Minden lelkierejére szüksége volt, hogy elérje a nagylábujját és az ecset ne remegjen túlságosan a kezében. Nyelve hegye kikandikált rúzsmentes, fakó ajkai közül a nagy koncentrációban, ahogy igyekezett minél precízebben felvinni a vörös réteget. Egy kezén meg tudta volna számolni, életében hányszor volt eddig türelme kifesteni a lábkörmeit, fiatalságának ezen szakasza azonban olyan mély krízist zúdított a nyakába, hogy úgy döntött, ennyi jár neki. Már amúgy is kezdte unni a Netflix kínálatát (valamelyik testvére igazán előfizethetett volna az HBO Go-ra is! A fukar mindenüket!), így jól esett némi változatosság.
A laptopjából félhangosan szólt a zene; keresett valami pörgős lejátszási listát, onnantól pedig a YouTube áldásos és olykor aggasztóan alapos szoftvereire bízta magát. Mint mindig, a vörös kis ikon most sem hagyta cserben, ismerős dalok százainak feldolgozásával boldogította általuk a szomszédokat, ahogy a zengő ritmussal egy ütemben énekelgetett. Ezt az idilli pillanatot szakította félbe a kopogás.
- Jövök! - Jobbnak látta kikiabálni, ugyanis az éppen festett lábfején az ujjait kis szivacsdarabokkal választotta el, márpedig ezekkel járni nem volt a legegyszerűbb. A szokásosnál némileg több időt vett igénybe, míg elérte az ajtót és gyanakvás nélkül feltépte a kilincset. Nem igazán számított senkire, elvárások nélkül, ösztönösen nyitott ajtót, így aztán Trent láttán felderült az arca, őszinte öröm suhant át fáradt vonásain.
- Trentie! Hát te? - Lelkesedésében a lábáról is megfeledkezett, boldogan lépett ki a küszöbön, hogy az öccse nyakába boruljon. Az ölelése fojtó és fahéj illatú lehetett, édeskés, enyhén fűszeres és kellően erős. Kivárta azt a néhány dobbanást, míg öccsét felkészületlenül érte a támadás, és ha esetleg ellenére lett volna a gesztus, el is engedte rögvest, elébe menve bármiféle elutasításnak. Abból amúgy is túl sok akadt mostanság.
- Gyere be! Uhh, levesillatot érzek. - Ekkor szúrta csak ki az öccse kezében lévő szatyrot?, kosarat?, és már kezdte sejteni édesanyja kezét a váratlan látogatás mögött. Ha Trent bejött, becsukta mögötte az ajtót (az igazsághoz közelebb állt, hogy lökött rajta egy nagyot, a többit pedig a fizika törvényeire bízta) és fél lábon sántikálva visszaindult a nappaliba.
- Kérsz valamit inni? - A konyha felé bökött, invitálása ellenére a "szolgáld ki magad" elvet szorgalmazva. A lakására egyébként sem tekintett soha semleges területként, a családja bármely tagja is jött át hozzá, szerette, ha otthon érezték magukat. - A legjobbkor jöttél, őrjítően nagy szükségem van a segítségedre és a sasszemedre. - Lassúsága ellenére már ismét a kanapén csücsült, lábát felpakolva az előtte lévő asztalra. Hívogatón integetett az öccse felé, majd célozgató, mindentudó mosollyal a bontott körömlakk és a lábfeje felé bökött, jelezve, milyen fontos szerepet szánt Trentnek, ha már így a semmiből berobbant hozzá. Minden más igazán ráért, míg el nem hárítják a bíbor krízist - négy kéz csak többet ért, mint kettő, főleg, ha ilyen bonyolult műveletről volt szó, mint a körömfestés, amelyben teljes mértékben az öccsére szerette volna bízni magát. Adelaide már elunta a dolgot.

aláfestő | ⚶

IT'S A SISTER'S JOB TO ANNOY HER BROTHER

Ada & Trent

- Trent drágám! –édesanyja harsány, erős hangja minden kétséget kizáróan nem csak a ház egészét szelte át, annál is inkább New York bármely forgalmas utcáján megállásra késztetett volna bármilyen autót, kinek tulaja egy másik kocsi tülkölésével téveszthette volna össze a baljóslatú rikácsolást. A fiú lezseren emelte meg fél szemöldökét, míg lehúzta füléről a fejhallgatóját, várva az ismétlést, elkerülve, hogy esetlegesen azt feltételezze saját magáról, hallucinál. Ujját használva könyvjelzőként hajtotta össze az éppen olvasott példányt, úgy szegezte figyelmét az ajtó felé.
- Treeeentoon! –jött a második turnus, talán az azt megelőzőnél elcsigázottabban, a magánhangzókat szánt szándékkal hosszabbítva. Rendezetlen tincsei közé szántottak hosszú ujjai, ahogy a barna hajkoronát átsöpörve, mély és drámai sóhajjal érték lábai a földet. A telefont, mintegy megszokásból –mert legyen bármennyire is konzervatív, és ápoljon békétlen kapcsolatot a technológiával, azt mindig magánál tartotta- a farzsebébe ékelte, úgy csörtetett ki az szobájából. Megtámaszkodott a korláton, azon kihajolva kutatott anyja alakja után.
- Igen?! –a nő kobakja épp, hogy felbukkant, mikor meghallotta fia békétlen hangját. Soha nem szerette, ha ugráltatják, miközben a legkedveltebb elfoglaltságát, az olvasást űzte. Ez esetben, legyen szó bárki ember fiáról, vagy éppen lányáról, ölre tudott volna menni.
- Gyere le, kincsem, lenne számodra egy kis feladatom –intett a kezével egyidejűleg, és már el is tűnt Trenton látószögéből, talán a lehető legjobb időben, hiszen a fiú kelletlenül forgatta meg a szemét. Az anyja meg ezt utálta.
Zsebeibe dugta kezét, úgy közelített a konyha felé, ahonnan a csörömpölő, pakolászó hangokat hallotta. A konyhapultra támaszkodott, türelmetlenül várakozott, hogy a nő a zargatásának okfejtésében törjön ki, de nem tette szóvá, nem követelte a választ.
- Át kéne ezt dobnod a nővérednek –csak egy futólagos pillantásra méltatta az anyja, mikor épp egy újabb dobozt egyensúlyozott rá a már addigra is bőségesen megpakolt halomra, és megragadva a nagy, fehér zacskó fülét, felhúzta azt a toronyra, mint egy nagy dunyhát.
- Minek? Nem tud rendelni? –förmedt vissza elégedetlenül, majd előrébb dőlve a gyümölcsöskosár fölé hajolt. Hosszasan nézegette az almákat, majd a legkevésbé ütődöttet választotta. Ő maga is így érezte magát a családjában, így jogot formált a legépebb példányra. – Vagy mondjuk megtanulhatna főzni –rántott egyet vállán, pólója alját felhajtva a sötétszürke anyagba ejtette a gyümölcsöt, kicsit átdörzsölte, majd, mikor már nyomokban látta benne a tükörképét, beleharapott. Lehet, hogy kívülről mutatós volt, de az íze megközelítőleg se volt olyan, mint amit a külleme ígért.
- Bele ne szakadj abba, hogy valamit tenned kell a testvéredért! –konyharuhát tartó kezét a csípőjére vágta. – Különben se árt egy kis mozgás. Egész nap gubbasztasz fent a szobádban, a kislábujjadat nem mozdítod, holott igazán segíthetnél, ha már itthon vagy! Tudtommal te is itt laksz, úgyhogy egy kis porszívózástól, portörléstől neked se esne le a gyűrű az ujjadról…
- Megyek már, megyek! –védte ki az esetleges folytatást, és, miután pár pillanatig védekezőn maga elé emelte a kezét, már nyúlt is a közelébe helyezett zacskó füle után.
Még mielőtt nekiiramodott volna, felcaplatott a fülhallgatójáért, és legmagasabb hangerőn bömböltetve a zenét szegődött neki az útnak. A távot gyalogszer tette meg, kihasználva azokat az áldásos, hosszú perceket, ami idő alatt legalább kettő, de annál is inkább három cigarettát el tudott szívni, nem gyors egymásutánban, de nem is különösebben komótosan. Szerette az otthon töltött időt, senkitől nem zavartatva élni a maga világát, de abszolút hátrányként élte meg azt, hogy, mivel a szülei nem tudtak a kis kényszeréről, így odahaza nem gyújthatott rá. Az pedig, hogy a testvérei tudtak-e róla, soha nem foglalkoztatta. Éppen elégszer tartotta nekik a hátát, mikor elkezdtek kijárni esténként bulizni, tehát bőven akadt ütőkártyája arra az esetre, ha netalán tán be akarták volna mártani a gondviselés előtt.
A nagy épületegyüttes ajtaja előtt nyomta el az utolsó cigijét, majd, miután cipője orrával elmorzsolta a csikket, belépett, és egyenest a nővére által lakott emeletig mászott. Ha nem lett volna tökéletesen tisztában azzal, hogy melyik ajtót keresse is tudta volna, hogy az az ő célpontja, ami előtt a leghangosabbnak vélte a zenét. Ujjai hangosan ütötték az ajtó fáját, és közben kivadászta füléből a két, fekete airpods-ot, így már nem maradt figyelmén kívül nővére hangja.
Halkan szusszant, és Ada háta mögött forgatta szemeit, mikor testvére a nyakába vetette magát. Elgondolkozott, hogy nem tetszésének jeleként csak álljon, mint egy darab fa, de végül, még ha néminemű fáziskéséssel is, de megpaskolta nővére hátát.
- Ne támadjanak tévképzeteid. Anya küldött –emelte meg egyértelműsítve a kezében tartogatott zacskót, amire nagyjából ez idő tájt lett figyelmes a lány is. Az invitálással egyidejűleg nézett el a hosszú lobonc mellett, mintegy felmérve a terepet, és csak utána tette be a lábát az echte nőlakba, ami bűzlött a körömlakk szagától, és ami visszafoghatatlan grimaszt varázsolt arcára.
- Igazán nyithatnál egy ablakot –fedte meg, jogot formálva arra, hogy most ő legyen az, aki fiatalabbként kioktatja az idősebbet. Amikor még otthon lakott, mindig utálta, amikor a ház egészében terjengett a semmivel se összetéveszthető bűz. Rendre megfájdult tőle a feje.
- Nem tudom, hogy anya mit kotyvasztott össze, de gondolom úgyis jobb annál, mint ami a te kezed közül kerülne ki –pimaszul rántotta meg a vállát, és felcsapta a megannyi dobozt a konyha pultjára, háta mögött pillantva át Ada-ra, hogy miként értékeli a véleményét. Csak aztán lépett az egyik polchoz, amiről leemelt magának egy poharat, és a hűtő rejtekéből elővadászott narancslével töltötte teli. Kortyolva belőle pördült nővére vélt irányába, hogy szembesülhessen vele, milyen feladatra is kívánja befogni. Rosszalló ráncokba szedte homlokát, míg lassan megkörnyékezte a kanapét.
- Most felejtsd el, Didi! –nem volt hevesen tiltakozó a hangja, annál is inkább hüledezett szemöldökét egészen haja tövéig kerekítve. – Minek nézel engem, a pedikűrösödnek? Hát fogdossa az a lábujjaidat, akinek hat anyja van! –nem csak a „mezei papuccsá” való degradálása váltott ki ellenkezést belőle, annál is inkább a régmúlt emlékek. A kettejük alkotta duó soha nem ápolt jó viszonyt a körömlakkal –erről az anyjuk minden bizonnyal részletekbe menő anekdotát tudott volna rittyenteni bárki számára, akinek azon fájdalmát kívánta volna előbocsátani, hogy a két suhanc kölyke tönkretette a valaha volt legkedvencebb szőnyegét.
- Nagyjából annyi időd van, amíg meg nem iszom ezt –emelte maga elé a poharát, amiből a narancslé negyede már hiányzott. Gyorsabban is fel tudta volna hajtani, ha nem lett volna érzékeny a foga a hidegre. – Ha addig nem állsz elő valami jobb ötlettel, hazamegyek –nem mondta ki konkrétan, de ez azon titkolt gondolatának jele volt, hogy bizony, szándékszik némi időt eltölteni a nővérével, nem csak azt a pár másodpercet, amíg biztos lábakra helyezte a dobozokat.

- Akkor aggódnék igazán, ha magadtól jöttél volna. - kontrázott vissza a sziaéshogyvagy helyére zsúfolt, Trent-féle köszönésre, és függetlenül attól, mennyire szomorúan is hangzott ez a megjegyzés, a mosolya nem tükrözte, hogy csalódott lenne. Mivel közte és Cole közt csak két év volt, Trent az első és - remélni nincs mersze, de a kockázatokat figyelembe véve azért megelégedne a ténnyel, ha - az utolsó öccse, akit szó szerint magzatkora óta ismert és élénk emlékekkel bírt már az azt megelőző időszakról is. Igaz, eleinte mélységesen undorodott attól a sötétszürke alientől anyja nagy, szürke pacájában, aki egyre csak nőtt és nőtt, és mindenki elolvadt, meg sóhajtozni kezdett, hogy "jaj, de aranyos!", meg "milyen pici kis kezecskéje van!", mikor Ada még az emberi körformát sem tudta kivenni az ultrahang képeken, nem hogy végtagokat vagy bármilyen ismerős szervet. A lényeg, hogy ismerte az öccsét és tudta, hogy az ilyesmit nem kell sértésnek vennie tőle.
- A kritizálást is édesanya küldi? - Nem különösebben vette lelkére a lakásban uralkodó szagokra vonatkozó megjegyzést, félig vicceskedve szólt hátra csak az öccsének. Amúgy meg, hogy lehet nem szeretni a körömlakk illatát? Van valami andalító benne, és körülbelül ez az egyetlen előnye, amit fel tud sorolni, minden másban ugyanis borzasztó. Macerás felkenni, több réteg is kell belőle, hamar lepattogzik, drága, kis kiszerelésben árulják csak...
- Szuper, ezzel el is dőlt, ki készíti a szülinapodon az ünnepi menüt. Anya előtt merj majd rá nemet mondani! - Ártatlannak álcázott, nagyon is kegyetlen vigyort villantott Trentre. Tudta jól, hogy máshogy nem tudná rávenni egyik testvérét sem, hogy egyenek a főztjéből, csak ha édesanya is ott van és fakanállal veri azt, aki egy falatot is a tányérján mer hagyni. Édes a bosszú, mondják, de Adáé nem igen lesz az, ha az öccse így folytatja a pimaszkodást.
- Ej, de mufurc vagy már megint! Nem ám bóknak vennéd, hogy milyen sokra tartom az éles szemed, a kézügyességed és a szépérzéked. - csóválta meg a fejét, de értett az elutasításból, s bár enyhén puffogott még még miatta, mégis további erőltetés nélkül mártotta bele a picike kis ecsetet a vörös lakkba, amit aztán megpróbált a kislábujja körmére felügyeskedni. - Jól van, na, te hajcsár! Gondolkodom. - Legalábbis szándékában állt, de amíg minden figyelmét lekötötte az, hogy körmön, lábujjon, vagy legalábbis lábfejen belül maradjon az ecsettel, képtelen volt bármi másra fókuszálni. Mint a Sims karakterek, felvette a közös program lehetőségét mentális teendőinek a listájára, és amint az egyik folyamattal végzett, csak aztán jöhetett a másik, ami nagyjából húsz másodperccel (és jó sok vörös lakkal) később következett be.
- Eszel velem? Anyát ismerve annyi kaját csomagolt, hogy rám szárad, ha nem segít be valaki. Utána elugorhatnánk a plázába. - Közben, mert arra még képes volt, visszazárta az üveg tetejére a kupakot és úgy fordult a kanapén, hogy rendesen rálásson a fiúra. Te jó ég, mindig ilyen magas volt? Mikor nőtt ennyit? És miért érzékenyült el hirtelen attól, hogy ez így eszébe jutott?
- Tudod, benézni ide-oda. Van ott játékterem, meg mozi is, a tetőről meg tudunk szalvétagalacsinokat dobálni. Még azt is hagyom, hogy berángass a könyvesboltba. - megpaskolta maga mellett a kanapét, elég egyértelműen és határozottan utalva rá, hogy szeretné az öccsét közelebb tudni magához; márpedig Ada szótárában a "közel" sosem lehetett eléggé közel. - Vezetheted a kocsimat, ha szeretnéd. Egyszer meg kell tanulnod, és hidd el, velem jársz a legjobban a családból. - Célzás vagy sértés nélkül, hiszen szíve csücske a másik két testvérük is, ezt a privilégiumot azonban mindenképpen magának akarta. Megtanítani egy kisöcsit valami felnőttes dologra olyasmi, amire lányként nem sokszor volt korábban lehetősége.

aláfestő | ⚶

IT'S A SISTER'S JOB TO ANNOY HER BROTHER

Ada & Trent

- Érthető –bólintott, és, amint lehetősége nyílt rá, ellépett a lány mellett, hogy, ha már oda ette a fene, érdemben tudja teljesíteni a rá rótt feladatot. Bárki, aki láthatta őket, minden bizonnyal elhidegült testvéri kapcsolatként aposztrofálta volna a köztük lévő viszonyt. Talán nem oktalanul, elvégre a minduntalan próbálkozó Adelaide a kísérleteire soha nem kapott viszonzást legkisebb öccsétől, aki, ha módja volt rá, csupán szarkasztikus válasszal méltatta, ha pedig arra se vette a fáradtságot, hogy kinyissa a száját, a nonverbális kommunikáció során csak megforgatta a szemét, és kelletlenül sóhajtott.
Trentonnak megvoltak a sajátos viselkedési formái. Nehezen volt elviselhető, és ezzel tisztában is volt, de két szalmaszálat nem tett volna keresztbe azért, hogy a társadalom kevésbé nyomja rá az „elviselhetetlen” béklyót a jellemére. Jobb szerette a magányt a társaságnál, a fikciókat a valós világnál, és a könyvekben leírt karaktereket a hús-vér embereknél. Egészen kiskorától kezdve magába forduló volt, amivel szüleinek nem egyszer okozott álmatlan éjszakákat, míg azt fejtegették, vajon mi baj van a legkisebb porontyukkal. Bár való igaz, sokkal inkább anyja volt az, aki ujjait tördelve, hosszas darálással szajkózta férjének a „nekem ez nem tetszik!” kezdetű monológot, ki csak rendre megnyalva hüvelykujját fordított egyet a könyvének vagy újságának lapján a sárgásan derengő éjjeli lámpa fényében. Ő nem féltette Trentet, a legkevésbé se, és efelől rövid tőmondatokban kívánta meggyőzni feleségét. Meglehet azért volt ennyire elkötelezett a saját véleménye tekintetében, mert jó maga is inkább volt csendesnek, semmint szószátyárnak mondható. Megannyi ponton különbözött a személyiségük, de ha valamiben, akkor ebben az egyben találhattak hasonlóságot maguk között.
- Szériatartozék –rántott egyet a vállán, és körbesandított a lakáson, mielőtt a konyhában felpakolta a felhalmozott dobozokat a pultra. Az anyjuk különösen szabad szájú hölgy hírében állt, és úgy tetszett, Trenton nem sokat örökölt tőle –bár ezen a ponton már megkérdőjelezhető, hogy akkor vajon kire hasonlít?!-, de a csípős megjegyzéseiben sokszor visszaköszönt Mrs. Friedman szavajárása. Persze ezért a nő unos-untalan megfeddte, és az orrára koppintott, ha kikezdte valamelyik testvérét, de a kettős mérce és az „amit szabad a Jupiternek, nem szabad a kisökörnek” nyomán ő szitkozódhatott a gyerekeit illetően.
Fintorral nézett a nővére felé, és egy pillanatig se kívánta megregulázni arcizmait, ha Ada főzési tudományára került a szó, így ez esetben se tett másként.
- Trenton Friedman, Queens-i lakos 2020. május 18-án, életének 20. évét betöltve nővére, Adelaide Friedman keze és főzőtudománya általi halált halt… Nem a valaha volt legjobb szalagcím –piszmogott, és kitöltötte a pohárba a narancslevet. Ám, pillanatnyi szkeptikusság támadt benne, és a mozdulatban megállva, résnyire szűkített szemekkel sandított Ada irányába. – Nyugtass meg, hogy nem vetemednél ilyesmire –mások feltehetőleg a törődés szellemétől áthatottan, egészen elérzékenyülten reagáltak volna arra, hogyha a nővérük ilyen módon fogadkozik a róluk való gondoskodás felől. De ő tisztában volt azzal, hogy másoknak nem Adelaide Friedman, a valaha volt legrosszabb szakácsasszony a nővérük, akinek kezében a kés is olyan rendellenesnek fest, hogy onnantól kezdve már az is kérdőjelessé válik, hogy képes lesz-e apró kockákra felvágni a hagymát, az ételek első főalapanyagát.
- Nem gondolnám, hogy bárki is ilyesfajta bókok után epekedik –kortyolt a pohár tartalmából, míg csípőjét a konyhapultnak döntve nézte, miként szenved tovább testvére a körömlakkos üveggel, és a kis ecsettel. Nem titkolta, hogy a női szokások többségét legkevésbé se értette. Azt, hogy a hét minden napján kifogásolhatatlan külsővel akartak megjelenni, holott mindenki számára egyértelmű, hogy nem lehet mindig minden szép és jó. Ezen a gondolaton elindulva ugyanúgy kételyei támadtak a művi mosolyt illetően, ami, még ha a legkevesebb őszinteséget is tükrözte, ott görbült ajkaik szélén, hogy megpróbálják nem csak magukat, de a körülöttük lévőket is tévútra vezetni. És, ha már külsőségek, a túlzó smink, a szükségtelenül nagy mennyiségű kiegészítők, és a kirívó körömlakkok is kellemetlen visszhangot keltettek benne. Az Adelaide által felvitt, vörös lakk árnyalta legkevésbé se volt a kedvére, de egészen addig, míg a nővéréről volt szó, nem érdekelte komolyabban, de a megjegyzéseit attól függetlenül nem volt képes megtartani magának.
- Miért jó az, ha úgy néznek ki a lábujjaid, mintha rájuk vertek volna egy kalapáccsal? –mikor közelebb andalgott, fejével a dohányzóasztal élén támasztott lábfeje felé biccentett. Bár nem volt feltett szándéka megérteni a női hóbortot, nem volt átallott kérdésbe bújtatott, szarkasztikus véleményét nyilvánosságra hozni.
- Az evésig még oké, de… -szemöldökei értetlen ráncba futottak, világoszöld szemei a lány arcát pásztázták. - … miért akarnék veled a plázába menni? Legkevésbé se fűlik hozzá a fogam, hogy koslassak utánad, és minden ujjamról egy-egy ruhás zacskó lógjon –ismertette a saját nézőpontját, természetesen valós eseményekből fakadó emlékek révén. Könnyen be lehetett húzni a csávába, de tizenkilenc éves korára benőtt a feje lágya, így, bár, mint férfi ember, nem értette maradéktalanul a nőket, de csak, ha meghallotta a „pláza” szót, a fejében a piros vészjelző a hozzá rendelt légi szirénával elkezdett villódzni.
- Hm… -legnagyobb veszte talán az volt, hogy nővére, még ha nem is beszéltek napi szinten, úgy ismerte, mint a tenyerét. A könyvesbolt említése pont úgy hatott rá, mint egy kisállat orra előtt meglóbált jutalomfalat, így, mikor a lány félre nem érthető jelzést tett arra, hogy azt várja, mellé üljön, nem vonakodott, odalépett, és lehuppant a kanapéra. Máris nem tűnt olyan vészesnek a lány által felvázolt délutáni program. – Legyen. De csak, mert lassan végére érek a most olvasott könyvemnek, és sürgősen kell az utánpótlás –a szobája másnak feltehetőleg a túlzsúfolt könyvtárakra emlékeztető látszatot kelthette volna. Az apja idővel megunta, hogy pár havonta újabb könyvespolcot kellett volna összeraknia ahhoz, hogy az új zsákmányait tartani tudja valahol, ő meg alantasnak találta azt a feladatot, hogy ezt magának végezze el, így a készletének túlnyomó része már a földön hevert, rendezett oszlopokban a fal tövében. Megálljt azonban nem tudott parancsolni magának, és, bár volt e-bookja, amit nem nagy kedvvel, de olykor használt is, nem kívánta digitális formában tárolni a könyveit, ezért legtöbbször csak idő kérdése volt, hogy a fájlként létező történetet papírformán is megszerezze.
- Nem is tudom –vonakodott, és elhúzta a száját. Ujjait babrálta, míg az üvegpoharat tartotta. – Szerintem apával járnék a legjobban –és tényleg így gondolta. Ha lehet ilyet állítani a család bármely tagjáról, akkor kétségtelenül ő volt a legbékésebb, míg Cole-t túl felelőtlennek, Ada-t meg hirtelennek gondolta. Az anyjukat már nem is kívánta ebbe a témába belevonni, hiszen ő már akkor is sipákolt, mikor beült Trent mellé az anyósülésre, ha húszról huszonegyre fordult a sebességet jelző mutató nyelve.
- De, ha annyira szeretnéd, legyen. Azt azonban ígérd meg nekem, hogy nem fogsz szükségtelenül sipítozni, nem fogod skandálni, hogy „meg fogunk halni!”, nem veszed túl hangosra a rádiót, és, ami talán a legfontosabb, nem fogsz repedt fazék hangon énekelni. Tudod, hogy ki nem állhatom –osztotta ki a számára elengedhetetlennek vélt szabályokat, és eltaszítva magát a kanapétól, felállt. Felhajtotta az utolsó kortyot a poharából, majd visszafordult, és kinyújtotta a kezét a lány felé, hogy felhúzza ültéből. – Előbb akkor nézzük meg, hogy anya mit kotyvasztott. Kezdek éhes lenni.