Mióta elköltöztem otthonról, nem éreztem szükségét a hazalátogatásnak; éltem a saját életemet, a nővérem is élte a kis álmát tőlünk jó messzire, a Brixton házaspár is élje a saját életét most, hogy a kismadarak kirepültek. Viszont most ebédmeghívásom volt, hiszen újra együtt a család és anya a nagy hévben azt hiszem elfelejtette, mennyire nem jövünk mi négyen ki egymással és már napokkal ezelőtt felhívott, hogy ma szeretettel várnak. Egyszerre érkeztünk haza haza apával, mosolyogva csimpaszkodtam a nyakába, kint maradtam vele a garázs előtt, míg rágyújtott és közben kitárgyaltuk, hogy jobb, ha Clementine és a vőlegénye visszaköltöznek a közelbe, mert ő szívesebben veszi, ha szem előtt vannak. Még elejtett egy gúnyos kommentet az egész eljegyzés dologra, aztán bementünk a család kedvesebb oldalához. Anya a nyakamba ugrott, mert hát ő anya, az anyai szíve pedig nem tud rám soha sokáig haragudni (bár az ominózus esküvős veszekedésünk után nagyon mérges volt). Amint az anyai szorítás enyhült és hátrébb lépett, pedig ott állt Clementine velem szemben, és nem tudtam, mégis mit mondhatnék; mióta közöltem vele a véleményemet, miszerint betegesen hajtja a családot, és attól nem lesz boldogabb, hogy kinyom két gyereket magából, megszűntek az igen ritka, de azért havi üzenetváltásaink és már csakis kizárólag a karácsonyokra szűkült a köztünk való kontaktus. Most mégis össze kell szednem magamat, főleg azért, mert ki akarom tapogatni, mi pontosan a helyzet a szerelmi életében, ezért elmosolyodok és közelebb lépek a nővéremhez, két puszit nyomok az arcára és megsimítom a karját. - Üdv itthon – mosolygok és szerencsére nem kell jobban erőlködnöm, mert anya az étkezőbe terel minket, közli, hogy ő maga sütött, mert ez mégiscsak különleges alkalom, hogy újból együtt vagyunk. Clemivel szemben foglalok helyet és a beszélgetés nagy részét csendben követem: beszélünk a politikai helyzetről, meg az időjárásról, meg az ingatlanárakról és anya nagyban érdeklődik a lakás iránt, amit a nővérem kiszemelt; hány szobás, lesz-e elég hely, ha nagy lesz már a család, és társai. - Ahhoz előbb össze kell házasodni – veti oda apa ridegen. Kínos csend telepedik az asztalra, mindenki abbahagyja az evést és anya rosszallóan rázza a fejét. - Legalább azt mondd meg, milyen évszakban tervezitek, mert olyan ruhát kell terveztetnem – töröm meg a némaságot, mielőtt tovább fajul, bár úgy érzem, ennek úgyis az lesz a vége, hogy valaki kiviharzik a szobából. És az nem apa lesz, és nem én. Már kívánkozna ki, hogy „ha egyáltalán lesz esküvő”, hiszen nevetségesen régóta húzódik és nagyon is tisztában vagyok vele, mi a kedves vőlegény álláspontja, de a nyelvemre harapok. Várakozóan nézem az ebédpartnereim arcát, hogy valaki végre megszólaljon, de anyám csak dühösen kortyolja a borát, apa pedig nyugodtan folytatja az evést.
Re: Clemi & Rosie // sisters make the best friends
Kedd Ápr. 14 2020, 07:48
Rosemary & Clementine
A család mindig az első, sosem mondhatsz le róluk. Bármit is tesznek érted vagy ellened, egyedül bennük bízhatsz.
Fura érzés ismét ebben a házban lenni, ahol felnőttem. Hiányzott a családom, ugyanakkor a sok elmulasztott idő miatt, amit távol töltöttem tőlük, most egy kicsit kívülállónak érzem magam. Anya, persze könnyes szemekkel fogadott, úgy borult a nyakamba, mintha a halálomból támadtam volna fel. Ő mindig ilyen. Imádja a gyerekeit, az egész életét arra szentelte, hogy a húgomat és engem boldoggá tegyen. Szép gyerekkorunk volt, bár apa nagyon sok mindenből kimaradt, de anya igyekezett pótolni az Ő hiányát is. A családfővel talán épp ezért is olyan hullámzó a kapcsolatunk.Tudom, hogy szeret engem is, én sem érzek másképp, viszont mindig is meg volt köztünk az a távolságtartás, amit Ő maga váltott ki a munkamániájával. Megértem őt persze, hiszen én is szeretem azt, amit csinálok, de azért nekem mégis a család van elsődleges helyen, minden más csak azután jöhet szóba. Miután hosszasan ölelkeztünk anyával és hajlandó végre elengedni, felajánlom a segítségemet az étel elkészítésében, de Ő hallani sem akar róla. Végül vonok egyet a vállamon, és töltök magamnak egy kis narancslevet, és a szekrénynek dőlve figyelem, ahogy sürög-forog a konyhában. Látom rajta, hogy mindent tökéletesre akar csinálni, és emiatt széles mosolyra húzódik a szám. Azt hiszem, hogy nem számít mennyi idősek vagyunk, neki mindig azok a kicsi szőke fürtős kislányok maradunk, akik évekkel ezelőtt voltunk. Nyílik az ajtó, nekem meg görcsbe rándul a gyomrom, amint megpillantom apát és a húgomat. Ők ketten mindig sokkal jobban megértették egymást, mint velem, ez azért lehet, mert jobban hasonlítanak egymásra. Én inkább az anyánk felé hajlok, talán ezért is olyan nagy az ellentét köztem és Rosie között. Apa nem jön oda hozzám könnyes szemekkel, ahogyan anya is tette, csak a távolból biccent, így én is hasonlóan teszek. Hamar le is veszem róla a tekintetem és mosolyogva figyelem a húgomat ölelgető anyánkat. Amint elengedik egymást és találkozik a tekintetem a Rosiéval, látom rajta, hogy hozzám hasonlóan, Ő sem tud mit mondani. A legutóbb csúnyán megbántott, és bár nem vagyok az a haragtartó típus, főleg nem akkor, ha a húgomról van szó, de azért épp elég volt ahhoz, hogy még jobban azt érezzem, hogy eltávolodtunk egymástól. A sok ellentét miatt, ami bennünk van, sosem voltunk igazi testvérek. Végül Ő töri meg a távolságot, én pedig meglepetten fogadom a pusziját. - Köszönöm. - válaszolok halkan, majd mielőtt megkérdezhetném tőle, hogy jól van-e, az anyánk a megterített asztalhoz tessékel, így megússzuk egy kis ideig a testvéri fogadtatást. Mindenki a megszokott helyét foglalja el, miközben anya lelkesen újságolja el, hogy mindenki kedvenc ételéből csinált egy kicsit, hiszen régen nem volt már együtt a család, és azt szeretné, ha minden tökéletes lenne. Amint azonban szóba kerül a lakás, amit épp most intézek, hirtelen lesz gyomor idegem. A vőlegényem azért maradt inkább a hotelben, ahol ideiglenesen lakunk, mert pontosan tudta, hogy kezdődik elölről a faggatózás, ami mindkettőnk számára igencsak kínos, hiszen így is elég feszültség van a kapcsolatunkban. Most örülök csak igazán, hogy az utolsó pillanatban meggondolta magát, és mégis inkább kimaradt a családommal való találkozásból. Elmesélem az új lakásunk alapzatát, meg, hogy mennyire gyönyörű és, hogy csak még néhány papírt kell elintéznünk és máris költözhetünk be. Megemlítem azt is, hogy szívesen várjuk majd vacsorára, amint sikerül berendezkednünk. Aztán az apám hozza a formáját, és beszól, ami miatt még feszültebb leszek. Nem válaszolok, csak csendben bámulom magam előtt a tányért, és azt hiszem, hogy a család többi tagja is sejti, hogy érzékeny ponton talált el. Persze igaza van apának. Már két éve az ujjamon van a gyűrű, de még mindig nem beszélünk a házasságról. Ez nem csak Őket zavarja, de engem is. Hogyan mondhatnám el nekik, hogy nem látok rá túl nagy esélyt, hogy valaha is a csodaszép, fehér menyasszonyi ruhámban, amit már régen megvettem,az apám kíséretében vonuljak az oltár elé. A húgomra pillantok, aki az apám után fojtatja ezt a témát és tudom, hogy nincs kibúvó a téma elől. - Igazából még nem döntöttük el. - válaszolok a lehető legnormálisabban, hogy véletlenül se vegyenek észre rajtam semmit. - De ne aggódjatok. Elég időben fogunk szólni nektek. - zárom le ennyivel a témát, és bízok abban, hogy itt ennyiben is marad a téma. Apa morcosan csóválja a fejét, látom rajta, hogy neki egyáltalán nem tetszik ez a helyzet. Nekem sem. Ha rajtam múlt volna, akkor már régen feleségként ülnék ennél az asztalnál. - Rosie, neked van valakid? Jó lenne, ha már téged is nyaggatnának az esküvővel. - próbálom a húgomra terelni a témát, pedig igazából mi nem szoktuk egymással megosztani a szerelmi életünket, azért mégis csak kíváncsi vagyok. Meg jó lenne, ha egy kis ideig nem az én életemmel, hanem mondjuk a húgoméval is foglalkoznának. Én elég idős vagyok már ahhoz, hogy eldöntsem, hogy mit és mikor akarok csinálni.
Re: Clemi & Rosie // sisters make the best friends
Kedd Ápr. 14 2020, 13:47
Clementine & Rosemary
Kellemetlenül érzem magam. Kellemetlen, hogy le kell ülnünk családi ebédre olyan családként, akik nem beszélnek egymással; hogy anya mindennek ellenére mindenkinek igyekezett a kedvében járni; hogy én talán több igazat tudok a nővérem vőlegényéről, mint ő maga. Nagyon ritkán, de megfordul a fejemben, hogy kitálalok, hiszen mégis csak a nővérem, és nem szabadna hagynom, hogy hozzámenjen valakihez, aki annyira nem tiszteli, hogy a húgának bugyijában nyúlkált. Végül mégis mindig arra jutok, hogy egye meg, amit főzött és ez olykor megijeszt. Míg a lakásról folyik a beszélgetés, félig figyelek csak oda, inkább az ebéddel vagyok elfoglalva. Kettős érzéseket kelt bennem anyánk főztje, eszembe jutnak az itthon töltött évek, és hogy már akkor is mennyire utáltam, hogy le kell ülni a hétvégén és családi ebédet tartani, mégis valamiért megnyugtat az otthon érzete. Ez a hely igazi otthon, míg a saját lakásom telve van a saját gondolataimmal, hazugságaimmal és félelmeimmel. Clementine válaszára egyből szeretnék egy „pedig volt rá elég időtök”-kel reagálni, de kérdőn apára nézek, ő vissza rám, és non-verbálisan, egy pillantással lekommunikálja, hogy jobb, ha kussolok. Tudom, hogy ugyan azon a véleményen vagyunk, de azt hiszem nem akarja elrontani a nagy családi egymásra találást azzal, hogy tovább szítsuk a tüzet, szóval szót fogadok és inkább újabb falattal kussoltatom el magam. - Tudod, hogy csak mind azt szeretnénk, hogy meglegyen a tökéletes napod, kincsem – igyekszik anya enyhíteni a légkört és bíztató mosolyt lövell idősebb lánya irányába. – Tudjuk, hogy ez mennyire fontos neked – persze, hogy tudjuk, mind tudjuk, mert mióta csak emlékszem, ez volt a téma; talán ha a kedves nővérem hallgat a testvéri jótanácsomra, amit kissé nyersen tálaltam, akkor már régen Mrs. Valaki lenne valaki másnak az oldalán, aki tényleg feleségül szeretné venni. Garantálom, hogy lennének rá jelentkezők, Clemi szép is, okos is és gazdag is, első osztályú áru. - Egyelőre nincs – mosolygok a testvéremre, és bármennyire is keserédesek a szavak, izgalommal tölt el. Szeretnék beszélni azzal, aki annyira elérhetővé tett mindent, hogy már csak az ad kellő löketet, ha másét szedhetem el, de mivel erre nem látok sok esélyt, hát csak hagyom, hogy sodorjon az ár. – Nincs szükségem férfiak gyerekes játékaira az életemben. Már bocsánat – sandítok mosolyogva apára, mint egyedüli hímneműre a társaságban. A férfiak játszanak, és mi nőként választás elé lettünk állítva: elfogadjuk és néma szenvedőkké válunk, vagy mi is játéknak fogjuk fel az egészet. Minden férfi játszik, és mindegyik más játékot űz, de amennyire ravasznak hiszik magukat, a nők ugyan olyan könnyen kerekítik sakk-mattra az állást. - Előbb essünk át az egyik esküvőn, nem gondolod? – dobom vissza az előbb hozzám vágott labdát, kedvesen mosolygok, mielőtt anyánk le tudna szidni a nyílt támadás miatt. – Két közelgő esküvő sok egy családba, majd aggódunk az enyémen, ha elkaptam a csokrodat – vonok ártatlanul vállat és kortyolok egyet a boromból. - És hogy megy a vállalkozás? – menti meg anya a helyzetet, mielőtt újból elharapózni tűnne. Hátradőlök, keresztbe teszem a lábam és újabb összenézés során apával szemforgatás nélkül szemet forgatunk, mielőtt újból reflektorfénybe helyeznénk Clemit.
Re: Clemi & Rosie // sisters make the best friends
Csüt. Ápr. 16 2020, 07:35
Rosemary & Clementine
A család mindig az első, sosem mondhatsz le róluk. Bármit is tesznek érted vagy ellened, egyedül bennük bízhatsz.
Mint minden családi összejövetel, ez is feszültséggel indul, és még csak alig pár perce érkeztem meg. Igazából már hozzá kellett volna szoknom a sok kellemetlen beszélgetéshez, meg ahhoz, hogy Rosie és az apám össze fognak ellenem, elég csak a szemváltásaikat figyelnem, és mint minden alkalommal most is anya próbálja feloldani a hangulatot. Már az idejét sem tudom annak, hogy mikor ültünk együtt igazi családként. Azt hiszem még gyerekek voltunk. Bár már régen is érezhető volt a húgom és köztem lévő ellentét. Mindig másképpen éltük meg a pillanatokat, másmilyen a természetünk, és azt hiszem, hogy pont emiatt olyan nagy a szakadék kettőnk között. Más testvérpárral ellentétben, mi nem beszéltünk egymásnak a titkainkról, nem jártunk együtt bulizni, sőt azt hiszem, hogy bátran jelenthetem ki azt is, hogy bízni sem igazán bíztunk egymásban. De ugyebár a vér nem válik vízzé. Lényegtelen, hogy hányszor veszünk össze, vagy hányszor nem értünk egyet a dolgokban, attól még testvérek maradunk, és ezen, ha szeretnénk sem tudnánk változtatni. Amíg én próbáltam mindig a nővér szerepét játszani, addig Rosie a csípős megjegyzéseivel elvette a kedvem, így egy idő után belefáradtam, és nem próbáltam többet gondoskodni a húgomról. Pedig valahogy a kötelességemnek érzem, hogy vigyázza rá, de mivel mindig elutasítást kapok, így kénytelen vagyok beérni annyival, hogy néha össze ülünk, és egymásra célozgatásokat teszünk. Amint szóba kerül az esküvő téma, fogadni mernék, hogy Rosie jól szórakozik rajtam magában. Úgy érzem, hogy ismét össze fogtak ellenem apával, és legszívesebben felpattannék és elmennék, de mégsem teszem. Anya miatt nem. Mert Ő sokat készült erre a napra, és képtelen lennék elvenni tőle ezt az örömöt. Ő az egyedüli, aki látja rajtam, hogy mennyire kellemetlenül érint ez a téma, és rögtön a védelmébe vesz, ami ismét jól esik, hálából rá pillantok és küldök felé egy mosolyt. - Tudom, anyu. És köszönöm. De nem akarjuk elkapkodni. - válaszolok még mindig őt nézve, és igyekszem úgy tenni, hogy ne vegyék észre rajtam a szomorúságot, amit érzek amiatt, hogy félek, attól, hogy nem lesz esküvő. A helyzetünk legalábbis egyenlőre nem úgy néz ki. Valami nagy csodának kell történnie ahhoz, hogy az álmom mégis megvalósuljon. Ha viszont mégsem úgy esz, ahogyan elképzeltem, akkor azt hiszem, hogy újabb csalódást fogok okozni az apámnak, aki túl szigorú ahhoz, hogy jó szemmel nézze, ha bolondot csinálunk belőle. És talán jogosan is lenne dühös, hiszen két éve áltatjuk őket is az esküvővel és méh mindig nem jutottunk egyről a kettőre. Ez engem is épp annyira zavar, mint őket. De az ilyesmit nem lehet ráerőltetni senkire. Én nem akarok egy olyan házasságot magamnak, amit a sok nyomás alatt valósítunk meg. Én azt akarom, hogy a párom szeressen és azért mondja ki a boldogító igent. Nem pedig azért, mert kötelessége. Igyekszem Rosie-ra terelni a témát, mert azt szeretném, ha rá is figyelnének és ne csak az én életemmel foglalkozzanak, ugyanakkor nagyon is jól tudom, hogy mivel én vagyok az idősebb, előbb nekem kell átesnem ezeken a kínos beszélgetéseket. Talán ha végre férjhez mennék, akkor leszállnának rólam és végre nem én lennék a fő téma minden egyes családi gyűlésen. A húgom válasza egyáltalán nem lep meg. Azt hiszem, hogy ő sosem fog igazán felnőni egy komoly kapcsolathoz. Felvonom a szemöldökömet ahogy a férfikról beszél, és mint minden mással ezzel sem értek egyet. - Szerintem nem minden férfi játszik. - válaszolok, a tányéromat figyelve, majd tekintetem ismét a húgomra szegezem. - Lehet, hogy csak te választasz mindig rosszul. - vonok vállat, majd ebben a pillanatban találkozik a tekintetem az apáéval is, aki kimeresztett szemekkel bámul, mintha azt akarná mondani, hogy fogjam be. A kis hercegnője bármikor sértegethet, de az én nevem kuss. Oké, értem én. Pedig nem is mondtam semmi sértőt. Csak nem tartom igazságosnak, hogy így beszél a férfiakról, hiszen még annyira fiatal.Mit tud Ő erről? De nekem persze tök mindegy. Ha neki az úgy jó, ha egy egy éjszakánál nem kell több, akkor nekem is. Csak előbb vagy utóbb ennek fogja meginni a levét. A férfiak a komoly nőket szeretik, a többiekkel csak szórakoznak. De ki vagyok én, hogy tanácsot adjak a húgomnak? Sóhajtok egyet, amint ismét az én esküvőm a téma, és próbálok megtartani a nyugodtságomat. Tudom, hogy direkt bosszantani akar, de nem fogom megadni neki azt az örömöt. - Igen, igazad van. Egy esküvőhöz még fel kell nőni. - vágok vissza neki, majd mielőtt még bármit is mondhatnék, anya hangja töri meg a feszültséget. Veszek egy mély levegőt, majd ismét rá nézek. - Még egy kicsit az elején vagyunk, de látom a sikert benne. - válaszolok lelkesen, és valóban tartom magam annyira ambíciósnak, hogy bízzak abban, hogy nem hiába volt a sok tanulás, egyszer még sokra vihetem.
Re: Clemi & Rosie // sisters make the best friends
Csüt. Ápr. 16 2020, 11:44
Clementine & Rosemary
Amint Clementine feldobja a labdát, már szóra is nyitom a szám, hogy megjegyezzem, észrevettük, hogy nem kapkodják el, de azért reméljük, ebben az évtizedben meglesz az a mesébe illő esküvő, de amit nővérem elszakítja anyánk védelmező tekintetéről az övét és rám néz, csak rá mosolygok, megemelem a borospoharat és iszok egy kortyot, hogy bent tartsam a kitörni készülő csípős odaszólást. Egyre kíváncsibb vagyok, mi is pontosan köztük a jelenlegi helyzet, hiszen azon az egy alkalmon kívül nem beszélgettem erről a szerencsés férfiúval sem, nem hogy a nővéremmel, de valami egyértelműen bűzlik. Szeretnék kicsit jobban körbeszaglászni, kipuhatolózni, éppen ezért kussoltam el az előbb; bízok benne, hogy úgy tudom forgatni a lapokat, hogy ha véletlenül kettesben mernének minket hagyni, kipuhatolózzam az igazságot, habár az elmúlt évek alatt eléggé eltaszítottam magamtól Clementinet ahhoz, hogy sikeres legyen a hadművelet. Magamnak sem tudom pontosan megválaszolni, miért csináltam, azon az egyszerű és piti indokon kívül, hogy idegesített. Idegesített, hogy jót akart, hogy azt akarta, olyanok legyünk, mint egy filmbeli család, vasárnapi társasjáték délutánokkal, és megfésüljük meg befonjuk egymás haját, és mindenek felett feltétel nélküli szeretetet akart adni, amit valamiért képtelen lettem volna elviselni. Nincs olyan, hogy feltétel nélküli szeretet. A visszavágása felviszi a vérnyomásom és majdnem elkotyogok neki egy apró, pici titkot. Nehezen, de megtartom magamnak, helyette csak rámosolygok és kihúzom magam. - Akkor attól félek, hogy még mindig nem ébredtél fel az álomvilágodból – tehát nem ma ássuk el a csatabárdot, mert a nővérem úgy érzi, meg kell védenie magát, és ez valamiért mindig is büntetendőnek számított a családban. Apa számára legalábbis, én pedig a legjobbtól tanultam, itt nincs olyan, hogy meghagyom neki az utolsó szót. – Lehet, hogy akkor találtál végre egy közös vonást bennünk, hm? – kacsintok és mosolyogva vágok magamnak újabb falatot, bár nincs sok étvágyam, teljes harckészültségben vagyok, csak idegesíteni akarom vele Clemit, hogy tovább eszek. Oldalra söpröm a témát, miszerint még nem találtam meg a megfelelő férfit, mert ezen soha nem szeretnék gondolkodni. Sokkal, de sokkal jobb abban a felépített hitben élni, hogy nem létezik megfelelő férfi, az összes játékos és az összessel játszani kell, mint egy kölyökkutyával, mert ha csak simogatod és dicséred, el fogja unni magát melletted. - Hm – mosolygok egyet az újabb beszólásán, de szófogadó lány vagyok és anya is megmenti a helyzetet, tehát nem próbálok meg visszaszólni neki semmit. Éppen eléggé felnőtt vagyok ahhoz, hogy jobban átlássam a helyzetet, és ha engem váratnának két évig egy esküvővel, úgy, hogy bármikor lenne pénzünk hatalmas lagzit csapni, hát már árkon-bokron túl lennék. - Akkor talán azzal kéne többet foglalkoznod, nem? – mosolygok Clemire; ha két dolog van az életében és az egyik megy előre, akkor talán a másikat ki kellene rugdalni, és a sikeressel foglalkozni. Anyám felciccen és mérges pillantást lövell felém; nem olyat, amilyen apa, amit komolyan is vennék. - Talán ha jobban belelendül, még az esküvőt is megtartanátok – töri meg apa az eddigi hallgatását, mindegyikünk rá emeli a tekintetét, mert ha ő mond valamit, az mindig komoly. – Én azért alaposan leülnék egy ügyvéddel, mielőtt bármiféle boldogító igent kimondanátok – ennél tisztábban ki sem fejezhette volna, mennyire biztos abban, hogy a kedves nem jelenlévő a pénzért és örökségért van a nővérünkkel, a légkör pedig az eddiginél is feszültebbé válik. Lepillantok a tálamba, mert bármilyen hihetetlen, még nekem is van egy határ az élvezetes piszkálás és a komoly dolgok között, fel sem szeretnék nézni, csak benyakalom a maradék boromat és újratöltöm a poharat. Ritka esetek egyike, hogy még én is kellemetlenül érzem magam.
Re: Clemi & Rosie // sisters make the best friends
Csüt. Ápr. 16 2020, 12:43
Rosemary & Clementine
A család mindig az első, sosem mondhatsz le róluk. Bármit is tesznek érted vagy ellened, egyedül bennük bízhatsz.
Kicsit kellemetlen beismernem, de sajnos az van, hogy semmit sem tudok a húgom magán életéről. Nem ismerem a barátait, nem tudom, hogy szeret-e valakit, vagy szeretett-e valaha, sőt még arról sincs fogalmam, hogy hová szokott járni szórakozni, ha éppen nem családostól kellett megjelenjünk egy egy koktél partin. Sosem engedett túl közel, én pedig nem erőltettem a dolgot. Mégis arra a következtetésre jutottam, hogy valami igazán nagy csalódás kellett, hogy érje, máskülönben miért lenne ilyen véleménye a férfiakról? Olyan sok tapasztalata még nem lehet. Van abba valami, amit mond, a legtöbb férfi számára a nő csak egy eszköz, nem vagyok ostoba, ezt én is nagyon jól tudom, viszont nem szabadna általánosítania.Hiszen mindig vannak kivételek. Persze nem fogom őt okítani, az olyan lenne, mintha egy csecsemőt akarnék megtanítani beszélni, inkább hagyom rá a dolgot, néha úgyis túl nagynak érzi magát, mintha olyan sok tapasztalata lenne az élethez. Még nekem is van mit tanulnom, viszont én sosem voltam ilyen. Sosem firtattam a magam igazát egy idősebbel szemben, hiszen, mindannyiunknál van érettebb, és én tudom, hogy hol a helyem. Kicsit apát is okolom a viselkedés miatta, mert túlságosan elkényeztette, talán ha nem adott volna mindent a feneke alá, akkor tudna Rosie is küzdeni. Helyette csak élvezi az életet, és az apánk pénzét, miközben fogalma sincs arról, hogy mit jelent valamiért küzdeni. Az élet iskoláját még nem járta ki, és azt hiszem, hogy hamarosan nagyot fog majd koppanni. - Lehet. De nekem legalább vannak álmaim. Neked viszont sosem lesznek, mert hozzá vagy szokva ahhoz, hogy mindent megkapsz amit akarsz. De a pénz nem minden, Rosie. A szeretet például nem lehet megvásárolni. - még mindig igyekszem, hogy a hangom nyugodt maradjon, igazán nincs kedvem vitázni, de nagyon az az érzésem, hogy a húgom direkt arra megy, hogy a lehető leghamarabb kihozzon a sodromból. Türelmes ember vagyok, viszont vannak dolgok, amiket még a húgomnak sem engedek. Anyát sajnálom a leginkább, aki szívvel lélekkel fogadott minket azért, hogy mi holmi gyerekes civakodással elrontsuk azt. Lehetne persze több eszem, hiszen, ahogy mondani szokták az okos enged... Viszont nem ülhetek csendben, amíg ők ketten apával éppen kóstolgatni próbálnak. Tudom, hogy az öregnek nem én vagyok a kedvence, ezzel mindig is tisztában voltam, viszont én is a lány vagyok, Ő pedig sokszor mégis inkább kezel úgy, mint egy idegent. - Ezzel most mégis mire célzol? - vonom fel a szemöldökömet, majd leteszem a kezemből a villát, azt hiszem, hogy mára már jól laktam a hülyeségekből. Olyan, mintha a húgom pontosan tisztában lenne azzal, hogy a kapcsolatunk a vőlegényemmel az utolsókat rúgja, és mintha még örülne is annak. Igazából azt sosem értettem, hogy mi baja van velem, azon kívül, hogy a szüleinken kívül semmi közös nincs bennünk. Gyerekként még ennyire nem is zavart, hiszen bíztam abban, hogy felnőtt fejjel majd másképpen fogjuk látni a dolgokat, de azt hiszem, hogy tévedtem. Ha eddig nem volt köztünk meg a testvéri kötelék, akkor ezután sem lesz már soha. Ez pedig furán hangzik, de egyáltalán nem is zavar. Már nem. Hiszen hozzá szoktam ahhoz, hogy nem tudunk két normális mondatot egymás felé küldeni. Mint kutya és a macska. Lélekben készen állok a következő visszavágásához, de taktikát vált és egy hümmögéssel annyiban hagyja a dolgot. Helyes. Legalább néha tud hallgatni is. Anyára pillantok, aki az egyetlen a családból, aki nem szívja a vérem. Lelkesen mesélek neki a cégemről, ő pedig még lelkesebben válaszol. Szemében látom a büszkeséget, ami nekem mindennél fontosabb. Méltó akarok lenni az apám nevéhez, a családunkhoz. Legalább Ő értékelni tudja. A húgom azonban, mint mindig, most sem bírja ki szó nélkül, így ismét kénytelen vagyok rá pillantani és miközben nézem, megforgatom a szemeimet. Ha nem ismerném Őt, akkor azt mondanám, hogy irigy a sikereimre. De ugye Rosie-ról beszélünk, és egyre inkább úgy hiszem, hogy neki nincsenek érzései. - Te pedig foglalkozhatnál a saját dolgoddal az enyém helyett. És akkor mindjárt lenne min elgondolkodnod. - szólok vissza és már egyáltalán nincs kedvem megválogatni a szavaimat. Minden jel arra mutat, hogy direkt provokál, én pedig nem vagyok hajlandó tovább tűrni a kicsinyes megjegyzéseit. Apa hangjára, ösztönösen figyelek rá, hiszen azt már gyerekként megszoktam, hogy ha Ő beszél, akkor mindenki másnak hallgatnia kell. Minden szigorúsága mellett, fogalmam sincs, hogy a húgom, hogy lett ilyen tapintatlan. Vajon kitől örökölhette... A szavai azonban pofonként érnek és hosszú ideig csak kimeresztet szemekkel bámulom őt. Volt még szó arról, hogy a vagyonnak mindenképp a családban kell maradnia, meg, hogy nem szabad engednünk, hogy holmi idegenek kezet tegyenek rá, de ez most egy kicsit nekem sok. - Minek ide ügyvéd, apa? - kérdem meglepetten, mintha nem tudnám, hogy miről is beszél. - Szerinted engem nem lehet szeretni? Csak a vagyonodat? - kérdem ezúttal egy kicsit hangosabban, és azt hiszem, hogy ezzel máris vége a nyugodt családi ebédnek. Már senki sem az ételre összpontosít sokkal inkább arra, hogy minél jobban össze tudjunk veszni. Már bánom, hogy vissza akarok költözni Manhattanbe. Mennyivel jobb volt, amíg nem tudták irányítani az életem. - Apád nem úgy értette... - kezd bele anya, de én egy kézmozdulattal hamar csendre is intem. - Pontosan tudom, hogy hogy érti. De nem fogok házassági szerződést kötni. Addig nem, amíg Rosie-nak mindent lehet, és senki nem foglalkozik azzal, hogy mire költ annyi pénz. - most sikerült csak igazán felbosszantaniuk, és szinte akaratom ellenér is még jobban felemelkedett a hangom.
Re: Clemi & Rosie // sisters make the best friends
Pént. Ápr. 17 2020, 11:45
Clementine & Rosemary
Idegesen fújom ki a levegőt, mikor a nővérem okítani kezd, szeretném megkérdezni tőle, ugyan miből veszi, hogy nincsenek álmaim, hiszen nem is ismer, végül magamba fojtom a kérdést; kit érdekel, hogy ő azt gondolja rólam, amit? Attól még nem leszek az, akinek ő gondol engem. - Azt hallottam, hogy kihisztizni sem lehet – vágok vissza, már-már boldogan mosolyodok el, hogy Clemi ilyen szorgalmasan dobálja nekem a labdákat, amiket folyamatosan lecsaphatok. Mintha direkt csinálná, pedig nagyon jól tudom, hogy nem; ő nem szít veszekedéseket, ő csak támadva érzi magát (nem mondom, hogy nem jogosan), és ezért visszatámad. Még csak haragudni sem lehet rá emiatt. Mosolyogva vállat vonok a kérdésére, hadd egye csak a fene; pusztán arra gondoltam, hogy ő is rosszul választott, de ha tovább akarjuk bonyolítani a témát, hát valóban közös pontra találtunk a vőlegényében. Soha nem hittem volna, hogy lesz egyetlen ember is, akit Clementine és én is megcsókoltunk, hiszen annyira más körökben mozogtunk és annyira mást kerestük mindig is a férfiakban, de hát ilyen a sors fintora. Erről viszont felesleges tudnia, egyelőre mindenképpen, a családot sem szeretném magamra haragítani. Az idősebb Brixton lánnyal ellentétben én soha nem voltam jóban anyával; amióta az eszemet tudom, kerülöm a társaságát, mert szimplán idegesít és nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért. Sosem vágytam a dédelgetésére, a tanácsaira, irritált az aggódása és soha nem osztottam meg vele a bensőséges sztorijaimat; még azt sem tőlem tudta meg, mikor jött meg először, vagy éppenséggel hogy megtörtént az első alkalom. Ezekről természetesen apánkkal sem lelkiztem soha, de ha éppen a yachthoz ment ki, vagy elutazott valahová, engem mindig megkérdezett, szeretnék-e vele tartani, én pedig mindig kapva kaptam az alkalmon. Clemit soha nem kérdezte. Anyát sem. Talán ők túl sokat beszéltek. - Mi az, már semmit nem lehet mondani neked? – most rajtam a sor a szemforgatást illetően, legalább valami van, amit hasonlóan csinálunk, ha már úgy döntöttünk, egymás szöges ellentétei leszünk egész életünkben. Nem merülhetünk úgy igazán bele a szóváltásba, mert apa lép a mikrofonhoz, és olyankor kuss van még nekem is. A néma csendből úgy ítélem, hogy itt most vagy valami ultra nagy veszekedés lesz, vagy sírás, de még az is meglehet, hogy mind a kettő, tehát továbbra sem nézek fel. Ez nem az én pályám, én nem üvöltözök és ríkatok meg senkit, tehát csak nézem az asztalt és újabb kortyokat nyomok le a torkomon a borból, egészen addig, amíg a nővérem önkezűleg bele nem ránt a veszekedésbe. Megemelem a fejem és már szólnék is, hogy ugyan ahhoz neki mi köze van, de apa közbevág. - Most ki beszélt a testvéredről? – csap az asztalra, anya a másik oldalon összerezzen, én pedig újból lesütöm a tekintetem, mert ebbe nem akarok belekeveredni. Apának nem kell az oldalára állni, Cleminek meg még akkor sem fognám vele szemben a pártját, ha jó testvérek lennénk, pedig nem vagyunk azok. – Arról van szó, hogy felelőtlenül hozzá akarsz menni valami senkiházihoz, aki alig bírja a képét a család elé tolni, hányszor láttuk összesen, tízszer? Te meg minden biztosíték nélkül hozzá akarsz menni feleségül, mint valami idióta kis picsa? Azt hittem azért ennél több eszed van – hadarja idegesen, és neki is emelkedik a hangja. Nem fog kiabálni, ő nem kiabál, bőven elég, ha hangosabban beszél. – Ha magad mellett akarod tudni a családod, akkor szerződéssel mész hozzá. Már ha hozzámész – téma lezárva, ismételt csend telepszik ránk, amit még nekem sincs kedvem megtörni valami apró megjegyzéssel.
Re: Clemi & Rosie // sisters make the best friends
Vas. Ápr. 19 2020, 12:18
Rosemary & Clementine
A család mindig az első, sosem mondhatsz le róluk. Bármit is tesznek érted vagy ellened, egyedül bennük bízhatsz.
Abban a pillanatban megbántam, hogy elfogadtam az anyám meghívását, ahogy leülünk az asztalhoz. Az apám és a húgom máris szemmel láthatóan megragadnak minden alkalmat ahhoz, hogy még kellemetlenebbül érezzem magam, mint ahogy érzem egyébként is. Ez pedig felbosszant. Úgy kezelnek, mint valami felelőtlen kislányt, aki képtelen arra, hogy önálló döntéseket hozzon. Belátom, hogy jelenleg az életem nem éppen úgy alakul, ahogyan azt szeretném, viszont bízok mindabban, hogy sikerülni fog megoldanunk ezt a problémát és pontosan olyan lesz a vőlegényemmel való kapcsolatom, mint az elején. Szeretném bebizonyítani az egész családomnak azt, hogy mennyire nagyot tévednek vele kapcsolatban. Minden kapcsolatban vannak viták, egyik sem tökéletes, viszont nincs olyan probléma, amit ne lehetne megoldani. Csak mindkét félnek erősen akarnia kell. Az viszont, ahogyan Rosie beszél velem egyáltalán nem tetszik. Talán megszokhattam volna már a csípős megjegyzéseit, nem kéne reménykednem abban, hogy valaha is jóra fordul majd a kapcsolatunk, de valahol legbelül egy aprócska részem az súgja, hogy az idő majd megoldja. Egyszer Ő is képes lesz elfogadjon engem testvérének, hiszen ezen nem tudunk változtatni még akkor sem, ha szeretnénk. Azt viszont, hogy minden erejével azon legyen, hogy megalázzon, nem fogom engedni sem most, sem máskor. Azt hiszem, hogy tűrtem eleget az elmúlt évek alatt, nagy testvérhez méltóan sokszor engedtem a kisebbnek, mostanra viszont betelt a pohár. Olyan, mintha apával előre eltervezték volna, hogy ne fogják engedni, hogy nyugodtan megegyem az ebédemet. Mintha szándékosan azt akarnák elérni, hogy elűzzenek innen, és én szívem szerint el is tűnnék, és sosem néznék vissza. Viszont nem tehetem ezt meg az anyánkkal szemben, aki minden erejével azon van, hogy egy családdá kovácsoljon minket, bár a terve valahogy sosem jön össze. A húgommal képtelenek vagyunk úgy egy légtérben lenni, hogy annak a vége ne veszekedés legyen. Nem mintha túl sok kedvem lenne a saját igazamat vitatni vele, vagy bárki mással, de néha elég fárasztó egyedül lenni ellenük. Mindig, ha háborút indítanak ellenem, akkor szinte sosem jövök ki én győztesen. Apával szemben ez lehetetlen, így volt ez kislány korunkban is. Mikor Ő beszél, mindenki más hallgat, és amit Ő mondd, ahhoz kell mindenki alkalmazkodjon. Csak épp azt felejti el néha, hogy már jóval túlléptem a gyerekkort. Nem kell, hogy most is az engedelmes kislányt játszanom, mégis azt hiszem, hogy nem véletlenül neveltek arra, hogy az idősebbek szava szent és a döntéseiket tisztelni kell. A Rosieval való összeszólalkozásunknak is Ő vet véget, bár nem épp erre számítottam. Szavait hallva, mintha pofon ütöttek volna. Kíváncsi lennék, hogy ha Rosie készülne férjhez menni, akkor felmerülne-e az öregben a házassági szerződés gondolata. Van egy olyan sejtésem,hogy nem. Ahogy az apánk az asztalara csap, tudom, hogy most van itt az ideje befogni a számat. Nem azért, mert félek, sosem bántott fizikailag, viszont a szavaival annál is inkább. Pontosan tudja, hogy mikor és hogyan támadjon, és most sem tétlenkedik. Miközben beszél, a testvéremet figyelem, aki bár nem mutatja, de pontosan tudom, hogy legbelül jót szórakozik a kialakult helyzeten, ami miatta van. Hiszen folyamatosan kóstolgat, mivel pontosan tudja, hogy az apánk az Ő pártját fogja majd. - Ő nem egy senkiházi! - szólok vissza kicsit halkabban, mint Ő, hiszen kötelességemnek tartom megvédeni a szerelmemet a családommal szemben. Nem tudom, hogy milyen alapon beszél róla így az apám, hiszen nem is ismeri. - Pont ezért nem jön soha. Mert mindig piszkáljátok, ahogyan engem is most. - ezúttal már az apámra pillantok, és akaratom ellenére gyűlnek össze a könnyek a szememben. Bár megfogadtam, hogy nem fogom hagyni, hogy ennyire felbosszantsanak, sajnos mégsem jött össze. - Nincs szükségem rátok. - mondom ki mielőtt azt alaposan átgondolnám, pedig egyáltalán nem így érzem. Nem szeretem, ha zsarolással próbálnak elérni valamit, és ez bizony nekem annak tűnt. Vagy a családom, vagy a házassági szerződés. Mégis, hogy mehetnék haza ezzel az ötlettel? Nem érzik, hogy mennyire kellemetlen ez nekem. Mielőtt az apám bármit is mondhatna, felpattanok a helyemről, majd könnyes szemekkel indulok meg a régi szobám irányába, hogy kicsit feldolgozhassam egyedül a történteket. Nem akarom elveszíteni a családomat, de nem kényszeríthetnek olyanra, ami szerintem nagyon gusztustalan húzás.
Re: Clemi & Rosie // sisters make the best friends
Vas. Ápr. 19 2020, 13:08
Clementine & Rosemary
Valahányszor belekötöttem az évek alatt a nővérembe, azt azért tettem, mert számomra az egész egy unaloműző játék volt, kereteken és szabályokon belül, amit apa szabott. Mindig többet engedett nekem, volt, hogy még a pártomat is fogta, de mielőtt elfajultak volna a dolgok, pontot tett a végére. Mi többet beszéltünk apával, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyira ellene van ennek a házasságnak, azt meg főleg nem, hogy ekkora segget kerít a dolognak, és nem hogy leállítja a testvéri csipkelődésünket, hanem komolyra fordítja. Bár valószínűleg, hogy ha nem több, mint két éve húznák az esküvőt, akkor nem lenne ennyire komoly a dolgot illetően, így több ideje volt gondolkodni. Ki tudja, valójában mi jár az ő fejében… Azt nem mondom, hogy rosszul érzem magam, amiért ilyen vizekre eveztünk, de azt sem állítanám, hogy boldoggá tesz; én csak a szokásos sportomat akartam űzni, nagy sérülések nélkül, a maximum az pár apró karcolás mindkettőnkön, mielőtt általában visszavonulót fújtam vagy fújattak velem. Hallom Clementine hangján, hogy a sírás kerülgeti, mert bármennyire is nincs meg köztünk az a bizonyos testvéri szeretet, azért valamiféle elszakíthatatlan kapocs létezik, ha tetszik, ha nem. Mellesleg rengetegszer játszódott már le olyan jelenet az évek alatt, ami így végződött, egy szó, mint száz, ismerem a sírás előtti hangját. - Clemi… - anya utána szól, de mielőtt felállhatna, apa leinti, így hagyjuk a nővéremet elvonulni a maga kis világába. Már éppen a borért nyúlnék, hogy újabb pohárral igyak, amikor érzem magamon az anyai dühöt felém lövellni, hatalmas, kelletlen sóhajjal nézek anyára. – Rose… - még így is képes kedvesen kiejteni a nevem, pedig tudom, hogy nincs elkápráztatva az előbbi jelenettől, amit nagymértékben én is szítottam. Felvonom a szemöldököm, mert bár nagyon jól tudom, mit szeretne, én azt nagyon nem szeretném, és már éppen készülök odaköpni, hogy „mi az?”, mikor apa is megszólal. - Rosie, menj utána – halkan sóhajtok, mert nagyobb jelenetet nem szeretnék rendezni, felállok az asztaltól és csak akkor merem megforgatni a szemem, amikor már háttal vagyok mindkettejüknek. Lassan megyek fel az emeletre, onnan a folyosóra, ahonnan a mi szobáink nyíltak egymással szemben, valamint egy közös fürdő, amin rengeteget veszekedtünk és közben azon gondolkodok, mégis mit tudnék mondani a nővéremnek, aki még annál a barátnőmnél is idegenebb számomra, aki évekig Angliában élt. Nem kopogok, csak bemegyek utána a szobába és közlöm magammal, hogy tök mindegy, mennyire kínos, most valahogyan akkor is ki kell javítanom a helyzetet. Becsukom magam mögött az ajtót és körbenézek Clemi régi szobájában; anya ragaszkodott hozzá, hogy mind a kettőnk szobája megmaradjon, és bár néhány dekorációt már leszedtek, azért még mindig minden olyan, mint volt, mielőtt a nővérem elköltözött volna az egyetem miatt. Nem sokszor jártam ebben a szobában, mert soha nem akartam vele sem játszani, sem körmöt lakkozni, sem filmeket nézni vagy magazinokból kivagdosni képeket, meg minden mást, amit a testvérek csinálnak. Mellé ülök az ágyon és eszem ágában sincs kimutatni, hogy azért egy picit szarul érzem magam, mert a végén még rájön, hogy nekem is vannak érzéseim, és az túlzottan megborítaná a kis világát. - Talán ha többet jönne, és hagyná, hogy apa megismerje, nem lenne ez az egész – töröm meg a csendet pár nagyon hosszúra nyúlt pillanat után, de nem nézek Clemire, a falon lógó képeket veszem jobban szemügyre. – Tudod jól, hogy mennyire bizalmatlan mindenkivel. Miért nem küldöd el őket golfozni, vagy elmehetnétek hárman a yachttal, vagy valami? – adok ki apró tippeket, mivel lehetne megnyerni apát, mert ha apa azt mondja, jöjjek Clemi után, az azt jelenti, hogy most takarítsak is szépen össze magam után. A nővéremre nézek és újabb hosszas gondolkodás után óvatosan, nagyon óvatosan, mintha égetne, megérintem a vállát és próbálok kiolvasni valamit az arcáról. – Ha szeretnéd, én is eljövök, és segítek apával, de ha nem ismeri meg jobban, nem fogja ezt annyiban hagyni, ugye tudod? – nagyon bizarr az egész helyzet, Clementine számára valószínűleg még inkább, mint nekem, mert ő ha életem során ötször látta, hogy valamit jóvá tenni próbálok, nem pedig tönkre. Hát jó lesz, ha lejegyzi a csillogós naplójába, mert ez egy egyszeri ajánlat.
Re: Clemi & Rosie // sisters make the best friends
Kedd Ápr. 21 2020, 08:33
Rosemary & Clementine
A család mindig az első, sosem mondhatsz le róluk. Bármit is tesznek érted vagy ellened, egyedül bennük bízhatsz.
Sejtettem, hogy kellemes légtérben nem fog lezajlani ez a családi ebéd, hiszen mióta csak az eszemet tudom ez így megy nálunk. Van Rosie és apa, és vagyunk mi anyával. Két ellentétes csapat, akikben hiába csörgedezik egyazon vér,, sosem tudtunk egyet érteni semmiben. Erre azonban még én sem számítottam, pedig kellett volna. A húgom és az apám mindig is nagyon jól tudták, hogy mi a gyenge pontom, sosem esett nehezükre ott támadni engem, aminek mindig az lett aztán a vége, hogy magukra hagyom és a szobámba vonulok menedéket keresve. Gyerekként is az volt az egyetlen hely, ahová el tudtam bújni, ha rosszul éreztem magam, az a magánszférám, és úgy tűnik, hogy ez felnőtt fejjel sem változott. Pedig már régen nem élek itt, már egy ideje megtanultam a saját utamat járni, ez a szoba mégis kellemes menedék számomra. Belépve a tágas helyiségbe körbe pillantok, miközben a könnyeim patakokban folynak. Szint minden a régi, nem sok minden változott benne, és ez ismét jó érzéssel tölt el. Anya megígérte még mielőtt elköltöztem, hogy ez a szoba mindig az enyém marad és bármi történik, itt mindig meghúzatom magam. Akkor is, ha csak a gyerekkoromat akarom felidézni. Kézfejemmel megtörlöm a könnyes szemeimet, majd leülök az ágyam szélére. Apa nagyon megbántott, ahogyan Rosie is, így egyáltalán nincs kedvem vissza menni közéjük. csak rendbe szedem egy kicsit magam, aztán már megyek is. Ennyi azt hiszem, hogy bőven elég volt mára. A kapcsolatom Timoval, így is vékony jégen áll, nem akarom még rosszabbá tenni a kapcsolatunkat ezzel az ostobasággal, amit apám nemrég az arcomba vágott. Még, hogy házassági szerződés! Kimondani is nevetséges, nem, hogy bele menni egy ilyen számomra megalázó cselekedettbe. Bízok a páromban annyira, hogy tudjam, hogy felesleges bármiféle papírt aláírnunk. Én nem kértem a gazdagságból, akaratom ellenére születtem bele, és egyre jobban az az érzésem, hogy ha nem lenne az apámnak akkora vagyona, akkor sokkal boldogabbak is lehetnénk. Mert az egész életünk a pénzről szólt, meg arról, hogy méltóak legyünk a családunk nevéhez. Nem barátkozhattunk soha azzal, akivel szerettünk volna, mindenki aki az életünk része lett, muszáj volt, hogy legalább egy kicsit is ismert legyen a neve a felső tízezer emberei között. Gondolataimból az ajtó nyikorgása riaszt fel, ösztönösen kapom arra a fejem, és a húgom toppan be rajta. Sóhajtok egyet, majd le is veszem róla a tekintetem, a parketten lévő, hatalmas szőnyeget figyelem inkább, közben pedig felkészítem magam egy újabb vitára vele. A szavai azonban meglepnek. Nem kötekedik, hanem mintha békülési szándéka lenne. Ha nem ismerném őt eléggé, még azt is gondolnám, hogy bocsánatot akar kéni, de mivel a húgomról van szó, így teljességgel kizártnak tartom ezt. - Talán, ha nem minden egyes családi összejövetelnél a mi vérünket szívnátok, akkor gyakrabban jönne Ő is. - szólok vissza rá szegezve a tekintetem ismét, és úgy érzem magam, mint valami hisztis kislány, aki nem tudja másképpen érvényesíteni az akaratát, csak ha el kezd sírni és toporzékolni. Pedig én nem ilyen vagyok. Elég nagy a tűrő képességem, sokáig vagyok képes csendben maradni is, viszont a ma történtek alatt, nem voltam arra képes, hogy befogjam a szám, miközben Ők minden egyes alkalmat megragadtak, hogy rúgjanak belém egyet. Én voltam az ostoba, mert azt hittem, hogy csendben el tudunk tölteni együtt annyi időt, amíg az asztalnál ülve megebédelünk. - Ezek után semmilyen közös családi programból nem kérek többet. - azt szokták mondani, hogy a legjobb védekezés a támadás, és én jelenleg pontosan így is teszek. Úgy érzem, hogy folyamatosan meg kell védenem magamat, velük szemben, ez pedig pokoli érzés. Egy családnak össze kéne, hogy tartaniuk, mi pedig semmi egyébre nem vagyunk képesek, csak, hogy minél jobban megalázzuk egymást. - Kedves tőled, hogy felajánlod a segítséged, de azt hiszem, hogy ma épp eleget tettél értem. Köszi. - talán tényleg a jó szándék vezéreli, nem tudhatom, de Őt ismerve, ezt erősen kétlem. A tíz ujjamon meg tudom számolni, hogy összesen hányszor tett az én kedvemért valami jót. Nem dőlök be a hirtelen testvéri aggódásának és azt hiszem, hogy jobb, ha nem kapok a segítségéből sem. Szeretem őt, hiszen a húgom, de ez nem jelenti azt, hogy bízok is benne. Már régen nem. - Van fogalmad arról, hogy apa mit kért tőlem? Házassági szerződést. Ez annyit jelent, hogy bennem sem bízik, a saját lányában.
Re: Clemi & Rosie // sisters make the best friends
Kedd Ápr. 21 2020, 14:31
Clementine & Rosemary
Nem tudom, melyikünknek furább és kellemetlenebb a helyzet, mi nem szoktunk kettesben időt tölteni, főleg nem veszekedések után; Clemi bejött a szobájába, és általában anya követte egy öt perc után, amit hagyott neki magában megnyugodni, én pedig apával valami másról kezdtem beszélni, vagy mentünk a dolgunkra. Látom, hogy sírt, de eszem ágában sincs megölelgetni, vagy zsepit adni neki, mert az nem én vagyok. Én inkább ignorálom a tényt, mert a másik opció ilyenkor a bocsánatkérés és biztos, hogy arra nem fogok sort keríteni, mert én úgy érzem, nincs miért. Szeretnék visszavágni, hogy talán hogyha Tim nem tudná, én hogyan csókolok, többet dugná ide az arcát, de bármennyire is szeretném odamondani, nagyon jól tudom, hogy nem szabad. Ha van hétpecsétes titok az életemben, hát ez az, nem fogom megszellőztetni egy piti veszekedés miatt, így inkább nem szólok semmit erre, csak nézem a falat. Persze, hogy a vérüket szívjuk, bár apa komolyan is gondolja, nekem csak remek szórakozás, mindig az volt. Felvonom a szemöldököm és minden idegszálammal koncentrálnom kell, hogy ne forgassam meg a szemem, mély levegőt veszek és lassan kifújom. Úgy bizony, szuszá, szuszá, be a rosszat, ki a jót, vagy mi? - Akármennyire nem tetszik, akkor is mi vagyunk a családod – emlékeztetem rá, hiszen Brixtonék nagyon szeretnek a vér nem válik vízzé alapon élni és ez valahogyan így van rendjén, de mit kezdjek egy olyan testvérrel, aki ennyire de nagyon más, mint én? – És nem mondhatod azt, hogy nincs ránk szükséged, mert ez egy hazugság – szar beismerni, de ha elvennék mellőlem a barátaimat, akkor senki másom nem maradna, csak ők; ha Tim faképnél hagyná, és szintén nem lennének más barátai, hát akkor nem lenne más, akihez fordulhat, csak mi. Még akkor is, ha ez szar ügy, mert a mi családunk nem akar békésen és boldogan meglenni, de azért jobb a semminél. - Szerintem meg nem – persze, hogy ebben sem értünk egyet, értettünk mi valaha is valamiben? Teljesen máshogy látjuk a világot, mindent máshogy élünk meg és mindent máshogyan fordítunk át az agyunkban, lehetetlen, hogy mi ketten akármiben közös nevezőre jussunk. – Clemi, nincs olyan, hogy száz százalékos bizalom – nem tudom, miért próbálom megértetni vele, mi hogyan látjuk a világot, legalább is én miként veszem apánk aggódását, ami számára inkább tűnik parancsnak. – Nem is értem, miért nem akarod lepapírozni a dolgot? –fordulok felé féloldalasan a testemmel is, arcát fürkészem, hátha arról jobban tudok olvasni majd, mind a szavaiból. – A házasság is csak egy papír, ez csak egy extra papír miatta, és Tim a férjed lesz, szóval meg kellene tennie ezt már csak azért is, hogy apánál legyen egy jó pontja. Nem kerül neki semmi, nem? Semmit nem veszít vele, te se veszítesz semmit vele, ebből tökre felesleges ekkora cirkuszt rendezni – tudom, hogy a végét akár le is hagyhattam volna, de amint beszélek, ömlik belőlem. – Azt hittem, a házasság alapja, hogy ilyen dolgokat megtesztek egymásért – vonok vállat amolyan „mit tudnék én a házasságról” mozdulattal, mert valóban fogalmam nincs azon kívül, hogy rettenetesen ijesztőnek hangzik az egész.
Re: Clemi & Rosie // sisters make the best friends
Csüt. Ápr. 23 2020, 07:21
Rosemary & Clementine
A család mindig az első, sosem mondhatsz le róluk. Bármit is tesznek érted vagy ellened, egyedül bennük bízhatsz.
A család fogalma mindig valami mást jelentett számomra, mint amibe bele születtem. Ez talán azért lehet, mert mi emberek valahogy úgy vagyunk beprogramozva, hogy mindig az ellenkezője kell annak, mint amink van. Nem azt mondom, hogy nem szeretem a szüleimet, vagy a húgomat, mert de, mégis csak egy vér folyik az ereinkben, viszont általában nem érzem azt, hogy igazi kötelék az, ami köztünk van. Ez gyerekként sem volt másképp. Anyán kívül senki sem képes meghallgatni, senkit sem érdekel, hogy mit érzek legbelül, azt hiszem, hogy bátran kijelenthetem, hogy apa és Rosie önzőek. Mindig csak a saját javaikat látják, nem számít az sem, hogy közben kin gázolnak végig. Általában pedig anya és én vagyunk az áldozatok, csak a mi szavunk nem jelent semmit. Apától viszont ezt a húzását nem vártam. Azzal mindig is tisztában voltam, hogy nem szereti Timot, hogy nehezükre esik befogadni Őt is a családunkba, hiszen így megy ez mióta csak az eszemet tudom. A barátaimat is meg kellett válogatnom, hogy véletlenül se hozzak szégyent a Brixton névre, vagy véletlenül se tegye rá senki a kezét arra a rengeteg pénzre, amiért az apánk keményen megküzdött. Mintha minden a pénz körül forogna. Mintha az boldoggá tenne. Pedig az ellenkezőjére azt hiszem, hogy épp elég bizonyíték a családi életünk. Van pénzünk, viszont azon kívül semmi másunk, ami össze kötne bennünket. Nincs tisztelet, sem szeretet, csak a pénz. Hát tessék... mit érünk el vele? Csak azt, hogy minden egyes családi összejövetelnek cirkusz lesz a vége. Meglep, hogy a húgom utánam jön, ez inkább az anya feladata szokott lenni, és valahogy most is van egy olyan megérzésem, hogy nem önszántából van itt. - Milyen család, Rosie? Szerinted egy családban így viselkednek az emberek egymással? - tisztában vagyok azzal, hogy az ember a barátait megválogathatja, de a családját nem. Ilyenek Ők, így kell elfogadnom. Ez is rendben van. Viszont időközben felnőttem, ami azt jelenti, hogy nem vagyok köteles mindent eltűrni. Nem véletlenül tanultam annyit és nem hiába akarok végre férjhez menni sem. Nem akarok az apámtól függni, be akarom bizonyítani, hogy képes vagyok megállni a talpamon a támogatása nélkül is. Nem értem, hogy miért olyan nehéz megérteni azt, hogy semmi más kívánságom nincs, csak annyi, hogy hagyják, hogy úgy éljem az életem, ahogyan szeretném, és nem úgy, ahogyan a családnevünk azt megköveteli. Hamarosan már úgysem leszek Brixton. - Szükségem van rátok. A támogatásotokra. De nem arra, hogy folyamatosan nekem essetek, és mindig azt lessétek, hogy hol hibázok. Miért nem értitek meg, hogy Timo és én szeretjük egymást? Ehhez pedig nem kell pénz... - elhallgatok, és elgondolkodok azon, amit mondok. Ez valóban így lenne? Mármint az én érzéseimben biztos vagyok, de a vőlegényemében nem teljesen. Csak azt akarom elhitetni magammal, hogy az idő majd mindent rendbe fog hozni. Amint a felesége leszek, meg fogja látni, hogy jól választott, még ha most kétségei is vannak. Valamiért úgy érzem, mintha félne a házasság és család gondolatától, de azt hiszem, hogy ez gy kicsit normális.A férfiak mindig megijednek, ha családalapításról van szó. Össze szűkült szemöldökkel figyelem a húgomat és hallgatom a szavait. Elképzelésem sincs, hogy hogy tud így gondolkodni, hogy miért látja másképpen a világot, mint én. Ahogyan azt sem tudom, hogy sajnáljam-e vagy inkább nevetségesnek tartsam, amiért ennyire érzéketlen. Néha úgy érzem, hogy apával együtt valami más világban élnek. Valami olyanban, ahol az emberek nem szeretik egymást,csak bábként használják. Nem képesek soha, semmiben a jót látni, ettől pedig kiráz a hideg. Mitől ilyen érzéketlenek. hogy képesek még a saját családjukkal is így viselkedni? Mintha anya és én idegenek lennénk számukra. - Azért nem akarom azt a papírt, mert én veletek ellentétben bízok Timoban. - válaszolok és próbálom lenyugtatni magamat, bár amíg egy fedél alatt vagyunk, kétlem, hogy az lehetséges lenne. Egyszerűen képesek az emberből kiváltani a dühöt. - Inkább mondok le én az apánk pénzéről, minthogy alá írassak vele valami ostoba papírt és megalázzam vele. - nem értem, hogy hogy nem értik meg, hogy számomra nem ezt jelenti egy házasság. Számomra nem csak a papírokról meg az aláírásokról szól. Én csak boldog akarok lenni a férfi mellett, akit szeretek, gyerekeket akarok, akik a nevetéseikkel betöltik majd a házunkat. Mindehhez pedig épp csak annyi pénz szükséges, ami a megélhetőségünkhöz kell. Nem akarok én sem luxus autót, sem öt villát, sem gyémántot. Csakis Timora van szükségem. - Felesleges apa pártját fognod. Nem fogok semmit aláíratni Timoval. Szerinted, hogy menjek haza ezzel, hogy apa házassági szerződést akar? Fogalmatok sincs, hogy ez mennyire kellemetlen nekem. És neki is az lenne. - sóhajtok egyet, és bízok abban, hogy a húgom a másik feléről is képes megközelíteni a dolgokat. lég lenne Őt meggyőznöm az igazamról, és akkor apánál is könnyebb dolgom lesz. Ők ketten egy rúgóra játszanak mindig.
Re: Clemi & Rosie // sisters make the best friends
Szomb. Ápr. 25 2020, 15:20
Clementine & Rosemary
- A mi családunkban igen – Brixtonék nem egy hollywoodi wholesome családi filmből léptek ki, hanem a realitás igencsak rideg talajáról, és ha Cleminek ez még nem esett le huszonhét év alatt, az nem a mi hibánk. Nem tudom, mit várt tőlünk, hogy majd boldogan nevetgélve üljük körbe az asztalt, és miről beszélgetünk úgy mégis? Nem történt karácsonyi csoda, sem apa, sem én nem kötöttünk újévi fogadalmat ezt illetően, ha így lett volna, arról már tudna. Együtt hallgatok a nővéremmel és gondolkodok, keresem a legföldhözragadtabb, leglogikusabb választ, amit aztán úgy kellene tálalnom, hogy ő is megértse. Néha úgy érzem, másik univerzumban él, rózsaszín felhők között, és csak ritkán száll le közén a földre. - De hogy támogassunk valamit, aminek nem látjuk a meglétét? Talán, ha Tim próbálna jóban lenni apával, és egyáltalán hajlandó lett volna idejönni és kiállni mellettetek, akkor nem lenne ilyen a helyzet, nem gondolod? – nem értem, hogy várhatja el, hogy apa olyan embert fogadjon el, aki alig jön el hozzánk, még most is, amikor ideköltöznek szinte a szomszédba Angliához képest. – Nem a családodban kellene keresned a hibát mindig – teszem hozzá, mert muszáj, mert kibukik, és mert inkább ez bukjon ki, mint más. - De ez miért lenne megalázó? – úgy érzem, mintha más nyelven beszélnénk és próbálnánk megérteni egymást, de sok esélyt nem látok rá, hogy sikerülne is; talán pár szónak a jelentését felfogjuk, de semmi több. – Nem arról szól, hogy bízol-e benne vagy sem – nézek fel segítségért a plafonra egy nagy sóhajjal. – Egyáltalán nem megalázó az egész, írtok egy papírt, semmit nem kell csinálni, csak aláfirkantja, aztán kész, nektek úgyis mindegy, apa megnyugszik, miért ekkora ügy? – nem tudom megérteni, miért kerít ekkora feneket a dolognak. – Egy számunkra idegenhez mész hozzá, szerintem egyáltalán nem apa kér olyant, ami nem jogos. Mennyire értek egyet apával, vagy Clemivel? Igazából alapbeállításon apa pártját fogom, mert tényleg úgy vélem, hogy ebben a papírban semmi rossz, gonosz vagy megalázó nincsen; a gazdag emberek rendszeresen írnak alá házasság előtt ilyeneket, akik nem, azok meg általában megszívják, ha válásra kerülne a sor. Ha meg Tim és Clemi tényleg és őszintén szeretik egymást és örökre össze akarják kötni az életüket, amit nehezen hiszek el azután az ominózus beszélgetésünk után, akkor meg főleg csak egy extra papírról beszélünk, nem a saját halálos ítéletét írja alá. Elgondolkodva fürkészem a nővérem arcát és feljebb csúszok az ágyon, hogy jobban felé tudjak fordulni. Abban reménykedek, hogy ha elég hosszan nézek a szemébe, valami csoda folytán megváltozik a véleménye, de minden másodperccel egyre kellemetlenebbül érzem magam, míg végül le nem sütöm a szemem és az ágytakarót kezdem nézegetni. - Pontosan ezzel menj haza – nézek fel rá végül, amint kicsit összegyűjtöttem a gondolataimat. – Hogy apa házassági szerződést akar. Miért lenne az akkora probléma? Mert nem értem, még ha azzal állítanál haza, hogy te akarod, de ha apa akarja, az mégsem ugyan az, minta te akarnád – tárom szét a kezem, hátha így majd jobban megértem a testvéremet. – Az élet kellemetlen, Clemi – és a szemedbe nézni is kellemetlen, meg a közös karácsonyok Timmel is kurva kellemetlenek, de én sem panaszkodok neki, nem? Hanem jó lányként befogom a pofámat és viselem a kellemetlenséget. – és ezzel együtt kell tudni élni. Egyébként is, mikor akartok összeházasodni? Ha nem hagysz apának ennyi időt gondolkodni, rég Mrs. Ellis lennél, házassági szerződés meg minden nélkül, szóval ne rá haragudj. Apának nem szabadott időt hagyni arra, hogy minden apró szarságba belekössön, mert ha egy témát túl sokáig elé terített az ember, akkor minden egyes mozzanatába bele tudott kötni, hibát találni benne és követelni, hogy az ki legyen javítva; itt rontotta el ezt az egész esküvő témát a testvérem és a kedves vőlegény.
Re: Clemi & Rosie // sisters make the best friends
Hétf. Ápr. 27 2020, 07:49
Rosemary & Clementine
A család mindig az első, sosem mondhatsz le róluk. Bármit is tesznek érted vagy ellened, egyedül bennük bízhatsz.
Csak sóhajtok a húgom válaszára, és úgy érzem, hogy itt nincs is többet mit hozzá fűznöm, hiszen most valóban igaza van. A mi családunk attól normális, ha egymás vérét szívjuk, hiába harcolok ez ellen, hiába szeretném, hogy ne így legyen, ez sosem fog változni. Ez pedig csak még jobban arra ösztönöz, hogy végre férjhez menjek, legyenek gyerekeim, és ezáltal teremtsek magamnak egy saját, normális családot. Ahol nincsenek viták, megértjük egymást, és nem minden a pénz körül forog, hanem sokkal inkább az egymás iránt érzett tiszteleten. Ugyanakkor ettől a dologtól egy kicsit félek is. Hiszen fogalmam sincs, hogy mit jelent az összetartás családon belül, vagy, hogy milyen az, amikor elfogadjuk egymást minden hibáink ellenére is. Annyira szeretném jól csinálni az egészet, hogy közben néha úgy érzem, hogy az egész világot magam ellen fordítom, holott semmi rossz szándék nincs a terveim mögött, csak boldog akarok lenni, és boldoggá akarom tenni a páromat, közben pedig igyekszem nem szégyent hozni a családom fejére. Mert a Brixton családban minden apró rossz mozdulat szégyent hoz maga után. Nekem jelenleg mégis csak annyi a bűnöm, hogy férjhez akarok menni, még akkor is, ha látom Timon, hogy nem áll rá teljesen kész. Mégis úgy gondolom, hogy muszáj lesz végre feleségül vennie, amíg az nem történik meg, mindig én maradok a fekete bárány a családunkban. - Ugyan már! Te is tudod, hogy apával képtelenség jóban lenni, ha nem gondolkodol úgy, mint ő. Nem véletlenül vagy te a szeme fénye. Ha ide jött volna Ő is, akkor csak még nagyobb vita lett volna belőle, mert akkor nem csak én lennék az akit támadtok, hanem ő is. - mikor ide jöttem még egy kicsit csalódott voltam, amiért a vőlegényem nem kísért el, amiért egyedül hagyott annak ellenére, hogy tudja, hogy mindig milyen feszült a hangulat ha össze kerülünk, most azonban kifejezetten örülök annak, hogy egyedül kellett szembe néznem a családommal. - Akkor mégis kiben kéne? Nem a családom az, akik folyamatosan megaláznak? Te és apa. Mintha abban lelnétek örömötöket, hogy újat meg újat rúgjatok belém. - nem szeretem az áldozatot játszani, most viszont nagyon is annak érzem magam. Azért fogadtam el az anyám meghívását, hogy a kedvében járjak, és mert arra gondoltam, hogy elég időt eltöltöttem távol tőlük ahhoz, hogy legalább ez az egy nap csendben teljen el. - Azért, mert ezzel azt adjuk a tudtára, hogy csak a pénz miatt akar feleségül venni. - válaszolok, miközben megcsóválom a fejem. Nem hiszem el, hogy ennyire nem érti a dolognak a súlyát. Oké, hogy sok családban írnak ilyen szerződéseket, főleg a mi köreinkben, viszont én nem akarok azok közé tartozni. Ismerem Timot annyira, hogy tudjam, hogy nem érdekli a pénz. Ő saját magamért szeret, és nem azért, mert az apámnak köszönhetően a felső tízezer közé tartozok. Ha választhatnék, akkor egy másik életet szeretnék, ahol nem a pénz az úr. Akkor talán nem úgy kellett volna leélnem az eddigi életem, hogy meg kelljen felelnem mindenféle szabálynak, ami a gazdagok életével jár. - Fogalmad sincs, hogy miket beszélsz. Ez a dolog nem ilyen egyszerű. Ez nem csak egy aláírásról szól, hanem arról is, hogy mennyire nem bíztok bennem. - igen, már megint ide lyukadok ki, hiszen az egész a bizalmon alapszik. Ha egy kicsit is ismernének, akkor tudnák, hogy sosem hozok meggondolatlan lépést. Nem véletlenül akarom össze kötni az életemet Timoval. - Nem is ti kell, hogy ismerjétek, mert nem nektek kell vele együtt élnetek. Én ismerem elég jól ahhoz, hogy tudjam, hogy felesleges alá írnunk bármit is. - kicsit fárasztó, hogy már legalább tíz perce próbáljuk megtalálni a közös hangot, de még mindig elbeszélünk egymás mellett. Mintha nem hallanánk meg, hogy mit mond a másik. Komolyan nem értem, hogy Rosie-val van-e a baj, vagy inkább velem. Miért ennyire eltérő mindenről a véleményünk? Nem emlékszem, hogy valaha lett volna olyan, hogy egy dologra mindketten rábólintsunk. Ha nekem a fekete kellett, akkor neki egész biztos, hogy a fehér. Néha nem is igazán értem, hogy hogyan vagyunk testvérek, azt hiszem, hogy még egy idegennel is több bennünk a közös vonás, mint a tulajdon húgommal. Olyan, mintha sokszor szándékosan mondaná az ellenkezőjét annak, amit én akarok. - Persze. Hiszen ez ennyire egyszerű. Csak haza állítok és közlöm vele, hogy házassági szerződés nélkül nem vehet el feleségül. Mert apának ez a kívánsága. - az utolsó szónál vágok egy fintort és próbálom megérteni a dolgot a Rosie és az apa szemszögéből is, viszont egyáltalán nem megy. Nem tudok és nem is akarok úgy gondolkodni, mint Ők. - Nem gondolhatod ezt komolyan. - sose értettem, hogy honnan ez a sok lazaság, ami a húgomban van, de kezd egyre idegesítőbb lenni. Mintha az egész élet csak egy vicc lenne, és minden ember csak játékszer, úgy viselkedik. - Szóval én vagyok a hibás, amiért apa házassági szerződést akar? - nézek rá ismét felvont szemöldökkel, majd veszek egy mély levegőt, kifújom azt, és próbálom megtartani nyugodtságom, mert az az érzésem, hogy megint arra megy ki ez az egész, hogy felbosszantson. Bár ennél dühösebb nem tudom, hogy még lehet-e lenni. - Mi fogjuk eldönteni, hogy mikor házasodunk össze, és nem ti. Ha így folytatjátok, akkor titokban fogjuk megtenni, és akkor foghatja apa a fejét, hogy mi lesz a pénzével meg a hírnevével.
Re: Clemi & Rosie // sisters make the best friends
Hétf. Ápr. 27 2020, 19:28
Clementine & Rosemary
- Nem azt mondtam, hogy legyenek jóban, hanem, hogy próbáljon, az működőképes, persze ha a kedves párod hajlandó lenne rá – én is tisztában vagyok vele, hogy Cleminek igaza van, és magamban áldom az égieket, amiért én apánk női verziójaként láttam meg a napvilágot, mert nem szívesen lennék a nővérem helyében, szar lehet nem apa kis hercegnőjének lenni. - Azért a kettőt ne említsd egy lapon – grimaszolok egyet, hiszen míg én csak szórakozásból szoktam piszkálódni és nagyon ritkán indítok igazi, komolyabb hadjáratot a nővérem ellen, amit viszont apa csinál, az mindig komoly. Soha nem volt az a kertes házas, vicces papucsos, gyerekeivel labdázós apa, soha nem volt ott a fontos napjainkon óvodától kezdve végig a gimnázium, egyedül a ballagásainkra jött el, mert ott legalább valami igazit értünk el. Mit neki versenyek és társai, ha meg valami bántott minket, az volt a válasza, hogy kapjuk össze magunkat, nem dőlt össze a világ. Engem mégis szeretett, én meg őt, sokkal jobban, mint ő Clemit vagy én anyát, jobban megértette egymásét a sötét szívünk, vagy nem tudom. Talán csak annyi a különbség, hogy mikor azt mondta, kapjuk össze magunkat, Clemi a szobájába ment sírni, én meg hüppögtem már párat, aztán letöröltem a könnyeimet és elraktároztam őket máskorra. – Egyébként sem beléd rúgott, hanem az esküvődről kérdezősködött, amit már két éve húztok. A mi pénzünkkel nem kell egy esküvőt két évig húzni – közlöm az egyértelműt, mintha a nővérem ezzel nem lenne tisztában. - De ha a pénzed miatt akarna feleségül venni, akkor már egyébként is rég megtette volna – világítok rá a számomra egyértelműre. – Így meg biztosan szeret, ezesetben meg biztos, hogy szívesen aláír az apád kedvéért egy jelentéktelen papírt – ismétlem magam, nem értem, miért nem akarja úgy látni, ahogyan én látom; ebből ered az egész ellentétünk, ezért nem bírunk meglenni egymással normálisan öt percig, ezért nem lettünk soha barátnők. - Dehogynem, egy olyan papírról, ami sem neked, sem Timnek az életét nem változtatja meg, apát meg boldoggá teszi, csak te most dacból kitaláltad, hogy ennek több jelentősége van, és ezért kerítesz az egésznek ekkora segget – nem bántani akarom, de tudom, hogy úgy fogja venni; mégis mit kellene mondanom, hogy igazad van? Nem értek egyet vele, ha rólam lenne szó, már három példányban alá lenne írva az a rohadt szerződés. – Az lehet, hogy felesleges, de nem teljesen mindegy, hogy létezik-e egy ilyen papír, vagy sem? – sóhajtok nagyot, kezdek rájönni, hogy nem fogunk mi ketten dűlőre jutni. Soha nem sikerült, mégis miért akkor történne meg a csoda, mikor a legféltettebb témáját boncolgatjuk? - Igen, pontosan ennyire egyszerű! – fakadok ki kínomban, hogy falra hányt borsó az összes szavam és valamiért nem képes változtatni a világnézetén öt percre sem. – Ilyet csak mersz közölni a férfival, akivel le akarod élni az életed, vagy? – szúrom oda, mert elfogyott a türelmem, nagy, ideges sóhajjal ingatom a fejem és nézek el a nővéremről. - De igen, komolyan gondolom – utánozom a hangját, mintha visszacseperedtünk volna dedóba. A kis kellemetlenségek akkor nőnek nagy problémákká, amikor az emberek nem a legegyenesebb utat választják a megoldásukhoz, hanem hatalmas kacskaringókkal kerülgetik, mert félnek, hogy megégeti őket. Kiakadna Tim? Hogy ne akadna ki, de ha most már annyira akarná az esküvőt, amit eddig ennyire nem akart, akkor muszáj lesz elfogadni. - Eddig is erről pofáztam, hogy itt senki nem hibás – elérkezett a végszó, nincs több mondanivalóm a nővéremnek, mert ami lenne, abból semmi jó nem sülhet ki. – Csak az áldozat, aki magára vállalja a szerepet, Clemi – állok fel mellőle és elgondolkodva pillantok le rá, van egy olyan érzésem, hogy nem fogja az egyenes utat választani, inkább kerül majd párat. – Ha meggondolnád magad, talán még tudod a számom – hagyom ott rágódni az ajánlatomon és kisétálok a szobájából, mert ennyi idő kettesben bőven sok volt a számomra. Tudom, hogy nem fogja a segítségemet kérni, de az én lelkiismeretem tiszta, én felajánlottam neki, meg minden tőlem telhetőt megtettem, itt az ideje valaki hasonlóbb társaságát keresnem.
Kezdőlap
