- Nagyon ügyes vagy, édesem, ne aggódj emiatt annyit! De menj, még a végén megharagszik rád az oktató - még nyomok egy búcsúcsókot a homlokára, miután visszaengedném a pályára. Nem az én ötletem volt a műkorcsolyázás, de nem mondanám azt, hogy bánom. Nem csak bátorításból mondtam az iméntieket, hanem tényleg így gondolom. A tanárjuk is mondta már párszor, hogy látszik rajta a sport iránti szeretet. Az pedig csak külön löket számára, hogy ezáltal még többet lehetnek együtt a legjobb barátnőjével. Nem sokan szoktak a szülők közül az edzéseken részt venni. Párszor felhívott már a pályára engem is az oktató, csupán szórakozásból, de miután kétszer jól beütöttem a fenekemet, rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én sportom és inkább maradok a lelátón. Ma nálam alszik Thea, és nem akartam az anyját azzal zargatni, hogy majd dobja ki később nálam. Tudom, hogy ő is elfoglalt, nekem viszont nincsen semmi tennivalóm. Ezért itt vagyok és figyelem a lányokat. Néha közben megeresztek egy-két üzenetet a kollégáimnak, barátaimnak, de az edzés java része alatt rajtuk van a tekintetem. Egyszer viszont miután visszatérek a mellékhelyiségből, nagy hangzavarra leszek figyelmes. Egy tucatnyi 10-15 éves lánynál ez abszolút nem meglepő, ezért nem gyorsítok a lépteimen. Mikor azonban már a nevemen hív az oktató, akkor bekapcsolnak az ösztöneim és ahogy tudok, sietek is a pálya oldalára. Elmondja, hogy mi történt és hogy megnézném-e a lány sérüléseit. - Ne aggódj, Elsie drágám, nincs semmi baj. A csúnya doktorbácsi nem harap - mosolygok rá kedvesen, ahogy amennyire a helyzetből telik, próbálom megvizsgálni a sebét. Vagy ficam, vagy törés lesz, de ezt így nem tudom eldönteni. - Tudja mit? Hívja fel az édesanyját, én pedig addig beviszem a kórházba. Inkább menjünk biztosra, hogy nem történt semmi. Lehet, hogy semmi túlságosan komoly, azonban az is lehet, hogy eltört. Beszélek egy-két kollégámmal és gyorsan megcsinálják a vizsgálatokat - nem találkoztam még a nővel, de tudom, hogy Elsie-nek nincs apja. Ezt még ő maga mondta párszor. - Ne pityeregj, Elsie, minden rendben lesz - fordulok vissza a sérülthöz, majd az elsősegély dobozból gyorsan felkötözöm a kezét, hogy minél kevésbé mozogjon, aztán a lányommal az oldalamon kísérem ki az autóig, onnan pedig el a kórházba.
Amint odaérünk a váróba, szólok az egyik ápolónak, hogy küldje ki Williams orvost, és mondja meg, Bosworth keresi. Csak utána esik le, hogy a nővérkét is ismerem egyébként. Kisvártatva, nem telik 5 percbe, mire megjelenik a férfi, és miután váltottunk pár szót, leguggolok Elsie-hez. - Na figyelj, drágám! Most Williams doktorbácsi elvisz és megcsinálnak pár vizsgálatot, hogy megtudjuk, mi történt a csuklóddal. Aztán légy olyan bátor, mint eddig és cserébe szólok pár jó szót az anyukádnál, hogy vigyen el valahova, ahova szeretnéd. Áll az alku? - mosolyogva bólint rám a leányzó. - Jó kislány! - ugyanolyan mosollyal állok fel és biccentek az orvosnak, hogy elviheti. A lányom egyből rákérdez, hogy én mikor fogom elvinni őt valami szép helyre. Nevetve felelem rá, hogy így is túlságosan el van kényeztetve, ne legyen telhetetlen. Néhány perc múlva egyszer csak felpattan mellőlem Thea és nagy hanggal indul meg valaki felé, azt kiáltozva, hogy Astrid néni. Tényleg, Astridnak hívják a kis Elsie anyukáját. Felállok az ülő helyzetemből és pár pillanatig vizsgálom a nő arcát a távolban, míg a lányom ölelgeti. Ismerős valahonnan, de meg nem mondanám, hogy honnan.
Nem ez életem legjobb napja. Mintha csak bal lábbal keltem volna fel, minden rosszul sikerül és ha tíz emberrel nem kezdtem vitába, akkor eggyel sem. Kora reggel ma én vittem iskolába Elsie-t, mert útba esett, de előre elmondtam neki, hogy csak késő este fogok hazaérni, majd a dadája intézi a többit. Tudom, nehéz még elfogadnia, hogy ez így alakult, de tizenkét éves, most már ideje lenne legalább megpróbálnia megbirkózni a feladattal. Azt teszem, amit kell és amivel tudom biztosítani számára mindazt, amit eddig is megkapott. Nem tudom, milyen életünk lenne, ha kiraknának a színházból, vagy a sorozatból. Délelőtt forgatáson voltam, a délutánba pedig bele kellett férnie a táncpróbának és egy interjúnak a Vogue szerkesztőjével. Még a próba szünetében lebeszéltem egy kései ebédet Adammel, amit viszont úgy tűnik, az utolsó pillanatban kell lemondanom, mikor érkezik a hívás a kórházból. A lányom elesett a jégen és a karját törte, nincs egyedül hagyva, de jó lenne, ha azonnal érte tudnék menni. A sofőröm azonnal visszafordul a következő utcában és bevisz a kórházba. Nem mondom, látszik az arcomon, hogy magánkórházhoz vagyok szokva, de nem szólok, megfogadom, hogy azt mondom majd, köszönöm és nem azt, hogy nem ide kellett volna hozni a gyereket. Némi útbaigazítás után Elsie keresésére indulok és szerencsére nem kell sokat bolyonganom, mert a folyosón már messziről meghallom Dorothea hangját. Elmosolyodok miközben közelebb sétálok és megölelem. Ő Elsie legjobb barátnője, sokat vannak együtt és nálunk is szokott aludni, de előfordul, hogy az ő anyukája hozza-viszi a lányokat, amikor Cornelia kimenőt kap. - Te jól vagy, szívem? - kérdezem miközben alaposan végignézek a kislányon. Nem tudom, pontosan mi történhetett, de mindjárt rákérdezek. Gondolom az a férfi hozta be őket, aki itt áll nem messze tőlünk, de hamar meg is kapom a választ rá Theától, mert nagyon lelkesen fogja meg a kezem és kezd húzni feléje miközben azt hajtogatja, hogy bemutat az apjának. - Astrid Avery, El anyja - nyújtom a kezem felé. Miközben a szemébe nézek, el kell gondolkodnom rajta, honnan olyan ismerős. - Köszönöm, hogy behoztad. Mi történt pontosan? És hol van most? Elég hamar eltűnik a lelkesedésem aziránt, hogy kitaláljam, honnan olyan ismerős a férfi, túl sok emberrel találkozom, talán valahol már összefutottunk, vagy valamelyik munkatársamnak a rokona. Nem tudom, nem is számít, sokkal jobban érdekel, hol lehet a lányom és mikor távozhatunk. Na meg idővel a számlaszámát is elkérem, hogy ne csak szóban háláljam meg, amit tett.
Kezdőlap
