Álmos reggel köszöntött Manhattan egyik kertvárosi otthonára. A ház előtti virágágyásokat pontban hatkor, az automatikusan működésbe lépő öntözőrendszer friss vízzel kezdte szórni. A begóniák, színes petúniák, apró, gondosan nyírt leander bokrok leveleiről ritmikusan cseppentek a vízcseppek a szép mozaik mintázattal kirakott bekötő járdára. Az újságos fiú pontosan negyed hétkor dobta a napi, kötegelt sajtót a küszöbre, ami egy heti színes női divatmagazinból és a New York Times-ból állt. Ez utóbbi nem hiányozhatott egyetlen Chester Street-en lakó, középosztályhoz tartozó család otthonából sem. Fél hétkor, vidám trillázással megérkezett a tejes autó, amelyik kicserélte az üres rekeszeket, hogy a helyére új, teletöltött palackokat rakjon. Gyakorlatilag nem volt olyan otthon amelyik nem a világoskék, óriási szemű, szájában egy négy levelű lóherét egyensúlyozó boci emblémával ellátott Trish and Sons’ Milk-től rendelte a tejtermékeket. Házhoz jött és mindig friss volt minden.
Pontosan hét órakor szólalt meg az ébresztőm, amely már évek óta így működött. A napi rutinom mit sem kopott az évek alatt. Negyed óra nyújtózkodás, öt percig a plafont bámulva, fejben eltervezve a napomat és kitalálva azt, hogy a határidő naplómban most vajon melyik órák lesznek szabadok, és vajon ötkor végre el tudok szabadulni a lányokkal tornázni? Mindig megígérem, hogy megyek, aztán az a vége, hogy még egy utolsó ruhapróbát, még egy utolsó anyagegyeztetést, egy utolsó simítást a varrónőkkel, még egy utolsó új ügyfelet sikerül beírnom. Végül nagy szabadkozások közepette írok nekik egy üzenetet, hogy ne haragudjanak, de ez ma nem fog menni. Két hónapja mindig ezt: ma nem fog menni. Ám nem csupán ez az oka. Sokkal összetettebb semhogy olyan egyszerű lenne róla beszélni. És egyikükkel sem vagyok olyan viszonyban, hogy megosszam velük. Talán meg sem értenék. Talán nem is kíváncsiak rá, hiszen a mi ismeretségünk azóta datálódik, hogy Rhett meg én összeházasodtunk. Férjes asszonyként egy olyan környezetbe kerültem, ahol magától értetődik, hogy adakozol, hogy eljársz hetente két napot a lányokkal aerobikra, vagy valami hasonlóra, a lényeg a beszélgetés, az aktuális pletykák megbeszélése. Részt veszel minimálisan egy napot a szokásos bridge partin, amit többnyire Cassandra Marrywather-éknél tartunk, mert a hagyományokat követve évenként változik. Talán négy év múlva rám kerül majd a sor. Magától értetődik, hogy megdícséred ha valakinek új frizurája van, egy új gyűrű virít az ujján, és te tudod, hogy ez a férjétől nem ajándék, hanem szimplán bocsánatkérés, a sokadik megalázás után. Én is tudom. A szüleim házassága tökéletes példa előttem arra, hogy milyen sok dolgot el tud rejteni egy csillogó otthon, egy csodásan nyírt pázsit, vagy egy gondozott rózsaágyás. Minden könnyet felisznak a virágok. Talán attól volt az anyámé is a környéken a legszebb.Minden annyira mű és annyira megjátszott, hogy egyszerűbb úgy tenni, mintha ez lenne a természetes, mint hadakozni, és kiabálva megpróbálni felnyitni a szemüket a nyilvánvaló képmutatásra. Az élet egy bizonyos színvonal felett olyanná válik, mint abban a filmben:Pleasantville. Egy fekete-fehér világ klisé díszletei között lavírozva lehetőség szerint nem kitűnni, nem válni egyedivé.
A férjem már korán elment itthonról, de az is lehet, hogy itthon sem töltötte az éjszakát, noha nem jellemző rá, mégis előfordul. Nem tudom, mert házasságunk egy éve alatt sosem fordult elő, hogy közös lett volna az ágyunk. Még a nászutunkon is külön lakosztályban töltöttük azt a bizonyos két hetet és csupán városnézésre, múzeumba vagy koncertre mentünk el közösen. Olyan helyekre, ahol szükséges volt együtt mutatkoznunk. Rhett kellemes és minden szempontból kifogástalan úriember, aki a legapróbb rezdülésből is észreveszi ha fáradt vagyok, ha haza akarok menni, vagy egyszerűen túl sok volt számomra az adott este. Ilyenkor udvariasan valami átlátszó, de azért még hihető kifogást megvillantva ment ki kettőnket és térünk haza az otthonunkba. A házba, amely gyönyörű, amelynek berendezése kifinomult ízlésről és gazdagságról árulkodik, egy otthonról amilyen a miénk is volt, amiben felnőttem, amiből mégis hiányzik valami. A melegség, a közös emlékek, bolond semmiségek, hangos nevetés, néha elfogyasztott az erkélyen hagyott bor, melyben utolsó sóhaja a hajnalnak még benne marad. Egy mohó mozdulattól elszakadt gyöngysor, szétpergő darabjai a köveken. A falnak simuló haj, lehelet mely a bőrbe szökik. Minden hiányzik, de valahol mégsem szabadna, hogy így legyen. Elnyomott érzelmek egy olyan házasságban, ahol soha nem is domináltak, már a jegyességünk alatt sem. Én elfogadtam. Akkor még. Most pedig már nem tudom, hogy vajon lehetne másképp?
Behozom az újságot és a tejet, integetek a szemben lévő házban lakó Barbara Skerver-nek, aki hozzám hasonlóan még egy könnyű pongyolában teszi ugyanazt amit én is. Az előkert friss illata az orromba szökik, a virágok pihegve ontják az illatos párát, a nap lassan felkúszik a vén platánok fölé és teljes pompájában terpeszkedik majd arany mosolyával a világ felett. Minden nyári nap pontosan ilyen, szinte alig van benne változás. Nem mondom, hogy többre vágyom, mert ez nem igaz. Inkább valamire, ami megérint, ami inspirál, ami kicsit megbolondít, valami, ami nem megszokott. Mégsem teszek érte egyetlen lépést sem.
Egy könnyű reggeli és egy zuhany után, nem sokkal fél kilenc után állok ki a garázsból és indítom el a napomat. Azóta, hogy felkeltem nem beszéltem senkivel, nem kérdezte meg senki milyen napom volt, hogy aludtam, mit álmodtam. Azt sem, hogy mi lesz ma a program, hogy mit és hol fogok ebédelni, hogy este ha végre hazatérek vajon mire vágyom azon kívül, hogy a magasított erkélyről bámulom Manhattan szétfolyó fényeit. A távolban a  Central Park lámpái, mint megannyi hazafelé igyekvő manó fénylő iránytűje a korom éjszakában. Nem változik semmi, a rutint szinte semmi nem töri meg.
Egyetlen asszisztensem van, aki mire én beérek már nincs ott. Elrendezi a postát, kiteszi a rendeléseket, az aláírásra váró szállítóleveleket, kötelezvényeket egy mélykék, bőrkötéses könyvbe helyezi. Két palack ásványvizet rak be a hűtőbe és egy doboz epret. Minden majdhogynem tökéletes, hogy elkezdődjön a napom, és még mindig ott vagyok, hogy az első vendég megérkezéséig nem beszéltem senkivel. Anyám a szükségesnél többször nem hív. Ha csörög a mobil abban biztos lehetek, hogy oka van annak amiért felhívott és ha elmondott mindent, akkor meg is szakítja a beszélgetést. Tíz percnél tovább nem nagyon beszéltünk még telefonon hosszabban. Az apám nem telefonálgat. Ha akar valamit, akkor egyszerűen becsenget az otthonunkba, vagy besétál a szalonba. Annak a híve, hogy a fontos dolgokat nem lehet telefonon megbeszélni. Neki pedig más közlendője soha nincs. Parancsol. Mert kérni azt sosem tudott.
Nem sokkal fél tizenegy után érkezik meg az első vendég, akivel ez lesz az első ruhapróba. Egy huszonöt éves fiatal lány, végtelenül szép tengerkék szemekkel, csodálkozó arccal és kecses tartással. Kezét mindig áttördeli egymáson, valahányszor arra terelődik a szó, hogy mennyibe fog ez az egész kerülni. Érzem rajta, hogy bár minden támogatást megkap, a pénz nem számít, ő mégis valami igazán egyszerűt szeretne. Megtaláltuk számára a megfelelőt és remélem, hogy neki is tetszeni fog. Meglepődöm, mert úgy volt, hogy az édesanyjával és a bátyjával érkezik, de mindkettőnek közbejött valami. Matha. Így hívják a lányt. Látom rajta, hogy elkeseredett, hogy számított rájuk, számított a véleményükre és tudom milyen érzés, amikor az embert cserbenhagyják. Egykor én is egyedül voltam kénytelen kiválasztani a saját ruhámat. A vőlegény ugye nem láthatott, nem mintha Rhett arcán bármiféle érzelem is mutatkozott volna, amikor az oltár elé sétáltam, és ő felhajtotta a fátylamat. Ugyanúgy nézett rám akkor, mint reggelente ha elé teszem a bacont, közepesen lágy tojással és egy bögre menta teával: hálásan és köszönettel. Hogy nem ezt várom? Miért, mégis mit várok?
Martha az ajtón belépve kissé bizonytalanul tekinget körbe, és amikor elé sietek láthatóan továbbra is felengedni képtelenül kerüli a tekintetem. Nézi a kiakasztott mintadarabokat, keresi vajon melyik lehet az övé. Kezeit még mindig összefűzi, még mindig átdördelgeti egymáson, még mindig kínosan pislog, húzza be félénken a nyakát a vállai közé.
Pár percen belül a hátsó tárolóból hozom elő az ő ruháját, melyen még a selyempapír és a nylon csomagolás is rajta van, hiszen kifejezetten az darázs derekára készült. A váll rész csodálatosan emeli ki a kerek, hamvas bőrt és a diszkrét kebleket. A bronzvörös haja ahogyan aláomlik olyan lesz a lehetetlenül fehér bőrével, mint egy áldozati szerepre készülő, riadt tekintető hercegnőé.
Negyed órába is beletelik, mire segítek neki felvenni, közben szabadkozik, elnézést kér, én pedig csak legyintek és biztatóan mosolygok rá. A tükör felé fordítom, hogy meg tudja nézni magát benne, és én is elégedetten pillantok végig rajta. Mesésen áll rajta, noha a derekánál még be kellene venni.
- Sokat fogytál megint. Lassan el fogsz tűnni mint a csonkig égő gyertya.- perlekedek vele, ahogyan egy nővér a húgával, akinek nem megfelelő az étvágya.
- Kár, hogy a bátyám nem láthatja….jó lett volna egy férfi véleménye is, aki nem a vőlegényem….csak mert tökéleteset szeretnék.- lebiggyedő, szomorú ajkak, én pedig nem tudom nem megsajnálni.
Aztán….
Az ötlet hirtelen születik meg a fejemben, amikor az üzlet kirakatán kipillantva megakad a szemem egy fiatal férfin. Annyi idős lehet mint Martha, vagy kicsit több, nem is tudom.
- Várj egy kicsit, mindjárt megoldom!- simítom meg biztatón a felkarját, mire csak egy értetlenkedő pillantást kapok, amely végigkövet akkor is, amikor az ajtóhoz futok, és kinyitva a szalon előtt elhaladó férfi után kiáltok.
- Hahó...uram, kérem….kérem, maga szemüvegben. Hahóóóó!- kiabálok utána, noha alig pár méter csak a távolság, de a zajos forgalom elnyomja a hangom erejét. Sokadszori kiáltásomra torpan meg és kíváncsian fordul hátra.
Nyakamban a mérőszalaggal egy elegáns kis fekete egyenkosztümben, diszkrét kontyba rendezett hajjal futok hozzá közelebb és próbálok először is elnézést kérni, hogy így ismeretlenül állítottam meg.
- Ne haragudjon, tényleg nem szokásom az ilyesmi, de….van itt benn a szalonban egy kishölgy, aki éppen menyasszonyi ruhát próbál.- mutogatok a hátam mögötti üzletem felé, még hátra is fordulok pár másodpercre, hogy aztán visszanézzek rá és úgy folytassam.
-...és hát a bátyja nem tudott eljönni….volna ránk egy húsz perce? Segítene nekünk, hogy férfiszemmel milyen látja őt ebben a ruhában? Kérem!- teszem össze a kezeim kérlelőn felé fordulva aztán az egyiket odanyújtva, hogy mégis tudja ki az aki így hirtelen a nyílt utcán lerohanta.
- Marianne Brenton vagyok, a szalon tulajdonosa.Segít nekünk ugye? Ígérem valamilyen módon kárpótolom az idejét….csak hát Martha...a kisasszony aki éppen a ruhát próbálja eléggé elkeseredett. Talán fel tudjuk vidítani.- próbáltam még valamivel meggyőzni, és ha a kezembe tette a kezét, hogy megfogja úgy a bemutatkozáson is túlestünk immáron.

Hét óra tájékán arra ébredt, hogy az ágy másik oldalát bitorló Matteo már nem fekszik mellette. Érezte, hogy nagyot rúg alatta a matrac, ahogy barátja eleinte csak annak szélére ülve kíván döntést hozni, hogy menjen-e avagy maradjon, majd végül öklével eltaszítva magát indult útnak. Luciano, az arca előtt tartott keze mögül kipillantva még látni vélte, ahogy kisurran az épp, hogy a testének elegendő helyet biztosító résen, majd, amilyen halkan csak tudta, betette maga mögött az ajtót. Ő hiába volt puhatolózó, a házban élő megannyi ricsajozó nő annál kevésbé tett azért, hogy Lulu a lehető legproduktívabban próbálja kipihenni az időeltolódás okozta fáradalmait. Már uszkve három napja volt annak, hogy New Yorkba repült, az ottani ritmust felvenni azonban képtelen volt, és az időzóna legkevésbé se tett a kedvére. Fáradt volt, nyúzott, és, ahogy érkezése napján Matteo is mondta, tudni lehetett, hogy az akkori aktivitása és tettvágya órákban mérhető csupán, utána viszont ledönti a lábáról a két országot áthidaló időkülönbség. Ha tehette csak aludt, viszont ez azzal járt, hogy akkor bizonyult a legaktívabbnak, mikor mások már aludtak volna, ő pedig legalább akkora zajjal volt, mint ahogy az ő alvási metódusában a többiek lézengeni bírtak a házban. Úgy vélte, legalábbis szavakkal ki nem mondott gondolatai azok voltak, hogy a Matteoval közösen lakott szoba előtti folyosórész soha nem volt még olyan izgalmas azelőtt senkinek, mint amikor ő éppen méltóztatta kialudni a nyolc óráját. A folyamatos lábdobogás, és a tinilányok között dúló ádáz viták szüntelenül ott zajlottak, ő pedig, hogy valamelyest elősegítse az alvás folytatásának szándékát, nem egy, de rögtön két párnát is a fejére szorított.
Másodszor kilenckor tért magához, akkor már úgy tetszett, hogy véglegesen. A pihepárnákat lependerítette az arcáról, egyiknek a sarkát még markolta, mikor karját elnyújtóztatta az ágyon. Körbenézett, és homályos látása végett nem a telefonján, annál is inkább a tetőtéri ablakon beeső napsugár szögéből kívánt tájékozódni az idő kapcsán. Tenyerének élével dörzsölte járomcsontját, bőre alatt vadul sercegett az erős borosta. Reszelős sóhaj bukott ki ajkai között, és a szemüvege után tapogatózott, vaktában pedig épp, hogy megtalálta, nem pedig leverte. Gyakran heves és szenvedélyesen gesztikuláló emberként hozzászokott már ahhoz, hogy a táskájában lapul egy tartalék okulár, de nem kívánta ilyen hamar mozgósítani is azt, így, mikor kézfeje ismerős tárgyat ért, lágyított a mozdulatain, majd pápaszemét az orrára tűzte. Talpai puhán puffantak a földön, telefonját felmarva az éjjeliszekrényről már lódult is az ajtó irányába. A mögül a réseken át erős kávéillat szűrődött be, ami egyre csak hívogatta, ezért a lépcsőn lefelé már gyorsított is léptein, hogy sietősen a konyhába is fordulhasson.
- Viola néni! –szólította meg a neki háttal tevékenykedő nőt, aki, mikor az erős hang a hallójáratába csapódott, összehúzta magát. Lulu csak jót vigyorgott annak láttán.
- Az anyád jó istenit ijesztgessed te agyament! –vágott vissza rögvest, a kezében forgó fa spatulával fenyegetően kalimpált felé. – Nem is tudtam, hogy te még itthon vagy. Azt hittem te is mentél Matteoval –a termetéhez és alkatához mérten mély és érces hang már sokkal lágyabbnak tetszett, mint azelőtt, mikor fegyverét Luciano arca előtt lengette. A fiú kérdőn vonta össze szemöldökeit, majd a nénikéje háta mögé szegődve, annak válla felett pillantgatott a serpenyőbe, végezetül azonban csak egyet emelt el a már kész pirítósok közül.
- Miért, Matteo hova ment? –jókorát harapott az aranybarnára sült kenyérszeletből. Elégedetten hümmögött. Pont annyira volt vajas és sós, mint ahogy azt ő szerette.
- Mi vagyok én, az anyja? –felelt kérdéssel a kérdésre. Lulu enyhén és feddőn vonta feljebb fél szemöldökét.
- Már meg ne bántódj, Viola néni, hisz tudod, hogy szeretlek, de téged az soha nem zavart, mikor mások életében kellett vájkálni, hogy az anyja vagy-e, vagy sem.
- Na megállj csak! –határozottan és erősen csapott felkarjára. – Hálátlan dög!... Inkább azt mondanád meg, hogy hány tojásból kéred a rántottát –fájósan, noha pimasz somolygással fogadva el sebzettségének tényét dörgölte az ütés helyét, gondolkodás közben halk, monoton búgó hangot hallatott.
- Legyen három. Ha van hozzá bacon. Ha nincs, akkor négy –fordult, hogy a polcról lekapva egy bögrét megtöltse azt a kávéfőzőben még magát illegető pár kortynyi itallal, majd megcukrozva a mikroba helyezte. Egy perc elteltével, ami a némaság jegyében telt el kettejük között, elővadászta a kávéját, felkutyulta, hogy az apró cukorszemek feloldódjanak, majd felöntötte a tejjel, és helyet foglalt az asztalnál. Sebtében kapott a telefonja után, hogy elküldjön Matteonak egy „merre vagy?” üzenetet, majd lezárva a készüléket, megragadva kiskanalát formált örvényt a barna italba.
- Ilyenkor már dolgozni szoktál –törte meg végül a csendet, kómás tekintete jószerint lyukat égetett nénikéje hátába.
- Megkértem Amanda-t, hogy ma nyisson ő –kötényébe törölve a kezét lépett a tűzhely elől a konyhapulthoz, hogy Luciano igényei szerint felverjen három tojást. – Tudod, a minap Bernardo bátyád, mikor évenkénti egyetlen alkalommal felporszívózott, eltörte a csövét, úgyhogy, mivel neki halaszthatatlan dolga támadt, természetesen én vagyok az, akinek el kell mennie, mert amilyen fatökű, képes volt a „személyes átvételre” kattintani a „szállítás” helyett –korholta idegesen, mikor a villával vad, körkörös mozdulatokat írt le a tojásban, majd jókora mozdulattal belesuhintotta azt a serpenyőbe, ahonnan magasra csapott a már forró olaj. – Na basszus! –kezeit a magasba lendítve, hangosan szisszenve nézett végig nem csak fedetlen alkarjának bőrén, de ruháján is.
- Azért óvatosan! -nagyokat pillogva nézte, ahogy Viola elbajlódik felsőjének tisztításával. - Ha gondolod, elmehetek érte, Viola néni –hangja a szokottól eltérően halk és puhatolózó volt, míg ujjait a bögre körül fonva össze könyökölt fel az asztalra, és dőlt némileg előre, hogy próbáljon a nő profilján érzelmeket kiolvasni. – Ha már úgyis nálatok lopom a napot, és még az a félkegyelmű is magamra hagyott, ennyit igazán megtehetek. Amúgy is járnom kéne egyet, mert ezer éve már, hogy rendesen megmozgattam magam. Legutóbb aznap, amikor jöttem, és lementünk Matteoval a pályára ütögetni egy kicsit –megemelte a poharát, és nagyot húzott az italból, és kelletlenül fintorgott. Nem az ízével, annál is inkább a hőmérsékletével támadtak problémái. Nem szerette a hideg kávét, márpedig a tej kihűtötte, de nem vette volna a fáradtságot, hogy felálljon, és újból megpörgesse. – Úgyhogy csak küldd át üzenetben a címet, aztán reggeli után már indulok is, te meg mehetsz a dolgodra. Tudom, hogy mennyire a szíveden viseled az üzlet sorsát. Olyan vagy, mint Gustavo vagy, mint az apám… azok is, épp, hogy nem dőlnek a kardjukba, ha éppen nem valamelyik étteremben grasszálnak fel-alá, és, ha el is vannak marasztalva, biz'isten máson se jár az eszük, csak, hogy milyen jó volna ott lenni! –kelletlenül felsóhajtott, még szemeit is megforgatta véleményeként, és nagyot kortyolt a kávéból, csak, hogy minél hamarabb el tudja tüntetni.
- Tényleg?! Hát azzal egészen leköteleznél! –örömködött áttekintve válla felett, de figyelmével a rántottát tüntette ki, ami mellett egy másik, kisebb serpenyőben a bacon sült ontva magából az ínycsiklandó illatokat. – Utána nyugodtan ugorj majd be hozzánk, vendégem leszel egy kávéra, és kedvedre választhatsz majd a sütikből is –Lulunak nem is kellett több, hogy felcsillanjon a szeme. Nem tudta nem imádni azokat a mennyei édességeket, amiket Viola nénikéje adott ki a kezei közül –egy időben, még fiatalabb korában talán túlontúl is látszott rajta a rajongása, ugyanis akkoriban még ott fityegett a hasán az a bizonyos fókazsír. Nem ismerte a mértéket, és a mai napig különösen nehezen türtőzteti magát, hogyha ételről van szó.
Evégett is habzsolta be a reggelijét úgy, mintha azelőtt még soha nem evett volna. Az utolsó falat után felhajtotta a még a bögre alján lögybölődő egy kortynyi kávét, és nagyot szusszanva, elégedetten simította kezét a hasára. Nénikéje addigra már rég házon kívül volt, így nem láthatta, miféle örömöt okozott Lucianonak a laktató fogás, amit sietségében összeállított neki. Elvégeződött maga után, felcaplatott, hogy elkészüljön, majd percek múltán egészen kisimulva lépett ki a bejárati ajtón, utolsóként a háztartásból. Senki nem kötötte a másik orrára, hogy merre kíván tartani aznap, viszont az estéli közös vacsoránál mindig hosszas élménybeszámolóval rukkoltak elő a napközbeni eseményekről. Különösen Matteo-éra volt kíváncsi, aki azóta, hogy elküldte az üzenetét, nem méltatta válaszra.
Az örök, kolumbiai klasszikus, a La Camisa Negra szólt a fülében, mikor telefonja képernyőjét tanulmányozva, annak térképe szerint a következő sarkon jobbra fordult. Ugyan tíz éves korától fogva, mikor Bernardo-ék New Yorkba költöztek, számtalan alkalommal járt a nagyvárosban, mégis, ha nem volt navigátora, egészen könnyen képes lett volna lesétálni akár még a térképről is. Rendíthetetlenül haladt előre az úton, a női hangot, ami addigra többedszeri alkalommal is őt szólította, csak egy véletlennek köszönhetően hallotta, mikor a hallgatott zeneszám a következőre váltott. Elcsigázottan fordult hátra az ismeretlen, felé futtában közeledő hölgy irányába, akinek könnyítve a dolgán pár bizonytalan lépéssel szegődött a közelébe. Bár körbesandított, hogy másra is ráillene-e a „maga szemüvegben!” felszólítás, de, mikor konstatálta, hogy csak az ő orrán fityeg az okuláré –amit mutatóujjával feljebb is tolt orrnyergén-, kivadászta először csak fülhallgatójának egyik felét a füléből.
A mutatott irányba pillantott, mikor enyhén döntve felsőtestén elsandított a nő feje mellett, közben pedig a zsebéből kihalászott tartójukba helyezte az airpodsokat. Azon túl viszont sötét bogárszemei csak tanácstalanul meózták a nőt sűrű, hosszú szempillái mögül.
- Nem is egy, de rögtön két bajba jutott hölgy? –sóhajtott csalfa mosollyal, és órájára lesett. Nem sietett sehova, de a miheztartás végett megemelte a kezét, hogy leolvassa a számlapról az időt. – Mindig is tudtam, hogy a szebbik nem fog a sírba tenni –egészen szolid mosolya hirtelenjében váltott fogvillantós vigyorba. A felé tartott kezet elfogadta, egészen óvatosan, de nem túl finomkodón fogott rá a kecses kézfejre.
- Luciano Giovinazzi –ha akcentusos angolja nem lett volna elég hivalkodó a nem amerikai származását illetően, a neve említése teljesen egyértelművé tette. – Próbálkozzunk meg vele –óvatosan tulajdonította vissza a kezét, majd barátságos mosollyal a nő érkezésének irányába tartotta azt, felkínálva számára az elsőbbséget, aki vezetni tudja amúgy is bizonytalan tájékozódásában. – De szigorúan csak húsz perc! –tartotta fel az ujját nyomatékosítva, mikor elébe menve kinyitotta neki az esküvői ruhákat hirdető kirakat ajtaját, és mindeközben élénk, szórakozott vigyorral kémlelte Marianne bájos arcát.
Mindvégig a nyomában közlekedett, és, bár alaposan megnézte magának a fehér ruhákat, mintha bármit is értene hozzá, vagy legalábbis volna hozzájuk köze, összehúzva magát igyekezett semmihez se hozzányúlni, hogy még csak véletlen se koszolja össze a kihelyezett darabokat.
- Oh là là! Ciao bella! –egészen nemzetközivé változtatva a hangulatot lépett ki a tulajdonos háta mögül, hogy szemrevételezze a kisebb pódiumon álló hölgyeményt. Tagadhatatlanul szépnek találta a vörös hajú lányt, de csak arra tudott gondolni, hogy miért olyan istentelenül vékony… - Mamma mia… ha tudtam volna, hogy itt New Yorkban lépten-nyomon ilyen szépségekbe botlok, hamarabb jövök az államokba! –lelkendezett, mikor csípőre vágott kézzel mérte végig a Martha nevű lányt, majd szeme sarkából az üzletvezetőre is vetett egy pillantást.
- Luciano! –közeledett a menyasszony felé, kinyújtott kezével várta, hogy az apró, törékeny kacsó az övében landoljon. – De a barátaimnak csak Lou vagy Lulu –nem csak a vöröskének, hanem Marianne-nek is címezte ezt a kijelentést.
- Egészen el vagyok ámulva… Nem is tudom, mit kéne mondanom –újból az imént elhagyott helyére somfordált, ahonnan jobb rálátása volt a kishölgyre. – Lélegzetelállító. A ruha és a látvány egyaránt –ismerte be, nem csak Martha fizikumát, de a rá költött alkalmi öltözetet is dicsérve. Viszont annál bizonytalanabbul folytatta. – Bár bevallom, még ha rossz színben is tüntetem fel a nemünket, hogy nem vagyunk jók ezekben a dolgokban… Ugyan elképzelni se tudnék a jelen kinézeténél jobbat, de mégis mire kéne az én véleményemnek kitérnie? –érdeklődött a ruha készítője felé fordulva, tekintete azonban néha átvándorolt a próbababák karcsúságát és fehérségét megszégyenítő lányra. - Nem gondolnám, hogy bármi is jobban ki tudná hangsúlyozni a szépségét ennél a szolid, elegáns ruhánál -próbálta magabiztos mosolyával, és számtalan bókjával jobb kedvre deríteni az amúgy meglehetősen savanyúnak, és szomorúnak tetsző lánykát. Fogalma se volt róla, hogy csak a jelen pillanat váltja ki belőle a sótlanságot, vagy ez már egy állandósult állapot, minden esetre üde színfolt kívánt lenni a semleges térben.

it's a beautiful thing to meet

someone who makes you forget your troubles

Martha gyönyörű lány volt. Lehetetlenül fehér bőrrel, állandóan kíváncsi, bár visszafogott tekintettel. Hosszú szempillái végtelen gyorsasággal verdesték időnként sápadt orcáját.Ahogyan elnéztem őt ebben a ruhában, ahogyan kicsit tanácstalanul forgolódott a tükör előtt, szinte óhatatlanul a saját esküvőm jutott eszembe.
Nem különbözött az a nap semmiben a többitől. Nem voltam izgatottabb mint máskor és nem voltam különösebben szomorú, de felhőtlenül boldog sem. Nem azért mentem hozzá Rhett-hez mert szerelmes voltam, és ő sem azért vett el engem. Egy csendes és minden szempontból nyugalmas megállapodás volt, amely a jövőre nézve biztonságot és egzisztenciát jelentett mindkettőnk számára. A ruhámat az egyik kedvenc varrónőm készítette, és bár igyekezett mindenféle módon a lehető legtökéletesebbet alkotni a számomra, valahogyan még ez sem tudott javítani a helyzeten. Az esküvőmre úgy emlékszem mint egy csodás, napfényes, bárányfelhős, lágy széllel a hajamban kacérkodó szombat délutánra. A rokonok, a férjem rokonai, üzlettársak, a társasági életünk megannyi, akkor még ismeretlen szereplői. A szüleim, ahogyan álltak egymás mellett, anyám kifogástalan barack szín kosztümben, és a hajtókán egy ekrü selyemrózsával. Apám frissen pomádézott haja, és az álszent mozdulat amivel a vállánál közelebb húzza magához az anyámat. Talán hosszú idő óta ez lehetett az első meghitt mozdulat, amivel hajlandó volt azt a nőt megajándékozni, aki mióta csak az eszét tudta, rajongásig szerette. Ennyi lenne a szerelem? Egy elbillenő mérlegnyelv, egy serpenyő, amibe valaki többet tesz? Anyám arcán a mosoly igazi volt, apámén az áhitatos pillantás nem is lehetett volna megjátszottabb. Én őszintén néztem Rhett szemébe. Nem volt benne több mint amire ígéretet tettem, de kevesebb sem. A szavamat adtam neki, az egyetlent, amit sosem akarok megszegni. A felesége lettem. A legjobb barátja, a bizalmasa, minden ami szerelem nélkül csak lehettem. Azt gondoltam, hogy ez majd elég lesz. Az embert azonban sok más élőlénnyel szemben nem csupán az különbözteti meg, hogy képes az érzelmeit megélni, kimutatni, hanem az, hogy egyáltalán igénye van rá. Egy idő után mindenképpen. Én pedig súlyos hibát követtem el azzal, hogy hónapokkal ezelőtt valami olyan után kezdtem vágyakozni, amire egy világosan lefektetett játékszabály szerint még csak gondolnom sem lett volna szabad. Mindent kockára tennék, mindent amit elértem, amiért dolgoztam, ami a sajátom. Hogy miért mentem akkor mégis bele? Mert biztos voltam magamban. Rendíthetetlennek véltem a lelkem, úttalannak a szívem, amelyben nem volt helye a férjemnek. Ahogyan nekem sem az övében. Hittem naívul, hogy képes leszek így élni, hogy a szüleim példája sokkal nagyobb visszatartó erő lesz, ám tévedtem.
Martha megfordult és széttárta a karjait. Mint egy törékeny, szárnyát vesztett angyal. Összerezzentem, a fejem kicsit megráztam majd félrebillenő fejjel, elgondolkodva nézegettem őt. A vállánál enyhén lehulló ruha redőzete valahogyan nem volt az igazi. Láttatni engedte ugyan a kerek vállait, mégis úgy mutatott, mint egy túlméretezett és félrecsúszott válltömés. Az oka elég nyilvánvaló volt: a lányka túl sokat fogyott az eredeti méréshez képest, így az alakjára igazított ruha esése egészen más volt, mint eredetileg. Azon lehet igazítani, nem probléma. A pult mögé léptem, és a fiókból egy doboz gombostűt vettem ki, hogy a vállrésznél összetűzzem az anyagot.
- Ezen majd még igazítunk, de tényleg jó lenne, ha a következő próbáig nem fogynál többet.Eszel te rendesen, te lány?- néztem fel rá, miközben szakavatott mozdulatokkal tűzögettem össze az ujjrésznél a finom kelmét, igyekezve nem beleszúrni a bőrébe. Nyugodtan állt, maga elé pillantva a tükörbe és egy kicsit keserű hümmentéssel állapította meg, hogy igazam van.
- Szerinted tetszeni fogok neki?- kérdezte hirtelen, minden átmenet nélkül. Épp az utolsó gombostűt tűztem a ruhába, majd ellépve tőle megsimogattam a csupasz, lehetetlenül vékony karját.
- Martha. Azért kérte meg a kezed mert szeret. Azt hiszem akkor is tetszenél neki, ha egy zsákot húznál magadra és abban ugrálnál el az esküvőre.- mosolyodtam el, és ő végre elnevette magát. Nem tudom mennyire gondoltam komolyan amit mondtam. Inkább vigasztalásnak szántam, mert egy szomorú menyasszony rossz ómen, és bár nem vagyok babonás, mégsem árt óvatosnak lenni. Talán el is hittem amit mondtam, talán elhittem, hogy ők ketten boldogok lesznek, talán hinni akartam benne….mert van akinek sikerülhet. Van aki nem zárkózik el mereven a saját boldogsága elől. Micsoda botor bolondság!
Végül azt hiszem azért csináltam olyasmit, ami normál helyzetben még csak eszembe sem jutott volna, mert tényleg nem akartam őt ilyen elkeseredettnek látni. Nem szokásom vadidegen embereket az utcán megszólítani, még kevésbé beráncigálni őket a szalonba.
- Ihgen…- nevettem el magam az idegen férfi megszólalásán, és kicsit le is hajtottam a fejem, mintha talán szégyellni való lenne az egész, és tulajdonképpen egy kicsit kényelmetlenül is éreztem magam miatta. A hangja kedves, ugyanakkor különösen dallamos volt az angolja. Volt benne valami lágyság, valami idegen, ami arra engedett következtetni, hogy talán nem amerikai. Ugyanakkor a beszéde érthető és tökéletes volt. A bemutatkozás azonban teljesen nyilvánvalóvá teszi miért volt olyan különös az első megszólalása pillanatában.
- A nevéből úgy sejtem, hogy ha ön esetleg amerikai, a felmenői között minden bizonnyal lehetnek...hm….- hunyorogtam egy kicsit, mintha gondolkodnék, mintha nem lenne elég nyilvánvaló, hogy a név hangzása, a játékossága egyértelműen olasz volt. Rengeteg kiegészítő darabot onnan rendeltem meg, méghozzá egy aprócska, Tirrén tengeri szigetről. Tökéletes és lenyűgöző munkák voltak.
- Olaszok? Jól mondom?- nevettem el magam, engedve el az eddig szorongatott kezét, majd indultam előre, hogy navigáljam őt az üzletben.
- Húsz perc, természetesen. És higyje el nekem, hogy én már ezért is végtelenül hálás vagyok. Szegény lány...úgy volt, hogy a testvére és az édesanyja is vele jönnek a második ruhapróbára, de végül egyedül jött. És bár én itt vagyok, egyedül nem tudom szimulálni a lelkes tömeget. Szóval magára vár a feladat, hogy társuljon ebben velem. Erre! Vigyázzon, magára ne boruljon Lotti!- miközben haladtunk a járdától befelé az üzletbe, néha hátrafordulva magyaráztam neki, és odabent elkaptam az egyik próbababát, aki egy csodás, halványbézs menyasszonyi ruhát viselt. Bemutató darab, általában végül fél áron túl szoktam adni rajta, de van olyan, amit valami különös, érzelmi indíttatásból megtartok. A próbababák, szám szerint öten vannak, mindegyiknek külön neve van. Az a kis hetyke, szöszke, akinek Luciano nekiment, a Lotti nevet viseli….nem tudom miért. Ez jutott eszembe róla, mikor ráadtam az első darabok egyikét.
Marta ott állt az apró pódiumon, mögötte a tükör, éppen úgy ahogyan magára hagytam. Ujjait maga előtt összefűzve riadtan tekingetett abba az irányba ahonnan végül felbukkantunk. Egyszerre mosolyodtunk el, meghallva a férfi reakcióját, és a lány zavarodottan kapta a kezét a hajához, a láthatatlan, elkószált tincseket, mímelve fűzte a füle mögé, majd előre mozdította a kezét, és elfogadta a felé nyújtott jobbot.
- Martha vagyok. És köszönöm, hogy….meg a bókot is…- hogy próbáljam némiképp oldani a zavarát, és Luciano kérdését is megválaszoljam elléptem mellette, majd Martha-hoz léptem a pódiumra.Megálltam a lány mögött és a vékony derekára helyeztem a kezem két oldalról, majd kissé megdőlve kilestem mellőle Lulu felé.
- Nos….a vállánál kicsit összetűztem, nem tudom ebből mennyi látható, de azt jó lenne tudni, hogy egy férfi számára ez így előnyös, mármint ha maga lenne a vőlegény akkor így lenne előnyös ha látná a menyasszonyát….vagy inkább így?- néhány gombostűt kihúztam a ruha vállrészéből, ami miatt az eddig szabadon hagyott, fehér, kerek vállak felett összefodrozódott a ruha anyaga, kevesebbet mutatott a csupasz bőréből.
- Illetve! Ah egy pillanat, a kiegészítőt elfelejtettem.- elengedtem a ruhát meg a lányt is, és megint a pulthoz indultam, hogy egy csodás, közepes méretű gyöngyökből álló nyakláncot vegyek ki belőle, amelyet Martha nyakába helyeztem, hátul összekapcsolva, és szépen eligazítva. A gyöngyök kicsit sötétebb színűek voltak, így csodásan kiemelkedtek a lányka hófehér mellkasából.
- Mondja, így mit gondol?- léptem hátrébb megint, és így Martha háta mögül kezdtem mutogatni Lucianonak, szélesen gesztikulálva, ajkaimmal formázva a szavakat némán, a tenyeremet egymáshoz illesztettem, hangot persze nem adva ki, mintha arra kérném a férfit, hogy legyen kedves egy picit hatásosabban örüljön a látványnak, még akkor is, ha Martha nem éppen az a lány aki az ideálja, vagy ha az lenne, akkor meg pláne. Végül én is leléptem a pódiumról, és Lulu mellé állva gyönyörködtem a menyasszonyban.
- Mosolyogj kicsit drágám! Hidd el, hogy csodásan fogsz kinézni.Boris pedig boldog lesz, hogy egy ilyen csodás lány áll majd mellette az oltárnál.
Hogy én milyen voltam akkor az oltárnál? Nem látszott rajtam ami most ezen a lányon. A szomorúságnak még csak a nyoma sem volt, egyszerűen féltem. Féltem, hogy talán életem legrosszabb döntését hozom meg, ugyanakkor tudtam, hogy más út egyszerűen nem létezik. Nem létezhet.
- Átöltözöm. Köszönöm.- kurtán és furcsán mondta ki a szavakat, és nem várva választ, vagy bármi mást, egyszerűen lesétált a pódiumról, megemelte a ruha alját, és elindult a hátsó öltözők irányába. Ott maradtam én, meg a férfi, kicsit tanácstalanul, és bevallom őszintén, hogy rémesen bután éreztem magam ebben a helyzetben.
- Oh….hát rettentően kellemetlen számomra a helyzet. Mármint megkértem magát, raboltam az idejét, de valójában ketten sem tudtunk segíteni azon, hogy ez a lány, most szomorúan fogja elhagyni az üzletet. Én hozzá vagyok szokva a lelkes és mosolygós menyasszonyokhoz.- magyaráztam a kezeimet tördelve, és érezhető volt a hangomon, hogy roppant módon sajnálom, hogy feltartottam.
- Szóval bőven belefértünk a húsz percbe. Kárpótlásul…..hát gondolom nem lesz mostanság esküvője….de ha mégis, akkor feltétlenül keressen meg! A legszebb ruhára kedvezményt biztosítok. Az ajánlat átruházható bárkire.És még egyszer ne haragudjon…- a hangsúly fenn maradt. Szívesen beszélgettem volna még vele, de az ideje sajnos véges volt a számomra.  

Ahogy a nő szolid nevetését hallotta, Lulu arcán is jellegzetes mosolyának görbülete látszott kerekedni. A röpke, pár másodperces ismertség ellenére is kedvesnek, kifinomultnak és visszafogottnak látta, olyannak, aki ritkán vetemedik efféle hirtelenségekre, sokkal inkább tűnt olyanfélének, aki alaposan fontolgat és mérlegel, emiatt, még, ha nem is kifejezetten szégyenkezik miatta, de azon pillanatokban tudatosult benne, hogy mire is vetemedett. Luciano, ha lehet ilyen gyorsan ítélni, egészen aranyosnak vélte ezt a reakciót, és szűnni nem akaró vigyorral nézte, ahogy Marianne leszegett fejjel helyesel az általa ejtett szavaknak.
Kíváncsiskodó, már-már gyermeteg izgatottsággal, nyelve hegyét harapva várakozott, miként kívánja előcsalni a nő származását illető ötleteit, bár, szinte tökéletesen tisztában volt azzal, hogy legalább annyira akarja váratni, mint ahogy ő vonakodott, hogy miféle választ adjon a szívességkérésre –még úgy is, hogy tudta, már csak jó neveltetése végett is, hogy megkísérli kinavigálni a hölgyeket a bajból.
- Sì! –helyeselt rögtön, és, ahogy a nő, úgy ő is elnevette magát. – A felmenőim nem csupán olaszok. Az utolsó vérplazmájukig hamisítatlan taljánok, kik végett az én ereimben is tészta és paradicsomszósz folyik! –játékosan paskolta meg az alkarját, a bőrén halványkéken áttetsző ereket. Büszke volt a származására, és, ha nem is hirdette –hiszen nem is volt miért, annyira nyilvánvaló volt bőrének tónusa, hajának sötét, dús mivolta, és hadaró beszéde végett-, de ha kérdezték, teljes vállszélességgel vállalta, hova húz a szíve. Olaszország nagy szerelem volt számára, olyan, ami plátói, ami hamisítatlan, és ami soha nem szűnik meg létezni benne. Odavalósi volt, rendre azt vallotta, hogy hosszú generációkra visszamenőleg minden családtagja Itália szülöttje –és ha így volt, ha nem, nem kívánt más lehetőséget hagyni. Nem a más nemzetek iránt érzett bárminemű ellenszenv miatt, hiszen a világ szinte minden tájáról akadtak barátai, akik erősítették benne a mindenkivel szemben való elfogadást, de tény, hogy nem titkolta, hogy a nemzeti hovatartozás egy identitás. Ő pedig büszke volt erre az identitására, még ott, a Nagy Alma szívében is képes volt emiatt szívélyes mosolyra fakadni.
- Miért tesz ilyet a család egy közülük valóval?... –piszmogott, és korholta a számára ismeretleneket valós, halványan fellobbanó dühvel. Számára a család, a barátok többet jelentettek bárkinél és bárminél, kivétel nélkül úgy hordozta őket a szívén, mintha életének legkedvesebb, legszentebb ékkövei volnának. Soha nem lett volna képes egyiküket se ilyen módon elárulni, és a mindig kedves, barátságos arcát a kelletlen érzés vonta haragvóvá. – Egy pillanatig se aggódjon! Olyan lelkes tömeg leszek, amilyet azelőtt még nem látott! –biztosította heves gesztikulálással, amivel óhatatlanul is megbillentette az egyik próbababát, ami homlokegyenest vetette rá magát. Kezeit először kitartotta, hogy megfogja, végül, mikor esélytelennek látta a küzdelmet, inkább védekezőn húzta felsőteste elé a karjait.
- Azt nem mondta, hogy ilyen vérszomjas útonállókon kell átverekednem magam, hogy eljussak a bajbajutott hercegnőig –hevesen kalapáló szíve felett terpesztette tenyerét, ujjának hegyével feljebb tolta orrnyergén a lefelé indult szemüvegét. Szinte oktávot ugró hangszínét egy torokköszörüléssel rendezte, talán még mélyített is rajta, mikor újból a nőre nézett. – Köszönöm! –hálálkodott, mikor a Lotti néven keresztelt bábú a helyére került, és, noha idegenvezetője már meglódult, Lulu egy dacos pillantást vetett a menyasszonyi ruhás próbababára, csak aztán iramodott utána.
Nem volt jártas az efféle alkalmakban. Élete során egyszer volt szerencséje egy esküvői ruhapróbához, és nem volt több kilenc évesnél, mikor a megannyi egybegyűlttel egyidejűleg foglalt helyet a szűkös kanapén. Nem volt elég ülőhely, így az otthonosan mozgó alkalmazottak székeket hoztak az összecsődült olasz famíliának, Luciano pedig csak morcos manóként motyorászott az orra alatt, és, mikor apja az ölébe húzta, hogy Griselda nénikéje az ő helyére préselje magát, másra se tudott gondolni, csak, hogy miért nem volt elég szemfüles, és vett rajtot, mikor felbukkant az első szék a szeren egy teltkarcsú nő által cipelve. Apja erős karját a hasa előtt fűzte össze, és félő volt, ha sokáig úgy tartja, nem fog levegőt kapni. Ugyan Flavio nem mutatott hajlandóságot arra, hogy lazítson a fogáson, sőt, ha hevesen a véleményét kívánta hangoztatni, hevességében még erősebben fogta magához a cseppnyi Lulu-t, de csodával határos módon, megmaradt.
Harmadunokatestvére, apja unokabátyjának, Lodoviconak a legidősebb lánya, Serena esküdött, ezért volt a nagy felhajtás. A húszas éveiben járó, kicsit csúnyácska fiatal hölgy kellően közelinek érezte a komplett famíliát ahhoz, hogy a ruhaválasztásnál mindnyájuk véleményére adjon- nem csoda, hogy kísérete közel húsz főt számlált, amitől nem, hogy zengett az egész üzlet, de akkorra nem is fogadtak más vendéget. Hogy ő kilenc évének minden komolyságával miért ült a döntéshozók között? Ő volt a gyűrűhordozó, éppen emiatt számottevőnek érezte Serena, hogy unokaöccse is állást foglaljon, hiszen, mint ahogy a lány komoly elképzelésekkel érkezett, úgy Lucianora bízta, hogy a derekát átfogó szalag, ami alakját kívánta előnyösebbé tenni, milyen színű legyen, hogy Lulu leendő csokornyakkendőjét is hasonló színben varrassák meg. Azzal azonban senki nem számolt, hogy többek között, egészen meghaladva az idős, kevély nőket, ő lesz a legkönyörületlenebb ítész. Őszinte volt, és komoly, mint a vakbélgyulladás. Gyerek lévén azonban óhatatlan és elkerülhetetlen volt ez, ugyanis nem tudta, mikor sétál át szegény unokatestvére lelkivilágán, akit amúgy se kegyeltek az égiek, ha szépségről volt szó, és ezt Lulu az értésére is adta, mikor egy különösen előnytelen ruhában jelent meg a tisztes társaság előtt. Azon pillanatokban nem tudta volna megmondani, hogy kit látott haragosabbnak: Lodovicot, vagy magát az apját, akinek kellően főtt a feje a fiú neveletlensége végett.
A véleménye végül nem talált meghallgatásra. Szerinte az egyik legkirívóbb, és az arához leginkább nem illő ruha került felvásárlásra, tiszteletlensége végett pedig abban se adtak neki szabad kezet, hogy megnevezze a színt a szalaghoz, és a nyakkendőhöz. Gallérja alatt királykék színben illegette magát az anyag –ő, lévén az a kedvenc színe, a pirosra, de minimum a bordóra voksolt-, ami nem elég, hogy kellemetlen árnyalat is volt a számára, de szorította is a nyakát. Végezetül, mikor a párnát tartva a pár mellé állt, kénytelen volt farkasszemet nézni a még mindig dölyfös, pár másodperccel később Mrs. Gesualdo-vá váló menyasszonnyal, majdan feleséggel.
Martha esetében azonban nem kellett bajlódnia azzal, hogy megjátssza magát –nem különösebben volt rá szükség, még ha a lány egészségét illetően akadt is néminemű aggálya. Szép volt, hamvas, arca pedig bájosabb volt, mint bármely porcelánbabáé. A baj épp csak abban rejlett, hogy pont annyira volt érzelemmentes, mint azoké a báboké.
- Örvendek a találkozásnak, Martha! –az apró, törékeny kézre biztatóan fogott rá, élénk mosolya színt csempészett a fehér közegbe.
Tanácstalanságát elismerve hangot adott kétségbeesettségének, az abból való kinavigálást, pont, mint a boltba való eljutásának esetében, Marianne-től várta. Bal kezével jobb felkarját fogta, ujjával állán, szakállal keretezett ajkain dobolt; talán még hümmögött is, mikor a szalon tulaja magához ragadta a szót. Szemüvege mögött a szemeit szűkítette, ráncolt szemöldöke nem rosszallását, annál is inkább tanakodását sejtette.
- Hm… és valahol a kettő között? –mutogatott kezével a lány válla irányába, de végül saját magán kívánta azt prezentálni. – Tehát, hogyha csak a vállcsúcsig érne? –kézfejének kisujj-felőli élét húzta végig az említett helyen, végül csak újból hümmögött egyet, és visszaállt az alapállásba: ujjával ajkain vert monoton ütemet.
Mindenre kíváncsi tekintetével végigkísérte a nő útját, és derűsen elvigyorodott, mikor Martha nyakába került a kiegészítő gyöngyfüzér.
- Bellissima! –konstatálta vidoron, a szeme sarkából látott nógatás végett azonban egy elnyújtott, tanakodó „ő” hangzóval kívánt még időt nyerni magának, hogy mindezt folytatni tudja. – Tudom, hogy az én szavam vajmi keveset számít, hiszen csak egy vadidegen vagyok az utcáról. De… -a pillanatnyi hatásszünet közepette, szelíden elmosolyodott. – Higgye el nekem, Martha, hogy maga gyönyörű, és a vőlegénye hálás lehet, amiért magát mondhatja a menyasszonyának! Egy valamit azonban jegyezzen meg: a nap végén nem az számít, hogy mások mit gondolnak rólunk, vagy, hogy másoknak kívánjunk megfelelni. Csak az a fontos, hogy magunkban keressük a boldogság forrását, és minden cselekedetünk magunkért szóljon, ne másokért és az ő érdekükben. Mert, ha azt látják, hogy ki vagyunk békülve magunkkal, abban tapasztalják meg ők is az örömüket –maga se volt teljesen biztos abban, hogy miért azok a szavak hagyták el a száját, amik, egyszerűen a lány kishitűnek tetsző kiállását látva szükségesnek érezte, hogy barátságos mosolyával minderről biztosítani tudja.
Mikor Marianne mellé állt, csak futtában vetett pillantást profiljára, amúgy kitartóan figyelte a pódiumon álldogáló lányt, és egészen addig mosolygott, mígnem mindenféle előjel nélkül megemelte ruháját, és lelépett az emelvényről. Arca elkomorult, sötétbarna íriszeiből kisütött a feszültség, az idegesség, hogy megint, mint annak idején, valamit elbaltázott egy újabb aránál.
- Tán rosszat mondtam? –vékonynak tetsző hangja egészen halk volt, mikor Martha után nézett, majd tekintete Marianne-n állapodott meg.
- Ne érezze kellemetlennek, az időmről pedig én, nem maga döntött –szembefordult a nővel, és, még ha nem is hivalkodón, de rámosolygott, a tőle elhangzó folytatás végett pedig halkan nevetett egyet. – Való igaz, hogy nem most tervezem házasságra adni a fejemet, de mindenképp megjegyzem, hátha akad majd valaki, aki esetében élni tudok az ajánlatával –hálásan biccentett, és nem tudott nem a balga Matteo-ra gondolni, aki felől meg volt győződve, hogyha tovább folytatja az udvarlást, és a rózsaszín felhők felett három méterrel fog, ahogy Ennio mondotta volt, hömpölyögni, akkor hamarabb fog megnősülni, mint azt képzelték volna.
- Mit szólna… -kezdett bele, ajka szélét zavartan rágcsálva pedig újból nekiveselkedett. – Mit szólna, hogyha amíg segít, hogy Martha ki tudja magát verekedni a ruhájából, addig én elmennék, és vennék egy kávét? Vagy teát… Feltéve, ha a húsz percből maradt időben szeretne társaságot magának, és fel akarna töltődni a következő vendégig –hozakodott elő az ötlettel, az ajkain ülő mosollyal pedig egészen úgy festett, mint egy bohókás golden retriever.
- Hogy issza? –kérdezett újfent, szinte meg se várva a beleegyezést, és egy lépéssel közelebb is lépett a bejárathoz.

it's a beautiful thing to meet

someone who makes you forget your troubles

A Pearl Petal volt a mindenem. A szalon amit én hoztam létre, én álmodtam meg és én jutottam el vele Brooklyn egy aprócska, szinte a múlt század ötvenes éveit idéző kis boltocskájából az Upper East-Side egyik felkapott negyedének közepére.
Még jól emlékszem arra a pillanatra amikor ott, Brooklynban megnyitottam. A régi fakeretes, osztott üveg ablakokat barack színre festettem, könnyű mályvaszín organza függönyök hintáztak a júniusi reggeli szellőben. Az ajtó fölé apró harangot szereltettem, melynek tetején hetyke tündér csücsült, szőke fürtjeinek tetejére egy apró tulipán virágot formáztak. Üveggel fedett volt a kisebb méretű, szinte csak adminisztrációt szolgáló pult. Odabent a barack és a mályva színek domináltak. Puha, bársonnyal bevont székek és kerevetek sorakoztak a próba sarokban, és a ruhákat a szomszédos helyiségben tároltam, elsősorban azért mert annak a hőmérséklete és a páratartalma is megfelelő volt. A falakon a polgárháború idejét idéző déli tájak, a végtelen ananászültetvények, a rajtuk dolgozó apró, ecsetnyi mintázatú emberek. Odafigyeltem mindenre, igyekeztem úgy berendezni a helyet, hogy az érkező vendégek kényelmesen tudjanak helyet foglalni, és szemrevételezni a sokszor tíz ruhát is felpróbáló menyasszonyt. Akkor még nem volt asszisztensem, mindent egymagam intéztem a nyitástól a zárásig. Nem volt okom azonban panaszra, mert az életem teljes volt így, és azt csinálhattam amit akartam. Bár ez csupán részben volt igaz…
Miéta. Így hívták a lányt, aki egy napon belépett a brooklyn-i üzlet ajtaján. Arca szabályos volt és gyönyörű, kerek, csodálkozó szemeiből mintha Jan Vermeer gyöngyfülbevalós leánya tekintett volna vissza rám. Olvadt borostyánszín haja kócos csigákba rendeződött, kipirult volt a rohanástól, hogy időben, még zárás előtt sikerüljön elcsípnie. Sajnos nem tudott korábban jönni, mert dolgozik, és így is öt perccel korábban kellet jönnie, hogy a gyorsvasút pontban négykor induló járatát elcsípje. Akkor, azon a napon két órával később zártam be, és ő másnap és harmadnap is eljött, noha már régen nem a ruhákról volt szó. Már nem emlékszem hogyan hívtam őt be az üzlet legtávolabbi szobájába, a műtermembe, ahova alapvetően nem hívok be senkit, csak azokat akiket tényleg meg akarok festeni. Már nem emlékszem, hogy miért vette le a könnyű kardigánját, arra sem, hogy aztán én miért kérdeztem meg váratlanul, hogy nem engedi meg, hogy megörökítsem?Nevetett. Azt hitte le akarom fényképezni esetleg egy ruha katalógushoz. Aztán percekkel később az elhaló nevetése közepette, csodálkozóan óriási szemekkel, kíváncsian félrebillenő fejjel vizslatta, hogy vajon komolyan gondolom e amit mondok. Ahogyan abban sem volt biztos, hogy nincsenek hátsó szándékaim, amikor arra kérem, hogy vegye le a ruháit.Nem vonzódom a nőkhöz, egyszerűen gyönyörűnek találom azokat a lehetetlenül kecses vonalaikat, mintha a természet egy könnyű, tavaszi kergetőzésre invitálná az íriszeimet.
Három héten át járt hozzám, és miközben beszélgettünk, a kezemben az ecset megállás nélkül futott, bele a végtelenbe. A vászon megörökítette munkám nyomán Miétát a világ számára. Megörökített valamit belőle, ami csak annak az időnek, annak a pillanatnak szól, és ugyanolyan már soha többé nem lesz. A festményekkel meg tudjuk állítani az időt, a festmények megőrzik egykori szépségünk esszenciáját. Amilyenek voltunk, amely ajándékot a természettől kaptuk, és amelyet gonosz kufár módjára szépen lassan vissza is vesz tőlünk. Elfogy a szusz, elfogy a szépség, a tűnékeny idő bekebelezi, és ami a tükörből visszanéz majd sok évtized múlva, csak az emlékekben fürdőző bánatos porhüvely.  
Sokáig gondolkodtam, hogy esetleg megtartom a képet, tökéletes lett volna a hálószobám egyik üresen ásító, tojáshéj színű falán, ahonnan Miéta mosolya és a kócos, borostyán loknikkal keretezett arca nézett volna vissza rám, ajkain egy lehetetlenül vonzó álmos vörös rúzzsal. Végül aztán hirtelen felindulásból neki ajándékoztam, utólag ráfestve egy áttetsző, búzakék hálóinget, apró masnikkal a mellrésznél, hogy pőreségét csupán sejtetni engedjék az ecsettel megrajzolt fények.
Manhattan-ben csupán három éve működik a szalonom, és itt még nem láttam senkit, akit meg mertem volna szólítani, vagy megkérni, hogy üljön nekem modellt. Az igazság az, hogy mostanában nem is nagyon ragadtattam magam alkotásra. Az érzelmeimet időnként vihart ígérő tájképekbe, a Central Park meghajló, eső rágta fáinak megfestésébe teljesítettem ki, és egyetlen képbe, ami idén tavasszal ihletett meg, és amelyet úgy loptam magamnak, a pillanatot, a meg nem engedett másodpercet, amikor a férjem hálószobájába, ahova be sem léphettem volna, meglestem őt ahogyan alszik. Soha nem láttam őt azelőtt így, és tudtam, hogy bele tudnék szeretni csak abba ahogyan így nézem. Aztán megfordultam és csendesen becsuktam magam mögött az ajtót, ott hagyva a lehetetlen, az elérhetetlent, ami oly közel volt, hogy a gondolataim közepette elhalt a cselekvés merészsége.
A mai napban nincs semmi különleges, minden pontosan ugyanúgy történik mint máskor, attól az apróságtól eltekintve, hogy olyasmire ragadtatom magam, amire korábban nem volt példa. Mégis, ahogyan ott állunk az üzlet előtt a a férfi a szemüvege felett mosolygó bogárfekete szemekkel, meg a dallamos olasz akcentusával, én meg a kérlelésemmel, van a helyzetben valami derült és megmagyarázhatatlan esetlen báj. Hálás vagyok amiért megpróbál kisegíteni Martha ruhájával kapcsolatosan, és nem az ő hibája, hogy végül nem járunk sikerrel. Jót akarunk. Ő is meg én is, noha már látnom kellene előre, ahogyan Martha a kezét nyújtja Luciano felé, hogy inkább elutasító lesz. Nem feltétlenül a férfi személye miatt, hanem mert talán érzékenyen érinti, hogy számára két vadidegen ember mond véleményt élete legfontosabb eseményének ruhájáról. Megértem őt valahol, ugyanakkor a magam részéről nem tulajdonítanék neki akkora jelentőséget. Ennek azonban hangot nem adok, inkább igyekszem ebből a helyzetből kihozni a legtöbbet. Hálásán mosolygom Luciano--ra mikor a segítségemre siet, hogy mégis miképpen kellene annak a vállrésznek állnia és miközben őt figyelem, kíváncsian felvont szemöldökkel, addig igazgatom az anyagot, amíg azt nem mondja, hogy így tökéletes. A nyaklánc sem hozza lázba Marthat, noha az olasz férfi tényleg minden lehetséges módon igyekszik a kedvébe járni, végül ott maradunk ketten, Martha nélkül, kicsit talán csalódottan. Én mindenképpen az vagyok.
- Az égvilágon semmi rosszat nem mondott.- rázom a fejem, a hangom kicsit halkabb, ahogyan én is az elsiető lány után nézek, majd vissza Luciano-ra.
- Megkíséreltük a lehetetlent. Én még magát is belerángattam ebbe, de van olyan helyzet, amit úgy tűnik nem lehet megmenteni. Tudja….mint a királylány akiért hiába mászik meg valaki magas...maaaagaaas... magas tornyokat, amik felkúsznak egészen az égig, ha az a királylány nem akar lemászni.- vontam meg a vállam egy visszafogott, de őszinte mosoly kíséretében.
- Nagyon örülnék neki….- vágom rá, talán kicsit túl gyorsan is a kérdésre a választ, hogy mit szólnék, ha a fennmaradó időre a társaságomban maradna. Mivel Martha valószínű elmegy, a következő vendég pedig közel másfél óra múlva jön, nem igazán terveztem semmit csinálni addig. Bár mindig el tudom foglalni magam valamivel, unatkozni nem szokásom.
- Mármint...igen, a kávé jó ötlet. Addig megyek és segítek neki kihámozni magát a ruhából. Egyébként két cukorral és tejszínnel, vagy tejjel mindegy és hosszú kávé. Hogy is van maguknál olaszoknál?- emeltem meg a kezem és a mutatóujjam a levegőbe bökve megpörgettem a láthatatlan kulcscsomót.
- Ha azt mondom latte-t kérek, akkor tejet kapok érte, merthogy a latte maguknál a tej?- nevettem el magam, mert emlékeim között még élt egy üzleti út, úgy fél évvel ezelőtt, mikor Milánóban jártam egy esküvői ruhakiállításon, és szépen megjártam, amikor lattét kértem egy kávézóban, és egy csésze meleg tejet kaptam.
- Szóval maradjunk a hosszú kávénál két cukorral és egy kevés tejjel.- legyintettem szórakozottan, majd indultam el hátra, amerre Martha is ment. Kisvártatva, amikor a férfi már az ajtóban volt hirtelen megfordultam, majd utánaszóltam azelőtt, hogy kilépett volna.
- Luciano!- ha megállt és visszafordult, csak mosolyogva biccentettem, majd egy játékos pukedlizéssel is megtoldottam, remélhetőleg ez már végképp elég lesz ahhoz, hogy ne nehezteljen rám azért, mert berángattam az üzletbe, tulajdonképpen majdhogynem feleslegesen.
- Grazie mille!- fordultam el aztán, és mentem, hogy segítsek a lánynak megszabadulni a ruhától. Mire odaértem, már félig le is hámozta, az arca szomorú volt, kicsit csalódott és nagyon gondterhelt.
- Legközelebb majd együtt eljöttök. Figyelj! Ha gondolod, akkor keress olyan időpontot ami mindenkinek jó, és nem baj ha zárás után értek rá, szívesen visszajövök és kinyitok nektek, akár este nyolckor is.
Talán ez volt az a pillanat, amikor végre, azóta, hogy belépett ma a szalon ajtaján egy csöppnyi, reménykedő mosolyt láttam felragyogni a sápadt és vékonyka arcon.
- Tényleg?
- Ha mondom. Nem szokásom össze-vissza ígérgetni.Megvan a számom, ha tudod mikor lenne jó, csak csörögj rám. Akár hétvégén is, nem gond. Csak mosolyogj már, te lány!
- Nagyon megbántottam a férfit?- biccentett fejével a bolt felé, és látható volt rajta, hogy röstelli nagyon a dolgot.Én azonban csak legyintettem, hiszen minden bizonnyal Luciano is így tett volna, ahogyan az előbb is mondotta volt.
- Ne aggódj! Nem hiszem, hogy megsértetted, nem olyannak tűnt.
Nagyjából tíz perc múlva az apró csengő a bolt bejárata felett dallamosan bimbamolt, ahogyan Martha elhagyta az üzletet, és újabb öt perc után megint megszólalt, amint Luciano, kezében két papírpohárral és finom kávé illatot vonszolva magával belépett rajta.
- Ah, ma már másodszor menti meg a napomat.- vettem át tőle azt amelyiket nekem szánta, és finoman emeltem az ajkaimhoz, ám nem azért, hogy igyak belőle, hanem aprókat fújkáljak rajta.
- Aztán meséljen, mit keres a népek olvasztó tégelyében egy olyan hamisítatlan talján, akinek az ereiben is tészta és paradicsomszósz folyik?- utaltam vissza a korábban általa használt kifejezésre, ami már akkor is megmosolyogtatott, és most is derültség költözött tőle az arcomra, ahogyan én mondtam.
- Ott egy szék, a pult mellett, üljön le nyugodtan.- biccentettem a fejemmel egy kényelmes, barackszínű puha bársonnyal bevont szék felé, majd a párjára, vele szemben, magam is leültem. Ugyan nem sok időnk maradt beszélgetni, de talán annyit megtudok majd tőle, hogy mi szél fújta ide Amerikába.

Feltehetőleg ő maga se tudta volna megmondani, hogy miért gondolta kötelező érvényűnek azt, hogy körülötte az embereknek minden körülmények között jókedvűnek kell lenniük. Nem maga miatt, annál is inkább szerette volna, ha a másik fél, vagy felek látnák az örömöt a mindennapokban, és nem csak akkor, amikor valami jeles alkalom végett derül vigyor az ajkukon. Már egészen kiskorától kezdve jellemezte, hogy bármi áron igyekezett ebben sikerrel járni, és minden erejét, minden bohóságát mozgósította ahhoz, hogy ne legyen, aki bármi ok végett is szomorkodik mellette. Olyan volt, mint egy szélütött, virgonc kutya, aki egészen addig kajtatja a figyelmet, amíg arra nem talál vevő partnert. Nem volt az a szégyenérzet, ami bármiben is vissza tudta volna őt tartani, erről többen is ódákat tudtak volna zengeni. Annak idején ő volt az ügyeletes lelki szemetesláda, és a habókos tökfilkó egyaránt, mikor még a Római Művészeti Akadémián tanultak Matteoval, és élvezte azt, hogy mások bizalommal voltak irányába. A művészekre, művésztanoncokra mindig is jellemző volt a depresszióra való a hajlam a visszajelzés hiányától, vagy a rossz visszajelzéstől függően. Az énekesek körében, ha lehet, még nagyobb a rivalizálás, mint bármelyik hangszercsoport, hangszeregyüttes esetében, de az ottani szak valahogy mindig törekedett, ha másra nem, a látszólagos szimpátiára. Luciano pedig igyekezett közbenjárni, hogy soha ne harapóddzon el az indulat. Volt, hogy nem vették komolyan. Talán többször is, mint remélni merte volna, mégse hagyott fel soha ezen foglalatosságával, és kitartóan küzdött azért a célért, hogy ne legyen ujjal mutogatás, máshoz való szükségtelen hasonlítgatás, és más sikereinek elbirtoklása. Szerencséjére, még, ha sokáig is tartott a kitűzött cél megvalósítása, többen akadtak, akik támogatták ebben.
Talán az ebbéli emlékeiből adódóan akarta, meglehet, már túlontúl kényszeresen és rámenősen, hogy Martha-tól legalább egy, őszinte mosolyt lásson, de, mikor a lány előre nem mutatott jelzések nélkül lepattant a pódiumról, szertefoszlottak a képzelgései. Nem ismerte, így a gondolatai nem különösebben lehettek relevánsak, de reménykedett, hogy voltaképpen nem az ő szavai voltak azok, amik végett a menyasszony hirtelen menekülőre fogta. A hátsó szobáig végigkísérő tekintet kivert kiskutyákat megszégyenítő lágyságú volt, épp csak nem nyüszített mellé, mint egy csahos eb.
- Komoly komplexusai lehetnek szegény lánynak… -osztotta meg zord véleményét, száját leheletnyit elhúzva, majd, mintha nem is mondott volna semmit, halvány mosoly kíséretében szegezte sötétbarna, élénk tekintetét Marianne-re. Bár tudni szerette volna, hogy hogyha nem is feltétlen javított, de rontani se rontott Martha kedélyállapotán, de tisztában volt azzal, hogy erre nem fog választ kapni, és ezt a bizonytalanságot egészen a sírig fogja vinni.
- Vagy csak szimplán nem a jó emberek próbálkoztak vele –fűzte hozzá a saját gondolatát Marianne szavaihoz. Hiszen meggyőződése volt, hogy pontosan azon személyek visszaigazolását várta mindennél jobban, akik feltehetőleg a lány bizonyítási vágyát erősítették a külvilág felé. Hiszen a szalon tulajdonosa egyértelművé tette, hogy a menyasszonyt felültették, azért búsult annyira. Luciano még látatlanban, ismeretlenül is haragot táplált az irányukba, de nem olyan mértékűt, ami bármilyen módon kiült volna fizikumára. Belül ugyan fortyogott, és a benne dúló méreg talán nem is az, sokkal inkább dacos morcosság volt, de ettől függetlenül ott volt, és vele is maradt, mikor csak a lányra, és annak őzikékre emlékeztető, nagy és keseredett szempárjára gondolt.
A gyors, helyeslő válasz hallatán nem bírta fékezni az ajkain elnyúlni látszó vigyorát, így egy bólintással kísérve leszegte a fejét.
- Rendben! –továbbra is mosolygott, mikor újból felpillantott, hogy szemeivel a nő kék szempárját kutassa.
- Két cukorral, tejszínnel vagy tejjel… -ismételte el az orra alatt halkan motyogva, hogy ne felejtse a nő igényeit. A kérdése végett azonban megütközve, elkerekített szemekkel sandított rá, mikor már egy lépéssel közelebb került az ajtóhoz. Megvárta, míg kiegészíti, mi felől is érdeklődik, a szavai közepette szélesedő vigyora pedig egy halk nevetésbe torkollott. Apró biccentésekkel, száját beismerően húzva el helyeselt.
- Nos… -kezdett bele, szétvetett karjai megadó magatartásról árulkodtak. – Tudom, furcsa nép vagyunk –ismerte be szórakozottan. – De, ha latte-t kért volna, azért felvillant volna a fejemben a vészjelző, hogy ne a sarki éjjel-nappaliba ugorjak be egy liter tejért –mondta rögtön utána, és, mikor a nő sarkon fordult, ő is úgy tett. Még válla felett, szolid mosollyal, alsó ajkát harapva visszapillantott. Mikor a nevét hallotta, már az ajtó kilincsét markolta, de érdeklődő tekintetét a hang irányába fordította.
- Che? –ösztönösen csúszott ki ajkain, míg várt a folytatásra. Kíváncsian pillogott felé, majd az olasz szavakat hallva derült arccal biccentett vissza a pukedlizést látva. – Con piacere! –válaszolta, és vállával, valamint alkarjával nyitotta ki az ajtót, miután lenyomta a kilincset, közben pedig az arcáról levakarhatatlanná vált a vigyora.
New Yorkban pont azt szerette, mint Rómában: bármerre is nézett, kávézók kacsintgattak rá minden kapualjból, így számtalan lehetősége nyílt a választásban, és nem kellett kutakodnia, hogy merre induljon. A távolról látható Starbucks logó ellenében egy közelebbi, hangulatos kávézót választott, ahol mosollyal üdvözölte a baristát, és a két cukros, tejszínes hosszú kávé mellett egy flat white-ot kért magának, egy cukorral. Míg várt, a telefonja kijelzőjét fixírozta, de Matteo-tól továbbra se érkezett válasza. Kelletlenül simította nyelvével fölső fogsorának élét, és megírt egy újabb üzenetet, majd, mikor a küldésre nyomott készült el a rendelése. A pultról elvett pohártartókba ékelte a két forró papírpoharat, közéjük egy-egy fa keverőt tűzött, és az ajtó feletti csengő csilingelő hangjával kísérve iramodott vissza a bolt irányába. Ha lehet, így a második alkalommal még kínosabban ügyelt, hogy ne kerüljön összetűzésbe a kirakati bábukkal –különösen Lottival ne, akire fel is pillantott, mikor mellé ért-, ugyanis, bár valószínűleg lett volna miből kifizetni az okozott kárt, apja nem biztos, hogy kitörő lelkesedéssel fogadta volna, ha New Yorkban töltött idejének negyedik napján már érkezett volna az üzenet, hogy elfogyott az összes pénze.
- Remélem nem várattam meg nagyon –mosolygott a nőre, mikor meggyőződve, hogy már semmi akadály nincsen előtte, felnézett a poharakról, amiket egészen addig bűvölt, hogy léptei nyomán ne folyjon ki belőlük a kávé. – Ha az ismertségünk nem csupán egy röpke negyed óra volna, minden bizonnyal eljátszottam volna, hogy hozok egy pohárnyi, felhabosított tejet… -élénken vigyorgott, mikor a fejben elregélt „ecc-pecc” útján kiszámolta, melyik Marianne-é, és a műanyag fedél peremére fogva kiemelte az újrahasznosított papírból készült tartóból a poharat és a keverőt, és átnyújtotta őket, megőrizve mosolyát. – De gondoltam, nem táncolok az idegein, úgyhogy egy hosszú kávé, két cukorral és tejszínnel –majd, ha elvette, a sajátját is eltulajdonította, és lepattintva róla a fedőt az ajkaihoz emelte, ugyanúgy fújkálva, mint ahogy azt a nő is tette. Mikor kortyolt belőle, rögvest emelte a másik kezét, hogy letörölje bajuszáról a sűrű habot. A kérdésére halkan hümmögött, majd, mikor hellyel kínálta, rögtön a mutatott irányba fordult.
- Köszönöm! –amíg megközelítette a széket, visszatette a poharára a műanyagot, csak aztán szabadította meg tőle újfent, mikor letelepedett a számára rózsaszínesnek tetsző ülésre, amiről persze a női, szakavatott szemek meg tudták volna mondani, hogy az pontosan milyen árnyalatban is tetszeleg, de neki az szigorúan rózsaszín volt.
- Nos… -a le nem foglalt kezével gesztikulált. – Be kell vallanom, hogy a bajbajutott hölgyek megmentésére áldoztam az életemet, ezzel a foglalatosságommal pedig Rómában már végeztem, úgyhogy gondoltam, nagyobb helyen próbálok szerencsét –a szájához emelt pohár pereme felett, sunyin vigyorgott a nőre, és kortyolt egyet a kávéból. Mikor megállapította, hogy az már jócskán iható hőmérsékletűre hűlt, visszapattintotta rá a fedelét.
- Az igazság pedig… -korrigálta magát rögtön, de továbbra is mosolyogva. - …,hogy a római iskolám és az ottani tanárom ajánlotta lehetőség végett ezt a tanévet New Yorkban fogom elvégezni, és majd a diplomám megszerzése előtt megyek vissza Olaszországba. Úgyhogy abszolút csak tanulni szegődtem el otthonról –két térdén támasztva meg alkarjait a semmi felett lóbálta a poharat, hüvelykujjával a fehér műanyag peremét pattintgatta. Akkor is, mikor nem beszélt, a nő arcának vonásait tanulmányozta, nem riadva vissza a szemkontaktustól, nem gondolván, hogy az esetlegesen kínossá válna.
- Nagyon tapasztaltnak tűnt az itáliai kávékultúrában, vagy legalábbis annak hibáiban –jegyezte meg, mikor hátradőlt, jobb bokájának külső oldalát pedig bal térdére vetette. Ölébe emelte a kávéját, másik kezével a nadrágjának felhajtott szárát piszkálta. – Csak nem jártas arrafelé is? –kérdezősködött derűsen, és újból megemelte az italát, hogy egy kortyot húzzon belőle.
- Egyébiránt –folytatta rögvest, ahogy csak elemelte az ajkait a csőréről. – Gyönyörűek a ruhái! Még így férfi szemmel is –vallotta be, és végigjáratta tekintetét a kiállított darabokon. – A húgom minden bizonnyal odáig lenne értük. Most tizenhat éves, úgyhogy nemrég ért abba a korszakába, amikor mindenkibe, főleg minden második hírességbe beleszerelmesedik, és a celeb „crush”-aival tervezett esküvőihez keresgéli a tökéletes esküvői ruhákat –újságolta, természetesen legkevésbé se nézve jó szemmel, hogy az ő kishúga már ilyeneken morfondírozik. – Na persze ő mindezt tagadja, de nem tudja, hogy nyilvános a pinterest táblája –nevette el halkan magát, jókedve azonban rögvest tűnődő mosollyá szelídült. Ugyan csak pár napja, hogy nem látta Zaira-t, de jobban hiányzott neki, mint bármikor azelőtt.
- Mindet Ön készíti? –mutatott körbe a helyiségben, majd tekintetét a ruhákról Marianne-re vezette.

it's a beautiful thing to meet

someone who makes you forget your troubles

Valahogyan az egész helyzetről egy könnyed, minden pillanatában a múlandóságot hordozó, olvadó napsugarú nyárutó jut eszembe. Amikor az ember csak töltődik, gyűjti az emlékeket, noha tisztában van vele, hogy már nem sok van hátra, hogy az ősz ott toporogjon a küszöbön.Megszoktam, hogy az emberek csupán kis időre bukkannak fel az életembe, hogy aztán amilyen hirtelen, váratlanul és annyi szépséget ígérve csupán azzal, hogy ismerhettem őket, felbukkannak épp olyan hirtelen mennek is tovább, élik az életüket. A művészekre alapvetően is a pillanatba való beleszerelmesedés jellemző. Megragad bennünket egy másodperc, egy soha meg nem ismételhető csoda, amely rabul ejt, ami arra kér, hogy megörökítsük, hogy a vászon és az ecset, a színek fogságába zárjuk, hangokba csomagoljuk, betűkké formáljuk, és már csak ennyi marad belőle.
Soha nem tudhatjuk mikor lép be egy múzsa az életünkbe, ahogyan azt sem tudhatjuk, hogy mikor és hogyan fog onnan majd egyszer távozni.Megszoktam, mondhatni, hogy minden találkozásom, minden beszélgetésem csupán rövid ideig tart, és ezt a kis időt kell kihasználnom, ha meg akarom jobban ismerni. Érdeklődő vagyok és kíváncsi. Mindenkire úgy alapvetően.
Bár Luciano-t eredetileg azért hívtam be az üzletbe, hogy segítsen egy kis lelket önteni az elkeseredett Martha-ba, végül úgy alakult, hogy a menyasszony szinte elmenekül a lelkes közönségünk elől. Nem mondom, hogy nem fordult már elő hasonló korábban is. Többször is megesett, hogy nem találták magukat elég szépnek, vagy a kritika volt velük szemben túlságosan éles, túlságosan bántó. Egy esküvőjére készülő lány, legalábbis ha szerelemből akar igent mondani a jövendőbelijének még ábrándozó, még hisz abban, hogy élete leggyönyörűbb napja lesz, mely meghatároz majd előre több évtizedet, amelyre ábrándos könnyes szemekkel fog visszaemlékezni. Én is így akartam egykor. Apró, fürtös-loknis kislányként a szüleim álomba illő esküvői fotóját bámulva a nappaliban a hatalmas versenyzongora felett. Milyen különös, hogy anya kizárólag akkor játszott rajta, ha az apám nem volt otthon, és olyankor is valami bús, merengő dallamot. Pedig tehetsége volt, szinte eljutott az ember lelkéig. Akkor még nem tudtam, hogy a bánatát, a keserűségét, a házasságának minden, világ előtt elhallgatott fájdalmát rejti bele egy-egy darabba. Én akkor, mindössze öt éves gyerekként azt hittem, hogy a házasság valóban egy tündérmese része. Ha nem is a csodás befejezés, de valami újnak, valami még különlegesebbnek a kezdete. Aztán alig tizenkét évesen szembe jött velem a rideg valóság, hogy az általam elképzelt idill valójában milyen mocskos, és mennyire poshadnak benne az érzelmek. Legalábbis apám részéről. Láttam őt azon a karácsonyi estélyen, amit a kerületi ügyész tiszteletére rendeztek, hogyan bújik meg egy nő ölelésében, hogyan hajtja a fejét a vállába, hallottam a mély, búgó nevetését, amelyet anyám mellett sosem….tulajdonképpen korábban még csak nevetni sem láttam őt. Önfeledten fogta át a nő vékony derekát, lehetetlenül lassan vonta közelebb magához, és még a vér is megfagyott bennem, amint láttam, hogy az apró, ifjú, rózsás ajkakra lehel csókot. Az apám! Felfoghatatlan düh, sértettség, csalódottság vett erőt rajtam, és a világomat, az eszményképemet, amit az esküvői fotón álló délceg és büszke férfiról alkottam, abban a pillanatban zúzta darabokká. Onnantól pedig már másképp láttam mindent.Onnantól anyám örök szótlansága, búskomorsága, vagy éppen merengése, a vágyakozó pillantásai, amellyel szinte könyörgött az apámnak, egészen új értelmet nyert. Alig kamaszodtam, amikor elhatároztam, hogy ezt velem soha, senki nem teheti majd meg. Persze egy dolog valamit elhatározni és egy dolog megtartani. Örökké szerelmes voltam, és örökké titkoltam. Az érzelmek csupán a négy falnak szóltak, vagy a rajzaimnak, amelyekben megálmodtam mindent, és papírra vetettem mindent ami bennem volt. Akkoriban még nem női aktokat rajzoltam, hanem egy férfi elnyíló ajkait, éppen abban a pillanatban, amint bemutatkozik. A kezét, ahogyan visszaejti az ölébe, a szemeit, amikor rácsodálkozik valamire. A férfiak csupán a vonalakban léteztek, meg a csendben, ott a szobám mélyén, ahova nem engedtem be senkit. Aztán jöttek azok az idők, amikor a lélekből az ösztönök a felszínre szabadultak….amikor arra vágytam, hogy öleljenek és én is adni akartam majd elvenni. Mindent.Magamnak és nem ígérni semmit cserébe. Végül megállapodtam egy olyan férfi mellett aki nem akart tőlem semmi mást, csak egy életet, amelyben nincsenek érzelmek.
Luciano örök mosolya kicsit emlékeztetett azokra a bohém, bolond fiúkra, akikkel hajnalig ültünk a tűz körül fent északon a hegyekben egy-egy kirándulás alkalmával. Már a megjelenésük is mesélt. Egy olyan világról, aminek én nem voltam a része ugyan, de szerettem hallgatni felőle.
- Egyáltalán nem, de úgy látom Lottira orrol valamiért.- mosolyodtam el, mert a szemem sarkából éppen láttam, ahogyan visszatérve alaposan szemrevételezi a próbababát.
- Ám nem kell aggódnia, ott van még a kopasz hercegnő, Camelia. Volt korábban haja is, de a parókája éppen kifésülés alatt van, mert időnként arra is szükség van.- biccentettem el a válla felett a fejemmel, a bolt jobb oldala felé, ahol még két baba ácsorgott, meredten a semmibe bámulva.
- És mellette az a komor, hűvös szépség, Ingrid.- továbbra is mosolyogtam, majd elvettem tőle a kávét. Csengőn és jóízűen kacagtam fel arra a felvetésre, hogy habosított tejet hozott volna nekem, és csak megcsóváltam a fejem továbbra is mosolyogva. Fújtam párat a kávén, majd leültem vele szembe, és vártam, hogy ő is hasonlóan tegyen. Különös és talán szokatlan volt, ahogyan ezen a kora reggelen, épp csak nyitás után két vadidegen ember ül egy manhattani esküvői ruhaszalonban, a hófehér, vagy tört fehér, esetleg ekrü színek között forró kávét kortyolgatva. Két olyan ember, aki alig negyed órával ezelőtt nem is ismerte egymást. Ő elsétált volna az üzlet előtt zenét hallgatva, én pedig próbáltam volna minden erőmmel meggyőzni Marthat.Mégis az a pillanat, az a furcsa, nyárutóra emlékeztető pillanat másképp döntött. És ez még akkor is megnyugtatóan kellemes, ha tudom, hogy percek múlva feláll majd és el kell mennie.
- Oh...akkor mi new york-i hölgyek teljes biztonságban érezhetjük magunkat mostantól. Megnyugtató. - kuncogtam a megjegyzését hallva és a szabad kezem nyitott tenyerét a mellkasomra simítottam, enyhén megdőlve előre, mintha hálát akarnék kifejezni felé. Aztán érdeklődőn hallgatom, újabbak fújva a finoman gőzölgő feketébe, és pár fújás után úgy éreztem egy apró kortyocskát megengedhetek magamnak. Az illatán túl az íze is mennyei volt. Nem tudom honnan hozhatta, mert itt a környéken rengeteg az apró kávézó, de kifejezetten örömmel töltött el, hogy nem a Starbucks-ot célozta meg, mint a legtöbb ide tévedő külföldi.
- Értem. Tanul. Csak még azt nem mondta el, hogy mit? - bólintottam a mondandója végén, és derűsen biccent oldalra a fejem, megelőlegezve a következő mondanivalómat.
- Várjon! Kitalálom. Nem akarom azt mondani, hogy ha már olasz akkor vagy a zene vagy valami más művészeti ág hozta magát ide, úgyhogy mondanék egy gyenge lábakon álló tippet, hogy orvosnak készül.- húztam el a számat, a nyakamat a vállaim közé ejtve és kérdő, kérlelő pillantásokkal vártam, hogy mennyire találtam el a jövetelének a célját.
A kávé kapcsán csak legyintettem derűsen és újabb apró kortyot követően magyaráztam meg, hogy honnan tudok én ennyit az olasz kávé kultúráról.
- Milánó a divat egyik fővárosa ugyebár. És mivel én esküvői ruhákkal foglalkozom.- mutattam derűsen körbe, hiszen gyakorlatilag finom illatú kelmék, impozáns és szép darabok között üldögéltünk, melyeket egytől egyig én terveztem.
-...egyértelmű, hogy megfordultam ott párszor, elsősorban ihletet gyűjteni. De kizárólag Milánóban jártam eddig személyesen. Ugyanakkor rengeteg kiegészítőm származik a nagy csizmából. Kiváló fejdíszeket, nyakékeket, tiarákat, vagy éppen kesztyűket, keszkenőket készítenek arrafelé. Az anyagok nagyrésze skandináv országokból jön, de az ötletek egy részét bizony onnan lopom magamnak, maguktól.- tettem hozzá őszinte lelkesedéssel.
Vele együtt néztem végig az üzletemben ezen a részen található mintadarabokon. Ezek jó része olcsóbb utánzat volt, inkább amolyan több dimenziós szabásminta, a drága anyagokat, vagy éppen azokat amelyek sokkal több törődést, megfelelő hőmérsékletet igényeltek, a hátsó részen tartottam zárt helyen, megfelelő hőmérsékleten.
- Köszönöm. Azért ön sem panaszkodhat. A bókjait tökéletesen időzíti.- biccentettem udvariasan és kicsit talán szórakozottan, de nem tudtam volna tagadni, hogy jól esett a dícséret a munkámat illetően. Kivált egy férfitól, hiszen megszoktam, hogy pusztán a nők azok akik jobban értékelik….legalábbis addig a pillanatig, amíg szívük választottja meg nem pillantja őket egy-egy csodálatos darabban az oltár előtt.
- Fájó de a varrás nem az erősségem, én csupán tervezem őket. Minden amit itt lát, mindegyik az én tervezésem. Többségében az olasz irányvonalat követem, a milánói….ugyebár, ahogyan mondtam. Mert vannak elképzeléseim, de a trendet követni kell, hiszen ez mégiscsak egy üzlet.- jegyeztem meg, és finoman simítottam át az egyik bemutató darabot a kezemmel.
- Tudja, a menyasszonyi ruhának olyannak kell lennie,amihez ha a vőlegény hozzáér, már a tapintása egy alatta megbújó hercegnőre emlékeztesse….mondhatjuk úgy, hogy igyekszem megadni a mesékhez a kelléket.- tulajdonképpen nem jártam messze az igazságtól….különös, hogy az én mesém mégis másról szólt, más volt benne a fontos. Vagy talán fontos sem volt, csak nekem. Én kezdtem az utóbbi időben feszegetni a határokat….és félő volt, hogy túl sok mindent fogok elveszíteni, ha nem fújok visszavonulót.
- Ohóóóó a húga pontosan olyan, mint bármelyik amerikai lány manapság. Egy időben egy fiú csapat….hogy is hívták őket….One Direction tagjaival kötendő álomesküvőt tervezte.Nem egyszer bejöttek a szalonba, és bejönnek a mai napig, kérlelve, hogy néhány ruhát felpróbálhassanak. Soha nem tudok nekik nemet mondani, szóval mindig bejönnek, nagy zajt csapnak, aztán elvonulnak. Nem marad utánuk más csak egy csomó csokoládés papír az asztalokon, meg néhány üdítős doboz. De legalább egy időre van egy kis zaj körülöttem. Néha még énekelnek is.- magyarázom neki derülten, majd a kávéból ezúttal már nagyobbakat kortyolok, lassan elfogy a kis papírpohárból, amiben hozta. Mégsem dobom ki, csak az ujjaim között forgatom, és a hirtelen beálló csendben felnézek rá. Nem szakítom meg a szemkontaktust, és talán három vagy négy perc is eltelik ebben a kézzel tapintható csendben.
- És mondja…..csak New York….vagy más részét is tervezte megnézni az Államoknak?
Érdeklődöm csendesen, talán utolsó kérdésként, mert bár nem tudom mennyi idő telhetett el, de valószínű hamarosan mennie kell.    

Örült, hogy Manhattanben végre egy nyugvópontra talált.
Szerette a várost, mégis más volt; más, mint amihez szokott, amiben szocializálódott, és ami alapvetően a kedvére való lett volna. Bár, ami a tömeget illeti, attól Rómát se kellett soha félteni, hiszen turisták százait vonzotta minduntalan a több kor lenyomatát őrző főváros. A Nagy Csizma központi városa egyaránt hordozza az ókor kincseit, lépten-nyomon barokk mintázatokba lehet botlani, mint ahogy a „giccses” művészeti kor tisztes képviselőjétől, valamint annak kiindulásául szolgáló anyaországtól elvárható, mégis, legyen bármennyire is évezredekre visszanyúló az építészete és művészi értéke, ugyanúgy a 21. század modernitása is rányomta már a bélyegét. Nem csoda hát, hogy szerte a világon emberek millióit mozgatja meg az Itália iránt táplált vágyakozás, és a szerencsésebbek el is jutnak oda. Bár Luciano rosszabb napjain szintúgy szitkozódott a mindenhol jelenlévő embertömeg végett, mint az idősek, akik jó dolgukban már azt se tudták, hogy mit káráljanak, azonban, mikor nem bal lábbal kelt ki az ágyból –ami alapvetően inkább jellemezte-, szinte büszkeséggel töltötte el, hogy a világ egy különös ékkövének szülöttje. Ha leszólították tájékozódás reményében, zokszó nélkül állt meg, ha családi fénykép elkészítésének feladatával bízták meg, szintúgy örömmel látta el a feladatot, és amellett igyekezett tanáccsal lenni, hogy milyen kávézókat, éttermeket érdemes meglátogatni –természetesen népszerűsítve az apja és keresztapja vállalkozását-, ugyanakkor mindenkihez akadt pár szép szava. Otthon érezte magát igazán elemében, és az, hogy bármikor elhagyhatja a város zaját, és elvonulhat vidékre, Gemmára, mindig megnyugvással, biztonságtudattal töltötte el. Mert, a kor modern gyermekeként ugyan szerette a Róma nyújtotta lehetőségeket, az éjszakai életet, a szórakozóhelyeket. Mindegyikkel élt, és, ha volt rá ideje, ki is szipolyozta az erre szolgáló negyedet megannyi felebarátjával. A legnagyobb harmóniát azonban a di Sciglio birtok nyújtotta neki, ami felől mindig áhítattal volt, és ami végett már egészen fiatalkorában eldöntötte, hogy hogyha elérkezettnek látja az időt, hogy sikeres pályafutása végeztével –mert olyan jövőkép nem élt a képzeletében, hogy ne váljon elismerté a szakterületén- átadja a fiatal generációnak a stafétát, ott szeretné nyugdíjas éveit leélni. Nem képezte ugyan mindennapi gondolatainak tárgyát, de, mikor a fáradt, májfoltos, ugyanakkor boldog időseket látta a földeken, tiszta volt számára a kép, hogy majdan ő is egy akar lenni közülük.
Ez a biztonságérzet azonban New Yorkba való érkezésével megszűnt. Folyton tátongó űrt hagyott benne az, hogy Gemma megközelíthetetlen távolságra van tőle, hogy mindaz, ami a rendelkezésére áll egy szürke, felhőkarcolók százait felsorakoztatni tudó város, ami számára, ha úgy tetszik, embertelennek tűnt. Úgy érezte, hogy a monoton, nyüzsgő tömeg beszippantja, hogy ő, mint betolakodó van jelen ebben a szervezett káoszban, ami befogadni ugyan képtelen, de mégis, szinte elnyeli. Túl hamar ítélt felette, ez neki is nyilvánvaló volt, mégis, nem tudta megregulázni a csapongó gondolatait.
Különösnek találta, hogy a napok óta tartó bizonytalanságot, fáradtságot feledtető helyet pont egy, a férfinemtől legtávolabb eső butikban, egy esküvői ruhaszalonban találta meg. Talán nem is annyira a helynek, sokkal inkább az azt üzemeltető személynek volt köszönhető. Hiszen ezt a nyitottságot, ezt a spontaneitást, amivel Marianne leszólította, csak Olaszországban tapasztalta; New Yorkban mindenki ellenségesnek tetszett, kivéve Őt.
- A nyakamat merném rá tenni, hogy nem csipáz –fordult hátra, hogy ujjával már-már megdorgálva az élettelen bábút nézzen vele újból „farkasszemet”. Egyoldalúnak ígérkezett ez a gesztus. – Úgyhogy jobbnak láttam szemmel tartani, mielőtt újból rám vetette volna magát –vigyorodott el, mikor újból visszafordult a nőhöz, ugyan az nem tartott sokáig, mert, ahogy Marianne a többi báb felé biccentett, úgy perdült is vissza, hogy szemrevételezze a többi „hölgyet” is.
- Szánt szándékkal van mindnek neve? Vagy ezek csak a kollekciók révén születtek, hogy meg lehessen őket különböztetni? –érdeklődött. Nem különösebben tartotta furcsának, hogy mindennek, mint egy élő, lélegző személynek, neve van. Az azt megelőző napokban szembesült azzal, hogy Viola néni minden háztartási eszközt elnevezett, ugyanakkor Luciano is volt, hogy becézgette az otthon felejtett, ámbár szeretett tárgyait, így a zongoráit, a gitárjait, vagy éppenséggel az apja garázsába állított Fiat 500-ast. Mind különleges volt a szívének: a szülői házban álló, öreg Bösendorfer zongora Imelda nagymamájának nagybátyjáé, Paoloé volt, aki annak idején szintúgy, mint Lulu, operaénekesnek készült. A saját lakásán lévő, használtan vett pianino volt az első, igazán nagy beruházása, míg az első akusztikus gitárját tizenévesen vette, mikor hazafelé tartott, és megakadt a szeme egy, a házuktól nem messze lévő garázsvásáron. Alig pár eurót fizetett érte, pont annyit, ami épp a tárcájában volt, de apjával, Flavioval kiegyengettek rajta minden horzsolást, és újralakkozták, a nyergeket kicserélték, új húrokat tettek rá, és jobb volt, mint fénykorában. A másodikat már sokkal nagyobb tudatossággal szerezte be, mikor ténylegesen elkezdett nyitni a könnyedebb műfajú zenék iránt nem csak hallgatás, hanem művelés szempontjából is. A Fiat 500-as pedig egy régóta áhított szerelem volt számára. A méregzöld kis autó apja egykori kocsija volt, ami céltalanul álldogált hosszú évtizedeket a garázsban, de nem volt szíve megválni tőle.  Lulu volt az, aki végül megkaparintotta tőle, mikor Flavio hajlandóságot mutatott rá, hogy jobb kezek közé bocsájtsa. Együtt láttak neki a feladatnak, hogy életet csiholjanak a több éve porosodó járgányba, és az ezzel töltött idő végett vált a szívének olyan kedvessé.
- Ahol a szükség, ott kell a segítség! –vigyorodott el, majd egyre jobban kirajzolódó ráncokat vetett homlokára a tudatlanság. – Úristen, ez miben is volt?... Valamilyen mesében… -hüvelyk- és mutatóujjával dörzsölte a szakállát. – Talán a Robotokban –nevette el halkan magát, majd szabadkozva a szája szélét húzta. – Ne haragudjon, kölyökkoromban éltem-haltam mindenféle meséért. Aztán úgy néz ki, még így huszonöt éves fejjel is, ha nem is szánt szándékkal, de előbb idézek mesékből, mint filmekből –zavartan vakarta a tarkóját, majd, mintha elmosni kívánta volna a kimondott szavakat, nagyot kortyolt a kávéból.
Ahogy a nő kérdezte, rögtön válaszra nyitotta a száját, de a felszólítással egyből a torkára fagytak a szavak, ajkait azonban nem érintette újból össze, csak résnyire eltátva azokat figyelte, miként születik meg a következtetés. Végül kedvesen, halkan nevetett.
- Egészen meglepett, hogy ezek szerint nézek ki olyan okosnak, hogy akár orvos is lehetne belőlem. Már persze szigorúan csak a külső alapján! Biztos a szemüveg teszi –száránál fogva emelte le orráról az okulárét, amit mosolyogva szembefordított magával, majd menten visszatűzte azt a füle mögé. Ő is azon személyek közé tartozott, akit merőben megváltoztatott az, ha nem viselte a pápaszemet. A legtöbben azt vallották, hogy sokkal erősebbek és élesebbek lesznek a vonásai, ugyanis a szemüvege mindezt lágyítja. Talán mert, ahogy nem a lencséken keresztül nézi a világot, úgy hunyorít, és ráncolja a szemöldökét, ezzel egyidejűleg az arcának más részei válnak hangsúlyosabbá. – Amúgy tetszett az asszociációja. Mármint, hogy Olaszországot és az olaszokat összeköti a művészetekkel –ismerte be, és virgoncan, vigyorogva ficánkolt a székén, mígnem jobb lábát a balon keresztezve megtalálta a kényelmes pózt. – És ami azt illeti, igaz is. Rám nézve legalábbis biztosan, ugyanis operaének művész mesterszakon vagyok az Accademia Nazionale di Santa Cecilia-ban, most viszont a Manhattan School of Music Opera Theater programja végett jöttem New Yorkba. A fiatal művésztanoncok számára fenntartott lehetőségek közül világszerte ez a legjobb, úgyhogy megtiszteltetés, hogy itt lehetek –nem hencegésből, nem dicsekvésből vagy bárminemű visszajelzés után kajtatva mondta, annál is inkább a maga meggyőzését kívánta ezzel elérni, és a kétely, amivel a szavakat mondta, az arcán is megnyilvánult egy nem különösebben őszinte mosoly formájában. Nem is annyira a magába vetett bizalma, sokkal inkább a hely és a körülmények végett támadtak aggályai.
- Oh, Milánó… -ebben a két szóban minden benne volt: a boldogság és a vágyódás. – Sajnos nem jártam ott annyiszor, mint szerettem volna, de imádni való város! Igazából bármelyik olaszországi várost említenénk, ezt mondanám –nevette el magát beismerően. – Bár én a divatról sokat nem tudok elmondani, annál is inkább a Scalaról, az éjszakai életről, az aperitivoról, és hát a risotto… Risotto alla Milanese. A milánóiaknak köszönhetjük azt a gasztronómiai csodát –áradozott, és, ha rajta múlott volna, hosszú ódákat tudott volna zengeni az olasz ételekről, amikről minduntalan édesapja, valamint Gustavo bácsikájának főztje jutott eszébe. Két dologról végeláthatatlan eszmecserét tudott volna folytatni: a zenéről, és az ételekről.
- Igazán lenyűgözőek! –ismerte be valós elbűvöltséggel a hangjában. A színházban töltött évei ugyan számtalan alkalmat biztosítottak számára, hogy afféle habos-babos, jól megkomponált ruhakölteményeket láthasson a hölgyeken, de azok mind csupán jelmezek voltak. Valahol az esküvői ruhákat is azoknak gondolta, de mégis egészen más képet nyújtottak.
- Hm… -szavait hallva hümmögött, továbbra is fixírozva a szeme elé táruló látványt. – Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora jelentőséggel bír egy menyasszonyi ruha. Talán, mert a férfiak nem annyira, vagy csak titkon olyan szentimentálisak, mint a szebbik nem képviselői. Vagy, mert a házassági ceremóniára a férfiaktól várt „egyenruha” az egy egyszerű öltöny, egy lényegesen hétköznapibb darab, ezért nem ismerem fel, vagy ismerjük fel benne az értéket. De az is lehet, hogy azért, mert nem látom magam előtt, hogy bármikor is házasságra adnám a fejem, így értelemszerűen unalmas perceimben se ezen rágódok. Nem tudom… több komponens állhat e mögött –magasba vonta a vállait, kezeit is enyhén szétvetette hozzá, majd karjait újból visszaeresztette az ölébe. Talán életében először Marianne előtt mondta ki, hogy nem különösebben biztos abban, hogy meg fog nősülni. Rendre többen is feszegették előtte a szerelem, a házasság kérdéskörét, és ő mindig azt mondta, hogy a megfelelő időben a megfelelő emberrel. De, hogy számára is elrendeltek-e egy megfelelő embert, vagy létezik-e egyáltalán olyan, hogy megfelelő ember, abban már bizonytalan volt.
- Egy csicsergő lánycsapat… -megütközve, ugyanakkor széles vigyorral, elismerően bólogatott. – Minden tiszteletem! Bár kiskorom óta zenészekkel, így, teszem azt, rézfúvósokkal vagyok összezárva, de tudom, hogy két virgonc tizenéves csaj mekkora zsinattal tud lenni. Ha a legjobb barátom húgával összeszabadulnak, felverik egész Rómát! De, hogy belőlük többen is… Fogadja őszinte csodálatomat, és könyörögve kérem, árulja el a titkát! –esedezett két tenyerét összetartva, amiben csak a bal kezének hüvelyk- és mutatóujja között tartott kávés pohár szabta gátját. Zaira és Melita pont úgy tudtak egymásra kontrázni, mint Ennio és Luciano, de Lulu, ha csak módja volt rá, tagadta, és a két kiscsajt állította be lényegesen rosszabbnak maguknál. Na nem, mintha a Rosso háztartás tinibagázsa ne fáradozott volna azon, hogy a létező leghatékonyabban gyötörjék a dobhártyáját…
- Ami azt illeti, imádok utazgatni –kezdett bele, távolról közelítve a lényeges kérdés irányába. – A barátaimból összeverbuvált csapattal számtalan helyen jártunk már az évek alatt. Csak, hogy párat említsek, Barcelona, Las Vegas, Párizs, Lisszabon, Athén… és New York, természetesen. Gyerekkori legjobb barátom apjának, a keresztapámnak a húga, a nagynéném a családjával együtt évekkel ez előtt költözött ide, úgyhogy számtalan nyarat töltöttünk már el itt. Tehát szerencsére ismeretes vagyok a környéken, és szerintem ez így is marad. Csak a környéken… -ismerte be, némileg elhúzva a száját. - Ha módom volna rá, megtenném. A keleti partról szépen elindulva, minden nagyobb várost érintve elvergődném magam a nyugati partig. Szerencsére csak két dolog állja az utamat: a pénz és az idő –ujján is végigszámolta, és csak elnevette magát. Nem is annyira az előbbivel, hanem az utóbbival lettek volna problémái. – Ebben az egy évben semmi esetre se tervezem kiélni ezt a vágyamat. Egyértelműen a tanulmányaimra kell majd koncentrálnom, ami ezt nem teszi lehetővé –rántott egyet a vállán, és kortyolt a kávéjából. – Ellenben, ha itt a környéken tudna nekem olyan helyet mondani, ahova az ember eljárhat egy kicsit kiszellőztetni a fejét, és az nem a Central Parkot jelenti, kérem, semmi esetre se tartsa magában –mosolyodott el szelíden. Kellett neki egy "szegény ember Gemmája", annak ellenére is, hogy tudta, Gemma önmagában véve is pótolhatatlan.
- És maga? Kizárólag a Divat fővárosa, Milánó vonzza, vagy lenne még mit megnéznie Olaszországban? –dobta vissza a labdát, amolyan adok-kapok játék gyanánt.

it's a beautiful thing to meet

someone who makes you forget your troubles

Visszagondolva a múltamra, sosem volt rám jellemző, hogy hirtelen, minden átgondoltság nélkül döntök alapvetően bármiről. Jól nevelt lány vagyok, egy viszonylag jómódú, régi vágású nevelési elveket valló családból származom. Az apám családja New Orleans mellől származott, egészen a polgárháborús időkig vissza tudja vezetni a családfát, és büszke arra, hogy ősei egykor a Konföderáció mellett állva, vállalva déli büszkeségüket, és a hitüket a saját igazukban, harcoltak a régi eszmék mellett. Még arról is van írásos emlék apám féltve őrzött és bizonyosan kincseket rejtő könyvtárszobájában, hogy egy bizonyos Walton Coldstone-Meyer ott volt, amikor Washington átkelt a Delaware folyón.Számos régi családi napló, vagy olyan könyvritkaság őrzi azoknak az időknek az emlékeit, amelyek az apám számára különös jelentőséggel bírtak. Hitt abban, hogy az amerikai emberek egyszer majd felismerik, hogy a liberalizmus által generált melldöngetés, a szabadságjogok kiszélesítése, vagy éppen az, hogy valaki a fegyvertartás korlátozását akarja kezdeményezni, az ország hanyatlásához vezet majd. Olyan ember volt ő, aki nem hitt a nők szavazati jogának legitimitásában, a feketék jogaiban, ahogyan nem ismerte el a másságot, vagy éppen azt, hogy nem mindenki fogadja el az ő nézeteit. Mellette anyám, a maga csendes szótlanságával csak megbújt a háttérben, pedig ő sem kisebb jelentőségű családból érkezett. Mégis, ő volt az a gyermek, négy lány közül a legkisebb, akinek előmenetelével már senki nem foglalkozott. Egy volt a fontos, hogy az üzlet szempontjából és a család szempontjából gyümölcsöző házasságot kössön, lehetőleg egy jónevű családból származó fiúval. Anyám a végtelenségig szerelmes volt. A maga tizenhét évével, a világ felé forduló naív bájával, csendességével, és kifinomult ízlésével tökéletesen formálható feleség alapnak bizonyult az apám számára. Ő pedig nem tiltakozott, ahogyan a mai napig sem teszi. Sose lázadt, soha nem mondott semmiben ellent a férjének, és soha nem emelte fel egyetlen pillanatra sem a hangját vele szemben. Megvoltak a maguk szabályai,amelyeket először az én érkezésem kezdett feszegetni. A tizenéves évekig nem volt semmi baj. Hitték ők. Ám hamar felismertem, hogy hazugság az egész idill amiben élünk, és egy olyan színjáték részese vagyok, amelyből csak egyetlen módon léphetek majd ki: férjhez megyek, vagy máshova költözöm. Párizsba akartam menni. Elbújni a Montmartre-on, elnyűtt ruhában tébláboló utcalányokat akartam festeni a sárga viharlámpák fényében. Hallgatni, ahogyan a filmes kliséből kilépő, nyekergő tangóharmonikán valaki a Szajna parti esték dallamát játssza rettentően hamisan és elnyújtottan. Ahogyan egy könyvben is írták: ha szomorú vagy, akkor Párizs jó ötlet, de akkor is ha meg akarod találni önmagad. Csak hagyd, hogy a kis tekergő, macskaköves utcákon ott maradjon belőled egy darabka, az aki már többé nem akarsz lenni.Hidd el Párizs megőrzi majd, és ha visszatérsz egy napon, akkor görbe tükörként megmutatja neked és az arcodba nevetve kérdi, hogy ugye megmondtam, hogy ez a város megváltoztat majd? Magam mögött akartam hagyni azt az életet, amit a családom tudott adni nekem, és egy újat kezdeni. De innen nem lehet csak úgy megszökni, mert a realitás úgy csap arcon, mint a jeges, szakadó eső, amelyet a szél dobál cseppenként a bőrödnek. Be kellett látnom, hogy az apám pénzére vagyok utalva, hogy tulajdonképpen semmi máshoz nem értek, csak a színekhez, a formákhoz, a szépséghez...és bár elmehetnék üres zsebbel, de kopogó szemekkel, vert koldusként térnék majd vissza egy héten belül. Nem akartam az apám arcán látni az önelégült bizonyosságot, hogy ő megmondta előre….nem akartam, hogy az arcomba tudja csapni a rút igazságot, hogy tőle függ az, hogy milyen lesz a jövőm. De akkor sem voltam hajlandó többé elfogadni a játékszabályait, és mivel tudtam, hogy az egyetlen és féltve őrzött kincse a politikai renoméja, hát ott támadtam meg, ahol a leggyengébbnek éreztem: a kis féltve őrzött viszonyain keresztül. Megzsaroltam a saját apámat? Mondhatjuk így is. Meg mondhatjuk úgy, hogy én csupán szabadulni akartam abból a kalitkából, amibe beleszülettem, és amely kis híjján megfojtott. Akkor még nem tudhattam, hogy az apám az efféle dolgokban sokkal járatosabb és az ő bosszúja sokkal fájdalmasabb lesz. Mert a saját érzelmeimet fordítja majd ellenem, és a házasságomba rejti el azt a kínkeservet, amitől azóta sem tudok szabadulni. A Pearl Petal lett az életem, a mindenem és egyben az a kalitka, ahonnan nem szabadulhatok, amely magába zárt, ahogyan most is, mikor megosztom az időmet a kellemes beszélgetőtársul kapott olasz férfival.
Az idő, amelyre olyan nagy figyelmet fordítottam korábban,hirtelen jelentőségét veszíti, relativitása új értelmet nyerve a végtelenbe tart, és már nem foglalkozunk vele többé. Csak élvezem, hogy társaságom akadt.
- Ó Lotti igen csintalan, talán mind közül a leginkább kaján kis nőszemély.- adom alá újra nevetve a lovat, a próbababák említése kapcsán, aztán a kérdését követően elgondolkodva nézek végig a díszes társaságon.
- Őszintén szólva már nem tudom miért adtam nekik nevet. Nem a kollekciók miatt, hiszen ezek többnyire mintadarabok, és leginkább csak azért vannak rajtuk, hogy az anyagok esését be tudjam rajtuk mutatni. Másképpen fest mondjuk egy tüll szerű organza vagy egy kínai selyem. Más a fénye, más amikor egyenesen, vagy ülve viseljük. Azt hiszem túl sokat vagyok itt egyedül, nem gondolja?- ráncoltam a homlokom egy kérdő mosoly kíséretében, és kíváncsian húztam közelebb magamhoz az átvett poharat. És a kíváncsi pillantás akkor is megmarad, amikor a meséről tesz említést. Szíven üt a gondolat, mert egy merész, de nagyon is helyénvaló asszociációként jut eszembe a gyerekvállalás, és annak tiltott volta a házassági szerződésem sokadik, számolatlan passzusa közül. Akkor, amikor aláírtam még úgy gondoltam, hogy valóban ezt szeretném, most már egyre kevésbé vagyok benne biztos. Nem csupán a kor szalad el velem, hanem magával ragad a gondolat, hogy ha egyszer majd az élet elfut velem, amikor már nem előre felé tekintek majd számolgatva az éveket, hanem visszafelé, egyre több emlék között kutatva, mennyire jó lenne, ha lenne valaki, aki arra emlékeztetne, hogy itt jártam. Ezen a világon. Hogy éltem, hogy volt célom, volt miért lennem és léteznem.
- Nem nagyon szoktam meséket nézni.- jegyzem meg neki, és akaratlanul is van egy kis megbicsaklás a hangomban, amit igyekszem egy visszavarázsolt mosollyal tompítani. Kedélyes a beszélgetés és nem szeretném, hogy ha az én lelkemben dúló viharok miatt vetülne rá valami megmagyarázhatatlanul fájó keserűség. Inkább játékosabban, kicsit talán túl is játszva, de mindenképp őszintén tippelgetve próbálom kitalálni, hogy mit tanulhat. Orvos. Nem tudom, hogy a szemüveg teszi, vagy a kellemes hang amely megnyugtatóan hat a számomra okozza, hogy szinte egyből erre gondolok. Vagy csak az az intelligencia, ahogyan ül, ahogyan beszél, ahogyan a kezével még támasztékot is ad a szavainak.
- Hűűűh!Wáó!- az első indulatszónál finoman fújom ki a levegőt aprót szusszanva, az abszolút meglepettség ütközik ki az arcomra azt hiszem. A másodiknál már mosolyogva adok hangot a zavaromnak, hogy ennyire beletaláltam, mégis egy kicsit mellé is lőttem.
- Olaszország az európai művészetek egy apró kis kicsesbányája, noha még nem volt alkalmam ebben a kincsesbányában hosszabban elidőzni, de a bakancs listámon mindenképp szerepel. Operaénekes? Nem….azt hiszem még soha életemben nem találkoztam operaénekessel. - ráztam a meg a fejem elgondolkodva, és finoman ráncoltam a homlokom, csücsörítettem is, mintha olyan nagyon kutakodnék a gondolataimban, aztán határozottan bólintottam egyet.
- Így van! Maga az első. Úgy értem….úgy értem megfordultam én már a Metropolitan-be, mert anyámnak bérlete is volt oda. Gyerekkoromban a négyes páholyban lehetett a legjobbakat aludni a Varázsfuvola alatt. De el ne áruljon senkinek!- kuncogtam, mintha egy titkot osztottam volna meg vele a régmúlt időkből. Persze ahogyan idősödtem, úgy szerettem meg a műfajt, és úgy kerültünk egymáshoz közelebb a kalsszikus muzsika, meg én.
- Éjszakai élet, rizotto! Magát hallgatva úgy érzem, hogy számtalan dologról lemaradtam, amikor ott jártam. Igaz, nem sok helyen fordultam meg a divatbemutatón, és néhány olyan vacsorán kívül, ahol a magam fajta könnyen köt ismeretségeket, kivált az üzlet és a divat világából, ami lássuk be szükséges.- ó, nem voltam én mindig ilyen….sőt az üzlet egy időben nem érdekelt. Csak a festményeim….és a szépség.
- Van aki egyszerűen csak azért nem házasodik, mert mindig a megfelelő személyre vár. Aztán olyan sokáig vár, hogy nem veszi észre, hogy már régen elsétált a megfelelő személy mellett. Szóval, Luciano, figyeljen jobban oda, mert lehet, hogy egy szép reggel talán Milánóban, talán Rómában, a Scalaban de akár itt New Yorkban is belebotlik a szerelembe. Csak legyen szemfüles és vegye észre!- magyarázom neki derülten, próbálva oldani a házassággal kapcsolatos felvetését. Hogy én a megfelelő emberhez mentem e hozzá? Meglehet. Csak talán nem a megfelelő módon és megfelelő időben. Néha ez is számít.
A lányokra tett megjegyzésén jót derülök, majd fel is nevetek amikor összerakja a két kezét, és a titokért esdekel, ami tulajdonképpen nem is olyan nagy titok. Enyhén előre dőlök, és ujjammal közelebb intem magamhoz, azt a minimális távolságot is elfogyasztandó kettőnk között, ami mégsem hoz a túlságosan tolakodónak mondott közelségbe.
- Annyi a titok, hogy arra az időre teljesen süketté kell válnia. És mindig csak helyeseljen, sose kérdezzen vissza.- még bólintottam is a nyomaték kedvéért, aztán csendesen, a kávémat kortyolgatva hallgattam mennyi helyen járt már a világban, és kicsit azt hiszem irigyeltem. A szavaiból úgy tűnt, hogy a saját döntése volt ez a sok utazás, nem a kényszer szülte vagy éppen az, hogy a munka szólítja őt.
- Szép és impozáns lista arról mennyi helyen fordult már meg. Én magam egyszer szeretnék eljutni fentre északra. Izland. Van valami megfoghatatlan abba a kis, világtól elzárt szigetben. Az izlandiak úgy tartják, hogy amikor Isten teremtette a szigetüket, akkor minden nevetése valami természeti szépség volt, amit ők a mai napig őriznek. Hallott már az izlandi Kék Lagúnáról?- kérdeztem érdeklődőn és kíváncsian, mert nem voltam benne biztos, hogy ez a sziget a leginkább látogatott része a földnek. De talán pont ezért volt számomra vonzó.
- Képzeljen el egy hatalmas tavat, amely gyönyörű kék színben pompázik, és az alatta elterülő gejzírmező, folyamatosan negyven celsius fok körüli hőmérsékleten tartja a tó vizét. Az állandóan gomolygó pára pedig egyszerűen meséssé teszi a helyet. Hát nem csodálatos lehet, mondja?- ragyogó tekintettel kérdeztem, majd mosolyogva csak megcsóváltam a fejem, mintegy beismerve, hogy álmodozni nagyon jó lehet erről. Még nem gyűjtöttem össze a bátorságot, hogy bevalljam a férjemnek, hogy ide vágyom.
- Hm…..Long Island. Ha már így hirtelen kérdi, ha esetleg a közelben gondolkodunk. Tudja, Long Island olyan mintha kinyitna egy régi mesekönyvet….azt a fajtát, amiben kis ablakocskák vannak, amik képeket rejtenek. Volt ilyen még magának, vagy én vagyok túl öreg?- kacagtam fel, és a poharam tartalmát végül eltüntettem az ajkaim között, az üres poharat pedig szórakozottan görgettem a két tenyerem között.
- Megkockáztatom, hogy Long Island sokkal szebb mint a Central Park, bár ezért minden bizonnyal a new yorkiak többsége azonnal kiátkozna.
Elgondolkodva billentem oldalra a fejem, és egy ideig gondolkodom a kérdését hallva aztán megvonom a vállam, és egy nagyobb sóhaj kíséretében dőlök hátra.
- Milánó a kötelező program….de, hogy hova mennék szívesen ha esetleg több időt is eltöltenék Olaszországban semmint pár nap? Nos nem is tudom. Talán mint minden átlagos turista, megnézném a Colosseumot. Azt ki nem hagynám….aztán Pompei romjai. Oda mindenképpen. Aztán ott van a Villa Adriana. Azt hiszem abba bele tudnék szeretni akár egy egész napra is. Ahhhhhwww és az Uffizi Képtár, Firenzében. Ó te jó ég, nem is tudom, napestig tudnám magának sorolni és fájdítanám a szívem miatta. De….de meséljen! Mi a maga kedvenc helye a hazájában? - lábaimat keresztbe raktam egymáson, és kissé előre dölve a könyököm megtámasztottam a combomon, az állam a tenyerembe helyeztem, és hatalmas, kíváncsi szemekkel vártam a válaszát. Mint egy kislány, akinek csodaszép tündérmesét fognak elmondani. Talán így is éreztem.

- Na, hát azt nem bírtam nem észrevenni -vidor mosollyal váltakoztatta a tekintetét hol Marianne, hol a szóban forgó, Lotti néven keresztelt próbababa között. - És mindenkit, aki ide betéved, ilyen bánásmódban részesít, vagy csak engem tisztelt meg vele? -érdeklődött tovább, immáron csak a saját kávéját szorongatva, aprókat fújkálva a tejhabos ital tetejére, olykor a fa keverővel kutyulgatva azt. Türelmetlen tekintete sokszor vizslatta a fehérből barnába forduló színelegyet, és csak annak forró tudata tartotta vissza abban, hogy ne hajtsa fel egy húzásra az egészet. Ha tehette volna, a kávét bármilyen mennyiségben tudta volna fogyasztani, és, mikor lehetősége nyílt rá, ezt meg is tette. A tanév nála rendre a pénztárcájának a kávék általi kiürítésével járt, ugyanis, reggel hattól este tízig talpalt az egyetem épületében, ez idő alatt pedig óráról órára rohant, ha pedig volt egy kis szabadideje, azt gyakorlással ütötte el. Óhatatlanul a kávé szerelmesévé, majd függőjévé vált, és ha csak bolyongott a folyosók között, keresve egy üres gyakorlótermet, mindig az automatás italát kutyulgatta.
- Nos… -a kérdésre eleinte csak ennyivel tudott felelni, majd zavartan elvigyorodott. - Az eddig hallottak alapján nem mondom, hogy nem megalapozott a felvetés, de hát egy avatatlan szem nem biztos, hogy a legjobb válasszal tud erre szolgálni -próbálta a lehető legjobban kivédeni, majd rögtön folytatta. - De való igaz, hogy az attitűdjén látszik, hogy nagyon szereti ezt a helyet. Meg se kellett kérdeznem, hogy az öné-e, hogy maga-e a tulaj, hiszen annyira otthonosan és természetesen jár-kel, hogy mást nem is bírtam volna feltételezni -aprót kortyolt a kávéspohár műanyagjának csőrén keresztül, majd mellkasa elé eresztve a kezét pillantott rá. - És ilyen szempontból szerintem egyáltalán nem baj. Már az, hogy túl sok időt tölt itt. Szerintem a világ egyig legjobb érzése az, hogyha az ember a hobbijában megtalálja a hivatását, és azt odaadó szenvedéllyel tudja csinálni -vallotta gyermeteg, őszinte mosollyal. Soha nem értett egyet azokkal, akik minderre azt mondták, hogy igen ám, lehet, hogy ideig-óráig jó, de mi van a kiégéssel? Hiszen a hobbi pont arra hivatott, hogy kicsit kikapcsolva elfeledtesse velünk a mindennapokat, hogy egy kicsit elmélyedjünk magunkban, egy számunkra kellemes, élvezetes tevékenységben. Ugyanakkor, Luciano mindig is úgy gondolta, hogy nem kell elmenekülni a világ elől, hogyha annak minden pillanatában öröm veszi körül, hogyha a munkája nem nyűg, hanem már-már áldás. Mert ő áldással tekintett arra a tehetségére, amivel az égiek megadományozták, amit a szülei, majdan a tanárai felfedeztek benne. Ennek pedig egy pillanatát se akarta elvesztegetni, így azon túl, hogy a mindennapjaiban hobbiként űzte, nem vonakodott, mikor el kellett döntenie, hogy milyen irányba szeretné elképzelni az életét. Persze, kiskorában, mint minden gyerek, ő is kacérkodott az állatorvos, rendőr, tűzoltó és egyéb közkedvelt szakmákkal, de azokat pont olyan gyakorisággal váltogatta, ahogy a tv-ben követték egymást az ezekkel kapcsolatos filmek, sorozatok.
Csak bólintott Marianne kijelentésére, és nem állt szándékában felhánytorgatni hangjának bizonytalanságát, az arcán felsejlő, erőltetettnek tetsző mosolyt. Úgy gondolta, hogy nem rá tartozik, mert, bár sokszor lelkes volt, így férfiember létével szembemenve ebben a témában is, de volt benne a másik érzéseit illetően annyi érzékenység, hogy nem vált tapintatlanná, és nem feszegetett a beszélgetőpartnerének akár kellemetlenséget okozható kérdéseket.
Elvigyorodott, szinte büszkén, mikor a nő reakcióját hallotta, ugyanakkor, kissé talán szégyenlősen leszegte a fejét.
- Ami azt illeti… -szabad kezével gesztikulálva tartotta maga elé felfelé tartott tenyerét. - Ha szigorúan vesszük, még én se vagyok operaénekes. Jelenleg csak a BM diplomám van meg, amivel klasszikus énekes végzettséget szereztem. Nem akarom vulgárisan kifejezni magam, úgyhogy csak annyit mondanék, hogy nem érek vele a szakmában semmit -vigyorodott el, majd folytatta. - Ahhoz, hogy legyek „valaki” ebben a világban, el kell végeznem a master diplomát, hiszen onnantól válok névlegesen is művésszé -ismertette a képzésének hogyanjait.
A továbbiakon nem bírta ki, hogy ne nevesse el magát, majd beleegyezően bólogatott.
- A titka a lehető legjobb helyen van nálam, becsszó! -jobbját mellkasára helyezte, a szíve fölé, míg másikat a kávéspoharával együtt emelte esküre. - Az én esetemben ez egészen máshogy nézett ki. Amikor engem citáltak el operaelőadásokra, mindig én voltam az első, aki elkészült. Ott toporogtam az ajtóban, és rikácsoltam, hogy „siessetek, el fogunk késni!” -elevenítette fel mosolyogva a régmúlt emlékeket. - Aztán, amikor már mindenki nagyokat ásítozott a harmadik felvonáson, többek már be is bólintottak alatta, én továbbra is olyan nagy áhítattal figyeltem a színpad eseményeit, mintha a világ egy hetedik csodája elevenedett volna meg a szemem előtt -tény ugyan, hogy eleinte, mikor még kis porba fingó volt, gyerekelőadásokra jártak vele a szülei, nagyszülei, így érthető volt, hogy azokat ő élvezte a legjobban. Később azonban, mikor az opera seriak felé kezdett tendálni az érdeklődése, ez a felállás megmaradt.  Az ő energiái lankadhatatlanok voltak, míg az idősebbek az álomtól és a szünetben kapható pezsgőtől mámorosan horpasztottak a székeikben.
- Akkor úgy gondolom, hogy ez mindenképp mihamarabbi pótlást igényel! -bizonygatta a hazáját illetően elfogultan. - Milánó méltán híres a szórakozási lehetőségeiről, és, ha csak módja van rá az embernek, érdemes fiatalkorban kiélvezni ezeket az alkalmakat. A későbbiekben, mikor már egyre korábbi időpontokban lövik a pizsit, és kimozdulni is fárasztó, na akkor jöhet a risotto és az aperitivo -nevette el magát szórakozottan. - Amúgy egészen különleges ez az aperitivo… a dolgozók kiszabadulnak a munkahelyeikről, esznek, isznak, beszélgetnek, és feltöltődnek. Ezek azok a csendes órák, amiket szerintem mindenhol be kéne vezetni ahhoz, hogy senki ne őrüljön bele a feladatok sokaságába -nagyot húzott a vállain, majd visszaeresztette őket a helyükre. Igyekszik tájékozott lenni a világ dolgait illetően, és nem egyszer hallotta például a távol-kelet munkamorálját, ami finoman szólva is elborzasztotta. Nekik az a minden, jószerint arra áldozzák az életüket, így reggeltől estig robotolnak a pénzükért. Nem véletlen, hogy évi szinten Japánban, Kínában, Dél-Koreában a legmagasabb az alkoholfogyasztás statisztikája.
Csak halkan hümmögött, és megbékélve a hallottakkal mosolygott.
- Mindig is családcentrikus voltam -vallotta, és, hogy kényelmes ülőhelyzetet találjon, ficánkolni kezdett a széken. - Ebben nevelkedtem. Ami azt illeti, veszettül nagy famíliánk van, úgyhogy megfelelünk minden olasz sztereotípiának. Akadnak köztünk művészek, piszkosul hangosak vagyunk, egymás szavába vágva, felbőszülten, hevesen gesztikulálva kommunikálunk, és ahhoz, hogy mindnyájan elférjünk egy hosszú, lakodalmas asztal körül, jócskán össze kell húznunk magunkat -sarkítva ugyan, de felfestette a legfontosabb tudnivalókat. - És fontosabbak nekem mindennél. Viszont, ha magamat kiemelem ebből az összetartó sokaságból, és a magam életére akarok koncentrálni, azt kell, hogy mondjam, hogy én elköteleződtem már, csak a munkám, nem egy személy mellett -nagyot kortyolt a kávéjából, és, hogy olvasni tudjon a nő arcáról, ráemelte a tekintetét. - Nem azt mondom, hogy nem szeretnék soha saját családot, hogy ne akarnék megnősülni. Csak tudja… szerintem vannak fontosabb dolgok az életben, mint a szerelem. Egy bizonyos pontig legalábbis biztosan. Nagyra akarom vinni, a lehető legtöbbet, vagy még azon is túl teljesíteni a szakmámban. És igen, ezzel vállalom azt a kockázatot, hogy talán elmegyek a „megfelelő személy” mellett. Hogy addig fogom hajkurászni a sikeremet, a hírnevemet, hogy végül egyedül maradok… Hogy megéri-e? Nem tudom. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Előre nem tudom megmondani, csak, ha odáig jutottam -addig talán nem hallott őszinteséggel vélekedett a témában. Rendre szerette ezt elkerülni, hogy ne kelljen kimondania. Hogy a családja előtt ne kelljen vállalnia a saját véleményét, ugyanis tudta, hogy mind közeli, mind távoli rokonok idegesen legyintettek volna, és ráolvasták volna, hogy „badarság!”. Talán Matteo volt az egyetlen, aki valahol megértette, vagy legalábbis próbálta elfogadni, hogy a kebelbarátja nem ugyanúgy látja a kapcsolatokban rejlő potenciált, mint ő maga, vagy bárki más rajta kívül. Mégis, volt, hogy ő is megemlítette, hogy Lulunak is ideje volna találni egy takaros, kedves, odaadó és szerethető lányt maga mellé, ugyanis akkor ismerné fel az igazi boldogságot. Luciano boldog volt e nélkül is, és ezt nem tudta soha senkivel megértetni. Talán épp ezért vált különösen őszintévé egy idegen, nem pedig egy ismerős, egy családtag előtt.
Mikor Marianne magához intette, szórakozottan könyökölt bal térdén keresztbe vetett lábszárára, hogy ezzel kerülje el, hogy a bizalmason túl akár zavaróan közeli távolságba kerüljön vele.
- Nagyon biztosnak tűnik a dolgában, úgyhogy azt hiszem, megfogadom -bólintott szinte a nővel megegyező ütemben, és elvigyorodott. - Aztán, ha más nem, most már tényleg be kell ruháznom valami spéci füldugóra -az, hogy a saját gondolatait nem hallotta a nagy ricsajban, soha nem csak nagyzolás volt. Aki hallott már tini lányokat egymásra kontrázva érvelni, az tudja, min akadt fenn… viszont az átlagos csajlárma az olasz égzengéshez mérten olyan halk nesz volt, mint egy légy léptei a falon.
Kérdésére csak csóválta a fejét, és izgatottan dőlve el a háttámlától, idült mosollyal hallgatta végig a nő értekezését a Kék Lagúnáról.
- Már csak így hallomásból is egyértelmű, hogy az -ismerte be, és ugyanolyan gyermeteg örömmel bólintott. - Soha nem jártam még északon, arrafelé valahogy nem gondolkozott még egyikünk se, pedig iszonyatosan gyönyörűek tudnak lenni képeken is a havas hegyek, a kristálytiszta vizű tavak, az őket körülölelő fák… Mint a Tahoe-tó Kanadában -a nő gondolatának fonalát megragadva maga is vad álmodozásba kezdett az efféle területeket illetően. - És miért nem váltotta még valóra ezt az álmát? -kérdezősködött. Nyilván nem a másik pénztárcájában szeretett volna kutakodni, de valahol érezte, hogy annál azért több rejlik a háttérben, mint, hogy ne tellene rá. Ő, aki nyaranta folyamatosan úton volt, és nem győzött betelni a különböző országok nyújtotta látvánnyal, csak bátorítani tudott mindenkit, hogy, ha csak ideje és módja engedni, üljön fel egy gépre, és igenis hódítsa meg a vágyott térséget.
- Úgy néz ki, hogy együtt vagyunk túl öregek -a nő nevetésének dallamosságát hallva akaratlanul is elmosolyodott. - A New Yorkiakban nagyon erős az identitástudat, és legtöbbjük tűzbe tenné a kezét a szeretett városáért - ő is ilyen volt, éppenséggel a szíve és a lelke haza, Olaszországba húzta, és, ahogy a jenkik, úgy ő se hagyta meg azon lehetőséget, hogy Itáliához fogható csodát talál másutt. - Elég csak az örökös küzdelemre gondolni Jersey és New York között -hozta fel példának az állandósult ellentétpárt. Na persze Lulu, mint alapvetően turista a környéken nem tudta teljességgel átérezni ennek súlyát, éppenséggel csak hallomásból tudta, hogy mekkora ellenszenv és nagyzás él bizonyos New Yorkiakban.
Boldogan, és egyetértését heves bólogatásokkal kísérve hallgatta a nő Olaszország iránti, és annak tájai felé táplált vágyakozását, kérdésére azonban, mintha hazai pályára tévedt volna, felkapta a fejét, és egy pillanatig se vonakodva nyitotta szólásra a száját.
- Gemma! -vágta rá rögvest, felpezsdülve, ültében még egy kicsit ki is húzta magát. - A legjobb barátom családi birtokát nevezték el így. Mint például az Elfújta a szélben Tara -hozakodott elő egy széles karmozdulattal a kézenfekvő példával. Némileg visszafogva az indulatból dőlt újra hátra, de a témát illető víg kedélye vele maradt. - Firenzétől, ahol születtem, egy másfél órás autóútnyira Toszkánában, a d’Orcia völgyben van egy kisváros, Pienza. A lakosságszám alig haladja meg a kétezret, és inkább az idősebb generációk lakják. Takaros kis környék, minden a mediterrán színekben pompázik. Érdekessége, hogy a szomszédos településekkel ellentétben oda nem értek el a középkori háborúk. Itt született II. Piusz pápa is, aki a választása után döntött Pienza újjáépítéséről, viszont a halálával a város virágzása is a végéhez ért, és lényegében azóta változatlan, a mai napig egy 15. századi kisváros képében tündököl. Azon túl, hogy üdítő a vékony kis utcákban járkálni, mintha a történelem megelevenedett vásznán sétálnánk, a domb tetején lévő apró városból belátni a környéket: a különböző vonulatokat, a zöldbe borult tájat, a fákat, bokrokat, ültetvényeket. És magát Gemmát is -az arcán újból hamisítatlan mosoly terült el. - A Gemma név annyit tesz, hogy Drágakő. A várostól sétával is megközelíthető távolságban helyezkedik el a birtok, ami évszázadokra visszamenően a család kezében van. Több hektárnyi földet jelent, borvidékkel, szőlészettel, mezőfölddel, olajfa ligettel, gyümölcsössel… Olyan romlatlan környék ez, ahova a modern technológia is épp, hogy betette a lábát. A gazdaságban azonban a mai napig minden a régi mód szerint működik, nem rajonganak a gépesített mezőgazdaságért. Már egészen kiskölyök korunk óta szinte minden nyarunkat Matteo, a szóban forgó barát nagyszülőinél, Gaena mamáéknál töltjük -a nő említésére is megmásíthatatlan boldogság lett úrrá rajta, és, ha csak az ételeire gondolt, megkordult a gyomra. - Segédkezünk a ház, a gazdaság körüli teendőkben, nem sajnálva magunkat, a kor modern gyermekeit a kétkezi munkától. Tudja, egészen felszabadító tud lenni a nagyváros zajától elszakadva a vidék csöndje. Ha engem kérdez, a nap is máshogy süt ott, a tiszta, virágillatos levegőnek is egészen más súlya van. Üdítő, mondhatni -egészítette ki magát, és szusszanva fújt egyet. Kicsit elhallgatott, úgy sandított a nőre. - Gemma nem csak a hazámban, hanem kétségtelenül az egész világmindenségben a szívemhez legközelebbi hely. Lelke van. Olyan hamisítatlan, tiszta lelke, ami bárkit, aki arra jár, magával ragad, és többet nem ereszti. Ott ül az emlékezetében, és nem csak a látvány, hanem az ottani emberek is. Az a gazdag, feltétel nélküli szeretet, a gondoskodás és odaadás… Igazából nem lehet szavakkal leírni. Én is csak szegényes próbálkozást tudok tenni, holott a felét se tudnám átadni annak, amilyen valójában. Látni, tapasztalni kell ahhoz, hogy az ember megértse…

it's a beautiful thing to meet

someone who makes you forget your troubles

Ha a tükörbe nézek mit látok? Szolíd, visszafogott vonások, a tekintetemben egy leheletnyi bizonytalanság, a diszkrét határozottság mögött. De ha úgy igazán akarnám látni, hogy milyen vagyok valójában, minden bizonnyal inkább elfordulnék attól a tükörtől. Megalkuvó, csendes, látszólagosan beletörődő, lélekben örök lázadó, ugyanakkor ennek soha, semmiféle formában hangot nem adó. Az egész életemet az tette ki, hogy próbáltam kitörni apám elvárásainak tengeréből, próbáltam elkerülni, hogy olyan, érzelmileg kiszolgáltatott nővé váljak mint az anyám, miközben nem vettem észre, hogy valójában mennyire egyedül maradok. Utazni vágytam, magam mögött hagyni Amerikát, elfelejteni, hogy mennyi mindent kellene megvalósítanom, hogy mennyi kötelezettség vár rám a mindennapokban. Végül sosem tettem meg. Úgy igazán. Csak az álmaimban, csak gondolataimban, csak a vásznon, ahova nem érhetett el apám.Anélkül jutottam messze, hogy akár egyszer is elhagytam volna a várost. Anélkül szárnyaltam, hogy akár egyszer is elszámolással kellett volna lennem bárki felé.
Hálás voltam a férjemnek. Nem csak azért, hogy soha nem támasztott velem szemben követeléseket, hanem azért is, hogy mindeközben nem akart feltétlenül betörni a világomba. Nem akart többet tudni rólam, mint amennyit én megosztottam vele. De talán pont ez volt a baj. Amikor olyan erősen taszítunk valakit magunktól távol, hogy amikor szükségünk lenne a közelségére, amikor belátjuk, hogy inkább vele megalkuvón, mint nélküle szabadon….mikor mindezt belátjuk, már hiába nyúlunk előre. A kéz nem kutatja a mi kezünket. Soha nem is kutatta. Biztos alapokra helyezett élet, kiszámítható, egymást követő hétköznapok, melyben nem változik semmi. Nem azért mert ne változhatna, hanem mert mi nem változtatunk rajta. Pedig olyan kevés kellene hozzá. Végül a megszokás uralkodik el minden felett, és bár akarjuk, hogy másképp legyen, tenni nem teszünk érte. Csak időnként, a maihoz hasonló váratlan és spontán cselekedetek azok, amelyek valami egészen más irányba viszik a megszokott hétköznapokat, amelyben egy különös beszélgetés veszi kezdetét. Amikor kicsit megáll az idő. Nem rohannak velünk a percek, csak kényelmesen elsimulnak a szavakban, a kíváncsiságban, hogy vajon az élet ezen pontján miért vele, és miért ilyen könnyedén tudunk beszélgetni a leghétköznapibb dolgokról? Amikor óhatatlanul egészen finoman, és óvatosan osztunk meg vele apróságokat, az ábrándozás ködében lebegő vágyakat, hogy vajon hova szeretnénk eljutni, hogy vajon ha újra kezdhetnénk, vajon mi mindent csinálnánk másképpen. Luciano tekintetében, fiatal kora ellenére is, mert nem gondolom őt huszonháromnál többnek, noha elképzelhető, hogy kissé mellé lövök ezzel, rengeteg tapasztalatot látok. Mellé csöppnyi huncut vidámságot, kedvességet, udvariasságot. Bár a véletlen sodorta az utamba, de szándékosan tartom őt szóval, mert érdeklődést vált ki belőlem. Figyelem a mozdulatait, amelyben van valami kifinomultság, valami letisztultság, és nem tagadom, hogy gondolatban már ecsetet ragadtam, vagy csak egy egyszerű széndarabot, és egy hófehér vászonra álmodtam meg azt ahogyan a kávéval ül a csodaszép ruhaköltemények között. Nem illik ide, mégis jobban illik bárkinél. Különleges ellentmondás.
- Ennyire összeillünk a Petal meg én?- halkan, visszafogottan de igazán jóízűen nevetem el magam a szavai nyomán, mely szerint a hely és én tökéletesen összeillünk. Való igaz, hogy itt tulajdonképpen mindent én álmodtam meg, és néhány dolgot leszámítva magam is valósítottam meg. Nem elsősorban anyagi megfontolásból, sokkal inkább azért mert így váltunk eggyé. Így került bele a lelkem, mely immáron elszakíthatatlan. A Petal eleinte egy menekülési útvonalnak tűnt, egy helynek, amelyre még a szigorú elveket valló apám is áldását adta, egy helynek, ahol egy kicsit elrejtőzhetem én is az álmaimmal. A mai napig nem tudják, hogy hátul van egy apró kis zug, én magam csak Gyémántligetnek hívom. Drágakő a rohanó világban.
Azon, hogy a hobbiban találja meg az ember a hivatását félrepillantok, el a vállai felett, az ablakok felé, melyek barackszín függönyeit néha meglengeti a szél.Csak beharapom az alsó ajkam, útját állva a szavaknak melyek odakívánkoznak. Elmondani neki, hogy nem….ez csupán a hivatásom, amit szívvel csinálok, csak éppen az hiányzik belőle, ami ahhoz kell, hogy beteljesült álom legyen. Szeretem a helyet, szeretek itt lenni, az illatokat, a ruhák surranását, látni a boldog arcokat, a várakozás örömét, apró könnycseppeket az anyák arcán, amikor meglátják a lányaikat ezekben a ruhakölteményekben. Kicsit én is átélem velük a várakozás izgalmát, mintha kárpótolni akarnám magam azért, ami nekem kimaradt az életemből. De ha választanom kellene, hogy mi az amit igazán akarok, akkor nem feltétlenül a szalon lenne amihez ragaszkodnék. Noha az idő előrehaladtával egyre inkább a szívemhez nő. Túl sok minden köt már ide. Mégis…..mégis újra meg újra felszínre tör, ha csendesen is, ha kimondatlan szavakkal is, ha csak magamnak is...az érzés, hogy elfussak innen. Mindent feladva az álmaimat kergetve. De az idő nem csupán megszokottá teszi az érzést, hogy a Petal lett a második otthonom, hanem azt is, hogy az álmaimat már nem egyedül akarnám megvalósítani. Már lenne aki hiányozna, noha semmi más nem történik, csak ott van velem. Reggelente a konyha asztalnál ülve, és szavak nélkül is értve a másikat. Néha csak egy fáradt, esős délutánon, amikor kinézek az ablakból és megvárom azt a tíz-tizenöt percet, amíg a kocsival feltolat a felhajtóra. Néha a további öt percet, amíg kiszáll, és az alagsoron át besétál a házba. Néha csak hallgatni az egyszerű, de szeretet teljes köszöntését, amely átfut a házon, és eljutva hozzám megsimogat. Érintés nélkül is. Az álmaimnak már van másik szereplője, és azt hiszem így már nem is igazán az enyémek. Észrevétlen lopakodott be, holott mindent elkövettem, hogy ez ne történhessen meg.
- Mondja, Luciano….maga pontosan azt csinálja amit szeret? Úgy értem igazán….amit igazán szeret.- teszem fel hirtelen a kérdés majdhogynem minden átmenet nélkül, szinte azonnal utána és érdeklődve pillantok rá. Már nem a kávé az ami igazán érdekes, tulajdonképpen pótcselekvéssé silányul a papírpohárral való játék.
Csodálattal figyelem és a szemöldököm nagyon enyhén fut fel a homlokom felé, derült ráncokat rajzolva arra, miközben a mosoly is állandó társammá válik, mikor hallgatom őt.
- Aperitivo? Ez nem olyasmi, amit italként kínálnak bizonyos étkezések előtt? Vagy keverem valamivel?- csóválom a fejem, mert meg mertem volna esküdni rá, hogy a szót hallottam már valahol, de az nem olyasmi volt, amiről Lulu beszélt.
A családdal kapcsolatos nézeteit, vagy éppen az, hogy megpróbál a saját maga által választott útra lépni, és azon haladva elérni valamit már csodálattal hallgatom. Hogy vannak e fontosabb dolgok az életben a szerelemnél? Csak azok vannak. Ha hasonlattal akarnék élni, akkor azt mondanám, hogy az élet minden apró kis összetevője az ami összegyúrható, de a fűszert, azt amitől finomabbá válik, élvezhetőbbé azt a szerelem adja. Ettől még veszélyes, ettől még fáj, ettől még kiszolgáltatottá tesz, ettől még a rabjává válhatunk. A legkönnyebben bódító drog ami csak létezik. Ami után mindenki vágyakozik, de van aki nem is tud róla. Én is megpróbáltam elzárni magam tőle, de az ember apró kis lélekdarabokból tevődik össze, és megpróbálhat más lenni, mint amilyen valójában, de ez csupán egy ideig fog működni.
- Irigylem magát a nagy családért, noha tudom, hogy több ember nagyobb zajjal jár, de ettől függetlenül mégis számomra ez mindig is hiányzott. Talán egyszer majd nekem is több gyerekem lesz…..nem ártana lassan ezen is gondolkodni. Csak a férjem és én is elég elfoglaltak vagyunk. Lehet az ember időnként túltervezi ezt a dolgot.- a mi esetünkben ez sokszorosan így volt. A házassági szerződésünk pontosan leírta mikor és mennyi gyerekünk születhet. Érthető okokból egyedül a nemükre nem tért ki az a bizonyos pont. Mindent előre elterveztünk, és én akkor hittem, hogy ez pontosan úgy lesz jó. Ma már tudom, hogy a tervezés csupán az első lépés. Fontos, de nem a legfontosabb, hiszen éppen azt zártuk ki, ami a leginkább kellene hozzá: a szívünket.
- Tudja, nem hiszem, hogy maga egyedül maradna….nevezze egyszerűen női megérzésnek.- vontam meg a vállam sokat sejtetően mosolyogva, majd némi szünet után folytattam.
- Az, hogy a választott hivatásának szeretné szentelni az életét az nem feltétlen kizáró ok valakinél. És ki tudja? Lehet tegnap elsétált mellette, de holnap megint szembe jön. Csak hinni kell a csodákban, Mr Giovinazzi.- halkultam el végül, mintha talán én magam is így szeretném: hinni a csodában, hinni abban, hogy ha valami után vágyakozunk, talán egy napon beteljesül. Amikor nem is számítunk rá talán.
- A Taohe tó nem Kanadában van, hanem Nevadában. Szóval azért olyan sokat nem kell utazni ha látni akarja. Igaz nem is a szomszédban van azért.- óvatosan és diszkréten javítom őt ki, nyilván nekem ez hazai terep, itt én vagyok itthon.
Elgondolkodva hümmögök egy párat. Nem vagyok benne biztos, hogy az igazságot annak tekintetében, hogy miért nem váltotta még valóra az utazási álmaimat megértené. Próbálom azonban mégis elmagyarázni neki egyszerűen, de mégsem árulva el túl sokat az egész hátteréről.
- Vannak bizonyos hátráltató tényezők, úgy mint elfoglaltság, vagy éppen képtelenek vagyunk a férjemmel összeegyeztetni egy olyan időpontot ami mindkettőnknek megfelel.- vallom be egyszerűen az igazságot amely bizonyos formában így is van. Ugyanakkor talán többet nyom a latba, hogy én egyszerűen még fel sem vetettem neki, hogy mit szeretnék. Nem vagyok benne biztos, hogy értené vagy értékelné a kérdésem. Nem azért mert ne szeretne engem boldognak látni, hanem mert ez valami olyasmi, ami valahogyan egyikünk eszébe sem jutott eddig.
Mint egy képeskönyvről megelevenedő lapok, mik a zöld mindenféle árnyalatában pompáznak, apró napsütötte pacák, búzakék felhők ringatózó társaságában. Ilyen lesz számomra, amikor a szívének oylan kedves helyről, Gemmáról mesél.
- Igen, valóban nekem is az Elfújta a szél Tarája ugrott be elsőként, ahogyan mesélni kezdett róla.- szúrom közbe egy apró kis cinkos nevetéssel, de utána is hallgatok, és rá figyelek. Kíváncsian, a szemeim ragyogón kérlelik, hogy meséljen még. Lelki szemeim előtt megjelenik a táj, ujjaim akaratlan mozdulnak, szinte már látom a paletta finom színeit. A kacagó pasztell zöld felett futó élénk zöldet, vagy éppen az apró vonalak garmadáját, amint mindezek felett terpeszkedve malachitban kanyarognak. Látom a tiszta kéket, az azúrt, a bárányfelhő fehéret, a habfuvallat türkizt. A mosolygós sárgát, a kuncogó kanáriszínt, az olvadó mézet...ecsetért sóhajtanak a szavai, pedig még csak először és hallomásból ismerem meg általa.
- Azt hiszem ez olyan Drágakő, amely csak azok számára válik igazán láthatóvá, akik a szívükkel szemlélik.- jegyeztem meg végül, amikor a mondandója végére ért, és egy hatalmas sóhajjal csóváltam meg a fejem.
- Nem….maga nagyon….maga tökéletesen jól le tudta írni a szavaival. A maradék részét pedig az én képzeletem álmodta bele.- és ebben a pillanatban határozom el magam, hogy megmutatom neki. Megmutatom a Gyémántligetet, az ő Drágaköve mellé. A helyet, ami csupán egy apró műterem, eldugva az üzletem mögött, és csak a négy fal, meg a közepes méretű két osztott üveg ablaka van….mégis számomra, a vásznaim a félkész műveim számára a világ közepe. Az én világom, ami én vagyok valójában. Az én igazi tükröm.
Átsimítom a combjaim, majd felállok, és ellépve mellette, a ruhák között indulok hátrafelé, de két lépés után megfordulok, hiszen nem szándékozom őt itt hagyni.
- Jöjjön! Mutatok magának valamit.- nyújtottam ki a kezem, de nem azért, hogy megfogja, hanem, hogy csalogassam magam után. Újra megfordultam, és reméltem, hogy követni fog. Egy hosszú, szűk folyosó vezetett hátra. A helyiséget egy mélykékre festett ajtó választotta el a folyosótól. Régi, réz kulcs volt a zárban, melyet elfordítottam, majd kitártam az ajtót magunk előtt.
Mintha egy másik, modernebb, letisztultabb világba léptünk volna. A zöld és a natúr dominált, és a fények szinte elárasztották a helyet.
- Íme az én világom. Az én igazi világom.- jelentettem ki, és egy tessékelő mozdulattal jeleztem, hogy lépjen nyugodtan beljebb. Nem titok ez, csak éppen nem mutogatom mindenkinek. Mert ez az én birodalmam, a tükröm, az igazi Marianne. Itt, Gyémántligetben.

Kérdése nyomán ajkai szegletében lágy mosoly sejlett fel, amit a gondosan, talán túl tökéletesre vágott és egyengetett szakáll meglehet nem is engedett láttatni. Fejét csak egy leheletnyit biccentette oldalra, szemei azonban kíváncsi tanakodással vizslatták szemüvegének lencséjén keresztül Marianne arcát, egész szolid, visszafogott és talpig nőies vonásait, gesztusait, megnyilvánulásait. Egészen különleges érzése támadt a vele való beszélgetést illetően, hiszen percekkel azelőtt, mint két teljesen idegen ember keveredtek egymás mellé, és, bár a köztük lévő kapcson nem változtatott nagyban a társalgásuk időtartama, mégis azon kapta magát, hogy a személyét, a munkásságát, jószerint az életét firtatja. Bár úgy tetszett, Luciano igazán jó emberismerővé nőtte ki magát, a vele szemközt ülő nőben mégis talált megoldásra váró rejtélyeket. Nem volt benne biztos, sőt, úgy gondolta, hogy nem az ő tisztje ezeket kiaknázni, válaszokat találni a fel nem tett, de mégis megfogalmazódott kérdésekre, viszont tagadhatatlanul érezte azt, hogy mindaz, amit felé mutat, nem a teljes igazság. Lulu soha nem akart más képet festeni magáról, barátai vagy idegenek előtt se… ő minden körülmények között önmaga volt, ugyanazt a Lucianot mutatta Marianne felé, mint bármely közelebbi ismerőse előtt. Azt, hogy a nő, bár kellemesnek találta a jellemét, mégse a teljes igazságot láttatta, egyszerűen az introvertált személyjegynek kívánta betudni, még ha érzett is a részéről egy elnyomott, kimondatlan feszültséget, fellobbanni vágyó tüzet, ki tudja, hogy ki vagy éppen mi végett.
Míg rendezte a gondolatait, a kérdés és a válaszadás között hosszas másodpercek is elteltek. Tüdejét tágítva mélyen szívta be a levegőt, vállait kicsit felhúzva, megnyújtóztatva nézett farkasszemet a nővel.
- Igen –aprót biccentett is a válasz mellé. – Pontosan ugyanaz az elegancia süt magáról, mint ami a boltban is uralkodik. Letisztult, szép és előkelő. Viszont mégse teljesen kiszámítható. Végtére is, lépten-nyomon az életemre törtek az élettelen bábuk –intett kezével a szóban forgó „hölgyemény” felé, és jót vigyorgott a nemrég történt incidensen. – És hát, ha már próbababák, nevük van. Ami nem az ő érdemük, mégis valamiféle bohókásságot feltételez nem is annyira róluk, mint arról, aki elkeresztelte őket. Na meg… ahogy leszólított az utcán, az se volt különösebben hétköznapi –folytatta a gondolatot, és ujjait újból a pohár köré fűzte. – Tehát van egy jóleső hangulata még így férfi szemmel is az üzletnek, és Önt is ez a kellemes légkör lengi körbe –fejezte be végül, majd pár pillanatnyi csönd után magasba húzta a vállát, valamint karjait is valamelyest eltartotta egymástól. – Aztán ki tudja! Lehet, hogy az együtt eltöltött időben tökéletesen félreismertem, de nekem, mint idegennek, ez a benyomásom –mondta még hozzá, és barátságos mosoly kerekedett ajkain. Őt soha nem foglalkoztatta különösebben, hogy mit feltételeznek róla az emberek, a munkájával való összefüggésben, vagy csak éppen, mint önálló személyről. Igyekezett a lehető legkevesebb külső benyomásra hagyatkozni, elkerülni azt, hogy mások határozzák meg, hogy milyen is ő valójában, és, hogy azok bármilyen formán is befolyásolják a magáról kialakított képet. Természetesen, a hozzá közelállók véleménye elől sose tágított. Matteo és Ennio pont úgy, mint a közeli családja, rámondhatták a meglátásaikat, de arról, hogy azokra miként gondol, vagy miként hasznosítja őket, csakis a saját belátásai függvényében történhettek meg. Nem vágyott a külső visszaigazolásra, és meg is tanították arra, hogy ha valakiben bíznia kell, és rá kell hagyatkoznia, az csakis saját maga legyen, semmi esetre se más. Ebben a miliőben felnőve pedig úgy érezte, hogy, mivel a személyiségének formálódása egy az egyben saját magának volt köszönhető, nem is kívánta azt mások elől rejtegetni, mást mutatni ahelyett, amilyen valójában.
- Igen –vágta rá habozás nélkül. – Tudja, elég nagy szabadságot adtak nekem anno, hogy eldöntsem az örökérvényű „mi leszek, ha nagy leszek” belső vitát. Természetesen, a szülői gondoskodás jegyében, számos lehetőséggel láttak el. Megörökölhettem volna édesapám foglalkozását, miszerint szakács legyek, hiszen imádok főzni, majd idővel átvehettem volna tőle a világhíres La Trattoriat. Lehettem volna óvodai pedagógus, vagy iskolai tanár, hiszen anyám mindig is azt hangoztatta, hogy különösen jó érzékem van a gyerekekhez. De… -vonta meg a vállát békés, elégedett mosollyal. – Én emellett döntöttem. Nem volt hivatásos zenész a családunkban, egyedül Domenico nagyapám volt hobbizenész, valamint Imelda nagyanyám nagybátyja, Paolo akart operaénekesi babérokra törni, viszont a háború előbb vitte el, mint, hogy meg tudta volna azt valósítani. Viszont mi, Giovinazzik nagy rajongói vagyunk a zenének, a jó zenének –egészítette ki magát. – Művészeti általános iskolába jártam, ahol kiskoromtól zenei tagozatban nevelkedtem, és, bár több területen is tehetségesnek mutatkoztam, egyik se érdekelt annyira, mint ez. Úgy tartották, hogy bármi lehetett volna belőlem... de miért akartam volna bármi más lenni, ha lehettem zenész, énekes is? –a kérdés költői volt. Az emberek mindennapi életében jelen van a zene, akkor is, ha nem akarják. Ott szólnak az éttermek, kávézók, áruházak és boltok hangszóróiban, úton a munkába, vagy hazafelé az autó rádiójában. Esszenciális alkotóeleme a hétköznapoknak, az átlagember életének. Lucianonak viszont a zene az élete. Egy színes, több műfajt megmozgatni tudó, befogadó, szeretetteljes élet az övé.
- Igen is, meg nem is –tenyerét jobbra-balra illegetve, amolyan „so-so” jelzést adott. – Az aperitivo alapvetően azt jelenti, hogy előétkezés, egy olasz tradíció. Nagy általánosításban azt mondhatjuk, hogy mi olaszok egy-kettő óra környékén ebédelünk, és nyolc-kilenc körül vacsorázunk. Az aperitivo pedig a vacsorára való felkészülési időszakot foglalja magába. Mondhatjuk úgy is, hogy a munka utáni relaxációs időszak, amikor apró, tálcán kínálható falatokat fogyasztunk, mellé pedig lecsúszik egy-két üveg bor, vagy esetleg koktél. És tény, hogy ezek közé tartoznak a bizonyos aperitifek is, mint étvágygerjesztők, csak, hogy hazai példát mondjak, a vermut vagy campari –részletezte, és kezének visszautaló mozdulatával kanyarodott vissza a kérdéshez. – Tehát maga az aperitivo egy tradíció, és ennek a hagyománynak a részét jelentik az aperitifek, azok az italok, amikre Ön is gondolt. Ezért is mondtam, hogy igen is, meg nem is –mosolyodott el. Luciano világéletében hagyományőrző és hagyománytisztelő volt, annak ellenére is, hogy a kora fiataljai igyekeztek azoktól megszabadulni. Ő viszont, ahogy a generációja egyre inkább rugaszkodott el ezektől, úgy ő egyre közelebbinek érezte őket magához, már-már szükségét látta annak, hogy fenntartsa azokat.
- A nagy család egyszerre áldás és átok. Áldás, mert tudhatod, hogy mindig állnak mögötted, olyanok, akik szeretnek és támogatnak. Viszont átok, mert annál többen ütik bele az orrukat a saját ügyedbe, ha akarod, ha nem. Főleg akkor, ha nem –a saját bőrén tapasztalt példával hozakodott elő, és halkan felnevetett. Echte olasz család volt az övé, így azok bölcseleteitől soha nem tudott szabadulni. – Lehet –helyeselt egy bólintással. – Pedig, ha valami, akkor a gyerekvállalás pont nem igényel sürgetést. Ennek kell annak a döntésnek lennie, amit mindenki a saját életritmusát ismerve tud meghozni –osztotta meg saját karakán véleményét, ami az ő és a családja kívánalmainak összefüggésében született meg. Flavio az ő korában már apa volt, és rendre ezt szokták a fejére olvasni, mint vádat annak kapcsán, hogy ő miért nem szerzett még magának egy takaros menyecskét, miért nem házasodott meg, miért nincsen már egy újabb Giovinazzi gyerkőc a láthatáron…
- Meglátjuk –a nővel egyidejűleg vonta meg a vállát. – Ha valamiben, akkor a csodákban soha nem hittem, és feltehetőleg nem is fogok –természetesen nem a nő szavaival ellenkezve osztotta meg vele, annál is inkább óvatosan bizonygatta a maga igazát. – Egyesek szerint már túlzottan is földhözragadt vagyok… -rántotta meg a vállát, és finoman elmosolyodott. Nem egyesek, annál is inkább mindenki szerint, de bizonyos esetekben szeretett szépíteni. És valóban: neki az álmok célok voltak, nem kapta magát soha gyermeteg ábrándozásokon, és mindenre kereste a kézzelfogható, racionális válaszokat, ha volt, ha nem.
- Valóban? –kérdezett vissza megrökönyödve, és tanakodva hümmögött, míg szájáig emelte a poharát, hogy a már egészen hidegre hűlt kávéjából kortyoljon. – Akkor még szerencse, hogy soha nem szedtem a sátorfámat, hogy Kanadában meglessem a Tahoe-tavat –nevette el magát, de rögtön rendezte a sorait, mikor a feltett kérdésére a nő válaszolt. Arra csak megértően bólintott, és nem különösebben állt szándékában tovább hánytorgatni a témát.
Gemmáról viszont annál szívesebben, átfogóbban, és elragadtatottabban beszélt. Lelki szemei előtt, ahogy szóba foglalta a sokat látott látványt, megelevenedtek a lankák, a völgyek, a dús, buja növényzet. A gyümölcsfák termésének mámorítóan finom íze, az egész birtokot belengő illatok, amik rendre Gaena mama nyári konyhájából érkeztek, és ami nyomán nagyot kordult még annak is a gyomra, aki nem volt éhes. Úgy vélte, hogy a di Sciglio birtok nem csupán egy több hektárnyi földterület, hanem egy életérzés.
- Pontosan –helyeselt önfeledt örömmel. – És tudja, egészen sajnálom a korosztályomat, és a nálamnál fiatalabbakat, de sokszor az idősebbeket is, hogy sokuknak mindez nem adatott meg. Már maga a lehetőség, hogy egy olyan helyre találjanak, ahol a fiók rejtekébe dugják a telefonjukat, és el tudnak szabadulni a modern technika vívmányaitól, mert az ott, abban a pillanatban a legkevésbé fontos –magyarázta tovább. Számára soha nem volt kétséges, hogy, bár ő is mindennapi szereplője volt a közösségi felületeknek, azt a háta mögött tudta, mikor Gemmára érkezett. Nem csak a rájuk sorjában várakozó feladatok, hanem csak a puszta miheztartás végett is. Romlatlannak gondolta azt a környéket, és csak az esti órákban, mikor lefekvéshez készülődtek túrta elő a telefonját, a nap többi részében attól elszigetelődve tevékenykedett.
Értetlenül sandított fel a nőre, mikor az felállva a székéről ellépett mellőle. Kíváncsian, a háttámlára könyökölve fordult utána, majd a hívogató szóra, ha nem is felpattant, de feltápászkodott, hogy utána szegődjön. Arcára megugró szemöldöke révén kiült a kíváncsiság, ahogy a szűkös folyosón előremenve megpillantotta a másik helyiségbe vezető ajtót. Ha nem bízott volna a nőben, minden bizonnyal kétkedett volna, így viszont csak érdeklődve figyelte, ahogy elfordítja a zárban a kulcsot, majd a résen keresztül apránként szökik a sötét folyosórészbe a bentről érkező világosság. Marianne intő mozdulata nyomán lépte át a küszöböt, fürkész tekintete megrögzötten pásztázta a növények kusza rendjét, a falak tartalmát, a diszkrét bútorzatot, az ablak alatti kis könyvespolcot. Élénk, gyermeki mosoly terpeszkedett ajkain, ahogy, hogy mindent alaposan megnézzen, tett egy háromszázhatvan fokos fordulatot tengelye körül, mígnem újból szemközt találta magát a nővel.
- Tehát akkor mégiscsak tévedtem –jegyezte meg, visszautalva a hosszú percekkel korábbi beszélgetésre, ami az üzlet és a nő közti viszonyt illette. – És, ha ez az igazi világa… -érdeklődve fordult felé, miután a falra szögelt képek egyikét alaposan szemügyre vette. – Akkor a kinti az mi? Mi történik itt bent, ami ki nem juthat? –kukacoskodott, csupán azért, mert úgy gondolta, ha beengedte a saját világába, akkor annak történetét is meg fogja osztani vele.

it's a beautiful thing to meet

someone who makes you forget your troubles

Van az álom és az ébrenlét határán egy vékony és szinte össze sem téveszthető pillanat. A jelen születése, az ébredés, a valóság visszabirtoklása. Nem mindig akarjuk. Néha kapaszkodunk az elérhetetlenbe, vissza oda ahonnan az egyre gyorsuló lélegzetvételünk, a testünk magához térése, az agy intenzív pulzálása ránt el mégis bennünket. Van az a pár másodperc, az egyre gyorsabban verdeső pillák tengerében elveszve, az ajkak amint szétnyílnak és a tüdőszín nyelv óvatosan fut végig az éjjel cserepessé száradt ajkakon….az a pillanat, amikor még vissza tudnánk aludni, és meglehet soha nem akarnánk onnan kiszakadni.Van aki egész életében semmi másra nem vágyik, csak minél hamarabb letudni az életet két alvási ciklus, két álom között.
Volt idő, amikor én is ezt akartam csupán. Elfutni apám vádló pillantásai elől, a szobám látványa elől, amint a drága, kézzel csomózott bordó szőnyegen, mint valami kifordított negatívra emlékeztető módon hevertek pettyezve a vázlatfüzetem hófehér lapjai. Egy tussal kihúzott női szem, egy formás kebel, egy sötét tónusban fürdő kéz, hevenyészve ejtve a homlokra, egy elrejtett mosoly egy lány arcán. Apám nem tűrte az aktokat a házban sem akkor ha nőről készültek, sem akkor ha férfiról. Pedig van szebb az emberi test puszta látványánál? Amit nem fed el ruha, nem mocskolja hazug világi elvárás, nem akar semmi másnak látszani, csak annak aminek megszületett. Mindegy, hogy felesleg van rajta, vagy éppen hiányzik. Mindegy, hogy éppen reggel kelt fel, hogy még nem volt ideje rendbe szedni magát, mindegy, hogy élvezet előtt kipirulva vagy éppen utána különös, patetikus nyugalomba. Oly mindegy, hiszen pontosan attól szép, hogy mindegyik más. Nincs két egyforma. A művészet az én családomban valami olyasmi volt, amit szégyellni kellett. Legalábbis azt a műfajt amit én képviseltem. Időnként, ha közeledett apám születésnapja, vagy éppen karácsony mindig igyekeztem őt megbékíteni, talán elnyerni a nem létező szeretetét. Akartam, hogy szeressen. Nem vágytam utána, hanem egyenesen akartam. Éppen ezért készítettem tájképeket. Odáig volt az orosz télért...a zordságáért, a kihívásáért. Én pedig festettem neki. Impresszionista stílusban, mint Monet, apró pettyekkel dolgozva fel a vászonra színeket. Megfestettem számtalan módon, neki ajándékozva, melyek közül szinte mindegyik büszke eleganciával díszíti az irodája falát. Csak éppen azt nem vette soha észre, hogy én magam nem voltam ezekben a képekben benne. Üres és lelketlen volt mint a messzeségbe elnyúló, hófödte táj. Anyám sosem ölelt magához, nem kaptam tőle csak időnként és nagyon kiváltságos helyzetekben ölelést, vagy éppen a fejem búbjára egy anyai csókot. Sokáig nem tudtam, hogy milyen szeretni, aztán mikor rájöttem mást sem akartam. Végül elfogadtam, hogy szeretni fájdalmas, szeretve lenni nem mindig viszonozható és hagyni, hogy szeressenek rosszabb mint reménykedni, hogy szeressenek. Elengedtem az érzést és ezzel együtt a lelkemből elengedtem a reményt arra, hogy valaha őszintén meg tudom majd tapasztalni. A kamaszkori hév elmúlt, helyébe jött egy megnyugvás, az önállósodás és a szülői ház elhagyása. A házasságom hónapjai alatt megtanultam, hogy a biztonságnak ára van, a nyugalomnak és rendíthetetlen háttérországnak ára van, amelyről csak akkor tudjuk mennyire kegyetlenül sok, amikor érezzük, hogy meg kell fizetni. Az emberi emóciók előbb vagy utóbb a felszínre törnek. A házasság, amely érzelmek nélkül köttetett, csupán látszólagos. Én hittem, hogy távol tudom magam tartani tőle, aztán szépen lassan rádöbbentem, hogy pontonként szegem meg a házassági szerződésünket és még csak tenni sem tudok ellene.
Luciano jelenléte az üzletben, legalábbis azon módon ahogyan megismerkedtünk talán az utóbbi idők legszokatlanabb módja. Az meg aztán úgy vélem végképp szokatlan, legalábbis a magam részéről, hogy nem csupán beszédbe elegyedem vele egy lassan fogyó és a forróságából veszítő kávé társaságában, hanem érdeklődöm, faggatózom, és szépen lassan felemésztem és megfeledkezem az időről, amely eredetileg jutott volna. Nem csupán mosolyt csal az arcomra a jelenléte, hanem folyamatosan ébresztgeti a személye iránti kíváncsiságom. Szépen lassan, a percek múlásával már nem Marianne Brenton az üzletasszony, a kifinomult, udvarias és végtelenül távolságtartó társalgásban tökéletesen otthonosan mozgó nő szemeivel nézem őt, hanem mint művész. Figyelem a nevetését, vagy az arcának gyermeki rándulásait, a fiatal férfi előbukkanó mimikáit. Ahogyan kacér egyszerűséggel magyaráz, a hangjának bársonyában pedig tökéletesen el tudok merülni. Vele együtt mosolygom, vagy éppen nevetem el magam, időnként őszinte pírral. Még mindig zavarba lehet hozni.
- Könyörgöm higyje el, hogy nem szokásom vadidegen férfiakat leszólítani az utcán, mi sem áll távolabb tőlem. De a helyzet hozta magával….igaz megoldhattam volna másképp. De látja, ha ez így lenne, akkor nem hozta volna magára Lotti babám a frászt és kimaradt volna az életéből ez a beszélgetés.- billentem oldalra a fejem, majd lehajtva kuncogok az előre guruló fátyolszerű hajtincsek tengerében.
- Én bohókás?- sandítok rá laposan vissza, a szemöldököm elég magasra fut értetlenségem jeleként, mert az tény és való, hogy ilyesmit sem sűrűn mondtak rám. Főleg nem olyanok, akik nem is ismertek. Kicsit talán meg is ijeszt, de kíváncsivá is tesz, hogy vajon Luciano ennyire jó emberismerő, vagy csak remekül blöfföl? Mert tény, hogy nagyon az elevenembe talált.Mégsem adok szóban választ arra a felvetésre, hogy vajon félreismert vagy nagyon is helyes az a benyomás.  Helyette a csendemmel és a figyelmemmel ajándékozom meg. A bögre pereme felett hol mosolygom, hol elgondolkodva figyelem őt, amikor az életének lehetséges útjairól beszél. Érzem és tudom, hogy még ha maga jó is lett volna abban amit a szülei gondoltak neki hivatásul, vagy amit alapvetően ő választott volna, mégis érzem, hogy egyikben sem találta volna meg igazán a helyét. Magam vagyok erre a legékesebb példa. Látszólagosan minden rendben van, látszólagosan ott vagyok az életemben ahol lennem kell, ahova mások gondolnak, de hogy én mit akarok, vagy mit akartam egykor azt hiszem az valami egészen más. Már ekkor megfogalmazódik a fejemben, hogy megmutatom neki a Gyémántligetet. Nem csak azért, mert ő talán értené, hanem mert tudom, hogy különlegesnek találná. Van amikor az első megérzésekre kell hallgatni. Én is ezt fogom tenni.
- Az, hogy valaki földhöz ragadt bizonyos gondolatokban, még nem jelenti azt, hogy a fantáziája is földhöz ragadt. Hallgatom magát, ahogyan arról a helyről, vagy a családjáról mesél, és biztosan állíthatom, hogy maga minden csak nem földhöz ragadt. Bizonyosan vannak megszokásom, berögzülések, olyan dolgok amikről nehezen mondunk le. Valószínű ezt társítják sokan azzal, hogy valaki túlságosan két lábbal áll a földön. Pedig nem.- magyarázom megvonva picit a vállam, mert az már való igaz, hogy egy művészember sokféle lehet, de cseppet sem földhöz ragadt.
- Hát elmehetett volna Kanadába keresni a tavat, de ott valószínű néztek volna magára nagy kerek szemekkel.- kacagtam fel jóízűen, bár cseppet sem sértő, sokkal inkább szórakozott módon. Helyeselve bólogatok én is arra, hogy néha jó lenne minden technikai vívmányt magunk mögött hagyni, és egyszerűen csak élvezni a látványt.
- Akkor gondolom maga sem az a fajta aki mindenről képet készít, és gyakorlatilag az életének összes mozzanatát dokumentálja. Engem is rávettek úgy egy éve arra, hogy regisztráljak erre az Instagramra. Az egyik unokahúgom mutatta nagyon lelkesen, nekem meg nagyon tetszett, hogy az emberek a gondolataikat és a fantázia világukat képi formában megjelenítik. Széles látókör. De nem hiszem, hogy minden oda tartozik.- rázom meg a fejem, kicsit még a homlokomon is összefutnak a ráncok a szavaim nyomán.Aztán elsimulnak a vonások, és vele együtt a hangom is lágyabbá, ábrándosabbá válik.
- Tudja, ha egyszer eljutok Izlandra, akkor valószínű én is elrejtem majd a fiók mélyére a telefonom. Persze ezt inkább csak képletesen kell érteni, hiszen a fényképeket mégiscsak el kell valamivel készíteni.
Végül már nem a szavak beszélnek, sokkal inkább egy lépés, amelyet mellette teszek meg, magam után csalogatva, kérve, hogy tartson velem, bízzon bennem. Csak egy kicsit. A világ, amelybe ezután bevezetem valami olyasmi, mint az igazgyöngyöt rejtő kagyló, noha a gyöngy sokkal inkább csak teher a kagylónak semmint ékesség.Nálam ez koránt sincs így. Ahogyan szélesre tárul előtte a kis világom ajtaja izgatottan és várakozással figyelem az arcát. A döbbenet és a kíváncsiság egyaránt helyet kap rajta, ahogyan az érdeklődés is felfelé mozdítja lágy ívben a szemöldökét. Pördül egyet,szinte vele együtt mozgatom a fejem, és az egész mozdulatot látva nem tudom megállni, hogy halkan, de nagyon szívből el ne nevessem magam, kivált azon amit utána mond.
- Nem tévedett. Annyit.- teszem hozzá az utolsó szót kicsit játékosan, majd magam is a falon függő megannyi képre tekintek. A legtöbbjét én készítettem, de ezek csupán vázlatok, mert a valódi alkotásaim nem itt vannak. Beljebb lépek magam is, hogy a szoba egy távolabbi részébe sétáljak a nagy gardrób szekrény elé, ami csak látszólag tűnik ruhatárolónak. Valójában egészen más dolgot rejt.
- Volt már olyan magával, Mr Giovinazzi, hogy valami nagyon szépet álmodott? Valamit amit nem akarta, hogy vége legyen. Amiről tudta, hogy álom….ott amikor benne volt. Akkor is tudta, hogy nem a valóság, de ettől még gyönyörű volt és maga annyira, de annyira akarta….- összeszorítom a szemeimet, a szavak szinte vágyakozva pattognak ki ajkaim közül, miközben kezem a gardrób gombszerű fogantyúira helyezem, és egy laza csukló mozdulattal egyik ajtaját az egyik a másikat a másik irányba csúsztatom a sineken. Csendes surranással enged a mozdulatnak. A gardrób szekrény hirtelen egy apró kis műhellyé változik. Számtalan kemény karton, vázlatfüzetekben tussal, ceruzával firkált, elnagyolt skiccek, a többség akt. Női vállak, férfi lábak, női lábak, szemek, arcok, csókra álló száj, mosoly, fedetlen női kebel.
- Aztán megszólal az ébresztő, vagy éppen jön valaki,és addig nem hagy nyugtot magának amig fel nem kel, amíg meg nem szakítja az álmot. De maga….valahányszor csak lecsukja a szemét, újraéli...mert az az álom olyan, hogy soha nem múlik el. Szép a valóság...maga talán szereti is, de mégsem az igazi, mert kötött, mert nem maga választotta. Nos...az ott kinn az a valóság, ez pedig az álom. Mindkettőt szeretem, de ez vagyok igazán én.
Mintha megváltoznék ahogyan itt vagyok, mintha eltűnne egy kicsit a konszolidált nő összes vonása, mintha egy hóbortos, bolond és jókedélyű festő lány lennék, aki semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy alkosson. Akár őt is.
- Tolakodónak tartana ha azt mondanám, hogy magának nagyon különleges tekintete van? Ne….kérem ne értsen félre! Én ezt….én csak másképp látom ilyenkor az embereket.- szabadkozom és nagyon óvatosan próbálok fogalmazni. Nem akarom elijeszteni, vagy megrémíteni, mert engem általában félreértenek. Pedig én csak alkotó ember vagyok, tiszta és romlatlan gondolatokkal. Talán ő is érzi ezt. Remélem...

- Talán nem szokása, mégis képes rá -húzta, legkevésbé se hivalkodó mosolyra az ajkait, rámutatva ezáltal arra, ami számára a lényegét jelentette mindannak, amit felhozott vele kapcsolatban, de legalábbis amire ő következtetni tudott a röpke ismertségükből. – Nyilván nem, mint mindennapi elfoglaltságára hivatkoztam ezáltal, annál is inkább arra, hogy egy cseppnyi vonakodást vagy megbánást, szégyenlősséget nem láttam magában, mikor sikerült utolérnie. Márpedig, hogyha valóban csupán annak az eleganciának, kimértségnek és precizitásnak hódolna, amire első körben következtetni lehet, és ezt kérem, ne vegye sértésnek, hiszen nem annak szántam, akkor meg se fordult volna a fejében, hogy erre vetemedjen. Tehát igen, bohókás -válaszolt ezáltal az utóbb feltett kérdésére is. – Ugyanakkor feltehetőleg a kávéfelkérést se fogadta volna el, nem ülne itt velem, egy vadidegennel szemközt az „élet nagy dolgain” merengve, hallgatva, ahogy teljesen szürreális módon, és a látottakból, valamint a minimális tudásából merítve próbálja megfejteni a személyét, és közben az illetékes, analizáló tag azon morfondírozik, hogy vajon ez Önnek mennyire van kedvére, vagy mikor látja elérkezettnek a pillanatot, hogy a fejébe húzza a kávés poharát, nem csak csendre intve, de kitessékelve az üzletből is -biccentett állával a még mindig a kezében tartogatott italra, száján, szakálla takarásában egy jóízű vigyor kerekedett. Luciano ugyan nem tartozott a „csendes megfigyelő” kategóriájába, hevesen járt a szája akkor is, ha arra semmi szükség nem volt, mégis körülményesnek bizonyult a tekintetben, hogy a lehető legprecízebben igyekezzen képet formálni a beszélgetőpartneréről. Amellett, hogy figyelt annak rezdüléseire, bizonyos kérdéseire, saját válaszaira adott reakcióira, arcának minden egyes mimikájára, mintha arról kívánná leolvasni, milyen véleménnyel van a hallottakról, igyekezett megismerni a jellemét, annak ellenére is, hogy tudta, csak a felszínt kaparhatja vele, és csupán egy szeletet kaphat belőle. Kereste a közös témákat, firtatta az érdeklődési kört, hogy egyezőségeket találhasson, hogy életben tudja tartani a beszélgetést, és ne kelljen kínos csöndbe bocsátkozniuk, míg egyikőjük meg nem töri azt egy mondvacsinált indokkal a távozás reményében, vagy egy sablonkérdést fitogtatva büszkélkedjen azzal, hogy ő legalább megpróbálta. Máskor pedig, ha tudott olvasni az esetleges, feszengő testtartásból és magatartásból, tudta, hogy mikor kell visszavonulót fújnia, mikor kell felhagynia a túlfűtött érdeklődésével, hogy a másik visszakerülhessen a komfortzónájába. Marianne-nel kapcsolatban többször csak egy bólintás volt a válasza, ha úgy ítélte, túllőtt a célon, de nem bánta, hiszen tudta, nem, hogy az, de alapvetően semmi nem tartozik rá a nő magánéletéből.
- Igaza lehet -alsó ajkán futott végig nyelve, hogy a száját nedvesítse, amit végezetül összepréselt, és kérdőn elkerekített szemekkel húzta fel a vállát, nem különbül a szemöldökét. – De szerintem a fantázia és az álom az két külön dolog, nem vehetők ilyen szabályszerűen egy kalap alá -mondott ellent óvatosan a nőnek, míg feljebb tornászta magát ültében, kihúzva magát megigazította a kabátját, majd ugyanúgy, mint előtte, visszadőlt a támlára. – Alapvetően úgy gondolom, hogy nincsen szükség álmokra. Én inkább céloknak nevezem őket. Nem ábrándozok azon, hogy mi az, amit elérhetnék, hanem kitűzöm magamnak, mint teljesítendő célt, és addig dolgozok érte, míg el nem érem. Tudja, én anno elhatároztam, hogy meghódítom a legnagyobb operaszínpadokat. A Met-et, a Royal-t, a Scalat. És minden tettem, minden szándékom ezt tükrözi. Tudatosan élem az életemet, képzelgések nélkül. Tudom, hogy mire vagyok képes, és mi az, amiben fejlődnöm kell, ellenben azt nem akarom hallani, hogy mit nem tudok. Mert ilyen célok mellett nem engedhetem meg magamnak, hogy bármiben is hiányosságom legyen -hangja, erős szavai magabiztosságot, öntudatosságot feltételeztek, szemének eltökélt csillogása bizakodón tekintett a jövőbe. – Mondhatjuk, hogy erős a fantáziám, pont, ahogy az imént Ön is említette, hogy nem földhözragadt. Viszont az nem az álmaimat, hanem a céljaimat erősíti -mindig akadtak gunyorosai, rosszakarói. Azt hinné az ember, hogy a zenészek, lévén egy tőről fakadnak, egy az érdekük, kiállnak egymás mellett… a valóság azonban legkevésbé se tükrözi ezt a nemes szándékot. Sokkal inkább a nyílt harc színtere, az önző fröcsögésé, a lenéző pillantásoké, az énekesek körében pedig mindig, különösen kiélezett volt a vita, az ellenséges érdekek. Ha bárki, csak egy kicsit is jobbnak bizonyult a többieknél, megkülönböztetés érte, és nem a jobb fajtából, már ami a kortársak véleményét illette. Luciano hiába szerette a körülötte lévő harmonikusságot, hogyha ez a fajta diszkrimináció soha nem kerülte el. Sokan, köztük a külsőségekre adó tanárok, hiába hallották a kimagasló képességeit, az angyali tenor hangszínt, hogyha az egykor volt, rútnak tetsző küllem ellene ment a hőstenor jelzőnek. A legtöbben nem tettek volna rá, egyetlen garast se, mert értelmetlennek tűnt az, hogy bárki is a pártfogásába vegye, mígnem az egyetemi felvételi során egyedül Tucci volt az, aki nem eresztette, akinek olyannyira a fülébe kúszott a hangja, mintha aranyló mézet csöpögtettek volna a hallójáratába, hogy nem tudott olyan könnyen lemondani róla, mint azok, akik a színpadra lépésekor a jegyzetükre hajították a tollukat, és feddő, gunyoros tekintettel, karba tett kézzel döntötték hátukat a széküknek, várva, hogy belesüljön a dalba, monológba, versbe vagy az áriába. Nem lettek volna képesek elismerni, hogy érdemes rá figyelni, annak ellenére se, hogy kimagasló eredménnyel vette mind a négy akadályt -mindent elkértek tőle a repertoárjáról, holott a többi jelentkezőt két, a bizottság által választott pont után útjukra bocsájtották. Két évvel később már ő játszotta az iskola által színre vitt Bohémélet előadás tenor főszerepét, kapkodtak volna utána a tanárok, hogyha ő nem ragaszkodott volna ahhoz, akinek mindent köszönhetett, és aki nélkül ki tudja, hogy hol lett volna azokban a pillanatokban a Pearl Petal helyett. Akkor vált céljává az, hogy bizonyítani fog nem csak maga, de mindenki más előtt is. Akkor hagyott fel az álmokkal, és kezdte el úgy élni az életét, hogy attól senki el ne tudja tántorítani.
- Ha nem is mindenről, de sok mindenről azért igen. Persze, nem a közösségi oldalakon való aktivitásomnak szentelem az életemet, jobb szeretek a pillanatban élni, semmint mindenhol digitális lábnyomot hagyni magam után, de tény és való, hogy van, amit szeretek megörökíteni, és a köz tudtára hozni. Ugyanakkor nem akarom, hogy bárki is az ott látottak alapján vonjon le bármiféle következtetést. Az csak egy rész belőlem, de nem a kerek egész. Teszem azt, ott van Gemma, amit bizonyos képeken őrzök a telefonomban, de inkább az emlékeimben és a szívemben raktároztam el, mint a mobilom memóriájában. A birtok fontosabb és személyesebb nekem annál, mint, hogy bárki tudtára is bocsájtsam -számára mindig a Pienza város melletti terület, a di Scigliok hagyománya jelentette a menedéket. A mindennapi élet forgalmából, az emberek tömegéből való kiszakadást, azt, ahol nem kellett megfelelnie semmiféle elvárásnak, ahol mindenki úgy szerette, amilyen volt, feltételek és megalkuvások nélkül. Ahol ő is kikapcsolhatott, ahol a szüntelenül olthatatlan tűzként élő bizonyítási vágyát csitíthatta, és belefeledkezhetett pusztán az illatok kavalkádjába, az érzésbe, ahogy a nyílt dombon állva a szellő végigjárta a karját, bekúszott a ruhája alá, felborzolta a haját, és egyszerűen belemosolygott a semmibe, lehunyt szemmel, önfeledten és gondtalanul.
Akkor, mikor kinyílt előtte a hátsó ajtó, és bepillantott, majd belépett a kis térségbe, nem csak úgy érezte, de láthatta is a nőn, hogy Marianne számára az, a Manhattan közepén álló bolt egy kis darabja, mint egy kis sziget, pontosan olyan volt, mint neki Gemma. Teljes szívből mosolyodott el, mikor szemközt került a nővel, és felcsillanni látta, még ha nem is mindent elvakító ragyogással, de azt az oldalát, aminek a létezéséről ugyan addig nem adott tudomást, egyszerűen csak feltételezni merte róla, hogy ott van benne. A lénye, a kisugárzása, a gesztusa és a mosolya is egészen más volt, mint percekkel korábban egymással szemközt ülve, a mindenki számára látható és tapasztalható Petal előterében.
A szavaira, mintha azok csalogatások lettek volna, közelebb lépett, vállszirtjét a gardróbszekrény élének támasztotta, kezeit a zsebébe mélyesztve figyelte, miként ügyködik a nő az ajtóval, majd tárja közszemlére, a benne rejtező valóságot. Lucianonak érdeklődőn villant a szemében a kaján kíváncsiság, mikor tekintetét a megannyi, mesterművet hordozó lapra vezette.
- És ha valójában ez Maga… -eltolta magát a szekrény fa lapjától, mikor mellé lépett, noha nem tolakodó közelségbe, hogy közelebbről is szemrevételezhesse a rajzokat. – Mi szükség van a kinti porhintésre? -folytatta, mikor sötétbarna íriszei újból a nő arcának vonásait keresték. – Nem kell válaszolnia, hogyha nem szeretne -tisztázta rögtön, miután ráeszmélt, hogy a kérdése tolakodó volt. Ő, aki realista volt, tudta, hogy mindenre van válasz, és semmi nem történik ok nélkül. Nem sejtett semmit, nem gondolhatott semmit, hiszen a nő nem gurította elé a fonalat, hogy annak megragadhassa a végét, és utána járhasson az igazságnak. Egyszerűen csak meg szerette volna érteni azt, hogy míg ő meri vállalni bárhol, bármikor saját magát, másokat mi ösztönöz arra, hogy ők viszont ferdítsék a valóságot.
- Igen -válaszolta meg a kérdést, bár mosolyának csalfa, pimaszkás mivolta előbb sejtetni engedte, hogy miféle lesz a saját magát kiegészítő replika. – A szemészem azt mondta, hogy különlegesen rossz -vigyorodott el szórakozottan, míg, mintegy reflexből igazította meg szemüvegét, végül viszont rendezte a sorait, mosollyá szelídítve vonásait.
- Nem értettem félre -biztosította végül a nőt, megértő pillantását arcáról a vázlatfüzetre vándoroltatta. – Minden művész kicsit más, de csak egy kis szándék kell ahhoz, hogy megértsük egymást. Nem csak az átlag embertől térnek el, de a saját szakterületükön belül is ki-ki másra figyel fel. A képzőművészetben jártasok nyilván a vizualitásra élezték ki az érzékeiket, az emberi test, vagy a természet képében, a színek és az árnyékok tekintetében, míg mi, zenészek a hangokra vagyunk ilyen nagy gonddal. A beszédhangra, egy kellemes orgánumra, énekre, egy hangszer tónusára, és a helyes tonalitásra, a hang tisztaságára. Vagy éppen hajlamosak vagyunk bizonyos dalokat, még ha nem is szánt szándékkal, de analizálni hangszerelés vagy hangzatok, ritmus, stílusirányzatok szempontjából. Viszont egy valami minden művészeti ágban elengedhetetlen, az pedig a benyomás… Megnézhetem? -érdeklődött ujjával a rajzok irányába mutatva, majd, ha beleegyező választ kapott, kézbe vette, máskülönben, ha a titkokat magának szerette volna, úgy csak távolról csodálta az éppen legfelül a tehetségéről abszolút tanúbizonyságot adó alkotását.
- Nem tűnik úgy, hogy ezt a helyet bármi jöttmentnek mutogatná… mégis, miért döntött úgy, hogy velem kivételt tesz? -tette fel az őt különösen foglalkoztató kérdést. Míg ő azt vallotta, hogy a saját maga birodalmát csak a számára igazán fontos személyekkel osztja meg, Marianne úgy invitálta be őt a saját kis kincses szigetére, mintha egy hajóban eveztek volna, de legalábbis bajtársiasságot feltételezett a részéről.

it's a beautiful thing to meet

someone who makes you forget your troubles