to: Mason

Korábban végeztem, és épp leparkoltam Mason munkahelye előtt, ami egy autószerelő-műhely Bronxban. A mi kis ismeretségünk, kapcsolatunk egy nagyon klisé hangulatú dolog miatt kezdődött. Egy éve annak lassan, hogy volt az a kis lerobbanós esetem a kék színű Fordommal Bronx és Manhattan határán. Ekkora pechet életemben nem értem még, hogy feladja a majdnem tízéves kocsim, csakúgy. Alig mentem vele pár kilométert, mikor ez történt. Aztán valahogy előjött belőlem az örök hála, és azóta is havonta találkozunk valahol. Már megismertem a kedvenc forróitalát, amiből ismét hoztam részére.
Megálltam az épület előtt, emlékeim előkerültek tavalyról, amikor idejöttem az autómért, és megismertem őt. Rögtön észrevettem rajta valamit, láttam, hogy nem stimmel vele valami. Aztán jött az a pánikrohamszerűség, azonban tudtam, ennél többről van szó. PTSD-re tippeltem. Nehéz észrevenni a jeleit, sok betegséghez hasonló tünetei vannak, így több mindent kell tudni arról, hogy mi forrong ilyenkor az emberben. Tudtam, hogyan kell cselekedni, nem tudtam, mi idézte elő nála ezt, csak azt tudtam, hogy már egy ideje fenn áll nála. Ismerek hozzá hasonló veteránokat, így már előre tudtam, nem ajánlom fel neki, hogy ismerek valakit, aki ténylegesen szakértője ennek, mert nemleges választ kaptam volna. Valahogy mégis terápiát alkalmazok nála azzal, hogy meglátogatom őt néha, - szerintem a zárkózottsága ellenére nem bánja, ha van valaki, aki kirázhatja őt a mindennapjaiból -, vagy épp ő hív el valami süticsodára.
Kisvártatva a kitárt fémkapun kopogásba kezdtem, de nem biztos, hogy elég hangos volt, nem mertem zajongani, csak finoman és nőiesen, meg amúgy is zene szólt. Halvány lila gőzöm nem volt arról, hogy hogyan is kezdjem azt el, hogy itt vagyok. Az egyik kocsi szét volt szedve, azt kezdtem el bámulni. Belekukkantottam a belső térbe, a motorrészt sem hagyhattam ki. Most úgy érzem magam itt, mint aki betört ide. Szótlanul mozdulok odébb, amikor megpillantok valakit hátul. Ó, ez Mason. Ha mégsem, akkor beégetem magam. Nem nagy kunszt.
- Szia! - odaballagtam a férfialak közelébe, de már tudtam, hogy ki az. - Azt reméltem, mostanra már végzel, vagy csak jólesne ez, ha mégsem! - teszem le a kávéját az asztalra. - Annyira frusztrálva éreztem magam imént, hogy csak úgy bemerészkedtem - fújtam ki magamból az izgatottságtól felgyülemlett levegőt magamból.