Aiden & Kian

Ahogy bejött az őszi szezon a színházban, lassan a Mamma Mia féle musicaleket mi is magunk mögött hagytuk a társasággal. Mondhatni sokkal sötétebb hangulatú, kicsit borongósabb darabokat kezdtünk el játszani, aminek persze megvolt a maga hangulata, de egy kicsit szétszabdalta a társaságunkat. Mivel nincsen kimondottan saját tánccsoportunk, az új ismerőseink mind továbbálltak, a megszokott színészek pedig más-más szerepeket kezdtek el játszani.
Így történt meg az is, hogy a saját környezetemből lényegében én is ki lettem szakítva. Hozzá voltam szokva a fiatalabb társaimhoz, viszont jelenleg úgy alakult, hogy Shakespeare Ahogy tetszikében semmilyen szerepet nem kaptam... Pedig szerettem volna. Maga az igazató választotta ki végül azt a darabot, aminek az egyik szerepére engem szánt.
Soha nem volt korábban közöm az adott drámához, még csak nem is olvastam, pedig jellmezően jártas vagyok a saját munkásságomban. Kifejezetten szerettem drámákat olvasni korábban is, ezért szimpla kedvtelésből is tettem ezt.
A Hosszú út az éjszakába viszont sosem volt nálam listás. Túlságosan nyomasztó volt a család sorsa, és a cselekmény elég kevés helyszínen játszódik. Augusztus közepén kezdtük el csak a próbákat. Hosszúnak tűnik a 180 perces játékidő, de mivel nem egy musical kaliberű darabról van szó – lényegében emberek beszélgetnek benne ülve – így a felkészülés gyorsan ment. Én magam pedig hamar megértettem, hogy miért kihívás számomra a fiatalabb fiú, azaz Edmund szerepe. Alapvetően mindenkinek nehéz dolga volt, mivel nagy hangsúly volt az alapműn – mégiscsak egy Nobel-díjas szerzőről van szó – azonban nagyon jó szövegkönyvet kellett írni, a rendezőnek pedig elég szegényes volt az eszköztára. Nem voltak csiricsáré jelmezek, ahogyan bonyolult díszletek se. Kifejezetten keményen dolgozott a dramaturg és az egész csapat ahhoz, hogy tökéletes legyen a dramaturgiai íve a darabnak.
A mai nap volt ennek a bemutatója, és kifejezetten izgultam, amikor magamra öltöttem a kissé talán túlságosan is modern ruhadarabokat. Tény és való, hogy nem a mi korunkban játszódik a történet, de valamennyivel emészthetőbbé kellett tennünk, ezért az eredetileg is sötét ruhákat divatosra tervezték a stylistjaim. Éreztem, ahogyan egy kéz a sajátomra a simul, és elmosolyodtam. Határozottan izgultam, de szerencsére egyszer sem sikerült kiesnem a tüdőbajos fiú szerepéből és a súgót is csak egyszer vettem használatba. Ez jó jel volt, mert holnapra minden bizonnyal arra sem lesz szükség.
Általában az előadás után fél órával szoktunk kimenni a kávéadagunkért, meg a kajakörért a büfébe. Én már bő tíz perccel korábban ott voltam, mert szükségem volt az emberek visszajelzésére. A kifelé fáradó tömegnek mosolyogva köszöntem, és amikor egyesek odajöttek beszélgetni, minden alkalommal udvariasan megkérdeztem azt, hogy mennyire tetszett nekik az előadás.
Alapvetően pozitív válaszokat kaptam, de a saját játékomra külön kritikát nem mondott senki, ami miatt megintcsak ideges lettem. a Szám szélét rágcsálva gondolkoztam azon, hogy a mai nap talán kihagyom a rántotthúsos szendvicsem, hiszen a tömeg is kezdett már egyre inkább leszakadozni. A legtöbben nem is fordítottak felém különösebb figyelmet, amiért én magam is sokkal inkább nyomkodtam a kezemben tartott mobilt. Sokan nem vettek észre, mert annyira lefoglalta őket a Tyrone család életének megvitatása.
Amikor legközelebb pillantottam fel, lényegében már csak egy két embert láttam kifelé sétálni. Pont ezért nem is állítottam meg a legtöbbjüket, aztán összeakadt a tekintetem az egyik fiúéval, aki a büfé felé indult. Talán ez lesz a tökéletes alkalom, hogy finoman kifaggathassak valakit. Mivel én magam is nem messze álltam pulttól, rögtön be is álltam mögé a sorba és kikértem a szokásos ételemet a vízzel és a hosszú kávémmal. A szemem sarkából figyeltem, hogy pontosan melyik asztalnál foglal helyet, aztán én magam is megindultam, lassú, de annál hosszabb léptekkel az asztal felé.
- Szia – köszöntem végül neki kedves mosollyal az arcomon, majd a vele szemben levő ülőalkalmatosság felé mutattam – Szabad ez a hely, vagy vársz valakit?
Mivel elég udvarias vagyok mások társaságában, nem foglaltam helyet, és ki sem húztam a széket, egyszerűen csak a támlán nyugtattam az egyik kezemet. A másik a zsebemben volt, én pedig kicsit görnyedten álltam előtte, hogy ne magasodjak teljesen fölé. Amúgy is jó pár centivel felette szívtam a levegőt, és bár nem tehetek a termetemről, ettől függetlenül teljességgel el akartam kerülni az udvariatlanság lehetőségét.



663 || remélem nem lett túl szörnyű    || ruha ||

Kian & Aiden

Egyetemista társaimmal, Nicole-lal, Josephel és a kínai Langgal jöttem el ma színházba. Nem én szerveztem ezt a napot, hanem Joseph, akinek jártas ezen a helyen, ugyanis itt dolgozik a büfében már három éve az egyetemi tanulmányai mellett és ő mondta, hogy szervezhetnénk egy szuper estét, amikor is nem csak a könyvek felett, kávézók asztalainál dugjuk össze a fejünket és ez remek ötlet volt, a gond csupán az, hogy két hónapon keresztül szerveztük az alkalmat, ugyanis valaki mindig lemondta. De ma végre összehoztuk és együtt el is jöttünk. Nicole nem győzte sóhajtozni, hogy mennyire örül, amiért végre el tudott szakadni a tanulmányoktól és az élet más területeire menekülhet kikapcsolódásként. Én szoktam színházakba járni, különösen a zenés darabokat szeretem, de természetesen bármit szívesen megnézek, egy pillanatig sem szomorodtam el, hogy ezúttal nem musicalre jöttünk el, nem úgy, mint eredetileg.
Nekem tetszett az előadás, noha amint elfoglaltuk helyünket és elkezdődött, nem tudtam levenni a tekintetem az egyik fiatal fiút játszó emberen, aki nagyon hasonlított Nolanre. Majd megszólalt és én éreztem, hogy jobb lenne, ha kimennék, ám visszafogtam magam. Biztos voltam benne, hogy nem ő az, vagyis nem lehet, mert... nem tudom miért nem. Nolannak is volt színészi vénája, de mégsem tudtam volna kinézni belőle, hogy itt van New Yorkban, egész idő alatt azon kattogott a fejem, hogy kizáró okot keressek, amire megnyugodhatok, hogy tutira nem ő az és ez igazából az volt, hogy akkor biztosan szólt volna, hogy jön és találkozzunk. Nagyon mérges lennék rá, ha így kellene találkoznunk.
A fiú miatt igazából teljesen máshol voltam fejben az előadás alatt, de biztosra veszem, hogy tetszett volna, ha minden szavukra figyeltem volna. Kicsit néma is vagyok az előadás után, míg a többiek nagyban beszélik meg az élményeket, ez persze feltűnik nekik, de én csak megmasszírozom szemeimet és legyintek annyival, hogy kicsit fáradt vagyok. Ami egyébként igaz, azonban mégsem akarok elindulni haza velük, mivel... még korán van, jobban szeretek akkor hazaérkezni, mikor már apáék alszanak és így mikor megkérdezik, hogy hol voltam éjszaka, én nyugodt szívvel megmondhatom nekik, hogy hát itthon aludtam, csak ők már lefeküdtek. Na meg ha esetleg mégsem itthon aludnék, nagyon reggel még mindig beosonhatok és akkor is el fogják hinni nekem, hogy itthon voltam. Ennyit nekem megér még néhány óra az éjszakában, főleg egy színházban, már amíg rám nem zárják az ajtót.
Mosolyogva integetek a többieknek, majd a büfé felé veszem az irányt, ugyanis nagyon éhes vagyok. Bizony, mindvégig láttam, hogy az a fiú folyamatosan közöttünk sétálgat, néha ácsorog a telefonjával. Megnéztem, nem Nolan az, de kísértetiesen hasonlít rá, még a szóhasználata is, meg a hangja. Kérek a büféből egy hatalmas sajttal leöntött sült krumplit és egy még hatalmasabb hamburgert. Míg várok, szememmel óvatosan körbe pillantok, csak hogy tisztában legyek azzal, merre van az a fura srác, ám minden szőrszálam hirtelen égnek mered, mikor észreveszem, miként egyenesen engem néz. Zavartam fordulok vissza a büfés irányába, aki már nyújtja is át az ételt. Egy asztalhoz ülök le, nem sokan vannak már, de talán még nem kell azért elhagynom a helyet. Szigorúan kerülöm azt a helyet szemeimmel, ahol legutóbb összetalálkozott a tekintetünk, s inkább előveszem a telefonomat, hogy írjak Nolannak és elújságoljam neki a ma estét.
Összerázkódok, amint egy hang - pontosan tudom, milyen hang - szólít meg a hátam mögül, majdnem eldobom a telefonomat is.
- Szervusz! N-nem várok senkit sem, ülj csak le - mondom reflexből, amit emberi énem diktál nekem. Erre annyira nem számítottam, ez az igazság. Láttam, hogy itt van ő is a légtérben, de valamiért nem hittem, hogy engem is megszólít. Ez egyébként nem esik kifejezetten rosszul, csak meglepett, na meg van egy kis görcs a gyomromban, amiért ennyire hasonlít egy általam nagyon szeretett fiúra.
Beszélgetést kezdeményezni, avagy folytatni ellenben már nem tudok, fizikailag képtelen vagyok rá, mivel egy kicsit zavarban vagyok, amiért Nolan beütése van. Igyekszem nem megfejteni vonásait, hogy különbségeket keressek.
- Te színész vagy, igaz? Te játszottál most is a darabban... - elég kínosnak érzem magam ettől a nem átgondolt kérdéstől, de hát ugyan mit mondhatnék? Ebben a pillanatban rezeg a telefonom és én oda is kapok a fejemet. Nem Nolan az. Miéééért nem ír vissza hamar, mikor egész nap a telefonját nyomkodja???

Aiden & Kian

Talán sok embernek furcsa lehet az a bizonyos kapcsolatteremtés amit a többi színésszel folytatunk itt. Persze ezt sem mindenki csinálja. Például Rora minket próbál kérdezni, amikor visszajelzésre vágyik. Így is elég rendesen válogatja az embereket, akiktől végül ténylegesen elfogadja a kritikát. Lényegében én vagyok az egyetlen, akivel ezeket a dolgokat hajlandó megvitatni, meg talán még pár ember lehet a társulatból. Igazából ami minket illet... Régóta ismerjük egymást és vállalja már előttem mind a smink nélküli arcát, mind a hibáit, gyengeségeit. Ezért szoktunk sokat segíteni egymásnak.
Vele ellentétben viszont én szívesen járom a folyosókat a színházon belül... Mondhatni a másik oldalról is. Engem kifejezetten érdekel, hogy a nézőknek miként tetszettek a darabok. Annak ellenére is úgy van ez, hogy nyilvánvalóan senki nem vágná az arcomba, hogy egy szar volt az alakításom. Viszont pont azért, mert mesterségszerűen űzöm mások megformálását, hamar észreveszem, ha valakinek a lelkesedése nem az igazi. Ilyenkor fel tudom mérni a terepet, hogy vajon mindenkinek, vagy csak önmagamnak kellene megfelelnem, amikor a színpadon vagyok. A válasz talán az arany középút. Nem lehetek magammal elfogult és mondhatom rá a teljesítményemre, hogy mindig tökéletes, mert akkor akaratlanul – pusztán az emberi mivoltom miatt – megállok a fejlődésben, sőt... Talán elindul egy visszafordíthatatlan mélyrepülés, ami a karrieremet illeti. Az egész már így is elég tragikus volt, tehát az egyetlen amit tehettem az volt, hogy mindig próbáltam keményebben dolgozni. Ha az itt nehezen megszerzett befolyásomat is elveszítem, akkor lényegében két éven belül tényleg éhen fogok halni.
Mindenesetre, ma is határozott célom volt valakit kifogni a nézők közül, akivel valamiféle értelmes beszélgetést ki tudok alakítani. Talán szerepet játszott ebben az egészben a magányosságom is, igazából nem tudom pontosan. Lényeg a lényeg: arra volt szükségem, hogy beszélgessek valakivel, akihez semmi közöm nincs. Ebben lényegében mindig nagyon jó voltam.
Amint kikértem a lényegében szokásosnak titulált ebédemet, szinte azonnal szét is néztem az ebédlőben. Több idősebb ember is volt, akik arcról már minden bizonnyal megismertek. Tény és való, hogy viszonylag sok ázsiai színész és staffos dolgozott itt, de ettől függetlenül valamiért engem könnyen megjegyeztek maguknak. Talán a hatalmas orrom volt az oka, amit anyámtól örököltem. Sok társammal ellentétben az enyém kicsit sem volt laposnak mondható, sokkal inkább domborodtak ki az anyai ágon, egyébként elég dominánsan örökölt génjeim... Így lényegében egyáltalán nem rendelkezem lapos arccal és vékony ajkakkal, sőt a szemhéjaim is duplára sikerültek. Határozottan ott voltak persze apámnak az erőteljes ázsiai vonásai is az arcomon, de ahogy a kettő elkeveredett, lényegében nyugatiasabban néztem ki mint sokan akik itt éltek. Mindenesetre néhány pillantás így is rám szegeződött, amin talán egy fokkal többet dobott az is, hogy még mindig a fellépőruhámat viseltem. Többen mosolyogtak felém, vagy a környezetemben sutyorogtak, de én végül mégis egy fiatalabb srác felé indultam meg. A színházba járók között nem kifejezetten volt nehéz válogatni, mivel alapvetően intellektuális fiatalok fordultak meg a környezetünkben.
Megmosolyogtam a srác reakcióját, amikor végül felém emelte a pillantását és realizálta, hogy a környezetében vagyok. Egyrészt szórakoztatott az a meglepettség, amit a hangjából véltem kihallani, illetve a régimódi köszöntést is kissé viccesnek találtam. Tehát szegényt sikerült határozottan zavarba hoznom annak ellenére is, hogy semmi ilyesmit nem terveztem. Mindenesetre tény és való, hogy alapvetően nem egyértelmű, hogy néhányan szeretik ápolni a kapcsolatot a közönséggel. Mivel mi egy viszonylag híres, mégis nem egy Broadway hírnevével rendelkező színház vagyunk, hasonlókra simán van lehetőségünk. Nem vagyunk sztárok. Ha kimegyünk az utcára, ugyanolyan emberekként tudunk normálisan élni.
- Köszi – amint megadta az engedélyt, fél kézzel ki is húztam a székem, majd elkezdtem szórakozni a kiválasztott étel csomagolásával. Lényegében jobb ötletem nem volt arra, hogy elüssem az időt, amíg feldolgozza a szituációt.
Már éppen tettem volna fel a szokásos kérdésem, ami elindíthatja közöttünk a társalgást, amikor ő érdeklődött a kilétem felől. Nyilvánvalóan emlékezett rám, vagy pedig az öltözék segített neki, amit még mindig viseltem. Mindenesetre valamennyire megnyugtatta a lelkiismeretemet ez. Legalább nem volt teljesen felejthető a jelenlétem a színpadon.
- Igen, én voltam Edmund a darabban – mosolyodtam el, miközben sikeresen lehántottam a szendvicsről a celofánt, és egyetlen harapással eltűntettem a számba nagyjából a negyedét a cuccnak – Jó étvágyat!
A következőt már a szám elé emelt kézzel jegyeztem meg. Pontosan tudom, hogy a kultúra, amiben félig meddig osztoztunk eléggé tabumentes volt, így a teli szájjal való beszélés nem jelentett volna gondot. Viszont Amerikában vagyunk, engem az itteni normák szerint neveltek, így valahgoy nagyon nem találtam illendőnek azt, hogy mutogassam a félig megrágott kaját a számban. Nagy nehezen le is küzdöttem a falatot, aztán meg töröltem a kezemet a szalvétában, csak utána nyújtottam azt felé. Minden bizonnyal nem lehet állandó vendége a színházunknak. Legalábbis nem olyan szinten, mint egyesek, akik a társulat minden tagjának a nevét kívülről fújják.
- Kian vagyok – mutatkoztam be végül, felé nyújtva a jobbomat – Igazából részben érdeklődni szeretnék ha már itt vagyok. Hogy tetszett az előadás?
Tényleg érdeklődő pillantást vetettem rá, miközben elég lágy, nyugodt hangon beszéltem. Talán egyértelművé akartam tenni a számára, hogy nem trollkodni jöttem hozzá. Fontos számunkra a visszajelzés és az, hogy jó benyomást keltsünk az idejárókban.




822 || remélem nem lett túl szörnyű    || ruha ||

Kian & Aiden

A színdarab után úgy érzem, hogy nekem mihamarább írnom kell Nolannak, amihez az kell, hogy elköszönjek a baráti társaságomtól. Mivel nem szeretnék még hazamenni, ezért egy kicsit lefoglalom magam, például evéssel. Nem vagyok az a fajta, aki rengeteg kalóriát töm magába, de szeretem a jó ízeket, próbálok egészségesen táplálkozni, csak ez nem mindig jön össze. Leülök az egyik asztalhoz és egyből nyomogatom is már a betűket az érintőképernyőn, elküldök egy üzenetet Nolannak és tűkön ülök, hogy mihamarább megkapjam a válaszát, sokat beszélünk még most is, amivel talán egy kicsit féltékennyé is tettem már párszor Christophert, de nincs miért aggódnia, Nolan csak a barátom és mivel eléggé nehezen megy, hogy újra találkozzunk, pedig én nagyon könyörgök neki, hogy jöjjön el New Yorkba, mert most nincs időm, se lehetőségem visszautazni Franciaországba, de úgy néz ki, nem igaz akarózik összejönni a megfelelő alkalom. Ilyen ez, ha a világ másik pontjain élünk, sajnos nagyon össze kell hangolni mindent.
Nem veszem észre - főként pont Nolan miatt -, hogy a srác, aki már egészen biztosan nem Nolan, itt van a közelemben és ezek szerint nem csak ok nélkül nézett a tér túlvégéből. Ez elég ijesztő. Nem szeretem, ha sokáig néznek, kivéve ha Christopher az, mert... szóval az más. De most, hogy meglátom arcát közelről is, kicsit frusztrálva érzem magam, végtére is fogalmam sincs, hogy ki ő, nem ismerjük egymást, mégis kiégette tekintetével a hátamat és még ide is jött hozzám. Sophie, Christopher húga üt mindig hátba és figyelmeztet, hogy hééé, ez Amerika, ne legyek már ennyire görcsök - kikérem magamnak, nem én vagyok a görcsös, nézzen csak rá a bátyjára! -, mindenesetre Sophie szerint őrülten karót nyelt vagyok, ha egy idegen odajön hozzám és a semmiből beszélgetést kezdeményez, esetleg még meg is érint, hiszen Koreában nem szokás ilyen kontaktusokat kialakítani egyből és én ehhez mindig is tartom magam, hiába töltöttem sok-sok évet Európában. Szóval talán le kéne higgadnom, flexibilisnek és nyitottnak kellene lennem idegenekkel szemben is, még ha úgy is néz ki, mint az utolsó srác, akivel múltidőben randiztam.
Így hát beszélgetést kezdeményezek, míg ő kicsomagolja a szendvicsét. Nagyon rosszul érezném magam, ha csak csöndben üldögélnénk és majszolnánk a kajánkat, igaz, ezt a hamburgert nem lesz könnyű kulturáltan elfogyasztanom. Itt fog csöpögni minden ki belőle, meg potyogni a paradicsom, jézusom, de gáz lesz!
- Köszi, neked is! - felelem és már azon vagyok, hogyan ehetném szépen ezt a hamburgert, ami mellesleg nagyon íncsiklandóan néz ki. Nem akarok túl beszédes sem lenne a társaságában, pedig érzem, hogy most minden butaságot össze tudnék hadoválni neki, melyet szerintem kicsit sem értékelne. Nem szeretném megbántani azzal, hogy vizsgálom az arcát. Kicsit olyan, mintha Nolan nem francia, hanem kínai, vagy koreai lenne, de a mimikái tényleg teljesen rá vallanak. Ez azért ijesztő tud lenni, mintha a sors kisértene engem.
Aztán újra cikázni kezd a tekintetem a hamburger és a telefon között, amit a tenyere keresztez, felpillantok rá, s én is nyújtom a kezemet.
- Én Aiden. Vagy... Jaemin - fogalmam sincs, miért mondom el a koreai nevemet neki, de mivel látom, húzottak a szemei, ezért lehet közvetlenebbnek érzi. Észrevétlenül igyekszek venni egy mély levegőt, huh, hogy milyen volt az előadás? Basszus... Pont ez az a kérdés, amit most nagyon nem szerettem volna hallani, mivel nem igazán tudtam figyelni, annyira elvesztem a gondolataimban és ez részben pont amiatt a fiú miatt történt, aki most ilyet kérdez. Ez nagyon gáz! Miért mindig velem történik meg az ilyen? Mintha Aiden Leenek mindig kellemetlen helyzetbe kellene kerülnie, ez a sorsa. Azért megpróbálom erősen visszaemlékezni valamire.
- Szerintem jó volt. Az elején egy kicsit meglepődtem a ruhákra, azt hiszem... De élvezetes volt, kicsit távol ültem, úgyhogy a mimikákból nem sokat láthattam, viszont jól hallható volt, tetszett az angolotok, a szövegek, tanultam is pár szót, merthogy még mindig nem beszélem annyira jól a nyelvet. Mindig tanulok valami újat... - Próbálom elmondani a tapasztalataimat, majd inkább személyesebbre veszem a figurát, mivel az mindig egy biztos pont, abba nem köthetnek bele.
- Régóta színészkedsz? - Én sosem voltam jó ebben, ami kár, mert elég sokat szoktam füllenteni, elsősorban szüleimnek, de amiatt annyira nem érzem magam bűnösnek. Még sosem tudtam beszélni igazi színésszel ennyire testközelből. Egyszer bátyámmal együtt még Dél-Koreában elmentünk színházba, ahol főként Adam váltott pár szót a színészekkel, de az annyira formális volt, hogy meg sem mertem mellette nyikkanni. Ezúttal viszont lehet lenne pár kérdésem, hiszen tőlem nagyon távol áll ez a szakma, ellenben szívesen megismerném.

Aiden & Kian

Világ életemben egy voltam azok a srácok közül, akik élvezték, ha kitűntek a tömegből. Semmivel sem voltam jobb vagy éppenséggel több azoknál az alfahímeknél, akik annak idején – és gondolom most is – előszeretettel tartották terrorban a suli összes diákját. Attól még, hogy nem bántottam senkit fizikailag, ugyanúgy megmosolyogtam azt, ha valaki rajtam felejtette a pillantását, még ha nem is értettem a miértjét. Egyszerűen csak elfogadtam, hogy mások kedvelnek és szinte fürdetnek a szeretetükben. Én nem azért voltam annak idején népszerű, mert fociztam. Sokkal inkább tartoztam az okos srácok közé, viszont a művészi vénáim miatt a lányok is kedveltek. Ehhez nyilvánvalóan hozzátartozik az is, hogy a szüleim két olyan népcsoport leszármazottjaként hozott létre, amitől karakteresebb voltam sok ázsiainál, viszont nem tűntem nyugati embenek sem. Az orromat és a számat illetve az egész arcformámat határozottan anyám ágáról sikerült összeszednem, ellentétben mondjuk a testfelépítésemmel és a szemeimmel. Hiába próbálok edzeni, alkatilag amúgy is vékonynak számítok.
Ami viszont engem illet, határozottan amerikainak vallom magam. Megannyi koreai verset ismerek. Olvastam az Anna Kareninát, rengeteg orosz operát láttam, hála anyám rajongásának, viszont nem tudtam teljesen száz százalékban azonosulni azzal a világgal. Sokkal inkább éreztem a magaménak azt a kultúrát, amit a színházban szedtem össze, vagy amit a tanulmányaim során sajátítottam el. Persze mivel kifejezetten szeretem a verseket, rengeteg nagyon random néptől olvasom őket, viszont ez már inkább számít hobbinak, ami engem illet. Lényegében nem ez határozott meg teljes egészében.
Ami a többit illeti... Igyekeztem az elsőszámú kulturális forrásomból többet meríteni és fejlődni. Lényegében ez az oka annak, hogy sokakkal ellentétben, én szeretek másokkal beszélgetni. Egy részem folyamatosan azon kattog, hogy az emberek mit is gondolnak vagy csinálnak valójában, illetve képes vagyok mások kritikáját is befogadni. Tehát nem esik egyáltalán nehezemre elfogadni, ha valakinek esetlegesen nem tetszett a játékom, ami teljesen elképzelhető, mondjuk a mostani darabnál is. Tőlem teljesen idegen, illetve nem is főszerep, ugyanakkor az első olyan komoly megpróbáltatás, amiben korábban még nem volt részem. Mivel nemrég indultunk vele, így evidensnek tűnt, hogy keresni fogok magam mellé valakit, aki érdekes beszélgetőpartnernek tűnik. És mivel a ruhámat és a sminket is viseltem még, biztos voltam abban, hogy fel fognak ismerni az itteniek.
Ahogy a fiú felé indultam, ez lényegében meg is történt. Hallottam, ahogyan a közelemben páran visszafojtják a lélegzetüket, amit képtelen voltam nem megmosolyogni egy picit. Persze csak egy pillanatra ült ez ki az arcomra, utána rögtön beleharaptam a szám szélébe. Nem akartam udvariatlannak tűnni.
- Legyél Aiden – kis mosolyra húztam a számat és nem indokoltam. Az kéztfogást követően inkább le is ültem vele szemben, és elkezdtem kicsomagolni a saját vacsorámat. Egyelőre még rejtély volt számomra, hogy hol fogok aludni ma éjjel – vagy egyáltalán fogok-e – ezért el akartam húzni az időt. Addig is hasznosan töltöm a perceimet. A nevével kapcsolatban pedig egy pillanatra sem vallottam volna be, hogy hiába értem a koreait, már jó ideje nem szólt hozzám senki apám anyanyelvén, ami miatt kopott a tudásom és elangolosodott a kiejtésem. Tehát egyszerűbb nekem az Aiden, mint a Jaemin, még ha nem is annyira bonyolult név. Apámon kívül engem sem szólít senki Sam Yongnak, amit nem is igazán éreztem úgy, hogy illene hozzám. Szerencsémre anya nem volt annyira hagyományőrző, mint apa, tehát ő nem ragaszkodott holmi Vladimirekhez. Kifejezetten örültem neki, hogy nem kaptam egy kilométeres nevet.
- Mind amerikaiak vagyunk, bár ez egy különleges előadás volt – néhány barátságos pillantást vetettem a nálam alig idősebb srácra – Sok az ázsiai színész ebben a társulatban, a családot pedig valahogy reálisan kellett demonstrálnunk.
Mivel a generációmban felkapott vagyok a tapasztalatom miatt, ezért sokszor mozgatnak szerepről szerepre. Ennek az lett a vége, hogy több keleti színészt alkalmazott a színház, hiszen állandóan hiányban vagyunk. Ez a szakma sehol sem fizet túl jól, ami miatt rengetegen feladják. Észerűbb lenne sokkal nekem is más pálya után néznem ,de egyetlen szakterület sincs, ahol igazán el tudnám képzelni magam.
- Örülök, ha összességében tetszett – bólintottam egyet néhány kedves pillantás kíséretében. Így már nem is nagyon volt mit kérdeznem nála, a továbbiakban. Nem kicsit voltam bizonytalan Edmund karaktere miatt. Hiába játszottam egy fiatal srácot, akivel könnyen tudtam azonosulni, elég nehéz dramaturgia szempontjából a darab. Mindenesetre, ha a srác véleményére tudtam alapozni, akkor talán nem volt probléma a játékommal.
- Négy éves voltam, amikor Mauglival kezdtem – adtam meg a választ a kérdésére – Azóta lényegében aktívan játszom darabokban, bár nem túl sokban. Egyszerre csak egyet viszek mindig, sok színésztársammal ellentétben.
Talán ezért nem is voltam neki túlzottan ismerős. Voltak olyan nézőink, akik már egészen régóta visszajártak a társulathoz, így a legtöbbünket névről tudtak. Elég barátságos környezet volt a mi is színházunk, az biztos. Határozottan a legjobb dolog egész életemben.
- És te mivel foglalkozol? – tettem fel a kérdést két harapás között – Említetted, hogy idegen az angol nyelv neked, ezért gondolom nem vagy idevalósi.
Egy Aiden névvel sokra nem mentem, mert elég elterjedt a világban, és mint sok ázsiai, én is egy vagyok azok közül, akik amerikai nevet kaptak. Így jogosan feltételezhettem volna azt, hogy ő is itt született, de akkor meg nyilván nem lett volna gondja a nyelvtanulással.




827 || remélem nem lett túl szörnyű    || ruha ||

Kian & Aiden

- Legyek Aiden - azzal le is szűröm, talán túlzottan túlgondolva is az egészet, hogy valószínűleg inkább amerikai, mint ázsiai a fiú, legalábbis fejben, hiszen az Aiden nevet választja. Örülök neki szívem mélyén, a Jaemin kissé közvetlen megszólítássá vált számomra, az Aiden számomra jobban az ismerkedő nevem, Aidenként mutatkoztam be szinte az összes francia és amerikai ismerősömnek, akikkel nem mellesleg jobb kapcsolatot ápolok, mint azokkal, akik Jaemin-nek szólítanak. Egy személyt leszámítva.
Nem kellene, hogy meglepjem, amiért ennyi ázsiai arccal találkozom New Yorkban és mégis újra meg újra elcsodálkozok azon, hogy milyen sokan élnek itt. Sokuk még koreai felmenőkkel is rendelkezik, akikből aztán az évtizedek és a generációváltások amerikait faragnak, de a géneket nem lehet eltüntetni pár nemzedéken keresztül. Bizonyára minden családnak megvan a maga oka, amiért anno, vagy tán a közelmúltban elhagyták a szülőföldjüket jelentő kontinenst, de szerintem meg tudom érteni valahányukat, hiába életem mentálisan fejlődő és kifejlett szakaszát nem odahaza töltöttem. És talán pont ezért tudok együtt érezni. Ha választanom kellene, hogy maradok, vagy hazamegyek, akkor egyértelműen maradnék, még ha a családom haza is költözni valami bugyuta indok folytán, mint ahogy Franciaországból sem szándékoztam volna eljönni, ám nem volt meg a lehetőség, hogy döntsek efelett.
- Régebben is hallottam, hogy az ázsiai arcok kezdenek teljesen beleforrni az amerikai társadalomba, de más az, ha személyesen is találkozunk ezzel a ténnyel. Főleg ilyen koncentráltam, mint ahogy te is utaltál rá, a társulatra - bökök felé. Európában éltem sokat, ott viszont nem tapasztaltam meg, hogy ennyire kézenfekvő lett volna, hogy a társadalmuk részét képezik a magunkfajták, ellentétben például a négerekkel. Egyszer megkérdeztem egy afrikainak kinéző lányt, hogy hovavalósi és kiakadt rám, mivel teljesen franciának tartotta magát, én pedig égtem, mint a sült csirke, akit a tűzön felejtettek.  Nem is szeretek nagyon etnikai kérdésekről beszélni, de azért ez a megjegyzés, melyet régóta emésztgetek ittlétem során, azért most kikívánkozott belőlem.
Nem vallhatom be neki, hogy fejben egy kicsit máshol voltam előadás közben, amelyet személyesen is sajnálok, nagyon jó lett volna kikapcsolódni és elterelni a gondolataimat a mindennapos problémáimról, bár ez igazából meg is történt, csakhogy más emlékek törtek rám, amik elől még most is nehezen tudok szabadulni, hiába látom már tisztán és fogom fel, hogy teljesen irreális lenne színészként itt látni Nolant, aki minden bizonnyal szólt volna, ha Amerikába jön. Nagyon ijesztő ettől függetlenül a hasonlóság a két fiú között, a mozdulataik, a mimikáig szinte teljesen egyeznek és nem tudom eldönteni, hogy menekülnöm kellene tőle, vagy éppen kiélvezni ezt és hamisan enyhíteni Nolan hiányát… legalább egy kicsikét. Ha nagyon akarnék, találnék rá módot, hogy itt és most félbeszakítsam a beszélgetésünket és távozzak, s mivel nem mozdulnak végtagjaim, ezért ezidáig a maradás győzött a menekülési ösztönöm felett. Mindentől nem lehet menekülni…
Nem tudok nem elmosolyodni, ahogy szemeim elé tárul egy négy éves gyermek képe, amely összefonódik a Mauglival. Nagyon aranyosnak találom a képet.
- Azta, hát az… nem most volt. Nem láttam a többi szerepedet, de talán valamelyest nem hazugság az a megállapításom, hogy látszik rajtad ez a sok tapasztalat - próbálok óvatosan fogalmazni, végtére is nem ismerem őt eléggé, hogy bármely statisztikát tudjak alkotni róla, de számomra meggyőző volt a színészi tehetsége. Nekem biztosan nem menne, szörnyen játszom meg magam és mégis sokszor erre szorulok, az élet színpadán, az élet színdarabját előadva.
- Én… orvosnak tanulok. Most is az szaktársaimmal jöttem el kikapcsolódni - mondom, miután megtöröltem számat néhány harapást követően. - Seoulban születtem, de a nyugati kultúra nem áll tőlem messze, mivel több évet Párizsban töltöttem. Úgyhogy… igen, bár az angol nyelv még nem teljesen simul az ajkamra, azért nem vadidegen tőlem az itteni élet és azt kell mondjam, szeretek New Yorkban is élni. Szimpatikus nagyon az amerikai társadalom, csak még szoknom kell ezt a… tudod… lazaságot? - Nem tudom megfogalmazni jól, hogy mit is értek ezalatt. Van valami, valami nagyon rugalmas, könnyed az itteni emberekben, ahogyan élik az életüket és miként egymáshoz viszonyulnak. Ez még Európához képest is más, pedig a nagy váltás Seoul és Párizs között ért engem.
Lassan befejezem az evést, elfogy a vett szendvicsem. Lehet jobban vigyáznom kellene az alakomra, de… most nagyon éhes voltam és amúgy is, túl sokat fogytam az elmúlt időszakban. Mire az utolsó falat is gyomromba kerül, kezdem azt érezni, hogy könnyebben veszem a társaságát, bátrabban szólalok fel, nem mintha eddig tartottam volna tőle, csak kell pár perc míg idegenek mellett el tudom engedni magam. Ez most már részben sikerült, részben viszont…
- Egyébként… nagyon hasonlítasz egy régi ismerősömre. Nagyon jó barátok voltunk – hozom fel a témát, magam sem tudom, hogy igazából miért is.

Aiden & Kian

A magam részéről csak egy kedves mosollyal nyugtáztam a nevek kérdését. Magam is rendelkeztem kettő olyan névvel, ami hordozott különféle jelentéseket magában. A Kian egy olyan volt, ami önmagában a koreai nyelvben is lehetséges kombinációban lehetne fellelhető. Az én esetemben sokkal inkább arról van szó, hogy az angolosított formáját kezdtem el használni. Ebben az is közrejátszik, hogy a mamám külföldi, mindennek ellenére nem állíthatom azt, hogy perfektül megtanultam volna az anyanyelvét... Sőt, ettől kifejezetten messze álltam. Ami a továbbiakat illeti, hát... Maradjunk annyiban, hogy apukámnak nagyon tetszett a Sam Yong név. Ő sosem szólított Kiannek, amivel én ki is voltam békülve. Egyfajta egyezség volt közöttünk ez, és azt hiszem tőle képtelen is lettem volna másra hallgatni. Mindenesetre számomra nehezebben voltak megjegyezhetőek az ázsiai nevek, mivel az apukámon kívül senkit sem szólítottam úgy ahogy. Ott volt Tae Oh, de ő meg hát... Könnyen angolosította a nevét. Hiába tudtam valamennyire koreaiul és oroszul is, egyik nyelvért sem voltam kifejezetten oda.
- Igen, számomra is nagyon meglepő ez az egész – jelentettem ki határozottan – Bár lehet, hogy ez idővel változni fog majd. Hogy mondjuk a mi gyerekeink már nem úgy fognak kinézni, mint mi.
Legalábbis én határozottan egy voltam azok a srácok közül, akinek tetszettek a nem ázsiai lányok. Büszkeséggel tölt el mind az orosz, mind az ázsiai oldal is, hiszen a két népcsoport legendásan szép hölgyeket tud felmutatni, de ennek ellenére is azt éreztem, hogy rajtam itt Amerikában nincs akkora teher, amekkorát édesapám érezhetett a vállán. Hiszen valamilyen oknál fogva elhagyott minket anyával az előző családjáért, ahol a tiszta vérű, féltestvérem él. Számomra ez egyáltalán nem volt presztízskérdés. Szerettem a gyerekeket, és akartam családot, mindenképpen több gyerekkel. Soha nem tudnám végignézni, ha az én vérem annyira magányosan nőne fel, mint ahogyan nekem kellett, és hát... Ha tegyük fel, mondjuk egy fekete lányba szeretnék bele a későbbiek során, akkor biztosan nem lenne számomra akadály az, hogy vele kössem össze az életem. És mások véleménye sem érdekelne.
Amivel kapcsolatban sokkal inkább érdeklődő vagyok, azok az alakításaim. Furcsa kapcsolatban vagyok ezzel a darabbal, mivel nem igazán érzem azt, hogy a személyiségem belepasszolna abba a depresszív világképbe, amiket meg kell elevenítenünk minden egyes játék alkalmával. Ami számomra határozottan kényelmetlen volt, az sokkal inkább a munkatársaim törődése. Tény és való, hogy nem olyan régi seb számomra a családom teljes széthullása, ami miatt egy ennyire nem működő családképet számomra hát... Maradjunk annyiban, hogy nem teljesen téves a megítélésük azzal kapcsolatban, hogy nehéz eljátszani. És tényleg felszakítja a sebeimet, de ennek ellenére is tudom, hogy nem zárkózhatok el tovább a külvilágtól. Az, hogy féltenek és sajnálnak az egészet csak nehezebbé teszi, ettől pedig én még inkább bizonytalannak érzem magam. Mindenesetre a fiú szavai jól estek, és valamennyire sikerült megnyugodnom, ami a mai alakításomat illeti. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a holnapi után nem fogok járni.
- Igyekszem sokat fejlődni – bólintottam határozottan, aztán megküzdöttem egy falattal és folytattam – Bár van olyan kolléganőm, aki azt mondja, hogy túl nyílt a módszer, amit alkalmazok, és senki nem fogja őszintén megmondani, ha tényleg rossznak gondol. Én ennek ellenére bízom az emberek véleményében.
Igyekeztem nem túl átható pillantást vetni rá. Néhány fiú már felhívta a figyelmemet arra, hogy képes vagyok másokat a végtelenségig perzselni a tekintetemmel, és emiatt sokan kényelmetlenül érzik magukat, vagy félreértenek. Az utóbbit mondjuk talán a másik nemre érthették igazán, és igyekeztek emlékeztetni arra, hogy bizonyos távolságot meg kellene tartanom annak érdekében, hogy ne gyűjtsek be néhány nemkívánatos rajongót. Én a magam részéről tudtam, hogy nem nézek ki rosszul, de ezt a tényt ennyinél le is zártam. Nem gondoltam soha többet egyes tetteimbe, ahogyan attól sem féltem, hogy zaklatók fognak rám ragadni.
- Szép hivatás, gratulálok hozzá – egy mosollyal erősítettem meg azt, hogy komolyan gondolom, amit mondok. Tae Oh is orvosnak tanult, emiatt pedig rá is fel tudtam nézni. Hatalmas felelősség mások egészségéért küzdeni, és valakinek a sorsát a nyakunkba venni. Nekem szerintem sosem lenne bátorságom ahhoz, hogy ilyesfajta dolgokat kezdjek magammal és azt is tudom, hogy nem is feltétlenül lennék képes feldolgozni azt, hogy ha valaki a kezeim között halna meg. Anya halálának a tényével sem tudtam megküzdeni, pedig bő két éve történt a dolog. Hiába vagyok még csak tizenkilenc, nekem ez az egész elég nehéz és bonyolult... És nem tudom elfogadni azt a tényt, hogy tinédzserként össze vagyok zavarodva, pedig sokan mondják ezt nekem.
- Ha őszintének kellene lennem – a fülem vége egészen vörös lett a beismeréstől – Nem tudom. Sosem éltem korábban máshol, csak New Yorkban. A nagyszüleimmel sem találkoztam korábban, igazából abban sem vagyok biztos, hogy ők hol élnek...
Talán túl sok információt árultam el ezzel, de bíztam benne, hogy nem fog kérdezősködni. Ő is megosztott velem egyes dolgokat, amik nem feltétlenül tartoztak rám. Viszont, amit később mondott nekem, az egy kicsikét megijesztett, mivel anya halála után nem sokkal derült fény apám másik családjának a mivoltjára. Tény és való, hogy a bátyámmal nem nagyon hasonlítottunk, de az, hogy ő létezik jelentheti azt is, hogy a fiú, akire elvileg annyira hasonlítok... Szintén apám végterméke. Én pedig ebbe nem akartam belegondolni.
- Ezek szerint igaz lehet, hogy mindenkinek van egy hasonmása – mivel színész vagyok, nagyon természetesnek hatott a nevetésem – Miben hasonlítunk?
Igazából nem kaphatok egyszerűen idegrohamot minden alkalommal, ha ilyenek kerülnek szóba. Szegény srácnak kiakadni eléggé nem lenne fair, hiszen alapvetően ő tett szívességet nekem azzal, hogy visszajelzést adott nekem a mai estén nyújtott teljesítményemről. Szinte biztos voltam benne, hogy nem a bátyámra gondolt, mert az egyetlen dolog ami hasonlított rajtunk az annyi volt, hogy mind a ketten férfiak vagyunk, és ázsiaiak.
- Egyébként apám révén nagyon beleástam magam a koreai költészetbe annak idején – jegyeztem meg végül – És ki is tudom olvasni a szavakat, de nem értem meg a nyelvet túl jól. Beszélem valamilyen szinten, de itt születtem és az anyukám meg például orosz. Nálam nagyon nem jött be ez a multikulturális háttér, lényegében csak angolul beszélek jól. Ezért egyáltalán ne érezd magad rosszul, ha valamit nem értesz meg, így is elég jó az angolod.
Nehéz lehet egy idegen országban olyan dolgot, mint az orvostudomány, idegen nyelven tanulni. Én pedig már majdnem felajánlottam neki, hogy esetlegesen segíthetek neki a fordításokban, de utólag jöttem csak rá, hogy nyilvánvalóan nincsen olyan nyelv, amin könnyen szót tudnánk érteni egymással.


1 025 || remélem nem lett túl szörnyű    || ruha ||

Kian & Aiden

Rátapintott egy olyan témára, amivel eddig én sosem foglalkoztam, de most, hogy mondja, egészen elgondolkodok, hogy vajon az én gyerekem, hogy fog majd kinézni. Ez egy rendkívül kényes téma, hiszen azt sem állítom biztosra, hogy lesz egy biológiai lányom, vagy fiam. Ha lesz, ugyan kitől? Nem kizárt, mint ahogy azzal sem kellene teljesen evidens módon bánnom, hogy én nem fogom úgy járni a legvégén, ahogyan Adam. Ki tudja, tán hamarosan megtörök és beadom a derekamat, lesz egy csinos feleségem és nem élek boldogan, míg meg nem halok, de ebben az esetben a gyerek kérdés kétségtelen. Nem tudok elrugaszkodni a személyes jelenemtől, így hát beugrik Christopher, de ez az egész borzasztóan távolinak és lehetetlennek tűnik, már nem az, hogy neki és nekem közös gyerekünk legyen, persze, hogy nem lesz, de az is lehetetlennek mutatkozik, hogy egy párként tudunk Chris-szel élni és netalántán örökbe tudunk fogadni valakit. És ennél a pontnál visszakanyarodva a gyerek kinézetére: még az is lehet, hogy egy néger, nagyon göndör hajú etióp kislányt fogunk örökbe fogadni. Najó, most hagyom abba és hozom vissza magam egy képzeletbeli csettintéssel a jelenbe.
-  Könnyen lehet, még ilyen erős génekkel is - vonok vállat és próbálok egy normális választ adni, mert feltételezem az etióp kislány hasonlattól dobna egy hátast. Megjegyzem, én is.
Virít róla, hogy nagyon fontosak számára a visszajelzések az alakításával kapcsolatban, ami dicséretre méltó és egyben rendkívül becsülendő is, mivel valamiért bennem kiskoromtól az a hozzáállás élt, hogy ha színházba megyek, akkor a színészek egy teljesen más réteget képviselnek, úgymond megfoghatatlanok, elérhetetlenek, mindössze a színpadon látjuk őket és utána a közéletben, pláne ugyanazon a folyosón, ahol mi járunk, ott nem. Nagyobb koromtól kezdve persze világosan átláttam, hogy ez nem így van és jóformán a vendégek jobban érinthetetlenek, mint ők magunk, elvégre mindig a vendég az első, még egy színházban is. Nagyon jó érzés beszélgetni egy színésszel, akinek alakítását láthattam az imént és borzasztóan mérges vagyok magamra, hogy a gondolataim annyira elkószáltak, hogy normális visszajelzést nem tudok neki adni.
- Ezt nem tudod kivédeni sajnos. Maximum annyit láthatsz szerintem, hogy mennyire készségesen hajlik a válaszadásra, de talán érthető, hogy nem lesz senki, aki az előadás után közvetlenül a szemedbe mondaná, hogy rossz voltál. -  Ez egy elég nehéz ügy. Egyfelől, jó esetben az emberekbe van kódolva, hogy nem akarják szándékosan megbántani a másikat, így hazudnak, hogy ne okozzanak fájdalmat, másrészt viszont sokszor túl összetett lenne a válasz. Elég rövidre vett válasz az, hogy jó és rossz alakítás volt, de az előadások után rendszerint mindenki megy haza és nem akarnának már kiállni hosszam elemzésekre. Van, aki igen, például itt vagyok én is, akinek nem igénye mihamarább hazajutni és levenni a díszes ruhát. Viszont én meg nem vagyok szakértő, még nem láttam eddig ezt a színdarabot – annak ellenére, hogy ismertem -, így hát nincs összehasonlítási alapom sem. Amennyire emlékszem, én úgy gondolom, hogy jól szerepelt.
Ezzel együtt azonban nem tudom elmenni amellett, hogy ez a bizakodó és küzdő mivolta mennyire Nolanra emlékeztet engem. Minél többet beszélek vele, annál inkább kezdi szétmarni az érzékszerveimet a vele való társalgás, holott azért meg kell hagyni, annyira kellemes. A nosztalgia is, az, hogy legalább csak egy kicsit is kapok újra Nolanból, illetve hát maga az újonnan megismert fiú természete is.
- Köszi - mosolyodom el, bár nem tudom, miért gratulál a kedvességen kívül. Még nem végeztem a képzéssel és bőven van még mit tanulnom, sok év áll még előttem, de nem kérdés az számomra, hogy meg fogom csinálni. Amúgy is szeretek diák lenni.
- Ohh – pillantok a még utolsó falatokat tartalmazó tányéromra. Nem tudom, miért lepődöm meg azon, hogy nem élt máshol New Yorkon kívül. Ez a város hatalmas, egyáltalán nincs szűkölködni valója, na meg a világon elég sok olyan ember van, aki egy városban éli le az életét, ő pedig még meglehetősen fiatal, ami késik, lehet nem múlik. De nem is ez az, ami igazán megakaszt, hanem a nagyszüleire tett utalás, amely sejtet valamit. Önmagában ebből még nem lenne helyes, ha nagy következtetéseket vonnék le és érzem rajta, hogy talán fájó pontot szólaltatott meg éppenséggel, így nagy a dilemmám, hogy vajon rákérdezzek, vagy sem. Végül inkább mindössze szemeimmel sugallok némi együttérzéshez hasonló, de nem igazán sajnálkozó érzetet, amivel talán jelezni tudom neki, hogy nem csak elsüvítettek füleim mellett a szavai és helyette úgy érzem, hogy bedobom a Nolan-témát. Más nem jutott eszembe és mondanom kell valamit, hogy éppen most ne álljon be a csend kettőnk között.
- Nagyon úgy tűnik - Vajon nekem is van egy hasonmásom? Kezd túl sok kérdés felvetődni, amikbe nem gondoltam még bele, de még nem is beszélgettem eddig életem során egy igazi színésszel. - Hát… - nah mibe mártottam bele magam, jó ég. Egy kicsit azért összeszedem a gondolataimat, mert lehet gáz lenne annyiban letudni, hogy: mindenben!
- Mindenben! - csak kiszalad ajkaim közül, mire egy pillanat erejéig magamat szidva összeszorítom a fogaimat. - A mozgásotok, a nézésetek, a mimikátok… - húzom össze magamat. Szerintem fogalma sincs, hogy mennyire örülök, hogy részben eltereli a témát, mert felettébb kínos lett volna Nolanról beszélnem. Eleinte nem tudom, hogy mire akar kilyukadni, csak a végére áll össze a kép és jövök rá, hogy tulajdonképpen most egy bókot kaptam az angoltudásomra.
- Köszi - vigyorodom el és úgy érzem magam a dicséretre, mint valami boldog krumpli. Nagyon felcsigáz azzal, hogy valamennyire tud oroszul is, ha jobban ismerném őt, biztosan megkérném, hogy mondjon pár szót, tényleg nem kell sokat.
Kezd érdekes lenni, hogy milyen személyes témákat érintünk, pedig csak a véleményemre volt kíváncsi. Én a magam részéről nagyon nyitott természetű ember vagyok és szívesen beszélgetek bárkivel és ezen párbeszédekből az szűrődik le nekem, hogy ő is hasonló lehet. Feltehetőleg jobban is, mint én, merthogy nekem sosem lett volna bátorságom csak úgy leszólítani embereket.
- És csinálsz mást is a színészkedésen kívül? Vagy minden idődet elveszi? – Magam sem tudom, hogy mit akarok ezzel, hobbi vagy egyéb munka, netán azt, hogy meg tud-e élni színészként, mert sok mindent hallottam már erről a szakmáról. Mindeközben pedig elfogyasztom a tányéromon maradt pár falatot is.
- Huh, na most tele vagyok rendesen. Biztos jön a kajakóma! – nevetem el magam a hasamat fogva. Nem szoktam hozzá az ennyire energia dús kajákhoz, most is éppen bűnözök.

Aiden & Kian

Sokan talán furának tartanák azt, hogy mind a tizenkilenc évemmel valamilyen szinten tapasztaltnak tartom magam. Sok minden történt velem, ami így vagy úgy, pozitívan, vagy éppenséggel negatívan hozzájárult a jellemem fejlődéséhez. Az egyik legfontosabb dolog lényegében az az egykeségem volt. Hiába kérleltem a szüleimet, soha nem kaptam kistestvért, emiatt pedig nagyon magányos voltam egy darabig. Persze hamar rájöttem, hogy ettől függetlenül nem jelent gondot az, hogy kapcsolatokat kössek, hiszen végül pont a magányosságom miatt lettem olyan nyitott már gyerekként is. Viszont, ha nekem egyszer családom lenne, lényegében mindenképp kettő gyereket szeretnék majd… Talán hülyén hangzik ez ennyi idősen, főleg az én helyzetemben. Magam sem tudom, hogy mitől van ennyire erős öntudatom ezzel kapcsolatban, de talán az lehet a kulcsa, hogy állandó gyermekmegőrzőt tartottam fenn, amikor itt voltak a kollégáim törpéi. Lényegében ezért nem volt sok lehetőségem, ki kellett jönnöm a gyerekekkel. Én magam pedig határozottan láttam a különbséget azok a gyerekek között, akik testvérrel, illetve anélkül nőttek fel.
- Persze. Főleg, ha az ember talál valakit, aki szintén erős génekkel rendelkezik – nehéz lenne eldönteni azt, hogy egy ázsiai és egy fekete szerelemgyermeke pontosan hogyan nézne ki, melyik gének dominálnának erősebben. Alapvetően én azt vallom, hogy a tökéletes párkapcsolat nem a származáson múlik, szóval el tudtam képzelni azt, hogy nekem nem feltétlenül ázsiai párom lesz majd a jövőben. Őszintén, nem is nagyon vallottam magam annak, mert alapból multikulturális voltam, ami a származásomat illette, meg hát New Yorkban nőttem fel… Nehéz lett volna így olyan értékrendnek adózni, amiről apám ugyan sokat mesélt nekem, de magamtól sosem voltam benne annyira, hogy átéljem. azt. Kíváncsi lettem volna arra, hogy a velem szemben ülő srác, az mennyire a része annak a koreai valóságnak, amiből én teljes egészében kimaradtam.
- Ez igaz – csak egy bólintással tudtam kifejezni azt, hogy egyetértek vele – Bár néha a rendezőink el szoktak jönni és megnéznek minket. Illetve pár olyan kollégám is, akik éppen akkor nem visznek darabot és van egy kis idejük. Ilyenkor szoktam megkapni azt, hogy mikor esek ki a szerepemből és mikor nem.
Kétség sem fér hozzá, hogy mi sem szuperhősök vagyunk. Velem kifejezetten gyakran megesik az, hogy ha esetleg meglátom egy szerettemet – vagy egy emberfeletti módon csinos lányt – a nézők között, akkor esetlegesen el tudok bambulni egy-egy pillanatra. Határozottan nem professzionális a dolog, de már megtanultam leplezni ezt az egész játékot. Más választásom nincs is, hiszen színész vagyok. Legtöbbször én magam nem a hibátlan alakításra gyúrok, hanem sokkal fontosabb nekem az, hogy ha esetlegesen hibázok, az ne rontsa el az előadás minőségét. Mivel mi színházban vagyunk, nem pedig egy forgatáson, ahol újra fel lehet venni dolgokat, a sterilitás lényegében ki van zárva. Az ember csak akkor tud boldogulni az élő színpadon, ha el tudja fogadni azt, hogy esetleg hibázhat, és megtanulja leplezni ezt. Persze nagyon fontos tanulási folyamat ez, és ezért az önkritika teljességgel elengedhetetlen, hiszen csak akkor tudunk magunkból többet és jobbat kihozni, ha végig vesszük az előadásokat és őszintén beismerjük azt, hogy hol rontottuk el. Viszont azon görcsölni, hogy tökéletesek legyünk, teljesen felesleges… Sokkal több hibát szül ez a hozzáállás, mint azt az ember gondolná.
- Béna vagyok, mi? – halkan nevettem fel, és a pillantásom is barátságos volt – Sosem utaztam még az államon kívül, pedig lényegében mind a két szülőm más kontinensről származik.
mondjuk, ha mást nem, azt legalább elmondhatom magamról, hogy odafigyelt mind anya, mind apa arra, hogy valamennyit megismerjek az orosz és a koreai kultúrából is. Nyilvánvalóan az elsőnek volt rám nagyobb hatása, mivel az édesapám hamar elhagyott minket. Viszont kifejezetten vicces volt az, amikor együtt mentünk mondjuk a piacra, és az angol megfelelők helyett az édesanyámat szimplán mama-nak, apukámat pedig appa-nak hívtam. Emiatt különlegesebbnek éreztem magam a többi gyereknél. Olyan volt, mintha a saját szüleimnek becenevei lettek volna, amiket csak én ismertem és használtam a környezetemben. Ha jobban belegondolok, a gyerekkorom annyira nem is volt magányos, amíg apa nem ment vissza a másik családjához.
Természetesen érzékeltem azt a pillantást, ami Aiden felől érkezett felém, ezt pedig igyekeztem lereagálni egy hálás mosolyszerűvel. Örültem neki, hogy a dolgot nem forszírozta, mert a nyitottságom ellenére is nagyon sok mindent megtartottam magamnak, mivel utáltam másokat terhelni a problémáimmal… Meg hát alapjáraton sem vagyok egy rinyáló típus. Annak ellenére sem, hogy az átlagnál jóval érzékenyebbnek érzem magam olykor.
Képtelen voltam nem elvigyorodni, amikor végül megmondta nekem azt, hogy miben vagyunk hasonlóak azzal a bizonyos sráccal, akit korábban említett. Kötve hiszem, hogy mondjuk Noah-ról lenne szó, mert vele szerintem másabbak nem is lehetnénk, viszont ugyanakkor elgondolkoztatott az a tény, hogy vajon apának volt-e egy harmadik családja. Lehetetlen a dolog, ha a fiú rám hasonlít, mert én egyértelműen anyám fia voltam… Hiába látszanak az ázsiai vonások, apám könnyűszerrel le tudott tagadni, mert minimálisan sem hasonlítunk egymásra.
- Lehet számomra ijesztő lenne találkozni vele – csak nevetve csóváltam meg a fejem – De talán tartalmas lenne egy ilyen szituáció. Tanulságos egy magamfajta fiú számára.
Biztos vissza tudnék venni a makacsságomból, ha valaki olyat kellene terelgetnem, mint amilyen én magam is vagyok. Sokan mondták azt a társulatból, hogy minimum kétszer olyan keményfejű gyereket kívánnak nekem, mint amilyen én is vagyok. Pontosan tudom, hogy ha ez beválna, akkor finoman szólva is rácsesznék, mivel én egy vagyok azok az emberek közül, akinek fontos az, hogy időt töltsön magával… De ha csak szimplán reálisan nézzük, hogy képes vagyok hetekre eltűnni, hogy egy éjszakai bárban, táncosként keresem a kenyerem másodállásban – ráadásul kiskorúként – illetve bármit kérnek tőlem, akkor is a saját fejem után megyek… Ha mindezt visszakapom, akkor a fiam minimum egy maffiózóvá lép majd elő.
- Nos, táncolok, edzek, ha van időm, akkor próbálok zenélni is, de az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam – finoman vontam meg a vállam – Igazából ezek mind olyan dologok, amik egy színházi színésznek az alapkellékei közé tartoznak, tehát lényegében mondhatjuk azt, hogy ez az egyetlen szenvedélyem… Belegondolva, elég unalmas, nem?
Nyilvánvalóan nem fogok azzal villogni, minden páros héten vetkőzök, ha arról van szó. Ha kitudódna, akkor a műsorvezetőnket lecsuknák, mert még kiskorú vagyok, én pedig elesnék egy jelentős bevételi forrástól, szóval ezt egyszerűen csak titokban kell tartanom, amíg lehet.
- És mi a helyzet veled? Egyáltalán marad időd hobbira a tanulás mellett? –igyekeztem elpusztítani az ételem utolsó morzsáit is, nehogy kárba vesszen bármi – Felnézek az olyan emberekre, mint amilyen te is vagy. Azt hiszem, hogy nekem nem lenne önbizalmam ahhoz, hogy emberi életeket vegyek a kezembe.
Nekem marad a szórakoztatás. Úgy gondoltam, hogy nem kevésbé fontos az sem, hogy kulturálisan műveljük a társadalmat, a színház pedig talán a legjobb módja annak, hogy ezt megtegyük. A fiatalok is könnyen találnak szórakoztató darabokat, illetve nálunk határozottan fontos a korszerűség. A klasszikus darabokat is modernizáljuk, ha arról van szó, hogy megkívánja a cselekmény. Nyilvánvalóan a hely az a pénzből él, nem lehet másként fenntartani egy ilyen létesítményt, ráadásul nem is olcsó mulatság.
- Sokszor jársz ide egyébként? Szerintem még egyszer sem láttalak – voltak már olyan nézők, akiket névre pontosan ismertem, mert rendszerint eljártak az előadásainkra. Például nem egy olyan személyt ismerek innen, aki már több, mint tíz éve tudja azt, hogy pontosan ki vagyok. Csak azért, mert volt szerencséje az első darabokhoz, amikben megfordultam annak idején.


1 168 || remélem nem lett túl szörnyű    || ruha ||

Kian & Aiden

- Az sem kifejezetten ritka, ahogy én tapasztaltam. – Elég csak arra gondolni, hogy én ázsiai vonásokkal valahogy nagyon ügyesen megtaláltam a hozzám hasonlóakat egy akkora városban is, mint Párizs, ahol köztudottan egészen kisebbségnek számítanak az ázsiaiak. S lássunk csodát, ott volt Aicha, aki ugyan csak félig, de mégis rendelkezik koreai génekkel, annyi lány volt, de nekem mégis ő tetszett meg. Hallottam hírét, hogy koreaiak nagyon nehezen lépnek kapcsolatba európaiakkal, vagy ázsián kívüli nemzetiségekkel, amin én akkoriban nagyokat nevettem, de be kell látnom, hogy az élet nálam is ezt igazolta. Sőt! Háromszor is! Hiszen az összes ember ereiben ázsaiai vér folyt, akit én valaha is megcsókoltam.
- De feltételezem, ezek pozitív visszajelzések nektek, nem? Sosem voltam színész, nem igazán tudom, hogyan élitek ti ezt meg. Csak akkor voltam színpadon, amikor zongoráztam, de azt sem kell nagy eseménynek gondolni. - A saját szüleim előtt sem tudok színészkedni, pedig akkor csak részben kellene új személy bőrébe képzelnem magamat, s még az sem megy. Ettől függetlenül nagyon szép hivatásnak tartom és irigy vagyok azokra, akiknek ilyen jól megy, mint például ennek a fiúnak is. Az pedig természetesnek gondolom, hogy vannak pillanatok, amikor bizonyos szituációkat nem tudnak teljes átérzéssel átadni. Én ezt nem venném hibának, de érthető, ha azt vallják, hogy a színész dolga az, hogy megfelelően előadjon egy művet, mint ahogy az orvosnak is az a feladata, hogy tökéletesen elvégezze a műtéteket. Szerencsére nekem a jövőben se színészkednem, se műtenem nem kell majd, de félrediagnosztizálni egy betegséget nekem is hatalmas baki lenne. Érthető hát, hogy mindenki arra törekszik, hogy a legjobb legyen szakmájában.
- Hééé, nem ezt mondtam!! – szeppenek meg, bár egy kicsit éreztem, hogy félre fogja érteni, pedig egyáltalán nem ezt akartam közölni vele, csak hát szerintem senki sem merné a szemébe mondani, ha az is lenne. De nem az!!
Képes vagyok olyan dolgokra is rákérdezni, amik másoknak kellemetlenséget okoznak, de ezúttal sikerül felismernem a stoptáblát. Mellékesen megjegyezném: mindig felismerem az utcákon a stoptáblát, de engem úgy tanítottak, hogyha nem tudok biztonságosan megállni, akkor inkább nem álljak meg. De ezt félretéve, tisztára büszke vagyok magamra, hogy ezúttal nem égetem be magamat mások előtt és Kiannal egészen jól elbeszélgetünk ahhoz képest, hogy teljesen idegenek vagyunk egymásnak.
Mosolyától első pillanatban végigfut a hátamon egy ideg, már-már várom, hogy most fogja kijelenteni, hogy „te hülye, eddig tartott, hogy felismerj?”, de hála istennek nem ez következik be. Talán nem is sejti, hogy mennyire nagy nyomokat hagy bennem kettejük hasonlósága, feltépi a régi emlékeket, amik bár nem fájnak, mégis erős érzelmeket váltanak ki bennem, hisz szó mi szó, szerettem Nolant. Pont, ahogy Christophert is. Ha most feltűnne itt Nolan, lehet kardomba dőlnék.
- Hát, nem is tudom, hogyan kezelném le azt a szituációt, ha kettőt látnék belőle. Igaz, azért sok különbség is van köztetek, most hogy egyre jobban meg tudlak ismerni a hallottak alapján. – Miért beszélek ennyit? Csak mosolyognom kellene és szépen témát váltani, akkor talán az étel is jobban esne.
Áh, szóval, táncol, edz, zenél… csupa menő dolog, aminek hallatán fejben én egyre szívesebben tűnnék el az asztal alá. Mondjuk így ruhán keresztül is látszik rajta, hogy jó alakja van, jobb mint nekem. Lehet nekem is edzenem kellene. Egyébként mozgok én, sokat teniszezek, csak azért nem mondanám kifejezetten edzésnek, mert… nem tudom miért nem. Szimplán csak nem tartom magam egy sportos alkatnak.
- Öhm, nem, szerintem nem unalmas. Ha „csak” ezek mind a színészethez kapcsolódnak, akkor elmondhatod magadról, hogy egészen elhivatott vagy. – Na persze, ha unalmas lenne, akkor sem mondanám meg, de mivel én ezeket nem űzöm, így számomra valóban nem mondhatók unalmasnak.  – És milyen táncot táncolsz egyébként? – Hirtelen nagyon nem tudom elképzelni az előttem ülő fiúról, hogy társastáncolna, vagy pl hip-hip-ot nyomna, úgyhogy bármi is legyen a válasza, meg fogok lepődni. Csak vissza ne kérdezzen… bár megteheti, mert én tulajdonképpen semmit sem táncolok, még Christopher ölében sem szoktam mozgolódni, úgyhogy nem túlzás azt állítanom, hogy ez tőlem teljesen idegen hobbi. Oh, visszakérdezett.
- Hát… - Gondolkozzunk, mi is nekem a hobbi? – Szoktam… öhm. Mondjuk teniszezni időnként, hetente párszor. Vagy… - Jézusom, nekem nincs hobbim! Most azt sem mondhatom, hogy másokkal való kávézgatás, találkozgatás veszi el azt az időmet, amikor épp nem tanulok, de szó mi szó, hogy tényleg erről van szó. Rengeteget kell tanulnom, úgyhogy rendszerint csak elvagyok, ha épp nem azt teszem, ez pedig nagyon gáz. – Szeretek mások társaságában lenni és csak azt csinálni, amit ők, azt hiszem. Bár, ha most azt mondanád, hogy menjek fel veled a színpadra, biztosan hirtelen valami fontos dolgom támadna, tudod… - vigyorodom el, ez most egy poén akart volna lenni, csak nagyon rosszak a vicceim.
- Felnézel? – kerekednek ki a szemeim meglepetten. – Annyira azért nem emberfeletti dolog… - vakargatom meg zavartan a tarkómat, hirtelen nem is tudom hova tenni ezt az érzést. Rám nem igazán szoktam felnézni, igaz, ha megdicsérnek, akkor rendszerint az a tanulmányaim és szakterületem miatt történik, de akkor is megható ezt hallani.
- Hát, nem először vagyok itt, de azért azt sem gondolnám, hogy sokszor voltam már. De szívesen jövök, amikor lehetőségem van rá. – Lehet Christopherrel is el kellene jönnöm egyszer. Vagyis, nem, az nagyon rossz ötlet lenne, jobb nekünk nem együtt mutatkoznunk inkább. Lassan annyira feszültté válok, hogy már nem csak haza nem merem menni, hanem Chris-szel sem merem az utcán együtt mutatkozni. Ez nem a társadalom hibája, hisz amúgy sem érnénk nagyon egymáshoz, ez sokkal inkább a szülők okozta – vagy éppenséggel bemesélt – szigor miatt történik.
- Nem vagyok én annyira feltűnő jelenség, hogy könnyen kivegyenek a tömegben. Pláne amilyen sok ember megfordul itt. - Körbenézek, hiszen még mindig akad pár ember, aki nem ment még el. Lehet talán nekem is jobb lenne lassan mennem, most, hogy a hamburgeremet is megettem és ha elkezdek sétálni, talán nem punnyadok el a kajakómában.

Aiden & Kian

- Talán az ember keresi az életben a magához hasonló dolgokat és komfortosan érzi, ha olyanok veszik körül, akikkel így vagy úgy, de osztozik egy kultúrán – legalábbis ez tökéletesen megmagyarázná azt, hogy miért örülünk annak annyira, ha egy idegen országban nyaralva felfedezzük, amikor egyéb turisták a mi nyelvünkön beszélnek. Én is ismertem bőven koreaiakat New Yorkon belül, és komfortos volt velük tölteni az időm, mert legalább voltak közös tulajdonságaink, amiket csak mi értettünk és ezek erősítették a közöttünk levő köteléket. Talán ez volt az oka annak is, hogy nem éreztem magam kellemetlenül ezzel a fiúval sem, pedig most először találkoztunk mi ketten. Mondjuk alapvetően sosem volt jellemző rám a félénkség, kisgyerek korom óta az a fajta fiú voltam, aki a piacon bárkivel elbeszélgetett. Talán azért alakult ez így, mert nagyon fiatalon kerültem a rivaldafénybe, és összességében nem szimplán megszoktam, hanem élvezem is, ha a tekintetek rám irányulnak. Talán jellemileg igyekszem szerény, kedves és halkan, lassan beszélő személy lenni, akiből nyugodtság árad, de attól még civilként is élvezem, ha figyelnek. Soha nem tudtam eldönteni, hogy ez egyfajta megfelelési kényszer bennem, vagy pedig én magam születtem arra, hogy mindig mások figyelmét akarjam megkapni. Mindenesetre valamennyire most is boldoggá tett az, hogy Aiden az evést leszámítva teljesen rám figyelt.
- Mindent ugyanúgy élünk meg, mint a többi ember – nevettem el magam halkan – Legalábbis én így vagyok vele. Az, hogy ez a munkám nem különlegessé tesz, hanem valaki mássá. Ettől nem vagyunk mi ketten sem ugyanolyanok, de nem gondolom magam se többnek, se kevesebbnek másoknál. Szóval igazából azt tudom mondani, hogy minden visszajelzés a segítségemre van, mert legalább tudom, hogy min kell dolgoznom, vagy mi az, amit jól csináltam.
Nyilvánvalóan tanítottak nekem valamennyit a mentoraim arról, hogy milyen érzelmeket hogyan kell átadnom, de ha nincs mögötte szenvedély, az egészet megette a fene. Egy színészt elsősorban a maga képzelőereje tesz és az a képesség, hogy könnyen együtt tud érezni másokkal, ezáltal tudunk szerepről szerepre váltani. Engem soha nem érdekelt az emberi elme vagy az anatómia, viszont az olyan megfoghatatlan dolgok, mint a művészet vagy a lélek igen. Ha egy festmény elé álltam, engem nem az érdekelt, hogy mit akart megjeleníteni az alkotó, hanem sokkal inkább azt próbáltam elképzelni, hogy miként érezte magát, miközben festett. Ilyen szempontból kifejezetten érdekesnek találtam Zdzislaw Beksinski festészetét, aki konkrétan kijelentette több alkalommal is, hogy az alkotásainak semmi köze nincs a reális, objektív világhoz. Ennek ellenére szerettem volna tudni, hogy pontosan min ment keresztül, amikor azokat a groteszk, de mégis csodálatos festményeket készítette el.
- Színpadon lenni mindig nagy esemény – nyilván én a fél életemet ott töltöttem, szóval így láttam a dolgokat – Akkor is, ha csak zongorázol úgymond. Én is szeretek egyébként zongorázni.
Nem lett volna kötelező hangszereken játszanom, de a szüleim és a tanáraim is érzékelték, hogy szívesen voltam a zenetermekben, emiatt kaptam egy saját gitárt, illetve az iskolai énektanárom külön foglalkozott velem már kicsi koromtól fogva. Általános iskolásként, hatévesen nyilván szükségem volt a képzésre, és akkor még nem is énekeltem a darabokban, de mikor idősebb lettem szerencsére magamtól az énektanár magától keresett meg, hogy lépjek be a show-kórusba miután hallott énekelni. A mai nem egy zenés darab volt, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy egyébként mennyire szeretem őket és csinálom szívesen.
- Tudom, tudom – nevettem el magam, ami talán egy kicsit gonosz volt tőlem, de nem tudtam mit tenni – Csak szeretek incselkedni másokkal. Ne vedd magadra.
Mindig szerettem kóstolgatni az embereket, de soha nem léptem volna át olyan határokat, amivel másoknak fájdalmat tudok okozni. Pontosan tudtam, hogy milyen érzés az, amikor az ember azt kívánja, hogy bárcsak inkább meghalna, mert akkor megszűnne minden, ami körül veszi. Ugyanakkor azzal is teljesen tisztában voltam, hogy az élet nem ennyire egyszerű és soha nem fogom könnyen megkapni a feloldozást. Felkészültem arra, hogy életem végéig bűntudatom lesz anya miatt. Mint ahogy annak a fiúnak is, aki nem segített nekem a balesetem éjszakáján.
- Ennek örülök, legalább akkor kevesebb kellemetlen dolgot idézhetek fel – halkan nevettem el magam és próbáltam magam elé képzelni az embert, akiről beszélt. Vajon az arcunk, a hangunk, vagy a viselkedésünk ennyire egyforma? Nem gondoltam magam túl különlegesnek, de hittem benne, hogy mi mind megismételhetetlenek vagyunk és ettől csodálatos a világ.
- Valójában egész életemben csak ezt ismertem – vontam meg a vállam – Nem igazán érdekelt soha más.
Talán köze volt ennek ahhoz, hogy mindig mindent megkaptam a színészettől ahelyett, hogy foglalkoznom kellett volna mással, ami kimerítette a kreatív szabadságomat is.
- Több stílust is próbáltam – vontam meg a vállam, aztán végig vettem azokat, amik az életemet kísérték – A színház miatt sokáig társastáncoltam, aztán tinédzserként elkezdtem lázadni, mert a legtöbb barátom b-boy volt.
Felfoghatnám a dolgot úgy is, hogy ez mennyire hasznos, mert megtanultam igazán erőteljesen mozogni, viszont egyáltalán nem az volt a célom, hogy bármit hasznosítsak abból, amivel korábban foglalkoztam.
- A tenisz elég menő sport, jól edzésben tartja az embert – legalábbis, ha tényleg rendesen csinálja, akkor át tudja mozgatni. A fallabda is valami hasonló volt, napi fél óra tök alkalmas volt a kalóriák égetésére, ha az ember elég intenzíven csinálta. Mondjuk nekem a fogyással annyira nem volt problémám, inkább azért edzettem, hogy jól bírjam a színpadon a strapát.
- Nos, az én édesanyám rákban halt meg – ezt most már képes voltam kimondani úgy, hogy nem fájt annyira, de megint éreztem, hogy a gyomrom borsónyi méretűvé változik – Ezt én jóval később tudtam meg, amikor már nem volt mit tenni érte. Viszont az orvosok mindent megtettek érte, ezért mindig fel fogok nézni rájuk.
Főleg azért is, mert én túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy kitegyem magam az eltávozás okozta fájdalomnak. Képtelen lennék feldolgozni, ha valaki, akit megmenthettem volna az meghalna. Pont ezért nem is feltétlenül akartam mélyebben beleásni magam hasonló tanulmányokba, meg talán nem is voltam elég okos hozzá. Megvolt a magamhoz való eszem, könnyen tanultam, de mindig csak olyan dolgokkal tudtam foglalkozni, ami én voltam… És boldoggá tett. Az anatómia és egyéb nyalánkságok szinte biztos, hogy nem ilyenek számomra.
- Én sem – vontam meg a vállam, majd elmosolyodtam – Ha nem álltam volna a színpadon, talán te is elmennél mellettem.
Mivel igyekeztem nem csak őt, hanem a környezetemet is szemmel tartani, szinte azonnal észrevettem Oh urat, aki heves mozdulatokkal jelezte nekem, hogy oda kellene mennem hozzá. Én mégsem akartam egyetlen szó nélkül lelépni, emiatt pedig még egyszer a fiúra mosolyogtam.
- Említetted, hogy szeretsz másokkal lenni – figyeltem én attól még, hogy nem volt érdemleges reakcióm – Valamikor megihatnánk egyedül valamit, de most muszáj rohannom. Örültem a beszélgetésnek.
Bele sem gondoltam, hogy nem kértem tőle elérhetőséget amikor felpattanok és összecsomagolom a maradék kajám, de még mielőtt teljesen lelépnék azért egyszer rászorítottam a velem szemben ülő fiú vállára és csak ezután futottam el az irányba, ahonnan érkezett a hívás.

1 105 || köszönöm a játékot!  || ruha ||