Ezen a délután az eső úgy esett mintha dézsából öntenék. Bár, ha engem kérdeznek az időjárás jelentés kapcsán, azzal magyaráznám e meteorológiai jelenséget, hogy New York fölött, kint az űrben éppen egy űrlényhajó állomásozhat, tele szomorú űrlénykékkel, akiknek a könnyei mind a városra hullanak. E gondolat volt annyira borús volt számomra, hogy kiskoromban mindig azt gondoltam, szívesen űrhajóba ülnék, hogy találkozzak azokkal az űrlényekkel és vigasztalásul megöleljem őket. Sokkal jobb gondolat, mint a valós időjárás tények, amiket a földrajz ismeretek biztosítottak. Mindenesetre az eső zuhog, ahogyan Manhattan utcáin lépkedek, hátamon a laptopomat és sulis kellékeimet rejtő sárga hátizsákommal, egyik kezemben a hollóhátas esernyőmet szorongatva. Utóbbi kicsit kiemel a fekete ernyők tömkelegéből, de most nem bánom. Lábaimat ugyanis gyorsan teszem egymás után, igyekezvén nem belelépni mindegyik pocsolyába, ahogyan túlságosan a gyalogosjárda út széli részén se lépkedni, nehogy az autók véletlenül rám fröcsköljék a kis úti tavak piszkos vizét. Nemrég lett vége a mai utolsó órámnak és amint ez megtörtént, már sietősen hagytam is el az egyetemet, annak campusán gyorsan átvágva, hogy aztán a tömegközelekedést használva megközelítsem azt az utcát, ahol a család kedvenc cukrászdája van. Vagy Anyu 2.0 kedvenc cukrászdája, ahova gyakran elvitt minket, ilyen-olyan alkalom adtán, mint például gyereknap, névnap, egy szép iskolai eredmény miatt, de akár egy szomorú dolog után is, vigaszdíjként. Mivel gyakran látogattuk a helyet, már rég belevésődött a memóriámba hol is található, nem kell ezért a mobilom képernyőjét konstans bámulnom, hogy a Google Maps térképe alapján még hány métert kell mennem a metróval, majd a járdán gyalogolva melyik utcasarok után kell jobbra, avagy balra fordulnom. A marveles szuperhősös fülesemet tehát bátran használom, a playlistemről kiválasztva egy vidám, energetikus kpop dal szól a fülemben, miközben egyre jobban közelítek a cél felé. Vidám szám, általában kedvem is lenne halkan dúdolni, de az idő most rossz ehhez. Kissé ugyanis ideges vagyok, amiért anyuval találkozok, holott az agyam egy része persze tudja, hogy nem kell tőle félnem. Hiszen a két anyukám közül ő a kedvesebbik, ki kapcsán kislányként olyan is eszembe jutott, hogy ő olyan mintha egy tündérmeséből kilépett királynő lenne, aki egy nap találkozott a sárkánnyal (a másik, a biológiai anyukámmal), akibe beleszeretett a király helyett. Majd miután kiderült, hogy a sárkány nem is gonosz, a királynő az utódjával, a trónörökössel (Daniel) együtt új életet kezdett a sárkánnyal, majd jöttem én és a többi testvérem, a történet pedig a happy ever after befejezéssel zárul. Ez mind szép és jó lenne, ha a családi veszekedések, drámák nem rontanának bele folyton. Mint például a legutóbbi Vin Dieselt utánozni próbáló vezetési manőverem, mi mész malőrként vonult be a történelembe. Anyu 1.0 kocsiját tönkrezúztam és erre nem volt mentségem a rossz vezetési képességem, s mivel a két legkisebb testvérem is ott ültek a hátsó ülésen, a sárkány igazi mérges házisárkánnyá változott, mely aztán vitát szült. Hiába telt el azóta pár nap, kicsivel több mint egy hét, még mindig bűntudatom volt és kerültem a szüleimet. Inkább, ha lehetett keveset mutatkoztam otthon. Igaz, ez nem a legjobb helyzetmegoldás, ezt belátva egyeztem bele, hogy találkozzak anyuval a kedvenc helyünkön. Mégis mikor megpillantom a cukrászda kirakatát, enyhe gyomorgörcsöm támad. Egy perc el is telik, ahogyan csak állok a járdán, a többi járókelő engem kikerülve sietve tovább halad. Én az esernyőm alól felpillantok a cukrászda nevére, majd jobbra és balra fordítom a fejemet, hátha a tömegben, az egyik ernyő alatt megpillantok egy vörös hajzuhatagot. Esetleg egy sötétet is, a másik anyukámat. Újabb perc eltelik, állapítom meg, lepillantva a karórámra, a megbeszéltnél vagy egy negyedórával előbb érkeztem. Felpillantok megint az üzletre, mielőtt bátorkodok egy aprócska üzenetet küldeni neki: „Szia! Én már itt vagyok a cukrászdánál. Te?”. A telefonomat ezután visszacsúsztatom a kabátom zsebébe, a fülemből kiszedett fülessel együtt, hogy aztán a bátorságomat összeszedve összecsukjam az ernyőmet és belépjek a cukrászdába. A bejárat fölött csilingel a szélcsengő, ahogyan kinyitom az ajtót és belépek. Egyből észreveszem a bejáratnál lévő esernyőtartót, benne pár esernyővel. Nem szándékozom odabiggyeszteni a sajátomat, nem szeretném, hogy ha ellopnák. Körbe nézek, néhány asztal már foglalt, de nincsen teltház és… Anyu nincs még itt. Az ernyőmet magammal viszem az egyik üres kis asztalhoz, mely a kirakatablaknál van, így nemcsak az üzlet belsejében nézelődhetek, ami amúgy pasztellszínekben pompázik, aranyos, de az utcára is nyílik rálátásom. Az esernyőmet lerakom a szék mellé, aminek háttámlája aztán a kabátom akasztom. A táskámat először az ölemben rakom, majd inkább le a lábamhoz. Előveszem aztán a mobilomat, megnézem érkezett válasz, kicsit még várnom kell rá. Hogy eltereljem a gondolataimat az asztalról felveszem a menülapoként szolgáló kis újságot és elkezdem lapozni, hogy mire ideér már tudjam mit szeretnék enni, inni. Lábaimat közben kicsit idegesen mozgatom, egyik kezemmel dobolva az asztallap szélén, néha-néha a bejárat felé pillantva. Nem telik el sok perc, mire hallok valakit felém közeledni. Felpillantva meglátom, hogy ő az, egyedül. – Szia! – köszönök illedelmesen. Hangomból észrevehető apró izgatottságom, tán félelemem a kapcsán, hogy miről fogunk beszélgetni. Fejemben ott van, hogy újra bocsánatot mondjak neki, hogy elmondjam nem akartam hibázni, de nem merek megszólalni. Még. Helyette ösztönösen felpattanok, hogy megöleljen és megpusziljon, hogy ha szeretné, mint mindig. – Kicsit hamarabb elengedtek, így elszámítottam az érkezésemet. De nem várok hosszú ideje… – magyarázom utána, magamhoz ragadva a szót. – Hogy telt a napod? – érdeklődök, visszaülve a helyemre. A kínálatot tartalmazó kis füzetet feléje csúsztatom. – Még nem mentem oda a pulthoz venni, de már kiválasztottam, hogy csokis shaket szeretnék és egy szeletet a Fekete Erdő tortából… – mondom el, hogy én mit szeretnék elfogyasztani, ezzel is húzva az időt, nem beszélve ARRÓL és inkább még meghagyva ezt egy laza anya-lánya programnak
mistakes are always forgivable, if one has the courage to admit them.
Nem szoktam hagyni, hogy a borongós idő lehangoljon, most mégis volt bennem egy kis keserűség. Nem haragudtam Jessre a történtekért, egyszerűen csak nehéz volt túllépnem a sokkon, amit a baleset híre váltott ki. Olyan régi traumákat hozott a felszínre, amiket máig nem sikerült teljesen feldolgoznom. Szerencsére nem történt nagyobb baj, de mi lett volna ha… Mei persze elég keményen számon kérte az autójában esett kárt, de én egy pillanatig sem tudtam ilyesmi miatt keseregni. Tudtam, hogy belőle is inkább a gyerekek iránti aggodalom beszélt, emiatt volt olyan dühös. Csak az a baj, hogy a gyerekekkel néha nehéz megértetni, hogy ha szigorúak vagyunk velük, az általában az ő érdekükben van. Az én feladatom volt, hogy Mei szigorát kicsit puhítsam. Azt akartam, hogy elgondolkodjanak rajta, ha valamit rosszul csináltak, és tanuljanak a hibáikból, de azt egy pillanatig se érezzék, hogy nem szeretjük őket. Haragszunk rájuk, időnként csalódunk a döntéseikben, de olyat nem tudnak tenni, amitől egy kicsit is csökkenne az irántuk táplált szeretetünk. A baleset óta úgy tűnt, Jess mindkettőnket kerül, szóval még nem volt időnk rendesen megbeszélni a dolgot. Ezt ma mindenképp pótolni akartam egy shake és egy süti felett. Már csak néhány utcányira vagyok a cukrászdától, mikor a telefon rezegni kezd a zsebemben. Jess üzenetét olvasva elmosolyodom, és kissé ügyetlenkedve, fél kézzel megírom neki, hogy pár perc múlva ott vagyok én is. Sietősebbre veszem a lépteimet, az esőcseppek hangosan kopognak az esernyőmön. Mikor a cukrászdához érek, már az üvegen keresztül észreveszem, ott ül közvetlenül a kirakat mellett. Vidáman integetek neki, majd a bejárathoz sietek. Lerázom az esernyőmről a vizet még az előtérben, aztán belerakom az ernyőtartóba. Meg sem fordul a fejemben, hogy valaki ellophatná, hiszen mért tenne bárki is ilyesmit? Bordó szövetkabátomat a fogasra akasztom, megigazgatom elegáns, kék ruhámat és Jess asztala felé indulok. - Szia, kincsem! - köszöntöm meleg mosollyal, megölelgetem és nyomok egy puszit az arcára. Látom rajta, hogy kicsit ideges. - Akkor jó, nem akartalak megváratni! - felelem, miközben helyet foglalok. Én is úgy terveztem, hogy pár perccel előbb itt leszek a megbeszélt időpontnál, de nem sikerült megelőznöm. Átveszem a felém nyújtott füzetkét. - Ó, remek napom volt! Emlékszel Noelre? A kisfiú, akit abból a szörnyű családból mentettünk ki. Találkoztatok is a múltkori rendezvényen, ha jól emlékszem. Nagyon aggódtam miatta, szegény olyan kis magának való, pedig tele van szeretettel. Most úgy néz ki, hogy sikerült neki új otthont találnunk. Egy fiatal pár fogadja örökbe. Már csak a papírmunka van hátra - csevegek vidáman, miközben a kínálatot pásztázom. Mindig ugyanazt rendelem - islert -, de most kedvem támadt kipróbálni valami újat. - Na és neked milyen napod volt? Mi a helyzet a suliban? - érdeklődöm kedvesen. A legtöbb gyerek ki nem állhatja ezt a kérdést, de Jessnek megvan az a ritka tulajdonsága, hogy nem irtózik a "suli", vagy a "tanulás' szavaktól. Sőt, még szívesen is büszkélkedik az eredményeivel, én pedig szeretem hallgatni. - Kérek én is egy csokis shaket, és legyen mellé mondjuk egy… hmm… - húzom végig ujjamat a sütemények listáján, míg végül rá nem bökök egyre - Egy szelet barackos túrótorta. Elégedetten becsukom a füzetecskét és visszahelyezem a középen álló kis tartóba. Az asztaldísz egy apró színes virágcsokor, szánok néhány pillanatot rá, hogy megcsodáljam, majd Jessre mosolygok és felállok. - Rögtön jövök - mondom vidáman, és a pulthoz indulok, hogy rendeljek magunknak. Mikor visszaérek az asztalhoz, néhány pillanatig érzem a ránk telepedő csendben a feszültséget. Mintha mindketten arra várnánk, hogy a másik hozza fel először az elkerülhetetlen témát. Az igazság az, hogy én sem úgy kezeltem a helyzetet, ahogyan kellett volna. A szokottnál kicsit szigorúbban beszéltem Jesszel, amit talán ő úgy értelmezett, hogy rá haragszom ennyire. Mein kívül senkinek nem beszéltem arról a régi balesetről, a gyerekeimnek pedig pláne nem terveztem soha elmondani, hogy mi történt akkor. Most viszont úgy érzem, talán tanulságos lenne. Jess már nem olyan kicsi, mint ahogy én azt sokszor gondolom. Bár talán ez nem a legideálisabb beszélgetés téma a süteményezéshez… Kicsit idegesen tördelem a kezeimet, miközben azon gondolkodom, hogy mit is mondjak. - Ami a balesetet illeti… - kezdek bele sóhajtva - Szeretném, ha tudnád, hogy anyáddal nem haragszunk rád. Azért voltunk olyan szigorúak, mert aggódunk miattatok. Muszáj, hogy időnként szembesüljetek vele, hogy milyen súlyos következményei is lehetnek a tetteiteknek, mégha csak egy pillanatnyi figyelmetlenségről is van szó - magyarázom kedvesen, hogy megpróbáljam jóvátenni a múltkori kifakadásomat. Fontos, hogy Jess megértse, nem csak saját magunkért, de a körülöttünk lévőkért is felelősséggel tartozunk. Bármilyen drámaian is hangzik, ha egyszer valaki beszáll az autódba, azzal lényegében a kezedbe helyezi az életét. És nem csak azoknak az épségére kell odafigyelni, akik veled együtt utaznak, hanem mindenki másra is magad körül. - Ha úgy érzed, hogy szükséged van még egy kis időre, vagy szeretnél picit önállósodni, az teljesen rendben van, de azért tudd, hogy bármikor hazajöhetsz. Sőt… én szeretném, hogy hazagyere - teszem hozzá. Tudom, hogy az elmúlt hétben elég sokat maradt a bátyjáéknál, ami nyilvánvalóan aggodalommal töltött el. Szerettem azt gondolni, hogy Dan odafigyel a húgára, de ismerve őket náluk sem lehetett teljesen konfliktusmentes a helyzet. Mindenesetre nagyon fontos volt a számomra, hogy olyan otthont teremtsek a gyermekeim számára, ahol mindig biztonságban lehetnek, ahová menekülhetnek a rossz dolgok elől. Nagyon bántott, hogy Jess nem érezte többet biztonságban magát velünk, amiért csak magamat okolhattam. Nem szabadott volna felemelnem a hangomat.
Már bent vagyok a cukrászdában, mikor észreveszem, hogy a mobilom rezeg az anyutól kapott válaszüzenet miatt. Rápillantok a válaszra, a kijelzőn lévő betűkkel nézek farkasszemet egészen addig míg kényszert nem érzek arra, hogy megfordítsam a telefonomat. A lábaimmal dobolni kezdek az asztal alatt, közben jobbra-balra tekintgetek, hátha sikerül egy kicsit megnyugodnom. Az utcára is vetek egy pillantást, pár pillanat múlva valóban megpillantva Anyut. Egyik karomat felemelem és félve egy aprót intek neki, viszonozva az ő mozdulatát. Mosolyogni is megpróbálok, de nem tudom, hogy az miképpen festhet, csak elnagyoltam látom magamat az üvegfalon vissza tükröződni és nagyon nem is figyelek erre. Figyelem, ahogyan belép az üzletbe. Olyan elegáns, állapítom meg magamban, ahogyan a mozdulatait nézem. Egy nagy, mély levegőt veszek, mikor meglátom, hogy közeledik felém és köszöntöm őt. A gyengéd ölelése és a puszija jól esik. Hiányzott. Ki ne hiányolná az anyukáját, még ha csak pár napja is látta? Jó, mostanában kicsit kerültem a szüleimet, igyekezve minél kevesebbet lenni a közelükben vagy kevesebbet kommunikálni velük, azóta a kis incidensem óta. De pont ezért vágytam már ezekre a kis apró mozdulatokra tőle, még ha most úgy is érzem egy cseppet, hogy a szívem a torkomban dobog, ideges vagyok, félek attól, amit mondhat nekem, amit én mondhatok neki. Nem akarok újra csalódást okozni neki, nekik és még mindig sajnálom a történteket, bűntudatom van érte. Végül aztán helyet foglalunk mindketten és úgy érzem, hogy beszélnem kell, de az igazán fontos dolgot még nem merem felhozni témának. Így inkább csak az érkezésemről ejtek pár röpke szót, majd megrázom a fejemet, ezzel fejezvén ki, hogy dehogy váratott meg. Újabb időhúzásként a napjáról kérdezem, bár érdekel is, hogy mi van vele, figyelek a szavaira. Bólintok Noel említésére, persze, hogy emlékszek a kisfiúra. Az említett rendezvényen egy kis ideig még szórakoztattam is, rögtönzött bábjátékkal, mely egy kisfiú és egy űrlény találkozásáról szólt. A kisfiú Noelre hasonlított, noha a meséhez kicsit az E.T., a földönkívüli történetéből merítettem ihletet. Jól szórakoztunk. – Tényleg? – kérdezek vissza meglepetten a hír hallatán, hogy a kissrác szülőkre talált. Tudom, hogy az ilyen pillanatok ritkák és becsülendők, anyu miatt meg párszor már tanúja is lehettem ilyen pillanatoknak, meg ugye a mi családunk is ilyen színes, tarka-barka. Noel miatt mosolyra húzódik a szám. – Ez jó hír! Annyira örülök, hogy szülőkre talált! Remélem, hogy jól fogják gondját viselni. Annak a kisfiúnak legalább olyan nagy fantáziája van, mint nekem. Meglásd, lehet, hogy egy nap híres író válik belőle és ha emlékezni fog rád vagy megtudja mit tettél érte, talán majd megemlít téged az egyik könyvében, a köszönetnyilvánításnál – mondom lelkesen, saját szavaimat bizonygatva bólintva egyet. Az én napomat értintő kérdésekre csillannak fel csak igazán a szemeim. Gondolom, mert a kedvem az elmúlt egy-két pillanatban megnő ehhez a beszélgetéshez. Szeretek beszélni a tanulásról, főleg neki, mert tudom, hogy a családban ő az, aki ténylegesen meg is hallgatja a mondanivalómat e témával kapcsolatban. Ugyanakkor mindig szerettem eldicsekedni az sikeres eredményeimet, de ki nem? – Jó volt! Vagyis, hát… Mára kellett elküldenem az egyik házi feladatomat. Volt egy előadásom és két szemináriumon. Mondhatnám azt, hogy az egyetem nehéz, de ez egy általános kijelentés az egyetemistáktól, ugye? Szóval helyette inkább azt mondom, hogy ugye a szakom megkívánja, hogy sokat pásztázzam a monitor, tudok kódok áradata miatt. Késő este vagy kora hajnalban ez már olyan, mint amikor a Mátrix zöld kódtengere peregne szemeid előtt – kezdek bele a szóáradatomba, mit én élvezettel azok elő és közben úgy érzem, hogy a gyomorgöcsöm, kezdeti idegességem is kezd eltűnni. – A szemeszter végén egy projektmunkát kell bemutatnom. Kódolási feladat. Még nem döntöttem mit csináljak, de lehet felhasználom a készülő játékomat. Tudod, azt, amit már mutattam neked. Amiben az egyik karakter nagyon hasonlít Danre, csak jobban megmutatkoznak nála az ősember gének – teszem hozzá, szinte hangosan gondolkozva, közben mégis hozzábeszélve. A folyamatosan készülő, még fejlesztésen lévő játékomat is megemlítem, a bátyám karakterével, noha emlékeim szerint az utóbbi elem nem igazán nyűgözte le, mikor elmondtam, hogy lénygében Danről mintáztam és nem Tarzanról. Elmondom neki azt is, hogy én már miket néztem ki a kínálatból, majd hagyom, hogy ő is válasszon magának, amit ő szeretne. Aprót bólintok, mikor mondja, hogy mindjárt visszajön és egy arabig nézem is, ahogyan a pulthoz megy kérni a választott italokat és süteményeket, majd tekintetemet visszafordítom az asztalhoz. Rápillantok az asztalon lévő virágcsokorra, aztán inkább a kezeimre, amik a térdeimen vannak és akaratlanul dobolok velük. Most végre abbahagyom és asz asztallapra helyezem őket, összekulcsolva. Nem telik sok időbe és valóban visszajön, csak ekkor meg csend telepszik közénk. Nem tudom, hogy még mi másról beszélhetnék, hogy húzzam az időt, kerüljem a kocsi dolgot. Valamint várok arra, hogy most megint ő kezdjen el mesélni valamit. Bármit. csak ne beszéljünk a csúfos autó kaszkadőr dolgomról. De rögvest meghallom a baleset szót, erre kissé összerezzenek és a kezeimről félve pillantok újra az arcára. Szótlanul hallgatom a szavait, a magyarázatát, mellyel csak világossá akarja tenni, hogy a dolog kapcsán tett reakciójuk és a szavaik csak segítő jellegűek voltak. Fejemben visszhangoznak a mondatai, a tudat, hogy nem haragudnak rám, csak a szigorúbb nevelési szándék vezérelte őket. Ennek meg kéne nyugtatnia, igaz? De akkor miért nem vagyok nyugodtabb? – Én ezt értem is. Azt hiszem… Anyu, én – kezdek bele, magamhoz ragadva a szót. Egyik kezemmel egy kósza hajtincsemet a fülem mögé teszek, közben veszek egy mély levegőt, mit aztán sóhajtva kifújok. – Sajnálom. Tudom, hogy mondtam már. Meg, hogy néha a szavak nem elegendőek. De én tényleg nem akarok még egyszer balesetet okozni. És esküszöm, hogy nem is ittasan vezetettem, csupán csak béna sofőr vagyok. Igyekszek jobban vezeti, csak… Hát eddig nem igazán sikerült javítanom a vezetési technikámon –fejezem be, a végére érzem, hogy a szám széle lefelé görbül és már nem mosolygok, mint pár perccel ezelőtt. A fejemet lehajtom, a kezeimet újra összekulcsolom az asztalon pihentetve őket. Meghallgatom még mit fűz a mondandójához, bólintva egyet. Tán kettőt is. Az utolsó mondatára viszont cseppet meglepetten kapom fel a fejemet. – Valóban? – bukik ki belőlem a kérdés. Természetesen örülök, hogy nem raktak ki, visszamehetek, csak… Mégis meglep, hogy engem hazavárnak, mert egyből eszembe jut, hogy van még egy személy a családunkban, aki pont azt sérelmezi, hogy ő neki nem megengedik, tőle nagyon s elvárják az önállósodást. – Mi a helyzet Dannel, anya? – bukik ki belőlem a kérdés. Persze tudom, hogy a bátyám idősebb, emiatt neki már tényleg jó lenne, ha egyedül boldogulna… De tényleg segítőszándék neki a pénzmegvonás, mint eddig gondoltam vagy büntetés? – Jól esik, hogy visszamehetek. De nem hiszem, hogy most rögtön akarnék… –térek rá újra magamra, igyekezve óvatosan megválogatni a szavaimat. – Tudod, összebarátkoztam Dan két lakótársával is. Kaylee és Abel a nevük. Szimpatikusak, jófejek. Ami meg Danielt illeti… Nos, ő Dan – mesélem röviden, aprót rámosolyogva nyugtatásként. Azt nem említem neki, hogy a bátyám nem igazán örült annak, hogy újra egy fedél alatt élek vele, mert úgy sejtem anyu ezt hallva nem örülne.
MISTAKES ARE ALWAYS FORGIVABLE, IF ONE HAS THE COURAGE TO ADMIT THEM.
Jess felvetését hallva, miszerint Noelből író lesz, és talán még köszönetet is mondd nekem az egyik könyvében, kedvesen felnevetek. Mindig olyan aranyos kis dolgok jutnak az eszébe, ezt nagyon szeretem benne. - Az nagyon jó lenne. Én is láttam benne a lehetőséget, remélem az új családjában kamatoztatni is tudja majd a tehetségét. Végső soron erről is szól ez az egész, hogy minél több gyereknek tudjuk megadni azt a biztos családi hátteret, amire az életüket alapozhatják - felelem. Mosolyom csak szélesedik, mikor csillogó szemekkel mesélni kezd a suliról. Érdeklődve hallgatom, mégha ez a számítógépes, kódolós világ elég távol is áll tőlem. Egészen lenyűgöz, hogy Jess miket nem tud alkotni számokkal. - Ó, igen, az ősember Dan - jegyzem meg kuncogva. Isten ments, hogy gúnyolódjak a fiamon, de nem mondhatom, hogy nem találó. Egyébként meg tök aranyos, hogy róla mintázott karaktert, mégha a csipkelődés is volt a célja vele. - Ez a félévi projekt izgalmasan hangzik. Egyedül kell csinálni? Vagy csoportban? Én ugyan nem értek hozzá, de nekem az a játék nagyon tetszett. Azzal szerintem mindenképp érdemes foglalkoznod - mondom büszkén, hiszen manapság ez a videójáték téma nagyon felkapott dolog. Mindenképp sok lehetőség van benne. Miután leadom a rendelésünket és visszaülök az asztalhoz, érzem, hogy a beszélgetésnek elkerülhetetlenül komolyabbra kell fordulnia. Én hozom fel végül rövid várakozás után a baleset témáját. Látom rajta az őszinte megbánást, és egy részről a szívembe markol, hogy ilyen zaklatottnak látom, másrészről viszont nagyon is büszke vagyok rá, amiért megérti a helyzet súlyát és felelősséget vállal a következményekért. Azt persze már tudhatná, hogy én képtelen vagyok haragudni rá, főleg ha ilyen bánatosan néz. Átnyúlok hát az asztalon és biztatóan megszorítom a kezét. - Tudom, kincsem, de ne aggódj. Majd belejössz! Még egy kis gyakorlás és te leszel az aszfalt királya - vigyorodom el, hogy oldjam kicsit a feszültséget. Tudtam, hogy ennél jobban nem is vonhatnám felelősségre, hiszen baleset volt, és sok esetben sajnos nem számít, hogy az ember mennyire óvatos, balesetek mindig történnek. Az is fontos, hogy az ember meg tudjon bocsátani magának. Erről lenne is mit mesélnem… Néhány pillanatig hezitálok, hogy szóba hozzam-e a dolgot, Jess talán láthatja is rajtam, hogy elkomorodom. Azt hiszem, elég idős már ahhoz, hogy értse… - Nekem is volt egy autóbalesetem… - kezdek végül bele mély sóhajjal - Még azelőtt, hogy megismertem volna az anyádat. Lesütöm a szememet, az asztal közepén álló virágcsokrot nézem. Egy pillanatra csend telepedik ránk, mintha még mindig nem lennék biztos benne, hogy el akarom mondani, mi történt. Kopog az eső a kirakat üvegén, a körülöttünk lévő asztaloknál halkan duruzsolnak. Nem figyel ránk senki, mégis furcsán védtelennek érzem magam. Előrébb hajolok, ujjaimat idegesen tördelem az asztalon, és halkan folytatom. - Belehajtottam egy másik kocsiba. A hátsó ülésen lévő kisfiú… még a helyszínen életét vesztette - mondom, hangom alig hallhatóan megremeg. Nem kéne meglepnie, hogy milyen nehéz még annyi év után is beszélni róla, hiszen Mei-en kívül még senkinek nem mondtam el. Még inkább nehezíti a helyzetet, hogy Jess ül előttem. Az ő szemében szeretnék mindig tökéletesnek és rendíthetetlennek tűnni, de most nem tűnök egyiknek sem. - Részben talán ezért is döntöttem úgy, hogy gyerekek segítésére akarom szánni az életemet. Azt a kisfiút, mégha akaratomon kívül is, de… megfosztottam a jövőjétől. Most olyan gyermekek számára igyekszem biztosítani az életet, akiknek nincs senkijük - mosolyodom el szomorkásan. - Ezzel csak azt akarom mondani, hogy… Ha valami rossz történik, ami felett nincs hatalmad, akkor nem szabad magadat ostorozni. De mindig úgy kell élned, hogy a jóra törekedj, mert a sok jó előbb utóbb kioltja a rosszat - folytatom a tanulság részével. Azt hiszem, ez is valahol feladata egy szülőnek, hibázni, hogy a gyerekei tanulhassanak belőle. - Most nem történt nagy baj. Tudom, hogy legközelebb óvatosabb leszel. Nekem ennyi elég is - zárom végül a dolgot egy mosollyal. Ebben a pillanatban szólal meg a csengő, a pult feletti kijelzőn pedig felvillan a sorszámunk. - Ó, ez már a miénk - jelentem ki és már pattanok is fel, hogy átvegyem a rendelésünket. Legalább így adok neki egy kis időt, hogy eméssze a hallottakat. A két tálcát óvatosan egyensúlyozva térek vissza az asztalhoz. - Hűha, jól néznek ki - jegyzem meg vidáman, miközben ismét helyet foglalok. A villámért nyúlok és nyammogni kezdek a barackos túrótortámon. Két falat után aztán újra megszólalok, hogy elmondjam neki, hogy én mindentől függetlenül hazavárom. Ezen ő egy kicsit meglepődik, amit nem értek, de aztán Danről kérdez, és máris világossá válik a dolog. - Előbb utóbb persze téged is szeretnénk majd utadra engedni, mint ahogy Dant. Azt hittem, a bátyád már fel lett készítve rá, hogy a saját lábán álljon, de látod, még így is büntetésként fogja fel a dolgot. Azt szeretném, hogy amikor kirepülsz a családi fészekből, az ne azért legyen, mert úgy érzed, hogy haragszunk rád. Remélem előbb utóbb Dan is megérti, hogy ez az ő érdekét szolgálja… - felelem egy fáradt sóhajjal. Nem gondoltam volna, hogy Dan részéről ekkora lesz az ellenállás, szóval megfogadtam, hogy Jess esetében fokozott óvatossággal járok majd el. Nyilván csalódással tölt el, amikor azt mondja, hogy nem akar rögtön hazajönni… de a barátok említésére mégiscsak felcsillannak a szemeim. - Nagyon örülök neki, hogy szereztél barátokat! Milyenek? Mesélj róluk! - kérem izgatottan. Jess sosem volt olyan szociális alkat, mint Dan, vagy Essie, néha azt éreztem, hogy teljesen a saját kis virtuális világában él. Ezért is nagyon jó hallani, hogy barátkozik. Aztán elcsípem egy fiú nevét is és azonnal konklúziókba ugrok. - Jess, csak nem… egy fiú van a dologban? - kérdezem óvatosan, de szemeimben kislányos izgatottság csillog.
Bólintok egyet anyu szavaira, amiket még Noel kapcsán mond: tehetség kamatoztatás, biztos családi háttér… Úgy hangzik, mintha a kisfiúról és az egész programjáról, a munkájáról beszélne, ami persze egy szintig igaz is, de tekintve a családunkat tudom, hogy az utolsó mondatott ránk, a gyerekeire is érti, ettől pedig még komolyabban hangzanak a szavai. Visszamosolygok rá, ezzel együtt azt is kifejezve, hogy megértem a szándékait és együtt tudok érteni vele. Majdnem száz százalékban. – Igen, azt hiszem, hogy értem mire célzol. Reagálok csupán ennyit rá, nem említve, hogy azért a ház küszöbét váratlanul átlépő új testvérek még mindig nem egészen kellemes meglepetés ajándékok… Ám ebbe ma nem megyek bele. Amúgy is előbb-utóbb mindig megbékélek és elfogadom az ilyen ajándékait is. Egy pillanatra azt hiszem, hogy rám szól majd, amiért ősembernek hívom a bátyámat, de reakcióként nem ilyesmit kapok, aminek én csak örülök. De arra már nem vetekszek, hogy kijelentésem tartalmát fokozzam vagy tovább magyarázzam. Úgy gondolom, hogy akkor talán mégis rám szólna. Inkább mesélek az egyetemmel kapcsolatban, említve a projektmunkámat is, ami kapcsán kicsit megrázom a fejemet. – Egyedül kell csinálni. Vagyis… Hát vannak csoportok. De mindenkinek egyedül kell összeraknia valamit, majd össze kell raknunk őket, hogy a kis részek alkossanak együtt nagyobb dolgot…Legtöbbünknek kódolni kell, nekem is. Ezért úgy gondoltam, hogy kódolok egy játék pályát, amihez felhasználhatnám a készülő játékom egy részét. Időt spórolnék meg, hogy már megírt kódokkal kéne dolgoznom, csak egy kicsit kéne rajta változtatnom – magyarázom el neki a dolgot, közben hevesen mutogatva a kezeimmel. Fontos nekem ez az egész kódolás és videojáték fejlesztés. Másfajta munkát nem igazán tudnék elképzelni magamnak, amit a diploma megszerzése után szívesen csinálnék. Na jó, talán még a digitális rajzolás az, ami a szóba jöhet. – Ó, tényleg így gondolod? – kérdezek vissza, kissé meglepetten kizökkenve a gondolataimból. Már kaptam olyan megjegyzéseket, hogy ez fiús hobbi/munka, mintsem lányos. Illetve a másik anyukám nem igazán szokta elmondani szóban is, hogy jó az, amit tanulok és támogat benne. Így vidáman mosolygok Őrá, ara az anyukámra, aki most itt ül velem szemben és akin tényleg látom, hogy támogat. – Örülök, hogy tetszett neked. De, amit láttál belőle, az még nem a végleges verzió volt! Még mindig fejlesztem, javítgatok rajta. Bár, ha szeretnéd, majd valamikor megmutathatom neked, hogy mostanában hol tartok vele… – vetem fel az ötletet, cseppet bizonytalanul, elvégre igen fontos nekem ez a játék és ő is. Nem akarom, hogy ne értse meg a játékot, ugyanakkor őszinte reakciót és véleményt szeretnék kapni tőle. Továbbá ezzel vetem fel burkoltan, hogy jó lenne majd még több ilyen anya-lánya programot csinálni. Néhány perc múlva a vezetésre terelődik a téma, ami kapcsán az autóbalesetem is szóba kerül. Kellemes téma? Nem igazán. Én legszívesebben elkerültem volna, fel se hoztam volna beszélgetésnek. De anyu más, ő felmerte hozni (újabb ok amiért erős nőnek gondolom) és így, hogy szóba került az idegességem és a szorongásom ezzel kapcsolatban nem igazán múlt el, de bocsánatot kérek a történtek miatt. Újra. Az ígérgetést se felejtve el. Tekintetem a kezére vándorol, hagyva, hogy megtalálja vele az enyémet és megszorítsa. Elmosolyodok, bár érzem, hogy még ott vannak bennem a negatív gondolataim így ez a mosoly vérszegény lehet. A másik kezemet az övére helyezem, a mozdulat közben cseppet megremeg a kézfejem, de próbálok nem erre fókuszálni. Helyette veszek egy mély levegőt és bátorkodok anyu szemeibe nézni. – Szóval szerinted lehetek olyan jó vezetésből, mint Vin Diesel? Vannak kapcsolataid a filmiparban is, hátha keresnek valamilyen új szerepre valakit a következő Halálos iramban filmre, amit megpróbálhatok, hogy ha a játékfejlesztés mégse jön össze és ha már jobban tudok vezetni? – kérdezem meg, gyengéden megszorítva a kezét, majd aztán a kezeim újra az térdeimen. Kissé elviccelem a dolgot, miután látom, hogy ő is kicsi viccesebbre vette a dolgot, hogy felvidítson. Ez sikerül is neki, a szájam mosolyra húzódik. Hiszek neki vagy legalábbis hinni akarok neki, emiatt is próbálok meg leküzdeni a bennem lévő feszültséget és zavart. Szeretném, hogy ha most ez a kis idő kettesben vele boldogan teljen el. Na ebbe a tervembe rondít bele, hogy mintha pillantása megváltozna, látom rajta, hogy van valami kevésbé jó dolog is, amely foglalkoztatja őt és szeretné elmondani. Zavartan pislogok egyet, kissé oldalra döntve a fejemet figyelem tovább arcának minden rezdülését, várva, hogy elmondja azt, amit látok rajta, hogy el akar mondani. Nem pontosan arra számítottam, amit hallok. – Milyen autóbaleset? – kérdezem meg, kérdőn felvonva a szemöldökömet. Igazából nem tudom, hogy hallani szeretném-e, hiszen az autóbalesetnek nem mindig végződnek jól, nekem szerencsém volt… De látom anyun, hogy fontos neki ez a téma és szeretném tudni miért, hogy megértsem. Hagyok neki időt, hogy összeszedje a gondolatait. Bár feltettem neki a kérdést, ráhagyom, hogy mennyit árul el a baleset részleteiből. Mikor meghallom, hogy ő ült a volánnál és a másik járműben egy kisfiú is ült, aki meghalt… Az első reakcióm, hogy most én legyek az, aki a másik kezéért nyúl. Mindkét kezemet újra az asztalra teszem, hogy megfogjam anyu kezeit és megszorítsam őket, tudatva vele, hogy itt vagyok és meghallgatom őt, ítélet nélkül, támogatva őt. Megbízhat bennem, elmondhatja nekem. Közben a szemeibe nézek, megpróbálva biztatóan rámosolyogni, még ha ez a mosoly kissé szomorkás is, ahogyan belegondolok mit élhetett át… Következő pillanat az, amikor felfogom miért fogadta be a fiatalabb testvéreimet. Miért is segít többi gyereken. – Mindig is úgy gondoltam, hogy erős nő vagy, mint a másik anyukám. És tudod még mit gondolok rólad? Hogy nagy, arany szíved van – szólalok meg, miután meghallgattam a szavait. Az elején szükségem van egy nagy levegővételre és keresem a szavakat. De nem azért mert el akarom őt ítélni vagy mert a hitem megingott benne. Nem, bármi is történt a múltban, ő még mindig az anyukám, akit tisztelek és szeretek. Egy hiba ezen nem fog változtatni rajta, főleg nem egy olyan, amit tudom, hogy már régóta megbánt és amióta csak segíteni akar másokon. – Ezen a véleményemen pedig nem fog semmi változtatni – rázom meg a fejemet. – Tudom, hogy segíteni szeretnél minél több gyereken és amit teszel értük… Értünk, az jó dolog. Jó ember vagy, anya és továbbra is szeretlek. Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem. Mondom el a véleményemet. Így már máshogyan látom a saját balesetemet. Már értem, hogy a szüleim miért voltak annyira mérgesek rám. Alakulhatott volna sokkal rosszabbul is, mint az autó ripityára törése… Gondolom, a másik anyukám is tud a balesetről, ez pedig így az ő viselkedését megmagyarázza. – Értem. Igazad van. Nekem se… Nekem se kéne tovább haragudnom magamra a balesetem miatt. Hanem inkább valami jóra koncentrálni – bólintok, felfogva szavainak jelentését vagy legalábbis megpróbálva megérteni a lényeget. – Nem akarom, hogy még egyszer megtörténjen ez. Vagy rosszabb. Most már tényleg óvatosabb leszek, mikor újra úgy döntök, hogy a volán mögé fogok ülni. A pultnál lévő csengő megszólal és elengedem a kezeit, mikor úgy dönt ő megy a rendelésünkért. A pár pillanatnyi egyedüllétet arra használom ki, hogy a kezeimmel megtöröljem a szemeimet, mielőtt egy könnycsepp legördülne az arcomról. Egyik kezemmel kicsit meglegyezem az arcomat és veszek egy mély levegőt, megpróbálva teljesen megnyugodni és megszabadulni minden szomorú gondolattól. Mikor anyu visszajön a sütikkel már boldogan mosolygok rá és a tekintetem a süteményekre téved. – Igen. Remélem az ízük és legalább ennyire jó, ha nem jobb. De eddig még nem kellett családunk ebben a cukrászdában – jegyzem meg, magam elé húzva a saját tálcámat. A villát a kezembe veszem és a torta széléből kicsit levágok az evőeszközzel, hogy megkóstoljam. Örömmel hümmögök fel, mikor lenyelem a falatot. Pont olyan az íze, amire emlékeztem. Imádom a fekete erdő tortát. – Én is remélem, hogy Dan majd megérti… Próbáltam is mondani neki, hogy csak szeretnétek, ha önálló lenne, ha ezt megtanulná. De ugyanakkor gondolom nem lehet könnyű új életkörülményeket megszokni – mondom két falat között. – Értékelem, hogy nem szeretnétek, ha haraggal költöznék el. De még tényleg nem tudom mikor megyek vissza vagy, hogy mikor költözök el ténylegesen… És hova… – itt abbahagyom a beszédet pár pillanatig és eltöprengek a dolgon miközben leteszem a villámat a tányér szélére. A csokis shakem mellé járó szívószálért nyúlok, kibontom és a pohárba helyezem. Egy kortyot iszok belőle, talán kettőt is, mialatt kinézek a kirakatablakon. Kint még mindig szakad az eső. – Szerinted Staten Island jó lenne lakhelynek? – fordulok újra feléje, továbbra is elgondolkozva. – Bár még mindig várok arra, hogy a Doki értem jöjjön a Tardisával. Vagy az Enterprise-ra vegyenek fel, bár az másik sorozat, Star Trek – teszem hozzá, a szívószállal kicsit megkavarva az italomat és újra iszok egy kortyot. Persze ezek már fikciók, de… Soha ne mondd, hogy soha. Megemlítem, hogy a bátyám lakótársaival is sikerült összeismerkednem, ami kapcsán büszkén kihúzom magamat a székben és bátran mesélek róluk. Egy keveset. – Nos, ők is a Columbiára járnak, csak más karra. Kaylee is szeret olvasni, meg könyvtárba járni, szóval van ő is akkora könyvmoly, mint én. Vele lakok egy szobában. Abel pedig szintén geek, szóval vele is van egy csomó közös témám és emiatt megérti miért szeretem annyira a sci-fit. Tudom, hogy nincsen sok barátom és ezt anyu is tudja. Talán ezért is esik jól most beszélni nekik róluk, hogy lássa annyira nagyon még sem vagyok antiszociális. Tudok barátkozni. A következő kérdése éppen ivás közben ér, majdnem félre nyelek tőle. – Dehogy is, anyu! Csak barátok vagyunk! – felelek megrázva a fejemet és egyik kezemmel kicsit megütögetem a mellkasomat, nehogy megfulladjak. – Szerintem Essienek és Sagenek előbb lesz valakije, mint nekem… – próbálok meg rámutatni erre a tényre. Sage nem antiszoc, Essie pedig egy tündér, így mindkettőjük esélye matematikailag több nálam. De ezért én nem is haragszok rájuk. – Hiszen tudod, hogy mi a véleményem. A fiúk hülyék… Vagyis a legtöbbjük az. Úgy gondolom, hogy ebben egyetérthetsz velem… Meg amúgy is, az én elváraim magasak. Jelentem ki, megvonva a vállamat és megint beleiszok a shakeembe. – Tényleg, hogyan is ismerkedtél meg anyuval? Mármint… Honnan tudtad, hogy ő a… Igazi? Meg… Hogyan ismerted meg Dan apját? – zúdítom rá a kérdéseket puszta kíváncsiságból. Lehet, hogy korábban már adott valamelyikre választ, esetleg mindegyikre, de most nem emlékszek rájuk. Erre pedig ő terelte a témát, szóval… Kíváncsian hallgatom.
MISTAKES ARE ALWAYS FORGIVABLE, IF ONE HAS THE COURAGE TO ADMIT THEM.
- Aha, értem. Ez így logikusnak hangzik. Szerintem szuper ötlet felhasználni a már készülő játékodat - felelem. Nagyon örülök neki, hogy Jess ilyen pozitívan áll hozzá a tanulmányaihoz, és ilyen lelkesen dolgozik a feladatain. - Persze, hogy így gondolom! Ha szereted csinálni, és még jó is vagy benne, akkor az már bőven elég! Az sem utolsó szempont persze, hogy az ember meg tudjon élni a munkájából, de amilyen nagy igény van manapság a videójátékokra, ezzel szerintem nem lesz gond - bólogatok biztatóan, mert nagyon szeretném, hogy tudja, én teljes mértékben támogatom. Szülőként fontos, hogy az ember a megfelelő irányba terelgesse a gyermekeit, de én azt is mindig igyekszem szem előtt tartani, hogy mindegyikük megtalálja a saját útját, és hogy olyasmit válasszon foglalkozásnak, amit igazán szeret csinálni. Soha nem akartam azt a fajta nyomást a nyakukba, hogy úgy érezzék, muszáj olyan pályát választaniuk, amit a szüleik erőltetnek rájuk. Mei nem volt ilyen szabad szellemiségű, nem is csak a szigorából adódóan, inkább talán azért, mert ő szerette azt gondolni, hogy jobban tudja, mi kell a gyerekeinknek. Sok konfliktusunk fakadt ebből, főleg a Dannel szembeni elvárásai miatt. Jess viszont, bárhogyan is nézzük, remek hivatást választott magának. - Mindenképp szeretném majd megnézni a legújabb verziót. Ha jól emlékszem eddig csak ősember Dant láttam… Vannak más karakterek is, vagy ő a főszereplő? - kérdezem őszinte érdeklődéssel. Talán hozzáértő kritikát nem tudok megfogalmazni a játékkal kapcsolatban, de azt látom, hogy mennyire fontos neki a dolog, ezért nekem is az. - Mi a koncepció? Van valami történet is hozzá? Vagy inkább akadálypálya jellegű ügyességi játék lesz?- teszem fel a további kérdéseim, hogy ha van hozzá kedve, még nyugodtan tudjon mesélni róla. Ha tudom, hogy ennyit jelent neki, előbb is eszembe juthatott volna, hogy érdeklődjek a részletek után, eddig ugyanis tényleg csak nagyon felületesen volt szó közöttünk a játékról. Én sem akarok jobban rátérni a balesetre, mint ő, nem akarom, hogy eltűnjön az arcáról a vidám mosoly, de muszáj megbeszélnünk a dolgot. Szerencsére hamar megérti, amit mondani akarok neki, és hogy nem haragszunk rá. Pár perccel később pedig már együtt viccelődünk, szóval megkönnyebbülten lélegzem fel. - De még mennyire! - nevetek a Vin Dieseles megjegyzésén, de a jókedvünk még nem felhőtlen. Látom rajta, hogy oldódik egy kicsit a feszültsége, de valami még ott lóg a levegőben, valami, ami nyomaszt, és amiben nem is vagyok biztos, hogy el akarom mondani. Végül aztán csak sikerül rávennem magam, hogy beszéljek a saját balesetemről. Mikor a kezem után nyúl, megszorítom az övéit. Nem is tudja, hogy mennyi erőt adnak a szavai. Mein kívül soha, senkinek nem beszéltem erről. Főleg a gyerekeim elől akartam titkolni, hogy mi is történt, mert nem akartam, hogy lássák ezt az oldalamat, ami nem mindig vidám, és nem mindig tökéletes. Jess azonban elég idős már ahhoz, hogy ezzel a ténnyel szembenézzen. Azt hallani tőle, hogy megért, és ugyanúgy szeret, rengeteget jelent. Hirtelenjében nem is tudom, hogy mit kezdjek az érzelmeimmel, úgy árad szét bennem a megkönnyebbülés, a meghatottság, az iránta érzett szeretetem. Mintha csak egy csordultig telt kancsó lennék. Egyetlen csepp választ már csak el attól, hogy egyszerűen sírva fakadjak, de nem akarom kínos helyzetbe hozni itt a cukrászda kellős közepén, szóval csak néhány könnycseppet engedek végigszaladni az arcomon, amiket sietve le is törlök, ügyelve rá, hogy a sminkem ne kenődjön el. Még beletelik néhány pillanatba, míg az elfojtott sírástól összeszorult torkom utat enged a szavaimnak. - Köszönöm, drágám. Nem is tudod, hogy mennyit jelent nekem a megértésed. Nagyon szeretlek - felelem meleg mosollyal, aztán nagyot sóhajtok, hogy összeszedjem magam. Tudom, hogy második legidősebb gyerkekként Jessnek nem lehetett könnyű megbékélnie a helyzettel, valahányszor új kistesót hoztam haza, szóval nagyon sokat jelent, hogy megérti, miért választottam ezt ilyen formában a hivatásomnak, és hogy miért olyan fontos számomra, hogy minél több gyermeknek otthont adjak. Az érzelmes pillanatnak a pultnál lévő csengő vet véget, ami a rendelésünk elkészültét jelzi, szóval sietve fel is pattanok, hogy átvegyem a süteményeinket és a shakeket. - Bizony, ezért is mertem most valami újat kipróbálni. Itt mindig olyan finomakat szoktunk enni. Azt hiszem, legutóbb Essie is ilyen barack tortát kért - jegyzem meg, miközben én is belekóstolok a saját sütimbe. Jess-szel együtt hümmögök elismerően, tényleg nagyon finom. - Ha jól érzed most magad Danékkel, akkor addig maradsz, ameddig szeretnél, de azért látogass haza gyakran. Anyádnak is nagyon hiányzol- jegyzem meg egy félmosollyal, amikor a költözés kerül szóba. Már az is nehéz volt, hogy Dan kiköltözött. Most, hogy Jess is kevesebbet lesz otthon, még inkább szembesülnöm kell vele, hogy milyen kíméletlenül gyorsan halad az idő, és hogy mire észbe kapok, sorra kirepülnek. Fogalmam sincs, hogy mit fogok majd kezdeni, ha üres lesz a ház. - Miért pont Staten Island? - érdeklődöm kíváncsian. Ha jól emlékszem, még nem nagyon beszélgettünk komolyabban arról, hogy hol akar majd esetleg élni, ha már végzett az egyetemmel és úgy érzi, ideje kiköltözni. - Vannak gyönyörű környékek arrafelé. Mondjuk annyira azért biztos nem menő, mint az Enterprise - vigyorodom el büszkén, amiért értem az utalását. A Star Trek már az én időmben is menő volt. Boldog mosollyal az arcomon hallgatom, ahogy a barátairól beszél. Igazán remek gyerekeknek tűnnek, nagyon örülök, hogy Jess talált olyanokat, akikkel sok bennük a közös, és akikkel jól kijön. A fiúval kapcsolatos megjegyzésemre aztán majdnem félrenyeli a shake-et, szóval lehet finomabban kellett volna kérdeznem, de hát na, annyira kíváncsi voltam. -Ó, értem… - felelem, és ha egy árnyalatnyit csalódott is vagyok, azt nem mutatom ki. Nem akarom azt éreztetni Jess-szel, hogy ideje lenne barátot szereznie, hiszen ez olyasmi, ami majd jön magától, ha az ember készen áll rá, és nem szabad siettetni. Egyszerűen csak örülnék neki, ha találna valakit. Ugyanakkor az anyákban az aggodalom is mindig ott van, hogy valaki egyszer majd összetöri az ő kicsi lányuk szívét. - Azt sosem lehet tudni. Te is ugyanolyan gyönyörű vagy, mint ők. És sok srácnak kifejezetten tetszenek az ilyen okos lányok - válaszolom arra a megjegyzésére, miszerint Essie és Sage előbb fognak találni valakit, mint ő. Nem akarom, hogy azt érezze, bármiben is hátrányban lenne velük szemben. Mindegyikük másban kiemelkedő. -Ezzel nem tudok vitatkozni- felelem nevetve arra a kijelentésére, hogy a fiúk többsége hülye, mert hát én sem véletlenül váltottam csapatot. - De fontos, hogy az ember nyitott maradjon, mert sose lehet tudni, hogy mikor sétál be az életedbe az a bizonyos nagy Ő. Annak viszont örülök, hogy magasak az elvárásai. Nagyon helyes. Elvégre az én lányaim tényleg a legjobbat érdemlik. - Hát… Harryt ugye még a középiskola alatt ismertem meg. Szerintem el tudod képzelni, hogy milyen lehetett. Magabiztos, vagány, piszkosul jóképű... - mesélem elvigyorodva. - Olyan igazán azt hiszem soha nem vonzódtam hozzá, legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna… De akkoriban nagyon nehéz volt mindezt tudatosítani magamban. Minden lány odavolt érte a suliban, ő pedig nekem udvarolt. Szerelmes nem voltam belé, de nagyon jó barátok lettünk. A családjaink is jóban voltak, szóval valahogy ésszerűnek tűnt, hogy összeházasodjunk. Dan miatt nem bántam meg soha. Igazából volt néhány egész jó évünk együtt, egy darabig azt is hittem, hogy nekem ez elég. Aztán megismertem anyádat. Az emlék felidézésére széles mosoly szalad az arcomra. Az egyszer biztos, hogy Mei fenekestül felforgatta az életemet. És ezért nem lehetek elég hálás neki. Néha elgondolkodom rajta, hogy milyen másképp alakult volna minden, ha kötelességből Harry mellett maradok. Vele aligha tudtam volna ilyen népes és színes családot alapítani. Persze az a kapcsolat már alapból halálra volt ítélve. - Akkor voltam először szerelmes. Nehéz leírni, hogy milyen is ez. Ha egyszer megtapasztalod, érteni fogod te is. Mei segített ráébredni, hogy én olyan családot szeretnék, aminek egy stabil és szerető házasság az alapja - magyarázom tovább. A gyerekek sokszor érezhetik azt, hogy Mei kevésbé közvetlen, vagy kedves velük, de ez nem jelenti azt, hogy csak egy hangyányit is kevésbé szeretné őket, mint én. Minden örökbefogadást száz százalékig támogatott. Seth mondjuk… Az övé egy külön eset, de azt jórészt én rontottam el. - Egyébként éppen Dan apja volt az, aki bemutatott minket egymásnak egy céges vacsorán. Jobban nem is különbözhettünk volna egymástól, mégis nagyon gyorsan egymásra hangolódtunk. Persze előbb elváltam Harrytől, mielőtt bármi történt volna közöttünk.
Megnyugvással és elégedettséggel tölt el, hogy Anyu lelkesen támogat a videójáték fejlesztő karrierem gondolatát és nem ellenzi mondván, hogy az egy fiús szakma vagy valami ilyesmi. Csak kívánnám, hogy a másik anyukám is legalább fele annyira érdeklődne és örülne az iránt, hogy nagyjából biztos vagyok benne, hogy mit szeretnék csinálni diplomaszerzés után… – Mindenképpen szeretnék majd az egyik nagyobb videójáték fejlesztő cégnél elhelyezkedni, miután lediplomáztam. Aztán pár évnyi munkatapasztalat után talán alapítok egy saját céget! Még nem döntöttem el, de asszem van is még időm ezen agyalni – mondom inkább ezt, ahelyett, hogy nekiállnék megint panaszkodni a családi témában, egyes családtagjainkról. Nem akarom vétetlenül se elrontani ezt a jó pillanatot. – Nem, nem ő a főszereplő. Dehogy bíznék rá ekkora nagy feladatot, még ha csak a róla mintázott karakterről beszélünk! – legyintek, kicsit prüszkölve a gondolaton. Noha nem mintha amúgy nem Dan hatására vágtam volna neki az egész játék készítésének, mert annyira megihletet és aztán még egész nagy szerepe lenne a játék jelenlegi verziójában… Dehogy… (Igazából igen, de ezt nem mondom el senkinek, mert… SPOLIER! Aki tudni szeretné, hogy Dan karakterével mi a helyzet (és a többivel) annak végig kell vinnie a játék összes pályáját. Muhahahaha.) – Azóta vannak más karakterek is benne. Néhány. Még bővítem. De nemcsak fiú karakterek, lányok is van már! Ó, és egy nemtelen. Girl power és sokszínűség – folytatom a játék ismertetését. Anyu kivétel, őt azért valamelyest szándékomban áll beavatni és kipróbáltatni vele. Ő lesz az én verzióm a „Beavatott”-ra. – Igen van benne történet olyan szempontból, hogy van egy bevezető szöveg, aztán minden harc előtt van párbeszéd, leginkább az ellenfelekkel. Nem mondanám szerepjátéknak, inkább valamelyest ügyességi játék, de igazából a párbaj harcokon van benne a hangsúly, mintsem akadályokon vagy puzzle feladatokon… Nem tudom elmagyarázni. Ez olyan, hogy látnod kell majd a saját szemeiddel és játszani, anya! Fejezem be a magyarázatot kissé titokzatosan egy széles mosoly kíséretében és a végére felviszem a hangsúlyt, ezzel sugallva, hogy bizony a tesztelőmnek kell majd lennie. Nem mondhat rá nemet. Ő nem. A beszélgetésünk aztán átterelődik másra, autóbalesetre. Ez már kevésbé vidám téma, de egy Vin Diesel-es mondat csak elhagyja a számat, megpróbálva viccelődnie, ami sikerül is. Mosolygok, sőt vele együtt nevetek a szavaim hatására. Még akkor is, hogy érzem ezzel nincsen vége a komolyabb témának és a következő pillanatban ez az érzésem be is igazolódik. Beszél az ő balesetéről, mely sokkal komolyabb, szomorúbb. De nem vagyok már kisgyerek, megértem miért kell ilyenekről is beszélnünk. Meghallgatom. Megszorítom a kezeit, hogy tudja itt vagyok neki. Ahogyan ő törődik velem és a testvéreimmel, én is úgy akarok vele törődni, hiszen egy család vagyunk. Ő pedig mióta csak az eszemet tudom próbál arra tanítani, hogy a családtagok támogatják egymást. Ő a világon a legjobb édesanya, így tudom, hogy a szavai, a tanítása mögött nemcsak a szeretet, a családi idill képe varázsolódik ki, hanem a logika is. Nem kerüli el a figyelmemet az arcán legördülő könnycseppek sem, melyek láttán kicsit én is elszomorodok. Nem szeretem az anyukámat szomorúnak látni. – Én is szeretlek téged anya – mosolygok vissza rá bíztatóan, utoljára megszorítva a kezét mielőtt elengedem. Nekem is nagyon sokat számít, hogy ő meg engem ért meg. Néhány perccel később már mindkettőnk előtt ott a választott sütemény, így végre tényleg azért vagyunk itt, amiért eljöttünk. Sütizni. Ez pedig az előbbi szomorú pillanatok után határozottan vidámabban hat. – Naná, hogy hazalátogatok majd rendszeresen! Hát különben, hogy ellenőrzöm, hogy az otthagyott cuccaimhoz nem nyúl senki ártó szándékkal? – kérdezem meg, két süti falat bekanalazása közben. Majd másik anya említésére cseppet meglepődök. – Ó, szóval… Ő is hiányol a munkája közben, mi? Szalad ki a kérdés meggondolatlanul az ajkaim közül. Nem akartam hitetlenkedően hatni, meg azt se, hogy a felgyülemlett negatív érzelmek ott érződjenek a hangomon, de lehet, hogy pont sikerült kifejeznem, hogy róla egy kicsit másképp vélekedek. Legutóbb veszekedett rám és úgy emlékszek, hogy nagyon nem szívesen látott otthon, a baleset miatt. – Azért Staten Island, mert az egy sziget. Duh! Olyan mintha egy másik bolygó lenne és nem Manhattan vagy Queens – válaszolom, ezzel is megpróbálva témát változtatni. Megvonom a vállamat. – Igen, annyira nem menő, de hát, ha reálisak akarunk lenni akkor Staten Island elég jó. Nem a világ másik vége, szóval onnan is könnyen tudnék hazalátogatni. De kicsit mégis más lenne, szóval nem érezném úgy, hogy egész életemet ugyanazon a helyen élem le… Ha tehetnéd és bárhol élhetnél hol tennéd ezt meg? – pillantok rá érdeklődve. Persze Manhattannek is megvan a maga szépsége, ezt nem tagadom, hiszen egy csomó kedvenc helyem itt van a városban. – Én a… Hm… A Holdat választanám! De csak átmenetileg, hogy megnézzem mi van a másik oldalán. Illetve, hogy stoppoljak, hogy az éppen arra járó űrlények felvegyenek az űrhajójukra utasnak és bejárjuk a Nap rendszert, majd a Tejutat és azon túl… – elmélkedek hangosan, mosolyogva sóhajtva egyet, álmodozva, hogy milyen jó is lenne, hogyha megtörténhetne ilyesmi. Miért ragaszkodjunk a Földhöz, hogyha ott az egész kozmosz, amit felfedezhetnénk? Jó, kell hozzá a megfelelő technológiai is, de… Egy nap csak képes lesz rá az emberiség. Még ha nem is feltétlen az én időmben, attól még álmodozni szabad. Ezután a barátaimról mesélek neki, hogy tudja nem vagyok egyedül és nem csak a bátyámat ismerem. Én is tudok barátkozni, nemcsak Dan. Aztán valahogy az ilyesmi témák a könyvekben és a filmekben is az olyan barátokra terelődik…. Aha, utólag látom, hogy erre számítanom kellett volna. – Ez… Azt hiszem, igaz. Csak még én nem döntöttem el én ugyan milyen fiút keresnék – vallom be. Igazából az okos fiúk tetszenek nekem. De az űrlények is, bár van egy olyan érzésem, hogy talán nem kéne anyunak azzal jönnöm, hogy kezdjen el csak barátkozni ezzel a gondolattal. Az biztos kitétel lenne, hogy hinnie kell az űrlényekben, meg klassz lenne közös érdeklődési kör is, de… A fiúk nagy része hülye. Az élet pedig több annál, hogy érdekesek perceket pazaroljak arra, hogy találjak valakit mikor egyedül is megvagyok. Ha akar, akkor találjon ő rám, oké? – Nyitott szemmel járok – mondom, a kezeimet a szemeimhez emelve, hogy megmutassam neki igenis látok e téren is. – Kivéve, ha nincs nálam a szemüvegem vagy a kontaktlencséim… – teszem hozzá vicceskedve. – De értem, hogyan érted. Nem feltétlen szándékom egyedül leélni az életemet, csak… – vonom meg a vállamat. – Jól megvagyok én egyedül is. Szeretek egyedül lenni és magam lenni anélkül, hogy megkéne feleljek valaki elvárásainak. Magyarázom a véleményemet a témával kapcsolatban. Ezután én bombázom őt kérdésekkel, kíváncsian várva a válaszait. Mikor belekezd a mesélésbe leteszem az asztalra a shakemet és a kezeimre támasztom a fejemet és mosolyogva hallgatom a szavait. – Szóval Dan nagyon ráütött? – kérdezek bele a mondandójába, homlokomat összeráncolva ahogyan megpróbálom vizualizálni a dolgot. – Nem is gondoltam volna, hogy megbántad, hiszen Dan csak pozitívum benne… – jegyzem meg halkabban, mikor még csak nagyon az elején tart a mesélésnek én meg későn kapok észbe, hogy talán nem kéne félbeszakítani. Örülök, hogy válaszol a kérdéseimre, nem hárít. Másik anyuval talán nem tudnék ilyesmiről beszélgetni, legalábbis ez az érzésem. De az említése kapcsán határozottan szélesebb lesz a mosolyom, mert anyun látom, hogy tényleg komolyan gondolja a szavait és ő is mosolyog, határozottan jót tett nekik, hogy egymásra találtak. – Neee…. Tényleg ő mutatott be titeket egymásnak? – kérdezek vissza döbbenten pislogva és kissé tátott szájjal. – És mit szólt aztán Harry mikor később megtudta, hogy összejöttetek? Meglepett volt vagy… Mi? – érdeklődök. – Amúgy tényleg nagyon különböztük. Mármint te és anya. Bólintok a saját kijelentésére reagálva, hogy különböznek. Másik anyu szigorúbb, mint ő. Bár azt hiszem különbségek nem mindig rosszak és el se tudnám képzelni őket úgy, hogy másképpen viselkednének, mint ahogy. Igen, nincs olyan tapasztalatom, mint amiről anyu mesél, szerelem és házasság, de tudom (még ha néha van kételkedő pillantom nekem is), hogy ők ketten jól megvannak együtt, szeretik egymást és minket is. A maguk módján. A következő pillanatban a mobilom váratlanul megrezeg, ami miatt gyorsan megnézem milyen üzenetem érkezett. Csak egy értesítő email, hogy már átvetem a rendelt könyveimet. – Bocsi, csak most jött az értesítés, hogy az előrendelt könyvemet és azt a plusz egyet, amit még melléje rendeltem, már átvehetem a könyvesboltban. Az egyik sci-fi, a másik pedig fantasy – magyarázkodok. Tudom, hogy nem szép dolog a telefon képernyőjét nézni miközben beszélgetünk valakivel élőben. Egy kis kínos szünet, míg töprengek. Jó vele itt ülni, sütizni és beszélgetni, csak… – Majd oda kéne érnem még zárás előtt… Ugye ezért nem haragudnál meg? Persze nem most rögtön akarok távozni. Még beszélgethetünk – teszem le a mobilomat és veszem kezembe újra a villámat, hogy a torta maradékának elfogyasztásához hozzálássak. – Neked van még programod mára? Na és hétvégén mit tervezel? Talán… Talán szombaton hazajöhetek ebédre. De csak ha nektek is okés!
Kezdőlap
| 
