Sokak szerint bírónak lenni izgalmas hivatás, látták a Johnny Depp tárgyalást vagy egy gyilkossági ügy jogi procedúráját, és azt gondolják mindig ilyen szövevényes és érdekes esetekkel van dolga a törvény ítészeinek. Pedig ha tudnák, hogy a ma éjszakát négy ügyvéddel és három ügyésszel töltöttem, dobozból vacsoráztam a kínait és szavakról, pontokról, vesszőkről vitatkoztunk végeláthatatlanul, biztosan még az élettől is elmenne a kedvük. Azonban ezek az éjszakák elengedhetetlenek, hogy mindenki megkapja a fair és részrehajlás nélküli tárgyalást, még akkor is, ha fehérgalléros bűntényről volt szó. Részleteket természetesen sosem oszthatok meg, hogy az ilyen megbeszélések során miről is vitatkozunk, de az mindig örömmel tölt el, ha konszenzussal léphetünk ki a tárgyaló ajtaján. Még az irodámban voltam, amikor éjfélt mutatott a karórám, és bármennyire is tűnök néha szívtelennek, megköszönöm a titkárnőmnek, hogy kitartott velem egész éjszaka. Pedig nem kellett volna maradnia, mi is vagyunk elég felnőttek ahhoz, hogy rendbe tudjuk szedni a papírjainkat, hogy szerezzünk kávét az iroda konyhájából, hogy kicseréljünk egy tintapatront a golyóstollunkban. Michelle azonban régivágású volt, egy olyan korban lett titkárnő, amikor még alázatosabb volt a nők természete, amikor még nem fertőzte meg őket a feminizmus mai formája. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nincsen szükség az egyenjogúságra, hiszen az Alkotmányban is szerepel egy passzus ezzel kapcsolatban, de hogy mindent átitasson és megfertőzzön a mozgalom, arra nincs szükség. Elköszönünk hát egymástól, és egy eseménytelen autós út után megérkezem a 5th Avenue-ra, leparkolom a kocsit a mélygarázsban és lifttel megyek az épület legfelső szintjére, a lakásunk emeletére. Fáradt voltam, elegem volt már a napból, és az sem keltette volna fel a figyelmem, ha Mrs Jankovich kemény akcentusa törné meg a csendet a felvonó fülkéjében. Pedig Mrs Jankovich megkerülhetetlen és örökké létező ereklyéje volt az épületnek, és bár nem tudom biztosra mondani, de szerintem van köze az orosz maffiához. Legalábbis ezt képzelem róla, kicsit elviccelve a dolgot. Éjjel egykor azonban már üresek a folyósók, a liftek, a lépcsőházak, a mélygarázs. Kulcskártyával nyitom ki a lakásunk ajtaját, s már éppen beköszöntem volna, de megfékeztem magam, hiszen Stella ilyenkor már aludni szokott. Régebben, amikor még fiatalabbak voltunk, mindig megvárt, mindig hozzám bújt, belecsókolt a nyakamba, de ezek a kedvességek egy ideje már elmaradtak. Neki is programokkal teli napjai vannak, a munkája, az alapítvány, a rohanás, az utazások, a minden... Éppen ezért nem is teszem szóvá, éppen ezért jelenik meg apró mosoly ábrázatomon, amikor erre gondolok. Vonásaim azonban komollyá válnak, amikor egy zörejt hallok valamelyik hátsó szobából, éppen onnan, ahová tartottam, ahol meg akartam szabadulni a ruháimtól. Az ajtó résnyire volt nyitva, s lámpafény szűrődött ki a gardróbszobából, s ahogyan szélesebbre tártam a bejáratot, úgy rajzolódott ki az ő látványa szemeim előtt. Nincs arra szó, mennyire szerettem őt, de miért is akarnék mennyiséget vagy mértékegységet tenni egy ennyire tiszta érzés mellé, miért akarnám számosítani a lelkemet melegséggel eltöltő gyönyört? Nem kell és felesleges is, hiszen elég egyetlen pillantást vetnem ár, és tudom, hogy örökké rabja leszek, örökké szeretni fogom. Lehet, hogy észrevett, lehet, hogy sikerült kijátszanom a figyelmét, de minden ügyességemmel arra törekedtem, hogy mögé lopózzak és átöleljem a derekát, megzavarva őt ruháim rendezésében. - Azt hittem, már megegyeztünk abban, amíg én nem próbálom fel a ruháid, te sem fogsz az öltönyeiben járni. - csókolok a nyakába, magamba szívva émelyítő illatát, érzve arcomon selyem puhaságú bőrét, fogadva be teljes lényét. - Ha pedig a karácsonyi ajándékod keresed, sokkalta kreatívabbnak kell lenned... Nevetek fel, majd ahogy megfordítom, megcsókolom őt, magamhoz húzva, magamhoz szorítva élvezem közelségét, csókjának mámorát, testének melegét.
Gondterhelten karoltam át magamat jobbommal, miközben fejemet az oldaltámlának döntve bámultam keresztül az ablakon, elveszve New York fényeiben. A fejemben még mindig ott visszhangzott barátnőm vallomása, s akárhogy is próbáltam kiverni a gondolataimból, egyre jobban érlelődött bennem a gyanú.
Thomas-t jól ismertem, igazán rendes fickó volt és mindenben passzolt a barátnőmhöz, ha együtt mutatkoztak, le se tagadhatták, hogy mennyire szeretik egymást. Most viszont úgy tűnt, hogy a házasságuk nem is olyan fényes, mint ahogyan azt láttuk. S mi van akkor, ha ugyanez velem is megeshet? Ha Jensen csak azért nem ér hozzám, mert már talált valaki mást. Egy szebbet, egy fiatalabbat. Még az is lehet, hogy valaki másba szerelmes!
De ki lenne az? A titkárnő?
Ma is túlórázik.
Gondolataimból a taxirádió recsegése rántott vissza, láttam ahogy hátrafordul és valamit mond, de az erőteljes akcentustól nem igazán értettem, hogy mire is gondol. Lehet, hogy nem is volt olyan fontos ahhoz, hogy figyeljek.
A következő másodpercben már egy kellemes dallam töltötte meg a teret, biztosan emiatt szólt, hogy nem bánom-e, ha zenét kapcsol. Tulajdonképp nem bántam. Kellett valami, ami visszazökkent a tévképzetből, hogy ne azon pörögjek, amin nem kellene.
Ám az ördög nem hagyott nekem nyugtot, hiába babráltam a nyakláncommal a feszültség levezetésként, torkomban nőtt a gombóc, egy láthatatlan kéz szorongatott.
Az orrnyergemet masszírozva lehunytam egy pillanatra a szemeimet, s próbáltam érthető magyarázatot találni arra a hajszálra. Aztán megint felsejlettek elmémben barátnőm szavai, s késztetést éreztem arra, hogy felhívjam Jensent telefonon.
Elő is halásztam a készüléket, kikerestem a nevét, s már a kijelző felett körözött az ujjam, végül még sem nyomtam meg a gombot. Mi van, ha tényleg dolgozik, én pedig megzavarom. Amúgy is, miféle indokkal hívhatnám fel, hisz eddig sem tartottam számon azt, hogy mennyi időt szán a munkájára. Türelmes és megértő feleség voltam.
Most mégis fürgén jártak az ujjaim combomon, miközben az órát fürkésztem. Még egész biztos, hogy nincs otthon.
A taxi viszont megállt az otthonunk előtt, így miután kifizettem, fogva a táskámat megindultam a bejárat felé. Belépve csak biccentettem az éjjeli portásnak, aztán folytattam utamat a lift felé, ami a legfelső emeletre vitt.
Az ember azt gondolná, hogy az otthon maga a béke és a nyugalom szigete. Én is azt gondoltam, hogy ha átlépem a küszöböt, s becsukódik mögöttem az ajtó, akkor majd körbeleng a hely atmoszférája, s végre megnyugszom.
Ám hiába dőltem hátammal az ajtónak, a teher még mindig súlyával nyomta mellkasom. - Jensen? - Őt szólítottam, hisz ki tudja, talán már hazaért. Mindeközben kibújtam a kabátomból, amit lazán az egyik karfára vetettem, majd a falnak támaszkodva lerúgtam lábaimról a magassarkút, s mezítláb végigsétálva a lakáson, egyik helyiségből a másikba néztem, keresve őt.
A konyhába érve szaladt elém Puszedli, s bokámhoz dörgölte a fejét, hogy aztán egész testével hozzám dörgölőzzön. Leguggolva végig simítottam a bundáján, s öntöttem a táljába egy kis tejet, magamnak pedig egy pohár bort, hogy elcsitítson, s végre ellazuljak.
Nem sűrűn iszogattam, havonta egyszer ültünk le a barátnőimmel, akkor sem csúszott le a torkomon egy-két pohárnál több. Most viszont meghúztam a poharat, a telefont újra előhalásztam, s megint csak Jensen nevét szuggeráltam a képernyőn. Bárcsak hívott volna, hogy hamarosan hazaér, hogy szeret!
A telefon azonban nem csörgött, s már lelki szemeim előtt láttam, ahogy teste hullámzik a titkárnőn.
Olyannyira frusztrált már a gondolat, hogy lerakva a félig kiürült poharam, sietve szedtem mezítlábas talpaim, s a gardróbszobába érve azonnal kutakodni kezdtem a ruhái közt. Elkezdtem kiakasztani a zakóit, majd egyik inget fürkésztem a másik után, különös figyelmet fordítva a gallér résznek.
Rúzsnyomok után kutattam, mintha csak azt akartam volna bebizonyítani, hogy nem képzelődöm, tényleg megcsal a férjem. Olyannyira elmerültem a ruhák alapos tanulmányozásában, hogy még csak az se tűnt fel, amikor Jensen hazaért. Éppen ezért is ijedtem meg érintésétől, s reflexszerűen húzódtam hátrébb az öleléséből, hogy riadt pillantásom az arcára vezethessem.
Láthatta, hogy megriadtam, igaz nem tudhatta, hogy mindezt csak a váratlan érkezése okozta, netán az, hogy tilosban jártam. Én magam tudtam, hogy nem helyes, amit teszek, hogy szégyellhetném is magam, amiért áttúrom a férjem holmijait, s azt hiszem, részben emiatt is festette vörösre arcomat a pír.
- Megijesztettél – csúszott ki a számon őszintén, halkan. Tényleg rám hozta a frászt, és hirtelen azt se tudtam, hogy mivel is indokolhatnám a ténykedésem.
Szavain jobb napokon felnevettem volna, most viszont bűnösök tekintetével, zaklatott szívvel fürkésztem kékjeit, s egészen addig éreztem így, míg csókja el nem érte a nyakamat. Olyan gyengéd volt, olyan odaadó, olyan jól eső. Mikor is csókolt meg így utoljára?
Minden porcikám belebizsergett az ajkával való találkozásba, s már nem tudtam volna megmondani, hogy miért ver gyorsabban a szívem. Amiatt, mert lebuktam, vagy amiatt, hogy megcsókolt a férjem. - Én csak… - valami hihetőt szerettem volna mondani, de esélyem sem volt, mert azonnal magával ragadott. Csókja elgyengített, teste közelsége vágyat ébresztett ölemben, s míg először ő kezdeményezett, most visszacsókolva őt, ujjaimmal gyengéden simítottam végig a mellkasán, néhány pillanatra belefeledkezve kálváriámba. - Csak...szekeltálni akartam néhány régebbi holmidat – bukott ki ajkaimon végül egy magyarázat, miközben a tenyeremmel egy picit távolabb toltam, s pillantásom a kékjei közt kavargott. - Merre jártál? - már jött is a következő kérdés, bár inkább meg se szólaltam volna, hisz említette, hogy sokáig dolgozni fog. Vagy még sem? Hol járt az én szerelmem? Tudnom kellett, hisz nem csókolhatott azokkal az ajkakkal, ha megcsal. Ha tényleg van valakije, akkor nem érhet hozzám. De miért is olyan nehéz ellenállni, s miért olyan könnyű elfelejteni a dilemmákat?
- Bocsásd meg, nem akartalak felzaklani... - hangom aggódó tónussal felel az ijedtségét tanúsító szóra, s már fogadtam volna magyarázatát a különös viselkedésre, a csókok azonban, melyeket adtunk és fogadtunk a másiktól minden szót megakasztott közöttünk. Élveztem, imádtam, elvesztem bennünk, felvillanyozott és újra átitatott azzal a szerelemmel, amit iránta érzek. Azt mondom újra, pedig a szívemet uraló érzések iránta sosem halványultak, sosem lettek semmissé, sosem változtak azóta az április hajnal óta, amikor először megláttam őt. Még mindig emlékszem a hajpántra, mely rakoncátlan tincseit fogta össze a reggeli széllel szemben. Még mindig a szemeim előtt látom azt a ruhát, mely elegáns és mégis pajkos felhangokkal fűszerezte alakjának mértanilag tökéletes vonásait. S még mindig ott volt fülemben nevetésének csengése, amikor azt mondtam neki, egyszer a feleségem lesz. - Biztos vagy benne, hogy éjjel egy óra a megfelelő időpont arra, hogy kiválogasd a ruháimat? - csókolom még egyszer szájon, tartkóján pihentetve meg ujjaim szorítását, majd ellépek tőle, és miközben hátrálok, szüntelen mosollyal figyelem távolodó létét. - Néha annyira szörnyű alak vagyok, pedig megesküdtem volna rá, hogy mondtam ma sokáig leszek a hivatalban. El nem tudod képzelni, hogy nyolc jogot végzett ember mennyit tud vitatkozni egy-egy szó jelentésén, és ha mindenki végre egyetért benne, akkor jönnek a vesszők, a pontok ... és úúú ... a kettőspont. Ha egy mód van rá, sose vitatkozz ügyvédekkel kettőspontokról! Nevetem el magam, majd lekerül rólam a zakóm és karfára teszem, hogy végül a megfelelő helyre akaszthassam. Lassú mozdulatokkal, gombról gombra oldom ingemet, s miközben ujjaim az apró elefántcsont mütyűrökkel foglalatoskodnak, addig szemeimben régen nem látott tűz villam, s alsó ajkamat beharapva kacérkodok Stellával, csábításom azonban hirtelen szakad meg, hiszen nem bírom tovább és nevetésben török ki. - De végül összeállították az alkut, a fickó tizennyolc hónapot kap sikkasztásért, három éves eltiltást a közügyektől, és vissza kell fizetnie az okozott kárt... De miért is mondom el, én unom magamat, elképzelem téged mennyire hozhat lázba a fehérgalléros bűnelkövetők. Vonok vállat, majd mandzsettáimat oldom, és sztriptíz táncosokat korántsem megszégyenító módon, inkább ilyen ügyefogyott tehetségtelenséggel szabadulok meg a világoskék ruhadarabtól, majd közelebb lépek hozzá, kezébe nyomva az inget folytatom. - Ez is mehet a szanálósba, de ne kérdezd hogyan, de sikerült leennem a hátát. Tudom, nem kellene játszanom az étellel, és különben is, már nem vagyok gyerek, de történt, ami történt, egy ilyen fickóhoz mentél feleségül. S azt tényleg nem tudom megmagyarázni, hogy hogyan lett mustáros az ing háta, pedig minden oldalról megvizsgáltam a szituációt, helyszínelőket hívtam, nyomozót fogadtam, de a talány, a rejtély nem fedte fel magát előttem. - Viszont, ha már itt vagyunk... - köhintettem egy aprót, és simítottam végig mellei között, az inget tapintva, de bőrének érintését vágyva. - Szerintem erre is ráfér a szortírozás, nem hiszem, hogy felvehetnéd újra. Sőt, azonnal meg kellene tőle szabadulnod, és te ebben voltál emberek között? Máglyára vele, azonnal, nem késlekedhetsz! Szemeim kékje az ő pillantásának mogyoróbarnájába fúródott, majd ahogy az előbb saját ingem gombjait oldottam, úgy teszek az övével is, meg sem várva a válaszát. - De mindenek előtt... - hajolok egyre közelebb hozzá, ajkaim könnyed lehelete borzolja fülnek apró szőrszálait, nyelvem pedig úgy köröz cimpájának lágy része körül, mint darázs az érett szőlőszemet vizsgálva. - Miért hazudtál?
- Ugyan, nem történt semmi, csak megleptél – ennél őszintébb azt hiszem nem is lehettem volna, s talán ha nem is mondom ki a szavakat, Jensen akkor is tudta volna, hogy ez történt. Igazság szerint a házasságunk első néhány évében rendszeresen átölelt hátulról, majd maga felé fordított, s a csókokat követően valahogy mindig egymás karjaiban kötöttünk ki. Azok az izgalmas, szenvedélyes éjszakák azonban az elmúlt néhány évben mintha alább hagytak volna, s már a szeretkezéseink sem tűntek olyan izgalmasnak, mint annak idején. Ahogy ezek a gondolatok felütötték bennem a fejüket, úgy jutott eszembe ismét az a barna hajszál, s persze a gyanakvás, mely megkeserítette a napomat. És ha még nem lett volna elég az, hogy kétségek gyötörtek Vele kapcsolatban, a közeledésével teljesen megzavart. Amennyire ki akartam deríteni az igazságot, olyannyira vágytam újra az érintését, hogy újra magához húzzon, hogy csókoljon, hogy ujjait a szoknyám alá bújtassa… - Azt hiszem… - valamit válaszolni akartam, hisz mégis csak úgy illik, de újra csókolt, hogy elvarázsoljon, és elfeledtesse velem a gyötrő gondolatokat. Jensen képes volt erre, mintha egy mágus veszett volna el benne, minden porcikámra hatott. De amennyire hatott rám, olyannyira lángolt elmémben a gyanú szikrája, így bármennyire is vágytam rá, megállítottam véghez vinni kívánt tervében. Tudnom kellett, hogy merre járt, az Ő szájából akartam hallani az igazat, s mivel feszült voltam, összefűztem magam előtt a karjaimat. Azt hiszem féltem attól, hogy beigazolódik a gyanúm, rettegtem legbelül. Jensen viszont a maga sármjával könnyeden beszélt az estéjéről, hiába fürkésztem nagyítóval a vonásait, kékjeinek villanását, nem éreztem úgy, mintha hazudna. Ráadásul elkezdte lefejteni magáról az inget, s úgy kacérkodott Velem, ahogy az egyetemi éveinkben. Nyeltem is egyet, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágytam rá, de ezúttal az elmém a testem ellen harcolt, s ez a kettősség lassan felemésztett. Leemelve magam elől a karjaim, jobbommal a nyakam után nyúltam, hogy megérintsem a bőrömet, mintha csak a feszültséget szeretném levezetni, de mindeközben más érintésére vágytam. Jensenére. - Beszélhetsz róla, ha szeretnél – fűztem hozzá szavaihoz halkan, ám pillantásom ekkor már felsőtestén futott végig. Tényleg szívesen meghallgattam, köztünk soha nem volt tabutéma, ahogy én megoszthattam vele az életem fontos részeit, úgy Ő is bármikor mesélhetett nekem, legyen az a munkája, vagy akár belső gyötrődése. Most viszont egyre közelebb jött hozzám, én meg álltam ott, mint a cövek, s ahelyett, hogy játékosan közeledtem volna a férjemhez, még mindig agyaltam. Rákérdezzek, ne kérdezzek? Őszintének tűnt, biztosan arra is van magyarázata. S ahogy a gondolatok és a kimondatlan szavak ott kavarogtak a fejemben, Jens a kezembe nyomta az inget. Ezzel persze nem is lett volna semmi gond, ha nem hívja fel a figyelmem arra a mustárfoltra. - Egek – csúszott ki a számon a szó, mintha most fény derült volna az igazságra, közben meg csak egy újabb okom lett arra, hogy gyanakodjak, hisz hogyan máshogy is kerülhetett mustárfolt a hátára, ha nem úgy, hogy ott hempergett valakivel az asztalon. Oh, egek!! Felocsúdni se volt időm a gyanú árnyékából, mire felemeltem a pillantásom, Jensen már ott állt, alig néhány centiméternyire tőlem, s keze a melleim közt szántott végig. Bőrét a textil miatt nem éreztem, de még így is hatással volt rám, kezdtem elgyengülni mellette. - Jensen… - mondanom kellett volna valamit, tudom, hogy most kellett volna megálljt parancsolnom, de annyira jól esett! Végre úgy ért hozzám, mint annak idején, végre láttam a vágy szikráit tekintetében, éreztem, hogy akar engem, úgy ahogyan én is Őt! Nyelve játékába belebizseregtem, ujjaim lágyan siklottak alkarjára, még sem tudtam leállítani mozdulatait, egyszerűen csak lehunytam a szemeimet, s élveztem, hogy törődik velem. - Igen? - elfúlt hangon kérdeztem vissza, de a kérdése villámcsapásszerűen hasított belém, s ébresztett fel a kéjálomból. - Én...- zavarba hozott, sose éreztem magam még ilyen sebezhetőnek előtte, mintha tényleg egy tárgyaláson lennénk, a bíró rájött szörnyű tettemre. Ujjaimmal gyengéden kulcsoltam csuklóira, hogy eltoljam vetkőztető kezeit, blúzom ekkorra már szétnyílt, s a fekete csipkés melltartóm is kivillant a szövet takarásából. - Ne, kérlek Jensen – végre összekaptam magam, s kibújtam karjai alól, mielőtt még újabb csókkal részegítene. Most tisztán kellett gondolkodnom, s azt hiszem, hogy el is jött az igazság pillanata. - Valamit tudnom kell Jensen – hangom komolyra váltott, ahogy pillantásom a férfi kékjeibe fúrtam. - Te megcsalsz engem? Mert ha igen...akkor, mindenképp tudnom kell és meg kell beszélnünk. Kérlek légy őszinte velem– mintha csak magamat nyugtattam volna a megoldás lehetőségével, úgy beszéltem. Hirtelen szembesítettem a kérdésemmel, s ha eddig furán is viselkedtem, most már biztos lehetett abban, hogy mi ennek az oka. Bár az is igaz, hogy csókomból érezhette a bor mámorát, de annyira azért nem voltam ittas, hogy butaságokat beszéljek. A szívem közben gyorsan verdesett odabent, izmaim megfeszültek, s ujjaimat kezdtem tördelni, annyira féltem Jensen reakciójától.
Azonnal abbahagytam, amikor azt mondta, hogy nem. S ahogyan pár lépéssel hátráltam a gardróbszobában, úgy akadt meg a lábam az egyik ülőkében, amelyek a szekrénysorok között segítették az öltözködést. Néztem őt, figyeltem, minden apró részlet érdekelt, és ahogyan a hangja megkomolyodott, úgy arca, vonásai, testtartása is megkeményedett. Furcsa és új volt ez tőle, még sosem utasított el, még soha nem mondott nekem nemet, de azt hiszem, a kérdésbe burkolt vád, mellyel a hazugság bűnét suttogtam a fülébe, indokolhatta a viselkedését. Még mindig nem vettem le róla a szemeimet, még mindig csak figyeltem őt, és bármennyire is el akartam kerülni, nem sikerült nem észrevenni hajszálnyira nyíló dekoltázsát. S ahogyan újabb szavait formálta, ahogyan kijelentette, hogy tudnia kell valamit, azonnal tudtam, hogy valami megváltozott benne. Hogy ez a beszélgetés nem olyan lesz, mint az eddigi vitáink, amik inkább voltak játékos csipkelődések, pajkos szúrkálások, mintsem komoly, érveket és ellenérveket felvonultató beszélgetések. Hiszen miért is vennék komolyan egy olyan szócsatát, melynek az a kimenetele, hogy fehér- vagy vörösbor kerül az asztalra a vacsorán? Miért törődnénk egy hangyafülnél többet azzal az adok-kapokkal, ami azt dönti el, hogy Vermontba vagy Aspenbe megyünk síelni? Érdektelen apró kötözködések voltak ezek a múltban, de ez a kifejezés, ez a tudnom kell valamit mondat egy atombomba robbanásának erejére készít fel. Próbáltam kitalálni, hogy mire lehet kíváncsi, de erre a kérdésre nem voltam felkészülve. Talán Cindy mégis beszélt vele? Volt mersze ahhoz, hogy újra felhívja? Egész szánalmas életében először képes volt annyi bátorságot összeszedni, hogy talán ember számításba vegyem? Nem, az nem lehet, kizárt, képtelenség, lehetetlen! Nem szabad ezt hinnem, nem szabad kételkednem a hatalomban, amivel annak a rongynak az életét irányítom, nem hihetem azt, hogy volt benne ekkora dac vagy kurázsi! Lehuppantam az ülőkére, mintha egy világ dölt volna össze bennem, mintha életem tökéletesre formált egésze egy pillanat alatt hullott volna darabjaira, s ahogyan felnézek Stellára, ahogyan felé fordítom a fejemet, csak megráztam azt, de egyetlen szó, egyetlen hang sem hagyta el a számat. Mintha hűvösebb lenne a levegő körülöttünk, mintha az otthon melege fagyos katlanná változott volna, úgy ért sorscsapásként a kérdése, úgy vágott arcon mondatainak súlyossága. - Nem csallak meg. - hangom mint egy gyászoló özvegyé, úgy volt tele lemondással, fájdalommal, kínnal, úgy volt tele az elveszített szerelem kínjával. És ezt a kínt, ezt a szívemig hatoló tőrt az vágta bordáim közé, akinek az egész életemet szenteltem, akinek örök hűséget fogadtam, akiért egész életemben fohászkodtam, és aki válasz volt az imáimra. Más talán úgy gondolná, hogy ami köztem és Cindy között létezik, kimeríti a megcsalás fogalmát. Vagy az, hogy ismeretlenekkel flörtölök a közösségi médiumokon, mindenképpen hűtlenséget jelent. És az is lehet, hogy speciális weblapokon különleges lányoknak virtuális szexért fizetni szintén a félrelépés kategóriájába esik, de én nem így gondolkodok. Ezek csak a testiségről szólnak, olyan vágyak kiéléséről, melyekről neki nem kell tudnia, melyekbe azért nem vonom be őt, mert túlságosan is tisztelem ahhoz, hogy engedjem résztvenni benne. Amit azokkal az emberi selejtekkel csinálok, ahhoz ő túl magasztos, túl éteri, túl gyönyörű kívül s belül. - Soha nem csaltalak meg, nem lennék rá képes! Állok fel a helyemről, majd közelebb lépek hozzá. - Három éve nem telt el úgy nap, hogy ne te lennél az első gondolatom, amikor felébredtem, és ne te lennél az utolsó, amikor lefekszem. Három éve nem telt el úgy nap, hogy ne csaljon mosolyt az arcomra, amikor meglátlak, és szorítsa össze a szívem, amikor elbúcsúzunk. Három éve nem telt el úgy nap, hogy nem akartam minden egyes nap feltenni azt a bizonyos kérdést, és átkozzam magam, mert aznap nem volt hozzá bátorságom. Miattad hiszek az első látásra szerelemben, s miattad hiszek a sírig tartó szerelemben. Te vagy nekem az első, az utolsó, az egyetlen... Mint ahogyan a templomban, úgy most is a könnyeimmel küzdök. - Emlékszel arra a napra? Emlékszel arra, hogy mit mondtam utána? Nem a ma, hanem a holnap lesz életem legszebb napja, mert te a része vagy. Közelebb hajolok hozzá, mint akkor, s próbálok csókot csempészni az ajkaira, mint ahogyan Isten színe előtt. Próbálok, de nem erővel, hiszen soha semmit sem tudnék rákényszeríteni. Soha semmit nem akarok rákényszeríteni. Soha semmit.
Kezdőlap
