Gyönyörű, határozott, magabiztos nő, aki mindig igyekszik a maximumot nyújtani. Túl sok mindent kellett eddig átélnie, és ez nagyon mély sebet hagyott benne. Először az édesapját, még gyerekként, majd a húgát is elveszítette. Mindkettő gyilkosság áldozata lett. Ez formálta azzá a törekvő, ambiciózus, és zárkózott nővé, aki ma. Teljesen az ügy megszállottja lett, és bár a karrierjén sokat segített, hogy megtalálta a húga gyilkosát, de a lelke mégsem nyugodott meg, hiszen ez nem hozta vissza a húgát. Sokáig csak sodródott, a munkájának élt, egyik napról a másikra. Aztán megismert egy bizonyos személyt, Alarick G. Ryan FBI ügynököt. Vele azonban nem éppen követi a szabályokat, elvégre kollégák. Mégsem tudja magát távol tartani tőle. Az ellentmondások között őrlődik, és igyekszik mindig helyesen dönteni, de nem tud ő sem. Mindig volt terve, tudta mire van szüksége, de a húga elvesztése óta, ez már megváltozott. Azóta elveszett, holott másoknak, egy külső személőnek úgy tűnhet, olyan akár egy kőszikla. Azonban szenved, nem is kicsit, mégis tartja magát. Valami fény mindig visszarántja őt a teljes sötétségtől, és bizony ez a fény a férfi, aki az életébe lépett. Nem akar engedni az érzéseinek, sem a gyengeség érzelmeit mutatni, de ezt lassan képtelen kontrollálni. Ő pedig mindent imád irányítani. Van egy belső hang, ami attól fél, ha nem teszi, valami tragédia következik be. Mindemellett nagyon jó ember. Kedves, törődik másokkal, és nem csupán a munkája lévén elhivatott mások megsegítésében.
2015. „Fekete Vasárnap” hadművelet.
Hajnali háromkor csörrent meg a telefonom, miszerint újabb áldozat van. Ez az eset nagyon nehéz volt, a sorozatgyilkos mindig egy lépéssel előttünk járt. Minden vasárnap újabb, és újabb áldozat került elő, és nem lehetett elkapni. Mikor már úgy éreztem, közel vagyok, mindig kicsúszott a kezeim közül. Nagyon el akartam kapni ezt a szemétládát. Amikor azonban meghallottam az áldozat nevét, lefagytam. A fájdalom szinte kettéhasította a szívem, és éreztem, hogy a világom megszűnt létezni. abban a pillanatban, mintha a húgommal együtt egy részem is meghalt volna.
1998, USA
-Layla! Merre vagy? – kiálltok utána. A hét éves húgom, és én bújócskázunk éppen, és nagyon jó benne. Apa és anya a hintapadból néz minket mosolyogva.
-Nncs aki jobban el tudna bújni, mint Laya! – hallom meg apu hangját nevetve, én pedig duzzogva felé fordulok. Igaza van, én pedig megint veszíteni fogok. Már akkor túlságosan nagy volt bennem a harci szellem, mindig minden maximumon akartam. Csak akkor álltam neki valaminek, ha tudtam, én lehetek benne a legjobb.  
-Layla, anyu sütött nekünk sütit!- kiálltom, és semmi néma csend, tudja, hogy blöffölök.
-Na jó, ez már nevetséges, olyan, mint valami ninja. – mérgelődöm, és leülök a verandán az egyik fotelbe. Ekkor látom, hogy honnan jön elő Julia. Egész végig a házban volt! Hihetetlen!
-Apunak igaza volt, Sisi. – jön elé vigyorogva. Nem szerettem, ha így becéz. – Én vagyok a legjobb. – önelégülten elmosolyodik, közben sütit eszik. Mégis van süti?
-Igen, van süti. -nevet fel. Ez a lán tényleg egy tehetség! Aztán ismét olyan aranyost tesz, amitől azonnal elfelejtem, hogy mindig megver bújócskában, és sok egyéb játékban is. A másik kezében lévő süteményt felém nyújtja egy mosoly kíséretében. Elveszem tőle, majd megölelem.
-Hihetetlen vagy prücsök. – mosolyodom el.
-Tudom. – feleli mosolyogva.

2010, New York
Az édesanyjám a könnyeit törölte, miközben átvettem a jelvényem. Rendőr lettem hivatalosan is! Tekintve, hogy édesapám is az volt, és szép hírnévre tett szert, könnyen szereztem állást, én pedig alig vártam, hogy szolgáljak és védjek.
-Nagyon büszke vagyok rád kincsem! – szólt édesanyám, majd átölelt.
-Én is nővérkém! Te vagy a példaképem. – mosolyodott el Layla. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy rendőr lesz ő is. Bárcsak ne tette volna!
-Bárcsak édesapád is láthatná. -édesanyám tekintete tele volt fájdalommal. Bizony nem láthatja, még gyerekkorunkban elhunyt.
-Igen anyu, bárcsak. – mondom szomorúan, majd megölelem őt, és a húgom is. Ennyi évvel később is, fáj a hiánya, főleg egy ilyen napon.

2012, New York, Brooklyn
-Sienna, a srácokkal beülünk Jack bárjába. Nem jössz? – szól hozzám a kollégám. Én az asztalomnál ülök az őrsön és írom a jelentést.
-Nem köszönöm, még van egy kis dolgom. – felelem a gép és az irat felett ülve, de azért még a kollégára mosolygom. Tudom, hogy csak kedveskedni akar, de nekem a munka az első, és ezt az aktát még tényleg be kell fejeznem. Le kell zárnom, hogy el is felejtsem azt, amilyen látvány fogadott a helyszínen. Mindenhol vér volt, a férfi ott hevert vérben… azonnal beugrott édesapám. Ő is így nézett ki, mikor megölték, ott is minden véres volt, én is véres voltam. Néha úgy érzem, túl sérült vagyok, túl sok fájdalom ért ahhoz, hogy rendőr legyek. Másfelől ez volt az álmom, édesapám nyomdokaiba akartam lépni. Azt akarom, hogy büszke legyen rám, én akarok lenni a legjobb rendőr a világon.

2015. „Fekete Vasárnap” hadművelet
A főnök hívatott az irodába. Be szeretne venni egy komoly ügybe, ami egész New Yorkot megrázta. Nem csupán engem, hanem a húgom is. Együtt fogok vele dolgozni végre! Mindketten vártuk már a közös munkát. Layla sütit hozott nekem azon a napon. Ez afféle hagyomány volt már számunkra az óta a bizonyos este óta, mikor bújócska után sütit adott nekem. Miattam és apa miatt lett rendőr, ahogy én is apa miatt. Mindkettőnknek fontos volt, a hivatásunk.  Egyikünk sem gondolta volna, hogy éppen ezzel írja alá a saját halálos ítéletét, holott egy rendőrnek számolnia kell ezzel. Ez az életünk, szolgálunk és védünk, akár az életünk árán is. Azonban a húgom halálban semmilyen nemesi vagy hősies nem volt.
Csak ültem az ágyon, némán, és lefagytam. Meghalt, a húgom, megölte őt a sorozatgyilkos, én pedig nem védhettem meg őt. A világom összetört, és úgy éreztem, sosem leszek képes már mosolyogni. Azonban tudtam, erősnek kell lennem, hogy édesanyám mellett legyek, mert elveszítette a lányát. Fogalmam sem volt arról, hogyan fogom tudni őt megnyugtatni, ha az én lelkemben is vihar, és mély fájdalom dúlt. Layla elment, és soha többé nem hoz nekem süteményt, és nem üdvözöl a mosolyával.

2017. Tavasza
Egy fárasztó nap után ültem be a bárba. Ismét lezártam egy ügyet. Mégsem volt kedvem ünnepelni, elvégre mit is? Volt áldozat bőven. Megfizetnek a tettesek, rács mögött vannak. Igen, de az áldozatokat ez nem hozza vissza. Azonnal eszembe jut a húgom.
Közel két éve annak, hogy elveszítettem őt, és nagyon hiányzott. Édesanyám teljesen összetört, és minden nap felhívott, hogy jól-e vagyok. Féltett, már csak én maradtam neki. A szokásost rendelem, whiskyt duplán. Az életem változatlan, egyik ügy a másik után, egyik gyilkos a másik után, egyik tragédia… semmi változás, és néha bizony kívánom, hogy történjen valami, ami jó, csak egy kis időre is. Talán néha megéri a kívánságokat, mert bizony azon az estén teljesült, még ha bonyolultabbá is tette a dolgokat. Egy férfi ült le mellém a székre, én pedig azonnal felé fordultam. Magam sem értem, nem szoktak érdekelni azok, akik ilyen bárokban fordulnak meg, mint én. Most még is ahogyan megéreztem a kellemes illatát, és meghallottam a bársonyos hangját, úgy éreztem meg kell fordulnom. Egy csodás zöld szempárral találom magam szemben, akinek a tekintetében megannyi fájdalom van, mintha csak tükörbe néznék.
-Sienna. – mutatkozom be. Nem szeretem a társaságot, magányos farkas vagyok, de nála tényleg úgy érzem, ezt kell tennem.
Nem tudom mennyi whisky iszunk meg, de a végén a lakásomon kötünk ki, egy fergeteges éjszakát élve át. Nos, jó volt a megérzésem vele kapcsolatban, nem csupán a szemei szépek, de nagyon jó az ágyban. Alarick… még a neve is magával ragadja az embert. Nem éppen hétköznapi. Reggel felkelve mikor kinyitom a szemem már nincs ott, ami bevallom bánok. Általában nem érdekel, hiszen a férfiak csak egy dologra jók nekem, de most igenis zavar. Ébredtem volna reggel a mosolyára.
Hogy is volt azokkal a kívánságokkal? Ismét meglepődtem, főleg mikor az irodában találkoztam vele, ahol megjelent az FBI néhány embere egy ügy kapcsán, és ő is köztük volt. Nem csupán rokonlelkek vagyunk, de mindketten a rend töretlen őrei. Sosem kedveltem az FBI. Fellengzős beképzelt alakok. Nála mégis más volt. A kezdeti sokk elmúlt, de lassan, aztán a közös ügy folytán közelebb kerültünk egymáshoz is, afféle bizalom és tisztelet kezdett kialakulni. De… ott volt közöttünk annak a szép éjszakának az emléke.

2018, New York, Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI)
Néha még magam sem hiszem el, hogy végül én is FBI ügynök lettem. Látták a munkám, hogyan dolgozom, mikor egy éve volt egy közös ügyünk, illetve a statisztikám is önmagáért beszélt. Azonnal elfogadtam, pedig ahogyan említettem, sosem szimpatizáltam az FBI-al, szerettem a NYPD-nél dolgozni. Ezt az ajánlatot azonban mégsem utasíthattam vissza. A dolgok azonban komplikáltak lettek, mikor rájöttem, Alarick egységében kell majd dolgoznom. Nőtt a feszültség rendesen. A kettőnk így is bonyolult kapcsolata, és az, hogy szinte már mindenki tudott rólunk, miután a főnök rájött. Nem volt könnyű beilleszkednem az FBI köreibe, főleg a csapatban nem, de idővel bizonyítottam, hogy igen is jó helyen vagyok, itt a helyem! Minden ellenszenvem ellenére, amit a NYPD tagjaként gondoltam az FBI-ról, hamar ráéreztem arra, mivel is jár, hogy az, ha egy ilyen elit csapat, egy ilyen szervezet tagja az ember. Mindemellett pedig Alaric közelében lehettem. Fontos ember lett számomra az évek folyamán, habár tagadom, néha, de lassan ideje belátni, feleslegesen. Kedvelem őt, talán még többet is érzek.

2019…az árulás
Becsület… Nehéz hinni benne a mai világban, mégis az ember újra, meg újra a csapdájába esik. Bízunk abban, hogy egy nap jobban lesz, vagy, hogy megéljük az öregkort. Bízunk a barátunkban, a szerelmünkben, egy jobb élet reményében, de mikor valaki elárulja ezt a bizalmat, az képes darabokra törni. Vincente nagyom jó barátja volt Alaricknak. Az árulása megrázta őt, és én tétlen voltam. Nem tudtam, hogyan tudnám őt megsegíteni. Mindketten megsérültünk, mind testileg, mind lelkileg, és bár a golyónyom lassan kezd behegedni, mindig emlékeztetni fog arra engem is, hogy a bizalom bizony nehéz. Az ügy megbukott, mi pedig azóta a sebeink nyalogatjuk, szépen szólva. Segítenék neki, félretéve a saját fájdalmaim, de nem tudom meddig mehetek el vele ebben. Csupán a remény maradt meg, hogy talán egy napon mindketten lépünk a másik felé.