Ahogy a barátaim többnyire jellemeznek, én vagyok a kis gondoskodó kedvességgombócuk, akitől mindig számíthatnak pár kedves szóra, vagy akár valami apró figyelmességre, süteményre, bármire, amivel fel tudja dobni őket.
A nővérem szerint kész szerencsétlenség vagyok, aki még arra sem képes, hogy legomboljon magának egy rendes pasit, és gyereket szüljön, mint minden normális nő harminc felett. Ez volt az a beszólás, ami óta nem beszélünk, mert rettentően megsértett vele. Azért, mert ő három gyereket nevel, és megtalálta már 22 évesen az igazit, még más nem lesz kevesebb, amiért neki nem így sikerült.
Az öcsém semmit sem vesz komolyan, kivéve engem, mindig mindenben csak az én véleményemre hallgat, ahogy mondani szokta, nem ismer nálam megfontoltabb, észérvekkel jobban operáló, józanul gondolkodó embert.
Mondhatni, a két testvérem a két véglet.
Édesapám, a bohó párizsi festő, akit évente ha kétszer látok, de mégis sok ragadt meg belőle bennem, leginkább az életszeretete az, ami leginkább az enyém, a mindent derűsen látás varázslatos képessége, az akkor is mosolygás, amikor már igazából sírni lenne kedvem. A tehetségét azt nem örököltem, az biztos, a pálcikaember már kihívás.
Édesanyám orvos, talán ő befolyásolt leginkább a pályaválasztás terén, tőle ered makacs állhatatosságom, maximalizmusom, és vélhetőleg a tudásanyag könnyű elsajátítása is. A sütés-főzés iránti szenvedélyem már inkább a nagyitól, anya abban sosem remekelt.
A nevelőapám hozta az életembe a sportok iránti szenvedélyt, én voltam az egyetlen gyermeke - sosem éreztette velem, hogy nem ő a vérszerinti apám -, aki hajlandó volt vele eljárni túrázni, vagy szombaton hajnali fél hatkor elindulni futni, hogy még a munka előtt beleférjen. Most már ő sajnos nem jár velem futni egészségügyi okokból kifolyólag, de van, hogy közben beszélgetünk telefonon, vagy mutatom neki a terepet, napfelkeltét videochaten.

Mióta az eszemet tudom, volt kisállatom. Talán három lehettem a fotók tanulsága szerint, amikor a húsvéti nyúl hozott egy kis fekete tappancsost, és anya szerint mindig úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére, soha semmivel nem voltam addig olyan óvatos. Egyszerűen mintha a véremben lett volna, holott a felmenőim között tudomásom szerint nem akad állatorvos.
Nagyon sírtam, amikor Pihe egyik reggel már nem szaglászta az arcomra, addig mindig azzal keltett. Annyira el voltam keseredve, hogy napokig nem voltam hajlandó enni, így anya kénytelen volt elvinni egy állatkereskedésbe, hogy nézzünk nekem valamit, hátha attól megjön a kedvem. Akkor már New Yorkban éltünk, nem volt az a tipikus állattartásra alkalmas környék, így anya úgy gondolta, majd választok valami kevésbé bajos példányt, mondjuk egy aranyhalat, vagy teknőst, vagy tudom is én. Azonban egyik kis bundás vagy pikkelyes sem vonzott magához, így kissé csüggedten indultam haza, anya meg tanácstalan volt, hogy mi lesz így az ő cserfes kislányával. Talán a sors keze volt, de az egyik sarkon egy papírdobozból elő-előbukkanó fekete orrocska vonzotta magához a tekintetemet. Nem kellett több, már szaladtam oda, és ragyogó szemekkel néztem a kis golden retriever kölyköt, akinél csodásabbat még sosem láttam. Anya nem akarta megvenni nekem, azt mondta, hogy túl olcsó, valami gyanús, nincs törzskönyve, keresünk másikat. Csakhogy én őt akartam. Képtelenség volt megmagyarázni a kilenc éves makacs kis fejemnek, hogy itt lehetnek buktatók. Hazavittük, Komisz lett a neve, és évekig semmi baja sem volt, szépen növekedett, imádtuk egymást, mindent együtt csináltunk, biztos voltam benne, hogy örökre ott lesz nekem. Tragikus hirtelenséggel távozott mellőlem, utóbb kiderült az állatorvostól, akihez bevittük, hogy krónikus szívelégtelensége volt, túltenyésztett példány lehetett, anyának sajnos igaza lett. Mégis meghatározó része volt az életemnek, mert hogyha ő nincs, talán sosem sarjad ki bennem jövendőbeli karrierem csírája, hisz mindig annyira vigyáztam rá, gondoskodtam róla, vittem az éves oltásokra - jó jó, a rendelőig anya vagy apa vitt. Egy kicsit akkor talán felnőttebb lettem, mikor elvesztettem Komiszt, és egy darabig gondolni sem tudtam arra, hogy másik állatom legyen. Tizenhat voltam, elkezdtek érdekelni a fiúk, lassan ki kellett választanom, hová indulok majd tovább tanulni, egyszerűen minden más inkább lefoglalt, és jobbnak láttam így, tisztességesen meggyászolva bundás kedvencemet.
Évek teltek el, mire új társam lett, egy mentett cicát vittem haza, mert el akarták altatni. Megküzdöttünk egymással, sok időbe telt, míg Cassie elfogadott és elkezdett bízni bennem, de mikor végre megtörtént, a tenyeremből evett. Igaz, senki mást nem tűrt meg maga mellett, ha véletlenül hazavittem egy pasit, szörnyen viselkedett, kaparófának használta a cipőjüket, vagy épp a fejükre feküdt az éjszaka közepén. Őszintén megértettem, hogy az ilyesmit senki nem fogja elviselni hosszútávon, így nem is igazán erőltettem egyetlen kapcsolatot sem, hiába voltam mindig nagyon szerelmes, vagy hittem magam annak. Az eddigi egyetlen komoly kapcsolatom akkor köszöntött az életembe, amikor az öreglány végleg álomra hunyta a szemeit, de akkor már huszonnyolc éves voltam, a praxisom indítottam el éppen, és a karrierem szempontjából minden rendben volt. Csak éppen ott voltam, mint örök szingli, közelében sem a tipikus családmodellnek, és igazából még egyáltalán nem foglalkoztatott ez a kérdéskör. Majd három évig voltunk együtt, kedveltem, egy részem szerette ugyan, de utólag visszagondolva inkább csak nem akartam egyedül lenni. Semmi közös nem volt bennünk, így amikor megkérte a kezemet, nemet mondtam és elbúcsúztunk egymástól. Megértette, bár tudom, hogy nagyon megbántottam, de hiszem, vagyis akkor még hittem, hogy mindketten találhatunk olyat, aki sokkal inkább passzol hozzánk. Ő azóta megnősült és már van egy gyerekük. Nekem meg van egy macskám és két kutyám. Mondhatni, én lettem a magányos állatos nő, de igazából ez engem nem zavar, ha nem úgy alakul az élet, mindig itt lesznek nekem a kis bundások, tökéletesen el vagyok velük, nem élhet mindenki a tökéletes amerikai álomban, nemde?