A West-tel való első beszélgetésem után szinte egyből kapcsolatba léptem Rafával. Bár azt ígértem, hogy összehozom őt West-tel, végül nyert a paranoia, amiről már az elején is szóltam neki. Egyáltalán nem olyan biztos, hogy szóba akar majd vele állni. Az informátorok többsége így működik. Csak azzal dolgozik, aki beszervezte, nem véletlen, hogy a többségük felszívódik, mikor átadásra kerülnek egy nyomozó korai halála, vagy épp nyugdíjazása miatt. A kettő sajnos sokszor épp ugyanazt is jelentheti. Én mindig úgy gondoltam, hogy aki az informátorainak az adatait a rendőrségi archívumra bízza, lényegében megöleti az emberét. Rafa nem volt ostoba, nem bízott bennem teljesen. Csak jobban, mint más rendőrökben. West szerencsére elintézte valahogy a lányának azt a gyakornoki helyet valamelyik tévénél. Vagy piszok nagy szerencséje van. Akárhogy is, de Rafa végül belement, hogy a fülünk és szemünk legyen. Azzal a kitétellel, hogy csak velem kommunikál. Tudta, hogy már nem vagyok nyomozó, így azt is, hogy nem kérhetek túl sokat, hiszen nem tudnám ellensúlyozni. Westet pedig nem ismerte, így az ő ígéretei nem hatották volna meg. Az üzenet meglehetősen egyszerű volt, amit Westnek küldtem, csak egy cím. A kikötő közelében lévő régi gyárépület volt ott, ami papíron már lassan húsz éve lehet elhagyatott. Ha jól rémlik, akkor valami baleset miatt zárhatott be a hely, aztán túladtak rajta és végül kézről kézre járva így végezte. - Kávét? – kínáltam Westet az autó oldalának dőlve, mikor feltűnt a kapu előtt. Megszokás, általában kettőt veszek, és csak már az autóban jutott eszembe, hogy Weiss-szel csak órák múlva fogok találkozni. Jobbnak láttam a kora reggeli órát, mint a késő éjszakait, hogy megnézzük a helyet. – Körbe jártam, nem figyelik. De van egy olyan érzésem, hogy a rendőrök igen – kiittam a maradék kávémat, mielőtt folytattam volna – Az ilyen raktárakat nem hagyják csak úgy védelem nélkül, túl értékesek. Ők feltűnőek lennének erre egyébként, de van egy kapitányság a közelben. Szerintem fizetnek néhány járőrnek, hogy pár óránként nézzenek el erre, hogy minden rendben van-e – vonom meg a vállamat. Nem gyanúsítgatok, de nem lepne meg, ha közel járnék az igazsághoz. És csak remélni tudom, hogy valóban mindössze néhány járőrről van szó, és nem felülről kapják erre az utasításokat. – Úgy… fél órája autóztak el erre, az egyik be is ment, majd úgy tíz perc múlva kijött. Szóval legrosszabb esetben is egy-két óránk kell legyen a következő látogatásig. Mehetünk? – ha nem volt ellenvetése, akkor kicsit kijjebb húzta a rozsdaette kaput, hogy West átférjen, majd átbújva a lánc alatt követtem én is. Már önmagában az is jó kérdés volt, hogy mit keresett egy ilyen jó állapotú lánc egy ilyen régi, rozsda ette kapun. - Az emberem szerint itt vannak a fegyverek, a drogárút pedig holnap este rakodják le, akkor lesz a csere. Viszont, hallott egy harmadik félről is. Oroszok. Szerinte közvetítenek a két fél között – nem folytattam egyből, hagyva, hogy West megeméssze a hallottakat. Ha jól rémlik, akinek múltkor a heroin kellett, azt is az oroszok akarták megölni. – Biztosan rendben vagy? Elég szarul nézel ki. Nem alszik a gyerek? – kérdeztem, kissé eltérve a tárgytól, mikor elértük az épület bejáratát. Megpróbáltam a nagy fémajtót elhúzni, de persze nem engedett. Egy elhagyatott, használaton kívül gyárépületben ritkán zárnak be maguk után. – Hallott a mumusodról. Nem tud ugyan szerbül, de majdnem biztos benne, hogy hallotta Ivanov nevét, és nem úgy beszéltek róla, mintha szívlelnék. Lehetséges, hogy Ivanov a balkániak kárára dolgozik az oroszokkal? Ha egyik etető kézből a másikba szarik, akkor ő is a tűzzel játszik – de ez persze mind feltételezés volt, és West erről az ügyről egyébként is sokkal többet tudott, mint én, így inkább készültem hallgatni, amit mond. Közben pedig sikerült úgy hatvan méterrel odébb találnom egy törött ablakot, amin befértünk. Elfedték újságpapírokkal, de belökdöstem őket, és intettem a fejemmel Westnek, hogy menjen ő először. – Odaadtam neki Ivanov személyleírását, felismerte. Azt mondta, hogy rémlik neki, mintha látta volna már korábban is. Talán a szerbek a kartelltől kapott droggal fizették ki. Vagy a pénzből, amit azon keresnek. Szerinte Ivanov meg is ölte az egyik társát. Pár hónapja volt valami gikszer a határon való átcsempészéskor, azóta nem látták a férfit, aki intézte a dolgot. Lehet, hogy felügyelte az üzletet? Ivanov bérgyilkos, nem? Ez nem illene rá – gondolkodtam hangosan, West után mászva be az ablakon. Úgy fél méterre van a padló, így könnyedén érek földet, és felegyenesedve egyből látom, hogy a hely nem olyan elhagyatott, amennyire szeretnék, hogy annak tűnjön. A sorokban egymásra pakolt dobozok, és hordók eléggé sokat látottnak tűntek, de közel sem annyira, mintha húsz éve rájuk se néztek volna. - De az országban van, West. Rafa látta őt úgy másfél hete – miközben ezt mondtam, közelebb léptem az egyik lepakolt faládához, majd leguggolva mellé toltam le róla a fedelet. Szalmával bélelték ki, benne pedig úgy tűnt, hogy műanyag játékok vannak. Ahogy azonban beletúrtam, hamarabb éreztem meg a láda alját, mint kellett volna. – Segíts egy kicsit. Húzd jobbról – mutattam neki, majd balról elkezdtem felfelé húzni a ládában lévő rekeszt, kis erőlködést követően pedig sikerült is kiszedni. Alatta pedig ott volt, ami nekünk kellett. - Ha minden ládában ennyi van, akkor… szarban vagyunk. Két hete megölték azt a négy rendőrt járőrözés közben Crown Heights-ben. Akikre az autójukban ülve nyitottak tüzet. Egy kisebb összeget tennék rá, hogy azok a fegyverek, valamelyik előző ilyen szállítmányból voltak – mondtam Westre pillantva, ahogy felegyenesedtem, majd körbe néztem. Nem láttam senkit, mégis olyan érzés kerített hatalmába, mintha figyelne minket valaki. Vagy csak a kitudja mennyi fegyver miatt volt olyan érzésem, mintha bármikor golyót kaphatnánk.
Évek óta képtelen vagyok néhány, maximum négy óránál többet aludni egyhuzamban. Amikor járta pszichológushoz (mivel kötelezett rá a rendőrség), folyamatosan azzal csesztetett, hogy kellően ki kell aludnom magam, mert az elégtelen alvás okozta frusztráció sokkal nehezebbé teszi az alkohollal szembeni küzdelmet, de arról nem én tehetek, ha a szemem egyszerűen kipattan, és hiába csukom le, utána fél óráig is bámulhatom belülről a szemhéjamat, akkor sem fogok tudni visszaaludni. Az néha segíteni szokott, ha felkelek és csinálok valamit egy-egy órán át; általában tévét kapcsoltam és bámultam, akármit is adtak hajnalban. (Hadd ne mondjam, rendszerint nem a legminőségibb adásokat tolták a hajnali 1-5 közötti műsorsávba.) Most viszont nem mertem visszaaludni. Az alvásom talán nem a legkielégítőbb, de az elején olyan vagyok, mint egy döglött hal a vízparton, atomtámadás is jöhetne, nem kelek fel rá. Márpedig most elvileg azért aludtam Liliáéknál (és basztam szét a derekam a kanapén napokig), hogy segítsek. Megígértem neki, hogy segíteni fogok. A szülés után talán nem sok hasznom volt, de most, hogy Miles már formulát kap, és nem is olyan apró kis vörös pukli, én is fel tudok kelni hozzá éjjel. Mivel Lilia nem arra készülve vette ezt a házat, hogy egy harmadik gyerek is lesz, így nem volt külön gyerekszoba, egyelőre minden holmi megosztva hánykódott a nappaliban és Lilia hálójában. A kiságy utóbbiban kapott helyet, bár Charlie nagyon lelkesen felajánlotta, hogy aludhat az ő ágyában, majd vigyáz rá. Ha ezzel az ajánlatával nem is éltünk, az tény, hogy Miles ritkán sírt, ha viszont igen, akkor nagyon és kitartóan. Hiába próbáltam a lehető legtöbbször én érni oda hozzá, addigra Lilia már felkelt, a szemei alatti karikák pedig egyre nagyobbak lettek. Charlie azon ajánlatára, hogy míg a nyári szünet miatt úgyse kell iskolába mennie, néhányszor engedi az anyját aludni a szobájában (ami a legtávolabb volt a főhálótól) már sokkal befogadóbb fülekre talált. Így kerültem végül vele együtt a nagy háló ágyába, a plafont bámulva és a babasírásra várva, mikor megszólalt a telefonom üzenetjelző pittyegése. Charlie úgy horkolt, hogy egy mormotával látszott versenyezni – lehet, hogy meg kéne nézetni a manduláját –, úgyhogy óvatosan leemeltem magamról a lábát, amit a gyomromon át próbált a vesémbe ágyazni, és az éjjeliszekrényen lévő telefon után nyúltam. Némi gondolkodás után azt írtam vissza Carlosnak, hogy két órán belül ott leszek. Szívesen indultam volna rögtön, de nem akartam felébreszteni Liliát, hamarosan pedig úgyis fel kell majd kelnie. Elég sokat nyüglődik azzal, hogy fáj a melle, ha nem szoptat eleget. Nem azt mondom, hogy kezdett elmúlni a varázs, az megtörténhetett volna az első kettőnél is, de nem emlékszem, hogy náluk akármelyikünk akár csak fele ennyire nyűgös lett volna. – Egy bödönnel – morgom, miközben átveszem tőle a papírpoharat. Ittam már egyet ott- Liliánál, mielőtt eljöttem volna, de tegnapi volt, annak pedig már sosem olyan az ütése. – Szóval, mi a helyzet? Az üzenete nem volt túl sokat mondó, de nyilván nem is fogja megosztani mindezt olyan helyen, ahol bárki más könnyen hozzáférhet. Carloshoz hasonlóan az autónak dőlök és a dokkokból ki-be járkáló távolabbi teherhajókat bámulom az East Riveren, míg felvázolja, miért is vagyok itt. Épp itt volt az ideje annak, hogy az informátora – akinek a lányát bejuttattam gyakornoknak egy talk show-hoz, ahol még pár éve meg kellett jelennem, és undorító mennyiségben kellett most hízelegnem – végre valami hasznossal is előrukkoljon. Mióta Zofiának megszereztük, amit kellett, nem igazán léptünk előre. Mintha Ivanov is téli álmot aludt volna, aztán tavasszal meglátta az árnyékát és visszabújt. – Tehát mit mondasz, hogy ez az egyik titkos fegyverraktáruk a csempészett árukhoz, és a helyi rendőrség még biztiboyt is játszik mellettük? Remek. A Jefe zabálni fogja ezt a jelentést – jelentem ki küönösebb lelkesedés nélkül a kávéba kortyolva. Nyilván nem mostanában kap jelentést… Bármiről. Tudja, hogy valamit csinálunk Carlosszal, próbált már haloványan utalni rá, hogy ha bármi illegálisba keveredünk, nem fogja védeni a seggünket. A Te mázlid sem kifogyhatatlan, West! Mintha nem tudnám. Túl sokszor rántottak már ki kutyaszorítóból látszólag ok nélkül, csak a körülmények szerencsés alakulása miatt. Csoda, hogy eddig még nem csapott pofán a karma. Annyira. – Biztos vagy benne, hogy pár óránként néznek csak erre? – Nem Carlos dedukciós képességeit kérdőjelezem meg, alighanem igaza van, és valahol egészen ésszerű és elegáns megoldás az, ha a járőröket fizetik le az extra protekcióért. Elnézve, mennyi egy átlag járőr fizetése, és az mire elég ebben a csillagászati árakkal kalkuláló városban, nem nehéz szükség végett korrupcióra fogni őket. Kiiszom a kávém maradékát és az autó tetejére rakom az üres poharat; majd kidobom, ha végeztünk. És ha addig nem fújja le a szél. – Mehetünk. – Az elmúlt hetek kanapézása elkezd kijönni rajtam, ahogy a hajolás érezhetően nem tetszik a derekamnak de még az ízületeimnek se, ahogy átbújok a lánc alatt. – Lehet, hogy hoznod kellett volna a társadat. Öregek vagyunk már besurranó tolvajnak – jegyzem meg, csak félig viccelve. Az oroszokkal mindig csak a baj van; alapvetően nem szerettem a kulturális sztereotipizálást, de ahányszor sodort egy Igort vagy Svetlanát az utamba a szél, egyik se volt százas. Az, hogy itt is felütik a fejüket inkább csak a teóriát erősíti meg, nem pedig meglep. – Újabban elég sokat közösködnek másokkal, hígul a piac… Aztán egyszer majd jön a nagy tequila-vodka leszámolás. Nem hiszem, hogy ennek lehetne jó vége. – Nem arról van szó, hogy feltétlen tisztán szeretném tartani az etnikai csoportokat, mint önjelölt árja, de ritkán sül ki jó abból, ha két, önmagát mindenki másnál nagyobbra tartó társaság megpróbál kijönni egymással. Rövid távon talán működhet, de a szög előbb-utóbb mindig kijön a zsákból. Aztán pedig az AK-47esek is. – A gyerek alszik, csak én nem. De kösz a bókot. – Nehéz úgy megmaradni a józanság útján, hogy jobbról-balról ilyesmit hall az ember, bántja az egót. (Csak viccelek. Nem nehéz megmaradni rajta, hanem szenvedés, és semmi köze a külsőmhöz.) Ahhoz képest, hogy képtelen voltam otthon aludni, most nem sok másra vágyom, még úgy sem, hogy Ivanov neve felmerül. Túl sokszor merült már fel túl sok helyen ahhoz, hogy mindegyikre ugorjak és azt gondoljam, na, ez lesz az, ahol megcsípem. A vége ugyanúgy mindig csalódás, én csak mérges leszek, és megpróbálom… Valahogy elfelejteni. Eddig talán megengedhettem magamnak a felejtést, de most már ott volt Miles, és az egy darab ígéretem, amit életemben először be kéne tartanom. Ennek ellenére figyelmesen hallgatom végig Carlos mondanivalóját. A tény, hogy a fickótól szerzett információk szerint Ivanov bizonyítottan közösködik velük… Nem tetszik. És még mindig semminek sincs értelme. Miért ölte volna meg azt az orosz pasast, akik a legnagyobb munkaadójának dolgozott és ment volna át a balkániakhoz… főleg akkor, ha közben ők is az oroszokkal dolgoznak? Egyértelmű, hogy fontos darabok hiányoznak a történtekből. Nem tudom, ittam-e elég kávét ahhoz, hogy ha találunk is valamit, be is tudjam illeszteni a helyére. Vagy hogy beférjek ezen az ablakon. – Látszólag semmi sem illik rá abból, amit újabban tesz. Eleve az, hogy itt maradt a városban, de legalábbis elég közel, hogy meg tudjon jelenni… Neked nem az lenne az első dolgod, hogy jegyet veszel Thaiföldre és vissza sem nézel? Valaminek lenni kell, ami ide köti, de fogalmam sincs, mi lehet az. Talán köze van az itteniekhez. Talán el akar még varrni pár szálat… – Akárhogy is, nem hiszem, hogy túl sok jó fog kisülni belőle számunkra. – Ivanovot eleve azért bérelték fel annak idején Mensch mellé, akinek nagyobb és közvetlenebb kötődése volt az ügyekhez, hogy ha megtették, amit kellett, kiiktassa őt. Ezért menekült el a kibaszott Texasig, nem előlem. Ha a felbérlőinek egyszer bejött ez az ötlet, nem zárnám ki, hogy újra hasonlóval próbálkoznak. Miért változtassanak valamin, ami működik? Lehet, hogy a Solntsevskayának is köze volt hozzá, azért ölte meg Timofeit. Ez persze csak találgatás, nem készpénz, de ha nem próbáljuk megfejteni a motivációját, akár tévesen is, soha nem lépünk előre. Ha nem tudod megtalálni a helyes utat, legalább próbáld meg kizárni a rosszat. A helyiség a rendőrségi raktárhelyiségre emlékeztet, ahol a különböző elkobzott tárgyakat tartjuk, még a szag is egészen hasonló, ami nem túl sok jót mond el az őrsről. Míg Carlos a ládával bajlódik, én a betört ablakon át kémlelem a környéket, míg nem kellek én is. Nem tudom, hogy örüljek annak, amit látunk. Tény, legalább nem hiába vagyunk itt, de Carlosnak igaza van. Szarban vagyunk. Fáradtan gyűröm össze az arcomat, végigfuttatva a tekintetem a ládákon. – Szóval az embered szerint holnap biztosan itt lesznek? A cserekor. Akkor kellene tetten érnünk őket egy kommandós csapattal, a picsába, még a drogügyeseknek is szólhatnánk. Ha viszont igazad van a rendőrökkel kapcsolatban, ők fülest adhatnak nekik. – És amint megneszelik akárcsak a lehetőségét is egy razziának, az egészet sztornózzák és hónapokig megválogatják majd, kiben bíznak. Carlos informátora nem lesz túl hasznos. Jobb híján leülök az egyik fel nem nyitott ládára a földön és rágyújtok. Amennyi por és kosz van már így is a padlón, nem fog feltűnni senkinek a hamu ha kicsit szétrugdosom és nem leszek elég hülye itt eldobni a csikket. – Ha a szerbek utálják, az oroszok pedig alighanem szintén, mivel megölte az egyik fejes rokonát… Akkor kihez mehet? A mexikóiakhoz? – Alighanem. Nem láttam más lehetőséget. A kérdés, hogy hajlandóak-e a mexikóiak ennyit kockáztatni, ha egyszer közben elvileg együttműködnek az oroszokkal. Nem mondanám, hogy túl nagy betyárbecsület működhet náluk, főleg, ha megfelelő összegek kerülnek szóba és elég jelentős esélyt látnak arra, hogy ki tudják túrni a másikat egyik vagy másik területről. A mexikóiak pedig elég erőteljesen igyekeznek terjeszkedni. Ennek mindig megvan az ára. – Szerinted miért lőtték le őket? A rendőröket. Ez nem a Bronx, és már ott sem divat ok nélkül lelőni őket. Ha épp egy utcai harc közepébe kerülnek, talán, de csak úgy? Kell, hogy legyen valami oka. Tudsz róla valamit? A járőrök között jobban terjednek az efféle szóbeszédek, mint nálunk.
Régen sokszor megkaptam Lunától és Raúltól egyaránt, hogy folyton csak halmozom a munkát, mintha direkt nem akarnék velük találkozni. Részben igazuk is volt. Szerettem a munkámat kifogásként használni, tudva, hogy ennél jobbat keresve se lehet találni. Nem én tehetek róla és fontos. Ezzel a kettővel lényegében bármikor kitudtam magam húzni a dolgok alól. Sokszor gondolkodtam ezen, hogy mi baj lehet velem, amiért szívesebben nyomorgok egy rohadt autóban fél napot, csakhogy lőjek pár képet a benzinkútról kisétáló gyanús alakokról, minthogy velük legyek és a kölykökkel. Arra jutottam, hogy az idill nem való mindenkinek. Kényelmetlen is lehet, mint a kinőt zakó, ami, ha az ember erőlködik, szétszakad. West is kissé ilyennek tűnt. Nem folytam bele a magánéletébe, semmi közöm nem volt hozzá, de valahol megnyugtató volt a tudat, hogy úgy tűnt, mintha valóban kevesebbet dolgozna. Vagy csak én jártam kevesebbet az irodája felé, kitudja. De szántam én is időt a … családra. Hallgattam Tonira és felhívtam Lunát, bár csak az üzenetrögzítőt értem el. Szerencsére, fogalmam sincsen, hogy mit mondtam volna egyébként, így ennyi idő után. Végül csak a gyerekekről érdeklődtem úgy fél percben. A nevemet is csak a végén mondtam el, miután rájöttem, hogy ennyi idő után talán fel se ismerné az üzenetrögzítőről hallgatva. ‑ Valószínűbb, minthogy komolyabb őrizet nélkül itt hagyják a cuccukat. Nem is különösebben drága megoldás – vonom meg a vállam. A legtöbb rendőrt legalább egyszer megpróbálják ilyen-olyan módon megkenni. Engem több alkalommal is próbáltak, de egyszer sem fogadtam el. Nem mondom, hogy ne futott volna át a gondolat az agyamon, de az a pénz, ami komolyan fontolóra vetetné velem a dolgot, sokszorosan a szokásos tarifa. Sajnos nem kell túl sokat kínálni, hogy egy átlag rendőr rábólintson a dologra. – Nem – rázom meg a fejemet a kérdésre. – De a járőröknek dolgozniuk is kell, mindegyikük pedig csak nincs benne. Akik igen, úgy cserélhetik a műszakokat, hogy pár óránként rátudjanak nézni. Ők se lehetnek annyira mélyen beavatva, ha van egy kis eszük, tudni se akarnak róla – találgatok jobb híján. Arra próbálok építeni, amit én is tapasztaltam, amíg az ilyen alakokkal éltem lényegében együtt. Időnként elég nehéz volt nem bevernem egy-kér rendőr képét, akiket lefizettek, főképp, ha nekem kellett az egészet intéznem. ‑ A végén még nélkülözhetetlennek hinné magát, aztán meg valami szuperhősnek. Így is Batmanes alsónadrágot hord – aki egy pillanatra megáll, hogy lássa Weisst, igazából rögtön leveszi ezt. A homlokára van szinte írva. Én tartottam magam, még csak meg se mosolyogtam. Ellenben az öltözőben lévő többi rendőrrel. Weiss rákérdezett, hogy ők mit hordanak, de jobb lett volna, ha nem teszi. Fél napig hallgathattam az előadását a higiénikus öltözködésről. Csak egyetérteni tudtam Weiss-szel. Azok alapján, amit annak idején láttam a latinó bandáknál, a legkevésbé sem természetes, hogy kívülállókkal üzletelnek. A bevett módszer általában az, hogy rasszon belül marad az üzlet, és ott is elég csúnya dolgok történnek. Én sem igazán akarok belegondolni abba, hogy mi lesz, ha valamelyik félnek elborul az agya. ‑ Majd a sírban – vontam meg a vállamat mosolyogva. Anno sokat mondogattam ezt, mikor a család, vagy a munkatársak nyaggattak. Eddig tartott, mire egy nagyjából egészséges időkeretet tudtam kialakítani, amit a munkámra szántam. Addig tényleg szinte egész nap dolgoztam, kialvatlan voltam és frusztrált. Nem tudom, hogy a kor teszi-e, vagy csak kezdek belefásulni az egészbe. ‑ Csak hipotetikusan. Arra gondoltál már, hogy te vagy az oka? – pillantottam Westre. Távol álljon tőlem, hogy az egóját akarjam fényezni, de biztosan eljátszott már ezzel a gondolattal is. – Amiért itt van még. Tudom, bérgyilkos, nem pedig valami figyelemhajhász sorozatgyilkos, de ha nem teljesen hülye, akkor sejti, hogy próbálkozol. Talán van rendőrségi kontaktja is, közel az IU-hoz. Talán … úgy érzi, hogy innen jobban tudja kontrollálni a dolgokat, mint egy földrésszel arrébb. Ha így van, valamit jól csinálhatsz – vonom meg a vállamat. Őszintén szólva, nem tudom, hogy egy Ivanov kaliberű bűnözőnek mennyit számít egy olyan ellenség, mint West, vagy akármelyik másik rendőr. Képzett gyilkos, valószínűleg megtalálná a módját annak, hogy könnyen eltegyen láb alól akármelyikünket. Nem akarom túldimenzionálni a szerepét Westnek, de mégiscsak bekerült a hírekbe a kis bosszú hadjáratával. Ivanovnak pedig néznie kell a híreket. Talán West némileg felkeltette a figyelmét. ‑ Ezt mondta – bólintottam. – Talán elég lenne csak felvenni valahogy. Nem hivatalos ügyben vagyunk itt, ha csak a kapitánynak nincs egy nagyon jó bíró barátja, akkor nem igazán fogunk olyat találni, aki szentesíti az akciót, mert a bíróságon egy közepes ügyvéd is a joghatóság hiányával dobálózhat majd, hiába a tettenérés. Plusz, az informátorom is bajba kerülhet, mert könnyen összerakják majd, hogy valaki köpött – nem féltem őt annyira, elvégre eddig is túlélt, de nem szívesen hoznám ilyen helyzetbe, ha el is lehet kerülni. Ráadásul, egy ilyen akció után óvatosabbak lesznek, az pedig nekünk annyit jelent, hogy megint visszaesünk a start vonalra. ‑ Nem olyan elvetemült ötlet. Van pénzük, Ivanovnak pedig az kell, nem? Talán őt használják fel, hogy belülről gyengítse az oroszokat, és cassus bellit szolgáltasson majd. Ebből az egészből ő is csak a mexikóiak által jöhet már ki jól – találgatok, a tarkómat masszírozva fel-alá járkálva West előtt. – Termékbemutató? Néhány utcai suhanc használta a fegyvereket, ha ilyenek kapnak a kezükbe ekkora tűzerőt, abból ez lesz. Bevettek valamit és megakarták mutatni mekkora királyok – sajnos ez nem olyan ritka eset, már akkor is voltak ilyenek, mikor fedett nyomozóként dolgoztam. Tepernek, hogy észre vegyék őket, hamar akarnak nagyot szakítani és vagy nem tudnak, vagy nem akarnak előre gondolkodni. Akármit csinálnak, csak szóljon nagyot. ‑ Azt mondják, hogy az egyik rendőrnek volt dolga arrafelé néhány mexikóival. Valami igazoltatás során kést rántottak és ő meg lelőtte az egyiket. Felépül, de fél tüdővel él tovább. Talán valamiféle válasz volt ez a kölyök haverjaitól, személyes dolog. De akkor se túl biztató, hogy gyerekeket fegyvereznek fel, akik játsszák a gengsztert. – ha jól emlékszem, akkor alig lehetett idősebb az egyik kölyök, mint West idősebb gyereke. ‑ Utánakérdeztem a rendőröknek, van egy ismerősöm az ügyészségnél, ő mutatta meg az aktákat. Az idősebbik, Faber, volt ellene eljárás is bizonyítékhamisítás miatt. Az ügyben egy mexikói díler volt a gyanúsított, így tisztázódott. Az az összeakaszkodás akár véletlen is lehetett, ami kapóra jött, de szerintem benne van, hogy Faber lepaktált a környékbeliekkel. Talán több pénzt akart, megzsarolta őket, az is lehet, hogy ő volt a hatalmi pozícióban. Nem az első rendőr lenne, aki védelmi pénzt szed. Ha így van, az, hogy szitává lőtték fényes nappal a rendőr autójában a kollégáival, egy elég hatásos üzenet – meséltem Westnek, ezúttal már egy helyben állva. – Ilyen csúzlikat csak akkor kérsz, ha használni is akarod őket. Kitudja, hogy hány ilyen futott már be, és kiknek osztották szét. Talán tényleg nem ártana csak figyelni azt, hogy merre osztják el. De ahhoz is több ember kell – jóval több, mint West, Weiss és én. Arról nem is beszélve, hogy ez már nem csak munka melletti ”hobbi” lenne, tehát feltűnne a kapitánynak is. Talán itt az ideje hivatalos útra terelni a dolgot. Ha máshogy nem is, hát lokálisan.
Hogy eszembe jutott-e már, vajon Ivanov nem-e miattam maradt itt? – Eszembe. De elég gyorsan elég idióta ötletnek tűnt, és nem kicsit nárcisztikusnak – vonom meg a vállam. Ez nem Batman és Joker, ahol a „főgonosznak” van valamiféle mentális fixációja a rend denevérfülű őrével szemben, és a saját épségét is kockáztatja, hogy alá durrantson egyet. Nem mondom, ha mindez nem tíz-tizenöt évvel ezelőtt történik, akkor ne jutott volna eszembe, de így? Túl jól tudom, mennyire teljesen mindegy, hogy élek e vagy sem ahhoz, hogy ehhez kössem Ivanov ittlétét. – És amúgy is, szerinted az NYPD fizetné nekem, hogy utána menjek mondjuk Thaiföldre…? Még a nyugdíjalapomat se nagyon akarják finanszírozni. A helyében én lennék a legkevésbé ijesztő személy, akitől tartanék. Bár ő sem mai gyerek. Nincs kizárva, hogy a világ mégsem annyira tágas a számára, ha gyakran öli meg a saját felbérlőit. – Ha a tucatnyi Interpol körözést vesszük csak figyelembe, az is rengeteg ellenséget indikálhat. Ahol megjelent, ott kaotikus helyszíneket hagyott maga mögött; és mégis semmi olyat, amivel el tudták volna kapni. Igazi kaméleon a pasas. Nem zárnám ki azt se, hogy volt néhány műtétje. – Lehet, hogy megpróbál az orrunk előtt elbújni. Megint – mondom végül. Nem hiszem azt, hogy érteném a gondolkodásmódját, de van abban ráció, amit mond. Ez lényegében mégiscsak otthoni terep számára. – Ha sikerült volna elhitetnie az oroszokkal, hogy nem ő ölte meg Timofeit, nem lenne nehéz bujkálnia. Biztos vannak, akik még így is segítenének neki. De biztos érzi, hogy szorul a nyaka körül a hurok, és nem hiszem, hogy sokáig marad már. – Bár azt is tudhatja, hogy amíg Ő nem tesz valamit, addig Mi úgyse fogunk a nyomába érni. Ez már az a kellemetlen helyzet, ahol csak várjuk, hogy előkerüljön valami; de az is tény, hogy az ember nem maradhat örökre tétlen, főleg, ha a rendőrségen kívül az orosz meg az ukrán maffia is keresi. – A kapitánynak nagyon sok nagyon jó bíró barátja van. Csak már nem szívesen mutat be nekik engem. Hajlamos vagyok aztán karácsony este megjelenni náluk egy végzés miatt – ismerem el, nem mutatva különösebb jelét annak, hogy ez sértene. Mondjuk a dolgomat megnehezíti, nem kerül nekik olyan sokba az az aláírás. – A drogügyesek azért még eljárhatnának. Azt hiszem, hogy az egyik egységük pont ezen a környéken nyomoz valami csempészbanda után. De nem sok kedvem van ezüsttálcán nyújtani nekik a lehetőséget. – A nagy rendőri összetartás, amiről a hírekben szólnak, legfeljebb akkor él, ha külsős személyről van szó. Belülről pont olyan gyilkos hierarchikus versenyszféra ez, mint akármelyik multinacionális vállalaté. – Az informátorod kihagytam a számításból. Bocs, tényleg fáradt vagyok már ilyeneken gondolkozni. – Vagy öreg, bár Carlos hivatalosan ver rám pár évet. – Milyen gyorsan tud az informátorod nyom nélkül eltűnni? – kérdezem aztán. – Ha most el is napoljuk az igazi akciót, nem szívesen nézném végig, ahogy az orrunk alól viszik ki ezeket a fegyvereket az utcára. Miután megszereztük, ami nekünk kell, muszáj leszünk szólni valakinek, akinek nálunk nagyobb joghatósága van errefelé. Nem most lesz, de jobb lenne, ha minél hamarabb gondolkozna valami kibúvón, amitől nem lesz túl gyanús. Vagy valakin, akit maga helyett lökhet a busz alá – vonom meg a vállam. Egy ideális világban persze ilyesmin nem kéne gondolkozni, hanem rögtön mindenkit szövetségi védelem alá vonhatnánk, aki ad valami infót, aztán boldogan él mindenki, míg meg nem… Valójában a legjobb, ha a két legyet egy csapásra elv szerint tudunk olyasvalakit eltűntetni az utcáról, aki káros, és elérni a saját célunkat is. Az ilyen szervezetek se sokkal másabbak, mint a rendőrség, mindenki utál valakit, szóval biztos tud válogatni majd. Az meg rajta múlik, hogy mondjuk olyat válasszon, aki meg is érdemli. Az viszont kezd egyre valószínűbb lenni, hogy Ivanov most már a mexikóiaknak játszik; kíváncsi lennék, vajon Timofei meggyilkolása előtt vagy után döntött-e így. A városban elég nagy tisztogatások voltak a nyolcvanas-kilencvenes éveikben, már ami a meglévő maffiahálózatokat érinti; az olaszok és az írek is teljesen eltűntek, ez pedig jól látszott még az eredendően is jobban szituált negyedek utcáin is. Azt viszont nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy milyen visszatérő tendencia figyelhető meg bizonyos pontokon. A megugró droghasználat és az abból bekövetkező halálesetek növekedése mindig a szervezett bűnözés indikátora. – Lehet – bólintok egyetértve. Az ilyen dolgok nem voltak meglepőek a Bronxban annak idején; egyesek játszótérre jártak. Minket rendszeresen kérdezgettek, akarunk-e hullát látni, és nehéz volt nem észrevenni az alsógatyákba tömött stukkereket olyan kölyköknél, akiknek még bőven középiskolába kellett volna járnia. – A legtöbbjük teljesen normálisan néz ki, míg rád nem rántják a fegyvert. Te meg ott szembesülsz a ténnyel, hogy vagy lelősz egy kölyköt, vagy ő téged, és kettőtök közül csak benned van ez a dilemma… Ilyenkor egy kicsit örülök, hogy már nem járőr vagyok. Mindig máskor pedig azt kívánom, bárcsak rég lelőtt volna már az egyik ilyen suhanc. – És a kapitány beleegyezése – viszem tovább Carlos mondatának ki nem mondott végét. Fáradt sóhajjal gyűröm meg az arcomat, míg összeszedem az egyébként is megszülető gondolatokat valami félig értelmes mondatba. – Nem fogja megadni. Legutóbb elég határozottan megtiltotta, hogy ilyen hajszákba verjem magam. Az, hogy Zofia ügyét átvetettem a kerületi ügyésszel kihúzta nála a gyufát erre az évre. Úgyhogy ha meg is próbálnám ezt hivatalos útra terelni, máshoz kerülne az ügy, aztán semmilyen jogköröm nem lenne belelátni a dolgokba. Ráadásul lehet, hogy ti is koppannátok – bár Carlosra nézek, azért közben a társára is gondolok. A kölyöknek nincs túl nagy szerencséje, hogy kettőnk mellé sorolódott. A jövőjére legalábbis biztos nem vet túl jó fényt nyomozóként. – Muszáj leszünk megkerülni Seeley-t, és keresni valakit, akinek több embere van erre, és hajlandó együttműködni. Legalább annyiban, hogy nem zárnak ki a nyomozásból. Az, hogy ki kapja el a csempészeket, nem érdekel annyira, csak tudnom kell, honnan jön és kinek a kezén megy át. Lehet, hogy érdemes lenne a szervezett bűnügyiseknél próbálkozni. Ők még nem utáltak meg véglegesen – vonom meg a vállam. – Lehet, hogy ők már tudnak is valamit… Ha nem, akkor elég szarul végzik a dolgukat. Némi erőlködéssel összekötve sikerül felállnom a ládáról, ami egy kicsit alacsonyabban volt, mint szeretném. – Szeretnél te képeket csinálni, vagy majd én? – Se a kapitány, se a másik egység nem fogja elhinni a dolgot bizonyíték nélkül. Úgyhogy nekem teljesen mindegy, melyikünk csinál képeket és felvételeket a helyről. – Szerinted el tudjuk úgy bujtatni az autót, hogy lássuk, ha jön erre egy járőrkocsi és esetleg megismerjünk néhány arcot? Jó volna többel menni oda bárkihez is, minthogy „valószínűleg van egy-két mocskos zsaru is a körzetben”. A járőrök között jobban terjednek az efféle szóbeszédek, mint nálunk.
- Kitudja. A fickó elég óvatos, nem? Úgy tapasztaltam, hogy az óvatosság az idő múlásával inkább paranoiává válik. Egy ilyen kaliberű fickó, mint Ivanov … csak azt mondom, hogy kitudja mi jár egy ilyen ember fejében. Elég nagy volt a felhajtás itt akkoriban. Talán tetszett neki – vontam meg a vállam. Attól még, hogy Ivanov jól rejtőzik, olvashatja az újságokat és nézheti a tévé műsorokat azt remélve, hogy végre megemlítik őt megint. Nem vagyok pszichológus, de sokféle emberrel találkoztam már. A figyelmet pedig a legtöbb szereti, nehéz betelni vele. Főként, ha ez félelemmel is párosul. West régóta üldözi már, de mégis mi az, amit biztosra tud róla? - Várni, míg hibázik majd. Az a legidegőrlőbb, főleg, ha egy profiról van szó – sokat voltam tétlen megfigyelő, napokon, heteken át ültem egy furgonban, vagy egy dohos szobában, várva arra, hogy akit figyelünk elszólja magát, vagy csak kicsit erőszakosabban nyomuljon az elviselhetőnél, hogy legyen ellene valamink. - Nyom nélkül? Talán … két-három év alatt – vontam meg a vállam, de ha esetleg arra várt volna, hogy elmosolyodjak, nem tettem. – Túl régóta van benne. De a B terv működhet. Beszélek majd vele, biztos akad valaki a cserkészcsapatban, akiért nem akkora kár – adtam igazat Westnek. Voltam hasonló helyzetben én is. A fedett nyomozói munka legelején gyanakodtak páran rám, úgyhogy elhelyeztem az egyik tagnál némi bizonyítékot. Nem ölték meg, de elég csúnyán helyben hagyták. Nem mindenki teheti meg, hogy a világot felosztja a helyes és helytelen döntésekre. – Ez csak egy szállítmány. Pár hónapig jók vagyunk, de aztán újra tervezik az egészet, megvesztegetik, akit kell, és találnak egy új helyet – persze a kis győzelmek is győzelmek, de ilyenkor mindig mérlegelni kell. Most tudjuk, hogyan és hol zajlik le az üzlet. Ha lekapcsolják őket, elkapnak pár embert és a fegyvereket, szép szalagcím lesz belőle. De pár hónap múlva kezdődik előlről az egész. - Minden ki lőtt golyóval tudni kell elszámolni, ezt mondogatták nekem az akadémián – és ez a mai napig igaz. Ha elsütöd a fegyveredet, jöhet a pszichológus, rosszabb esetben pedig felfüggesztenek, míg tart a felülvizsgálat. Onnan pedig vissza a mókuskerékbe, vagy jöhet a bíróság. Ha pedig egy gyerek volt a szenvedő fél… ott sokszor az se elég, ha igaza van az embernek. Bár az ilyen helyzetekben az igazság hal meg először. - Jól hangzik. Bár felteszem, nem ez lenne az első eset – pillantok Westre. Nem igazán ismerek a kettőjük kapcsolatát, de az egészen biztos, hogy régen más volt. Ahogy az is, hogy Westnek ezelőtt is lehettek magánakció, amire nem kapta meg a kapitány áldását. Az, hogy ennek ellenére cselekedett, az én szememben nem vetett rá rossz fényt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én soha nem ellenkeztem a feletteseimmel. Volt idő, mikor egyenesen sportot űztem belőle. – A szervezett bűnözésiek jó ötlet, nekik dolgozniuk kell ezen, ha tudunk nekik adni valamit a segítségért, sínen vagyunk. Ismersz ott valakit? Olyat, aki hajlandó is az egészre? – nem sok rendőr vehető rá ugyanis arra, hogy arccal egyenesen a falnak rohanjon. Márpedig ebben az esetben nem csak egy falról van szó. - Majd én. A tieden szerintem kamera sincs – jegyeztem meg mosolyogva, mikor elővettem a telefonomat. Weiss volt az, aki szorgalmazta, hogy vegyem meg, miután az előző tönkrement. Mint kiderült, mostanra szinte már csak ezeket az érintőképernyős okoskütyüket gyártják csak, és mivel nem értek hozzájuk, Weisshez fordultam. – Anélkül nem biztos, hogy ne vennének észre. De az is működhet. Ha odajönnek kérdezősködni, rögtön láthatsz pár arcot. Csak adnunk kell a hülyét, hogy ne fogjanak gyanút – mondtam Bellnek, miközben a telefonommal a kezemben fényképeztem a helyet és a fegyvereket. A tévéből talán felismerhetnek téged, de … ránéztem Bellre, majd megráztam a fejem. – Áh, nem fognak – régen is volt már, plusz West azóta nem csak öregedett, de igen sokat piált is, úgyhogy kétlem, hogy könnyen ráismerne az, aki addig nem volt vele semmilyen kapcsolatban sem. Úgyhogy jók lehetünk. - De, ha a kocsit arrébb visszük és visszajövünk, az is működhet. Elég nagy ez a hely, pár járőr nem tudja tíz perc alatt teljesen felmérni. Ha feltudunk mondjuk… oda jutni valahogy – mutatok a tetőtér felé, ahol kiszúrtam egy ablakozott részt. Bár a feljutást nem láttam hirtelen. Ahhoz már kicsit idősek vagyunk, hogy pókembert játsszunk. – Ha kitudunk jutni a tetőre, akkor az autójuk is meg van, úgy név szerint is beazonosíthatjuk őket később. Ott, a létra felfelé visz, nem? – mutattam a kezemmel az emeleten lévő sarokban elbújtatott létrát. Nem mondom, a rozsdaette fém nem volt túl barátságos látvány, de más utat nem láttam. - Oké, meg vagyok – pillantottam Westre, elrakva a telefonomat. – Ha nevekkel és bizonyítékkal is tudunk szolgálni a kapitánynak, a Belső Ügyosztály is be lesz vonva, így, vagy úgy. Az lassítani fog minket – először talán azokra néznek rá, akiket lencsevégre kaptunk, de aztán mi jövünk. Ez így megy, minden szart felül kell vizsgálni és olyankor az ember még pisálni is csak úgy mehet, hogy figyelik meddig van kint. A magánakciókat nem szereti senki sem, ha igaza is van az embernek. Sőt, akkor még kevésbé. – De úgy is elkerülhetetlen a dolog, ha a Seeley nem játszik velünk – márpedig nem fog, West elmondása alapján. Amit igazából meg is lehet érteni. Kapitányként nem olyan egyszerű fű alatt nyomozni, mint az alsóbb szinteken. - Járőrök közt van a legtöbb korrupt. De a többség nem fegyvereket felügyel, csak kihagy egy utcát a műszakja végén – teszem hozzá, majd az órámra pillantok. – Hamarosan erre felé kéne jönniük. Akkor a tető? – pillantok Westre. Egyszerűbb megmászni azt a létrát, mint az első opciónk. Egyszerűbb, ha nem tudnak rólunk, így később, ha szembesítik őket, nem mutogathatnak majd ránk.
Két-három év alatt. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy nincs erre két-három évünk. Lehet, hogy nem holnap bukkanunk Ivanov nyomára, de a segítségre azért előbb van szükségünk, mint három év múlva. A helyzet jelenlegi alakulása szerint egyébként sem túl biztos, hogy ennyi idő elteltével akár én, akár Herrera még mindig a kapitányságon dolgozna. Úgyhogy marad a busz alá lökés. Nem túl tiszta megoldás, de nem is olyan világban élünk. Sokkal nagyobb megbánások is száradnak már a lelkemen, ez nem különösebben mozgat meg, és nem csak azért, mert nem én tetszelgem a hóhér szerepében. – Szóval te inkább hagynád? – tárom szét a karjaim, a ládák felé gesztikulálva. Ez nem kis szállítmány, nem két darab Glock, amit néhány suhanc szekrényéből rángattunk elő alsógatyák alól. De értem, mire gondol; épp csak a határon billeg a mérleg nyelve. A jövőbeli bizonytalanság – hogy ki tudja hány embert ölnek meg az itt lévő fegyverek – a nagyobb fogásért, vagy a jelenlegi biztonság némileg kisebb méretben? Lehet, hogy egyszerűen véletlennek hiszik majd, ha megjelenik itt a drogelhárítás. Lehet, hogy megsejtik, hogy porszem került a gépezetbe. – Mindig is sokkal inkább taktikában voltam jó, mint a stratégiában. Lehet, hogy inkább katonának kellett volna mennem. Kikérem ugyan a véleményét, de végül az én döntésem lesz, amit viszont nem most fogok meghozni, nem ennyi információval a kezemben. Ez nagyjából a „ha nem tudod megoldani a feladatot, hagyd ki és lépj tovább, majd visszatérsz hozzá ha marad időd” középiskolai stratégia felnőtt verziója. Csak itt nincs olyan opciód, hogy nem oldod meg. Elég nagy félreértés a munkánkkal kapcsolatban, hogy az elsődleges célunk vadnyugatosdit játszani, és minden adandó lehetőségnél előrántani a fegyvert, de ahogy Carlos is mondja, ez ennél kicsit bonyolultabb. Fokoztak már le azért irodistává embereket és vették vissza a fegyverhasználati engedélyüket, mert nem tudtak elszámolni egyetlen tölténnyel. Ez nem Texas, hogy arra lőjj, ami a szíved vágya. Azt mondjuk nem tudom, ezzel előrébb járunk-e, de legalább egy LA Riots szerű esemény még nem volt. Az sokat számít. Carlos kérdésére csak megvonom a vállam. Persze, hogy nem az első és nem az utolsó. Bár tegyük hozzá, sokkal kevesebbszer szegem meg Seeley parancsait mint azt el szeretné ismerni. Épp csak azokon kapja fel a vizet. – Ismertem. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, ott dolgozik-e még, de megpróbálok majd kapcsolatba lépni vele, legrosszabb esetben talán tud tanácsot adni. – Biztosan Carlos is tudatában van annak, hogy a legtöbb korábbi ismertségünk már… finoman szólva is elavult. A legtöbben a korunkbeliek közül vagy irodai munkára váltottak, felfelé lépkedve a ranglétrán, vagy rég itt hagyták az egészet. Ha szerencsém van, Dalton épp előbbi kategóriába esik és van még némi rálátása a helyzetre. – Tapasztalataim szerint elég jól el tudom hitetni bárkivel, hogy őrült hajléktalan vagyo – ejtek meg felé egy randa vigyort. Tudom, hogy nem vagyok top formában. Ez bizonyos értelemben jót jelent; azt, hogy még mindig kitartok. De szerintem mindketten elég hitelesen tudnánk adni a másnapos dokkmunkást, csak néhány flanelinget meg mellényt kéne szereznünk. És egy kicsit jobban is tetszene mint a tetőre mászás ötlete. Már a gondolattól is megfájdul a hátam és a térdem. – A Belső Ügyosztály már így is be van vonva – mondom, miközben a létrával szemezek. A tető végülis nem olyan ramaty, hogy ne tudnánk megmaradni rajta néhány órán át, ha kell. A kérdés inkább az, hogy mennyire strapabíró még a szerkezet. – Biztos vagyok benne, hogy van valaki az IU-nál aki nekik dolgozik. Ha engem kérdezel, én Donovant mondanám. Nem rosszból, csak… olyan feje van, mint aki a szabálykönyvre izgul. És nem, ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy nő, mindegy, hogy ki mit mond. Ha férfi lenne pont ugyanennyire volna unszimpatikus, de mivel Ő úgy gondolja, hogy a neme a részemről befolyásoló tényező, csak még kiállhatatlanabb. Egyelőre. Már nem annyira rossz, mint korábban, és valahol nem tudok haragudni rá azért, hogy némi fizetéskiegészítés gyanánt spicliskedik, de kebelbarátommá nem fogadom tőle. Közben Carlos végez a fényképekkel, és nincs más opció, mint előre. Vagyis, felfelé. Szívesen mondanám, hogy idősebbeké az elsőbbség, aztán megnézzük, túléli-e az utat felfelé, de rájövök, hogy az autó még mindig rossz helyen van, a kulcs meg nála. Alighanem én leszek kénytelen előre menni. – Hoznod kellett volna a kölyköt – csóválom meg a fejem. Biztos élvezte volna, tiszta James Bondnak érezte volna magát, ahogy ott fekszik a kurvára kényelmetlen, kaviccsal beszórt lapostetőn, ahová odafagy az ember töke. Fejcsóválva indulok meg a raktár fala mentén felrögzített fém lépcsőfokokon, hogy aztán végigcsörömpöljek a tetőkibuvó felé vezető létráig. Az biztos, hogy itt halkan nem tudnánk kiosonni, ha valaki odalent hallgatózik. A fenti fém ajtóval egy kicsit küzdenem kell, mert egy kicsit belefagyott a lyukba az a rohadék, de végül sikerül kijutnom a tetőre. A friss kora reggeli levegő kész áldásnak tűnik a benti porhoz képest; akkor is, ha hínárszagú. Egy kicsit megbántam, hogy nem kérdeztem meg Carlost, nincs-e valami kajája a kocsiban, de már csak akkor jut igazán eszembe, amikor ő is visszaér. Most, hogy a kora reggeli órák kezdenek egy kissé későbbibe fordulni elkezdett fellendülni a rakpart környéke is. A raktárhoz vezető út mondjuk viszonylag kihalt, inkább a távolabbi forgalom sűrűsödik. Errefelé csak egy tacskót sétáltató pasas jár, a fején olyan sapkával, mint amit a nagyon öreg papák szoktak hordani. Emlékeztet kicsit a Francia kapcsolat főszereplő Jimmy ’Popeye’ Doyle nyomozójára. Szinte hallom ahogy visszafordul az ajtóból és azt mondja, „ó, csak még egy utolsó kérdés”. Gene Hackman karaktere elég sokban hasonlított rám, ha belegondolok; az alkoholizmus mellett ott volt a tény, hogy nem épp tiszteletteljes viszonyt ápolt a feletteseivel. Bármilyen szabályt áthágott, hogy végül elkapja Charniert, és még csak nem is sikerült. Ellenben véletlenül lelőtte az egyik társát. Elgondolkodtató. – Tudtad, hogy Eddie Egant kirúgták a nyugdíja napján? – szegezem a kérdést Carlosnak. A hátamat az egyik szellőzőnyílásnak vetem. Ebből a szögből ki kell néznem mögüle, ha látni akarom az utat, de cserébe ők sem látnak engem. És így el tudok szívni még egy szál cigarettát. – Eddie Egan. Ő volt az alapja annak a nyomozónak, tudod, Popeye Doyle, a Francia kapcsolatban. Az ötvenes évektől szolgált az NYPD-nél. A film után el akart menni nyugdíjba, erre fogták és még a nap vége előtt kirúgták, mondván, hogy nem jelent meg a tárgyalásokon amiken kellett volna, meg nem adott le lefoglalt fegyvereket és narkotikumokat, ezért megvonták tőle a nyugdíját. Aztán a bíróságon végül visszaítélték neki. Tizenöt év alatt több, mint nyolcezer letartóztatása volt. De a nyugdíjazása napján kirúgták. – Ezen meglehetősen jót vigyorgok. A kibaszott irónia. Megéri küzdeni az életben, nem? – Hatvanöt évesen halt meg végbélrákban – folytatom a cigarettám kacskaringós füstjét figyelve. – Sokszor úgy tűnik, hogy nincs is más mód; túladagolás, alkoholmérgezés vagy rák, így lehet itt hagyni ezt a csodás világot. Esetleg a gyilkosság. Nem tudom, hogy érezzem-e jobban magam, amiért a mi családunkban nem épp vezető halálok a rák. Jellemzően nem élünk addig. Hát ti?
Kezdőlap
