Amikor nem a kórházban futok, ügyelek, rohanok, varrok, marad ez. A mosolygás egy partin, amit az apám szervez, vagy valami, amin meg kell jelenni, lehetőleg minél puccosabban és minél drágább ékszereket viselve, hogy megmutathassuk a világnak, de mocskos sok pénzünk van. Valójában az a mosolyogtató, hogy ebben a társaságban mindenkinek sok pénze van, ebben semmi különbség. Az ízlést, a szellemességet és úgy általában a személyiséget azonban nem keményvalutáért veszik. A bazsalygásba azonban bele lehet fáradni, a megjátszásba szintúgy. Már 10 éve, hogy McGowen lányaként szerepelek a közéletben, az igazi Kat? Már tíz éve elhamvadt és szétszórták valahol. És nehéz, rettenetesen nehéz volt felvenni egy idegen lány identitását. Szerencsére az amnézia és a lövöldözés ténye a mi javunkra játszott. És nem vagyok messze a bosszú végétől. Hogy McGowen nyomtalanul kitörlődjön a lelkek névsorából végre. Az unokatestvéremért és a fiúkért, a több száz tönkre tett életért. És noha eleinte elképzelhetetlennek, teljesíthetetlennek éreztem az előttem sorjázó feladatokat, hegynyi méretűnek a problémákat és rettegtem, minduntalan rettegtem a lebukástól, már teljesen rutinosan mozgok. Néha elfelejtem, hogy Emily Abrahms valaha is létezett, élt valaha egyszerű életet, volt egy családja, barátai valahol. Egy fiatal lány, aki szerette, értékelte és imádta a szabadság gondolatát, terveket és álmokat szőtt, hogy aztán ott kössön ki, ahol. Mivel kinőttem már a felügyeletet igénylő korból, a kötelező körök és egy üveg bedöntött Veuve Clicquot pezsgő után sietősen léptem a távozás mezejére. Az öreg nem említette a legutóbbi katasztrófa óta azt a bizonyos házasságot, de nem akarom, hogy esetleg újra megforduljon a fejében. Senkinek nem leszek a Mrs.-e, pláne úgy, hogy nem én döntöm el a célszemély kilétét! Erről azért nem volt szó amikor felvettem Kaitleen nevét és életét. Tettem már eleget az orvosival, amire egyébként végig azt hittem, hogy nem vagyok képes. De nagy ugrás volt ahhoz a kis útmenti étteremhez képest egy jó egyetem és a fizetett tandíj! Én meg ezért melóztam, hogy esélyem lehessen.
Manhattanig visz az utam a taxiban, csábos mosollyal köszönöm meg a fuvart a bár vakító fényei pedig magukkal ragadnak. Mondhatnánk, hogy mentesen a sznobizmustól, de ez a része New Yorknak tudjuk milyen. Testhez simuló ruhámban és kilenc centis sarkakon sétálok be, remélve, hogy minél kevesebb ismerős fogad köszöntve. Azt pedig őszintén remélem, hogy az estének ezen az óráján már mindenkiben elég ital van ahhoz, hogy leszarja a másikat. A pultig egyszerű eljutni, csak egy tucat harsány pasassal kell megküzdenem ám a női test és a feszülő ruha hatalma óriási. Helyem is lesz. Némi gyakorlattal felvértezve művészien húzom fel magam a bárszékre, hisz asztaltársaság híján minek akarjak máshová ülni nemde? Vodka-tonikot rendelek, mint egyébként mindig. Megvívja csatáját a pezsgőtől mosolygó agyammal, de mit számít? Holnap nem vagyok beosztva mára pedig túl vagyok egy elég intenzív három napos éjszakai ügyeleten. Megérdemlem a lazítást. Ironikus, hogy múltkori kiborulásomkor itt szedtem fel azt a névtelen pasit, akinek sem a nevére sőt ha már itt tartunk az arcára sem emlékszem de ha szerencsém van, hasonlóan van velem is. Nem mintha egyébként bármilyen félkegyelmű szextársnak telefonszámot osztogatnék. Nem kellenek a fölösleges gondok, nagyon nem. Elég nekem a zsaru McGowen körül. Elronthat, romba dönthet nekem mindent, de mindent amit felépítettem. Nem akarom neki megadni a megtiszteltetést, hogy előbb érjen abba a célba, ami felé én tartok. Szépen is volnánk.
Felfigyelek a "Hé, gyönyörűm" felszólításra és kezdenék is bele, hogy hova dugja a gyönyörűjét amikor elém tol valamit. Ami leginkább kávéhoz vagy kávélikőrhöz hasonlatos csoda. Kérdő tekintettel pillantok fel sűrű szempilláim mögül. Blow Job mi? Persze rögtön elmeséli, előadja, hogy a haverja küldi, mert szerinte illik hozzám. Felhajtom az italomat és kérek még egyet. Még, hogy illik! Barom. És szeretné is a Névtelen, ha megejtenénk. Az említett irányába nézek, de nem igazán tudom kivenni ki az, vagy miféle. Bár ha neki az a csajozás, hogy fantázianévre keresztelt piákat küldözget, akkor régen gyérül állhat ezen a fronton. A rendes italommal együtt immár leszállok a székről és a kapott piával együtt sétálok oda az asztalhoz. A cigifüstös, nehéz levegőjű homályos bárban lehajolok a nagylelkűhöz, hogy fülébe mondhassam amit szánok neki. Szerencsémre háttal ül és nem kell belebámulnom az arcába. Vagy inkább neki szerencséjére nem kell villámló szemeimbe tekintenie.
- Tudod, ha csajozni akarsz előbb illene megnézni az illető mit iszik. - szívom be az illatát, amit azért elismerek magamban, hogy jó és jó ízlésre vall, de ez persze nem valami lényeges - Ha pedig szopást kajtatsz, ez a próbálkozás meglehetősen gyenge, haver.
Mivel az emancipált lelkemnek nem tetszetős, hogy egy szopás névre keresztelt löttyel próbálnak felszedni első felindulásból cselekszem. Megkerülve az arcába löttyintem azt az akármit. Kihalászom a cigimet és rágyújtok, de azért képtelen vagyok kihagyni a megjegyzést.
- Tekintsd ezt a happy finishnek, remélem élvezted. - ekkor téved tekintetem ténylegesen az arcára és a szívem ki is hagy kapásból két ütemet. Uram. Isten. Az idő vasfoga nyakamba mélyeszti rozsdás fogát és visszaránt a gimnáziumba. Azok a szemek, az arcforma, a finoman metszett száj. Kétség sem férhet, abszolút kétség sem férhet, hogy kibe gyalogoltam bele ebben a rohadt városban. Henson. Niall Henson.
Amennyire kilenc centis sarkaim engedik, olyan gyorsan fordulok meg. Kötve hiszem, hogy megismerne így, hiszen sosem voltam sem elegáns, sem valami miss picsa. A bárban zene harsan fel, óriási, remélem mindenki besorol táncolni és elveszhetek a tömegben. Vagy remélem annyit ivott, hogy leszarja az iménti affért, netán vak lett mint egy denevér. Utat török magamnak a tömegben és legnagyobb meglepetésemre belefutok a csajokba. Sajnos nem a normálabbjába, hanem a tönkre iszom magam mert mert józanul képtelen vagyok szétnyitni a lábam galeribe. Erőltetett mosollyal tűröm, hogy elcsattanjanak a látszat puszik. Minden idegszálam megfeszül, szeretnék megfordulni és jobban megnézni. Talán mégsem ő volt. Mi a fenét keresne itt egyáltalán? Ironikus. A pasas aki elvette a szüzességét Emily Abrahmsnek, szembe néz a már nem létező Kaitleennel. Ez az év úgy látszik csak a gondokat sodorja a lábam elé. Azonban az a típus vagyok aki nem elfut, hanem megsemmisíti az akadályokat. És mit tud tenni? Semmit. Az ég világon semmit. Könnyen lehet meg sem ismert, hogyan is tenné. Berángatnak még egy vodka-tonik társaságában táncolni, noha minden izmom görcsösen tiltakozik. Nem pont ide készültem, ez a ruha nem pont az önfeledt bulikhoz való. És zavar, igen zavar a feltámadt kétség, hogy vajon tényleg a múltam egyik szereplője bukkant-e fel itt?