Egy újabb fotózás van mögöttem. Ez a hetem elég zsúfolt, egyik munka a másik után, az ügynökség nem pazarolta az idejét, ahogy én sem. Ez a mostani meló azonban kicsit más, tekintve, hogy nem a városban zajlott, hanem azon kívül. Ilyesmit ritkán csinálunk, de a megrendelő külön kérése volt, hogy a nyári kollekciójukat valóban odakinn, a természetben készült képekkel jelentethessék meg, és ne a vászon előtt pózoljunk. Igazából ez még izgalmas is volt, kicsit kimozdulni. Munka és némi élvezet egyben. Szeretem a természetet, csak ritkán van alkalmam magam mögött hagyni New Yorkot. Pedig, ahogy erre ma ráeszméltem, többször ki kellene mozdulnunk, kirándulni a szabad ég alatt. Charlienak is tetszene szerintem, és ártani sem árthat, ha a városi szmog helyett néha tiszta, friss levegőt is szívhat.
A mai szervezésnek azonban ismét az a szerencsétlen hátránya, hogy ha hagyom magam elhozni valamelyik munkatársammal, akkor az egész hajcihőt végig kell várnom, és semmire nem marad időm, mire hazaérek. Egyedülálló anyaként pedig nem engedhetek meg magamnak ilyesféle luxust. Egyébként is szeretem saját magam beosztani az időmet. A szabadidőmet legalábbis, már ha megtehetem. Tehát ismét a megszokott módszerhez kellett folyamodnom, és anyámék ajtaján kopogtatni, hogy kölcsönkérjem a kocsijukat. Kéne már vennem egy sajátot, de ez nem ilyen egyszerű. Amióta ráeszméltem, hogy Charlotte egyszer valószínűleg egyetemre is járni fog, és rádöbbentem arra is, hogy ez költséges lesz, az ő jövőjére spórolok. Ez a legfontosabb. Ha összegyűjtöttem elég pénzt ahhoz, hogy megvalósíthassa az álmait, majd gondom lesz olyan kényelmi kérdésekre is, mint egy saját autó. Amúgy meg, ha minden jól megy, hamarosan meglesz minden vizsgám, a kiértékelésem, és végre megkapom a jelvényt. A rendőrök pedig általában a szolgálati kocsival közlekednek, nem igaz? Bár az még azért messze van, és nyomozó sem lesz belőlem csak úgy egy csapásra. De azért álmodozni néha szabad, sőt, kell is.
A fotózás mindenesetre elég eseménytelenül zajlott, leszámítva, hogy a szünetekben volt alkalmam egy kicsit gyönyörködni a tájban, de legalább nem húzódott el nagyon., viszonylag hamar végeztünk. Délután fél ötkor már visszafelé tartok, és magamban azon morfondírozok, hogy indiait vagy kínait rendeljünk vacsira Charlieval. Valószínűleg ő is örülni fog, hogy nem kellett túl sok időre kettesben maradnia a bébiszitterrel. Azt hiszem, már kezd kinőni abból a korból, amikor jól viseli, ha felügyelnek rá, és szeretne önállóbb lenni, de én nem szívesen hagyom egyedül, a családom tagjai meg általában túl elfoglaltak ahhoz, hogy átugorjanak pár órára, és rajta tartsák a szemüket.
Már a város határánál járok, amikor valami furcsa zaj érkezik a kocsi jobb oldala felől, majd egy hatalmas durranás, és ahogy egy pillanatra elveszítem az irányítást a jármű felett, már le is sodródok az útról, egyenesen neki egy fának. Szerencsére az ütközés nem túl erős, nem sérültem meg, leszámítva, hogy kis híján szívbajt kaptam, és még vagy öt percig remegek, amikor a kocsi már rég lefulladt. Még ki sem szálltam, de már sejtem, mi lehet a baj, bár ilyen még sosem történt velem. Megkerülöm az autó elejét, hogy szemügyre vegyem, mekkora a kár. Bizony, jól gondoltam. Defekt. A koccanás nem olyan nagy, bár valószínűleg szükség lesz egy új spoilerre. Sosem hittem volna, hogy egyszer egy ilyen mondatot kell megfogalmaznom... még ha csak gondolatban is. Igazából nagyon nem értek a járművekhez. Lassan, ahogy a sokk elül, tudatosul benne, hogy tényleg bajban vagyok. Istenem! A szüleim soha többé nem adják kölcsön a kocsit, ha ilyen állapotban kapják vissza. De muszáj lesz segítséget hívnom, mert én se kereket cserélni nem tudok, és azt hiszem, már hazahajtani sem, ilyen állapotban. Ha egyáltalán beindul ez a tragacs. Nem mai csoda már, van vagy húsz éves, vagy több. Még légkondi sincs benne. Az hamar világossá válik, hogy szólnom kell valakinek, és nem is tart sokáig eldönteni, hogy kinek. Reményeim szerint Niall tud segíteni, felmérni a kárt, tudni fogja, mi a teendő ilyenkor, és benne megbízom. Azonnal írok is neki egy üzenetet SOS kezdettel, leírom, hol vagyok, és hogy bajban vagyok, szükségem van rá. Aztán némi habozás után úgy döntök, jobb ha felhívom, mert ha nagyon bele van merülve a munkába, talán észre sem veszi, hogy írtam. Nála sosem tudom, melyikkel zavarok több vizet, hiszen ha épp tárgyal, a hívást sem fogja fogadni. Meg sem lepődöm, amikor azonnal a hangpostája kapcsol be.
- Niall, kérlek, gyere el értem. Itt ragadtam valahol a város szélén, ütköztem egy fával, és... Csak gyere, léci. Ja igen, a címet már elküldtem... - Most pedig reménykedhetek, hogy még ma megkapja valamelyiket, és nem kell a kocsiban éjszakáznom. Persze hívhatnék valaki mást is, de jobb lenne, ha inkább ő jönne. Mivel vagy negyven fok van, a tragacsban pedig, ahogy már mondtam, klíma sincs, végül a fa alá telepszem le a kabátomra. Szerencsére van nálam néhány magazin, így egy kis ideig még el tudom szórakoztatni magamat.

Miután megejtettem a hívást, és megírtam az üzenetet, igyekszem türelmet és nyugalmat erőltetni magamra. Valamelyik előbb-utóbb célba talál majd Niall-nél, és mivel nála alkalmasabb személyt jelenleg nem tudok, aki értem jöhetne, egyelőre nem is kezdek alternatívákon gondolkodni, inkább megpróbálom magam lefoglalni egy kicsit, amíg várakozok. A kocsiban halmozódó magazinokat az ügynökségnél nyomták a kezembe ma reggel, hogy a nyári számokban szemügyre vehessem az elmúlt hónapok munkájának gyümölcsét, megvizsgálhassam, mi a jó, és mi az, amin még érdemes javítani. Hát pontosan ezt teszem. Már a harmadik lapot veszem a kezembe, és pörgetem át az ujjaim között, amikor végre megszólal a telefonom. Kapkodva veszem elő, és érintem meg a zöld gombot a képernyőn.
- Niall! Már úton vagy? Jaj de jó! Én továbbra is itt vagyok, szerencsére találtam egy kis árnyékos helyet, letelepedtem egy fa alá. Aminek egyébként nekimentem sajnos – vallom be kissé szégyenkezve, bár magam sem tudom, miért is kellene szégyenkeznem. Nem a szegényes vezetési technikám sodort le az útról, hanem egy defekt. A kocsi kerekeire valószínűleg már ráférne egy tüzetes ellenőrzés, illetve egy csere, mert kissé már kopottak. Kár, hogy ez korábban nem tűnt fel. Igazából, ha így nézzük, még mázlim volt. Történhetett volna nagyobb baj is.
- Defektet kaptam, amitől egy-két pillanatra elvesztettem az irányítást az autó felett, és azonnal megtörtént a baj. De igazából nem annyira vészes, egyben vagyok, egy kicsit meghúzódott a vállam. Ebben a régi tragacsban még a légzsák sem működik rendesen. - Sóhajtok, majd a fejemet ingatom. Persze ezt ő nem láthatja.
- Charlie nincs velem. Iskolában van még. Egyedül volt dolgom a város szélén, egy fotósorozatot készítettünk. - Nyugtatom meg hamar, amikor a lányomról kérdez. Magamban kicsit azért megmosolygom a dolgot, hogy az erősen gyerekellenes fivérem így aggódik Charlotte-ért. Még a végén kiderül, hogy igazából imádja a kölyköket. Persze azért jól is esik, hogy érdeklődik.
- Ne haragudj, hogy ide rángattalak. Ugye nem valami fontos meetingen zavartalak meg? - kérdezek rá reménykedve. Mivel egy kis időbe telt, amíg jelentkezett, azt kell gyanítanom, hogy akaratlanul is sikerült megzavarnom valamiben, de hátha nem volt semmi igazán fontos.
- A közelben vagy már? Azt hiszem, hallom egy közeledő motor zúgását – kapom fel a fejem, majd talpra is állok, készen rá, hogy kinyomjam a telefont, amint megérkezik. Már amennyiben tényleg az ő járműve robog a távolban.