A családommal való találkozás pontosan úgy sült el ahogyan arra számítottam. Szó szót követett és mint ahogyan az régen is mindig volt az ebéd végére mindenki mindenkire ellenségként tekintett a másikra. Ezt pedig nem tartom helyesnek, hiszen össze kéne tartanunk ahelyett, hogy egymást kővel dobáljuk. Ahogyan az lenni szokott anya engem pártolt, apa pedig Rosiet és emiatt a szüleink között is feszültség alakult ki, gőzöm sincs, hogy mi lehet most abban a házba, ahogy kiléptem az ajtón. Sajnálom anyát, hiszen Ő minden tőle telhetőt megtett, hogy az ebéd fantasztikusra sikeredjen, mi pedig viszonzásul meg sem ettük azt. Valahogyan mindenkinek elment az étvágya, az enyém azt hiszem, hogy ma vissza sem fog térni. Azt hittem, hogy az elmúlt évek amiket távol töltöttem a családomtól elegendőek voltak ahhoz, hogy a kötelék végre kialakuljon köztünk, de nagyot tévedtem. Csak még feszültebbé vált mindenki. Nekem pedig rá kellett jönnöm arra, hogy Rosie és én sosem leszünk valódi testvérek. Ahogyan az apám szemében sem leszek soha az, akinek látni akar. Pedig a húgommal ellentétben én valóban igyekszem mindent megtenni annak érdekében, hogy méltó legyek a nevünkhöz, de apának sosem elég az ami vagyok. Egy sóhaj kíséretében intem le az egyik taxit, majd amint beülök lediktálom neki az új lakásunk címét. Még nem sikerült minden papírt elintéznem, ahogyan a berendezésén is van még mit dolgoznom, de már most a sajátoménak érzem. Az viszont, hogy a családomhoz ismét közel kerültem, egyáltalán nem tesz boldoggá. Pedig esküszöm, hogy lelkes voltam még ma reggel, amikor betettem a lábamat abba a házba, ahol felnőttem. Azt hiszem, hogy mindaddig amíg Tim nem vesz feleségül, nem fognak leszállni rólam. Bár, ha őszinte leszek egy kicsit azért meg is értem őket. Hiszen két éve megkért a kezem, de még mindig nem beszélünk az esküvőről. A múltkor pedig még egy csodaszép menyasszonyi ruhát is kiszemeltem magamnak, el is képzeltem magamat benne, de aztán hamar le is mondtam róla, hiszen jól tudom, hogy az esküvő téma még mindig tabu nálunk. Csak azt nem értem, hogy akkor miért húzta azt a gyűrűt az ujjamra. Oké, hogy én akartam, de pisztolyt azért mégsem tartottam a fejéhez. Csak azt érte el az egésszel, hogy még inkább álmodozok a családról, amire annyira vágyok.
Amint megáll a taxi, kifizetem a fuvart, aztán kiszállok az autóból és a telefonomért nyúlok, hogy pötyögjek egy üzenetet Timnek, hogy itthon várom. Már rég nm faggatom arról, hogy merre jár, vagy, hogy kivel van, de ez azért nem jelenti azt, hogy nem is zavar a tudat, hogy esetleg valaki mással lehet. Mindig megbíztam benne, de mostanra kezdenek kételyeim lenni vele kapcsolatban. Nem tudom, hogy mi fog még kisülni ebből az egészből, mindössze csak reménykedek abban, hogy minden jóra fordul. Belépve a szinte üres lakásba, körbe nézek, és ismét izgatott leszek, ha  a jövőnkre gondolok. Elképzelem magunkat boldog férj és feleségként és látom futkározni a három gyereket, mert biza minimum hármat szeretnék. Ismét sóhajtok egyet, majd a nappali falának támaszkodva várok. El kell mondanom Timnek azt, ami a családi ebédnél történt. Mert talán ha tudomására jut a szerződés, akkor belátja, hogy fel kell gyorsítanunk az esküvőt, másképp sosem lesz ennek vége. Sosem fogják Őt elfogadni, mert azt hiszik, hogy nem is akar feleségül venni. Vajon igazuk van? 

megjegyzés, link, stb. | ⚶

Clemi & Timo

Oh it was meant to be. It just wasn't meant to last.

A napom kész katasztrófa volt a sok megbeszéléssel egymás után, a jó pofizással és az agyamban megbújt szorongással, amit azért éreztem mert a menyasszonyom először ebédelt a családjával mióta visszatértünk New Yorkba. Az egésszel nem lenne semmi gond, ha nem ismerném mennyire toxikus tud lenni a Brixton család, ezen belül is a drágalátós apuci, aki mindig mindenbe és még ennél is többe bele akar szólni. Szívem szerint nem is engedtem volna el oda, közéjük, de nem tilthatom meg a találkozást a tulajdon családjával még akkor sem ha titkon azért szeretném megtenni.
Semmi jogom nincs ilyen szinten beleszólni az életébe, még azután sem, hogy egyszer talán ha megfelelőnek tartom az időt képes leszek elvenni feleségül. A jegygyűrű, amit az ujjára húztam pár évvel ezelőtt biztosítékként szolgált a kapcsolatunkat illetően meg egy kicsit bűnbánó cselekedetként, utóbbiról természetesen semmit sem tud, mert ha igen én már kiherélve feküdnék valamelyik elhagyatott kerületben a húgával meg háborúban állnának. Azt hittem sikerült valamennyire lenyugtatnom az örökös gondolkodásában, aggódásában, hogy bizony szeretnék tőle valami komolyt a jövőben és haladunk valamerre de tévedtem.
Minél több időt tölt itthon a szülei és a barátai környezetébe egyre többször hozza fel a dátum választást, mint kezdő lépést én pedig rohadtul nem akarok még ebbe belegondolni sem, nem hogy kiválasztani egyet. Mert ha azt mondjuk, hogy jövő május nyolcadikán összeházasodunk akkor minden túlságosan reálissá válik, és megijedek tőle. Nem akarok.
Három után kicsivel végzek az irodában de nem megyek egyenesen haza, az egyik vendégemmel edzést beszéltünk meg a közelben található teremben így odafurikázok, hogy mire megérkezik teljesen bemelegítve, előkészített eszközökkel várjam. Sokat segít a fejem kiürítésében ha egy órácska erejéig nem a saját problémáimmal foglalkozom, hanem valakinek a célját segítem elő. Az edzés átlagosan másfél órát tart, mégsem hagyom el a termét még legalább 35-40 percig, mert mindenkivel beszélek csak azért, hogy elkerüljem a hazamenetelt de muszáj megemberelnem magam.
Mély levegőt veszek miután leparkoltam a kocsit a mélygarázsba, pár percig csak dobolok a kormányon, mert ha csak egy valamit tudhatok ezen a világon biztosra, akkor az az, hogy valamin tuti összeveszett a menyasszonyom a családjával és most én fogom meginni a levét. Ráadásul az sms-ből olyan fura rezgések jöttek, szóval ki van borulva és én is kifogok. Érzem.  Kiveszem a hátsó ülésről az út közben beszerzett nagy csokor bazsarózsát, mégsem szeretnék fegyvertelenül megérkezni az új lakásunkba.
- Megjöttem. – kiáltom el magam miután beléptem a küszöbön, lehúzom a cipőmet és az edző táskámat ledobom mellé. Beljebb teszek néhány lépést és amint megpillantom csodaszép barátnőmet felé sétálok és átnyújtom. – Gondoltam megleplek egy kis aprósággal. – miután elveszi gyors csókot lehelek ajkaira, mielőtt elmennék a hűtő irányába és kivennék valami frissítőt.
- Kérsz valamit? Milyen napod volt? – nézek vissza rá a vállam fölött, érdeklődve várva a válaszát és próbálva rájönni milyen hangulatban van. Szeretnék egy normális estét, de ha azoktól az emberektől jött haza márpedig hová máshová menne(?), akkor itt nem lesz nyugalom. – Milyen volt a szüleiddel és a húgoddal az ebéd? Még mindig jéghideg a hangulat vagy valamennyire feloldódott az öreg? Jól vannak azért? – próbálom mutatni, hogy velem bármiről beszélhet mert amúgy így is van, csak a hisztit nem szeretem amit levágnak. Meg azt sem bírom elviselni, ha valaki túlságosan beleakar szólni az életembe.
- Sajnálom, hogy nem kisértelek el de ha én is megyek hatalmas balhé lett volna belőle. Meg amúgy is bolondok háza volt ma bent a cégnél. Legközelebb elmenjek azért veled? Ha lesz legközelebb, természetesen.

Amíg a vőlegényemre várok, folyamatosan azon kattog az agyam, hogy elmondjam-e neki mindazt, ami a családi ebédünk alatt történt, vagy inkább tegyek úgy, mintha minden a legnagyobb rendben ment volna. Ez utóbbit azt hiszem, hogy nehezen hinné el, hiszen neki is volt már része az apám által okozott kellemetlenségekből, az öreg pontosan tudja, hogy mikor és hogyan kell támadjon. Betegesen a fejébe van rögzülve a bizalmatlanság, a húgomon kívül senkit nem engedett még úgy igazán közel magához. Ők ketten mindig is tökéletes párost alkottak, talán ez az oka annak, hogy képtelen vagyok Rosie-val szót érteni. Ha mi ketten egy légtérben vagyunk, akkor az biztos, hogy feszültséget hagy maga után. A mai ebédnél is Ő kezdte, és apa természetesen bele is betegedett volna,ha nem folytatja az ostoba kis játékát. Nagyon megbántam, hogy elfogadtam az anyám meghívását, pedig ő a legártatlanabb az egész történetben. Szegény csak próbálja egyben tartani a családunkat, ami minden próbálkozása ellenére csak még inkább eltávolodik egymástól. Valahogy pedig van egy olyan érzésem, hogy ez a feszültség mindaddig nem is fog eltűnni, amíg Timo feleségül nem vesz, és nem lesz saját családunk. Talán egy idő után akkor az apám is bele fáradna abba, hogy a kapcsolatunkban a hibát keresse, és belátná, hogy mekkorát tévedett a folytonos vádaskodásaival.
Nyílik az ajtó, nekem meg a szívem még hevesebben kezd kalimpálni, mint azelőtt. Érzem, hogy ismét veszekedés lesz, ha felhozom az esküvő témát, de nem lesz választásom, különben a családom sosem száll le rólunk. Megigazítom a hajam, mielőtt Timo a konyhába érne, majd széles mosollyal az arcomon fogadom, a csokor láttán pedig elérzékenyülök.
- Köszönöm. ez csodaszép. - válaszolok, majd elveszem tőle a virágot, viszonozom a csókját, majd magamba szívom a csokor illatát. Imádom a rózsát. Amíg a hűtőben keres magának valamit, addig gyorsan kapok el egy vázát, megtöltöm azt vízzel és a csokrot bele helyezem. Úgy tűnik, hogy jó kedve van, remélem, hogy ez így is fog maradni. Kérdésére csak megrázom a fejem, a családom elintézte, hogy ma semmit se kívánjak. - Elég hosszú. - zárom le ennyivel a témát, hiszem valóban úgy érzem, mintha legalább egy évet töltöttem volna el a családommal bezárva. Pedig mindössze pár óra volt. Ha rajtam múlik azonban mostanában nem fogok túl sokat ott kellemetlenkedni, majd max áthívom ide anyát, vele legalább lehet beszélni anélkül, hogy ítélkezne.
- Pont olyan volt minden, mint amire számítottam. Rosie elkezdte, én folytattam, apa pedig pontot tett a végére. Csak anyát sajnálom. Ő igazán mindent megtett, hogy minden jól sikerüljön. De azért jól vannak. Mindenki hozta a formáját. - válaszolok vállat vonva és hiába nem akarom az ő kedvét is elrontani, de nem szeretek előtte titkolózni. A mai napon pedig a fő téma Ő volt, talán ha most amíg ilyen jó kedve van megemlítem, akkor könnyebben rábólint végre az esküvőre. Elvégre is már hosszú ideje együtt élünk. Semmi sem változna, csak annyi, hogy Mrs. Ellis lennék és így nem kéne tovább az apám nevét sem viselnem.
- Igazából örülök, hogy nem jöttél. Az apámnak teljesen el van menve az esze, ostobaságokat beszél és így legalább te kimaradhattál belőle. Legközelebb majd csak akkor megyünk oda, mikor a meghívót visszük... - miközben beszélek közelebb lépek hozza, de igyekszem azért kerülni a tekintetét. Tudom, hogy nem szereti ha tervezgetek, meg talán még mindig nem áll kész az esküvőre, de sajnos az apámnak és Rosie-nak is igaza van abban, hogy túl régóta húzzuk már a dolgot. - Arra gondoltam, hogy ha esetleg nyáron megtartanánk az esküvőt, akkor Ők is megnyugodnának, és... - és nem ragaszkodnának annyira a szerződéshez. Ezt persze nem mondom ki, mert azt hiszem, hogy ennyi egyenlőre elég lesz. Nem akarom, hogy dühös legyen rám amiért ismét felhozom ezt a témát, de muszáj végre leszögeznünk egy dátumot.

megjegyzés, link, stb. | ⚶

Clemi & Timo

Oh it was meant to be. It just wasn't meant to last.

Az egész napom folyamán egyszer sem fut végig a fejemben az a gondolat, hogy Clementine és a családjával eltöltött ebéd kellemes hangnemben fog eltelni. Tudom nagyon jól, hogy nem fognak hahotázni valami viccen, amit az angoloknál hallott a legidősebb lányuk, ahogyan arról sem kezdenek el ódákat zengeni egymásnak mennyire hiányzott egyik a másiknak. Egyszerűen ők nem ezt a fajta családot képviselték nekem pedig nagyon fura volt az egész helyzet. Az én családom nagyon szoros kapcsolatban van, néha olyanoknak tűnünk, mintha inkább barátok lennénk mintsem vérrokonok. Apával és anyával is rendszeresen, napjában többször beszélek telefonon ahogyan a húgommal is. Valamiért nálunk ez a megszokott, és amit a Brixtonék képviselnek néha ki tud kergetni a világból.
Minden egyes porcikám azt súgja, hogy ne menjek haza ameddig nem muszáj, legyek minél többet távol a fészkünktől és ha már tényleg haza kell mennem, akkor legalább készüljek fel a harcra. Vagy a védekezésre, kinek, hogy tetszik, ezért is állok meg és veszek egy nagy csokorral Sarah kedvenc virágából. Mindenben és mindenkiben Őt keresem, még ennyi idő után is.
- Megérdemled. – elmosolyodok azon, hogy ennyire meghatja egy alig ötven dollárba fájó csokor, de valahol megnyugtat a dolog, hogy ilyen apró dolgoknak is tud örülni. – Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű napod így gondoltam megpróbállak felvidítani. Sikerült azért? – béna próbálkozás, akkor tudtam volna rajta igazán segíteni, ha összeszedtem volna minden bátorságomat és elkísérem az utolsó vacsorára, akarom mondani családi ebédre.
Míg Clementine a virágokat helyezi vízbe addig én mélységen átkutatom a hűtőnket, majd elhatározom, hogy holnap amint időm engedi elmegyek és bevásárolok pár dolgot. Közben fél füllel hallgatom a jövendőbeli asszonykám mondandóját és azért átárja testemet az ideg, hogy milyen bunkó módon viselkednek vele. Valahol még szeretem és tényleg jó volt vele az elmúlt évek, de megváltozott és ez nem biztos, hogy előnyös a kapcsolatunkra nézve. Bár az is lehet, hogy én változtam sokat ahhoz képest, aki két évvel ezelőtt voltam. Mondhatnám, hogy minden Rozé hibája, a húgáé, de én is éppannyira akartam megcsókolni a két üveg bor után, mint ő engem.
Utána pedig jött a leejtő, hibát halmoztam hibára és ott vettem észre magam, hogy letérdeltem megkérni a kezét. Ami alapjáraton nem lenne hiba, de nem is biztos, hogy jó döntés bűntudatból együtt lenni valakivel. Mintha azt érezném ennyivel tartozok még neki.
- Édesanyád szívja meg minden alkalommal azt, hogy nem jöttök ki egymással. De nem is értem… mindig ilyen volt a hangulat közöttetek? Azt gondolná az ember, hogy ha visszajön a lánya két év után a szülővárosába akkor nem kezd el dilisként viselkedni, hogy szebb szót ne mondjak rá. – zavar, hogy a családja semmibe nézi de gyakorlatilag én is minden tettemmel bántom mert nem fogom tudni százszázalékosan boldoggá tenni. Odamegyek hozzá miután letette a vázát és szorosan magamhoz ölelem, mivel nálam alacsonyabb így államat fejére teszem és úgy hallgatom tovább, mit mond.
-De olyan rossz érzés, hogy így meg mindent te kaptál. Nem igazság, hogy mindig benned keresik a hibát és magunkban a gerendát sem látják meg. Milyen meghívóra gondolsz? – tudom nagyon jól, hogy mire gondolok, mégis elhúzódok tőle és kérdőn nézek le rá. Utána jön a fekete leves, amire számítottam, de közben mégis reméltem, hogy nem fog előjönni ez a téma és sokkal másabb dolgokról fognak beszélni. Tévedtem.
- Gondolom ezen vesztetek össze. Most velem is szeretnél? Mert nagyon nincs hangulatom ehhez az egészhez, Clementine. – sziszegem a fogaim között, majd visszamegyek a konyhába és leteszem a poharamat. – Miért kell ennyire sietnünk ezzel az egésszel? Még fiatalok vagyunk és kiélvezhetnénk ezt az egészet, ráadásul nemrég költöztünk csak vissza és még semmit nem intéztünk el rendesen. Most nem épp egy esküvőszervezés a prioritás, vagy tévedek? De gondolom megint én vagyok a rossz fiú, amiért nem vagyok hajlandó elvenni téged. – darálom le egy szusz alatt, majd leülök az egyik kicsomagolt székre. – Mit akarnak a szüleid? Vagyis az apád.

Azt gondoltam, hogy abban a pillanatban ahogy Timot megpillantom, elfelejtek majd mindent, ami pár órával ezelőtt a családom társaságában történt. És tényleg minden erőmmel igyekeztem kiverni az apám szavait a fejemből, ahogyan egy csokor rózsával megpillantom a szerelmemet, de sajnos nem sikerül. Csak még izgatottabb leszek, egyrészt az örömtől, másrészt pedig attól, hogy tudom, hogy minden pillanatnyi boldogságot el fogok rontani abban a pillanatban, ahogy megemlítem az esküvőt, amit már valóban ideje lenne megtartanunk. Ebben az egyben igazat adok az apámnak, hogy nem kéne húznunk a dolgot, viszont másrészt, nem tartom helyesnek, hogy megpróbálnak bele szólni. A mi életünk, nekünk kell eldöntenünk, hogy mit és mikor szeretnénk. Én tényleg szeretnék még időt adni Timonak, ha arra van szüksége, pedig egyáltalán nem értem, hogy miért jó ez, hogy halogatjuk. Szeretnék már végre fehér ruhában, az apámat átkarolva az oltár elé vonulni, és kimondani a boldogító igent, csak akkor teljesülne egy hatalmas nagy vágyam, amiről kislány korom óta álmodozok. Jól tudom, hogy egy ilyen dolgot nem lehet rá erőltetni senkire, de ha eljutottunk odáig, hogy megérte a kezem, akkor innentől már csak egy apró  lépés kellene. Nem értem, hogy mi az, ami még mindig akadályozza. Lehet, hogy nem bízik a szerelmemben? Pedig azt hiszem, hogy azt minden létező módon kimutattam már. Ha pedig saját magában kételkedik, akkor... lett volna esélye a szakításra. Mivel nem tette, az csakis annyit jelent, hogy Ő is annyira biztos, mint amennyire én. Így igazán nem értem, hogy hol a gond.
- Nekem már az is elég, hogy vagy nekem. - mosolygok rá, majd azonnal egy vázáért nyúlok, hogy a virágokat vízbe rakhassam. Minden ilyen figyelmes tette után úgy érzem, hogy csak még inkább kötődök hozzá, és ez néha megrémiszt, mert így egyre biztosabb vagyok abban, hogy képtelen lennék Őt elengedni. Talán épp ezért rettegek minden egyes alkalommal amikor felhozódik az esküvő téma, mert tudom, hogy azt általában veszekedés követi, és én rettegek attól, hogy elveszíthetem Őt. Mindent kibírok, de azt, hogy ne legyen többet, azt nem. Pont ezért igyekszem a lehető legritkábban szóba hozni a dolgot, reménykedek abban, hogy majd eljön az az idő, amikor Ő saját magától kéri, hogy lassan szervezzük meg az esküvőt, végtére is egy ideje már jegyben járunk, de aztán hiába várok, mert ez a pillanat még mindig nem jött el.
- Nálunk Brixtonéknál az a normális, ha egymásnak ugrunk. Ez mindig is így volt. Rosie és apa minden alkalmat megragadnak, hogy anya és én kellemetlenül érezzük magunkat. - vonok vállat, majd amint közelebb lép hozzám, és megölel, a mellkasához és magamba szívom az illatát. Annyira szeretném, ha ez örökké tartana. - Én így nőttem fel. Nekem már igazából az a fura, ha megkérdezik, hogy hogy vagyok. Ne aggódj emiatt. - jól esik ez a tudat, hogy azért mégsem vagyok egyedül, mert minden mellett Timora tudok támaszkodni. Az viszont, hogy hirtelen enged el, meglep. Pedig nem kéne. Hiszen a tabu témát felemlegetni igen nagy bűn a kapcsolatunkban. Nem is válaszolok arra, hogy milyen meghívót, hiszen pontosan tudja, hogy miről beszélek. Biztosan nem szülinapi  meghívóra gondoltam. Össze vont szemöldökkel figyelem, és még mindig nem értem, hogy miért olyan kínos számára ez a téma. Valahányszor az esküvőről beszélek, mindig támadásba lendül. Mintha valami olyan dolgot kérnék, amit nem lehet teljesíteni.
- Mi? Én nem akarok veled veszekedni, Timo. - válaszolok értetlenül, majd gondolkodás nélkül megyek utána, miközben tovább hallgatom a szavait. Már megint tökéletesen cáfolja meg mindazt, amit én szeretnék. Mindig ugyan az a kifogás. Hogy fiatalok vagyunk, meg annyi más fontosabb teendő van. - Szerintem egyáltalán nem sietünk el semmit. Két éve húztál gyűrűt az ujjamra. Mennyit akarsz még várni? Még két évet? Esetleg négyet? Én mindent elintézek, a lakást is. Csak ne mondd azt, hogy még mindig korai erről beszélnünk... - igyekszem a lehető legnyugodtabb maradni, mert valóban nem akarok össze veszni ma még vele is. Csak egyszerűen nem értem, hogy miért ellenzi ennyire ezt az esküvő dolgot. Tekintetemmel végig Őt követem, de nem megyek közel hozza, mert azt akarom, hogy érezze, hogy mennyire bánt minden alkalommal, amikor így viselkedik. - Az apám szerint nem lesz esküvő, mert túl régóta húzzuk már a dolgot. És igaza van... már két éve... - hallgatok el egy pillanatig, majd veszek egy mély levegőt mielőtt folytatnám. - Nem bízik bennünk... vagyis benned... ebben az egészben. Azt akarja, hogy írjunk házassági szerződést. - miközben beszélek a földet bámulom és én szégyellem magam az apám viselkedése miatt. Talán nem kellett volna elmondanom, de előbb vagy utóbb majd úgyis találkoznak és akkor az öreg Brixton fogja a szemébe mondani. Az pedig azt hiszem,hogy még ennél is kínosabb lenne.

megjegyzés, link, stb. | ⚶

Clemi & Timo

Oh it was meant to be. It just wasn't meant to last.

Vicces belegondolni abba, hogy mennyivel másabb lenne az életem ha csak fél órával van elcsúsztatva az első esküvőm időpontja. Talán, sőt most biztos nem itt állnék New York egyik legzajosabb utcájára néző lakásában egy olyan nővel, akit igazából nem is szeretnék elvenni feleségül és az egész csak egy utolsó próbálkozás arra, hogy megmentsem a kapcsolatunkat. De ezt gondolni a saját kis fejemben, ahol senki nem hallhatja teljesen más, mint kimondani a nagyközönség előtt és elviselni a következményeket. Szenvedtem már párszor az elmúlt évek alatt, de sosem ennyire, mint most ebben a helyzetben amiből nem tudom miként tudnék kimászni. A halál természetesen nem opció.
- Ezt örömmel hallom, hogy még ennyi idő után is megnyugtat a közelségem. Valamit csak jól csinálok. – mosolygok én is vissza rá, a jövendőbeli feleségemre ha egyszer képes leszek idegösszeroppanás gyanúja nélkül az esküvőre, meg mindenféle dátumokra és szolgáltatókra gondolni. Jelenleg nem érzem magamban a megfelelő lelki erőt ehhez a dologhoz, sőt, úgy semmihez ami a kapcsolatunk jövőbeni alakulásához köthető. Viszont most nem ez áll a listám legtetején, mert szeretném valamennyire lenyugtatni Clementinet a családjával eltöltött borzalmas ebéd után, eszembe jut mennyire jó lenne ha elmennénk valahová vagy melegvizet engednék a kádba és előkészíteném a relax zónát.
- Ennek nem kéne normálisnak lennie Clemi. Nem értem miért érzik kötelességüknek elviselhetetlenné tenni a közös alkalmakat, ez számomra felfoghatatlan. – hevesen rázom a fejemet, mert nem vagyok hajlandó elfogadni a tényt, hogy ez valakinél is normálisnak számít. Mert nem az. És ezt mindketten tudjuk de valamiért mégis elfogadja és csak remélni tudok, hogy ha valaha én is tagja leszek hivatalosan a családnak és esetleg gyerekünk is lesz a házasságunkból akkor nem lesznek ennyire ridegek és gonoszok. Ha a Harry Potterben lennénk, akkor úgy tudnám jellemezni a Brixton család fejét és legkisebb ördögfiókáját mint Bellatrix és Voldemort, akik megértették egymást és az előbbi mániákusan rajongott utóbbiért. Mi meg a családommal inkább vagyunk a Weasley család megtestesítője Harry bankszámlájával, de elég a kocka beszédből. – Akkor megkérdezzem én, hogy hogy vagy? Az kevésbé lenne fura, nem? – nem vagyok nagy lelki guru, de érzem a testbeszédének megváltozásából, hogy valamennyire sikerül csendesítenem háborgó gondolatait az ölelésemmel. Eleinte imádtam magamhoz szorítani, órákon keresztül összebújva feküdni és beszélni mindenféléről ami csak az eszünkbe jutott. Akkor még könnyed volt a kapcsolatunk, nem voltak kötelezettségek, elvárások csak két fiatal voltunk akik élvezték a pillanatot és egymás társaságát. Ez pedig nagyon hiányzik, mert kezdek becsavarodni a gondolataimtól és az előttem álló bukkanóktól.
Mégis ez az idill hamar megszakad egyetlen mondattal dönti romba a hangulatot, és már most érzem, hogy ebből oltári nagy veszekedés is kifejlődhet, ha nem hagyjuk most rögtön abba. Ezért is vonulok vissza a konyhába, bár ha a hurrikánnak jönnie kell akkor úgyis jönni fog hiába menekülök.
- Mégis afelé haladunk jelen pillanatban. – gondterhelten sóhajtok és tisztában vagyok vele mennyire igazságtalan tőlem elutasítani a témát. Meg úgy egyből felkapni a vizet, ha szóba kerül az egész esküvősdi, de úgy érzem az egészet rám akarják erőltetni. – Vannak emberek akik 6-8, sőt 10 évet is várnak arra, hogy összeházasodjanak, mert nem érzik megfelelőnek az időpontot. – fakadok ki, de közben minden figyelmemmel rá összpontosítok meg a mondandójára. – Gondolhattam volna. Hihetetlen. – ernyedten engedem le a kezemet a márvány pultra, ami hangosabban csattan, mint vártam volna. Lehunyom a szemeimet és úgy rázom meg nagyon gyengéden a fejemet.
- Komolyan az apád miatt kell ebbe megint belemennünk? Ez az elmúlt két év a kapcsolatunk legjobb része volt, világot láttunk, egymásra is hangolódottunk de mióta visszaköltöztünk ide azóta teljesen megbolondultál. – hitetlenkedve nézek rá és tényleg nem bírom feldolgozni a tényt, hogy megint erről kell beszélnünk, sőt vitatkoznunk. – Hogy mit akar? Házassági szerződést? Ez most valami vicc és nemsokára előugranak a stáb tagjai, akivel lebeszélted ezt az egészet? – körbe pillantok, hátha valóban ez a lehetőség áll fent de nincs szerencsém. Ez annyira komoly mint az, hogy én férfi vagyok, Clementine meg házasodni akar közben meg minden percben átfut az agyamon a húga, akinek nem lenne helye a fejembe. Istenem, ha valóban létezel akkor kérlek nyisd meg alattam a földet vagy küldj le arkangyalokat és vigyél fel magadhoz.
- Ennyi idő után is hagyjuk, hogy az apád beleszóljon a dolgainkba? Azt hittem ezen már rég túl vagyunk Clemi, elakarlak venni de nem a családod nyomására hanem azért mert készen állunk rá. Meg mi az, hogy nem lesz esküvő? Miért kell az amerikai filmek hatására egy éven belül összeházasodnunk? Miért? Csak egy papír az isten szerelmére… nem fog változni a kapcsolatunk azért mert Ellis lesz a családneved. – a hangom egyre feszültebbé válik, testtartásom is megszobrosodik, ahogy minden izomzatom támadó és védekező állást vesz fel.
Muszáj felállnom, nem bírok tétlenül ülni a bárszéken így a kagylóhoz megyek és hideg vizet engedve tenyerembe mosom meg az arcomat. Nem akarok veszekedni, kiabálni, nem akarom, hogy Clemi sírjon és nekem bűntudatom támadjon miatta. Nem.
- Még be se illeszkedtünk, nincs rutinunk és még a lakás is… tudom, mindent elintézel de elhagytam a családomat meg a barátaimat és még csak esélyt sem adtok nekem. Mit vársz tőlem? Mondjam azt, hogy oké június 11 és csapassuk a szervezést? – a fülemben dobogó szívem ritmusát hallgatom egy ideig, majd mély levegőt veszek és a menyasszonyomhoz fordulok, mélyen belefúrva tekintetemet az övébe. – Nem kell a pénze, nem amiatt vagyok veled és nem vagyok hajlandó egy petákot sem elfogadni tőle az esküvőnkre.

Mióta eljöttem a családi ebédről, folyamatosan az apám szavai csengnek a fülemben. Sikerült nem kicsit össze zavarnia, és elérnie, hogy most még inkább akarjam az esküvőt. Már csak azért is, hogy megmutassam neki, hogy mennyire rosszul látja a helyzetet. Bizonyítani nem akarok neki semmit, hiszen épp elég, ha én tudom, hogy Timo és én szeretjük egymást. Ahhoz pedig, hogy vele legyek, nincs szükségem a családom bele egyezésére, azt hiszem, hogy vagyok már elég felnőtt ahhoz, hogy eldöntsem, kivel szeretném leélni az életem. A húgommal ellentétben, én hiszek abban, hogy létezik az a fajta boldogság, ami szerinte csak egy vicc. Ezen meg sem lepődök, hiszen az apánkhoz hasonlóan, Ő is  csak játékszerként tekint az emberekre, és képtelenek arra, hogy saját magukon kívül mást is szeressenek. Ahogy egyre inkább telnek az évek, hálás vagyok azért, amiért inkább anyára hasonlítok, mert elképzelhetetlennek tatom úgy élni az életünket, hogy közben senki iránt, semmi ne érezzünk. Már gyerekként is ilyen voltam, hamarabb megesett a szívem azokon, akik egyedül voltak, mintsem azt nézzem, hogy kinek van elég pénze ahhoz, hogy a barátom lehessen. Apa persze mint mindenbe, a baráti társaságomba is bele szólt, és gyerekként hagytam is neki, így nagyon sok mindenkit elveszítettem magam mellől. Épp ezért nem fogom engedni, hogy a kapcsolatomba is bele rondítson, mert Timo nélkül képtelen lennék élni. Talán túl gyerekes vagyok, amiért ennyire ragaszkodok valakihez, de inkább legyek ilyen, mint olyan valaki, aki falakat húz maga köré és nem enged a boldogságnak. És lám... egy csokor rózsa máris elég ahhoz, hogy egy pillanatig elfelejtsek mindent, és csakis a jóra gondoljak. Valahányszor a vőlegényem kedveskedik velem, újra meg újra beleszeretek, és így még inkább szeretném már örökre magamhoz láncolni. Számomra az esküvő egy kis biztonság érzetet is nyújtana, mert amint kimondjuk az igent, onnantól már kevesebb az esély arra, hogy valaha is szétváljanak az útjaink. Egy válás, nem egy szakítással felel meg. Csak mosolygok a szavain, és nem értem, hogy miért ennyire meglepő az, hogy boldog vagyok mellette. Hiszen mindennap minden órájában igyekszem ezt a tudtára hozni. Mint mindig, most is bátran beszélhetek a családomról, meg arról, hogy mennyire bánt ez az egész, azt hiszem, hogy Ő az egyedüli, aki igazán megért, és mindig segít abban, hogy jobban érezzem magam.
- Mindegy. Túl vagyok már rajta. A jövőben meg majd elkerüljük őket, amennyire csak lehet. Anya pedig átjön néha, ha találkozni szeretne velünk. - igazából csak az érti a családunkat, aki bele született, Timonak nem kéne ezzel foglalkoznia. Az Ő családja az enyémmel ellentétben normális, így egyáltalán nem várom el azt, hogy megértse az apám vagy a húgom kirohanásait. Néha még én magam sem tudom őket hová tenni, van, hogy nem tudom eldönteni, hogy mellettem akarnak-e lenni, vagy inkább ellenem, de reménykedek abban, hogyha végre Mrs. Ellis leszek, akkor egy kicsit leszállnak majd rólunk. Bár őket ismerve, biztosan találnak valami mást, amibe bele köthetnek majd. Például azzal, hogy mikor jön már egy gyerek. Meg, ha lesz gyerek, akkor azzal,hogy mikor lesz annak testvére. Mintha minden egy csettintéssel történne. - Ha mellettem vagy, akkor mindig jól leszek. - válaszolok a mellkasához bújva, és úgy érzem, hogy kész lennék arra, hogy válasszak közte és családom között, ahogyan az apám utalgatott rá. Mert konkrétan megzsarolt: vagy házassági szerződés, vagy elfelejthetem őt. Talán csak sarokba akart szorítani, sajnos már rég nem értem az Ő gondolkodási módját, de mindenesetre sikerült elérnie, hogy azon gondolkozzak, hogy ha arra kerülne a sor, akkor kit kéne választanom. Egyértelműen Timo mellett döntenék, mert Ő nem rúg belém minden egyes alkalommal, amikor teheti. Csak épp az esküvő ne hozódjon szóban, mert olyankor mint egy sértett kisgyerek, egyből támadásba lendül. Pedig esküszöm, hogy nem állt szándékomban tönkre tenni ezt a meghitt pillanatot. Nem értem, hogy miért esik olyan nehezére az esküvőnkről beszélnie. Mintha egy temetést kéne megszervezni. Gondolkodás nélkül megyek utána a konyhába, mert nem fogom hagyni, hogy kibújjon a téma alól, amiről már egyáltalán nem szégyen beszélnünk. Két éve várom a csodát és még mindig nem haladtunk egyről a kettőre.
- Hallod te, hogy miket beszélsz? Ha várunk még 10 évet vele, mert te még mindig nem állsz készen rá, akkor mikor kerül sor a gyerekre? Nem gondolhatod, hogy közel 40 évesen fogok majd szülni, csak azért, hogy legyen időd felkészülni arra, hogy kimond az igent. - bár semmi kedvem még egy vitát lenyomni ma, bőven elég volt szembe szállnom az apámmal és a húgommal, de egyszerűen bosszant a gondolkodása. Mintha nem tudná még Ő maga sem, hogy mit akar. - Ha így haladunk, akkor majd 10 év múlva is azt mondod, hogy még két évet igazán várhatunk, ha ennyi eltelt már. - nem hiszem el, hogy megint a semmiért kell veszekednünk, pedig semmi rosszat nem mondtam, csak szeretnék már végre leszögezni egy dátumot, hogy a szüleim megnyugodhassanak, és persze én is. Hiszen már nagyon régóta várok életem legcsodálatosabb napjára. Össze rezzenek, ahogy a pultra csap, bár nem azért mert megijedtem tőle, hanem inkább azért, mert minden alkalommal meglepnek az ilyen kirohanásai. Bármennyire is próbálom megérteni Őt, egyszerűen nem megy. Néha valóban úgy érzem, hogy apának igaza van, és valójában nem áll szándékában elvenni engem. De akkor meg minek húzott gyűrűt az ujjamra?
- Én bolondultam meg? Te viselkedsz úgy, mint egy őrült minden egyes alkalommal, amikor az esküvőről beszélek. Nem csak az apám miatt akarom, hogy elvegyél, hanem magam miatt is. - vallom be, és máris megbántam, hogy megemlítettem neki a szerződést, ami engem is pont annyira rosszul érintett. Nekem sem jó érzés ilyet hallani a saját apámtól, viszont az is megvisel, hogy mindig ugyan oda lyukadunk ki. - Nem viccelek ilyesmivel. - vonok vállat és veszek egy mély levegőt, így próbálva megnyugtatni magam. - Megmondtam apának, hogy szó sem lehet róla. De abban igaza van, hogy túl régóta húzzuk már ezt az egészet. Már rég összeházasodhattunk volna, de te valamivel mindig kimagyarázod a dolgot. Nem akarok többet várni vele. - annyira szeretnék a fejébe látni, akkor talán jobban megérteném Őt. Mert sokszor sajnos nem tudok kiigazodni rajta. Egyszer így viselkedik, máskor meg úgy. Képtelen vagyok megérteni, hogy miért érinti ilyen érzékenyen ez a téma. Csak azt kéne mondania, hogy oké, lebeszéljünk egy dátumot és én minden mást elintéznék. Apa pedig talán megnyugodna, és nem kérné azt a szerződést, aminek egyébként semmi értelmét nem látom.
- Mit csináljak szerinted vele? Ő az apám. Én sem szeretem, hogy bele szól mindenbe, de nem tudok ezen változtatni. Azt, hogy feleségül vegyél, nem miatta akarom, hanem azért, mert szeretlek. Pont úgy beszélsz, mint Rosie... - úgy érzem mintha ma az egészen össze beszéltek volna ellenem. A húgom is pont azzal jött, hogy csak egy papír. Miért nem értik meg, hogy nekem az a papír valami sokkal másabbat jelent? A szerződés, meg az esküvő is. Ezek nekem nem csak papírok, hanem valami olyasmi, ami megváltoztatja az életem. Nem hiszem el, hogy veszekednünk kell valami olyan miatt, amiről más párok szívesen beszélnek. - Szóval én vagyok mindenért a hibás? 2 éve folyamatosan kapod az esélyt arra, hogy valahogy már mondj valamit. Vagy úgy csinálj, mintha akarnád ezt az egészet. Semmi mást nem várok el tőled, csak annyit, hogy mondd végre el hogy mit akarsz. Mert azt látom, hogy házasodni nem... - fáj kimondanom ezt, de egyre nyilvánvalóbb, hogy minél jobban telik az idő, Ő annál inkább szeretne kibújni a felelősség alól. Pedig abban a percben, amikor felhúzta a gyűrűt az ujjamra, tudnia kellett volna, hogy onnantól az esküvő fő témának fog számítani. - Akkor miért vagy velem? Mert, hogy nem akarsz feleségül venni, abban biztos vagyok. - nem ezt akartam mondani, hanem inkább azt, hogy tudom, és, hogy felejtsen el mindent, majd ha készen áll rá, akkor átbeszéljük ezt, de mégis kicsúszott a számon. Az apám mindig is jó volt abban, hogy bogarakat ültessen a fülembe, és bár ismerem eléggé Timot ahhoz, hogy tudjam, hogy apa feleslegesen vádaskodik, mégis úgy érzem, hogy valami nincs rendben. Nem szabadna, hogy az esküvő téma ilyen feszültségeket szüljön.  

megjegyzés, link, stb. | ⚶

Clemi & Timo

Oh it was meant to be. It just wasn't meant to last.

Vannak dolgok melyek kéz a kézben járnak egymással, ahogyan a szerelmes tubicák szokták róni az utcákat és ez így van rendjén. Az ember megszületik, eltölti a felhőtlen és felelősségmentes gyerekkorát majd jön a végeláthatatlan tanulások időszak ami közben megtalálja az élete párját, akit elszeretne majd venni és leélni az életét. Nekem ez a személy Sarah volt és a legelső találkozásunkkor tudtam, hogy nekünk célunk van egymással bármennyire hangzik nyálasan a dolog; de az élet nem habostorta cseresznyével a tetején így hamarabb lett vége az egésznek mintsem kimondjam azt, hogy kviddics.
Ebben a sötét időszakomban cseppent bele a kis világomba Clementine Brixton és hazudnék ha azt mondanám az elején nem imádtam minden egyes percet eltölteni vele, sőt még most is imádom, amikor nem terelődik az esküvőre a szó, mert valamiért rosszul leszek tőle és úgy liftezik a gyomrom, mint mikor másnaposan az ember a wc kagyló felett térdepel. És próbálkozom amúgy, hogy legyűrjem a kirohanás iránti vágyamat de egyszerűen nem megy, mert nem értem miért ragaszkodik valaki ennyire ahhoz a papírhoz, ami semmit de semmit nem tesz hozzá a kapcsolatunk alakulásához. Ha arról lenne szó talán szívesebben ugranék előrébb egy lépést, a gyerek hamarabb jöhetne szóba mert azzal kapcsolatosan nincs rossz élményem, de ezt nem mondanám el neki. Nem, inkább leszek én a szemét disznó aki nem akarja elvenni és áltatom, mert amúgy majd összetojom magam a félelemtől. Nem akarom Clementine-t is elveszíteni az esküvőnk napján.
-Személy szerint örülnék ennek a lehetőségnek, de neked nem hiányoznának a családtagjaid? Bármennyire is nehezek, mégiscsak a rokonaid. – és ez a legtöbb embernek jelenteni szokott valamit. Nálunk ha valaki összeveszik egy másik családtaggal akkor jön a szokásos nem beszélünk időszak, amit felváltja az egymás nyakába borulás visszatalálás és minden megy tovább a saját medrében egészen addig míg nem kapnak hajba valami teljesen más miatt. De ez így van rendjén, és nem is érzi úgy az ember, hogy valamit elront vagy ezt nem kéne csinálni, mert mindig visszatalálunk egymáshoz és bocsánatot kérünk. De nem tudnám elképzelni ezt a Brixton família tagjainál is, inkább tűnnek a szőnyeg alá söprős bagázsnak, úgy tesznek mintha mi sem történt volna utána robbannak még nagyobb erővel mint előtte.
Az ilyen meghitt pillanatokban járja át az egész testemet a szerelem érzete, hogy Clementine mellett mindenre is képes lennék és az is megfordul a fejemben, hogy el kéne vennem nem csak ígérgetni de amint szóba hozza a dolgot ráadásul a házassági szerződés felhozásával együtt, elönti a fejemet a fekete méreg és máris robbanásra készen állok. Szeretném, ha normálisan tudnék állni a dolgokhoz de az esküvő témával kapcsolatban mindig elpattan egy húr és nincs megállás. Amint a lejtőre érek kapaszkodó nélkül kezdek el csúszni, és ez most sincs másképp.
-Senki nem kérte tőled, hogy 40 évesen szülj majd gyereket a családba. Meg ha úgy alakulna akkor miért baj? A mai modern világban a nők sokkal később alapítanak családot, mert a húszas éveiket a karrierépítésre és az utazgatásra fordítják. Nem azt mondom, hogy tíz évet szeretnék várni ezzel az egész herce-hurcával, hanem azt, hogy ne erőltessük ennyire a dolgot. – még az esküvő szót is nehezemre esik kimondani, sokkal egyszerűbb „dologként” hivatkozni rá. Hangosan fújtatok, jobban hasonlítok egy haragos lóra, mint egy szerelmes férfira aki a díszlet színén veszekedik a párjával; még csak a közelében sem vagyunk a részletek megbeszéléséhez, mert annyira ódzkodok az egész dátum kijelöléstől. Sőt, magától az egybekeléstől. – Nem fogok ilyet mondani, miért kell mindenben a legrosszabbat meglátni? – mérgelődők. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz az életem miután ráhúzom a gyűrűt az ujjára; azt sem feltételeztem, hogy könnyű lesz de erre nem számítottam. Azt hittem enyhül a bűntudatom amiért csókolóztam a húgával és egy ideig tényleg ez volt a helyzet, de visszajöttünk ide és a fejemben felütött a tudat, hogy ha akarom akkor átmehetek hozzá minden probléma nélkül. És a legszomorúbb az egészben az volt, hogy akartam is hozzá menni pedig nem szabadott.
Most is, ahogyan itt veszekedünk az állítólagos életem szerelmével az jár az eszemben, hogy mit szólna Rozé, ha most beállítanék hozzá kipanaszolni magam? Megrázom a fejemet és ingerülten masszírozom orrnyergemet, a belső viaskodások kezdenek kikészíteni ráadásul Clemi sem néz ki úgy, mint aki abba fogja hagyni a veszekedést így felnézek rá és összefont karral figyelem.
-Miért nem elég neked az, amit jelenleg nyújtani tudok? Egyszerűen nem bírom megérteni miért akarsz ennyire gyorsan haladni, oké, gyereket akarsz mielőtt elkattog a biológiai órád. Akkor csináljunk azt, de ne erőltesd rám ezt az egész esküvő témát. – hamarabb elfogadnám a tényt, hogy gyereket vár tőlem, mintsem azt, hogy dátumot választott az esküvőnkre. Foggal körömmel harcolok az egész ellen és nem tudom miért, mármint azt tudom, hogy azért jegyeztem el, mert a húgával csókolóztam és nem akartam fájdalmat okozni neki; de ez nem derült ki és nem is fog, ha rajtam múlik, és most elérkezett az idő a szervezésre én meg úgy csinálok be a nadrágomba, mint egy pelenkás.
Nem akar többet várni vele.
Újra és újra lejátszódik a fejemben ez a mondat, szétszedem a szavakat és értelmezem is őket, megvizsgálom jobban a csalódott és ideges hangvételét majd válaszként egy nagyon sokáig bent tartott sóhajt engedek kiszabadulni. Nem tudom mit mondhatnék neki, hogy megnyugtassam arról, hogy elfogom egyszer venni ha ad még időt kitalálni a dolgokat. Közben az is eszembe jut, hogy könnyebb lenne elmesélni az egész sztorimat Sarahval és talán megértené miért vagyok ennyire ellenséges az egész esküvővel kapcsolatban, de ott az az apró gondolat is miszerint nem csak Sarah miatt érzem magam így… Az egész bizonytalanságomban szerepet játszik Rozé is.
-Nyilván, Ő az apád és nem tudsz vele mit csinálni azt meg nem kérném, hogy tagadd le vagy ne vegyél tudomást róla. Csak… egyszerűen sok ez nekem, hogy mindenki kötelességének érzi beleszólni az életünkbe, mintha mi nem tudnánk mit akarunk. – ideges nevetés tör ki belőlem mikor a húgához hasonlít, mégis van benne valami megnyugtató, hogy nem csak én gondolom értelmetlennek és csak egy papírnak az egész esküvőt. Sarah esetében nem ez volt, de azóta rengeteg víz lefolyt a Hudsonon és ezzel párhuzamosan én is változtam. Ha most élne és valamiért nem ment volna jól a házasságunk, tuti nem ismerne rám ha találkoznánk. Én se magamra. – Megint kiforgatod a szavaimat! Nem mondtam, hogy te lennél a hibás… Nem, nem, nem. Ez egyáltalán nem igaz Clementine, szeretnék házasodni de a saját feltételeink szerint, nem apád agyament elvárásai alapján. – el sem hiszem, hogy megint itt tartunk. Visszaköltözünk New Yorkba, hogy megbolonduljunk és minden feszültséget kiadjunk a másikon csak azért, mert a Brixton apuka mindenbe képes beleszólni, bogarakat ültet el a lányai fülébe és belülről mérgezi meg a kapcsolatot. Elegem van.
-Ezt most komolyan mondod? – hitetlenkedve nézek rá, elmélyítem a szemkontaktust közöttünk és ingerülten szorítom össze ajkaimat egy vékony csíkká. Arcvonalam megacélosodik és összehúzom a szemöldökömet, miközben válaszon gondolkodok. – Valóban azt gondolod, hogy nem akarlak feleségül venni és nem akarok veled lenni? Öt év után ezt érdemli a kapcsolatunk? – a szám belső részét kezdem el harapdálni, ujjaim a márványlapon dobolnak egyre ingerültebben és csak nézek rá. – Clementine, én tényleg baromira próbálkozok de ez amit állítasz… nem tudok rá mit mondani. Ha úgy érzed nem szeretlek és nincs közös jövőnk, akkor talán… - szünetet tartok, nehezemre esik kimondani és még nem is állok rá készen, mert bármennyire is ez lenne a leglogikusabb lépés mégsem akarom elveszíteni. Ő a biztos pont az életembe, a Sarah utáni élet megtestesítője és ha nem lesz, akkor elveszítem a fényemet. Van ennek egyáltalán értelme? – Talán nem is kéne együtt lennünk. Keress magadnak valakit, aki két hónap után elvesz feleségül, felcsinál majd otthagy a gyerekkel, mert nincs erre felkészülve.