Giacomo Puccini - Bohémélet

Míg mások vagyonokat, szakmai elhivatottságot örökölnek a családban, addig a Giovinazzik a bohóság, a vidámság, önfeledt játékosság keltette derűt hagyományozzák generációról generációra. Ez alól Luciano se mentes, kit a publikum legtöbbször fültőig érő mosollyal láthat, amint igyekszik másokat is jókedvre deríteni maga körül -ha pedig az alapjaiban véve is adott, akkor addig üti a vasat, amíg még meleg. Nem riad vissza attól, ha nagy hangja révén a figyelem középpontjába kerül, sőt, legtöbbször ekkor érzi magát igazán elemében. Szeret elrugaszkodni a választott mestersége által rárótt normáktól, így levetve a "karót nyelt operaénekes" látszatát bohóckodni, szórakozni, és megélni a még mindig benne lakozó gyermeki én diktálta örömöket.

Jacques Offenbach - A puritánok

Meglehetősen kevesen ismerhetik Luciano végletekig komoly oldalát. Túl azon, hogy egészen gyermekkora óta eltántoríthatatlan a szeme előtt lebegő céltól, miszerint a legnagyobbak közé verekszi magát az opera palettáján, a mindennapi életében hozott döntései és gondolatai mellől is elmarasztalhatatlan. Határozott, végletekig realista, és, ha a helyzet azt követelné, tűzbe menne a gondolatai, az életmódja végett, hogy bebizonyítsa elkötelezettségét. Éppen ezért támadnak gyakorta nézeteltérései, ugyanis nem nyitott a saját életét pedzegető, övétől eltérő véleményekre. Mindazonáltal, ha őt nem befolyásolja, engedi kibontakozni a másik fél gondolatvilágát.

Wolfgang Amadeus Mozart - Varázsfuvola

Csak idő kérdése volt, hogy a későbbi életének szerves részét képző zene a birtokába kerítse, elvarázsolja. Már az általános iskolát is, mint kis-zenész végezte, és soha nem volt számára kérdés, hogy a neki adatott idő végéig ebben a miliőben kíván élni. Ha úgy tetszik, a zene vált a hitvallásává: míg mások, többek között családjának túlnyomó része egy Istenben megfogalmazott, magasabb rendű erőben hisz, ő vallásául a művészet ezen ágát fogadta. Az általa tisztelt istenképet számára a zeneszerzők teremtették meg, kiknek gondolatai, zeneművei alá rendelte magát, és elkötelezett hívükként szolgálja őket.

Gaetano Donizetti - Szerelmi bájital

Nem is annyira a konkrét személy iránt érzett szerelem, annál is inkább annak a puszta érzete, a szeretés és szeretve levés az, ami különösen fontos számára. Igényli a törődést, vágyja az odafigyelést, és amennyire szeret kapni, pont annyira, ha nem jobban, szeret adni is. Rajongással tud lenni bármi iránt: a munkája, a családja, a barátai mind különös és kiemelt helyet foglalnak el az életében. Ugyanakkor, a józan ész határán belül maradva bármikor képes favorizálni ételeket, ízeket, illatokat, helyzeteket, szituációkat és körülményeket. Az érzéseit szereti minél intenzívebben megélni, és soha nem szalasztja el a lehetőséget, hogy a belőle hatást kiváltó dolgokba másokat is túlbuzgón vonjon bele, már-már elvárva, hogy ők is legalább olyan áhítattal viseltessenek iránta, mint jó maga.

Gioacchino Rossini - Az újság

Szeret kísérletezni, új, addig nem tapasztalt dolgokba belekezdeni, noha a magának nagy gonddal megtervezett útjáról egy pillanatig se tér le -hosszútávon. Alkalomadtán megenged magának kisebb kitérőket, hogyha biztos abban, hogy azok nem viszik zsákutcába, és nem rejtegetnek nem várt akadályokat. Kedveli az "újdonság varázsa" keltette helyzeteket, és maximalista ember révén mindből igyekszik kihozni a legjobbat. Nem támadnak ugyan elrugaszkodott képzetei, szeret biztosan, két lábbal állni a földön, de akad, hogy a komfortzónáján túlmutató élethelyzetekkel kell boldogulnia, és, mint mindent az életében, bár kétkedve, de azt is örömmel teszi.

Nem messze a ház homokszín épületegyüttesétől vert tábort a domb egy, a kis város felé néző pontján, ahonnét legjobb rálátást nyert a Pienza nevű apró településre. Hiába a szülővárosának, Firenzének ikonikus, barnakupolás dómja, a katolikus egyház elsőszámú szentélye, a római Szent Péter-bazilika, vagy a sorban örök második milánói főszékesegyház –az ő szívéhez mindig az a piciny templom állt legközelebb, ami egy szem tornyával épp, hogy kimagaslott az egységes színbe öltöztetett d’Orcia völgybéli látképből. A II. Piusz pápa után elnevezett térről nyíló, nagyobb rokonaihoz mérten apró katedrális jellegzetes harangja minden vasárnap navigálta a híveket a szentmisére, hangja mosolyra fakasztotta. Annak idején, bár kínnal ugyan, de Gaena mamának, sikerült beleimádkoznia nem csak Matteo-t, aki valahogy mindig előzékenyebb és segítőkészebb volt a nő ezen cselekedeteiben, mint Luciano, még a harcias, vele vérrokonságban ugyan nem álló, de fogadott unokájává avanzsált kölyköt is a szép ruhájába. Bár a mama feltehetőleg több miatyánkot mondott el a templomba való készülődéskor, mint magán a misén, mégis illő megjelenésű fiatal fiúkká léptette elő a suhancokat. Nem is látszott rajtuk az előző nap szüntelen játékával a verejtékes bőrükön vastag rétegekben megült, agyagbarna por egy apró foszlánya se, amit az idős, ízig-vérig olasz asszonyság gyerekfülek számára kicicomázott szitkokkal véleményezett, míg porronggyal csutakolta hátukról a koszt, ami úgy tetszett, hogy egészen húsig ette magát testük egészén. Nem illették ugyan keresetlen szavakkal a bánásmódot, de egymással szemközt ülve a kihűlt vízzel töltött hordóban minden bizonnyal könnyel megült szemekkel olvasva a másik gondolataiban fogadkoztak, hogy többet meg se kísérlik ily módon felborzolni az asszony kedélyét. Mégis, a kínnal végigült istentisztelet végeztével, míg a város apraja-nagyja, annál is inkább a matuzsálemi korú hölgyek koszorúba fogták a templom bejáratát, a két neveletlen kölyök az amúgy puritán megjelenésű téren is megtalálta a szórakozást, olyannyira, hogy Gaena mama szégyenkezve intett búcsút, hogy fülön ragadva unokáit hazacitálva őket sebtiben tessékelje a bajban mindig jártas párost a földekre, hogy ott üssék el idejüket, ne az ő fejére hozzanak szégyent társalkodónői előtt.
Gemma az efféle, feledhetetlen nyári emlékek őrzője volt. Az élmények sorra halmozódtak tudatában, és legtöbbjükre, mint kellemes múltbéli foszlányokra emlékezett vissza. Ugyan világéletében városi gyerek volt, legfelszabadultabbnak mindig vidéken, a di Sciglio birtokon érezte magát, elrugaszkodva a mindennapi élete által rárótt feladatoktól, terhektől, amik nem is annyira voltak terhek, mint inkább kötelességek, amiket ő választott, és amiket semmire nem cserélt volna. Kevés példát lehet mondani arra, mikor a gyermeteg álmodozásokból valós eltökéltség, majd megvalósulni látszó célok születnek. Az, hogy a zene mikor üti fel fejét Luciano életében, csak idő kérdése volt, noha a benne munkáló elhivatottságról, és a rejtett, szinte isteni tehetségről közel se volt senkinek sejtése. Ha művelői nem is, de elkötelezett rajongói annál is inkább voltak a Giovinazzik a zenének. Nagyanyja, ki a konyhatündérek gyöngye volt, már akkor rádión hallgatta a leismertebb francia sanzonokat és olasz madrigálokat, mikor Luciano apja, Flavio épp, hogy kilátszott a konyhapult mögül, mikor amellett pipiskedve figyelte, miben ténykedik az anyja. Idővel ő is betéve fújta a kor közönség-kedvenceinek minden sorát, és azokkal múlatva az időt a családi összejöveteleken az egész família dalra fakadt. Egy se volt közülük hivatásos, annál is inkább lelkes amatőrökből összeverbuválódott zajos közösség látszatát keltették, noha Imelda nagymama nagybátyja, a néhai Paolo köztudottan angyali tenorral rendelkezett, olyannal, ami után bomlottak a város hölgyei, és amit nem is volt rest felhasználni udvarlásai során. Ha a hosszú szempillák mögött ülő sötét bogárszemek, maszkulin erős vonásai nem lettek volna elég megkapóak, csak elfújt pár sort kedvenc dalainak egyikéből, és nem volt, ki ne hevert volna lábai előtt. Férfiúi kötelessége azonban a hadviselésbe kényszerítette, ami nem, hogy soha be nem következett operaénekesi karrierjének vetett véget, de határőr munkássága az életét is követelte. Luciano nagyanyja, ki csak képekről ismerte a férfit, és apja elbeszéléseiből sejthette csupán, miféle hangi adottságokkal áldotta meg az élet, szentül meg volt győződve afelől, hogy legidősebb unokája nem csak a zenében való tehetségét, de fizikumát is tőle örökölte.
A felerősödött, kellemesen langymeleg szél a ház tájékáról hozta felé a frissen sült kenyér illatát, az olajfaliget aromáját, a virágokkal körberakodott udvar lágy, szinte parfümökére emlékeztető foszlányát. Még ha csak egy pillanatig is, de lehunyta a szemeit, és beleszagolt a dús kavalkádtól súlyos és terhes levegőbe, kizárva a völgy dombjainak és lankáinak, magasba szökő fáinak, és szélesre nyúló bokrainak semmivel össze nem tévesztendő, idilli látványát. Még ha nem is a sajátja, a családjáé volt, az otthon érzete futott át enyhe borzongással egész bensőjében. Gemma, ahogy egyre több megélt korszakot tudhattak hátuk mögött, mindig más arcát mutatta feléjük. A gyermekkori szórakozásokból a tinédzserkori lázadásba lépve volt, hogy fanyar gondolatoktól ránduló grimasszal viseltettek irányába, de nem kellett sokat várni arra, hogy ismét a környék kegyeltjeivé váljanak. Mindig, mikor autója volánja mögül a távolról is látható birtokot nézte, olyan volt számára, mint egy világítótorony, egy jelzőfény, ami mutatja, merre kell tartania. Itt mindig szívesen fogadták, nem csak a jó barátjának rokonsága, de maga a hosszú kilométereken át nyúló gazdaság is mintha a keblére ölelte volna, mint rég nem látott vendéget. Holott, ha tehette, inspirálódás végett nem is választott más úti célt a számára oly kedves táj ellenében, mégis úgy várták, úgy csalogatták, mint évek óta nem látott, tékozló fiút.
- Jó anyád nem tanított meg arra, hogy ha sokat ülsz világos nadrágban a füvön, bele fog törni az anyagba? Ember legyen a talpán, aki onnan kiszedi, és bizonyára a mama nem fogja áldásos imáiba foglalni a nevedet, ha őt bízod meg ezzel a feladattal –még elégedetlenül csettintett is egyet a nyelvével Vito, ahogy fellibbenő ingjét tenyerével csípőjéhez szorította. A vele egyidős fiú, ki fiatal kora ellenére Matteo nagybátyja hírében állt, vele megegyezően a tájat pásztázta barnáival. Luciano, még ha nem is számított rá, nem lepődött meg az ismerős hang hallatán. Térdén támasztva alkarjait forgatta ujjai között a telefonját –nem volt különösebb szándéka vele, inkább megszokás volt, mint bármi, érdemleges cselekedetet megelőző folyamat.
- És ennek fejében még faragatlan is vagy –fedte meg, mire magasba szökött dús, sötét szemöldöke. Ráncolt homloka az értetlenségét tükrözte.
- Miért is?
- Ide esz téged a fene, birtokháborítasz, aztán még annyit se vagy képes mondani, hogy bakfitty? –szidalmazta, hangja mégis szórakozott volt, ami végett Luciano legkevésbé se volt képes komolyan venni. Az addig rajta tartott tekintetét újból a fák megrezzenő ágaira emelte.
- Gondoltam szívok egy kis levegőt, és hagyok magamnak pár perc nyugtot, mielőtt Gaena mama rázendítene a szövegelésre –a mondottak nem tükröztek semmi komolyságot vagy elégedetlenséget, annál is inkább szeretetteljesen vélekedett az élemedett korú asszonyról. – Különben is, ha tíz perce itt vagyok, már sokat mondok. Lehet csak öt –egy minden lében kanál olasz családban ez is túlzóbb annál, mint amit még az ember megengedhet magának.
Vito meglapogatta a vállát, és fehér pólójának anyagára fogva ráncigálta fel, amiben ő maga is közrejátszott, hogy a műveletet siker kövesse. A nyaka köré fonódó kéz barátian szorította magához, mire csak vigyorogva paskolta meg barátjának oldalát.
- Meddig maradsz?
- Két, talán három nap. Annál semmi esetre se több –nem azért, mert ne lelte volna örömét a környezetben vagy a társaságban –annál is inkább attól tartott, hogy hogyha több időt tölt el közöttük, nehezebb lesz heteken belül búcsút intenie barátainak, családjának, otthonának.
- Úgy készülj, hogy délután munkára foglak –csak felnevetett a tényközlésre, ugyanis esélye se volt arra, hogy válasza átüsse Vito erőteljes hangját. – Mama! Nézd kit hoztam! –kurjantotta el magát, mikor a domb tetejére érve a murvás útra léptek. Az ablakon túl szöszölő idős asszonyság fia szavának hallatán kihajolt, hogy szemrevételezze az érkezőket. Vigyora meleg és örömteli volt. – Itt ült a domboldalban. Éltél már ilyen pofátlan dögöt? Inkább bámészkodik, mint, hogy minket üdvözöljön –ismertette vétkeit a férfi, míg Gaena mama előkotort a ház rejtekéből. A szélesre tárt ajtó mögül már egy kevésbé barátságos arc bukkant elő, szemei egészen haragosan parázslottak.
- Az anyád úristenit! –legyintette meg Luciano karját a konyharuhával, mikor megtorpantak egymás előtt, noha a következő pillanatban már lapockájánál fogva húzta magához a fiút. – Mondja apád, hogy te is mész oda nyugatra, abba a nagyvárosba… hogy is hívják?! –csettintgetett ujjaival, hogy előhívja a választ.
- New York –felelték kórusban.
- Az! –bökött a levegőbe, pont, mintha az érdemet magának köszönhetné. – És akkor még van képed nem hozzám jönni először?! Na megállj csak… Szégyelld magad, fiam, szégyelld magad! –haragosan förmedt rá, majd nagyot fújva rendezte vonásait. Luciano csak idült mosolyának fenntartásával volt képes végignézni, ahogy mérges pocokból kenyérre kenhető nagymamává lényegül.
- Az én Matteom is itt hagyott, most meg te is kezded… mi lesz velem, hm?
- Én itt vagyok! –emelte fel jelentkezésre a kezét Vito, de karja rögvest visszaesett maga mellé, mikor anyja leintette. Tudván, hogy ő mindennapi jelenség, így, mint a kuriózum fogalmából kieső egyed inkább tovább is állt.
- Ez nem egy életre szól, mama –biztosította Lou vigasztalón nyomva puszit az őszes halántékra, mikor átvetette vállai fölött karját.
- Aztán meg mikor mész?
- Még letudom a vizsgáimat az egyetemen. Viola nénémék május harmadik hetére várnak –úgy beszélt Gaena mama lányáról, mintha a saját rokonságába tartozó személyről esne szó.
- Nem is fogsz már jönni addig, mi? –érdeklődött némi pánikkal a hangjában, majd egymás oldalán átléptek a küszöbön. A konyhában a mindennél jobban ismert ragu illata terjengett, amit a tűzre pakolt, szinte üstméretű fazékban főzött a dolgos asszony.
- Attól tartok, hogy nem.
- Ó, édes Lelkem… -becézte a fiút elszontyolodva. Két tenyere közé fogta az arcát, kicsit össze is nyomva pofazacskóit. Meglepődve tapasztalta, hogy ezúttal nem tett megjegyzést arra, hogy „meg kéne válnod ettől az otromba szakálltól!”. Ha valaki, akkor ő volt az, aki nem csak Matteon, de rajta is a gyermeki ábrázatot kedvelte.
- Na, gyere! Úgy megtömlek ebben a pár napban, hogy majd ott a nagy „Nyú Jorkban” máson se fog járni az eszed, csak Gaena mama főztjén! Lesz neked honvágy, ne félj!...