Üzenetrögzítő. - Tordik Planning? Én öhm … Murdoch-ot keresem, a húga vagyok – mondtam a megadott szöveget, némi hallgatás után pedig kiegészítettem a sajátommal. - Ha ezt hallja, mondja meg annak a baromnak, hogy jöjjön a Central Parkba három nap múlva, este nyolcra. A Heckscher Fields-nél megtalál majd. A … másik húgáról lenne szó – újra elnémultam, nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. – És én vigyázok a … lovára, és rohadtul felgyújtom, ha késik, szóval … ne késsen, bassza meg. Nagyjából, ennyi. Kösz. Letettem a telefont a csap mellé, és a tükörbe néztem. Szarul festettem. Nem úgy, mint általában, ez pedig feltűnt Olegnek. Ő ugyan hülye, mint a tehén segge, ellenben Romannel. Mint kiderült, nem volt túl nehéz összerakniuk a képet. A két orosz, akit megtaláltak, a motelnél intézett valamit, mikor pedig körbe kérdezősködtek, ráakadtak Oswaldra, aki mesélt egy bizonyos niggerről, akit itt ért a halál. Próbálkoztam. Egyszer hazudtam neki a dologról, mire ő fogta a karomat és olyan erővel vágta az asztal szélének a kezem, hogy még a kurva csillagokat se láttam a fájdalomtól. Párszor még megütött, aztán megtudott mindent, amit csak akart. Megráztam a tablettás dobozt, és vagy három szemet vettem be egyszerre, leöblítve vodkával. Roman, miután végzett velem, hívott egy orvost, de az szart sem ért, úgyhogy én magam mentem el egyhez. Dr. Wyatt nem örült, de miután megemlítettem a feleségét, és azt, hogy hozzám járt levezetni a feszültséget az esti műszakok után, megenyhült. Sőt, miután azt hazudtam neki, hogy még videókat is készítettem a látogatásairól, gyógyszereket is adott. Romanéktől nem kaptam, mert rossz voltam, így kénytelen voltam megzsarolni a jó doktort. A kezem azért még mindig jobban fáj, mint a szívem miatta.
A Heckscher Field-nél lévő lelátó legtetején feküdtem a padon, a csillagokat bámulva. A lámpák fénye miatt kiszúrtam, ha valaki felém jött, de gördeszkázó fiatalokon és szerelmes párocskákon kívül nem igazán sétált senki sem erre, főleg nem hozzám. Olyan lehettem nekik, mint a pestis. Jól is volt ez így, kurvára fáradt voltam és ideges. Will lelépését követően, amint hazaértem, egyből elszálltam. Másnap jött Roman és az emberei, akik átrendezték a csontvázamat. A bal karom, a könyökömig gipszben volt, de az anyagnak és a gyógyszernek köszönhetően tompa volt a fájdalom. Nem úgy, mint az kurva viszketés, ami nem akart megszűnni. Azóta egyetlen józan napom sem volt, sehogy nem bírtam elviselni ezt a szart. Pár óra azonban most muszáj voltam. - Megmondod annak a rohadt nigger gecinek, hogy tudod hol a lány. Mi pedig ott fogunk rá várni. Elhozod őt nekünk. Menni fog, Zofinka? Emlékszel még arra, hogy mi a kibaszott dolgod?! Ha ezt elkúrod, addig fogom a karodat az asztalba verni, amíg egy kurva tűt sem tudsz majd felemelni. Megértettél? Megértettem. Nem lőttem be magam, hogy tisztán tudjak gondolkodni, de muszáj voltam valahogy megnyugtatni magamat. A joint már majdnem elfogyott, amit Willre várva szívtam. A csillagok felé fújtam a füstöt, miközben lustán döntöttem oldalra a fejem, hátha meglátom az indiánt. A történtek után, nem sok oka volt, hogy eljöjjön, ezt tudtam. Reméltem, hogy a ”másik húgát” megemlíteni elég lesz, de biztos, ami biztos még a ”lovát” is elővettem. Fingom sincs, hogy mit csinált Oswald a motorjával, de őszintén szólva, magasból leszartam. Szerencsére nem szólt róla Romannek, különben biztos, hogy azzal hajtottak volna át a kezemen. Hunyorognom kellett, hogy jól kivegyem a távolban feltűnő alakot, de ahogy közelebb ért, már biztos voltam benne, hogy Geronimo az. Az ember megjegyzi magának azt, aki miatt orosz pinata lesz belőle. - Nézzenek oda, te még élsz – köszöntöttem őt, lustán mosolyogva le rá, a padról, amin feküdtem. – Megkaptad az üzenetem? – felültem, szívva még egy utolsó hosszút a jointból, mielőtt a pályára pöcköltem volna. Ha nem finnyás az, aki megtalálja, akkor holnap baromi vidám reggelje lesz. - Oh, ez …. leestem egy lépcsőn – emeltem meg a begipszelt karomat, majd az arcomon lévő monoklira mutattam, amit ugyan a smink némileg takart, de Kátya jóvoltából az arcomon volt néhány ragtapasz, ami elég árulkodó volt. – Nagy lépcső volt, sok olyan szarral – lépcsőfokkal, de majd kitalálja maga, az én agyam most nem pörgött elég gyorsan. – Rohadtul viszket – csóváltam a fejemet, miközben felültem és a zsebemből elővarázsolt dobozból a tenyerembe ráztam két tablettát. - Ja igen, a dolog – dörzsöltem meg az arcom, miután lenyeltem a gyógyszert, majd hátat fordítottam neki, míg lebaktattam a lelátóról. – Van egy csaj, akivel jóban vagyok. Azt mondta, hogy látott egy színes kislányt, akinek mintha megégett volna az arca. Szóval … - itt abba is hagytam, hogy egy kicsit ő is gondolkodjon. Talán mégiscsak be kellett volna magam lőnöm a joint helyett. Rohadt tompának éreztem magam. - Remélem nem álltál meg messze, mert kurvára fájnak a lábaim – sóhajtottam fel, majd belekaroltam Willbe, és a gipszbe öntött kezemet meglendítve jeleztem, hogy mutassa az utat. – Nyugi, így kevésbé vagyunk feltűnők – adtam magyarázatot neki, és közben már remélhetőleg elindultunk. – És könnyebb lenne lenyúlni is, de törött kézzel kicsit problémás – húztam el a szám. Alighanem a világ legelbaszottabb párosának tűnhettünk kívülről. Ezért is volt olyan mesteri. Ezt ugyanis mindenki zabálja.
watch your pretty face& don't fuck with the grown ups Húsz emelet magasságában egyensúlyoztunk az épülő üzletközpont acélvázán. Én meg Reggie egy vékony pillér két oldalán álltunk, fényvisszaverő mellényben, melyen szíjak és övtáskák függtek. Éppen egy kötéllel átfűzött vaslapot vonszoltunk felfelé. Ahogy a Nap egyre magasabbra kúszott, a város is kezdett ébredezni. Én ellenben már túl régóta voltam fent ahhoz, hogy érzékeljem az idő múlását. Vasárnap óta legfeljebb alvajártam. Robotpilótán működtem, gépiesen követtem az építésvezető utasításait, és igyekeztem nem gondolni semmire. Húztam, vontam, hegesztettem, elfoglaltam magam a darukábelekkel, aztán a műszak végén percre pontosan leléptem. Még csak el sem köszöntem senkitől. A szakszervezettel összeszokott csapatot alkottunk, egyedül a megbízóink változtak projektről projektre. Láttam is a szemem sarkából, hogy Reggie néha rám néz, és az arcomat fejtegeti. Jól ismert, annak idején még apámmal munkálta az acélt. Tudott a bátyámról, tudott a lányomról, tudott a húgomról, és tudott Kelsey-ről is. Emlékeznie kellett rá, hogy utoljára mikor némultam el ennyire. Képtelen voltam kiverni a fejemből azt az eszement gondolatot, hogy mi van, ha azt is tudja, mit tettem azon az éjszakán.
Több munkás felkiáltott körülöttünk, beleértve Reggie-t is. Erre ocsúdtam fel, meg arra, ahogy az acél fülsértő dörejjel csúszik ki a kezeim közül. Azaz kicsúszott volna, ha az utolsó pillanatban rá nem markolok. A védőkesztyűn keresztül is éreztem a hőt, amit a kötél súrlódása csiholt a tenyeremben. Az acéllapot hevederek erősítették az épület vázához, így nem zuhanhatott járókelőkre, viszont ha éppen álltak volna munkások egy emelettel alattunk, ők már nem élnének. – Ez ki volt? – kiáltott fel hozzánk valaki az általános felzúdulás részeként. Zihálva pillantottam fel Reggie-re, ő pedig megütközve nézett vissza rám. Igyekeztem gondolatban feldolgozni és utolérni az elmúlt másodperceket. Egészen idáig azt képzeltem, hogy a vasárnap eseményei ellenére mindent kézben tartok. – Talán nem ártana neked egy szünet, fiam – tanácsolta halkan Reggie. Kesztyűs kezeimre meredtem, és hallgattam, ahogy a kötél ropog a markomban. Aznap éjjel is majdnem felengedett a szorításom, a kötél majdnem kiszaladt a kezeim közül, de én végül megfogtam, és hurkot kötöttem belőle. Hurkot egy másik ember nyaka köré. – Murdoch! – reccsent az építésvezető hangja a szócsövén keresztül. Pár emelettel alattunk állt, a karját lóbálva. Azt hittem, ő is a botlás miatt fog elrendelni kényszerpihenőt, de ennél sokkal rosszabb hírt mondott a tölcsérébe. – Gyere le, vár egy hívás! Tudtam, kiről van szó, hiszen bárki más mobilon keresett volna, nem a céges számon.
*
A baseball-pálya túlsó végében két alak dobálózott, egy kisebb meg egy nagyobb. Egy kissrác meg az apja, valószínűleg. Ha megpróbáltak volna a lelátóra nézni, a reflektorfény kiszúrta volna a szemüket, de egyébként is inkább egymással voltak elfoglalva. Odahaza nekünk a hoki volt kifogásunk az apa-fia időtöltésre, és apa nélkül már nem is volt az igazi. Még Nate-nek is elment tőle a kedve, pedig régebben úgy emlegettük, mint a következő Jordan Nolant. Zsebre vágott kezekkel másztam meg a lépcsőket, és már messziről kiszúrtam Zofiát a lelátón. Bár a szürkületben csak a körvonalait vehettem ki, valami azt súgta, hogy egyedül ő lehet a padon heverésző lány, aki fűszagú füstfelhőket ereget magából. – „Rohadtul felgyújtod a lovam”? – Ekkor még valamivel messzebbről szólítottam meg, amolyan „ez komoly?”-hangsúllyal. Nem fáradoztam köszönéssel vagy más udvariassági formákkal. Olyan érzésem volt, mintha mi ketten a ténylegesnél régebb óta ismertük volna egymást. Talán a múltkori közösen elkövetett kettős gyilkosság keltette bennem ezt az illúziót, vagy az a tény, hogy meg sem tudtam volna mondani, Zofia hányszor küldött már el az anyámba. Most már azt is tudtam róla, hogy nincsenek testvérei, vagy úgy általában emberi kapcsolatai, mivel még egy hívás erejéig sem képes eljátszani, hogy normális. Egy lemondó sóhaj hagyta el a számat, de valamivel közelebb érve megtorpantam. Ebből a szögből végre megpillantottam Zofia arcát, és ahogy felült, a gipszbe kötött karját is. Elállt tőle a szavam, mert rögtön tudtam, hogy ez mind az én hibám. – Jól vagy? – kérdeztem döbbenten, mély hangsúllyal. A lépcsős meséje nem győzött meg, tekintve, hogy az arca tarkább volt egy palettánál. Bűntudatom támadt a látványától, viszont az önvád azt a gyanút is felébresztette bennem, hogy aligha Winona az, akihez Zofia el akart vezetni. A múltkori események után eleve nehezemre esett elhinni, hogy még mindig segíteni akarna rajtam. Nem gondoltam, hogy az oroszok valóban visszavezetik majd rá a gyilkosságot, de attól még ismertem az eszközeiket. Tudtam, hogy nem vetik meg a kínvallatást, ahogy a nyilvános rajtaütéseket sem. Zofia még mindig szövegelt – azt hiszem, valami viszketésről –, de engem már a baljós előérzetem foglalt le. Dermedten, óvatosan tekintettem körbe, valami vagy valaki életveszélyeset sejtve a padok takarásában. Akár futhattam is volna, de egy pisztoly elől aztán futhatok. Hiába pásztáztam a lelátó sorait, nem fedeztem fel rajtunk kívül senkit. Mégis lejjebb vettem a hangom, úgy húzódtam közelebb a lányhoz. – Az oroszok voltak, mi? – Továbbra is úgy kapkodtam a tekintetem jobbra-balra, mint akinek agyára ment a múlt vasárnap. Végül a szemébe néztem, bár a maga tudatállapotában hiába vártam, hogy komolyan vegyen. – Zofia, ha ezt ők tették, akkor mondd el. Ők vettek rá, hogy idehívj? Nem kell visszamenned oda soha többet, de ahhoz az kell, hogy elmondd, mi történt. – Igyekeztem minél inkább nyomatékosítani a lényeget, hátha eljut a tudatáig, de feleslegesen törtem magam. A kitérő válaszára felegyenesedtem, és lehunyt szemekkel sóhajtottam fel. Annyira be volt tépve, hogy az egészhez úgy állt hozzá, mintha piknikre mennénk. Ő már a sztratoszférában járt – vagy csak simán nem akart meghallani. Követtem a tekintetemmel, ahogy kikerült és elindult a lépcsőn lefelé, közben meg azon agyaltam, egyáltalán vele tartsak-e. Még az aranyhalamat se bíztam volna rá, viszont már a múltkor is elvezetett Winona nyomához. Végül arra jutottam, hogy ha az oroszok annyira ki akarnának golyózni, akkor már megtették volna – munkába menet, úton hazafelé, vagy akár itt helyben. Persze ezt semmi okom nem volt biztosra venni, de túlságosan hinni akartam Zofiának, és így már volt is rá kifogásom. Felzárkóztam mellé, és vonakodva engedtem, hogy rám támaszkodjon. Az úgynevezett „ismeretségünk” mindössze pár napos volt, de máris kezdtem hozzászokni, hogy neki az életcélja nyilvánosan lejáratni engem. A főnököm most azt hiszi, hogy van egy heroinista húgom, aki lovakat gyújtogat.
A járókelők meg azt hiszik, hogy van egy heroinista barátnőm, akinek eltöröm a karját, ha túl nyers reggel a tükörtojás. – Miért nem kezdesz el sírni is, vagy segítségért kiabálni, csak hogy teljes legyen a kép? – dünnyögtem útközben. Két talpig-Nike nő futott el mellettünk, de kocogás közben is félig utánunk fordultak. A parkolóban meg elsétáltunk egy folyamatban lévő drogügylet mellett, és még a díler is megvetéssel nézett utánam. – Igazad volt, senkinek sem tűntünk fel – állapítottam meg a kocsihoz érve, miután már felvonultunk a Central Park teljes közönsége előtt. Ennyit a filmes szovjet kémek profizmusáról.
Már másodjára vágtam magamra egy jármű ajtaját úgy, hogy ez a részeges ukrán prostituált ült az anyósülésen. Ezúttal viszont a saját kocsimról volt szó, úgyhogy fontosnak éreztem kihangsúlyozni: – Próbáld meg nem tönkretenni a műszerfalat. Egy VW pickupról volt szó, ami árban meg sem közelítette a Harley-t, de életkorban és eszmei értékben majdnem utolérte. Tulajdonképpen Laney fuvarozására szolgált, erről árulkodott hátul a gyerekülés is, vagy az egyik ablakra erősített, Peppa malacos napellenző. Annyi részletet láttam már abból a meséből, hogy Peppa a rémálmaimban is utolért néha.
Már úton voltunk, amikor felmerült bennem, hogy talán illene mondanom valamit. Továbbra is kérdőjelek keringtek a fejemben Zofia váratlan hívását illetően, pedig még a vasárnap eseményei sem ülepedtek le bennem teljesen. – Ma majdnem megöltem valakit. – Kattogott még párat az irányjelző, mire rájöttem, hogy ezt pontosítani kéne, mert Zofia már így is joggal gondolhat sorozatgyilkosnak. Bár valami azt súgja, őt az sem érdekelné, ha tényleg az volnék. – Nem szándékosan, csak baleset volt, de... – Apró vállvonással csóváltam meg a fejemet. Befejezhettem volna a mondatot, de nem láttam értelmét. Eleresztettem egy halk, leheletszerű nevetést, mert magamban jót szórakoztam azon, hogy én barom pont Zofiának kezdtem el a napomról mesélni. Vasárnap óta nem szóltam azokhoz, akiket évek óta ismertem, és még a húgomra is rácsuktam az ajtót, erre pont most ered meg a szavam. Lehet, hogy tényleg bekattantam. – És te? Hogy bírod? – érdeklődtem sóhajtva. Zofia felé fordítottam a fejem, és végigmérve őt megállapítottam, hogy nem túl jól. Az ablak kiszögellésére könyököltem, és öklömben megtámasztottam az arcom. Azt se tudtam, egyáltalán mit akarok én ettől a lánytól, de aligha válogathattam a segítőkész önjelöltek között. És ha már itt tartunk... – Mit vársz ezért cserébe? – Bár a szemeimet nem vettem le az útról, arcomról lerítt a gyanú. Ötletem sem volt, hogy Zofiának mi haszna származhat ebből, pedig tudtam, hogy errefelé mindenki mindent pénzért csinál. – A rezervátum felajánlott hatezer dollár jutalmat annak, aki megtalálja Winonát. A tiéd lehet, ha kéred. Én csak meg akarom találni. Kétlem, hogy ez egy méltó összeg volna bárkiért is, de a tanácsnak a többi lányra is hagynia kellett a költségvetésből. A fehérek minimum húszezret szoktak kikiáltani, de ők egyébként is máshogy látják a világot. Ez az ország még az emberi életet is pénzben méri.
A drog rossz. Ezt mondják. Mégis, minden filmben vagy tetves sorozatban isznak, szívnak, drogoznak. Mert jól néz ki, mert aki nem teszi, beéri azzal, hogy nézi. Az nézi, akinek nincs oka rá, hogy éljen vele. Az, akinek az életében a legnagyobb baja az, hogy nincs, aki vigyázzon a kölkére, mert ő épp a szeretőjét megy megdugni, míg dolgozik az asszony. A valóságra nincs gyógyszer, sem más megoldás, ami enyhíthetné a mindennapokat. A tüneteket lehet kezelni, erre való a drog, a betegség viszont nem szűnik meg. A rákos beteget sem hagyják csak úgy megdögleni, előtte jól megkínozzák a kemóval, igaz? Hát … a drog lényegében ugyanez. Valami mosolyféle kúszott az arcomra, mikor meghallottam a hangját. Nem őszintén boldog voltam, inkább csak … megkönnyebbült. Nem ő lenne az első, akinek az életéért veszek még magamnak néhány napot. A lánya lenne azonban a második gyerek, akit árvává tennék. Nem, nem Zofia. Kell legyen egy anyja, is, igaz? Egy szülő jobb, mintha egy se lenne. Fair üzlet. Annál legalábbis mindenképp igazságosabb, mintha árván maradna a kölyke. Homlok ráncolva, a furcsállásomat nem leplezve figyeltem, ahogy ide-oda forgatta a fejét, mint valami bespeedezett nyúl. – Nyugodjál már meg, mert én fogok elszédülni miattad! – szóltam rá, nagyokat pislogva, véve pár mély levegőt, hogy tisztábbá varázsoljam a fejem. Általában értékelem, ha jó a cucc, de most jobban jött volna valami olcsó szar. – Már mondtam. Leestem egy lépcsőről – ismételtem meg magam, a korláton áthajolva dőlve közelebb hozzá. Nem kell visszamennem hozzájuk soha többet. Mit gondol, mi vagyok, valami kicseszett disney hercegnő, aki eddig csak a megmentőjére várt? Ha olyan egyszerű lenne elmenni, nem a csontjaimmal legóznának. – Ha pedig elfelejtetted volna, nem a szép arcomért és bájos mosolyomért fizetnek az emberek – tettem hozzá, kissé morcosan, mielőtt lecaplattam volna a lelátókról, ezúttal figyelve arra, hogy ne botoljak meg, és essek el. Megint. - Miért, mennyit fizetnél, hogy sírjak is? pillantottam fel rá vigyorogva. Nem mondhatja, hogy ne tennék meg mindent a lelki békéjéért. Buddha is ingyen dolgozott, azt mire ment vele? Elhízott bowling golyó fejű leszbikusként ábrázolják szinte mindenhol. – Olyan vagy, mint valami szégyenlős kisiskolás. Szinte már aranyos. Ez New York, senki le se szarja, ha egy prosti kísérget, Békepipa – jegyeztem meg, mosolyogva döntve a fejem a karjának, csak annyira rájátszva a dologra, hogy kapjunk még néhány kétes pillantást. Pontosabban, Will kapjon. Engem hidegen hagyott mostanra, ő most kezdett még csak bele. - Én mondtam – pillantottam rá mosolyogva, az ”én megmondtam, te fatökű pöcs” tekintetemet előhúzva. – Az elbaszott szerelmeket mindenki imádja. A kurvázó férfiakat is, ami azt illeti – vontam meg a vállam, ahogy bepattantam az autójába, majd egyből az ülés alá nyúltam, hogy megtaláljam a kart, amivel hátrébb tolhattam az ülést, hogy kényelmesen kinyújtózhassak. – Cuki – jegyeztem meg, miután a lehető leghátrább döntöttem a széket és megláttam a gyerekülést. – Remélem volt annyi eszed, hogy az anyjánál hagytad – pillantottam futólag Willre, mielőtt elfeküdtem volna a székben. A józan eszét illetően bőven vannak kétségeim a múltkori remek ötlete után. Morris Heights, Bronx. 1815 Loring Place South. A parkolóban megvárjuk, hogy a törzsvendégek elhúzzanak, aztán bemegyünk érte – adtam meg a címet, majd a terv pár szavas leírását, hogy a gázba taposhasson. Minél gyorsabban leakartam ezt tudni. - Újra leszoksz, vagy végre feladtad? – kérdeztem, letekerve az ablakot, majd egy cigarettás dobozt bányászva ki a táskámból. – Nyugi, sima, olcsó dohány. Még az ablakot is lehúztam – böktem a fejemmel oldalra, miközben a fogaim közt tartott cigaretta végét meggyújtottam. Nem bírok csak úgy ülni. Szívtam egy nagyot, majd jó kislányként viselkedve kifújtam a füstöt az ablakon, és a bagót tartó kezemet kint hagytam az autón kívül. Egy szava se lehet. Kis híján azonban az úttestre ejtettem az épp csak megkezdett szálat, mikor megszólalt. Értelmetlenül grimaszolva néztem rá. Az arcomról könnyen leolvashatta a ”neked meg mi bajod van?” kérdést. – Ja, mindig csak baleset – feleltem, magam sem tudva, hogy ezzel most együtt érezni akartam, vagy inkább megszólni őt. Bent van a csomagtartóban? Őt is kirakod valakinek az ajtaja elé? – kérdeztem, ezúttal viszont egyértelműen tudtam, hogy célozgatok. Nem vettem le a tekintetem Willről, kíváncsi voltam rá, hogy miként is reagál a dologra. Prímán – hazudtam, de kétlem, hogy meglepődne. Mégis milyen választ várt? Csak viszket a kezem – sóhajtottam fel, és lejjebb húztam a púlóverem felgyűrődött ujját a jobb kezemen, hogy még véletlenül se lássanak a tűnyomok. A bal karomba a kurva gipsz miatt nem tudok szúrni. Arra meg nincs szükségem, hogy ez az öngyilkos jelölt neki álljon prédikálni. - Kérem – bólintottam. Hogy a faszba lehet azt kimondani, hogy ”tiéd hatezer dollár, ha kéred”? Ki nem kérné? Látszik, hogy Will nem fehér. Vagy zsidó. – Megtalálod, odaadod a pénzt, és … ha nem költöm el gyorsan, akkor nem foglak zsarolni a feleségednél és a munkahelyednél azzal, hogy nem csak dugni szereted az ukrán prostikat – kicsit megemeltem a bal kezem, sejtetve mire is gondolok a ”nem csak” alatt. Valami érthetetlen okból prostikat dugni nem akkora bűn sokak szemébe, mint meg is verni őket. Még, hogy nincs lovagiasság. – Nyugi, csak szívatlak – nevettem fel a képét figyelve. Nem a zsarolást illetően, arra simán képes lennék. Ennyi pénzt azonban nem tapsolhatok el gyorsan, mert Romanéknek hamar szemet szúrna. Kár, hogy a pénzt nem fogom megkapni, és Will sem találja meg a lányt. – Ha van egy kis szerencséd, soha többet nem kell látnod majd – vontam meg a vállam, kihajolva az ablakon a füst miatt. Ha van egy kis szerencséje, akkor gyorsan megölik majd, és nem szórakoznak vele. Mivel pedig ő az örök vadászmezőkre, vagy a franc tudja hova kerül majd a halál után, nem fog többet látni. Mást se, de ez az ára annak, hogy ne én legyek a helyén. - Én tovább szopok, te pedig nem szándékosan ölöd meg majdnem az embereket, mielőtt mész lefektetni a kicsi Pocahontast – mások majdnem megölésében úgy is van már tapasztalata. Ha Romannek szarabb kedve lett volna, lehet, hogy most nem itt ülnék, hanem a folyó mélyén zabálnának fel a halak. - Ja és … soha többet ne keress meg, ha eltűnne egy újabb gyerek – pillantottam rá oldalra. Mert mindig eltűnnek, ezt nem lehet meggátolni. Ha odafigyelsz valakire, akkor azt fogják elvinni, akire emiatt nem tudsz annyira vigyázni. Ez van, ilyen a világ. Főleg, ha az oroszokkal baszakszol. Én pedig nem akarok többet baszakodni velük. Épp elég minden fáj már így is. – Nem akarom több eltűnt gyerek képét látni, érted? Sem a nevüket tudni, vagy …. egyáltalán tudni róluk. Ha kell valaki, aki ismer oroszokat, kopogj be az elnöködhöz – tanácsoltam gúnyosan grimaszolva, bár ez nem neki szólt, hanem elsősorban annak a műhajú gyökérnek, aki a Fehér Házban parádézott, egy kevéske orosz segítséggel. – És készpénzben kell az a hatezer dollár majd. Itt pedig fordulj balra, aztán végig egyenesen, úgy a legrövidebb – tanácsoltam, szívva egy újabb slukkot. Túl gyorsan égett el ez a szar, szóval az úttestre ejtettem a csikket és egy újabbra gyújtottam. - Egy lepukkadt bérház lesz, ahol lakik néhány picsa. Hátul megyünk be, mert a főbejáraton át a kuncsaftok mennek, és … szeretik ugyan a pénzt, de rasszisták, szóval neked ott esélyed sincs. Felhívom az ismerősöm, ő beenged minket és … megkeressük – tártam szét a kezem kissé, jelezve, hogy mennyire egyszerű is a dolog. Nyilván nem az, ezt ő is tudja, és én is. Vagyis … ő még nem tudja, de majd megfogja tudni. – Remélem nálad van a fegyvered. Odabent lesznek oroszok, és ha nem tudjuk őket elkerülni … akkor használnia kell majd. Megfogják őt találni, én pedig remélem, hogy nem hagyja magát és lelő néhányat, mielőtt kilyuggatják. Minél kevesebb orosz, annál jobb mindenkinek.
watch your pretty face& don't fuck with the grown ups Akár meg is kérhettem volna Zofiát, hogy árulja el, ki az a mindenki, aki annyira imádja az „elbaszott szerelmeket”. Megkérhettem volna, de még ha el is magyarázná, kétlem, hogy szót értenénk egymással. Gyakran zavart össze a városi népek életvitele, életszemlélete és életunalma, úgyhogy általában nem is faggatóztam. Inkább hagytam, hogy üresfejű vidéki parasztnak nézzenek, így legalább megkíméltek az okfejtéseiktől. Tudom jól, hogy nem vagyok idevaló, és most már abban sem vagyok biztos, hogy szeretném, ha a lányom idevalósinak nőne fel, ugyanabban a városban, ami ilyeneket mondat az emberekkel. Mereven néztem magam elé, amikor Zofia elejtett egy megjegyzést a gyerekülésről. Ki akartam hagyni Laney-t ebből az egészből, így volt abban valami feszélyező, hogy Zofia a szájára vette. Nem akartam beismerni, hogy az életemnek ez a két oldala bármikor egybefolyhat, nekem pedig semmi irányításom sincs ennek ideje és módja felett. Ha ezt beismertem volna, akkor beismertem volna azt is, hogy felelőtlen szülő és csapnivaló apa vagyok. Mindenesetre Kelsey emlékét már akkor sem voltam hajlandó kiszolgáltatni egy vadidegennek, ha egyenesen erre irányult a kérdés, melynek személyes vonzatán túl volt egy elég baljós üzenete is. Zofia úgy beszélt, mintha szerinte már nem is térnénk vissza onnan, amerre tartottunk. Az arcomon átfutott az ellenérzés valamely árnyalatának kifejezése, talán a zavaré, talán a bizalmatlanságé. – Miért kellett volna az anyjánál hagynom? A „törzsvendégek” említésére megfeszült az állkapcsom. Nálunk úgy tartja a hiedelem, hogy minden élő vagy élettelen tárgyat a betöltött feladata határoz meg. Ebből következőleg minden azzá válik, amire használatos, vagy amit művelnek vele. Akármit is tettek az oroszok Winonával, a saját szemében ő is pont azzá fog válni. Akármit is tettek vele, az visszavonhatatlan, mert számunkra nem létezik múlt, jelen és jövő. Csak egy idővonal van, amiből kölcsönveszünk az elődeinktől és az utódainktól is. A fényképező turisták által megsértett szertartásaink, a higannyal megmérgezett szent tavaink, az olajvezetékekkel megcsonkított földjeink – ez mind a részünkké válik, mint öröklődő, élősködő önutálat. Még ha meg is találjuk Lavoie-ék lányát, már egy teljesen másik gyereket fogunk nekik visszahozni, mint akit ők ismertek. Egy olyat, aki minden lehetőség adtán önmaga ellen fordul majd, szükség esetén Mountain Dew dobozzal, vagy talán tűvel. – A visszaesés természetes része a leszokásnak – feleltem Zofiának kedvtelenül. A tekintetem sandán megtalálta a könyökhajlatát, ahol felgyűrődött a ruhája ujja. Nem mintha ez árulta volna el őt; a rezen nőttem fel, rögtön szemet szúr, amikor valaki kilencven fokban is pulóvert hord.
A félbehagyott vallomásomra sajnos választ is kaptam, és hazugság volna tagadnom, hogy Zofia megütötte vele a megcélzott hangot. Nem kellett emlékeztetnie rá, hogy talán hiába követtem el, amit elkövettem, mert magamtól is tudtam. Felvállaltam a következményeket, amikor megtettem, csak éppen azzal nem számoltam, hogy azoknak egy része Zofiára hárul majd. Mert ezt akkor is miattam kapta, hiába hivatkozik lépcsőkre, azok nem színezik ki így az ember arcát. Mondtam volna valamit erről, de nem tudtam, hogyan, úgyhogy inkább hallgattam. Mindössze az ablakba könyököltem, és tenyeremet holtfáradtan végighúztam az arcomon. Egyáltalán nem lepődtem meg, amikor a hogyléte felőli kérdésemre is szarkazmussal válaszolt. Inkább azon lepődtem meg, hogy egyáltalán beszédbe elegyedtünk még egymással, mikor ő ki nem állhatott, én meg napok óta senkihez nem szóltam. Egy gyenge pillanatomban azt képzeltem, hogy ő az egyetlen, akinek érdemes volna beszélnem a múltkoriról, mivel egy cipőben jártunk. Persze igazából semmi kedvem nem volt megbeszélni bármit is, így nem is bántam annyira, hogy neki sincs.
– A munkatársaim mind évek óta ismernek, az egyikük a keresztapám, úgyhogy ne fáradj – mormoltam figyelmeztetésképp, annak ellenére is, hogy ő „csak szívatott”. Ismertem már ezt a New York-i „csak szívatlak” szöveget, így nem is nevettem vele, mert tudtam, hogy kurvára nem viccel. Egyébként is pont olyan ízléstelen poén volt, mint Pocahontasnak hívni a lányomat. Laposakat pislogva, a fejemet támasztva ültem mellette, figyeltem az utat, és reméltem, hogy tényleg nem kell már sokáig hallgatnom őt. – Azt hallottam, hogy ha lecsukod a szemed, akkor te se látod őket, és ők se látnak téged – ironizáltam egy kiégett láncdohányos hangszínén. Az FBI sem vezet adatbázist az eltűnésekről, mert amiről nincs statisztika, az nem is létezik. Régen észrevettem már, hogy a fél világ szelektív vakságban szenved, ha a csúf igazságról van szó, hiszen világéletemben láthatatlannak éreztem magam. Igaz, az én életmódommal ennek megvannak az előnyei, úgyhogy nem panaszkodhatok. Az elnököm meg inkább Trudeau, nem Trump, de az ígéretei ellenére az előbbi is életcéljává tette csövekkel teleszőni a törzsem elméletileg szent földjét, úgyhogy igazából mindegy is. Zofia gondolhat, amit akar.
Az útmutatást követve balra kanyarodtam. A Bronx pereme akár East New York is lehetett volna a maga szürkés sorházaival és hangoskodó járókelőivel. Egyedül a munkából hazafelé kígyózó sorok tartottak fel minket, úgyhogy én csak pislogtam az utakra, a fejemet támasztottam, és hallgattam az ablakon beszűrődő zajokat. Annyira elrévültem, hogy egy ideig fel se tűnt, mennyire halálosan unom magam. Egyáltalán nem éreztem a várt örömöt, amiért végre vége szakad ennek a rémálomnak, és megtalálom Winonát – azért, mert egyáltalán nem hittem benne, hogy így lesz. Ezzel az egésszel kapcsolatban semmi sem akart egybevágni, a múltkori végszótól kezdve Zofia sérülésén át a rossz előérzetemig. Arról nem is beszélve, hogy reméli, Laney-t az anyjánál hagytam, és hogy van nálam fegyver. – Szóval a hátsó bejáraton át megyünk. – Pár apró bólintással nyugtáztam a szórakoztató tényt, hogy Zofia ezt az égbekiáltó veszélyjelzést szánta végszónak. Mindig is mondtam, hogy hülyének tűnni nagy előny, mert mások jelentősen megkönnyítik az embernek a gondolkodást. Ha még ezek után se tudnám előre, hogy a szóban forgó bérházból legfeljebb zsákban távozhatok, akkor meg is érdemelném.
Már az úticél romos szomszédságában jártunk, amikor egy szó nélkül bekanyarodtam egy üzletház előtti parkolóhelyre. Mély kilélegzéssel és szenvtelen kelletlenséggel húztam be a kéziféket, de ha Zofia kérdezősködni is kezdett, egyelőre nem válaszoltam. Nekem úgy tűnt, mindketten félreértettük egymást. Akárkinek is képzelt engem ez a lány, messze járt az igazságtól. Igen, tényleg szeretem a békességet, a rendes, törvénytisztelő embereket, a családi értékeket. Én ilyenekről sokáig álmodni se mertem. Volt egy idő, amikor gyűlöltem mindent és mindenkit, főleg a fehéreket, de igazából a sajátjaimat is, főleg azokat, akiknek sikerült kikecmeregniük a rezről. A fiúkkal mi főként dacból csempésztünk és hamisítottunk. Legyintettünk azokra, akik emiatt erkölcsben felettünk állónak gondolták magukat. A terroristák kutyái, így hívtuk őket. Aztán jött Kelsey. Amikor megismertem, egy útmenti bisztróban pincérkedett. Nate hiába volt jóképűbb és bőbeszédűbb nálam, mégis én kaptam meg a szalvétára firkantott telefonszámot. Kelsey ezt időről időre azzal magyarázta, hogy bár mindketten kétes alakoknak tűntünk –miféle tisztességes adófizetők járnak Harley-kkal a rezen –, ő ennek ellenére is látta rajtam, hogy jobb srác vagyok a bátyámnál. Ő elhitette velem, hogy tényleg érdemesebb vagyok Nathannél, és hogy lehetnék akár olyan is, mint az apám. Idővel valóban jobb emberré váltam, először a menyasszonyom, aztán a lányom kedvéért. Felszabadító érzés volt végre a saját elveim szerint élni, tükörbe nézni és nem gyűlölni az embert, aki visszanézett rám. Gyakorlatias személy lévén a jó vagy rossz kérdését nálam mégis mindig felülmúlta a szükséges vagy szükségtelen kérdése. Márpedig ha szükséges, akkor én véghez viszem, akkor is, ha kellemetlen. Míg Nathant arról ismerik otthon, hogy rávesz másokat, engem arról ismernek, hogy magam oldom meg. Hogy megteszem, amit mások nem, mert valakinek muszáj. Egyedül a bátyámnak engedem, hogy ezt kihasználja, másoknak vagy önszántamból segítek, vagy sehogy. Sosem engedtem még senkinek, hogy mellékvágányra térítsen, szóval hogyha Zofia olyan embernek nézett, akinek ő csak úgy útját állhatja, akkor tényleg félreismert. Lomhán emeltem rá sivár tekintetemet, majd némi hallgatást követően halkan és unottan szólaltam meg. – Nincs időnk tovább baszakodni, úgyhogy elmondom a lehetőségeidet. – Felsandítottam rá, rezzenéstelenül és egyenesen, mert azt akartam, hogy biztosan értsük egymást. – Ha akarod azt a pénzt, akkor elkezdesz végre igazat mondani. Ellenkező esetben most fogod magad, és kiszállsz a kocsimból. Hogy onnantól fogva mit kezd magával, az engem már hidegen hagyott, de mindketten tudtuk, hogy nem volt sok választása. Vagy én, vagy az oroszok. Márpedig hatezer dollárért akár ki is vásárolhatja magát onnan, ha nem tapsolja el az egészet anyagra. Még az előzmények ellenére is elég nagyvonalú az ajánlat.
Csak egy futó pillantást vetettem a másik felé, de éreztem, hogy az eddig sem éppen kirobbanó bizalom, amit felém táplált, megcsappant. Az igazán vicces az, ha valaha is érzett így. Nem feleltem egyből, csak lustán pislogtam rá néhány pillanat erejéig. – Mert nem akarod, hogy megkérdezze miért van olyan szagod, mint akit lehányt egy drogos? – néztem rá nagyra nyílt szemekkel, mintha ennél egyértelműbb dolog nem volna a világon. – Bocs, gondoltam nem az óvodába adod be a gyereked, míg az oroszok rémét játszod – horkantam fel morogva. Hogy elég hihető voltam-e, nem tudtam eldönteni. Inkább nem néztem újra Will felé. Az életet nem fogom tudni megmenteni, a lányát viszont … franc tudja, kevesebb traumának próbáltam volna kitenni. Azzal viszont nem tudok mit csinálni, ha az apja hülye és magával hozta ide, miután orosz hullákkal tetrisezett a kikötőben. Szívesen elnyomtam volna a csikket a műszerfal helyett, ezúttal a fején. Az egyetlen dolog, amiért nem köptem be őt egyből, az volt, hogy tudtam mit kapnék. Egy szava sem lehet, elsőre tartottam magamat. Annál viszont bőven több fájdalmat okoztak nekem, mint amennyit Will ért nekem. Már rögtön az elején, de a dühvel az a baj, hogy csak akkor ér véget, ha kiadod magadból. Ők pedig csak akkor végeztek velem, mikor már levezették a haragjukat. Rajtam. Nem ezen a barmon, aki képes volt hullákat hagyni az oroszoknak. Nem először vertek meg, nem először bántottak, de … más miatt ennyire …ez volt az első. Kátya és néhány másik lány miatt az elején kaptam párat. Az más volt. Amit ő csinált, az szimplán faszság volt, amiért én fizettem meg. Őt pedig nem érdekelte. Ha kettőnk közül meg kell halnia valakinek, dögöljön csak meg ő. A legtöbb ellenérzésem még tegnap este a wc-be hánytam ezzel kapcsolatban. Megöltem egy embert, most pedig megölettek egy másikat. Hogy bírom? Rohadj meg. - Sose lehet eléggé ismerni valakit – vontam meg a vállamat. A keresztapja talán tudja, hogy megfojtott valakit és odahányta egy szemétdombra hadüzenetként? – Talán a keresztapád is szereti az ukrán lányokat – egy újabb ízléstelen megjegyzés, amit csak egy komolytalanul széles vigyorral egészítettem ki arra a néhány pillanatra, míg rám nézett. Csak mert jólesett, hogy idegesíthettem. Meglepve, lomhán pislogtam Willre, mikor bölcselkedni kezdett. – Kivéve, ha odajönnek hozzád azzal, hogy segíts nekik – egészítettem ki a szavait ingerülten morogva. Nélkülem semmit se tudna még mindig a lányról, míg én nélküle jobban jártam volna. Ennyire nem kell hálásnak lennie. Az a hatezer dollár nem a jutalmam, hanem a kibaszott vigaszdíjam kéne, hogy legyen, amiért elérte, hogy elintézzenek. - Rossz épület – morogtam, mikor megálltunk, és miután érezhetően nem volt kedve újra elindulni, értetlenkedve néztem rá, hogy ezúttal megint mi baja van. Nem válaszolt, bár ez nem volt olyan meglepő az eddigiek alapján. Ellenben viszont aggodalomra okot adott. Nem volt könnyű kiigazodni rajta, mert az arca alig mozgott, de éreztem, hogy valami nincs rendjén. Elszóltam magam? Picsába, már megint hibáztam. Pont, mint aznap este a Temple-ben. Újra és újra, pedig csináltam már korábban. A bizalmukba férkőztem, és aggódtam ugyan értük, de nem engedtem, hogy észre vegyék. Amennyit ittak, nem is vették volna, de nem lehettem őszinte magammal. Abból csak a baj van. Will viszont józan, és úgy látszik annyira nem hülye. Vagy az, csak én basztam el. - Baszd meg – sóhajtottam fel. Nevetni kezdtem, de érezhetően csak kínomban. Az utas oldali ablakon át bámultam ki, végig pörgetve a fejemben a lehetőségeimet. Ha nélküle állítok be, akkor Romanék kicsinálnak. Nincs még egy dobásom, újabb esélyem. Ennyit nem érek. – Az igazat akarod? – fordítottam felé a fejem és bár gúnyosan mosolyogtam rá, kurvára nem voltam boldog. Lényegében … most haltam meg. – Te tetted ezt. Miattad törték el a csontjaim, miattad vertek össze. A te kibaszott hibád. De nyilván leszarod – horkantam fel mérgesen, a fejem csóválva. Kibaszott tehetetlenség. Jól tudom, hogy milyen érzés függeni másoktól. Újabb és újabb napokat vásárolni mások kárán. Én viszont eddig inkább voltam tettes, mint áldozat. És ebben az a szar, hogy áldozat csak egyszer lehetsz. Először és utoljára. – Téged akartak, cserébe … nem fejezik be, amit elkezdtek – vallottam színt kelletlenül, a műszerfalra szegezve a tekintetem. Roman elég érzékletesen írta le azt, hogy mi történne velem, ha elbasznám ezt. Elég volt hallani is. - Segítettem neked. Megmentettem a kurva életedet – nehezen tudtam formálni a szavakat, ahogy elöntött a düh. Megöltem egy embert. Aztán visszamentem abba a rohadt lyukba. - Cserébe megölettél volna. Nem vagy jobb náluk, olyan vagy, mint … bárki más – önző, leginkább. Eljátssza a hőst, aki idejön, csakhogy megmentsem egy lányt, aki nem is ismer. Cserébe pedig elintézi, hogy agyonverjék az egyetlen embert, aki ebben az egész rohadt városban segített neki. Pénzről pedig nem volt szó akkor. Két hulláról igen, akikkel végül semmit sem segített nekem. - Szóval … ja, eladtalak nekik – foglaltam össze a dolgot néhány szóban, lenyelve a gombócot, ami a torkomban képződött. Annyi kellett volna csak, hogy bemenjen oda. Én nem néztem volna végig. Tökmindegy, hogy milyen, akkor is egy ember, akit megölnek, mert … én fontosabbnak érzem magamat. Van egy lánya, felesége, keresztapja, normális munkája és én … magamat választom. Mert én is olyan vagyok, mint bárki más. - Mondanám, hogy sajnálom – és sajnálom is, de nem eléggé. Akkor nem itt volnánk, és rá nem várnának odabent az oroszok. A parkoló betonjára ejtettem a csikket, majd felhúztam az ablakot, és a hajamat hátra fogva dőltem hátra az ülésben. Hallgattam és vártam. Bár magam se tudtam mire. - Ha kiszállok, és te elhajtasz, megölnek – inkább hangosan gondolkodtam, mintsem hozzá beszéltem. Ez annyit viszont mindenképp jelentett, hogy: inkább lőjön le, minthogy kiszálljak magamtól. - Tudod merre van Oakland? – pillantottam rá. - Van ott egy … Roman csak nyaralónak hívja. Talán van ott valami, ami segíthet. Néha onnan intézi a dolgait – magyaráztam, az ujjaimat ropogtatva. Ideges voltam. - Még mindig én vagyok a legnagyobb segítséged. Nélkülem soha nem találod meg – az ajkamba haraptam, de nem néztem rá. Nem akartam, hogy azt lássa rajtam, hogy félek. Hogy kétségbe vagyok esve. Pedig rohadtul így van. Az életem lényegében rajta múlik. Rajta, aki egyszer már majdnem megöletett. Most talán újra veszek pár napot, hogy … később újra megtehesse? Mióta itt vagyok, függők másoktól, de ez most új, ez … elbasztam. Nem tudom, hogy hova mehetnék, csak azt tudom, hogy nem szállhatok ki. Úgy egyből végem.
Kezdőlap
• 837
