Dae: A kedves, tisztelettudó öcsike, és egyben a család legfiatalabb tagja, akit mindenki szeret és próbál neki segíteni, hogy jó élete legyen. Csak hát, ez nehéz. És miért? Mert az anyagiak nem biztos, hogy elegek egy jó iskolára. Utál teher lenni és sokszor úgy érzi, hogy az, mert ő kicsi és nem tud dolgozni és pénzt keresni. Talán ezért is állt ketrecharcosnak. Kicsi korában kezdte a küzdő sportokat, nagyon tehetségesnek bizonyult. Büszke volt arra, amit csinál. Segíteni tudott a szülőknek. Ha nem is sok pénzzel, de valamennyire. Így hasznosnak érezte magát. Világ életében segíteni akart azoknak, akiket szeretett. Kicsinek aranyos és lelkesnek volt mondható, persze most is az. De akkor még nem volt ennyire türelmes. Túl hamar és túl sokat akart elérni, pedig nem volt felnőtt. Nem tudta úgy kiélvezni a kicsi létet, mint kellett volna pusztán azért, hogy úgy érezze, hogy fontos és igenis tud valamit tenni másért.
Grimreaper: Na ő az, akivel nem szeretnél találkozni. A ketrecharc gyakran elveszi az ember eszét, így lett, hogy a 16 éves aranyos kisfiúból, aki annyira angyali volt, hogy még egy légynek sem tudott volna ártani, sorra szedte ki az embereket. Az is igaz, hogy a szüleit nem kis ideig kellett győzködni, hogy megengedjék. Megtanult türelemmel lenni, hogy ne egyből csak üssön, hanem várja ki az ellenfele lépését. Megtanult taktikázni és logikusan felmérni a tényezőket, nem pedig csak fejjel a falnak menni. Pusztán azért, mert taktikázott és sokat edzett gyorsan felfedezték és kapott szponzorokat is. Innen jutott némi pénzhez, amit általában a szüleinek adott, vagy a nővérének, ha úgy esett. Igaz, hogy nem várták ezt el tőle, de makacsan ragaszkodott ahhoz, hogy hadd tegyen ő is valamit. Ellenben nem csak jó hatása volt, sokszor lett dühös és túl sokszor használta az erejét akkor is, ha nem kellett volna. Mikor küzdött, akkor semmi mást nem láttál, csak egy komoly fiút, aki elszántan üti addig a másikat, míg  le nem rángatják róla. Szinte teljesen elveszítette a kontrollt, ha nyerni akart.
Dave: A már jól ismert, kedves és segítőkész Dae amerikai változata. Miután kijutott és abbahagyta a küzdősportokat végleg, már kicsit másképp állt hozzá a dolgokhoz. A türelem nagyon jól jött neki, hiszen már tudtam, hogy a jó munkához idő kell. Már nem akart semmit sem siettetni, inkább békésen kivárta a dolgokat. Élvezte, hogy nem kell mindenre gyorsan reagálnia, hanem nyugodtan visszavehet a tempóból. Persze továbbra is megmaradt olyannak, mint amilyen kicsiként volt, csak most már férfi lett. A pénzéből igyekszik segíteni a rászorulóknak, esetleg munkát ad, ha talál valami megfelelőt, igyekszik gondoskodni a családjáról. Főleg úgy, hogy az unokaöccse szintén itt él, igyekszik támogatni és jó példát mutatni, amit korábban nem sikerült. Pont azért, mert ennyire jóindulatú könnyű kihasználni. Nem tűnik fel neki, persze tudja, hogy vannak rossz emberek, akiről ránézésre tudja, hogy az, annak nem dől be, de egy kedves gyermeki arc bármikor átejtheti. No persze annak ellenére, hogy már nem ketrecharcos, még nem lenne jó ötlet elvenni a tárcáját...


Sose voltam egy rendes ember, általában eléggé össze-vissza tartom a cuccaimat, mivel nem tartottam fontosnak a rendet és igazából nem nagyon érdekelne most sem, hogy rumli van, de Sam átjött és közölte, hogy valamit kéne kezdenem ezzel. Szóval csak fogtam magam és nekiálltam felporszívózni, majd megrámoltam kicsit a polcaimat.
Durván 3 órát tölthettem el vele, mire úgy mondhatni, hogy rend lett, már csak egy pici doboz maradt hátra, ami a nappaliban várt rám. Elég sok kacat van benne, plusz néhány papír. Nem is papír... fényképek.
-Oh... igen, emlékszem- mondom mikor meglátom magamról a képet, ahogy ott vagyok az érmemmel a nyakamba. 18 voltam, mikor először nyertem...

~-De én akarom!- ordítom anyuéknak. -Akarom, akarom akarom!
-Minek neked a ketrecharc Dae-hyun?- Jó kérdés. Minek? Mert ha befutok, akkor lesznek szponzorjaim, ami azt jelenti, hogy szerzek pénzt. Plusz akkor nem kéne a taníttatásomra pénzt kiadni.
- Lesz pénzünk! És Nuna sem fog félni egyedül! - Makacs vagyok. Tudom jól. De nem akarok ebből engedni. Ez küzdősport, így még jól is jön igazából a hétköznapokban is. Nem látják? Annyival könnyebb lenne.
-Dae-hyun, hiszen van pénzünk- Apa csak azért is próbál lebeszélni. De nem fogom hagyni. Pontosan látom, hogy nem vagyunk gazdagok és Nuna tanulása fontos. Én boldog vagyok csak azzal is, ha ő okos, én nem akarok az lenni, csak segíteni szeretnék, hogy jobb legyen nekünk.
-Akkor is! Segíteni akarok! Kérlek hagyjatok segíteni!- ordítom tovább teljes hangomon. Nem nézhetem tétlen, hogy mindenki csak adja nekem a pénzt és én nem tudom visszafizetni. Nem igazság. ~

-Hogy én milyen akaratos voltam...- Tovább matatok a fényképek körül. Ez egyfajta időutazás nem? Végignézni, hogy milyen voltam gyerekként, emlékezni, hogy milyen hajthatatlan voltam, hogy én akkor is segíteni akarok gyerekként, holott tényleg nem volt sok, amit tettem. Mégis annyira jó érzés volt, hogy úgy festetett igenis volt értelme. Szegény nővérkém meg... Nem ezt érdemelte volna. Tényleg csak jót akartam neki, a legjobbakat. Már akkor is.
-Ez mi?- teszem föl magamnak a kérdést, mikor egy régi nyomtatvány kerül a kezembe. - Á! Tényleg. A repjegyem...

~-Vigyázz magadra!- Ezek voltak apám utolsó szavai, mielőtt eljöttem volna Amerikába. Nyilván megígértem neki, hogyha tudok, akkor jövök és megpróbálok vigyázni magamra. A ketrecharc 20 éves koromra olyan jól ment, hogy elhívtak, hogy tanuljam tovább és fejlesszem magam New Yorkban. Ez egy hatalmas nagy megtiszteltetés volt nekem akkor, hiszen tudtam, hogy felfedeztek és innen már csak egy apró lépés van a csúcsig. Akkor még nagyon komolyan vettem, nem számított hányszor sérültem, vagy hogy milyen kemény volt az edzés. Szerettem, amit csinálok. Az egy másik dolog, hogy pont a cél előtt álltam le...~

-És milyen jól tettem! Örülök, hogy nem ez lett az életem.- Egy sérülés, vagy csak egy rossz mozdulat és vége a karrieremnek. Ez tipikusan a mersz és nyersz vagy mindent elveszítesz fajta sport. Most így idősebb fejjel valóban jó dolog, hogy nem tettem meg. Valaki befut, valaki nem. Csak azért, mert jó voltam még nem jelentette volna azt, hogy a legjobb. Mindig lesz nálunk jobb. Ez pont aznap derült ki, mikor Sam szakított velem.
-Tényleg!- A gondolat hatására gyorsan feltúrom a dobozt. Tudom, hogy itt van valahol. És lám, egy perc múlva meg is találom a képet, ahol Sam és én vagyunk. Egy kép még akkorról, mikor együtt voltunk...

~-Utálom, hogy ketrecharcos vagy.-Meglepetten nézek rá. Még sose említette ezt nekem, hogy annyira ki nem állhatná azt, amit csinálok. Furcsa pillantásomra ellenben ismét kinyitja a száját.
-Folyton megsérülsz. Mi lesz, ha egyszer lerokkansz? Nincs senki az életedben, aki annyira fontos neked, hogy miatta leállj?
-Nincs.- válaszolom gondolkodás nélkül. Miért lenne? Ha szeret elfogad így, ahogy vagyok, ha pedig nem, akkor ez van.
Több se kellett neki egyből felállt és közölte velem, hogy végeztünk. Aznap edzésen nem voltam formában. Nagyon nem. És ugyan nem igazi meccs volt, csak próba, de a társam úgy oldalba rúgott, hogy a bordáim megzúzódtak, és a karom is eltört a verekedés közben. Nyilván egyből mentem a kórházba. Önkéntelenül is elgondolkodtam, hogy tényleg megéri-e, és hogy amit mondott Sam, arra tényleg az-e a válasz, amit mondtam.
-Nem.- mondom ki suttogva. -Nem az...~

-Mire is gondoltam akkor?- kezdek el töprengeni. Akkor mi volt az, ami miatt abbahagytam. Nyilván Sam szavai gondolkodtattak el, ezután mentem asztalos képzésre, amit ki tudtam fizetni szerencsére, és négy év után végeztem is. Közbe már besegítettem egy-két helyen, amikor már 2 és fél év után úgy éreztem, hogy talán használhatnának, aztán meg is nyitottam a saját asztalos üzletemet, ami már lassan 3 éve működik. Ezzel is elég sokat keresek és még jó is vagyok benne. Na meg persze veszélytelen.
Csak azért sem hagy nyugodni, hogy mi változtathatott meg és miért hagytam végül abba a ketrecharcot, mikor végre bevillan. -Casper!- Gyorsan előkeresem a képet róla, mikor még kicsi volt. Annyira édes egy gyerek volt akkor, most meg már felnőtt...

~-Tessék? Hogyan?-  teszem fel sorban a kérdéseket a telefonban. Nem hiszem el, hogy a nővérem... hogy ő csak... nincs többé. -És mi lesz a gyerekkel?- Rögtön ez ugrik be, miután túlteszem magam az első sokkon. Az unokaöccsémre ki fog vigyázni? Én nem tudok gondoskodni róla, hiszen nekem is van dolgom. Plusz nem lennék valami jó példa előtte.
-Amerikába költözik.-közli velem a telefonon lévő másik fél. Idejön? Biztosan jó ötlet ez? És az apja? Ő nem tudja valahogyan a szárnyai alá venni? -Ne izgulj, neked nincs vele dolgod. Csak néha látogasd meg.- El sem köszönök, csak kinyomom a telefont. Nem lehet igaz... nem veszíthettem el a testvéremet.~

-Már csak te maradtál nekem tőle...- motyogom, miközben a fiú idősebb képét nézem. Ő az egyedüli, akit a nővérem hátrahagyott. Ugyan nem én gondoskodtam róla a kezdetektől fogva, de most annál többet foglalkozok vele és segítek neki, ahol tudok. Mióta végeztem a múltammal sokkal jobb embernek tartom magam, így nem félek elé állni már, mint a férfi, akire felnézhet. Meg kitől tudna megtanulni még ilyen jól csajozni?