A rettegés úgy belopta magát a szívembe az elmúlt néhány napban, amiről korábban el sem tudtam képzelni, hogy megtörténhet. Mindig is jellemző volt rám az értelmetlen kockáztatás, a veszélyes helyzetek vonzása, de ostobaságokat ettől függetlenül nem csináltam. Legalábbis olyan végzeteseket semmiképpen, amik tényleg kilátásba helyezték volna az idejekorán bekövetkező halálomat. Most azonban pontosan így állt a helyzet, és nekem csak egyetlen ember jutott eszembe, akihez fordulhattam.
Ugyan egyetlen porcikám sem kívánta, és voltak más rendőr ismerőseim is a munkámból fakadóan, de egyikkel sem volt olyan a kapcsolatom, mint Carlossal. Ő hosszú éveken át volt az életem szerves része, a mindennapjaim állandó szereplője. Az egyetlen ember volt, akiben maximálisan megbíztam, még annak ellenére is, hogy már nem alkottunk egy párt, és évek óta nem is találkoztunk egymással. A múlt azonban annyira megalapozta ezt a bizalmat, hogy a mai napig nem ingott meg bennem. Egyértelműnek tűnt hát, hogy ha már segítséget kell kérnem valakitől, akkor ő lesz a szerencsés, akit belerángatok ebbe az egész képtelenségbe.
Nem voltam benne biztos, hogy a történtek után a húgom meg fog jelenni ott, ahol megbeszéltük, de bíztam benne. Bíztam abban, hogy ha tudja, hogy veszélyben vagyok, akkor félreteszi az esetleges sértettségét, és megpróbál majd segíteni. Oké, hogy oktalanság volt a részemről mindent feltenni erre, és bevállalni a pofára esés lehetőségét, de talán még belefért. Talán jobb is lett volna, ha nem jelenik meg, mert akkor nem sodrom veszélybe még őt is.
A telefonszám azonban megkerült, és én kalapáló szívvel tárcsáztam. Elég volt meghallanom az ismerős hangot ahhoz, hogy tudjam, a körülmények ellenére is jó döntést hoztam. Mivel telefonban nem igazán akartam előadni a problémámat, ezért kértem egy személyes találkozót. Engem az sem zavart volna különösebben, ha az őrsig kell elmennem azért, hogy beszélhessek Carlossal, de ő valamiért nem rajongott a gondolatért. Mivel ismertem egy eldugott, félreeső kocsmát Brooklyn és Queens határán, ezért gyors útbaigazítással együtt azt a helyet adtam meg.
Még akkor sem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy el fog jönni, amikor ott toporogtam a sötét sikátor bejáratánál. Néhány perc után, amikor láttam, hogy senki nem jelent meg engem keresve, bementem a helyre. Az egyik leghátsó bokszot választottam ki. Nem mondom, hogy teljes mértékben homályba burkolózott, de nem volt kirakatban, és most ez volt a lényeg. Rendeltem egy sört, meg egy kávét, azzal felszerelkezve várakoztam, nagyjából fél órát szántam erre az egészre. Aztán minél előbb kereket akartam oldani, nehogy az a valaki, akit utánam küldtek – volt egy-két tippem a személyét illetően –, még idő előtt rám találjon. Afelől nem volt kétségem, hogy rám lel, csak az idő volt kérdéses.
Miután megkaptam a sört, a kapucnit egy kicsit jobban az arcomba húztam, a fejemet pedig lehajtottam. Tudom, ennél jobban le sem ríhatott volna rólam, hogy rejtőzködök, de nem érdekelt. Amíg nem szólított meg senki, addig nem lehetett különösebben nagy bajom. Csak jönnél már, Carlos! Közben lopva a pult feletti órára pillantottam, nem volt túl biztató a helyzet. Hát ennyire magamra haragítottam volna annak idején?!

A csontvázaknak a szekrényben van a helyük. Mélyen eltemetve, bezárva. Én pedig hosszú évekig rá sem néztem arra a szekrényre, amelyben ott hevert minden bűnöm és tévedésem. Annál pedig kevés kellemetlenebb dolog van, mikor az akaratodon kívül kerülnek elő a csontvázak. Egyetlen telefonhívás, ennyi kellett, hogy több évnyi mélyen eltemetett keserűség ízét érezzem a számban, mikor felismertem a vonal másik végén álló személyt.
Mindent az otthonnak csúfolt, kissé lepukkant brooklyni lakásomban hagytam, amiről következtetni lehetett volna arra, hogy rendőr vagyok. A fegyvert, bár nagy kísértés volt, hogy magammal vigyem, végül szintén a dobozban hagytam.
Sosem szerettem a magánéletemet a munkámmal keverni. Eleinte a bátyám miatt. Szégyelltem is kissé, de a legfőbb oka csupán annyi volt, hogy hátráltatott volna a sok pletyka. A történtek pedig csak még inkább azt erősítették meg bennem, hogy a személyes gondjaim és kapcsolataim nem kaphatnak a kötelességemnél nagyobb teret, ha jelvényt viselek. Lefokozva és áthelyezve ugyan nem keltek túl nagy feltűnést, de néhány régi ismerős és kíváncsi természet már így is többet vizslat, mint az komfortos volna. Az én csontvázaimat  pedig ne lássa más.
Az ajtón belépve kellett néhány másodperc, mire a szemem hozzászokott a bent uralkodó fényviszonyokhoz. Lassan sétáltam az asztalok között, a tekintetem lomhán hordozva emberről emberre. Rég nem láttam, de biztos voltam benne, hogy megismerem.
- Ha túlzottan is rejtve akarsz maradni, azzal árulod el magad – szólítottam meg, mikor az asztal elé léptem. Nem számítok ölelésre, sem hasonlóra, így szinte egyből helyet is foglalok, miután jeleztem a csaposnak, hogy ugyanazt kérném, ami Reyna előtt is volt. – Tovább kellett bent maradnom – adtam rövid magyarázatot a késlekedés miatt. Nyomozóként meg volt az a kiváltságom, hogy én választhattam meg a munkaidőmet. Ami esetemben leginkább a nap huszonnégy órájából állt. Járőrként azonban ez sem így működik. Ha plusz munkát adnak, el kell végeznem.
- Jól nézel ki – bókoltam, egy halovány mosolyt megengedve. Ez rólam kevésbé volt elmondható. Az állandó éjszakázások, a feszített munkatempó, a beépülések okozta fizikai és mentális leépülések nem csak bennem, de rajtam is nyomokat hagytak. Némely tetoválás formájában, amelyeket nem távolíttattam el a munka végeztével. Mások pedig mély barázdákat vájtak az arcomba. Nemcsak elértem, de túl is léptem a fizikai korlátjaimat. Ezért pedig megfizettem.
- Gondolom nem baráti csevegésre vágysz – sóhajtottam fel, mikor megérkezett a söröm, majd megvártam, míg távolabb került és akkor folytattam. – Arra tudok gondolni, hogy kell valami – a telefonhívásban a hangja, illetve az itteni kapucnis megjelenése ezt súgja. – Nem vagyok már nyomozó. Úgyhogy a hatásköröm szűkebb, nincs olyan mély belelátásom az ügyekbe, ami segíthetne neked – a hangom meglehetősen semleges volt, igyekeztem nem jelét adni annak, hogy mennyire nehezen viseltem a lefokozásomat. Régen dühöngtem volna miatta, mostanra azonban elfáradtam, és harag helyett egyszerűen csak csalódott voltam. Egy lapra tettem fel mindent, és nem volt jó a leosztás.
- Parkolási bírságokat és hasonlókat el tudok sikálni, ha ez kéne – jegyeztem meg, fáradt mosollyal. Valami azt súgta, hogy ennél azért komolyabb dolog miatt keresett meg ennyi év után.

- Jézusom! – úgy kaptam a szívemhez, mintha legalább négyszázhúsz voltot küldtek volna belém. Tekintetem felkaptam az ismerős hangra, és amikor felfedeztem a jól ismert vonásokat, némiképp sikerült is lehiggadnom. Teljesen elmerültem a gondolataimban, így aztán hiába figyeltem egész végig az érkezőket, pont azt nem vettem észre, akit annyira tűkön ülve vártam már. – Ha rám akartad hozni a frászt, hogy megleckéztess, hát sikerült! – azt meg épp csak nem böktem ki, hogy kis híján előbb ölt meg, mint az, akit utánam küldtek erre a feladatra.
- Semmi gond! – próbáltam könnyedén legyinteni, de a mozdulatsort végül azzal fejeztem be, hogy remegő ujjaimmal egy kicsit hátrébb toltam a kapucnit a fejemen. Szemeim a sötét ellenére is megcsillantak, ahogyan az arcát fürkésztem. – Köszönöm, hogy eljöttél. Már azt hittem, hogy nem fogsz… - ismertem be, hiszen tényleg ezen törtem a fejem, amíg rá vártam. Kár is lett volna tagadnom, de biztosan ő is érezte, máskülönben nem tette volna szóvá.
- Te meg nagyon szarul! – bókoltam én is a magam őszinte módján, de hamarosan fel is ragyogott a jól ismert vigyorom, mintha minden rendben lenne. Pedig semmi nem volt rendben, olyan fokú feszültség uralkodott a testemben, hogy egyáltalán nem éreztem magam komfortosan a saját bőrömben. Ezt az érzést pedig nagyon utáltam, sőt, majdnem ismeretlen is volt számomra. Általában képes voltam feltalálni magam, de most túl nagy volt az a bizonyos fa, amibe a fejszémet vágtam.
- Nem, tényleg nem… - biccentettem, mert kár lett volna tagadnom. Nyilván sejtette, hogy ennyi év után nem véletlenül bukkantam fel az életében. Nem csak azért, mert eszembe jutott, hogy vajon mi lehet vele, vagy mert hiányzott. Megvoltam én remekül eddig is, ám most ez az állapot véget érni látszott, hiába nem akartam. – Igen, Carlos, úgy látom nem véletlenül lettél nyomozó! – szarkasztikus lennék? Mondjuk úgy, hogy a kötekedésem csupán a zavaromból, és a bennem megbújó feszültségből fakadt.
- Ó, értem! – nyugtáztam az információt, miszerint éppen most szóltam el a dolgot. Szívesen megkérdeztem volna, hogy mi történt, de talán semmi közöm nem volt már a dolgaihoz, és lehet amúgy sem avatott volna be. – Nem erről van szó! – ráztam meg a fejemet sietősen, a bírságok emlegetésétől pedig kis híján fel is nevettem. De csak majdnem, mert helyette egy korty sörrel nedvesítettem meg kiszáradó torkomat.
- Tényleg a segítséged kell, de nem infóra van szükségem valamelyik ügy kapcsán. – már ezt is baromi nehéz volt kimondani, de annak köszönhetően, hogy valaha nála jobban senki nem ismert, ezzel nyilván ő is tisztában volt. Mintha a fogamat húzták volna éppen, de végül csak kimondtam, nem? – Bajban vagyok. Most én vagyok az ügy… - szusszantam hosszasan. – Olyanba másztam bele úgy tűnik, amibe nagyon nem kellett volna. Nem a nyomozói kapcsolataidra van szükségem, hanem arra, hogy megvédj. Vagy csak tanácsot adj, vagy a fenébe is, fogalmam sincs, hogy mire van szükségem! – fakadtam ki, ezúttal két kézzel túrva bele a hajamba, hátra ejtve a textilt a fejemről. – Nem tudtam, hogy kihez fordulhatnék… - ismertem el, zavartan harapva be az ajkamat.

- Mindenki saját bőrén tanul – vontam meg a vállamat, miközben helyet foglaltam vele szemben. A fedett nyomozóként töltött időszakom alatt én is így tanultam meg rengeteg mindent. Sok olyat is, aminek nem a rendőri munka során vettem hasznát. Az embernek, ha mondanak valamit, elfelejti, vagy csak könnyelműen tesz eleget. Mikor azonban nekünk fáj, mi vallunk kudarcot miatta, úgy tanulunk csak belőle igazán.
- Először nem akartam – feleltem egyszerűen, őszintén. – De épp ráérek – tettem hozzá, miközben őt figyeltem. A kíváncsiság játszott közre benne, mintsem az, hogy ráérek. Nem véletlen az, hogy a kevés megmaradt múltbéli kapcsolatomat már nem erőltetem. Van, amit az ember nem akar felidézni, és emiatt inkább elzár mindent.
Csak fáradtan morogtam valamit, de nem vettem magamra a szavait. Az önkritika hiányával egyébként sem lehetett volna sosem illetni. Mindig is odafigyeltem arra, amit csináltam, leszámítva, mikor … mikor nem, és ott kis híján bele is buktam. Én úgy nőttem fel, hogy a hibákat elkerüljem még bőven az előtt, hogy egyáltalán megtapasztalhatnám őket.
Kissé meglepve vontam fel a szemöldökömet, de nem mondtam semmit, hagyva, hogy beszéljen. Régen is már sokszor húztam a szám, és csak nagyon nehezen adtam ki bármiféle információt. Azok is inkább a nyomozás technikai részére vonatkoztak csak. Gyanúsítottakról, informátorokról és minden másról, ami befolyásoló tényezőként megállapítható volt, hallgattam. Olykor használtam a helyi médiát, mint a botot, amivel megpiszkálom a bokrot, de utólag visszagondolva már lehet másképp cselekednék. Hiába szentesíti a cél az eszközt. Olykor a cél pont így veszti el az értelmét.
- Hogy megvédjelek? Nem testőr vagyok, Reyna – rázom meg a fejemet, meglepve fogadva a … kérését. – A tanácsom az, hogy fordulj a rendőrséghez, ha veszélyben érzed magad. Hivatalosan, ne rajtam keresztül. Ha indokolt, kaphatsz védőőrizetet – egy-két rendőrautó a háza előtt. Sokat nem ér persze, ha valakinek komolyabb ártó szándéka van, de … mindenki más is ezt kapja. Hacsak nem golfozik együtt a körzeti kapitánnyal.
- Mi történt, valakinek a tyúkszemére léptél egy jobb sztori után futva? Talán dobd el, van, ami nem ér ennyit – sőt, ennyit igazából semmi se ér. Nem tudom mit remélt. Feltűnik és a segítségem kéri, én pedig majd, mint a hős lovag felajánlom a kardomat? Ez nem így működik, a világ nem ilyen és ami a legfontosabb: én sem. – Nem fogsz tudni sokáig bujkálni, bárki elől is próbálsz. Nem vagy jó benne – dőlök előre, kendőzetlenül őszintén beszélve. – És senki sem tud teljesen eltűnni. Ez nem így működik – rázom meg a fejemet. Ha valakit nagyon megakarnak találni, meg fogják. Efelől van tapasztalatom. Egyik és másik oldalról is. Az ember nem ahhoz van szokva, hogy feladja az életstílusát.
- Van fegyvered? – kérdeztem aztán, előre dőlve. Ha nincs, nem fogok neki adni. Ha tudna lőni, volna fegyvertartási engedélye és ebből következik, hogy fegyvere is. – Ha nincs, szerez egy sokkolót – az a legpraktikusabb, ha valaki nem jártas az önvédelemben. Ha késsel hadonászik az ember és nem ért hozzá, előbb vágja meg magát, mint a támadóját. A sokkolót használni egyszerűbb. – Az ad némi biztonságérzetet. Megoldani viszont egy fegyver sem fogja a gondodat – ahogy semmilyen problémát sem old meg. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a ravasz meghúzásával megoldódik bármi is. Azzal kezdődik el csak az igazi probléma. Semmit se old meg, ha visszalő az ember, mégis ez az ösztönös reakciónk.

Mindig is utáltam az ilyen közhelyes megjegyzéseket, így most sem futottam tőlem más reakcióra, mint egy szemforgatásra. Elharaptam a kikívánkozó szavakat, mind a kettőnknek jobb lesz, ha nem kezdek el máris kötekedni. Már csak azért se, mert én kértem szívességet azzal, hogy idehívtam, és én voltam ráutalva a segítségére, nem pedig fordítva. Valószínűleg, ha nem lettem volna ennyire beszarva, akkor nem fogom vissza magam egy másodpercig sem. Amúgy is, olyan távolságtartónak és befásultnak tűnt, már elsőre leszűrtem mindezt.
- Legalább őszinte vagy… - húztam el a számat, viszont meglepetést nem okozott különösebben a kijelentésével. – Igazán hálás vagyok érte! – lehet, hogy cinikusan hangzott, de igazából tényleg hálás voltam, amiért eljött. Nem lett volna muszáj így tennie, bár azt hiszem, hogy én is megtettem volna érte fordított esetben. Még úgy is, hogy a kapcsolatunk nem ért olyan szép véget, és már nagyon régen találkoztunk utoljára. Attól még sokáig jelentett nekem a világon mindent, és nem én voltam az, aki miatt véget ért. Ő érte el, hogy úgy lássam, ez lesz a legjobb mind a kettőnknek.
- Tényleg?! – csattantam fel egy kicsit jobban, mint szerettem volna. – Mit nem mondasz! Nem is testőrnek akartalak felbérelni, már ne is haragudj, de jó tudni, hogy hagynád, hogy bajom essen. Csak mert te nem vagy testőr… - fújtam egyet kelletlenül az orrom alatt, újra forgatva a szemeimet. Ez egyáltalán nem az a reakció volt, amire számítottam. Elutasításra talán, de nem ilyen keményen. Most komolyan itt tartunk? Hogy felőle akár meg is dögölhetek? Szép kilátások, ha már rá sem lehet számítani, akkor tényleg magamra maradtam az összes szarságommal együtt. Pazar!
- Nekem nincs szükségem védőőrizetre, nekem rád lett volna szükségem, vagy legalábbis a tanácsodra. Mit gondolsz, magamtól nem lenne annyi eszem, hogy a rendőrséghez forduljak, ha tehetném?! – ha volt valami, amit utáltam, az volt, ha hülyének néztek. Nem csak a sztorimat féltettem, hanem azzal se nagyon akartam előállni, hogy megöltem egy embert, és most egy bérgyilkos üldöz, mert a motorosbanda vérdíjat tűzött ki a fejemre. – Ehhez amúgy is kevés lenne a védőőrizet, oda mindig a legbénább járőröket osztják be. – láttam én már olyat, hogy a védőőrizet alatt tettek el valakit láb alól, nem én akartam lenni a rendőrség következő kudarca. Amúgy se nagyon bíztam bennük, kivéve a velem szemben ülőt.
- Több mint két évnyi munkám van benne, Carlos! Nem fogom csak úgy eldobni, erre ne is kérj! – azt meg gondosan kikerültem, hogy kinek léptem a mijére. Egyelőre jobbnak láttam, ha nem megyek bele a részletekbe, mivel nem tűnt túl segítőkésznek amúgy se. – Ugyan! – horkantam fel. – Ha te tudnád, hogy valójában milyen jó vagyok benne… - végül is, évekig éltem beépülve egy kemény bandába. Tényleg olyan tehetségtelen lennék benne? Kötve hiszem! Ezzel azonban szintén nem akartam dicsekedni. Még nem.
- Csak éppen az, akit utánam küldtek, szintén nagyon jó. Megállíthatatlan, kíméletlen. Olyan, akár egy véreb, és fogalmam sincs, hogy mennyi előnyöm van vele szemben. Előbb-utóbb meg fog találni, efelől nincs kétségem. – újra félelem árnya suhant át az arcomon, hiába is próbáltam leplezni. Pontosan tudtam, hogy a fickó mire képes, láttam és hallottam eleget az elmúlt időszakban. Az a típus volt, akit jobb, ha nem haragít magára az ember.
- Sokkolót? Ne nevettess! – valóban felnevettem, de inkább csak kínomban. – Egy sokkoló semmiféle biztonságérzetet nem ad, inkább csak megcirógatja, és jobban felbőszíti az ellenfelet. Tudod, mint a bikákat. – valahogy nem bíztam volna az életem egy olyan micsodára. – De még mindig nagyobb biztonságban érzem magam tőle, bár igazából minden rossznak a fegyver az okozója. – inkább kortyoltam egy nagyot a sörömből, és mélyen elhallgattam, hogy egyébként tényleg van fegyverem, és egész jól is céloztam. Ilyesfajta tudásra azóta tettem szert, hogy szétváltak az útjaink. Közelharc terén sem kellett félteni, de van az a fajta ellenfél, aki ellen minden hatástalan. Az én nyomomban éppen egy ilyen járt, és majdnem magam alá csináltam már a gondolatától is.
- Ezek szerint akkor nem segítesz. Értem. – zártam végül rövidre, levonva a végső konklúziómat a beszélgetésünket követően.

Fáradtan sóhajtottam fel, ahogy hátra dőltem. A heves vérmérsékletet az öcsém örökölte, én mindig is csendesebb voltam, kivártam a megfelelő pillanatot, ha akartam valamit. Ennek pedig az ilyen pillanatokban nagyon hálás tudtam lenni. Csak csendben csóváltam a fejemet, míg végül felnevettem. Halkan, hitetlenkedve.
- Időközben valami harmadik világbeli ország hercegnője is lettél? Nagy lány vagy Reyna, kurvára nem az én dolgom vigyázni rád, ha elbaszol valamit – feleltem kissé ingerülten, ahogy előrébb dőltem, mert nem akartam, hogy ettől legyen hangos az egész hely. – Évek óta nem beszéltünk, ha lelőttek volna szolgálat közben, szart se tudnál róla. Ne légy álszent. Mit érdekeltelek eddig? Nem kerestelek, nem kerestél. Nem tizenhat éves vagyok, hogy egyből ugorjak, csak mert van valami bajod – ráztam a fejemet még mindig hitetlen mosollyal az arcomon. Őszintén nem tudom, hogy mit remélt. Sok minden megváltozott, ahogy én is, és ahogy ő is. Nem a kibaszott Vöröskereszt vagyok.
- Hát, nem úgy tűnik – horkantam fel, még inkább értetlenül nézve rá. – Ez nem egy rohadt film, itt, ha bajod van, akkor nem robbantod fel a fél várost, hanem szólsz a rendőrségnek. Mit hittél, hogy majd fegyvert ragadok és lelövöm, aki neked nem tetszik? A védőőrizet sokkal többet ér, mint egy ember – akkor is, ha az én vagyok. Nem a Die Hard filmekből léptem elő, hogy a kezembe vegyem az igazságszolgáltatást. A világ nem így működik, nem olyan régen ezt újra megtanultam.
- Nem kérlek semmire, de nem látom mi a francért kéne bármit is kockáztatnom két év munkád miatt – csóváltam meg a fejemet, kortyolva a sörből, amit kihoztak. Az ilyen pillanatokban megtudom érteni azokat, akik folyton isznak. Miért hiszi azt a legtöbb nő, hogy a férfi bármire kapható, csak elég kérni? Nem a rosszindulat beszél belőlem, de kicsit sem érdekelt a munkája, amit láthatólag többre értékel, mint az életét. – Ha olyan jó lennél benne, akkor most nem itt lennél.
- És tőlem mit akarsz? Kapjam el? Ez nem így működik – ráztam a fejemet. Ezt pont neki kéne tudnia. – Ha tényleg ennyire rossz a helyzet, besétálsz egy rendőrségre és a jobb járőrökből adnak melléd őrizetet. Ha pedig információt tartasz vissza, add ki és szövetségi őrizetbe kerülsz. Nehéz komolyan venni azt a fenyegetést, ahol egy kurva cikket többre taksálsz, mint a saját életedet – tettem hozzá, csakhogy érzékelje mi is az, ami zavar. Azon kívül, hogy azt hiszi elég pár szó és majd lovagi páncélban caplatok mellette végig, hogy megvédjem. Azt a kort már mindketten kinőttük.
- Látszik, hogy életedben nem sokkoltak még – dörzsölöm meg az arcomat. A sokkoló kifejezetten hatásos volt, önvédelemre tökéletesen használható, a megfelelő feszültségen használva igencsak kellemetlen fájdalmakat tud okozni. Arról nem is beszélve, hogy a fegyveres önvédelem, legyen az kés vagy pisztoly, könnyen elsülhet visszafelé. – Akkor mégis miért hívtál ide? – tettem fel a kérdést már sokadszorra, amit eddig nem volt hajlandó érdemben megválaszolni. Mi olyat tudnék én, amit egy egész rendőrőrs nem tud?
- Fogalmam sincs, hogy miben kéne neked segíteni, mert semmit se mondtál el - én pedig  már kicsit idős vagyok jótékonykodásból mások szarjába keverni magamat. Az, hogy volt közös múltunk, nem jelenti azt, hogy bármit megtennék érte, fenntartások nélkül. – Annyit tudok, hogy a munkáddal kapcsolatos, de ahelyett, hogy hagynád a picsába, te inkább kockáztatod az életedet, mert valami … bérgyilkos, vagy franc tudja, keres téged. Te pedig ahelyett, hogy besétálnál egy rendőrségre, vagy egy szövetségi irodába, idehívtál azzal, hogy segítsek. Bújtassalak? Segítsek átjutni a határon? Mit akarsz, Reyna? – néztem rá kíváncsian. – Meg volt a magunk ideje, vége lett, azóta nem is beszéltünk, mégis mi a francot vártál? Meg van a magam élete, a magam baja, nem fogom jótékonykodásból másét is a nyakamba venni. Megadhatom pár rendőr, vagy ügynök számát, de ők se tudnak segíteni, ha nem mondod el nekik, hogy miért kéne. Nem magánhadsereg vagyok, és végképp nem szuperhős, hogy én oldjam meg a gondodat. Ha bajban vagy, és nem tehetsz róla, akkor nincs mitől félned. Ha tehetsz róla, akkor döntsd el, hogy mi a fontosabb. A világ szabályok szerint működik, ha megszegsz egyet, következményei vannak. Ha nem fogadod őket el, nem értem miben akarod, hogy segítsek – tártam szét a kezemet, hátra dőlve újfent, hátha végre előadja, hogy mi a baja és mi miatt hívott ide. Vagy kisétál és keres mást, mi pedig valószínűleg majd sose látjuk egymást újra, ahogy ezelőtt se találkoztunk. Sajnálom, hogy bajban van, de nem érzem úgy, hogy lenne bármi okom azt csak úgy a sajátomnak érezni.

- Hát persze! – hagytam rá, és inkább a hercegnős megjegyzését szó nélkül hagytam. Nagyon kezdtem úgy érezni, hogy hiba volt többet belegondolnom kettőnkbe, mint ami a valóság volt. Úgy látszik, azok az idők régebben elmúltak, mint én azt gondoltam volna. Nem mondhatnám, hogy jól esett, vagy könnyen érintett, de együtt kellett élnem ezzel. Az emberek változnak, ahogyan az érzéseik is. Csak én hittem, hogy annak idején jó páros voltunk, vagy az emlékek szépültek meg. Talán valami olyanra gondoltam, ami soha nem is létezett igazán.
- Te vagy az, akit nem érdekel a másik, ezt azért ne keverjük össze! – szögeztem le, mert hogyan felejtettem volna el? Hiszen most is megtaláltam, és azt hittem voltunk olyan viszonyban, hogy egy kis segítséget elvárhassak tőle. Tévedtem, és csak az időmet fecséreltem. – Nem is ezt vártam, csak… - megvontam végül a vállaimat. – Igazából fogalmam sincs, hogy mit vártam. Bajban vagyok, és te jutottál először eszembe, akihez merek fordulni. Hiba volt, belátom. – zártam le végül a következtetéseimmel együtt. Nem gondoltam, hogy ilyen csúnyán váltunk el.
- Dehogy! Jézusom, teljesen félreérted az egészet. – ráztam lemondóan a fejemet. Úgy látszik, hogy lassan már nem is egy nyelvet beszélünk, és ez valahol aggasztott, valahol megrémített, és valahol kiábrándított teljesen. Már csak legszívesebben felálltam volna, hogy elhúzzak innen. – Nekem nem védőőrizetre lett volna szükségem, csak rád. Valakire, akiben megbízok. Megbíztam… - összeszorítottam egy pillanatra a szemhéjaimat, majd fáradtan megdörzsöltem őket és sóhajtottam egyet. Régóta nem alszom normálisan.
- Tudod mit?! Semmit ne kockáztass, még véletlenül se! – nagyot húztam a sörömből, úgy néztem a számomra már ismeretlenné vált férfira. Mintha nem is ugyanaz lett volna, akivel annak idején külön váltak az útjaink. Álom lett volna az egész kapcsolat? A sok szar, amit miatta átvészeltem, és mellette voltam, támogattam? Lehet.
- Van, ami nem változik… - futólag rámosolyogtam, amikor azt mondta, hogy többre tartom a sztorimat, mint az életemet. Nem teljesen volt mostanra igaz, csak részben. – Semmit nem akarok már, Carlos. Talán pont ennyi kellett, hogy erre rájöjjek. – meg arra is, hogy tényleg csak magamra számíthatok, ha már megcsináltam ezt a remek kis helyzetet. Bárcsak minden másképp lenne, de nincs. – Azért, mert hittem valamiben, ami már rég nincs. Azért hívtalak ide, meg mert azt hittem te vagy az egyetlen, akihez fordulhatok, mert bíztam benned. – ismételtem el újra, mert nekem ez evidens volt, de úgy tűnt számára korántsem. Nem vagyunk egyformák.
- Rendben, Carlos! Törődj csak a magad bajával, te rend éber őre! – mosolyodtam el szomorkásan, megemelve megadóan mind a két kezemet. Ezzel is jeleztem, hogy most adtam fel végleg. – Tudom, hogy következményei vannak, a francba is! – bukott ki belőlem türelmetlenül, és mielőtt további szitkozódásba kezdtem volna, gyorsan újabban húztam az üvegből. Még maradt az alján pár kortynyi, de nem terveztem elfogyasztani. Le kellett lépnem, minél előbb, mert az idő volt az, amiből nekem nem volt túl sok. Kár volt a további szócséplés, beláttam.
- Kösz, hogy a történtek ellenére is eljöttél, Carlos! Felejtsd el, amit beszéltünk, majd megoldom egyedül, ahogy tudom. – biztosítottam róla, továbbra is mosolyogva. A nyugodtság csak álca volt, belül legszívesebben ordítottam volna kínomban, ki akartam szaladni a kocsmából, sőt, az egész világból is. Bárcsak képes lettem volna rá, de jelenleg csak az előbbit tudtam megtenni.
- Most megyek! Sajnálom, hogy raboltam az idődet, és remélem a következő találkozásunk nem akkor lesz, amikor a hullaházba hívnak, hogy azonosíts. Védd tovább azokat, akiket érdemesnek tartasz rá! – azzal felálltam, kicsusszantam a bokszból, és csak egy pillanatra néztem rá vissza a vállam felett, mielőtt felvettem volna a kapucnit. Már csak a bérelt lakásom biztonságot adó falai között akartam lenni. Legalábbis az illúziót megadták, a többi pedig mára nem számított. Elbuktam, megint, a helyzet pedig egyre kilátástalanabbnak tűnt. Most már tényleg féltem, életemben talán először, és magamra maradtam vele.