daydream ~ Nathan & Rachel

**Rachel Han** · *married* since '21.07.13.

Nath & Rach

the more you hide your feelings for somebody, the more you fall for them.

Mélyet sóhajtva lépek ki a friss levegőre, amikor elhagyom a konzulátus épületét. Az ajtó finom kattanása, amivel a helyére billen miután én elengedtem most valahogy mégsem tölt el elégedettséggel, mint más esetben, amikor tudom, hogy hasznos volt az itt létem. Jövőhétre fontos feladatot kaptam, amit illene minél hamarabb elvégeznem, csak hogy legyen idő javítani, ha esetlegesen valami félresikerül. Ha viszont most úgy döntök, hogy a mai napot egyfajta szabadságként értelmezem, akkor csak az lesz az eredménye, hogy otthon fogok ülni egyedül, vagy történetesen Travis társaságában. Azt pedig én magam sem tudom eldönteni, hogy melyik a leginkább elkedvetlenítő most számomra. Nem mondom, hogy ne élvezném a barátom társaságát, mivel jelenleg minden rendben van közöttünk. Vagyis jobban, mint néhány nappal ezelőtt, amikor összevesztünk. Talán ez szegi a kedvem most is, ezért nincs kedvem hazamenni. Ha egyedül vagyok sem érzem jól magam, de Trav társaságában sem lenne az igazi.
A Park Avenue forgalma zökkent ki - történetesen a dudálás, ami megüti a fülem -, én pedig újabb sóhajjal indulok taxit fogni. Nem megyek haza, legalábbis még nem. Habár az otthon fogalma különben sem egyenlő a barátom társaságával, aki most különben is valószínűleg munkában van, a legbelül érzett ürességet viszont most feltétlenül le akarom küzdeni, amihez egy egészen más értelemben vett barátomra lesz szükség. Ha pedig már ott vagyok, akár üthetnék két legyet is egy csapással.
- A Goryeo étteremhez, kérem. - Közlöm a taxisofőrrel, aki bólintva veszi tudomásul a kérésem, majd babrál kicsit a gps-en és már gurulunk is tovább. Nem ártott volna előbb rákérdezni, hogy Nath egyáltalán az étteremben van-e, vagy éppenséggel órán van, esetleg otthon. Hamar eldöntöm azonban magamban, hogy ha nem lesz a Goryeoban, akkor tényleg hazamegyek és majd egyeztetek vele egy találkozót, ha már úgyis szívességet szeretnék kérni tőle.
Amikor megérkezünk, alig szállok ki a taxiból, máris finom mosoly játszik az arcomon. Habár az étterem üres - a feltehetően leltárt végző pincérektől eltekintve -, az ajtó mégis nyitva áll, én pedig magabiztos léptekkel igyekszem a konyha felé. Ismerem már a járást, hiszen nem ez az első alkalom, hogy itt vagyok; Nathan érdeme pedig már-már a saját büszkeségemnek is része, ugyanis öröm számomra, ha azt látom, hogy boldog. Az étterme megnyitása pedig határozottan boldog pillanat volt a számára - így nekem is az. Hogy is ne örülnék annak, hogy étterme van, amikor én magam meg annyira szeretek enni?
Csak remélni merem, hogy épp nem túl elfoglalt, a konyhába lépve viszont egyedül találom, mintha csak szüksége lenne a csendre. - Szia! - Igyekszem nem harsány lenni, nem akarom túlságosan megzavarni abban, amit éppen csinál. Helyette teszek felé néhány lépés és igyekszem felmérni a terepet, na meg a kedvét - ami a konyhában tud meglepően bicskanyitogató is lenni. Megvárom míg rám pillant, csak akkor villantok rá én is egy mosolyt. - Remélem nem zavarlak nagyon. Tulajdonképpen csak egy szívességért jöttem. De ha nem alkalmas, mondd, hogy mikor lenne az és visszajövök. Vagy találkozunk máskor. - Felvonom szemöldökeim, s a pillantásom az arcán kalandozik, míg ő válaszol. Talán nem teljesen váratlanul kellett volna betoppannom, hiszen az nem az én szokásom, de maga a döntés is olyan hirtelen volt azt illetően, hogy ide jövök, hogy időm sem nagyon lett volna szólni neki előtte. Így már csak remélem, hogy szakít rám néhány percet - vagy többet.

♡

Vendég

Rachel & Nathan

"Cooking today is a young man's game, I don't give a bollocks what anyone says."

Egy fine dining alapokra épülő étteremben sosem lehet kényelmesen hátra dőlni, hiszen az étlap folyamatosan frissül. Egy étkezésre 6-8 fogást szokás tálalni, ami mind szín, mind ízvilágban harmóniában kel lennie egymással. Ezt talán művészetnek is lehetne nevezni, így mint minden művész, úgy én is igyekszem állandóan új inspirációkat szerezni és valami mesterit alkotni. Általában nincs túl sok időm megtervezni és mindent kikísérletezgetni, így mondhatni nagyon sokat túlórázok itt a konyhán. Nem mondom, suli mellett nem a legegyszerűbb néha, hiszen van, hogy hajnalokig is bent ragadok és szinte csak átöltözni meg zuhanyozni megyek haza, de hát ezt vállaltam az elején. Már régóta ez az álmom és mindenki képes áldozatokat hozni az álmaiért, így én miért is lennék különb?
Mióta az öcsém úgy is oda van Japánban, azóta sokkal több időm van mindenre és a környezetem is nyugodtabb. Persze, nem azt mondom, hogy nem hiányzik már az a tök feje, de azért ennek a csendnek is örülök, ami mellette elő sem fordulna. Sajnos a naptárra nézve, már nem sokáig élvezhetem a béke szigetét, ugyanis, ha jól saccolom, lassan ideje Felixnek is megérkeznie. Nagyon remélem, hogy nem csak csajozni ment el egy évre és valamennyit sikerült komolyodnia is, mert már ráférne. El sem hiszem, hogy már huszonegy lett, de valószínűleg, a harmincegynél is hasonló meglepődés fog érni, főleg, ha marad minden ugyanilyen. Lehet elkéne kezdenem gondolkodni valami ajándék félén is, de manapság nem tudom mennyibe kerülnek az agy műtétek, sokat nem akarok rááldozni, az éttermemnek sem ártana egy kis takarék. Meg hát, még ha van is miből, hogy nézne már ki, hogy ennyit költenék rá? Másra amúgy nem igen hiszem, hogy szüksége lenne.
Ugyan, még messze vagyunk a nyitástól, a konyha már úgy fest, mint egy csatatér. Mindenfelé szószok és különböző díszítő elemek, amikkel igyekszem most variálni az új fogásokat. Szerintem a mosogatósok már meg sem lepődnek azon, hogy ilyen rumlit hagyok nekik, de nem hiába fizetem meg őket. Tudom jól, hogy ez az egésznek a legszarabb része, - hiszen kezdőként én sem egyből a tűzhely mellett kezdtem - így nálunk nem csak a szakácsok örülhetnek az átutalt összegre. Igyekszek mindenkire odafigyelni, hogy mindenki a munkájához mérten a megfelelő jutalmat kapja. Szeretném, ha nekik sem csak a munka, hanem szórakozás is lenne az itt töltött idő. Bár azt belátom, hogy néha mikor úszásban vagyunk kicsit problémás velem kijönni, de alapvetően még nem ettem embert. Persze, nem mindenki bírja ezt a munkamorált, de azért már van egy jól kialakult csapat, akikben néha vakon is merek bízni a sok újonc mellett.
Annyira belemerülök az alkotásba, hogy még nagyon a környezetemet sem figyelem, észre sem veszem, hogy valaki belépett és nem mellesleg nem az egyik dolgozóm az. Kissé fázis késéssel, de felkapom a fejem, mire a hangok hozzám is eljutnak és az eddig – a koncentrációtól – komoly arcvonásaimat, egy kedves mosoly váltja fel. – Szia, dehogy, te sosem zavarsz! Sőt, jó, hogy itt vagy. – törlöm is meg a kezem egy konyharuhába, majd elindulok a lány felé, hogy közelebb húzhassam a pulthoz. – Kéne valaki, aki letesztel nekem pár fogást. Kíváncsi vagyok milyenre sikerült, hogy felkerülhet e az étlapra. Persze, csak akkor, ha ráérsz és még nem ettél semmit. – nem szeretném itt feleslegesen tömni, de tudom, hogy ő őszintébb lenne velem, mint mondjuk az, akinek a fizetése függ tőlem. – Egyébként miről lenne szó, miben segíthetek az én Hercegnőmnek? – vigyorogva borzolom is meg a haját, igyekezve nem teljesen tönkre tenni azt, mert nem szeretnék kikapni miatta.

Ruha ¦ 565 ¦ daydream ~ Nathan & Rachel 1159569709

**Rachel Han** · *married* since '21.07.13.

Nath & Rach

the more you hide your feelings for somebody, the more you fall for them.

Nem állítom, hogy ne élvezném azt a fajta szabadságot, amelyet a középiskolából való kiszabadulás jelent. A felnőtt lét kapujában, vagy talán már ténylegesen is átlépve azt rá kellett jönnöm, hogy bár régebben egészen csábítónak tűnt, hogy felnőttként kezeljenek és én is olyan tekintetben éljek teljes mértékű életet, mint a szüleim, ma már lehet hogy megráznám a múltbeli énem és azt mondanám neki: használja inkább ki azokat a napokat, amikor még nem nyomják mázsás súlyok a vállát és legyen csak a barátaival. Lehetetlenség persze örökké gyereknek maradni, habár azt hiszem ha Felixet vennénk alapjául ennek az állításnak, akkor csak hazugságot beszélnék. Neki valószínűleg soha nem nő be a feje lágya és soha nem nő fel igazán. Nem tudom melyikünknek a rosszabb.
Vagyis... Minden alkalommal, amikor azt kívánom bárcsak ne kellene ezer dologra odafigyelnem és mindent helyesen csinálnom ahhoz, hogy elismerjenek, arra gondolok, hogy ebben az egész helyzetben egyedül én vagyok az áldozat. Sosem akartam, hogy Nathan, vagy Felix elmenjenek, mert évekkel ezelőtt naivan azt hittem, mindent együtt fogunk majd megélni. Helyette kénytelen voltam mindkettejüket a távolból támogatni és csak remélni, hogy jól megy a soruk, vagy hogy nem felejtenek el engem.
Nem panaszkodom, mert ha jobban belegondolok, félig visszatértünk a régi kerékvágásba, amikor Nath visszajött a városba. De akármennyire is idegesít az öccse néha, azért hiányzik, hogy olykor valakinek rendesen beolvassak. Nathannak persze eszemben sem lenne, mert nincs miért kritizálnom őt. Most is inkább kedvesen igyekszem majd kérni tőle azt a bizonyos szívességet, hátha azzal többre megyek, mint a gyerekes hisztivel. Utóbbit különben sem szeretem mások előtt végezni, mert néha az érzelmeink csak a gyengeségünk jelei. Úgy pedig még senki nem lett sikeres, hogy mások előtt toporzékolt, vagy sírt volna.
Visszavonhatatlanul odaköltözik a mosoly az arcomra, amikor felpillant és köszönt engem. - Jó ezt hallani, nem voltam benne biztos, hogy itt leszel. Miért is? - kérdő pillantásommal igyekszem felmérni, hogy pontosan hogyan is lehetnék segítségére, még mielőtt kimondja a tényleges okát. Mindketten tudjuk, hogy én magam a konyhában való tartózkodásnak sokkal inkább az evés részét élvezem, mintsem az alkotást. Nath mellett különben is gyenge próbálkozásnak tűnne minden elhatározásom. Arra meg mégsem kérhetem meg, hogy tanítson meg főzni...
- Még nem ettem - rázom meg a fejemet mosolyogva. Lehet ennél szebbet mondani egy nőnek, amikor épp rossz kedve volt? - De nagyon szívesen segítek neked, ha már ilyen szépen kéred. - Halkan nevetve helyezem le a táskámat egy olyan helyre, ahol potenciálisan nem lesz útban. - Elmondod miket készítettél? - kíváncsi pillantással őt kezdem fürkészni, rögtön összeszűkülnek azonban a szemeim, amikor a hajam felé nyúl, s ha most az öccséről lenne szó, még ki is kérném magamnak, hogy ilyesmit csinál. Jelen esetben azonban csak azt igyekszem elkerülni, hogy a szívem heves dobogását az egész személyzet meghallja, mert esküszöm számomra olyan, mintha bárki hallhatná.
- Tulajdonképpen munka.. - emelem is a kezem, hogy tükör nélkül ugyan, de igyekezzek helyreigazítani a hajamat, még akkor is, ha nem lett teljesen szétborzolva. - Jövőhéten érkezik a konzulátusra egy küldöttség és rám lett bízva, hogy szervezzem meg a vacsorájukat. Nem tudok jobb helyet a tiédnél... - halkan nevetve pislogok fel a srácra. - Szóval azt reméltem lesz szabad asztalod nekik. - Ugyan nem teszek fel kérdést, mégis felvonom a szemöldökömet, s úgy pislogok rá. Hátha nem kell tovább puhítanom, mert nem akarok hazudni a főztjéről, ha nem jól sikerült... Ami valótlannak tűnhet, de még a legjobbakkal is megeshet.

ruhácska | 555 | etess meg daydream ~ Nathan & Rachel 2451935670

| ♡

Vendég

Rachel & Nathan

"Cooking today is a young man's game, I don't give a bollocks what anyone says."

Nem mondom, hogy nem hiányzik az öcsém ennyi idő után, hiszen az előtt ment el Japánba, mielőtt én haza jöhettem volna Franciaországból, de azért kellemes három év volt ez nélküle, még ha ezt durva is ennyire hangoztatni. Persze, attól még szeretem azt a hülye fejét, csak a sok gondot nem, amit okozni szokott. Eddig csak az éttermemmel kellett foglalkoznom, - ami szerintem elég szépen ível felfelé, ahhoz képest, hogy nem sok jövőt jósoltak neki az öregek- most viszont szép lassan visszakapom az öcsémet is. Merem remélni, hogy ezalatt a három év alatt többet sikerült fejlődnie, bár a videóhívások alapján nem lehet ennek túl nagy esélye. Persze, ő még fiatal, az a dolga, hogy élvezze az életet, de nem bánnám, ha kicsit emberelne magán és nem csak a család nevét gyalázná meg a tetteivel. Mivel mi már a harmadik generáció vagyunk itt, így nincsenek nagyon lehetetlen elvárásai a szüleinknek a jövőnket illetően – nem kötelező orvosnak vagy ügyvédnek menni, attól még, hogy az eszünk meglenne hozzá -, de azt azért nyilván elvárják, hogy felfelé húzzuk a mutatót és ne lefelé nyomkodjuk azt, hiszen a tetteink miatt nem csak rólunk alkotnak véleményt. Én mindig is azon voltam, hogy örömet okozzak a családomnak és olyan lehetőség után kutattam, amivel mindenki jól jár. Bár apa néha kételkedik az üzletemben, nem igazán piszkál miatta, mivel még nem adtam fel a tanulást, ergo dolgozom a "b" terven is, ha ez nem jönne össze. Persze, ilyenről hallani sem akarok! Felixet illetően nem tudom, hogy milyen tervei vannak a jövőre nézve. Az egy dolog, ha valaki orvosi irányban indul el, de azon meg is kellene maradni. Ezzel az életstílussal viszont nem tudom mennyire komolyan vehető ötlet tőle. Néha azon gondolkodom, hogy vajon ki vehette rá ilyen elvetemültségre, vagy, hogy kinek is akar ezzel bizonyítani és mit.

Mondjuk az vicces, hogy bár én vagyok az első szülött és nekem kéne komolyabban megerőltetnem magam, nem voltam annyit noszogatva, pedig az elején azt sem tudtam merre induljak el és miért. Most pedig van egy flancos éttermem – csak hogy Lixie szavaival éljek -, amivel még talán sikeresen be is futhatok az egyedisége miatt. Ehhez viszont sok kreatív ötletre lesz szükségem és kitartásra, hogy meg is tudjam tartani. Most is éppen ezért robotolok bent már órák óta a kezdés előtt, hogy valami ehetőt alkossak az új étlapunkra, ami még ugyan csak egy hónap múlva lesz esedékes és már egész jól állok vele, de sosem kezdhetek neki túl későn. Inkább hamarabb legyen meg és legyen pár plusz fogás, amit még később is fel tudunk majd használni, minthogy kifussunk az időből. Mivel az én éttermemről van szó, ezért főképp az én dolgom, de néha nem bánom, ha valamelyik szakácsom besegít pár ötlettel. Természetesen én azt az örömöt sem veszem el tőlük, hogy alkossanak, de a többségük még nem mozog olyan magabiztosan a konyhában, hogy ilyen terhet merjek rájuk adni.

Szinte észre sem veszem, hogy vendégem érkezik. Mikor eljut a tudatomig, hirtelen el is gondolkodom azon, hogy milyen találkozóról feledkezhettem meg. Sajnos félálomban bármibe képes vagyok beleegyezni, csak emlékezni nem szoktam rájuk. Ez is ilyen eset lenne talán? Minden esetre szaladok is hozzá, hogy a pulthoz közelebb húzzam, ha más nem terelésnek jó lesz, ha tényleg én felejtettem el valamit. – Inkább reggeli óráim vannak az egyetemen, hol máshol lennék, ha nem itt? – nevetek fel szórakozottan, hiszen mióta kinyitottunk, azóta az a csoda, hogy itt nem alszok. Lehet nem ártott volna olyan helyet szereznem, ami felett lakásnak használható részt is tudtam volna bérelni, de így legalább több az esélye annak, hogy kimozdulok. Közben kérdésére meg is adom a választ, hogy miért is örülök én most ennyire nagyon neki, remélve, hogy nem vacsorázott még. -Mertél volna mást mondani Doan, ha már ide beléptél. – vigyorodom is el és elpakolok előle minden „szemetet”, hogy aztán a kész műveket felsorakoztassam elé és mindet be is mutassam neki. Kap is rögtön két fajta levest, főételt és desszertet, hogy kedvére válogasson. – Sós levesnek ginsenges csirke leves van, édes levesnek pedig édes vörösbabból csináltam egy krémleves féleséget gyümölcsös rizstésztával. Főételnek eddig egy csípősebb japchae* van, mézes hús golyókkal és gamjajeon*, saewu naengchae*-vel. Desszertnek pedig édesburgonyás bingsu* és citrusos-epres hotteok* van, csak még az önteteket nem találtam ki hozzá. – magyarázom is lelkesen és csak remélni tudom, hogy legalább a felét végig tudja mag kóstolni. – Néhol meghagytam az eredeti receptet, néhol kicsit változtattam rajta, szóval nem tudom mennyire passzol majd az ízvilágodhoz. – figyelmeztetem azért már az elején, hogy tisztában vagyok azzal, hogy mindenki mást szeret, így nem gond az, ha meg is mondja, ha valami nem ízlik a felsoroltakból.

Miután pedig kellően sokkoltam, hogy ezt mindet végig kell kóstolnia rá is térelem a szót a szívességkérésre, míg el nem felejti itt nekem. Vigyorogva figyelem a borzolásra a reakcióját. Tudom, hogy ezt a lányok nem szeretik és nagyon nem is áll szándékomban összeborzolni, viszont nem tudom megállni, hogy ne tegyem meg. Már csak a reakció miatt is érdemes, na meg még mindig olyan aranyos, hiába nőtt már fel. - Hm, merjem adni a nevem hozzá? Nehogy miattam legyen rossz benyomásuk. – vigyorodom el, miközben a pultnak hátra dőlve kulcsolom össze magam előtt a karjaimat. – Még mindig nagyon megy neked a hízelgés, így, hogy is mondhatnék nemet? Lehet róla szó, ha mondasz egy pontos időpontot, akkor meg is nézem, hogy van e már valami a naptárban. Egy kis reklám nekem sem lehet baj. – vonom meg a vállam, majd veszem is elő a telefonomat, hogy egyeztetni tudjunk. Lusta vagyok elmenni most a pultig a naptár miatt, de ha minden igaz, akkor elektronikus formában is rendesen vezetve van. Ha nem, akkor most legalább kiderül, hogy kinek fizetek feleslegesen a munkájáért.

*Említett ételek:
Japchae = édesburgonyából készült hirtelen sütött üvegtészta, Gamjajeon = krumpli palacsinta/pogácsa féleség zöldséggel, Saewu Naengchae = garnéla saláta meleg mustáros szósszal, Bingsu = forgácsolt jégből készült tejes fagyi féleség, Hotteok = mini koreai palacsinta

Ruha ¦ 928 ¦ azért ki ne pukkadj Razz

**Rachel Han** · *married* since '21.07.13.

Nath & Rach

the more you hide your feelings for somebody, the more you fall for them.

Nem tudom mennyire vagyok rossz ember attól, hogy jóformán a barátaimat is szívességekre kérem meg, főleg mert valamilyen szinten ez a saját boldogulásom érdekében van. Ha úgy vesszük, persze nem csak magamnak teszek jót azzal, hogy Nath-t próbálom befűzni, tartson fenn nekem egy asztalt, hiszen végső soron az étteremnek is előnye származhat abból, ha a konzulátus megfelelőnek találja és később újra itt akar vacsorákat lebonyolítani. Nekem nincs testvérem, így korántsem úgy fogom fel a dolgot, mintha ez teljesen normális lenne és kérhetnék ilyesmit, mert "a jó testvéreknek ez a dolga". Sokkal inkább úgy értelmezem a helyzetet, hogy ha most kérek egy szívességet, akkor később, ha esetleg Nathannak akad egy kérése felém, akkor boldogan a segítségére leszek. Nem állítom, hogy az a része, hogy feltétlen nélkül bármikor a kedvére akarjak tenni ne lenne már most is épp eléggé igaz, bevallani azonban soha nem vallanám nyilvánosan, mert semmi jó nem származna abból, ha bárki tudná, hogy mire lennék képes Nathan Hanért. Néha még én magam is elcsodálkozom a valóságon, amit ilyen formában még soha nem ejtettem ki a számon senki előtt. Amíg pedig Travis a párom, nem is lenne értelme ezen rágódnom, hiszen nem pusztán azért döntöttem mellette, mert nem maradt más választásom. Nem azért akartam azt a kapcsolatot, hogy legyen valaki mellettem, akivel megpróbálhatom betölteni azt az űrt, amit előbb Nath, majd Felix távozása hagyott bennem és a mindennapjaimban. Nem akarom arra fogni a tényt, hogy Trav erényei mellett hirtelen a hibáit is kezdem felfedezni, hogy mióta Nathan újra itthon van New Yorkban, úgy érzem a világ félig a helyére billent... De én magam sem vagyok biztos benne, hogy pontosan mit kellene már gondolnom.
- Nem is tudom! Talán végre lejjebb adtál a maximalizmusodból és pihensz egy jót, vagy szórakozol egyet ahelyett, hogy állandóan itt robotolnál. - Magyarázatomat egyre szélesedő mosoly kíséretében adom, időközben pedig közelebb is somfordálok hozzá, hogy ne a helyiség egyik és másik végéből kommunikáljunk egymással. Ráadásul egy olyan konyhában, ahol ő a szakács már csak azért sem lennék képes távol maradni, mert tudom hogyan főz - na meg a főztje mellett a szakács személye sem közömbös. - De gondolom az még mindig Felix reszortja, hiába nincs itt. Ha majd valamikor haza méltóztatik jönni és nem csak képekkel bizonygatni, hogy milyen jó dolga van a világ másik végén nélkülünk, csinálhatnánk valamit, mint régen. - Csak még egy okkal több, hogy együtt töltsük az időt és talán ha együtt lenne a három muskétás, még ténylegesen is olyan érzés lenne, mint régen. Talán valamelyest felnőttünk és érettebbek lettünk, de attól még ugyanazok az emberek vagyunk. Legalábbis én a magam részéről szeretném azt hinni, hogy a külön töltött idő nem azért történt, mert ne illettünk volna össze, mint barátok. Nem, nem hiszem, hogy akkor egyáltalán valaha is annyira jóban lettünk volna mi hárman, mint amikor mindannyian hivatalosan is csak New York-i lakosok voltunk még.
- Hozzád mindig azzal a hátsó szándékkal jövök, hogy hátha megetetsz, nem is értem miért kételkedsz még ebben! - jókedvűen nevetek fel. A korábban érzett üresség és kedvetlenség már-már nevetségesen gyorsan tűnik el, de úgy érzem van is mire fognom. Ahelyett, hogy rohanvást kelljen beszélnünk az egész találkozó általam kreált "üzlet" részéről, még bónuszt is kapok és meg vagyok etetve. Ráadásul nem szimplán a menüről, hanem a színfalak mögött nyerve külön belépőt, mások által még nem kóstolt finomságokba kapok... nos, bekóstolást? Ki ne akarná ezt?
- Hűű, ez rengeteg és mind nagyon jól néz ki! Egyáltalán mikor kezdtél mindennek neki? - Pillantásom kérdő, s talán kissé aggodalmas is, mert bár kétségtelenül olyasmit alkot, ami a hivatása és amiért szenvedélyesen odáig van, de azt, hogy néha érdemes lenne pihennie is és nem az éttermen járatnia a fejét, teljesen komolyan gondoltam korábban. - Melyik levessel kezdjem szerinted? - A kérdés csak félig költői, mert bár valószínűleg tudnék választani, ha ad még vagy húsz másodpercet rá, de mégiscsak ő ennek a menünek a megalkotója, és ha fejben kitalált hozzá egy sorrendet, akkor érdemes úgy követni. A Goryeo különben sem csak arról szól, hogy egyfajta szükségletet kielégítsünk, hanem az egész élményről, amelyet az étel adni tud, ha szánunk rá időt is. - Bármit szívesen megkóstolok, ezen nem fog múlni. Reméljük Franciaországban csak jó dolgokat tanítottak neked és nem fogom utálni mindezt... - Előbb apró mozdulattal a felsorakoztatott ételekre mutatok, majd követelőző mozdulattal integetek Nath felé és gyakorlatilag szavak nélkül kérem, hogy adjon nekem valamilyen evőeszközt, mert a finom illatoknak köszönhetően már rég összefutott a nyál a számban. Ideje lenne kóstolót is tartani.
Ha megkaptam az evőeszközt és a választ is a kérdésemre azt illetően, hogy melyik levessel kellene kezdenem, a tanácsot követve bele is kóstolok, s igyekszem nagyon professzionális lenni, míg az első levest ízlelgetem, próbálva megfogalmazni a véleményemet róla.
- Nem hiszem, hogy tudnál bárkinél rossz benyomást kelteni - nevetek fel hangosan, s még a szám elé is emelem a kezem, habár a mozdulat mit sem halkít a hangomon. - Egyke gyerek vagyok, meg kellett tanulnom megkapni mindent, amit csak akartam - magyarázom szórakozottan, miközben a második levessel is elkezdek szemezni. Nincs értelme visszatérnem az elsőhöz, mert a végére nem marad hely a desszertnek, amit semmi pénzért nem szeretnék kihagyni. Addig viszont még jó pár lépésen túl kell esnem.
- Egész pontosan a jövőhét szerdáról van szó, az időpontot.. Nem is tudom, te mondd meg, hogy mikor lenne a legideálisabb, mégis csak te ismered leginkább az étterem dinamikáját... - Óvatosan megvonom a vállaim, s tanácstalanul pislogok fel rá. - Akkor a többi programot a vacsihoz igazítjuk és akkor jövünk, amikor mondod. - Ez talán még a legkorrektebb opció is lehet. Ne csak én álljak elő valami tervvel, ha már szívességről van szó, tulajdonképpen még nemet is mondhatna rá, ha a végén kiderülne, hogy nincs már hely, vagy valami más okból nem alkalmas. Már annak is örülhetek, hogy egyáltalán megfontolja.
- Nem is tudom hogy jutok végig ezen a menün, Nath, már a levesekkel is boldoggá lehetne tenni. - Halk nevetés követi a kijelentésemet, s szinte már a ringre szállásra hajazva megszabadulok a hosszú zakómtól, ami eddig a karjaimat takarta, hogy jelezzem: csak mert soknak tűnik, még nem adom fel a legelején, a véleményemet még úgysem hallotta és ő maga mondta: szüksége van most rám.

ruhácska | 1017 | etess meg daydream ~ Nathan & Rachel 2451935670

| ♡

Vendég

Rachel & Nathan

"Cooking today is a young man's game, I don't give a bollocks what anyone says."

Számomra az a legnagyobb öröm, mikor más kedvére tehetek és hogyan máshogyan tehetném meg ezt sok emberrel, ha nem az ételeken keresztül? Az ember egyébként is az ételhez fordul legelőször, bármi baja van. Mikor betegek vagyunk, ez gyógyít meg, mikor fáradtak vagyunk ez tölt fel energiával, ugyanakkor nyugtató hatása is van az evésnek, nem hiába léteznek a nasi rohamok sem. A legtöbb kérdésre tehát a konyhában keresendő a választ. Egy jó étel csodákra képes és én ezeket a csodákat szeretném átadni a vendégeim számára is. Már régóta szokásom kísérletezgetni, de álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen messzire jutok. Ám, még nem dőlhetek hátra kényelmesen, mint aki jól végezte a dolgát, hiszen még csak az utam elején járok. Még csak most kezdek berobbanni a köztudatba, és ezt a fajta megnövekedett érdeklődést, nem szeretném a lustaságom miatt elveszteni. Már az alap koncepcióm is elég kiemelkedő és változatos, de sosem hagyhatom azt, hogy ráunjon a célközönség így nincs megállás az ötletelésben sem. Most is bár még üres a konyha, már van egy csomó mosatlan, hiszen ma végre nekiláthattam a tervezett étlapot élőben is megvalósítani, hogy lássam, minden úgy klappol-e, mint azt a papírokon megálmodtam. Eddig egészen jól is haladok, még nyitás előtt kész leszek vele, ám az utolsó próba -vagyis a kóstolás – még hátra van. Talán ebből a szempontból örülök is meg a hívatlan vendégemnek. Tulajdonképpen Rachelt bármikor szívesen látom, mindig örülök neki, de most különösképpen ráérzett arra, hogy szükségem van rá. – Nekem ez is szórakozás valamilyen szinten. – pislogok rá ártatlanul, hiszen gyakorlatilag nekem ez a hobbim is a munkám mellett. Ezért élvezem ennyire és ezért akarom azt, hogy minden a legnagyobb rendben működjön az étteremben. – Nem is tudom… Szakítana ránk időt? Biztos nagyon elfoglalt lesz, ha haza jön. Bár szerintem neki jobban tetszik ott, ahol senki sem látja, hogy mit művel… - sóhajtok fel kissé fáradtan ahogy belegondolok abba, hogy vajon mit is csinálhat ott tanulás címszó alatt. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha egyszer végre haza méltóztatik jönni, akkor bizony elég feltűnően fogja azt tenni. Nem bírna két percig sem úgy viselkedni, mint egy átlagos ember. Mikor anno azt mondtam anyáéknak, hogy örülnék egy kistesónak, valahogy nem pont erre gondoltam. De gyanítom már a garancia lejárt rá és nem veszik már vissza azzal a címszóval, hogy tuti el lett cserélve.
- Oh, vagy úgy! Téged bármikor megetetlek bármivel, csak egy szavadba kerül, csinálok neked bármit, amit megkívánsz. – vigyorogva kacsintok is rá. Bár én alapból vagyok olyan jó szívű, hogy még az ellenségemet is képes lennék megetetni, ha szükséges lenne, hát még azokat, akiket tényleg szeretek. Rachelt is és azt a bolond öcsémet is szívesen tömködöm kajával, csak aztán nehogy engem okoljanak azért, mert többet mutat a mérleg nyelve. -Öhm, biztos tudni akarod? – zavart nevetéssel vakarom is meg a tarkómat, mert őszintén tudom, hogy egyesek túlzásnak tartják, hogy inkább az alvásról is lemondok csak azért, hogy egyensúlyt teremtsek a suli és a munka között. Tudom, igazából nincs szükség a pénzre és foglalkozhatnék jobban is az üzlettel amint befejeztem az egyetemet, de valahogy egyikről sem akarok lemondani. Az egyetemből már nincs sok hátra és az is egy jó biztosíték arra, ha beleunnék a főzőcskézésben, de közben az üzlettel is foglalkoznom kell, ha már belekezdtem. Nem apám hátán akarok felmászni a ranglétrán, hanem saját magamtól a legalapjától. – Igazából ahogy gondolod. Úgy terveztem, hogy ezek lennének az „A” menüben, ezek pedig a „B”-ben, de ahogy jól esik. – húzgálom is össze az összetartozó fogásokat, majd csak elmosolyodva támaszkodok meg a pulton és úgy figyelem a reakcióit a továbbiakban. – Na, azért csigát nem tolok eléd, hogy utáld. – horkanok fel a megjegyzésén, de aztán már mosolyodom is el újból. Csak rosszalkodjon itt, aztán olyat is megetetek vele, amit nem gondol. Aztán persze jelzésére eszembe jut, hogy lemaradt az evőeszköz, amit azonnal pótólok is, hogy mihamarabb neki tudjon látni.
– Azt mondod? – vigyorodom el a szavai hallatán. Bár ő nem éppen ételkritikus számomra azért az ő véleménye is fontos, mert tudom, hogy hiába vagyunk barátok, úgy sem hazudna nekem. -Tudod, néha igazán cserélnék veled… A szüleid nem szeretnének egy fiút melléd? Ingyen adom, szobatiszta, csak a gumit nem ismeri. – nevetek fel, ahogy eladásra kínálom az öcsémet, bár igazából sosem tenném meg. Azért most is hiányzik az a tök feje, csak nem akarom, hogy tudomást szerezzen róla. Így is nagy az egója, nem növelem feleslegesen. Közben pedig már nézem is a telefonomon a szabad időpontokat, hogy hova tudnék besuvasztani még egy csoportot. – Hm, igazából olyan nyolctól van még egy üres asztal, de tudok felszabadítani hamarabb is, ha úgy van. De nekem az is jó, ha ez lesz utolsó állomásotok, úgy is elég rugalmas a nyitvatartásunk. Tízig, szűkebb esetben tizenegyig ráértek beesni, bár gondolom nem olyan későn terveztetek végezni. Mindenesetre, ha kell akkor tovább leszünk nyitva, mint éjfél. A ti csapatotokat már egyedül is elgyőzöm. – pillantok rá kíváncsian, hiszen tényleg mindegy nekem meddig maradnak, ha azzal tudok segíteni Rachelnek is. Ugyan az pofátlanság lenne tőlem, hogy itt tartsam a szakácsaimat, de ha már csak ez az egy asztal maradna esetleg, akkor azt megoldom én is.
- Na, és még azt mondják az emberek, hogy ilyen kis falatkákkal nem lehet mit kezdeni. – nevetek vele együtt és veszek egy másik kanalat meg egy bárszéket, hogy végre én is leülhessek vele szembe kóstolgatni. – Neked amúgy szólt már a tökfej, hogy mikor óhajt haza látogatni? Vagy addig nem tervezett, míg ki nem toloncolják az országból? – kérdőn nézek is át a nőre, hátha ő hallott valamiféle információt erről. Jobb lenne tudni, hogy miképp készüljek a születésnapját illetőleg, de gondolom, azt inkább még Japánban szeretné megünnepelni, mert itthon nem lenne túl izgalmas.

Ruha ¦ 925 ¦ azért ki ne pukkadj Razz

**Rachel Han** · *married* since '21.07.13.

Nath & Rach

the more you hide your feelings for somebody, the more you fall for them.

- Ó, tudom ám. - Széles mosolyra húzódnak az ajkaim, kis híján el is nevetem magamat, ami miatt kénytelen vagyok pár másodperc erejéig lehajtani a fejem, hogy vissza tudjam tartani. Amikor újra Nathre pillantok, már finoman beharapom az alsó ajkam sarkát. - Csak aggódom érted. A végén túlhajszolod magad és beteg leszel, aztán meg mégiscsak férfi vagy és úgy fogsz csinálni, mintha már temethetnénk is. Én csak a környezetedet akarom megkímélni ettől! - Hamisíthatatlanul ott a huncutság a hangomban, miközben magyarázok a férfinak, na meg egyébként is igyekszem úgy fogalmazni, hogy ne vegye magára. A beszélgetésünk eddigi hangvétele különben is épp elég nyilvánvalóvá tehette, hogy mennyire gondolom ezt komolyan. Egy ember van a Han családban, akiből kinézem, hogy azt tenné, amit felvázoltam és jelenleg nem vele állok szemközt, az illető még csak a kontinensen sincsen, nem hogy a városban.
Hosszú ideje barátok vagyunk már, Nath, Felix meg én, mégis az ismeretségünk kezdete óta igyekszem nem túl sok lenni. Nekik nyíltan megmondom a véleményem - habár azt hiszem ez így nem teljesen igaz. Felix mindig is keményebb bánásmódban részesült, mert a viselkedése megindokolta. Nathan-t pedig azt hiszem már a kezdetektől egyfajta minimális, csodáló távolságtartással kezeltem, legfőképp a kora miatt. Neki nem mondhatom meg csak úgy a véleményemet, mint az öccsének, akit legszívesebben néha fejbe kólintanék, amiért erkölcsi normákat és a jó ízlés határait áthágva éli az életét.
- Kénytelen lesz - jelentem ki rögtön, ellentmondást nem tűrő hangon. Persze nekik kettejüknek ebből a szempontból könnyű dolguk van, egy család, akkor is találkoznának, ha nem akarnának. De Felixet biztosan hazavárja mindenki, így hamar viszontlátják majd egymást, amikor a fiú méltóztatik hazatérni. - Gondolod, ha bajba kerülne, szólna nekünk? - Ezúttal egészen érezni rajtam az aggodalmat, s összevont szemöldökeim nyomán ránc jelenik meg a homlokomon. Lehet, hogy azt mondják, mindenki a saját hibáiból tanul, de egyik barátomnak sem kívánom, hogy veszélyes legyen az a lecke, amiből tanulhatnak.
Sokkal egyszerűbb lenne minden, ha olyan lenne az életünk, mint régen. Mind New Yorkban lennénk és nem kellene azon izgulnia valakinek állandóan - azaz jellemzően ez a valaki épp én vagyok -, hogy mi van a többiekkel, akik a Föld másik felén, teljesen egyedül, család és segítség nélkül vannak. Nem gondolom természetesen, hogy Nathan vagy az öccse ne lennének képesek életben maradni egyedül. Egyszerűen csak számomra hátborzongató az az érzés, hogy egyedül legyek valahol, ahol csak telefonon elérhető számomra mindenki, aki fontos.
- Látod, most sem csalódtam benned. - Mosolyogva nézek fel rá, s kénytelen vagyok nyugtázni, hogy Nathan-hez hasonló jólelkű embert keveset ismerek. - Ha már szóba jött, ne hagyd abba, mondjad csak! - Csípőre teszem az egyik kezemet, s igyekszem dorgáló pillantással vizslatni őt, hátha tényleg ki tudom belőle húzni az igazságot. - Tudom, hogy szereted az éttermet és az egyetemen is jól teljesítesz, de nem várod már, hogy csak az egyik maradjon? - Érdeklődő pillantásom előbb Nath arcán járatom végig, majd a konyhája és a művei felé siklom, ugyanis az illatok már azóta csalogatók, hogy beléptem ide, arról pedig, hogy mennyire ínycsiklandónak tűnnek a tányérra készített finomságok, még szó sem esett. Pedig biztosan megér egy misét minden tányér külön-külön.
Muszáj persze egy kis segítséget kérnem a férfitól, mert nyilván szakácsként ő tudja mely párosítások működnek igazán jól. Nem fogok tudni neki olyan kritikát adni, ami mellé Michelin-csillagot is osztogathatnak, mert közöm sincs a szakmához, a hasam viszont annál inkább szeretem, így egy ilyen lehetőség számomra felér a mennyországgal. Amint megkapom az evőeszközt, bele is kóstolok a "B" menünek keresztelt fogások levesébe, s rögvest a szám elé kapom a szabad kezem, miközben kicsit ki is húzom magam. Újabb falatért nyúlok, amelynek a számba való beegyensúlyozását követően engedek a tartásomból, s kissé nyafogó hangot hallatok. - Nagyon finom! Nem túl édes, hanem pont tökéletes - halk sóhaj hagyja el a számat, majd finoman oldalra billentem a fejemet, úgy pislogok fel rá. - Reméltem is, hogy csigát nem tennél elém! - Úgy legyintek felé, mintha meg akarnám ütni, de közelében sem vagyok a tényleges fizikai kontaktusnak. - Tudom, hogy bizonyos kultúrákban mindenféle extrém dolog számít különlegességnek, na de épp a csiga...? - Értetlen kifejezés ül ki az arcomra, rosszallóan rázom meg a fejemet, miközben a kérdést teszem fel.
- Persze! Miért, szerinted nincs igazam, másképp kellene gondolnom? - nevetek fel halkan, hangomban őszinte meglepettséggel. Ha Nathan rossz ember lenne, már rég kiderült volna, így nem hiszek abban, hogy meg kellene változtatnom a véleményem. - Látod, pont ezzel rontottad el! - fintorogva rázom meg a fejemet. - Szeretném azt gondolni, hogy a szüleim már a kezdetektől fogva meg vannak elégedve azzal, hogy lányok született, különben próbálkoztak volna egy fiúért is. Felix valószínűleg különben sem akarna az én testvérem lenni, mert már így is épp eleget hallgatja, hogy mennyire kiakaszt néha. - Különben sem tudom elképzelni milyen lenne, ha Felix a testvérem lenne. Talán pusztán csak az egykeségem miatt.
- Nem szeretnék kellemetlenséget okozni neked - mondom határozottan, miközben a másik leves kóstolgatásával igyekszem végezni, amíg ő az időpontok között vacillál. - A nyolc korrekt időpontnak tűnik, addigra akkor is végeznünk kell minden mással, ha egészen reggeltől késésben leszünk. - Fejemet úgy igyekszem forgatni, hogy a korábban egy félreeső, nem útban lévő helyre lepakolt táskámat megtaláljam, ugyanis abban lesz a telefonom, amibe fel tudom jegyzeni a megbeszélteket, hogy még véletlenül se felejtődjön el.
- Másokba mondjuk talán több fér - finom mozdulattal mutatok végig magamon, holott ha pontosabb akarnék lenni, akkor a derekamra simuló fehér felsőre és a szoknyára mutatnék, amelyek ékes bizonyítékai a vékonyságomnak. - Nagyon csípős a japchae? - kérdezem aggódva, ugyanis eljönne a világvége, ha nem kóstolhatnám meg, mert túl csípősnek ítéli a séf. Igyekszem minden alkalommal a tűrőképességem határait próbálgatni, de rögvest fejest ugrani mindig a legijesztőbb, így ha nem muszáj, most sem tenném.
- Kinézem belőle, hogy csak azért jönne haza! - hevesen bólogatok, habár árulkodó módon mosoly jelenik meg a szám sarkában. - Egyáltalán nem mondott nekem semmit. Azzal fáraszt, hogy mennyire jól érzi magát, amiből lassan arra fogok következtetni, hogy már nem is hiányzom neki és talált új barátokat. - Halkan sóhajtok, miközben sértődötten húzom fel az orromat, habár fele annyira sincs komoly, mint ahogyan én azt igyekszem láttatni. - Talán terveznünk kellene neki valamilyen meglepetésbulit? De ha nem akar, úgysem jön haza... Fogadok odáig lesz az étteremért.

ruhácska | 1028 | etess meg daydream ~ Nathan & Rachel 2451935670

| ♡

Ajánlott tartalom

» 'cause darling i'm a nightmare dressed like a daydream
» And we could wear the same crown ~ Shin & Rachel
» big mistake ~ Ye Na & Rachel
» where are you ~ Nina & Rachel
» lie to me ~ Felix & Rachel