Victor & Ennio

Work Hard!

Kétféle megbízás létezik: az egyik a kihagyhatatlan, a másik a hátam-közepére-se. Ez utóbbit többnyire udvarias kifogáscetlik lobogtatásával elutasítom, a másik után viszont két kézzel kapok, és reménykedem, hogy elégedettek lesznek azzal amit kapnak. Eleinte, amíg be nem indult az üzlet szinte mindent elvállaltunk, de főleg reklámzenék készítése és felvétele, reklámszinkron. Így van, ilyen is létezik. Amikor arcra tökéletesen eladható  az illető, aki promotálja a terméket, de a hangja az kritikán aluli. Ilyenkor elő kell rántani a farzsebből valakit, aki ebben is tökéletes, aki majdhogynem átnyúl a hangjával a készüléken keresztül, hogy rávegyen téged….meg téged...meg őket, hogy megvásároljanak valamit, amire előtte még csak nem is gondoltak. Az első fél évünk erről szólt, és időnként még én is meglepődtem, hogy mi mindent akarnak a reklámok által eladni. Nem csupán kézzel fogható termékeket, de ígéreteket és lehetőségeket is. Nyaralási kupon, masszázsbérlet, vagy éppen a Holdon egy telek, ahol július 4-én lerakhatsz egy kemping széket, előkapod az ütött-kopott hűtőtáskából a sörödet és megünnepled a függetlenség napját. Ja és grátisz kapsz egy lobogásmentes amerikai zászlót. Az utazást kell csupán kifizetned a NASA-nak, hogy odavisznek. A hülyének is megéri.
Kellett egy kis idő, amíg megszoktam, hogy Amerikában egy jó markentinggel gyakorlatilag bármi eladható, és majdhogynem bármit meg is vesznek.
Az én hazámban vigyázunk az értékeinkre, megbecsülünk mindent ami régi, ami valamiért fontos volt a számunkra, mert a történelem része. Vagy talán nem csak ezért. Gyűjtögető fajták vagyunk, nehezen válunk meg dolgoktól, amelyek az idők során hozzánk nőttek. Nonno a példának okáért a mai napig azzal az ütött-kopott grafitszürke Lancia Themaval jár, amit még 98’-ban szerzett, és amin a rozsdafoltok lassan olyanok lesznek, mint a katonai terepjárókon a homokszínű minták. Fél évvel ezelőtt vásárolni akartam neki egy újabb modellt, mert az öreg valamiért képtelen a Lanciától elvonatkoztatni, ez mégis hazai, mondogatta gyakran, de a Thema az egyszerűen már családtag, azt nem engedi. Legalábbis ő ezt mondta, én meg nem vitatkoztam vele. Én sem hiszem, hogy a Kawától meg tudnék válni csak azért mert már öreg. Szóval maradt az ezüst vénség, amit persze Nonnon kívül szinte senki nem tud vezetni, mert az összes kehéjét csak ő ismeri. Akad a kuplung, köpköd a kipufogó ha erősebb gázfröccsöt kap, és nem mindegy, hogy milyen erősséggel nyomja meg az ember a féket, hogy fogjon rendesen. Amelia mama ősz haja még inkább őszbe csavarodott, amikor kiderült, hogy a férje úgy jár-kel az autóval, hogy a fék az hol működik hol nem. Szóval amikor utoljára otthon jártam, nem foglalkoztam a nagyapó kifogásaival, elvittem Eduardo műhelyében a vén csotrogányt és megjavíttattam rajta a féket. Nem mondom, hogy olcsó volt a fékpofák cseréje, mert mégis majdnem őskövület az a kocsi, és ha kicsit hozzá toldok akkor egy fiatalabbat tudtam volna venni, de Nonno ehhez ragaszkodott, szóval ezt kellett helyre hozni.
Az öreg immunis volt a reklámokra. Mindig azt mondta, hogy amire szüksége van úgyis megtalálja, amire meg nincs azt hiába akarják neki akár Lollobrigidával is eladni, akkor sem fogja megvenni. A dolgokat a hasznosságuk alapján ítélte meg és amiről úgy gondolta nem ad hozzá az élet minőségének javításához, vagy egyszerűen ronda mint a bűn, azt semmiféle marketinggel el nem adták volna neki. Egyszer, egy megbízónak viccesen megjegyeztem, hogy a legjobb detektor egy adott termék sikerének megítélésére maga a nagyapám lenne. Ha rajta átmegy, akkor vinni fogják mint a cukrot. Azt sosem vitatta, hogy a zenék, amiket az efféle kisfilmekhez készítünk jók, de szerinte nem kellene aprópénzre váltani a tehetségemet. Mégis mit tehetnék? Van egy hangmérnöki diplomám, értek is hozzá, érzékem is van hozzá és éveket töltöttem azzal, hogy az egyetemen megtanuljak mindent ami ahhoz szükséges, hogy ne csupán előadó legyek, hanem olyan is, aki képes kihozni a felvett anyagból a maximumot. Nem mondom, hogy feladtam az álmaimat, azt sem, hogy nem szeretnék soha színpadra állni, és azt sem mondom, hogy nem lenne jó ha a zeném nem csak közvetve lenne hatással az emberekre. Több hangszeren is játszom, folyamatosan képezem magam, de még messze vagyok attól, hogy kijelenthessem az idő bizony előadóművésszé avanzsált.
Szóval igaza van az öregnek, nem azt mondom, hogy életem végéig személyesen akarom vezetni a stúdiót, de egy ideig még biztosan. Még nem érett meg rá senki, hogy önálló döntéseket merjek bármelyikre is bízni. Két év ehhez amúgy is kevés. Talán Dario az akiben erre lehetőséget látok, ugyanakkor az én bizalmam nehezen épül, sokszor és keményen kell bizonyítani, hogy az első lehetőséget rá merjem bízni. Victorban van még potenciál, de neki meg azt hiszem olyan lehet az agya, mintha a benne lévő sejtek egy héten át valami speed-fesztiválon lettek volna, és most nem tudják eldönteni kinek mi a pontos feladata. Örökké pörög, állandóan jár a szája, keze, lába és a letörölhetetlen vigyora ragadós.
Szóval a megbízásnak két fajtája létezik és most a nagyon kihagyhatatlanra van esélyünk, hogy megcsípjük. Ehhez pedig szükséges volt, hogy minden fronton tökéletesen helyt álljunk, és az ügyfél úgy távozzon a stúdióból, hogy nem akarja máshova vinni az egész projectet csak a Grandi Pub-ba. A találkozót tizenegyre beszéltük, meg, és mindenkitől kifejezetten kértem, hogy lehetőség szerint pontos legyen, és nem volt ugyan elvárás az öltöny meg a nyakkendő, ez amúgy is hiteltelen lett volna, csak bolondot csinálunk magunkból, de azért egy minimális dress kód betartását kértem tőlük. Mindenkit tízre kérettem a stúdióba, egyedül Victornak mondtam fél tizet. Ismertem már annyira, hogy tudjam: mindig mindenhonnan minimum fél órát késik, tehát ha pontosságot várok tőle, akkor a megbeszélt időt csúsztatni kell. Kilenckor ettől függetlenül felhívtam. A hangján hallottam hogy még jócskán gyűrögeti őt az ágy, az álom is ott hintázik még a szemhéján, és hiába próbálja beadni, hogy tökéletesen ébren van, idáig hallottam, hogy egy reumás csiga sebességével vackolódik át az ágyon a másik oldalára.
- Kapkodd magad báttya! Ha ide akarsz érni fél tízre már minimálisan is öt perccel korábban el kellett volna indulnod. De ahogyan téged ismerlek még csak most fogod kivonszolni a lompost a klotyóra, aztán kávé, aztán hagyod, hogy Viola néni babusgassa egy kicsit a buci fejedet, mert olyan vagy mint egy nagyra nőtt óvodás, és ha az apró szentek is jóváhagyják, akkor méltóztatsz elindulni ide is. Mondtam világosan, hogy fontos ügyfeleket várunk, és szükségem lesz a rábeszélő képességedre. Hallóóóóó! Victor, ne nyögdécselj nekem mint egy szűzlány, hanem töröld ki a csipát a szemedből és igyekezz úgy kinézni mint egy ember, aki beszélni kicsi angol, nem csak habanyeze eszpanyole….andiamo….andiamo...az istenit már komolyan….Victor! És hozd a sütimet amit Viola néni ígért.- ez egy fontos információ volt. Elvégre az öreglány még Julio finomságait is képes volt felülmúlni.
Háromnegyed tíz volt amikor elléptem a fürdőszobába, hogy megigazítsam a hajam, a szakállam, és elkönyvelhessem, hogy valóban úgy nézek ki, mint aki tárgyalásra képes. Dario és a csapat a kettes keverőben éppen dolgoztak, abban maradtunk, hogy majd szólok ha szükség lesz rájuk, a meló nem állhat le. Az irodámhoz tartozó fürdőben hallottam ahogyan nyílt az ajtó, léptek vezettek végig a hajópadlón, majd egy vidám és elég erőteljes spanyol kurjantás is végigszelte a helyiséget.
- Buongiorno, báttya!- léptem ki, éppen egy törölközőben törölgetve a kezeimet, melyet végül egy mozdulattal dobtam vissza a szárítóra. Kicsit ferdén lógott, de annyi baj legyen, ez a magán fürdőszobám ide nem hozok be ügyfeleket. Kivéve persze Victor, akit egy alkalommal valami bellisitával kaptam rajta….még az elején jártak, de nem akartam belegondolni, hogy mit műveltek volna a fürdőhelyiségben ha nem toppanok be váratlanul. Úgy éreztem néha, hogy ebben a spanyolban a kangörcs valami születési rendellenesség, amit képtelen ledolgozni.Dio protegga il mondo.
- Az egy dolog, hogy a lábad felcsapod az asztalra báttya, de az én sütimet tömöd a búrádba?- néztem rá rosszallóan, majd az asztalhoz sétáltam és kinyitottam a kuglófos dobozt, hogy egy szeletet vegyek belőle.
- Legalább megvártad volna, hogy először én vegyek belőle. A pofátlanságod időnként határtalan.- csóváltam a fejem és a haragomat másodpercek alatt legyőzte az édes cukorbomba ami a szelet süteménnyel elolvad a számban. A nagy rágcsálás közepette néztem végig rajta, és meg is állt egy pillanatra a rágóizmom, az állkapcsom megfeszült, majd a félig megrágott falat legurult a torkomon.
- Ez a hacuka mégis mi? Favágónak szerződtél te hozzám? Nem kértem szmokingot, de azért ez...fűnyíráshoz tökéletes de egy tárgyalásra….na jól van….- a kezeimet összecsapva a láthatatlan morzsákat sepertem le belőle, majd a jobb oldali fekete gardrób szekrényhez léptem és vagy két percnyi keresgélés után egy sötétkék inget vettem ki belőle és Victor felé dobtam.
- Vedd fel ezt a fürdőben!- ha elkapta a ruhát én az asztal mellé léptem és megvártam amíg az átvedlésen átesik, addig két szeletet is beküldtem Viola néni finomságából.
- Imádom az öreglányt. Úgy süt, hogy az ember ízlelőbimbói vigyázzba vágják magukat tőle. Látod ilyen asszony kell nekem is….de ezek az amerikai lányok a tojást sem tudják megkülönböztetni a heregolyótól. Na kész vagy?- nyílt az ajtó és megjelent benne. Így már azért másképpen festett, bár azért így is elég érdekes volt az összhatás. Szólni akartam még hozzá, amikor egy halk, diszkrét kopogás hallatszott az amúgy nyitott iroda ajtón és egy fiatal hölgy dugta be rajta a fejét.
- Üdv. Én Greta Hollbrook vagyok, a Stanley és Társa reklámcégtől. A főnököm egy kicsit késni fog, szóval előre is elnézést kérek.- mosolyogva lépett beljebb én meg a lehető leg lehengerlőbb mosolyomat vettem elő és léptem oda, hogy üdvözöljem.
- Buongiorno kisasszony, és semmi gond. Addig majd elfoglaljuk magunkat valahogyan.- megvártam amíg a kecses kis kacsót felém nyújtja, hogy egy alig érzékelhető csókot hintsek a kézfejére. Az amerikai nők teljesen le vannak nyűgözve ettől az - olaszhonban teljesen megszokott és elfogadott - üdvözlési formától, ez alól pedig nem kivétel Miss Hollbrook sem. Arca azonban megnyúlik és a mosoly amely eddig olyan ragyogóvá tette a bájos és szép orcáját hirtelen lefagy. A vállam fölött elnéz, egyenesen a spanyol irányába.
- Victor? - a hangja kicsit bizonytalan, kicsit sértett, kicsit haragos és kicsit meglepett.
O, dolce dio, add, hogy csak félreértés legyen!

Szedd össze magad báttya!  | ⚶

Victor & Ennio

Work Hard!

Victornak két jó tulajdonsága volt. Legalábbis két olyan jó tulajdonsága, ami az én szempontomból releváns: egyrészt tökéletesen ki tudta tölteni az üresen pörgő perceket, néha akár fél órákat is az ügyféllel tárgyalás közben, mert a beszélőkéjében sosem volt műsorszünet. Ez azért hasznos, mert nekem időnként mással is foglalkoznom kellett, kivált ha esetleg a jövendő megbízó kérdezett valamit, és a válasznak utána kellett járnom. Méghozzá ott helyben. A másik jó tulajdonsága, hogy amikor a stúdióba jött, minden alkalommal hozott valami harapnivalót. Legtöbbször olasz finomságokat, részint Viola csodás, és csókolni való kacsói alól kikerülőket, részint meg Julio pékségéből a sarokról, ahol már törzsvendégnek számítottam egy ideje. Ez a két jó tulajdonsága sem volt elég azonban ahhoz, hogy szemet húnyjak az állandó késései felett, olyankor meg főleg nem ha fontos ügyfelet vártunk, és ilyenkor a megszokottnál is lámpalázasabb voltam. Hogy rájátszott, vagy szimplán csak magasról tett a pontos időre nem tudom, de azért rendesen beállította az ilyenekkel a vérnyomásom, és ez nem feltétlen egy pozitív dolog ebben a helyzetben.
Azt gondolnák az emberek, hogy egy spanyol meg egy olasz nem feltétlen különbözik egymástól, legalábbis ami a vehemenciát, vagy éppen a szenvedélyes beszédet illeti, ám ez elég nagy tévedés. Tudom én élvezni az életet, nem erről van szó, sőt ha úgy hozza az élet el is tudom rendesen engedni magam, de megvannak a magam korlátai. Na most Victor ugyanez, csak korlátok nélkül, mellé meg még olyan mint a Szent Márk tér galambjai, akik pont akkor csinálják telibe a cipődet, amikor azt előző nap fényesítetted és boxoltad ki. Nála konstans fiesta van, amivel alapvetően szintén nincs bajom, mert nem szeretem munka közben sem a savanyú képű embereket, de azt igen, hogy a meló tisztességgel és precízen legyen elvégezve.
A külső nekem az elsődleges, főleg ha tudom, hogy egy nő érkezik tárgyalófélként. Az ilyenekről annyit kell tudni, hogy vagy élre vasalt kosztümös emancipuncik, vagy egy softpornó előválogatójára érkező senoriták, akikről időnként nem tudom eldönteni, hogy mi alapján kerültek abba a pozícióba amiben éppen vannak. Ahogyan egy jó öreg zenész barátom mondotta volt egykor, mikor bemutatták egy tehetségtelen, de roppant mutatós énekesnőcskének: “Mondja kiskedves, kinek a farkát tisztelhetem magácskában?” Én nem vitatom, hogy egy nő is juthat saját jogon bizonyos pozícióba, de ha valakiről süt a negatív intelligencia, azon azért elgondolkodom.
Mivel nem ismerem tehát a másik felet, csak annyit tudok róla, hogy egy hölgy lesz, eléggé nyilvánvaló, hogy a külsőségekre még nagyobb hangsúlyt fektetek mint általában. Mikor a fürdőből kiléptem, éppen azon morfondíroztam, hogy megint felhívom Victort hol a fenében mászkál, miért nem tud akkor pontos lenni, amikor tényleg nagy szükségem lenne rá, mikor is megpillantom az asztalomnál. Kis híjján félrenyeli a szájában forgatott falatot. Egy ideig gondolkodom, hogy ezt most megjátsza, és egy jó kis színházat ad nekem elő, vagy komolyan fuldoklik. Mert nála nem lehet tudni. Azért rá tud tenni egy lapáttal ha úgy van, és nála szinte mindig úgy van.
- Mit Dios Mió? Mikor voltál utoljára templomba? Most meg hirtelen milyen vallásos lettél! Na szedd össze magad, és igen kifogásolom a ruházatodat! Viola eldugta otthon a tükröt? Démonok vannak tán a házban, hogy mindet letakarta, vagy nem mersz tükörbe se nézni? Így nem jelenünk meg egy tárgyaláson. Még jó hogy nem apádhoz kellett volna menned, azt hiszem az öregben megállt volna az ütő ha meglát.- magyaráztam, miközben egy inget találtam neki ami nagyjából az ő mérete volt. Mert nem fogok engedni belőle az fix. Én nem bánom ha ebben a hacukában áll be a keverőpult mögé, még az sem zavar, ha egy ügyfélhez kell sürgősségiben kiszállítani az anyagot, ha elkészült, akár az éjszaka közepén is. Mert okés….Victor néha kiállhatatlanul hülye, de Dario mellett az egyetlen olyan alkalmazott, akit akár hajnal kettőkor is ugrasztani lehet, és bár nyammog és káromkodik - Vctor többnyire spanyolul- egy sort, de ettől függetlenül megy és megteszi amit kértem.
Csak a fejem csóválom, amikor nagy dörmögések közepette de felveszi az általam kiválasztott ruhadarabot, és egy ideig csak vakargatom az állam, ahogyan nézem.
- Hát….nem azt mondom, hogy tökéletes, de az előzőtől lényegesen jobb.- kockáztatom meg óvatosan, erős túlzásnak érezve, de az előző akkor sem maradhat. Mondjuk azt, hogy jelenleg ez egy új trend, és Victor a teszter ember. Mondjuk így kicsit olyan, mintha a tizenhat éves bátyó felvette volna az öt éves öccse Verdás pizsijét: cuki rajta, csak nem az ő mérete.
- Az alkatodat tekintve a jóllakott stimmel, báttya. A napközis meg nagyjából a szellemi színvonaladat üti, szóval helyben is vagyunk.- vigyorogtam, majd megveregettem a vállát, és biccentettem az asztalon álló sütemény felé.
- Lásd az aranyszivem, burkolj be még egy szeletet. De szigorúan egyet, nem vagyok jótékonysági intézmény, és mert lefogadom, hogy téged otthon egy egész tepsi vár ebből a mennyei finomságból.- vettem egy mély levegőt, hogy még folytassam, de a halk kopogás, és Victor fejbiccentése félbe szakított.
Az érkező hölgy felülmúlta a várakozásomat. Nem csak azért mert csinos volt, finom illatú és nagyon kellemes, duruzsoló hangja volt, hanem mert mindezek mellett lebilincselően kedves volt a mosolya. Szóval ha sikerül legalább egyetlen közös témát találni, abba én meg fogok kapaszkodni, Jorge a torreádor a bika szarvába és bizony nem eresztem. A kézcsók pontosan azt a hatást váltja ki aminek szánom: a hölgy továbbra is mosolyog, miközben én nagyon reménykedem abban, hogy Victor is előveszi a spanyol vérének szebbik énjét, és képes lesz Miss Hollbrook-ra úgy hatni, ahogyan általában a nőkre szokott.
Arra azonban ami ezután következett, őszintén szólva nagyon nem számítottam. Amikor Greta szájából meghallom Victor nevét, egy másodperc alatt fut ki majdnem minden erő a lábamból. Szidom magam, hogy mégis mi a fenének éppen őt hívtam? Miért nem gondoltam bele, hogy Victor barátom már megfektette fél Manhattan-t a másik felét csak azért nem mert, öreg, kiskorú vagy egyszerűen leszbikus.
Egy ideig még szorongatom a nő kezét, mert úgy tűnik a hirtelen meglepetéstől neki is szüksége van valami kapaszkodóra, meg nekem is őszintén szólva, mert erre én sem igazán számítottam. Hátrafordulok, és látom, hogy Victor ugyanolyan értetlen fejet vág, mint mi ketten. Kezd a jelenet arra hasonlítani, amikor mindenki, mindenkire fegyvert fog, de igazából senki nem tudja kinek a stukkere van megtöltve. Olasz rulett tovább fejlesztett verzió.
Aprót billen félre a fejem, ajkaimat összeszorítva nézek a spanyolra, a tekintetem meg azt üzeni, hogy szólaljon már meg végre, mondjon valamit, mert kezd a helyzet elég hülyén kinézni. Egy potenciális ügyfél előfutárának selymes kis kezét szorongatom éppen, és ha lassan is de elengedem, ugyanakkor meg vagyok róla győződve, hogy ez az a pont, amikor az első súlyos találatot beszívtam úgy, hogy tulajdonképpen még csak el sem kezdtünk tárgyalni.
Végül Victor mégiscsak kapcsol, és hozzám hasonlóan udvarias amorózóra veszi a figurát és kezet csókol Miss Hollbrooknak. Én csak állok ott, hol az egyiket, hol a másikat figyelve, amikor megérzem azt a bizonyos vihar előtti szelet. Ugye mindenki ismeri azt amikor egy nő másképp kezdi el venni a levegőt? Elkezd gyorsítani, szinte szuszog, gyűjti az erőt, majd…..lendül a kéz és egy olyan pofon csattan a báttya arcán, hogy annak a szele már nekem is fáj. Szisszenek is egyet abban a pillanatban, hogy a hölgy keze meg a spanyol arca összeér. Esküszöm a tökön rúgás is így tud fájni. Látványban is. Aztán az első döbbenetet felváltja az egész helyzet komikus volta, meg a nő szavai. Újra összeszorítom a számat, és csak az árulkodik a bennem bugyogó röhögésről, hogy megemelkedik, majd süllyed párszor mindkét vállam.
- Örülök, hogy a kezdeti nehézségeken ilyen gyorsan túllendültünk, Miss Hollbrook.- jegyzem meg neki, még mindig visszafogva a röhögést, látva ahogyan Victor a képét masszírozza. Bár azért belátom, hogy a helyzetből jót is ki lehet hozni, csak meg kell találni a megfelelő pozíciót, hogy nyert helyzetbe tornázzam magam, míg a kisasszony főnöke megérkezik. Gyanítom ez az egész az ő jelenlétében nem zajlott volna le.
Greta a szavaimat követően rám néz, majd először komolyan végigpillant rajtam és elmosolyodik. Szusszan egyet, mint egy nőstény oroszlán meg is rázza magát, felszegi a fejét és bólint.
- Így van, köszönöm, Mr Grandi.
- Ó, csak Ennio. Ha már az asszisztensemet megtisztelte azzal, hogy a keresztnevén szólítja, kérem tegye ezt velem is.- a szemem sarkából Victorra pillantok, aki ekkor lép az asztalom mellé, és már hozza is a remek formáját. Az én sütimet kínálgatja. Most gyűrjem pofán, minden mindegy alapon, vagy jó lesz később is? Azt hiszem a mostani még menthető, szóval majd később fogom megtenni. Nem vagyok irigy fajta, de a kaja az pont olyan, hogy ami az enyém, arról szeretek én rendelkezni. Olasz vagyok végtére is.
- Capuccino. Fahéjjal és nem-tej-szín-habbal. - fordulok Victor felé, mikor a kisasszony leadja, hogy mit kér, az utolsó szót nyomatékosítom benne. Van egy olyan sejtésem, hogy simán megjátszaná a tejszínhabot, de akkor tuti beledörgölöm a képét. Már így is lejtőn van az üzlet, szóval okos dolog lenne, ha segítene visszavakarni a dolgot.
Mikor a spanyol az irodához tartozó apró főzőfülkébe megy, hogy elkészítse a kért rendelést, és udvariasan és óvatosan fordulok Greta felé.
- Az asszisztensemet ahogy látom már ismeri. Esetleg rokonok?- teszem fel szemrebbenés nélkül a leghülyébb és legnyilvánvalóbban idióta kérdést. Adott egy ízig-vérig amerikai, meg egy hamisítatlan spanyol….a rokonság kizárt.
- Ó, isten ments! Mi csak….régi barátok vagyunk. Nagyon régiek….és hát azt gondoltam esetleg hallok még felőle, mert megígérte….de úgy tűnik elkeveredhetett valahol a számom.
- Igen mély….lehet az a barátság, nagyon mély….ha ennyire a szívére vette.- pofátlan tolom a dolgot, és a “mély” szócskának adok egy abszolút felismerhető, kétértelmű élt.
A konyha felől hallom a kávégép sistergését, mire bocsánatkérően érintem meg Greta felkarját.
- Ha megbocsát, még új a gép, és nem szeretném, hogy Victor arcába végezze a capuccino….máris visszajövök.- majd két gyors lépéssel húztam el a konyhácska függönyét, hogy belépjek, és gyakorlatilag egy másodperc alatt ragadtam meg Victor grabancát, aki a kávégép mellett állt. Alacsonyabb voltam nála, de ez most nem szempont.
- Ez mégis mi a pöcs volt, báttya? Honnan ismered te ezt a nőt? Óóóóó várj, kitalálom! Az egyik azok közül, akiknek megígéred, hogy felhívod, aztán sosem teszed! Minek ígéred meg egyáltalán, ha úgysem tartod be soha? Most pedig rohadt gyorsan találjuk ki hogyan mászunk ki ebből, mert én már elkezdtem sarokba szorítani, hogy mire megjön a főnöke, ne legyen ennek nyoma….de hogy utána ha keresztbe tesz ennek a biznisznek miattad, esküszöm leverem rajtad!- a hangomból érezhette, hogy cseppet sem vagyok boldog, és baromira számítok rá abban, hogy ez az üzlet csont nélkül, ahogyan terveztem összejöjjön.
- Ennio! Ennek a süteménynek isteni illata van, megkóstolhatom?- hallottam a függöny túloldaláról a nő csilingelő hangját, mire Victor grabancát elengedtem, és miközben a szemeim szikrákat szórtak a spanyolra, negédes, kedves hangon szóltam vissza.
- Hogyne Miss Hollbrook, vegyen nyugodtan!
Hát persze….nekem nem is kell, nem azért sütötte ám Viola mert szeretem, nem lényeg.
Végül kiléptem a függöny mögül, vissza Gretahoz, hogy addig is megtaláljunk valami olyan témát, aminek köze is van az üzlethez. Ha már ezért jött ugye.

Szedd össze magad báttya!    | ⚶