Én vagyok a lehető legrosszabb példája annak, hogyha valakinek valamit el kell mondania magáról. Nem vagyok túl beszédes a magánéletemről, igazából alig tudnak rólam valamit a munkatársaim, a feletteseim, a mentorom. Nos, jól van, utóbbi, aki segített az elejétől fogva az egyetemen, ő tud eleget. Neki tényleg megosztottam néhány titkom, ugyanakkor ő is kölcsönös bizalmat érez felém, ezért ő is elmesélt magáról rettentő sok mindent. Még szüleimmel szemben is voltak kételyeim, nem mertem elmondani nekik sem mindent, talán pont azért, mert gyermekkoromban többet láttam a dadusomat, mint őket. Ez okozhatta ezt a kis személytelenséget feléjük. Igen, ebből is látszik, hogy a karrierjük előrébb való volt, mint a lányuk, mégsem éreztem magam egyedül sohasem. Megvoltak a magam kis barátai, még a bébiszitterem is az volt. Még most is szoktam vele dumálni, születésnapokat és ünnepeket sosem hagyjuk ki.

Sosem akartam ennyire sokat tanulni. Lusta voltam kamaszként leckét írni, meg egyáltalán nem vonzott semmilyen hivatás, szakma. Valahogy a gimi utolsó évében, amikor egy iskolatársam meghalt leukémiában, az egy pálfordulás volt számomra. Megértettem, hogy kell valami, ami engem is helyreráz. Szerettem volna többet tenni, nemcsak magamért, másokért is. Több pszichológiai témájú könyv és cikk került elém, ez pedig meghozta a hirtelen változást. Nem kellett több, hogy mit tanuljak, kérdés az volt, hogy merre is... Régi álmom volt New York City, ezután minden ment, mint a karikacsapás. Mindig is jobban érdekelt a kutatási terület, viszont miután elkezdtem a PhD-t, egyszerűen néha álmodom egy praxisról is. Még bármi megeshet. Ebben még nem határoztam el magam. Lehet, jobb lenne, ha itt maradnék vagy valamilyen klinikai kutatási centrumba próbálnék ezután dolgozni. Motivált vagyok, céljaim is vannak.

Sokszor képes vagyok elsírni magam. Tudom, nem a legjobb tulajdonság, ha lehet ezt annak mondani. Megérintenek a látott/hallott események, balesetek, bűntények, születések és halálok. Jó, azért nem pityergek folyamatosan, de előfordul sűrűn. Érzelmileg káosz vagyok, de a stabil helyzet felé libben a mérleg, ha így tekintünk rá.

A párkapcsolataim sem voltak a legfényesebben tündöklő csillagok az égen, mégsem panaszkodhatok. Három évig tartott az utolsó, viszont az vetett véget ennek a dolognak, hogy kiderült, benne volt valami bűntényben, pontosabban egy bankrablásban. Lesittelték. Valamennyire én is segítettem abban, hogy több évet kapjon, mert bizonyítékkal szolgálhattam, mikor átkutattam a közös kis lakásunk rejtett zugait. Nem tudom, hogy rejlik -e benne bosszúvágy emiatt, de talán nem. Talán. Amit megismertem belőle, abból kielemezve, ahogy kijut a hűvösről, nem fog megkeresni. Eltűnik, ahogy csak tud.

Ha nem vagyok nyugodt, arra van egy bevált módszerem. A filmzenék! Igen, azok mindig csodát tesznek velem. Imádom őket... Ennio Morricone. Ó, hát, ő az én szívem csücske. Stresszevő is vagyok, sütemények és csokoládék imádója vagyok. Odavagyok az autóversenyzésért. Azaz én csak nézőként. Kipróbálnám azért, milyen adrenalinlöketet adna...



Este nyolc óra van, nemrég fejeztem be a napi adminisztratív feladatot  a jelenlegi kutatással kapcsolatban. Valahogy szeretek itt bent lenni, addig sem kell anya telefonhívását fogadnom, mert már az agyamra megy. Mindig felidegesít, hogy most már törődik velem, amikor már elmúltam harmincéves. Érdekes nőszemély, Miss Virginia volt fiatalkorában, arra büszkén emlékszik. Apa se jobb, őt meg felzabálta az üzleti világban elért hírneve. Ilyen családi idilltől szabadultam meg, amikor álmaim kezdtem követni, nem pedig az ő álmukat.
- Ms. McDermott, magácska sosem megy haza korábban? Hihetetlen, hogy senki nem várja Önt otthon! - kora esti körjáratát tartja Tim, az  őszes hajú és szemüveges security-s.
- Várni tényleg nem vár senki, de épp most akartam elindulni, össze kell még pakolni néhány dolgot, utána holnap reggel kilencig nem fog látni, Tim! - egymásra modolyogtunk, aztán egy intés után tovább ment.
Előkészítve hagyom a papírokat, úgysem jön be ebbe a terembe senki az éjszaka, maximum Tim vagy az az új kollégája, akinek a keresztnevét még nem jegyeztem meg. Szimpatikus ő is amúgy, rendes fickónak tartja Tim. Én még nem nyilatkozom erről tudatosan, személyesen nem beszélgettem ővele. Talán egyszer lesz rá időm. Felveszem a sötétzöld kabátom, táskát felkapom a kezembe, aztán lekapcsolom kifelé menet során a lámpát, kikapcsolom a számítógépet is. Még egyszer visszanézek, hogy biztos legyen az, hogy minden rendben van.
Percek múlva elérem a security guard címtáblás helyiséget, ahol már ott van Tim, éppen leül, a kollégája pedig a monitorokat nézi át. Természetesen megállok ott előttük, mert mindig elköszönök tőlük.
- Holnap reggel találkozunk. Viszlát! - széles mosolyt villantottam, ők sem fogták vissza magukat.
A kijárat felé vezető folyosón lépdelek, amikor fura érzésem támad. Mindenhová nézek, hátra is, ahol felbukkan az új őr, akinek a neve nem jut eszembe, tudatalattimba ott lakozik a keresztneve, viszont egyáltalán nem tudom felidézni. Hipnózis segítene ilyenkor, hogy visszahozzam emlékeket. Nem tudom, miért jött utánam, nem akarok levonni következtetést., ezért megvárom őt.
- Ms. McDermott, a sálja leesett, amikor elindult. Tim akarta elhozni, de mondtam neki, hogy majd én, gyorsabb vagyok nála! - nevette el magát, amúgy meg igaza van, Tim már nem a gyalogkakukk alkatúak és gyors sebességűek közé tartozik. - Nem baj, ha... Elkísérem a kapuig? Most mennék a külső őrjáratra - hangjából ítélve tényleg nem akart zavaró jelenlét lenni, míg odaérek a parkolóhelyemig.
- Köszönöm szépen, észre sem vettem volna szerintem... Dehogy is baj! - nagyon őszinte volt az arca, ezért nem bántam társaságát. - Hol dolgozott azelőtt? - kérdésem nem is tudom, miért tettrm fel, csupán érdekelt, mert testalkat át felmérve, valamint az odafigyelést mindenre, számomra azt jelzi, hogy nagyon komoly munkahelyről érkezett, talán katonaság, vagy tengerészet, esetleg rendvédelem. - Bocsánat, nem tartozik rám, nem akarom, hogy tolakodónak tűnjek! - bocsánatkérésemkor szerintem elpirultam némileg.
- Nem kell bocsánatot kérnie, nem titok. Januárban szereltem le, US Army -  mondta, szűkszavúan, de nem akartam amúgy sem igazán felbolygatni őt. - Melyik az autója? - kérdezte meg.
- Megmondom az igazat, hogy nem véletlen kérdés volt ez. Próbáltam elemezni, tudja, szakmai ártalom. Az ott. Az a kék Ford - nem új típusú kocsi, nekem egyelőre megfelel. - Köszönöm, hogy elkísért, még ha nem is ez az elsődleges dolga őrző-védő munkája során - illemből megköszöntem neki, aztán beültem a kocsimba.
- A kapu máris nyílni fog. Én köszönöm, hogy ilyen gyönyörű nő társaságában sétálhattam kétszázvalahány métert - ezután becsuktam az autó ajtaját, és elhajtottam, de a nevét még mindig nem tudom, így annyira személytelen a beszélgetés utólag is.