Rick & Chleo

Az elmúlt két hónap annyira gyorsan elrepült, hogy észre se vettem. Mondjuk elég sok mindent kellet elintéznem. A temetésen át a Jake dolgait. Sokat gondolkodtam mi lenne a legjobb neki, de egy öt éves kis srácot nem szakíthatok ki a komfort zónájából, abból amit megszokott. Így arra a döntésre jutottam, hogy maradjon minden  a régiben. Főleg, hogy tesómák a házukat is rám íratták, a gyerek gyámsága mellett. Féltem. Attól, hogy újból találkozom Rick-el. De hát arra a döntésre jutottam, hogy ez nem is olyan kis város... sőt elég nagy kettőnk. Mennyi lehet az esélye annak, hogy majd szépen össze futunk? Ő meg én....? Hát elég kevés esélyt láttam rá. De az élet természetesen megint átvágott. Egy héttel ezelőtt csak sikerült, egy barkácsboltban... Kellett pár cucc otthonra, és Bennett-nek nem volt ideje, nekem pedig arra volt dolgom. A szerkesztőségből egyből át tudtam ugrani. Ahogy a polcok között próbáltam a kétféle csavar között különbséget tenni. Egyszerűen csak ott állt előttem a jóképű majd’ 200 centiméter magasságával. A szívem azonnal dobbant egyet. Azt hittem annyi év után majd lazán tudom kezelni a dolgokat. De csak hamis álmokba ringattam magam, hiszen még csak meg sem tudtuk beszélni a dolgokat. Egyszerűen hagytam egy levelet neki, ennyi maradt utánam. Életem legnehezebb döntése volt. De tudtam, bár mennyire is szeretett, a munkája legalább annyira fontos volt a számára, mint én. Ezen nem sértődtem meg, vagy haragudtam, vagy bármi... sőt ebbe a tulajdonságába szerettem bele fiatalkorunkban. Ha emiatt haragudtam volna rá, az olyan lenne, mintha azért haragszom amilyen ő, amilyen a lelke. De tudtam, hogy lépnem kell, nem maradhatok az Államokban, hiszen ha túl közel vagyok hozzá.... akkor meggondolom magát. Neki most fontosabb volt, mert őt néztem, még ha a szívem darabokra tört is. Sőt azóta minden alkalommal újból megtörténik amikor eszembe jut. Hányszor jutott már! Hányszor bújtam el a világ elől, hogy aztán az emlékeimben éljek, a magammal vitt ingével aludtam.  Miközben a közös fényképünket bámultam. Végül miután találkoztam Bennettel ő valamennyire segített. De nem tudtam teljesen elfelejteni sohasem. Oly annyira nem, hogy a kedvenc köteteimben el van rejtve egy egy közös fotó. A lakásban nem rakhatom ki nyilván... Bennett iránti tiszteletből. Akár mennyire is nem vagyok szerelmes belé, tisztelem, és sokat jelent nekem. Amikor értesültem a hírről mindent ott hagytam repültem haza, ő zokszó nélkül tartott velem. Ezen időszak alatt végig mellettem volt, tartotta bennem a lelket, hiszen nekem is tartanom kellett magam. Jake és apa miatt is. A temetés után elmondtam neki a döntésem, hogy tudom milyen fontos a munkája Dél-Amerikában, és megértem. De nekem itt kell maradnom, itt a helyem. Jake és apa miatt is, ő úgy döntött marad. Azóta sikerült szereznem egy állást a Cosmo-nál is. Az egyik volt évfolyamtársam a főnök, úgy hogy elég volt pár telefon, az életrajzom és  a munkáim magáért beszéltek. Ő az egyik állatorvosi rendelőben keresett munkát magának. Jake-l is egész jól ki jön. Apa elég szigorúan méregeti olykor, de egy leszerelt tábornoktól nem várhatok sokat. Még, ha nyugalmazott akkor sem. De egész könnyen sikerül beilleszkednie. Könnyebben, mint nekem újból. Nehéz dolgom van, hiszen akár hová megyek a városba, minden Alarick-ra emlékeztet.  
Már megint elkéstem. Jake óvónője elég szigorúan és rosszallón méreget amikor berontok az óvoda ajtaján. Próbálok mosolyt varázsolni az arcomra, ahogy rápillantok az idősebb nőre.  
-Kérem, hölgyem próbáljon nem elkésni. Tudja milyen rossz érzés a gyereknek? Olyan, mintha itt felejtenék,- mire csak a szemeimet forgatom. Az ajkamba harapok, és elszámolok háromig magamban mielőtt megszólalnék. Mivel tudom, ha az első mondat ami eszembe jut ki mondom... Hát nem fog neki tetszeni, az biztos. Így angyali mosolyt varázsolva az arcomra folytatom.  
-Elnézést, Miss Evermoort, ígérem többet nem fordul elő. Csak a megbeszélésem elcsúszott egy kissé. De Jake tudja, hogy nem így van, hogy sohasem felejteném itt,- mosolygok kedvesen a törpére, mire unokaöcsém hevesen bólogatni kezd. A nő még egyszer megrázza a fejét, és megfogadom magamban, hogy még egy szó, és nem rejtem véka alá a véleményem. Hát komolyan, mit gondol? Olyan könnyű elszabadulni egy szerkesztőségből? Pláne, olyan főnkkel, mint az enyém....? Inkább Jake-t kezdem öltöztetni, ráadom a kabátot, meg a sapkát, majd kézen fogom és elindulunk.  
-Ne menjünk haza még,- böki ki ahogy az autó felé sétálunk, mire kíváncsian pillantok le rá.  
-Hova szeretnél menni?- kérdezem miközben már az autónál járunk. - Tudod van ez a csirkés étterem, gyerekeknek, anyával minden hét elején elmentünk oda enni. Csak mi ketten. Apa, és a papa nélkül. Nem azért mert nem szeretem őket, csak ez jó volt.- hiányzik az anyja. Nem tudja megemészteni, de hát fel sem tudja fogni. Hogyan is tudná? Egy pillanatra magamhoz ölelem őt.  
-Jól van elmegyünk, és innentől kezdve minden héten.- majd berakom őt a kocsiba, miután bekötöm, magam is be szállok. A neten rá keresek hol találok ilyet, pár sarokra van is egy. Majd küldök egy sms-t Ben-nek is, hogy később érünk haza. Negyedóra múlva már kezdek beparkolni a gyors étterem parkolójába. Vagyis próbálnék, mert egy őrültet ki kell kerülnöm ahogy le fordulnék. A következő pillanatban meg neki megyek valaminek. Nem volt nagy koccanás, de azért... lehetett érezni. Ijedten fordulok hátra.  
-Úr isten, Jake jól vagy....? - mire ő csak bólint,  gyorsan ki ugrok a kocsiból. Először a gyereket veszem ki és alaposan megvizsgálom őt. Mikor látom, hogy semmi baja, magamhoz ölelem szorosan, és kézen fogva őt indulok el a másik kocsi felé. Vagyis indulnék, mert a sofőrje már előttem van. Szóhoz sem jutok. Ugyan is Alarick magas alakjával állok szemben.  
-Szia,- mosolygok rá, és hát nyilvánvaló, de remélem nem ő volt az akibe bele szaladtam.- Kezd kicsi lenni ez a város nem?- próbálom viccel elütni a kínos helyzetet,- te mit keresel itt?- kíváncsian pillantok fel rá, megfeledkezve mindenről.  

Chleo and Alarick

- Szokásosat, szépfiú?
- Mi mást? – huncut mosoly kerekedett fáradt, borostás arcán, ahogy a pultra támaszkodva, kíváncsi pillantással fürkészte a nő arcát. Külső szemlélőként mások talán sértőnek is találták volna a hirtelen intim közelséget, ők viszont, barátságuk messzemenő miértjeképpen sokkalta természetesnek, mint tolakodónak vélték. A háztömb sarkán immáron húsz éve álló, és ott működő parányi kis kávézó tulaja maga volt az ében hajú, érces hangú latina, akit sokan különböző divatlapok címlapjára szántak volna, mintsem egy ilyesfajta helynek a pultja mögé, egy-egy hangosan prüszkölő és pöfékelő kávéfőzőgép mögé. Gyönyörű volt és szemet gyönyörködtető. Olyasfajta, aki után kapkodnak a férfiak, s anyait-apait beleadva igyekeznek az ujjaik köré csavarni. Talán nem volt véletlen, hogy Ricket olykor idiótának, másszor félnótásnak vagy pipogya alaknak titulálták, amiért ő inkább egy jó humorú, kedves barátot vagy a soha nem létezett kishúgát látta benne, mintsem egy igazi nőt. Ami pedig meglehet, hogy sértésnek is tökéletesen beillett volna. Csakhogy egy hasonlóképpen kölcsönös volt. Már a gimiben úgy ismerték egymást, mintha rokonok lettek volna, de még egymás óvodáskori szárnybontogatásainak is a szemtanúi lehettek, amit pedig a kedves szülők közötti elválaszthatatlan barátságnak volt betudható. Ha volt valami az életében, ezen a sivár világon, ami állandó volt, akkor az az Adelehoz köthető végtelen, odaadó ragaszkodása volt. Legjobb gyerekkori barát, fogadott testvér, unokatestvér, gondoljon rá úgy, ahogy akar az ember.
- Amilyen savanyú képet vágsz mostanában, komolyan elgondolkozok rajta, hogy kávé helyett talán jöhetne egy kis habos kakaó, vagy forrócsoki ahogy anyáink csinálták a pletykanapjaikon csakhogy, minket elhallgattassanak a ház másik végében míg ők a környék legjobb, de elérhetetlen pasasairól tartottak traccspartit.
- Ne is mondd. Csodálom, hogy ma nem kell diabétesszel kezelnem magam. De ez – bökött a saját arca felé, mutatóujjával ide-oda mutogatva a zöld íriszek alatt sötétlő karikákra, vagy a beesettnek tűnő, nyúzott, borosta takarta arcára – ezek nem a „savanyúság” jelei, hanem a fáradtságé. Márpedig rám nem úgy hat a cukor, mint a kölykökre. Én nem felpörgök tőlük, hanem leülök mint az iszap.
- Íjjhh… ennél is jobban?
- Annál is jobban.
- Igazad van, ide kávé kell – hiába a vidám, szórakozott és élcelődős diskurzus, mélyvörösre manikűrözött körmökkel díszített kezei egy pillanatra se álltak le. A legjobb minőségű kávéját csepegtette ez előzetesen filccel összefirkált papírpohárba – egy cukorral, tej és tejszín nélkül. Azért egy kis meglepetést tettem bele, hogy ne csak azt a nyomorult, keserű szart idd állandóan. Remélem tudod, hogy ez csak egy gagyi placebo?
- Placebo? Ugyan… két kezemet összetenném, ha placeboként hatni tudna, de már arra se jó.
- Akkor meg minek iszod? Próbálj ki valami mást. Tudod, van egy egészségesebb módja annak, hogy aktív maradj fizikálisan és mentálisan is.
- Jesszusom, nehogy megint a szexszel gyere nekem, mert te fogod ezt meginni – vigyorogva kocogtatta a pohár papír falát, de a hangjában rejlő komolyságnak éle volt.
- Hogy mi? Szex? Nem-nem… zöldteára gondoltam, perverzkém. Tudod, a kettő különböző módon hat. A kávé gyorsan beüt, ideig-óráig van hatása, amit kihasználhatsz, de aztán ahogy te is mondtad, leülsz tőle, mint az iszap. A zöld tea viszont folyamatosan dolgozik benned, és a hatását hosszú órákon át érzed. De most, hogy mondod… - csapta csípőre a kezét - … csak nem hiányod van, csinoskám? – virgonc vigyorral paskolta meg az arcát, majd a kezébe nyomta a pohárkát – na menj, mert a nyakamat rá, hogy „rohannod kell, mert várnak”.
- Bizony. Randim van úgy… néhány tonna aktával.
Adele ciccegve ingatta a fejét, miközben a soron következő, szintén törzsvendégnek számító srác kávéján kezdett ügyködni.
- Ha engem kérdezel, egyszer tényleg a munka fog téged megölni.
- Pont ahogy a nagy könyvben megvagyon írva. Na én távozok.
- Holnap is jössz?
- Há’, hogy a viharba ne jönnék? – Alarick hat éve, azóta, hogy Adele átvette a beteg édesanyjától a kávézót, minden nap betért a kávézóba, mikor a szervezete úgy tűnt, nem bírja tovább koffein nélkül. Ez lehet a reggeli vagy a délutáni, de még a késő esti órákban is, viszont pont úgy napi rutinjává vált nem csak Adele, de az egész személyzet látogatása, mint az, hogy reggel, pontban hétkor nyitotta a csipáját, és bő negyvenöt perc alatt már fordult is az irodába vezető folyosóra.
Aznap home office mellett döntött. Ugyan folyamatosan pörögtek a különböző ügyei, de egészen addig, míg az IT szekció nem talált semmit a rájuk kiszabott feladat hatáskörein belül, ő se tudott tovább haladni az üggyel, hiába is készítette ki őt a kínzó tehetetlenség. Ennek okán döntött úgy, hogy visszavonul az otthona romos magányába, és áll neki a papírmunkának. Legalább azok tekintetében tud majd haladni valamelyest, ahelyett, hogy továbbra is ott porosodnának az íróasztalának lassan teljes egészét betöltő tornyaiban.
Kávéja már volt. Egy dolog hiányzott még, ami a tökéletes triumvirátust kiadta volna a hátsó üléseken a papírhalmokkal és a kávéval: valami harapnivaló.
Rákanyarodva az autós kiszolgálóhoz vezető kocsisor végére, szusszanásnyi ideje se volt, máris megrándult alatta a jármű, melynek fémes, nem túl jelentős, de jól hallható csattanása rögvest sejtetni engedte, hogy mi történt a déli féltekén. Már az a tekergőzős „kikerülés és töketlenkedés” amit látott a visszapillantóban, gyanakvásra adhatott okot, de ezúton nem kapcsolt be a fejében az a bizonyos bizalmatlanságjelző, ami alapjáraton mindig jellemző volt rá, mióta a legjobb barátja, a társa átejtette, és kis híján megölte őt. Ezen a napon csak egy kiadós ebéd-és vacsora párosért indult, a fene se gondolta, hogy ismét kifog valami szerencsecsomagot.
Félre kormányozta a négykerekűjét, hogy ne tartsa fel a sort. Attól még, hogy ő nem jut időben táplálékhoz, mást nem büntethet ugyan így. Pont, ahogy a biciklis vagy motoros futárokra is kiemelten figyelt ha úton volt, elvégre ha őket elüti, valaki talán éhen hal aznap.
Feszülő állkapoccsal, szemeit forgatva, fújtatva lökte ki az ajtót. Hosszú, megnyúlt léptekkel közelítette meg a másik autót, amiből Chleo aprócska, törékeny alakja kászálódott ki, egy néhány éves forma kisfiúval. Egy pillanatra megállt benne az ütő. A nő, és a mellette lévő gyerek láttán egyaránt.
Amint tudatosult benne a vonásokat látva, hogy ki felé igyekszik a bizonyos "írjuk meg azt a papírt" szöveggel, néhány másodperc erejéig mintha tétovázott volna. Ám addigra, hogy a nő felé fordult, már ott állt előtte teljes valójában, zöld tekintetében kíváncsi csillogással. Mintha a korábbi feleslegesen lobbanó haragja azonnal semmivé foszlott volna. És különben is, mit morgolódott volna, mikor fizet a biztosító?
- Szia. Illetve - köszörülte a torkát - sziasztok. Hiába az egyik legnagyobb város, ha mindig egymásba botlunk... - nem akarta őt kerülni. Soha nem akarta, és nem akarta azt se, ami nyolc évvel az előtt történt. Mégis volt benne valamiféle feszélyezettség, ahogy ott álltak ismételten egymás színe előtt.
- Hogy mit? Pár kiló sült, meg rántott csirkét egész napra - legyintett a gyorsétterem felé. Elvégre mit is keresett volna arra, egy étterem autós kiszolgáló sorában, ha nem ennivalót? - megakartam kímélni magamat néhány udvariassági körtől azzal, hogy inkább kikérem az ablakban a kaját, de valaki beleszállt a hátsómba, ezzel meghiúsítva a tervemet - legyintett az odébb parkoló Challenger felé. Ugyan ő maga soha nem tette volna le a voksát egy ilyesfajta izomautó mellett, de ahogy "fentebb" fogalmaztak a nagyok... "megérdemli". Ő pedig köszönte szépen az ingyen ajándékot.
- Nem ütöttétek meg magatokat igaz? - mert ez volt az elsődleges szempont. Az anyagi kár a jóllét mellett mindig elhanyagolható.

Rick & Chleo

Mióta több, mint egy hete össze futottam véletlenül Rick-el, megmondom őszintén, hogy csak ő jár a fejemben és az emlékek, amiket ennyi év múltán sem tudtam feledni. Emlékszem, hogy milyen hamar döntöttünk úgy, hogy össze költözünk. Mindketten repestünk a boldogságtól, igazából csak együtt akartunk lenni mindig. De nem tudtam, hogy a szüleimnek ezt hogyan kellene elmesélni, hiszen ők még azt is nehezen akarták elfogadni, hogy eljöttem otthonról. Ezért napokig csak gyűjtöttem a bátorságot, egészen addig míg eleget sikerült gyűjtenem. Miután szépen berendeztük a kis kuckónkat, úgy döntöttem ideje a szüleimnek szólni. Éppen a telefonomért nyúltam, hogy felhívjam őket amikor megcsörrent. Annyira elmerengtem, hogy ijedtemben majdnem kieset a kezemből, főleg mikor apa neve villogott a kijelzőn. Sohasem hittem a sorsban, de ez a sors keze, mégis mi más lehetne, ha nem az. Ezért nehéz szívvel vettem fel a készüléket, de megszólalni sincs időm, apám parancsoló hangja megelőz.
-Mégis hol vagy? Itt vagyunk a lakásod előtt, amit az egyik barátnőddel bérelsz, de ez a lány azt állítja, már nem laksz itt. Elköltöztél, pár napja,- a hangja ideges, hallom anya hangját ahogyan próbálja nyugtatgatni az apámat. Most jött el a pillanat, amikor őszintének kéne lennem, de nem akarom, hogy felkapják a vizet, így a lényegre szorítkozom.
-Izé... apa, jó hallani a hangod,- próbálok nem tudomást venni a mérget a hangjából,- hát igen... el. Ami azt illeti pont most akartam szólni a dologról, de....- apám a családot is mindig úgy kezeli, mint az embereit, de egy tábornok nem is lehet más.
-Mond a címet!- sziszegi ellentmondást nem tűrő hangon, mire én csak motyogom zavartan, majd le rakom. Pár percig csak mélyen szívom be a levegőt, majd a faliórára pillantok, fél óra múlva itt leszek. Szét nézek a lakásban, és hát.. Elég nagy a káosz. Rick még szunyókál, a konyhában mintha bomba robbant volna, miután csináltam reggelit. Végig siklik pillantásom magamon, Alarick egyik inge lóg rajtam. Nem éppen így kéne fogadni a szüleimet. Mielőtt kétségbeesnék berohanok a hálóba, és a helyett, hogy kedves módon ébreszteném oda rohanok az ágyhoz és elkezdem rázni a vállainál fogva.
-Rick... ébresztő!- közben apró csókokkal halmozom el, majd amikor álomittasan nyitja ki szemeit, azonnal a karjába akar zárni, hogy be húzzon maga mellé a paplan alá.
-Hé... beszélnünk kell,- makacsolom meg magam, majd mielőtt meggondolnám magam, kibököm.
-Izé, tudod, emlékszel, hogy a minap áthívtuk anyukádat, és mennyire tetszett a lakás meg minden? Van egy jó hírem!- általában ha valami rossz hírt kellett közölnöm a szüleimmel gyerekkoromban, először valami jó hírt mondtam, és ha megnyugodtak, rájuk dobtam a bombát, tudom, hogy nevetségesen viselkedem.... de nem volt túl nagy bátorságom.
-Hát... a szüleimnek még nem említettem, hogy össze költöztünk, és most.... itt lesznek fél órán belül. Az apámmal ne foglalkozz, ő nem rossz ember... csak aggódik a családjáért, olyan... parancsolgató módban, ne utálj kérlek,- látom az értetlenséget az arcán. De pár percen belül rá jön, hogy nem viccelődöm vele. Mire a szüleim csengetnek az ajtón már úgy.... nagyjából rendbe hoztuk a lakást, a csengő hatására én csak össze rezzenek, de nem tudom mit kéne tennem, ő nyit ajtót.
A szüleim először megölelnek, majd apám szigorúan méri végig Rick-et, úgy érzem most kell magamhoz vennem a kezdeményezést, mielőtt apám robbanna.
-Apa! Tudod, emlékszel amikor meséltem nektek arról, hogy találtam egy fantasztikus pasit.... hát ő Rick. És össze költöztünk!- dobom rájuk a hírt csak úgy mellékesen. Az anyám arca felragyog, de apám... ő igen csak mérges arcot vág.
-Rick igazán jó ember apa,- jegyzem meg határozottan, majd pár perc múlva elkezdődött a kihallgatás. Miután rá jött, hogy tényleg nem nyúltam mellé, de az nem tetszett nekik, hogy ilyen gyorsan elkapkodtuk a dolgokat, de sok sört megittak.
Az emlék hatására kedves mosoly kúszik az arcomra. Megint elkalandoztak a gondolataim, csak ez lehet a magyarázat arra, hogy így neki mentem valakinek. A csattanó hang vissza rángatott a valóságba, Jake épsége az első, így gyorsan ugrok ki az autóból és veszem ki őt is. Zavartan, leguggolva hozzá vizsgálom, hogy hátha látok valami sérülést rajta. De külsőségi nyom, nincs rajta.
-Jajj, Chleo.... ha így folytatod, akkor tényleg megsérülök,- jegyzi meg okoskodva, ahogy felhúzza az orrát,- ne aggódj, jól vagyok,- böki ki még szemtelenül. Mire csak a szemeimet tudom forgatni. Látszik, hogy Shepperd vér folyik az ereiben, olyan pimasz mint az anyja meg a nagynénje. Illetve volt az az anyja, nehéz szívvel gondolok arra, hogy két hónapja voltak szülei, családja, most meg... csak engem kapott gyámként. Még mindig félek, hogy nem végzek jó munkát, de hát... apa már túl idős egy kis gyerekhez.
Miután az unokaöcsém épségéről megbizonyosodtam, úgy gondolom a másik sofőrt is meg kell néznem. Veszek egy mély levegőt, remélem nem kell balhézni vele, utálom az ilyen helyzeteket. Megpróbálok kedves lenni, de ma a szerkesztőségben is felhúztak, na meg az az idegesítő óvónő, aki be akarja magyarázni, hogy nem vagyok elég jó Jake-hez. De a másik autó vezetője is így lehetett, mert ahogy megáll előtte Alarick magas alakja tornyosul felé. És még nincs a sors! Eddig sosem hittem benne, de kezdem azt hinni, hogy a karma direkt csinálja ezt velem. Ki hallom a hangjából a feszültséget, amit én is érzek magamban. Nem tudom hogyan kellene viselkednem vele. Nyelek egy nagyot, lehet, hogy nem a legdiplomatikusabb módon szakítottam vele. De az utolsó csókja még az ajkaimon ég, még mindig látom magam előtt a csalódott és értetlenkedő íriszeit azon a napon.
-Hát igen... ez teljesen igaz, úgy látszik a sors tényleg létezik.- próbálom kissé oldani a kínos helyzetet. Tudom, hogy nem direkt kerülne, de valószínűleg nem is én vagyok az a személy akivel mindennap összefutva, megjegyzem teljesen jogosan. Engedek magamnak egy kis időt, hogy újra elveszhessek azokban fűzöld lélektükrökben, mint annyiszor nyolc évvel ezelőtt.
-Hát igen! Teljesen jogos,- gondolatban jól felpofozom magam. Végül is én hülye, mit kereshetne itt, ha nem ételt? Chleo, ne legyél ennyire idióta!- korholom magam, és ekkor érzem ahogy Jake elkezdi rángatni a kezemet.
-Chleo....- rikkantja el magát, majd tágra nyílt szemekkel néz fel Rick-re.- Ki a bácsi?- pillantgat kettőnk közt, én pedig kénytelen vagyok nyelni még egy nagyot. Mégis mit mondhatnék neki, hogy életem szerelme volt, de én elhagytam? Amit bánok is meg nem? Bánok meg még mindig nem közömbös a számomra, és... nem, mert tudtam, hogy arra volt szüksége. Hiszen tudom, hogy nem tudott kellőképpen koncentrálni a munkájára, és az ő munkájánál ez fontos.
-Öhm... - kezdenék bele ahogy Rick-re pillantok, de az unokaöcsém gyorsabb, így előre lép és ki nyújtja az apró kezét felé,- Jake vagyok,- mielőtt valamit mondhatna ami még kínosabbá tehetné ezt a helyzetet közbe szólok és mellé lépek.
-Jake,. Ő itt egy... régi barátom,- pillantok fel félve Alarick-re, hogy egyetért-e,- és Rick, Ő Jake. Linda fia,- jegyzem meg halkan.
-Mond, hogy nem csak gyors ételeken élsz azóta is?- próbálom feloldani ismét a helyzetet, mielőtt a fiú nagyon elkeseredne, még mindig nem tudja hogyan kezelje a szülei halálát, lehet, hogy valami orvost kéne neki találnom ez ügyben. Ahogy az autója felé mutat felvonom az egyik szemöldököm és elismerően füttyentek.
-Ejha! Az FBI jól fizet, mi?- engedek meg magamnak némi pimaszkodást, majd komolyan pillantok rá,- ne haragudj, de ez tényleg nem az én hibám volt,- emelem fel a két kezem,- tudod... egy őrült majdnem nekünk jött, akkor fékeztem le. De kifizetem a kárt, mindent én állok, én voltam a hibás,- mondom határozottan ahogyan a táskámban kezdek kutatni a csekkfüzetem után.
-Te ismered... vagyis ismerted anyukámat?- kérdez hirtelen közbe Jake ártatlan, kíváncsi módon, mire fújtatok egyet, nem tudom hogyan kellene elmondanom neki, úgy, hogy a gyerek ne túl sokan halljon, de úgy döntök hallgatok inkább.
-Nem, és Jake-n, sem látok semmi sérülést, de lehet meg kéne vizsgáltatnom egy orvossal.... nem tudom,- zavartan vonom össze az egyik szemöldököm, mire Jake újból közbe szól.
-Én jól vagyok, már mondtam!,- mondja kissé durcásan, mire halkan felnevetek.