha azon is meditálok, hogy vajon mennyire volt önző dolog tőlem ez a házasság? Úgy értem jogom van úgy szeretni, hogy tudom milyen veszélynek teszem ki? Jogom van engedni, hogy szeressen, mikor nem lehetek benne biztos, hogy a következő kiküldetésről hazatérek? Jogom van ehhez az egészhez? A pokolba is! Az nem igaz, hogy a szerelem nem elég! Elégnek kell lennie!
A családunkra nem igazán számíthatunk. A Hawkins família is megéri a pénzét, és az enyém sem éppen a nagy összetartásáról híres. Ha nem lenne Tim, tulajdonképpen azt mondhatnám, hogy semmi nem köt ahhoz a helyhez ahol felnőttem. Több volt az elvárás mint a szeretet. Anyámtól nem igazán kaptam soha ölelést, vagy egyszerűen csak egy homlokcsókot. Apám pedig szinte csak tudomásul vette, hogy létezem, de különösebben azon kívül, hogy mit vár el tőlem, nem sok vizet zavart az életemben. Talán ezért vagyok ilyen szeretetgombóc. Ezért igénylem a figyelmet és a törődést ahelyett, hogy állandóan meg akarnák mondani, hogy mit és mikor csinálhatok. Ron-al talán ezért volt borítékolva a kapcsolatunk csődje. Reece ki tudja és ki is mutatja az érzéseit, még ha időnként pofátlanul kaján módon is teszi. De talán ezt imádom benne a leginkább. Ezt is.
Bár jobban örültem volna, ha északra megyünk fel a hegyekbe, kettesben, abba az apró kis faházba, de miért is alakult volna úgy bármi, hogy nekünk jó legyen. Vegas más számára a szórakozást jelentette, Reece-nek azonban, mint korábban már annyiszor, megint a munkát. Őszintén szólva a sógoromról nem volt túl jó véleményem. Az a fajta volt, aki nagyon akarta a hatalmat, aki fogcsikorgatva is ragaszkodott hozzá, ellenben nem tudott vele bánni, és ilyen helyzetekben mindig a testvére segítségére szorult. A sógornőm - aki az utóbbi időkben ha itthon voltam, szinte minden második napon bejelentkezett egy délutáni csevegésre, kikapcsolódásra - láthatóan nem volt boldog a házasságukban. Sajnáltam őt. Őszintén. Sajnos a naív fajtából került ki, akinek a házasság szépsége kimerült abban, hogy hétországra szóló álomesküvő majd tökéletes alapot biztosít egy hosszú távon működő kapcsolathoz. Aztán jöttek a szürke hétköznapok, a gyerekek, és szinte borítékolható volt, hogy a korábban cukorillatú románc szépen lassan füstössé és elporladóvá válik. Nem feltétlenül az a jó, ahogyan mi csináljuk….de az sem ahogyan ők. Belefáradni, beleszürkülni talán még rosszabb, mint örökkön lopni az együtt tölthető perceket.
Jó belebújni az ölelésébe, és a szemeibe nézve tettetni a haragot az első szavak hallatán. Még viccesen bele is boxoltam a mellkasába, amikor éppen arra tett megjegyzést, hogy milyen szankciókat von maga után a késésem.
- Mi az, hogy kire csapj le? Na lássuk csak! Mit szólnál mondjuk ahhoz ott? Abban a….hááááát nem tudom, hogy ez most hogy van de mióta hordják száz kiló felett a leggingset nadrágként?- biccent oldalra a fejem, miközben a kissé távolabb álló nőt figyeltem, el azon gondolkodtam, hogy milyen önértékelési gondjai lehetnek, ha nem látja a tükörben, hogy nem modellalkat, de úgy öltözik?
- Vagy ott...óóó de édes! Biztosan nagyon tapasztalt, mert már hetvenen is túl van! Ó ne! Ez bukó lesz, mert férje van. A francba, pedig a dauerolt, kissé lilás árnyalatú hajával milyen cuki lett volna ahogyan belefúrja a fejét a csupasz mellkasodba!- magyaráztam kuncogva, ahogyan a távolban lévő idősebb, mosolygós öreg hölgyet figyeltem, aki mellé megérkezett a férje és egy kis dobozka rágcsálnivalót adott át neki, ameddig várakoznak. Felpillantottam a férjemre, aki valószínűsíthetően csak vigyorgott a kis előadásomon, hiszen mindez csupán játék volt. Buta és néha talán különös de számunkra mindenképpen élvezetes játékaink egyike.
- Hát azt hiszem sikerült mindent bepakolni. Otthonfelejteni? Óóóóó igen!- csaptam a tenyerem a homlokomhoz, a kis színjátékon a mögöttünk állóak egy része halkan nevetgélt egy része meg morgolódott, hogy haladjunk már.
- Az unalmat és frigiditást, meg a fejfájást azt hiszem sikerült kinn hagynom valahol a konyhapulton. Remélem mire hazajövünk már nem lesznek ott. Remélem nem baj, hogy a pajkosságot, meg a hülyeséget azt bepakoltam mégúgy a tetejére! Amúgy köszi. Ha nem készítesz ki mindent, akkor valószínű jó sok dolog otthon maradt volna. Mondjuk a fürdőszobából pár holmi kimaradt, de azokat bedobtam én.- jegyzem meg, és a hölgy kérésének megfelelően a táskámba kezdek kotorászni az útlevelem után. Ó basszus! Remélem nem hagytam otthon.
- Egy pillanat, máris adom!- jegyzem meg kicsit zavarodottan, és látom, hogy a pult mögött a kisasszony szívébe nem igazán sikerült belopnom magam a korábban megkezdett és jelenleg is zajló kis performanszommal. Egyszerűen Reece kezébe nyomom a kis táskámat, hogy a felszabaduló plussz kezemmel is rámolni tudjak belőle. Mert milyen a jó női táska? Mindig az van az alján ami éppen akkor kell. Történetesen most éppen az útlevelem. A fiatal nő csak állt a pult túloldalán, és szép hosszú körmeivel aprókat koppintva a pultra adott valamiféle sürgető ritmust arra vonatkozóan, hogy ha nem sietek, akkor nélkülünk indul a gép. Előkerült két jegyzettömb, az egyik élén sárga, a másik püspöklila, nagyjából hat darab toll, egy zsiráf alakú színes csörgő, ami ahogyan a kezembe akadt egy fél másodpercre én is megakadtam kicsit, mert nem tudom mikor került hozzám, de elég nagy az esélye, hogy a legutóbbi akció során, melyben egy alig három hónapos kisbaba is érintett volt. Alig használt ruhazsebkendő, óriási pipacs mintákkal. Egy ezüst színű púderdoboz és egy zacskó töltetlen savanyú cukorka. A rágógumit gyűlöltem, helyette az izgalmak levezetésére a cukorka volt nekem a legalkalmasabb. Két színes, könnyű nyári kendő, egy összecsukható esernyő, szigorúan fekete színben és még számtalan olyan holmi aminek mibenlétével még én magam sem voltam tisztában, hogy egyáltalán nálam van. A tenyérben is elférő spanyol-angol szótár mondjuk kifejezetten hasznos tudott lenni időnként. Végül aztán a hosszas kutakodást siker koronázta és diadalittasan, és egy bocsánatkérő, picit azt hiszem idétlen vigyor keretében adtam át az egyre türelmetlenebbé váló hölgynek az útlevelem. Lassan vissza kezdtem rámolni a táskába, amikor a blúzom alatt megéreztem a férjem kutakodó kezét. Egy másodperc volt az egész, de az ütő megállt bennem egy pillanatra és majdnem sikeresen kiejtettem a kezemből a púderes dobozkát, úgy kaptam utána. A pólóm alól, mint valami elcseszett bűvész kalapjából került elő egy halványkék bugyi….az enyém...és nem a diszkrétebb darabokat volt hivatott erősíteni, sokkal inkább olyat, amit az ember egy huncut éjszakán visel, amikor a csábítás mint olyan az első számú tevékenységgé lép elő.
A fülcimpámon érzem a leheletét, meg a kuncogását, és szinte másodpercek alatt leszek tőle libabőrös.
- Sikerült hát! Ez csak….ez csak úgy huss, kiesett és már nem tudtam hova tenni!- martam ki a kezéből az említett darabot és a szótárral, meg a csörgővel együtt dobtam be a kis kézitáskámba, egyelőre hirtelen nem találtam neki jobb helyet.
A pillantás amivel a kis hölgy illetett bennünket, miután visszaadta az iratainkat azt hiszem kárpótolt mindenért, és Reece felé fordulva, a felkarjába temetve az arcomat próbáltam visszafogni a röhögésem.
- Menjünk, mielőtt a hölgy tökélyre fejleszti a szemmel gyilkolást és itt halunk meg mindketten.- csimpaszkodtam óvatosan a karjába, és húztam magammal, hogy a csomagfeladásnál elrendezzem a saját poggyászomat, majd a hosszú, egyenes plexi folyosón megindultunk a gép felé, hogy beszálljunk.
Kedves, szinte már beleköthetetlen panam mosolyú alig huszonéves, egyenszőke hölgy fogadott bennünket, aki megmutatta hova szól a jegyünk, és jó utat kívánt. Első osztály, miért is nem lepődöm meg? Követtem Reece-t az ülések között, majd a helyünkhöz érve csak a fejem csóváltam.
- Egyébként, csak úgy finoman jegyzem meg, hogy az előre elkészített útipoggyász elég érdekes holmikat is tartalmazott. Olyat is ami…- miközben magyaráztam neki, lassan lehámoztam magamról a blézert és a tekintetem szembe találkozott a mögöttünk helyet foglaló házaspár hölgy tagjának szúrós, mogyoróbarna íriszeivel. Hasonlított Mrs Halver-re a középiskolás matematika tanárnőmre, csak hiányzott róla a szigorú, felül arannyal futtatott okulláré, ami felett ha végignézett rajtunk, mindenki azt remélte, hogy aznap nem az ő neve hangzik el a felelésnél.
-...mihez kellenek a színes selyemkendők?- suttogtam közelebb hajolva a férjemhez és amikor láttam a kaján vigyort kiülni az arcára, meg a morózus matematika tanárnő tekintetét a hátunk mögött, jobbnak láttam a beszélgetést ülő állapotunkban folytatni. Szóval lassan lecsusszantam az ülésre és figyeltem, amint Reece is hasonlóan tesz.

Általában mindenhová időben érkezem, és ezt tartom is, mert ez jelenti nekem a biztonságot. Régebben a testvéreim megszívattak azzal, hogy más időpontokat mondtak egy-egy családi eseményre, vagy éppen a barátaim szórakoztak azzal, hogy tévútra csaljanak engem. A humor nem veszett ki belőlem, egy sajátos formáját űzöm, de arra sem mindenki vevő. A késést mégsem szeretem, és ezek alapján minősítem az embereket is kategóriákba. A feleségemet nem skatulyázhatom be, tudom, hogy mit várhatok tőle, mert ő aztán rendszerint a megrögzött késő. Szerencsére életünk legfontosabb napjára időben érkezett és nem kellett az oltár előtt várnom rá, bár ez is minket tükröző folyamat volt a tengerparton. Nem vágytunk nagyszabású lakodalomra, valahogyan nem illett volna a személyiségünkhöz, barátaink is csak limitált számmal voltak jelen az életünk idővonalán, ezért az lett a legkézenfekvőbb, ha egy hosszabb szabadság alkalmával mondjuk ki az igent és élvezzük ki a mézesheteket. Miával lenni egyszerre felemelő, könnyed és izgató is, hiszen ilyenkor nem tudok másra figyelni, csakis rá. Az egész lénye azért kiált, hogy magára vonzza a tekintetemet, és neki szenteljem az időmet is. Kevés adatik meg a közös életből, de vállaltunk valamit, egy nem szokványos házasságot. A munkahelyemen az első időkben ez igencsak megmozgatta az embereket, kérdésekkel bombáztak, hogyan viselem el, ha a nőm a világ másik felén van kiküldetésben és évente csak néhány alkalommal látom. Mindig elmosolyodtam az elszörnyedt arcukon, számukra ez a lehetetlen kapcsolat szintje lett volna. Az átlagnál a nap huszonnégy órájában együtt kell lógni, és minden egyes mozzanatot megosztani a velünk történt eseményekről. Mi ketten arra koncentráltunk, hogy a munkák által elszabadult időt tartalmasan töltsük el. Egy ideig működött is, csak ebben a fránya öt hónapban kezdtem én is az érem másik oldalát látni. Mi lesz, ha ezt fogjuk csinálni még ötvenévesen is? Sosem lesz olyan, hogy mellette nézem végig a naplementét, álmomban magamhoz húzva érzékelem a teljes valóját? Mi lesz, ha úgy fogunk meghalni, hogy a másik nem lesz jelen? Magányosan távozunk a másik világra? Elszomorító tények, de Mia munkájában benne volt a lehetőség, hogy egyszer nem ő maga hozza meg a hírt, hanem valamelyik kollégája, és akkor mi marad nekem? Emiatt éreztem azt egyre többször, hogy gyereket akarok, és nemcsak egy távolban lévő nőt, egy igazi társat, mert bizony, ha hat évvel ezelőtt nem is láttam az árnyoldalát a távolságnak, most már egyre többször merül fel a kérdés. Meddig bírjuk ezt csinálni? A csuklómra erősített hagyományos lapórát lesem, megint én értem ki előbb. A nyüzsgés így is zavaró körülöttem, de mégsem zavar különösebben. A jegyeket eltettem, bízom benne, hogy a nejem nem felejtette otthon az útlevelet, mondjuk ebben precíz szokott lenni. Az óriási kivetítőn egymást váltják a terminálok, rengeteg embert mozgat meg a repülési helyszín. Las Vegas nem a szívem csücske, jobban tetszett volna a hegyekben való elizolálódás, és egy kis eltűnés a világ szeme elől. Berobbant a nyár, a sivatag közelében meg elviselhetetlen lesz a forróság, rühelltem a meleget. A téli hónapokban éledtem fel, és fordított lényként éltem meg az évszakok váltakozását. A következő kiírás elvonja a figyelmemet, hiszen a mi gépünk előtt nyílik meg a kapu. Kezdek ideges lenni, amolyan szorongásos állapot ez, amikor nincsen hatalmam a helyzet felett. A tenyerem izzad a feleségem pontatlansága miatt, tisztában van vele, hogy nem szeretek késni, de legalább már jelezte, hogy úton van. A taxisofőr nemzetisége nem nyugtatott meg, még akkor sem, ha vicces formába öntötte a tényt, hogy sietnek. Ebben a városban nem szokatlan a nemzetiségek keveredése, de mégis van bennem némi előítélet. Mia tud vigyázni magára, de bennem van a féltés, mégiscsak én vagyok a férfi a háznál. Az erőviszonyokról vitatkozhatnánk, van, amiben ő a jobb, de a határozott fellépés maradjon meg nekem. A nyakamat majd kitöröm, mire felfedezem a szőke hajzuhatagot odaát a tömeg másik felén. A szívem üteme kissé lelassul, és elengedem a torkomban lévő gombóc növekedését is. Megkönnyebbülök, hogy nem egyedül kell nekivágnom a repülésnek, a feleségem is velem fog tartani, és a következő elszólításnak maradt még pár napunk kettesben. A nyakamba borul, próbálom a csomagok mellett viszonozni a gesztusát, és elhagyni a kifogásokat, hogy miért késett.
- A lényeg, hogy itt vagy, és nem fogok a Mr. és Mrs. Hawkins helyett magányosan a fellegekbe emelkedni. – a mosolyommal fejezem ki, hogy mennyire örülök neki, de a röpke csókba már nem sikerül beleinvesztálnom a nagyobb hálámat, mert megindul a sor előttünk, így nekünk is alkalmazkodni kell a meneteléshez. Még mindig nem értem, hogy minek pakolt be ennyi ruhát, de nőből van, szóval felesleges lenne egy évtizedek óta tartó vitába belemélyedni. Nekik szükségünk van megannyi váltóruhára, meg aztán ki tudja, hogy mit rejt egy női csomag, ezt szerintem külön oktatják nekik, nem születhetnek ezzel a felfogással.
- Gandalfnak majd írok egy színes posztos üzenetet, hogy megköszönjem a drága időt veled, de most menjünk. – marok rá a derekára, hogy magammal vigyem, és ne halljuk a mögöttünk állók szitkozódását, hogy mennyire egymásra fókuszáltunk, és elfelejtettünk figyelni a környezetünkre.
- Nekem ez a fedélzeti csomagom, nem nézted meg a jegyet? Neked foglaltam külön egy feladott poggyászt. – incselkedem vele, de felprüszkölök a bőrszerkó hallatán. – Ne aggódj, nekem ez nem jelentene gondot. – kutyaszemet meresztek rá, és már azon vagyok, hogy a fantáziámnak is átadjam a helyet és egy igencsak pikáns képet képzeljek magam elé, de erre ráérek később is. – Tudod, hogy ez a szankció szükséges, és miből veszed, hogy innen a repülőtérről választanék magamnak társat? – toldom meg a felhozatalát egy másik felvetéssel, de azt hiszem, hogy ez már nem tetszik neki annyira, hogy vevő is legyen rá. – A józanságot is otthon hagytad. – szólok rá játékos megrovással, aztán elérünk a pulthoz és a beszállókártyák mellé kérik az úti okmányokat is. A sajátom mindig kéznél van, és már nyújtom is át a hölgynek, aki egy biccentéssel köszöni meg, de Mia még ezt sem találja.
- Ugye nem hagytad otthon? – veszem át tőle az egyik csomagot, de már most kezdek aggódni, hogy ez valahogyan mégis elfelejtődött. Mennyi minden kerül elő abból a táskából, amire ha saccolnom kellene, talán feldarabolva én is helyet kapnék benne, de csak megcsóválom a fejemet. Bocsánatkérően pillantok fel az itteni alkalmazottra az okozott kellemetlenségek miatt, de az már biztos, hogy nem nyertük el az év utazói díjat. – Szótár? Valamiről lemaradtam? – emelkedik meg az egyik szemöldököm, kezdem elveszíteni a fonalat a tartalom láttán. Gyorsan terelődik el a tekintetem egy másik oda nem illő darabra, ami a szoknyája alól kandikálódik ki. Elcsenem a bugyit, és visszaszolgáltatom a tulajdonosának, ha már időközben előkerül az útlevél is. – Menjünk is. – tanácsolom neki az elszakadás pillanatában, de a hátunk mögül még hallom „Hogy milyen illetlenek a mai fiatalok” című monológot. A szűk folyosón már nincs nagy tumultus, elkezdődött a felszállás, innen egyenes út vezet a belső térbe. A szőke stewardess kedvesen mutatja a helyünket övező részt, de még a leülés előtt felpakolok a fejünk fölötti tartóba, elkapva Mia kétértelmű utalását. – Nem is tudom, talán szeretnél megint az elrabolt szexi titkárnő lenni, aki nem teljesítette a főnöke kívánságát? – élcelődök, de én is kiszúrom a harmadik felet, aki nincs oda a kis mocskos utalásra a magánéletünkkel kapcsolatban. Lehuppanok a kényelmes fotelszerű ülésbe, és széttárom a két lábamat. – Na, látom, hogy szenvedsz…mi lenne, ha ideadnád nekem az egyik kis formás talpadat? – érintem össze a két tenyeremet jelzésértékűen, aztán elhelyezkedem kényelmesebben, és ha kibújik a cipellőjéből, akkor a térdemre fektetem a jobbját és a kis párnácskákat az ujjai alatt megnyomkodom. – Arra gondoltam, hogy játszhatnánk szerepet is, ha bejelentkezünk a szállodába… - körkörös mozdulattal folytatom a kényeztetést, de az előbbi szőke tünemény közbeavatkozik. – Hozhatok egy kis pezsgőt Önöknek? – érdeklődik, mire határozottan felelek. – Igen, jöhet egy üveggel, és legyen szíves egy kis epret, meg sós mogyorót is hozni. – amikor elillan, csak utána nézek a szőkeségre. – Nem tudtam dönteni az édes és a sós között. – vonom meg a vállamat a masszírozás közepette.

Azt hiszem életem első vegasi élménye egy kicsit másfajta, mint amire most készülünk.Az ember fiatalon és tapasztalatlanul követ el ostobaságokat. Mai eszemmel már tudom, hogy soha nem dőltem volna be egy olyan nagydumás szélhámosnak mint a magát csak egyszerűen “King of Valley”-ként aposztrofáló férfi. Mentségemre legyen szólva, hogy épp csak betöltöttem a tizenkilencet, elvileg még alkohollal sem szolgálhattak volna ki személyi nélkül, de Vegasban, ahol a tömeg egyetlen óriási masszaként hömpölyög ezt pont letojják. Ha van elég pénzed akkor elég nagykorú vagy, hogy el is költsd, méghozzá inkább náluk, mint máshol.
Akkor viseltem életemben először olyan rövid szoknyát, amiben nem mertem lehajolni sem, és kentem magamra Lucy élénkvörös rúzsát. A hajamat csigákba süttettem és egyetlen napra Vegas Marilyn Monroe-jának éreztem magam abban a gátlástalanul és szemérmetlenül merész göncben. Úgy jártuk a kaszinókat, mintha csak az az egy napunk lenne az életből és játszottuk a nagyvilági nőt, pedig még egyikünk sem volt húsz. Három bolond liba az egyetemi évei előtti utolsó nyáron. Aztán persze szétszéledt a banda. Lucy már tíz éve férjnél van és három csemete boldog, vagy éppen az agyvérzés határán egyensúlyozó anyukája. Messze került a lehetetlenül göndör vadító fekete fürtöktől, amit ha megrázott akkor a fülében függő hatalmas fülbevaló zörgött mint a szélharang. Úgy nézett ki mint Alannah Myles csak nem tudta olyan rekedten és brutálisan énekelni a Black Velvetet. És ott volt Hetta, az örök flower power, aki ezerféle színű ruhákban ténfergett, és nem tudtam néha megállapítani, hogy a fűtől állt be, vagy a vég nélkül gyújtogatott fürstölőktől és illatgyertyáktól. Vég nélkül hallgatta a Doors-t és ha éppen unatkozott, akkor az összes fehér pólójából batikolt színes csodát fabrikált. Néha nekünk is hordanunk kellett azokat amiket éppen megálmodott, és bár sosem volt az én világom, de mivel a legjobb barátnőm volt, nem mellesleg senki nem tudott olyan Manhattan koktélt keverni mint ő, hát megtettem. Ők a nyugati partra mentek egyetemre, én meg itt maradtam a családdal, meg a nagy tervekkel, amelyeknek csak egy részét váltottam valóra. Nem mintha most bármi is hiányozna az életemből, de volt idő amikor csak álmodoztam arról, hogy majd megtalálom álmaim pasiját. Hetta még mindig független, vagy ahogyan ő fogalmaz, édeshármasban él egy apró szőrgombóccal, azt hiszem csaucsau, de leginkább úgy néz ki mint egy apró, lehetetlenül fehér plüss jegesmedve, és amikor néhanap meglátogatom Hettát,nemes egyszerűséggel képen nyal. Mármint a kutya, nem Hetta. És az édeshármas másik fele, egy évek óta nevelgetett citromfa a balkonon. A mai napig elfüstöl néhanap egy spanglit, és nem képes felfogni hogy mehettem hozzá egy korban és alaptermészetben hozzám végképp nem passzoló pasashoz. Bár azt hiszem Reece-t mindenki félreismeri, vagy csak egyszerűen képtelenek meglátni a humort benne. Meg a játékosságot. Igaz én ismerem a homlokráncolós, szigorú tanárbácsi énjét is.
Szóval Vegasban bedőltem egy olyan fickónak, aki szépen lassan kicsalta az összes pénzemet, de még apám hitelkártyáját is megcsapoltam miatta. Az öreg tajtékzott, amikor pár nap múlva értem jött Vegasba, hogy hazavigyen, és egész úton hallgattam a szentbeszédet arról, hogy milyen felelőtlen és nem törődöm vagyok, és így milyen zsaru lesz majd belőlem. Hát milyen? Ilyen.
A naivitást persze idővel szépen magam mögött hagytam, de egy dologról a mai napig képtelen vagyok leszokni: a pontatlanságról. Vannak helyzetek, amikor nem kések, amikor időben érkezem, és vannak olyan helyzetek, amikre egyszerűen nem tudok időben odaérni. Pedig Reece az utolsó akit váratni akarok, mert minden perc érték nekünk, amit együtt töltünk. Még akkor is ha éppen táskát rámolok, és szépen lassan az idegbajt hozom a pult mögött állókra, de a mögöttünk haladni szándékozókra is. Csak a fejem rázom a kérdésre, hogy ugye nem hagytam otthon az útlevelet. Bár azért akkor, abban a pillanatban nem vagyok erről szentül meggyőződve, inkább csak bízom benne. Azért az biztató, hogy a kis doboz tampon nem okoz akkor fennakadást nála, mint a szótár. Akkor valószínű meglepődne, ha nálam lenne az a temérdek álca útlevél vagy jogosítvány, amit a munkánk során használni kényszerülünk. Szigorúan hivatalos alapon. Még mondja valaki, hogy az ügynöki élet nem fáklyás menet. Elnöki engedéllyel használok hamis papírokat. Mondjuk cserébe időnként az életemet teszem kockára, de ezen talán már senki nem akad fenn annyira.
Végre előkerül az én valódi útlevelem, megkapom az engedélyt a tovább haladásra. Kezem a férjem kézfejére simítom, mely a derekamon pihen, és végre eljutunk a felszállásig. Nem félek a repüléstől, ezt nem állítanám, hiszen ahogyan Tim szokta mondani: olyan gép nincs amelyik a levegőben marad. Persze gyerekkorunkban nem ő volt aki hányós zacsival ülte végig az utat oda-vissza mormolva az üdvözlégymáriát. Igen, pontosan én voltam az.
Szóval nem félek, de jobb szeretek stabilan állni a földön. Úgy egy éve az egyik akciónk alkalmával négy hónapig hajóztunk Walt meg én a Karibi térségben egy luxus óceánjárón, ahol az egyik olyan tanút őriztük, akinek jó lett volna négy hónapot életben maradni a tárgyalásig. Mozgásban kellett tartani,mert a fix helyeket mindig kiszagolták, és ránk törtek. Aztán Waltnak támadt egy olyan ötlete, hogy az ügyész ugyan segítsen már nekünk, és intézzen el egy pár hónapos fuvart egy ilyen nagy hajón. Nehéz volt megszoknom, hogy egy óriási mozgó ladikon alszom, és kiújult a klausztrofóbiám is abban a pici fülkében, de végül túléltem. Azóta némi finnyás utálattal nézek a kaviárra.
- Hm….ne haragudjon kérem uram, hogy ma is elfelejtettem a papírokat. Ó kérem uram, megérdemlem a büntetést.- a hangom egészen játékos, vékonyka, amilyen egy egy ilyen cukorfalat titkárnő hangja lehet. A hátunk mögül némi morgolódást hallok, miközben kuncogva huppanok le Reece mellé.
- Aztán erősebben kötözd meg a kezem az ágyrácsnál, a múltkor is könnyű volt kiszabadulni.- teszek még rá egy lapáttal szélesen vigyorogva, miközben már bújok is ki a topánomból.
- Ahhh egy isten vagy! Egy masszírozó isten, komolyan! A kezeidet aranyba kellene foglalni. Vagy nem is. Csinálni róla gipsz lenyomatot, és hurcolnám magammal, hogy amikor szükségem lenne rá, akkor előkapnám.- magyarázom, és egy elégedett nyögéssel csusszanok lejjebb a széken, egyik lábam a férjem combján pihentetve és hagyva, hogy az ujjai határozottan, de nagyon jólesően űzzék ki a görcsösséget a lábamból.
- Szerepet? Te lennél a szomszéd aki átjött segíteni megjavítani a klímát félcsupaszon egy árva csavarhúzóval? Hm…..tetszik. Vagy játszhatnánk szépségésaszörnyeteget….az átváltozás utáni szakaszban. Ahhhhhh igen ott, ott a nagy lábujjam alatt azt a kis tappancs részt….uhhhh ez valami isteni. Abba ne hagyd! Még ott egy kicsit balra...ahhhh végem, mindjárt teljesen végem!-  a szöszi légiutas kísérő azt hiszem egy ideig csak próbálta feldolgozni a látványt, ami a felszállás utáni pár percben már borítékolta a számára, hogy alapvetően nem azok a nyugton ülő, hétköznapi utasok vagyunk. A magam részéről legalábbis tuti nem.
- Nem baj, majd váltogatjuk.- vontam meg a vállam egyszerűen, majd a lábam kihúztam a kezei alól, hogy a másik rakjam fel.
- Most ezt a talpacskát is légyszives! Ha ezt úgy masszírozod meg mint a másikat bármit kérhetsz tőlem. Mondjuk amúgy is, de most duplán bármit. Kivéve persze, hogy felsoroljam az összes prím számot vagy megadjam neked a fény….mittudomén milyen sebességét a fene se tudja milyen közegben….vagy valami ilyesmi. Tudod, hogy a stukkerrel jól tudok bánni, de ezekhez nem értek.- apró nyögésekkel élveztem a lazító talpmasszázst, és még ficeregtem is a székben. Nem csak az esett jól az igazat megvallva. Reece alapvetően is elképesztő hatással volt rám,és talán az benne a szépség, hogy ezzel ő tökéletesen tisztában volt és még rá is játszott.
A stewardess végtelen gyorsasággal érkezik meg a kér pezsgővel és sós mogyoróval, meg egy tálkában szép, illatos és lédús eperrel amelybe azonnal bele tudnék harapni. Két pohárka koccan picit egymáshoz, amikor elénk teszi és mindkettőbe félig tölt. Lágy buborékok szaladnak fel, majd csusszannak vissza. Egy gyors és nagyon kedves mosoly kíséretében távozik tőlünk.
Egyik kezem mutató és hüvelykujja közé egy szem mogyorót csippentek a másikba pedig egy szem epret, majd mindkettőt Reece ajkai felé egyensúlyozom.
- Szóval nem tudtad eldönteni, hogy sós vagy édes….- búgom valamiféle különös vibrálással a hangomba és mosolyogva, félúton az ajkai felé megállítom a kezem a levegőben, hogy az epret a fogaim bilincsébe zárjam, nyitott ajkaim között hívogatón incselkedjek vele.
- Hááhha eeeeehh...hehít…- nem nagyon lehet érteni amit mondok, de nem is ez lényeg. Az ujjaim a sós mogyoró szemet szorítják, a fogaim az édes epret. Teljesen mindegy melyiket választja, így is úgy is csók lesz a vége. Csók melybe olyan jól esik belemerülni, és ilyenkor még az sem zavar, hogy mögöttünk ki milyen megjegyzéseket tesz, ahogyan az sem, hogy ki és mennyire vesz észre bennünket. Nem vagyok egy gátlástalan perszóna, ettől függetlenül sosem okozott problémát bármikor, bármilyen helyzetben nyíltan kimutatni, hogy még mindig és veszett módon odavagyok a férjemért. Persze tudom, hogy sok mindent meg kell még beszélnünk majd...és nem csak ez van, nem csak a gondtalan, önfeledt és játékos pillanataink, de én szeretem kiélvezni. Szeretem megadni a módját.
Bármelyiket is választja a másik megy utána, ahogyan én is szinte egyetlen levegővételnyire vagyok ajkaitól, melyekre minden átmenet vagy habozás nélkül tapadok rá. Sós eper ízű a csókja, és ha nem hallanám meg pillanatokkal később a kapitány hangját a hangosbemondóban, amint éppen arra figyelmeztet, hogy kezdjük el bekötni az öveket, mert hamarosan felszállunk, nem tudom, hogy ki tudnék e bontakozni a csókból. Igaz ki tudnék, csak baromi nehezen.