Peckes háttal, szikár tartással vágtázott végig az étterem vendégterén, módszeresen szlalomozva az asztalok között. Nem különösebben akadt, aki fel kívánta volna tartóztatni, mikor tenyere határozottan csapott a lengőajtóra, ami belibbenve a totális illat-kavalkádot kipöfögte az ebédjüket váró, vagy már éppen azt fogyasztó látogatók közé, hogy azzal töltse meg a korgó gyomrokat. Megannyi kíváncsi szempár szegeződött rá, de nem több, csupán pár pillanatig, ugyanis nem csak a szorgos kezek ügyködtek a tányérok felett, de a mérnöki precizitást igénylő figyelem is szükségeltetett ahhoz, hogy az ételkompozíció nem csak ízében, de látványában is tökéletes legyen. Ugyan az étterem sokkal inkább a tradíciókra építkezett, semmint a turisták ízlésvilágára, amik hazáikban rendre eltértek attól, amit az igazi olasz ételek biztosítani tudtak, igencsak nagy hangsúlyt fektettek abba, hogy a tálalás is megkapó legyen, és, aki elé a fogásokat rakják, az ne szkeptikusan nyúljon az evőeszköz után, míg azt próbálja kisilabizálni, mit is kapott „étel” címszó alatt.
Luciano viszont, aki meglehetősen nagy szeretője volt a gyomrának, és soha nem hagyta, hogy az bármiben is hiányt szenvedjen, soha nem kérte apját, se anyját, vagy éppen nagyanyját, hogy cicomázza túl az ételét. Mégis, mikor alkalomadtán –igazából többször, mint azt bárki is szerette volna- betévedt az apjának, és Gustavo bácsikájának éttermébe, kosztosként is rendre ugyanazon bánásmódban részesült, mint azok, akik valóban fizetnek a szolgáltatásért, holott ő nem vágyott másra, mint a nagy vájling aljából kikapart maradékra, amit, mint vacsorát, el tud fogyasztani.  
- Buon giorno! –vidám vigyorral paskolta meg apja hátát, ki éppen térült-fordult, hogy a tűzhelyen rotyogó paradicsomszósz után rápillantson a kemencében sülő vékony, ropogós tésztára. Lulu a levegőbe szagolt –egymással keveredett a sülő pizza illata a frissen elkészített szósszal, ami amolyan olaszosan, jól nyakon volt hintve nem csekély mennyiségű bazsalikommal. A már amúgy is dús kompozícióba a lassan olvadozó mozzarella, a borjúból készült osso buco ragus aromája, és valahonnan távolról a cannoli ricotta krémes mivolta is belopta magát. Hazugság lett volna azt állítani, hogy már ettől is jól lakott –az étvágya annál inkább erősödni tetszett, ahogy egyre több időt töltött el ott, szigorúan a fal mellé állva. Ugyanis a konyhán mindig is kemény szervezettség működött, ellenben ő, aki ennek legkevésbé se volt tudatában, egy rossz mozdulattal, vagy az útban állva más feltartóztatásával lohasztotta volna az egység hatékonyságát.
- Te már megint itt vagy, te!... haszontalan kölyök –apja indulatos szavai voltaképpen nem tükröztek semmi ellenszenvet fia irányába. Felé sandított, míg fehér pólójának ujjával letörölte halántékáról a bőrén végiggördülő izzadságcseppeket. Luciano maga is meg tudta volna mondani, hogy az apja annak idején sokkal jobban bírta a strapát. Hozzá hasonlóan kimunkált testtel rendelkezett, ám az évek és az idő megeresztették az eleinte csak nyomokban kivehető, lágy pocakját, amit később viszont már egyre kevésbé tudott palástolni fekete kötényével. Hiszen nem csak művelője volt az olasz konyha legjobb fogásainak, de elfogyasztani legalább annyira szerette őket. És a fizikumon túlmutató tények révén is be kellett látni, hogy Flavio már az ötvenes éveit taposta, amik hasonlóan szerepet vállaltak nehézkés mozgásának. Viszont a temperamentuma és tettvágya pont olyan volt, mint egy huszonévesé!
- Mintha azt mondtad volna, hogy szeretsz főzni. Aztán mégis mindig ide jössz guberálni. Mit szólnál, ha egy nap nem adnék, hm? –érdeklődött sokkal inkább költőien, semmint valós választ várva.
- Akkor majd Gustavo bácsikámra fogok olyan szépen pislogni, hátha megesik rajtam a szíve –vidáman nyújtogatta a nyakát az említett férfi irányába, ki a pizzatészta munkálásából csak futtában fordította fejét Luciano felé neve hallatán, jókorát szórakozva a párbeszéden. – Különben is, tudod, hogy nincs időm főzni –mellkasa előtt dacosan fonta össze karjait, vállát pedig úgy vetette a fehér csempével burkolt falnak, hogy úgy tetszett, inkább ő tartja azt, nem pedig fordítva.
- Amíg idevontatod magad az Akadémiáról, az legalább annyi idő, míg bemennél a lakásodtól egy saroknyira lévő közértbe, és bevásárolnál. Nem kell világmegváltó ételeket csinálnod, kölyök.
- Tehát nem akarod, hogy jót egyek?
- Ha szeretsz főzni, és szívből csinálod, akkor csak jó lehet –ő már csak tudta, hiszen Flavio egészen kisgyerek kora óta elhivatott volt, pont annyira, mint Luciano a maga választotta út mellett. Édesanyja, Imelda mama különösen jó szakács hírében állt Firenze-szerte, és sajnálván, hogy nem született lánya, kinek tovább tudta volna adni végletekig terjedő tudását, különösen nagy örömmel fogadta, mikor egy gyereke a négy fia közül hajlandóságot mutatott arra, hogy elsajátítsa a konyhaművészetét. Flavio titkon reménykedett abban, hogy Lulu lesz az, ki hasonlóan eltökélté válik e téren, mint annak idején ő maga, de nem kardoskodott annak érdekében, hogy az általa megálmodott jövőkép legyen fia célja is –annál is inkább hagyta, hogy kibontakozzon a maga területén, és ezzel egyidejűleg vált legnagyobb rajongójává.
- Na, gyere inkább te mihaszna –intett fejével, és Lucianonak nem is kellett több ennél, hogy szórakozott vigyorral taszítva el magát támaszától apja után lóduljon. A megannyi elviteles dobozba került lasagne, ravioli, risotto, és nem feledkezvén meg a desszertről, bombolini és zeppola. Egy, a lelkesedését türtőztetni nem tudó gyerek örömével nézte végig, ahogy a nyálcsorgatóan finom falatokra rákerül a fedő, és mind egy nagy zacskóban köt ki.
- Életmentő vagy, babbino! –becézte az idősebb Giovinazzit az éhezők szemének csillogásával a barna íriszeiben.
- Persze, ilyenkor babbino…
- Bácsikám?... –figyelmen kívül hagyva apja elégedetlenségét lépett Gustavo felé. – Matteo-ról tudsz valamit?
- Nem én –legyintett lisztes kezével, mitől a fehér por csak úgy kavargott az illatoktól terhes levegőben. – Miért, már megint kihagyott valamilyen órát az a suhanc?!
- Nem… neeem! –nyújtotta el a hangzót, pont olyan ártatlansággal, mint aki nem tud semmiről, mégis rajtakapottnak érezte magát egy olyan dologban, amiben aztán végképp semmi bűnrésze nincs.
- Luciano, neked már azt se hiszem el, amit kérdezel –fedte meg bácsikája a munkalap szélére támaszkodva tenyere élével. – Biztos megint azzal a fruskával van… -prüszkölte kelletlenül, és elégedetlenül csapott a tészta elsimított tetejére.
Ezen a ponton Lulu jobbnak látta, ha fülét-farkát behúzva hátrál. Felkapta a zacskót, és irányba állította magát.
- Hát akkor… ciao papà, ciao padrino! –még intett is a kezével, és sietve távozott.
Mielőtt a lakására ment volna, tett egy kitérőt az Akadémiára, hogy az énekszakosok terméből felmarja az ottfelejtett kottáit, csak aztán lódult haza. Szerette a lemenő nap fényében játszó várost, a kellemes, nem túlzó meleget, a néha erősödő szelet, ami az utcára legyintette a házakból a fövő vacsora illatát. A léptei azért voltak a szokott, andalgósnál gyorsabbak, hogy elkerülje, hogy a frissiben csomagolt ételt újra kelljen melegítenie. A vacsoráját szokásához híven a zongora mellett költötte el. Das wohltemperierte Klavier, annak is a második kötete volt az, ami a pianino kottatartóját pihent. Ölében a kétrét hajtott ötvonalas füzet az általa vésett macskakaparással illegette magát, és a fúgaelemzést, amit a másnapi szolfézs- és összhangzattan óra keretein belül volt kénytelen prezentálni. Az Isten amilyen kegyes volt vele a hangi adottságait illetően, pont annyit vett el tőle a zene más pontjain –az efféle készségtantárgyak soha nem voltak az erősségei. Sokkal inkább volt emocionális, semmint logikus beállítottságú ember, így az előadó-művészetben kétségkívül tökéletesen megtalálta a helyét, míg a hangzatok felismerésével, és azok, mindenféle építési szabály betartásával való felépítésével olykor hadilábon állt. Bár a konzervatóriumi élet, és egy jó tanár belé nevelte a szükséges tudást, de rossz jellemeinek egyike volt, hogy könnyen felejtett.
Idővel áttette székhelyét a kanapéra. Kották, jegyzetek tömkelege hevert a dohányzóasztalon, ízelítőként pedig mindegyikbe belelesett, ha elnyerte tetszését, alaposan tanulmányozta. Így tett a Verdi által írott Tosca egyik tenor áriájával, az El lucevan le stelle-vel is, ami előre megalapozott helyet kapott diplomahangversenyének műsorán, mely szerep- és áriaálmok hadát sorakoztatta fel. Szeretett nagyot álmodni, de nem rugaszkodott el a valóságtól. Ismerte a korlátait, és tudta, meddig feszegetheti azokat, viszont szükséges volt mindig megugrani a maga mércéjét a sikeres haladásért. Verdi munkája egy volt ezek közül.
Nagyjából tizenegy után fél órával nyomhatta el az álom, ültében, fejét a kanapé háttámláján pihentetve. Szemüvege a laphalmokon feküdt, a tv-ből valamilyen egészen értékelhetetlen beszélgetős műsor közvetítése szólt. A feje azzal megegyező időben esett le, mikor csöngettek. Összerezzent, szemhéjai vadul nyíltak fel, és rögtön helyzetét kívánta tanulmányozni –elsőnek az óráról olvasta le az időt, csak aztán tekintett körbe a nappaliban. A zongorán pihenő olvasólámpa még mindig világított, a képernyőn az interjúalany értelmes választ próbált adni egy értelmetlen kérdésre. A kottáiról felkapta a pápaszemét, és harcot vívva annak behajtott száraival iramodott az ajtó irányába. Éppen csak sikerült a fejére eszkábálnia, mikor a kinyitott ajtó élére támasztva alkarját homlokát kezének döntötte.
- Mi… mi…? Miért?! –nyilvánvaló volt, hogy azzal az egy kis érdeklődő szócskával mire célzott. Miért volt Ennio a lakásán olyan istenverte későn?!
A mellkasának nyomott sörös dobozokat úgy dédelgette, mint egy álmából felvert gyerek az alvós maciját. Szemüvege alá nyúlva dörzsölte meg szemét, az okulár szórakozottan járt a kezén, mígnem visszaegyengette azt orrnyergére.
- Ártatlan, mint egy ma született bárány, mi? Sose vagy te ártatlan, ha ezt mondod –hangja, bár jobb pillanataiban le se tudta volna tagadni tenor mivoltát, egészen sötét baritonnak tetszett, míg orra alatt morogva véleményezte Ennio előjegyzett védekezését.
Nem ellenkezett ugyan a sör gondolatára, de úgy szűkölt, mint egy kivert kutya. Felsóhajtott, mikor barátja kellő otthonossággal lavírozott a konyha irányába, és azzal biztossá vált számára, hogy nem visszakozhat: Ennio márpedig ott marad.
- Sandra Perolese… -ismételte el, mint egy visszhang, és egyetértően, ugyanakkor némi elismerést sejtető mosollyal bólogatott.  – Fene a te gusztusodat! Belli is olyan nő, hogy a tíz ujját megcsókolja az ember, de neked már ez se elég, mi? –rosszallón ingatta a fejét, és a magasított konyhapulthoz lépett, hogy az egyik ételhordó maradékát feltúrva néhány falatot nyerhessen magának a kihűlt ételből. Nem különösebben volt éhes, de az apja főztjére soha nem tudott nemet mondani. - Aztán mondd, nagyjából volt ennyi, vagy tényleg?
Kezében felszisszent az eltulajdonított sör, és felhörpintette a kisercenő, kesernyés habot. Nem volt meggyőződve arról, hogy kívánja, de az egyetemi évek megtanították, hogy ha alkalom van rá,  ráadásul ingyen van, nem szabad nemet mondani az alkoholra.
- Fékezd már magad, na! –tárta szét haragosan karjait a hirtelen hanghatás végett. Nem is annyira a szomszédok végett aggódott, annál is inkább saját fülének épségét féltette. Mert, ha valaki, Ennio képes volt olyan hanggal lenni, ami öt méteres vonzáskörben halláskárosodást okozott.
- Ó, te vérbeli, maszkulin macsó! –tett szórakozott, pimasz megjegyzést a bátor, és férfias visszavonulásra. – Ha lett volna vér a pucádban, ott maradsz. Magadnak ásod a gödröt, aztán meg hanyatt-homlok menekülsz, ha valaki bele is akar lökni? Tudod, szoktak olyat mondani, hogy „viseld a következményeket”, vagy te ezt nem ismered? –újat kanyarított a ravioli maradékán, a villára tűzött egyet, és összevont szemöldöke alól sandítva Ennio felé rágódott el rajta. Végezetül egy nagyobb korttyal öblítette le a töltött tésztát.
- Nico… -lezseren támasztotta meg kezét a konyhapulton. – Pont te ne találnád meg a társaságodat? –Luciano szentül meg volt győződve arról, hogy amennyiben nem találna a barátai között más, erre a szerepre megfelelő alanyt, Ennio volna az, aki gond nélkül letelepedne a buszmegállóban egy, a következő járatra váró ember mellé, hogy neki regélje el, mi nyomja a lelkét.
- Amúgy meg, –eltolta a dobozt, és a risottot húzta maga elé. – Bellivel értek egyet –vonta meg a vállát fellapátolva a négyágúra egy gombás-húsos falatot.
- Öregem, egy teljesen más csajjal macáztál, és még te vagy felháborodva, ha az, aki éveket pazarolt rád, és az újság hasábjairól tudja meg, felültették, hozzád hajít ezt-azt? Őt is te választottad, hát tűrd. Vagy csak addig volt jó, amíg főzött rád, azon túl meg nem tudsz megbékélni azzal, ha kiderül, hogy egy vérmes házisárkány? Ha engem kérdezel, csoda, hogy eddig bírta, és nem gyakorolta rajtad már hamarabb a szabaddobás technikáját –szemtelen vigyorodott el, majd ráharapott a villára.
- Mire vársz még? –biccentett állával a maradék zeppolára. – Aztán meg hogy simítottad volna el a dolgokat, hogy ne legyen a lakásodból hirtelen lövészárok? Nem gondolom, hogy a szakítás legjobb formája a „ja, amúgy Amerikába utazok, de téged itt hagylak, remélem megérted”. Olyan kedves, és bájosan puhatolózó tudsz lenni, mint egy markoló…

a strong friendship doesn't need daily conversation,

doesn't always need togetherness: as long as the relationship lives in the heart, true friends will never apart.

- Hm… -sunyin húzta össze szemeit a vastag keretes okuláré lencséi mögött, úgy mérte végig Ennio-t, nyilvánvalóan azt latolgatva, hogy hisz-e neki, avagy sem. Mint ahogy pár órával azelőtt Gustsavo bácsikája is mondta neki: „már azt se hiszem el, amit kérdezel”. – Ha rá esküdsz, akkor kénytelen vagyok hinni neked –persze nem Sting nevének említése volt az egyetlen, ami arra késztette, hogy nekiígérje a bizalmát. Ennio szeles gyerek volt, ezt senki nem tudta volna elvitatni tőle, de Luciano is tökéletes tudatában volt annak, hogy ha valamiben, akkor a szavahihetőségében nem kérdőjelezhető meg.
Egészen elnagyolt, koordinációja híján széles mozdulatokkal követte barátját a konyháig, ő azonban megtorpant a nappali felől eső oldalán, és felkönyökölve a magasított konyhapultra úgy rabolt rá a magukat még mindig ínycsiklandóan illegető ételekre, mintha már hetek óta egy falat nem csúszott volna le a torkán. Ehhez mérten épp, hogy pár órája telepítette át az ételhordókat a zongoráról, valamint a dohányzóasztalról az őket jobban megillető helyükre. Nem véletlen, hogy minden nagyanyja korú asszony odáig volt érte –nem csak, mert hagyta, hogy ujjaik közé csípve pofazacskóját nyüstöljék az arcát, vagy, mert angyalokat megszégyenítő tenorral bírt, és ezen képességét nem is tartotta meg magának, hanem, mert a látszattal ellentétben annyit tudott enni, mint egy harcból visszavonult csapzott, fáradt horda. Na nem ám egy tagja, hanem az összes egyben! Szerencséjére, bár fiatalkorában ő se kerülhette el a fókaháj lerakódását, tehát nem volt kákabélű, de kinőtte azon rossz tulajdonságát, hogy az is meglátszik rajta, ha csak egy sütivel többet eszik annál, ami ildomos. Bár ami őt illeti, jó étvágyának köszönhetően nem csak egyel szokott túllőni a célon.
- Oké-oké! –még ha csak egy pillanatig is, de megadóan emelte maga elé a kezeit, hogy a heves védekezésben kitörő Ennio szavait hárítani bírja. Azonban a szavainál néha sokkal beszédesebb, kétkedő barna szempár nem azt bizonyította, hogy képes megbékélni barátja állításával. Idővel, még ha ahhoz ostromolnia is kellett a vesébe látó pillantásával, meg is kapott egy valamirevaló, korrektebb választ.
- Ó, nekem aztán nem kell mondanod! –villájával felé bökött, majd, mikor az evőeszköz visszafelé tartott a doboz irányába, kiszemelte magának, melyik ravioli is legyen a következő áldozata. Tökéletesen tudta, hogy Sandra Perolese miféle bájjal bír, és hiába volt tüzes, és tette-vette magát a gyanútlan férfiaknak, a végén nehezen volt kapható bármire is. Na nem, mintha Luciano egyike lett volna azon fiataloknak, akik tárgyként, vágyaik szimpla kielégítésének eszközeként tekintett volna egy nőre, de kétségtelen, hogy annak idején merész gondolatok támadtak fantáziájában, mikor volt szerencséje a szóban forgó szőke ciklonhoz. – Igazából már azt csodálom, hogy képes voltál meghúzni a határt egy szimpla ölelésnél. De!... –nyomatékosan újból felé csapott a villájával. – Ez továbbra se mossa tisztára a nevedet.
Hozzá volt szokva Ennio hevességéhez és hirtelenségéhez, nem különbül a vele járó hangzavarhoz, ami mintegy kísérője volt, bármerre is járt. Nem volt ő se más, hiszen, mint ahogy Matteo többször is az értésükre adta, veszélyes páros, már ami a hangerőt illeti. Ha az egymásra való rákontrázás, vagy a másik meggyőzése volt a feltett szándék, egyikőjük se sajnálta az amúgy mindig nagy becsben tartott hangszálaikat, amiket úgy őriztek, mintha legféltettebb kincsük volna. Viszont azokban a későesti órákban még az ő dobhártyáját is megostromolták az ordítva előadott, a széles gesztikulálással erőteljesebbé váló szavak.
Mikor Nico megemelte a sörös dobozt, Lulu is követte a példáját, és nagyot húzott belőle. Csak részlegesen látta Ennio a dobozzal folytatott kokettálását, egy nagyobb korty után pedig épp, hogy eltartotta a szájától a maga adagját.
- Te teljesen hülye vagy… -közölte vele mintegy tényként, majd a dallamos, jókedvű röhögését egy újabb hörpintésbe rejtette.
- Nem azért vannak a barátok, hogy őszinték legyenek? –a felszökő szénvasat visszatartva fojtott hangon érdeklődött. – Na de az a kérdés, hogy a megbeszélés jött volna magától akkor is, hogyha nem jön rá önerőből? –kérdése végén még hümmögött is egyet. – Vagy lapítottál volna, mint szar a fűben remélve, hogy Belli nem tud meg semmiféle kompromittáló részletet a calabriai estedről? –folytatta, és újfent, mintha nem lett volna beszélgetőpartnere, belefeledkezett az életébe, minden figyelmét annak szentelve.
A villa épp lógott ki a szájából, mikor a barátja feddő szavaira, hatalmas pillogásokkal felsandított. Lehúzta róla a töltött tésztát, és az illemszabályokat figyelmen kívül hagyva, miszerint legkevésbé se tolerálható a teli szájjal való beszéd, szólásra nyitotta ajkait.
- Nehogy azt mondd már nekem, hogy ennyi év barátság után zokon veszed, ha beszéd közben enni támad kedvem! De ha gondolod, hozhatom inkább a százas zsepit, és telebőghetem, hogy hitelessé tegyem a „majdnem meghalásod” történetét –megforgatta a szemeit, és ismét felöklelt egyet a maradék tésztákból. – Az. Kérsz? –a tál aljával ellene tartva csúsztatta lejjebb a kezét, hogy a felé nyújtott villán Ennio fogást tudjon találni.
- Annyiszor, hogy megértsem. De legyen… talán nem macáztál vele, de ettől függetlenül nem vagy bűntelen! Be kell ismerned, hogy átléptél egy határt –szónokolt olyan ájtatosan, mintha ő maga lett volna Ferenc pápa fiatalabb kiadása. Szája sarkában, még ha nem is kirívóan, de ott ült egy olyan sunyi, lappangó mosoly, amit talán még erős borostája se volt képes kellően elfedni Ennio elől. Már ő maga se tudta eldönteni, hogy kinek az oldalán áll, bár leginkább arra tett volna, hogy senkién, elvégre nem az ő tiszte igazságot tenni, abban azonban biztos volt, hogy Nico-n meglehetősen jól szórakozik.
- Tudod, egészen helyes volt az a kis pocak –pimaszkodott ezúttal már egyáltalán nem kívánva elfedni vigyorát. – Lehet akkor már nem lennének ebbéli panaszaid, mert Sandra Perolese is keresne jobb partit nálad –kontrázott rá még egyet, a raviolit pedig cannolira cserélte.
- Talán azt várta, hogy édesgesd egy kicsit, nógasd, hogy lássa, hogy te mindenképp szeretnéd, hogy veled menjen –rántott egyet a vállán, és, bár szerette volna, nem tette szóvá, hogy a szerepalakításra még hitelesebbé sikerült, mint amilyen Belli maga, mert Ennio már vissza is ragadta magához a szót. – Ó, hát mindjárt megsajnállak, hogy egy 10/10-es nő „aligruhában” vár téged, csak győzd kivárni! –már-már felháborodva kontrázott, pofátlanul belevágva a másik szavaiba.
- Mi? –egészen elvékonyodott hangon szólt, szemöldökei a homlokába csúsztak. – Két hét múlva? Olyan hamar? Hova ez a sietség? –bár feltett szándéka volt, hogy harap egyet a sütiből, mégis a szája felé lendülő kezét végül a konyhapultra csapta hitetlenségében. Meglehet, hogy Ennio nem volt ténylegesen jelen minden nap az életében, mégis, a tudattól, hogy egy óceán fogja elválasztani az egyik legjobbnak tartott  barátjától, ráadásul az igencsak közelinek tetsző jövőben, megrökönyödött. A jókedve pár hosszúnak tetsző percig magára hagyta, de meglehet nem volt több másodperceknél, csupán ő érezte annak, amíg nem reagált újból Nico szavaira, noha ellaposodott kedélye nem hagyta magára.
- Ez egy jó meglátás lehet –válaszolt kurtán, és ahelyett, hogy folytatta volna a süteményt, inkább átpártolt a sörhöz. Maga se tudta pontosan, hogy a felháborodása magának a ténynek tudható be, miszerint itt hagyja őket, vagy, hogy ilyen körülmények között mondta el neki –egy elejtett  félmondatként, mintha amúgy nem lett volna lényeges, mintha nem változna azzal minden, hogy nem lesz elérhető távolságban hozzájuk mérten.
A mutatott irányba fordult, válla mögött sandítva hátra legeltette néhány pillanatig tekintetét a tv képernyőjén, majd visszanézett Nicora.
- A Wohltemperiertes klavier-ből csináltam fúgaelemzést szolfézsra, aztán zeneelméletre basso continuohoz írtam számozott basszust –enerváltan vakargatta meg ujjhegyével a tarkóját, hiszen ő is legalább annyira borzongott ezektől, mint ahogy legjobb tudomása szerint Ennio. – De valamikor a főtárgy vizsgaanyagom tanulmányozása közben aludhattam el. Ha Verdi tudná, hogy bebólintottam a munkásságán… Pedig az El Lucevan Le Stelle… -annak puszta gondolatától is lenyűgözötten sóhajtott, és csak azért énekelt el belőle pár kósza taktust, mert a zeneszerzői utasítás szerint is az ária piano indul, így a saját maga adta hangkorlátnak, valamint az Ennio által elrebegett „silencio!” felszólalásnak se mondott ellent.
- Gemmán? –dús szemöldökei értetlenkedésének adva jelét szaladtak össze. – Ja! Nos… elég prózai az ok –bizalmasan húzódott közelebb a konyhapulton keresztül, mintha attól tartott volna, hogy nem, hogy a falnak fülei, de szája is van, amivel bárkinek tovább adhatná a már szinte titokként kezelt információt. – Magunk közt szólva… egy ideje szédít egy csajt. Valami Leonora. Az egyetemen gabalyodtak egymásba. Igazán nőies, szemrevaló, ha érted… -mellkasa előtt félhold alakban gömbölyítette tenyereit. – Aztán már hetek óta mással sincs elfoglalva, csak vele. Nem tudom… ami engem illet, nem különösebben vagyok meggyőződve arról, hogy ez a csaj a legjobb parti, akit kifoghat. Olyan nyájas, behízelgő fajta, tudod, aki mindenkinek tudja tenni a szépet. Tud helyezkedni, könnyen olvas másokból, úgyhogy mindenkinek azt mondja, amiről gondolja, hogy a másik hallani szeretné. Matteo meg… hát ismered te is! Túlontúl naiv, és hagyja, hogy lépten-nyomon elcsavarják a fejét ahelyett, hogy előbb gondolkodna. Csak kárát fogja látni ennek az afférnak… -magához ragadta a dobozt, és kiitta a maradék tartalmát, aztán nyakát nyújtogatva kutatott egy másikért. – Nem jár be előadásokra, bárki keresse is, legyen az apja, anyja, csak az üzenetrögzítővel beszélhetnek. Ezek szerint rajtam kívül csak Melita tud róla, hogy hol lopja a napot, hogyha szokásához híven így falaz a bátyjának –átnyújtózva a pult egészén húzott ki egy sört a rekeszből, és Ennio-hoz hasonlóan rögvest fel is bontotta. – Tehát száz szónak is egy a vége: többek között azért nem vagyok ott, mert ő sincs ott –rántott egyet a vállán. Na nem, mintha csak Matteo-val nyerhetett volna bebocsátást a di Sciglio birtokra.
- Régebben tervbe vettük, hogy a főtárgy vizsga előtt leugrunk. Tudod, hogy milyen inspiráló a közeg arrafelé –ha nem lenne Nico teljes tudatában Gemma vonzerejének, akár hosszú órákban kibontakozó ódákat tudott volna zengeni neki róla. – De így, hogy miféle változások mennek végbe a mi Matteonk életében, nem vagyok benne biztos, hogy a részéről is áll még az ötlet –kelletlenül húzta el a száját, és nemtetszését az alkoholba fojtotta.
- Ha ő nem, te azért eljöhetnél velem –rukkolt elő az ötlettel. – Ha már két héten belül indulsz, még egyszer utoljára be kell laknod Gaena mama főztjéből –élénk, szórakozott vigyor terebélyesedett arcán, ami pillanatok töredéke alatt váltott feddő, haragvó pillantásba.
- Azt meg amúgy mégis hogy gondoltad, hogy csak úgy, félvállról közlöd, hogy uszkve fél hónap és dobbantasz?! Mintha legalábbis azt mondtad volna, hogy „holnap reggel várhatóan esni fog az eső, de délután felszakadozhat a felhőzet” –prüszkölte a percekkel korábban hallott időjárás-jelentés foszlányait olyan monotonon és érdektelenül, mint ahogy a meteorológus is közölte az adást néző római lakossággal.

a strong friendship doesn't need daily conversation,

doesn't always need togetherness: as long as the relationship lives in the heart, true friends will never apart.

- Nem, nem! –védekezőn emelte magasba kezeit, ujjai között ott fityegett az éppen tartalmát vesztett villa, amivel kézmozdulatának félútján behabzsolt egy falatot. – Vagyis de, de én megtehetem. Te nem teheted meg –mutatott először magára, majd bökött felé az ujjával, és pofátlan mosolyt villantott, miután lenyelte a tésztát. – Látod, barátom, ez a szingli lét előnye! Rám nem vonatkozik a „mindent a szemnek, semmit a kéznek”, ami valljuk be, bizonyos hölgyek esetében egyértelműen kivédhetetlen, mint ahogy azt te be is bizonyítottad Sandra társaságában. Nekem nincs kinek fogadkoznom hűségről, nem kell féltékenység miatt aggodalmaskodnom, és alacsonyan szálló dísztárgyak elől ninjákat megszégyenítő reflexszel hajlonganom. Teljes mértékig a magam ura vagyok, annak csapom a szelet, akinek akarom, és akinek nem szégyellem. Van, akinek egyszerűen még nem való komolyabb kapcsolat… -vállait magasba rántva könyökölt fel a konyhapultra, és leszegett fejjel nézett bele a táljába, hogy érdektelenül feltúrja a maradékot, míg gondolatmenetén morfondírozott. Nem volt teljességgel meggyőződve arról, hogy utolsó állítása alatt egészen pontosan kire is célzott: magára -amiben teljes mértékig biztos volt, hogy rá egyértelműen igaz-, vagy a csapodár Ennio-ra, aki soha nem szalasztotta el a lehetőségét annak, hogy egy-két mutatósabb hölgynek tegye a szépet. Természetesen nem támadtak kétségei afelől, hogy annak idején rajongásig szerette a lányt, elvégre látta, miként néz rá, hogy csillan fel a szeme, ha Belli csak kidugta a fejét a konyhából, hogy valamit megérdeklődjön a nappaliban ülő férfiúi társaságtól. Tudta, hogy hiába az összeköltözésük, az évek óta tartó kapcsolatuk, ugyanúgy udvarolt és csapta neki a szelet, mint annak idején, mikor Ennio még csak szemet vetett rá. Luciano örömmel asszisztálta végig barátja boldogságát, és hagyta, hogy órákban kibontakozó ódákat zengjen róla, éppen ezért is érte váratlanul a kihunyni látszó tűz, aminek ő maga nem látta csendesedő mivoltát, egyszerűen csak úgy tudta volna aposztrofálni, mintha jól nyakon suhintották volna a magasba kúszó lángokat egy jó nagy lavór vízzel.
Vígan elkérődzött a folyamatosan lapátolt falatokon, míg vigyorogva, olykor elborzadva figyelte, miként adja elő Ennio Sandra Perolese szerepét. Az elborzadás érthetően akkor érte el, mikor az elnyújtott hangzóval kísérve egy kalap alá hozta az általa Lulura aggatott tekintetét a minden szempontból tökéletesnek tetsző lány átható pillantásával.
- Ezzel most egy füst alatt ingattad meg az épelméjűségedbe vetett hitemet, és a Sandra Perolese iránt táplált képzelgéseimet… -fintorogva húzta el a száját. A szóban forgó szoprán páratlan szépségű volt, ezt minden valamirevaló férfiember írásba tudta volna adni, hiszen a kecses alkatot, a porcelánbabákéra emlékeztető makulátlan vonásokat, a szőke, dús hajzuhatagot, és a hetyke, hivalkodó mosolyt a dús ajkakon még az is észrevette volna, aki vak. Ha őszinte kívánt volna lenni, aláírta volna, hogy Ennio zsákutcába futott, és a hölgy társaságában nem volt más lehetősége –mégis jobban élvezte, hogy szívhatja a vérét, ha már az az éjszaka kellős közepén felverte álmából, mintsem, hogy jó baráthoz mérten az ő szavainak adjon igazat, azzal egyidejűleg Belli reakcióival szemben kelve fel.
- Zenész vagyok. A zenészek süketek. A hangmérnökök meg még inkább –szórakozottan vigyorodott el, ahogy próbálta felpiszkálni Ennio indulatait. Zenész berkekben meglehetősen ingadozó volt a közvélemény a hangtechnikusokat illetően, elvégre nem mind rendelkezett zenei előképzettséggel, így a munkájuk sokszor ellene játszott a zenének, mintsem, hogy kimutatta volna annak előnyeit. De tudta, még, ha nem is sűrűn hangsúlyozta, hogy évek kérdése, és Ennio egy lesz a legjobb szakemberek közül, elvégre nem csak, hogy a keverőpult mögött nyújtotta a maximumot, de énekesi és zenei vénái is egyaránt kimagaslóak voltak. – Belegondolva mindent megmagyaráz az, hogy te zenész és hangmérnök is vagy –tanakodva dörzsölte az állát, majd elvigyorodott. – Tudod, hogy szeretlek –toldotta meg gyorsan, mielőtt a másik még magára vette volna a szavait.
- Na már ne is haragudj! –ugyanolyan olaszos indulattal kezdett bele, és csak azért torpant meg, hogy a szájában forgatott falatot lenyelje, hogy annál hevesebben tudjon a maga védelmére kelni, immáron semmitől nem zavartatva. – De betörsz itt a házamba éjnek idején, meg se várod, hogy véleményt formáljak arról, hogy akarok-e így éjféltájt vendéget fogadni, avagy nem, csak besétálsz mellettem, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Úgy jársz-kelsz, mintha otthon volnál, felteszem, a lakás tervrajzát is már jobban ismered, mint a magad tenyerét, beveszed itt az egész lakot, szinte már én érzem magam vendégnek melletted a saját otthonomban, aztán még ezek után bele akarsz kezdeni olyan illedelmességi körökbe, hogy én kínáljalak meg ahelyett, hogy kiszolgálnád magad?! Az már nem olyan kézenfekvő, hogy magadtól cuppanj rá az egyik tálra? Az eszem megáll… -haragosan pöffeszkedett, mégis, mikor hangjának csitulásával alkalma nyílt rá, Ennio felé nyújtotta a dobozt, amiből addig ő falatozott kedélyesen –természetesen azért szemmel tartotta, mennyit kíván a másik fogyasztani a nem túl sok ételből, hogy megbizonyosodjon róla, még neki is fog maradni belőle. Nem volt semmi, amit annyira szeretett volna, mint a hasát, és az előnyös genetikán túl a rendszeres testedzésnek is volt köszönhető, hogy nem látszott meg rajta annak nyoma. Bár apja terebélyesedő pocakját látva támadtak kételyei azt illetően, hogy ötven éves kora környékén vajon neki is megfognak-e jelenni deréktájon a semmivel össze nem téveszthető vaskos úszógumik, de egyelőre próbált nem a jövőre koncentrálni, és kiélvezni fiatalságának, és kimunkált testének minden előnyét.
- Tökéletes –Enniohoz hasonlóan gömbölyödött mosoly ajkai szélén, ami lassan, de biztosan élénk vigyorrá lényegült, mígnem elhalványulni látszott, helyét pedig haragvás vette át barátja szavai nyomán. Hangulatát tekintve abszolút befolyásolható volt, és egy elejtett félmondat is olyan mértékig tudott hatni rá, hogy a boldogságát egyszeriben hajítva kútba váltotta azt a méreg, vagy az idegesség. Ennio pedig egyidejűleg idézte meg mindkettőt. Soha nem tűnt még annyira közelinek felnőtté válásuknak ténye. Ennio, mint legidősebb közülük, érthetően elsőként kezdte kiépíteni karrierjét, azzal azonban nem számoltak, hogy mindez az óceánon túlra fogja szólítani –meglehet, hogy ő maga igen, de Luciano és Matteo biztosan nem. Lulu, ha valakit a szívébe zárt, nehezen vált meg tőle, és különösen nehezen viselte az illető hiányát, attól pedig, hogy a személy, aki hátra kívánta hagyni történetesen az egyik legjobb barátja, még nehezebbé vált az elszakadás tudata.
Feszülten lökdöste a maradékot a doboz egyik peremétől a másikig, nem kívánt újabb falatot egyensúlyozni a szájáig. A kérdés végett épp, hogy a szemüvegének pereme fölött sandított a másikra, majd újból a tálba szegezte tekintetét, és, mint egy durcás kisgyerek, dacosan folytatta az étel piszkálását.
- Bánom is én, hogy mit csinálsz –intézte el ennyivel, hangja alig volt hallható, pont úgy szólt, mintha magának, nem pedig a másiknak szánta volna válaszul. Örült Ennio sikerének, nem lehetett volna azzal vádolni, hogy nem így van. Büszke volt arra, amit zsenge kora ellenére elért, hogy lehetőség nyílt számára, vagy inkább teremtette azt, hogy az „új világban” próbáljon sikert, nem pedig szerény hazájukban, ahol lehet nem is kapná meg a kellő és neki járó figyelmet. Ugyanakkor a mérget, ami haragvással töltötte el, nem tudta lenyelni, és különösen fájón érintette, hogy a tervezett költözésről mindössze két héttel az út előtt kellett értesülnie esélyét se hagyva annak, hogy könnyebben meg tudjon békélni a gondolattal. Minden akkor vált bizonyossá és valóssá.
Durcássága akkor is vele tartott, míg megválaszolta Ennio kérdését, és csak nagyot fújva volt képes kiadni magából az ellene, de legalábbis elbaltázott beismerése iránt táplált ellenérzéseit. Mert végtére is, nem haragudhat rá azért, mert az önmegvalósítás útjára lépett.
- Hát elhiheted, hogy én is jobban örültem volna, ha Vito kíván befogni fugázásra lent Gemmán, nem pedig Bach valamely remekbeszabott fúgáját kellett volna hangról hangra kielemeznem –puffogott kelletlenül. – Nem mondom, bár nem sok, de van haszon abban, ha az ember jártas a műfajok ismeretében, de most, a vizsgaidőszak küszöbén, mikor már jobb volna valóban a jegyzetek felett roskadozni, legkevésbé se hiányoznak már a tölteléktantárgyak feladatai –az pedig, hogy annak idején a szolfézs és összhangzattan tantárgyakból való felzárkóztatása végett napi szinten hosszú órákat kellett roskadoznia az elméleti órák anyaga felett, csak rontott az egyetemi években való előadások megítélésén is.
Elvigyorodott, mikor Pavarotti után szabadon Ennio is belekezdett a Brindisi soraiba, és csak azért nem folytatta José Carreras verse-jével, amit barátja is sűrű pisszegések közepette osztott meg vele, saját magát intve rendre: silencio.
- A mai világban egy diploma már alig ér valamit… -rántott egyet a vállán, és hörpintett a söréből. – A zenész szakma nyilván más, mert ott még van értéke annak a fecninek, végtére is, operaénekes se lehet abból, aki épp beszambázott az utcáról, és sikert kíván próbálni. De figyelj… a papának legalább megnyugodhat a lelke, hogy nem valami „sehonnai laplopó” a fia, hanem igenis diplomás ember, aztán meg, ha úgy vesszük, te se látod kárát annak, hogy van –számára ugyan soha nem volt kérdéses, hogy tanulmányainak végét tisztességgel, mesterdiplomával, ha nem éppen doktorival kívánja lezárni, de ő maga nem látta értelmét annak, hogy azt mindenkire rá kelljen erőltetni. Neki ez volt a célja, hiszen a mesterivel kapja meg az opera énekművész titulusát, ha pedig a doktoriját is képes megcsinálni, a későbbiekben egyetemi oktatóként is el tud helyezkedni. Tiszta volt előtte az útja végén álló cél, csak az odáig vezető ösvényeket kellett tisztogatnia ahhoz, hogy el is érjen odáig.
A bizalmasnak tetsző információt próbálta minél diszkrétebben előadni annak ellenére is, hogy csak ketten voltak a házban. Saját része végeztével visszahúzódott a helyére, miután addig a konyhapult egészén áthajolva beszélt a másiknak.
- Te tényleg hülye vagy! –ekkor még csak másodszor, de napjában vagy százszor szokta felhívni erre Ennio figyelmét, legtöbbször, mint abban a pillanatban is, dallamos, erős nevetéssel kísérve.
- Abszolút, kizárólag diszkréten –konszolidáltan, nyugodt és elmélyített hangon ismételte el utána, majd fejét ingatva jót vigyorgott. – Akkor már rendesen tálalj ki Gaena mamának, hátha majd az öreglány megkergeti egy méretes fakanállal, amiért ennyire kelekótya a legkedvencebb kölyke. Komolyan mondom, Nico, ez a csaj más. Nem azért, mert az látszik rajta, hogy ő lenne a mi Matteonk jövője, mert ha engem kérdezel, biztosan nem így van, de annál is inkább ő most a szíve közepe. Teljesen magához láncolta, aztán senki felől nem kíván hallani, hacsak az nem a kis bögyös –rosszallását fejezvén ki ingatta a fejét, de, még mielőtt kortyolt volna a söréből, jót derült Ennio újabb hömpölygős manőverén.
- Tehát Vito téged is az új hozományával csábítgat? Őrület az a kölyök –Vito, aki Matteo nagybátyja volt, rendre kapta tőle ezt a megnevezést, mert a családfát tekintve hiába tartozott az apjával megegyező korú Gustavo testvérei közé, Luciano hónapokat vert rá. – Úgy osztogatná, mint a cukrot. Valamit biztos tud az a sör, ha már fűnek-fának így dicséri. Valamelyik nap én is beszéltem vele pár futó szót, és nem győzött áradozni róla, úgyhogy mondtam is neki, hogy legyen raktáron, mire megyünk –Vito elkötelezett híve volt Gemma-nak, így a vidéki életnek is. Tudta, hogy mitől döglik a légy, és nem gazdálkodott holmi „lónyállal” –legalábbis ő így nevezte a nívótlan, tömeggyártott alkoholokat. Lulu pedig, akit soha nem húzott csőbe e téren, különösen adott a véleményére, még úgy is, hogy ő tökéletesen megvolt azokkal a sörökkel is, amit Vito többedszer a borok aljába köpött, és felharsanva szitkozódott róla.
- Tudom, hogy New York, és, hogy van internet. De azt is, hogy a skype beszélgetés nem ugyanaz, mint… ez –a kezében szorongatott üveggel írt le körkörös mozdulatokat maguk között. Elnézte pár néma pillanatig Ennio-t, majd beletörődve sóhajtott. – Csak tudod, hiányozni fog, hogy nem lesz, aki átcsörtet hozzám éjnek idején, hoz egy rakat sört, és kipenderít a béketűrésemből. Mert, ha valamit, akkor ezt nem lehet kivitelezni a skype-al! –hívta fel rá a figyelmét, és, mint Ennio, maga is kortyolt az italból. – De büszke vagyok Rád. Tényleg. Nyilvánvaló volt, hogy nagyra fogod vinni… csak a fenéért nem tudod nagyra vinni itthon! –tudta, hogy bizonyos mértékig önzőség, amiért nem akarja elengedni. De tisztában volt azzal is, hogy nem fogja tudni megállítani, és nem is akarta, bármennyire fájt is.
- Aztán majd annyit fogunk nálad lebzselni Matteoval nyaranta, hogy majd könyörögni fogsz, hogy húzzunk már haza, de legalábbis Viola nénikénket boldogítsuk, ne téged –kedélyesen vigyorgott, mikor említésbe hozta az újabb di Sciglio rokont. – Tényleg, eleinte náluk fogsz lebzselni, vagy már intéződik a lakás kérdés is? –mert ugyebár, mint ahogy azt mindenki tudhatta, aki közeli kapcsolatot ápolt az említett asszonnyal, az előtt az ajtó mindig nyitva állt. Hozzájuk kérdés-kérés nélkül lehetett érkezni, mindig találtak helyet a vendégeknek. Annál is inkább azt vette zokon, hogyha valaki nem az ő vendégszeretetükből kívánt részesülni.
- Persze, hogy kéznél van –válla felett sandított hátra a tv irányába, majd eltaszította magát a pulttól, és a dohányzóasztalhoz iramodott. Nem kívánt sokat rendezkedni, mert nem volt feltett szándéka lenyűgözni barátját a fene nagy renddel, épp csak annyit, hogy összehúzza a mindenhol szanaszét heverő jegyzeteit, kottáit, amiket a pianinora egyengetett. – Szerintem hozd a söröket is –biccentett célzásjelleggel a konyha irányába. – Meg amúgy lehet, hogy van lefagyasztva apámék kajájából. Tudom-tudom, újramelegítve már nem az igazi, de… azért tudnék még enni, és legalább te, halál torkából szabadult barátom se éheznél tovább –pimasz vigyorral sandított háta mögé, közben pedig az addigra már bekapcsolt PS-en kutatta az Ennio igényét kielégítő játékot, amiben, mint mindig, folyvást győzedelmeskedett Lulu felett, mégis rendre beadta a derekát, ha a másik versenyre invitálta.

a strong friendship doesn't need daily conversation,

doesn't always need togetherness: as long as the relationship lives in the heart, true friends will never apart.

- Ha te mondod –visszakozott, kezeit a magasba lendítve engedte át a felette és a véleménye felett való győzedelmeskedés jogát Ennionak. Szavakkal olykor elmondhatatlan mértékű különbségek rajzolódtak ki kettejük, gyakorta hármójuk között is, és ez egyike volt azon alkalmaknak, amikor Luciano, ha szerette se tudta volna az igazát adni a másiknak. Egyszerűen csak kihátrált, úgy gondolván, hogy jobb, hogyha nem szaladnak homlokegyenest egy értelmetlen vita felé. – Miért? –kúszott magasba a szemöldöke a kérdés nyomán, és kezeit szétvetve mérte végig magát –a napok óta pizsamájaként szolgáló, V-kivágású, levetett fehér pólót, amiről foltokban már le lehetett olvasni a napi menüket, a szürke, bő, jócskán kopottas melegítőgatyát, ami minden különösebb esztétikát nélkülözve egy, amúgy nem párba rendezett zokniba volt gyűrve. – Anyukám szerint jól nézek ki, te meg itt panaszkodsz, ha engem kell nézned? –kérdezett vissza, makulátlan fehér fogai apránként buktak elő ajkainak takarásából. Hogy miért az édesanyjával példálózott? Túl azon, hogy valahol mindig az „anyja pici fia” volt, a helyzet abszurditása adta leginkább a fő okot. Na meg hirtelenjében nem jutott eszébe egy hölgy ismerős se, aki megerősítette volna ebben az elképzelésben.
- Én is ezt mondom –helyeselt bólogatással támasztva alá szavait. – Hogy a szingli élet miatt rám nem vonatkozik a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” –ismételte magát újonnan, hogy bizonyítsa Ennio előtt, ugyanazon a gondolatmeneten, csak más fogalmazásmódban közelítették a témát.
Mindent összevetve, bár megtehette volna, hogy ezen véleményének létjogosultságot is ad, Lulu soha nem volt azon fiúk, férfiak közé sorolható, aki habzsolta volna az élvezetek, vele együtt a nőket is. Becsületes volt, számára a szebbik nem soha nem képezte a vágyainak pejoratív értelemben vett kielégítésének eszközét. Szülei, kiváltképp az apja, tisztességre nevelte, nem arra, hogy úgy, és olyan gyakorisággal járjon nőről nőre, mint tavasszal a méhek virágról virágra. Bár, mint Ennio, soha nem titkolta, hogy, ha már két szép, nagy, barna bogárszeme ott díszelgett arcának kelletős közepén, azt fel is használja arra, hogy a zsánerébe foglalható hölgyeket megnézze, majd, ha arra került a sor, hangzatos, de nem szánt szándékkal „ágyba vivős” bókokkal illesse. Nem volt közönséges, hogy az egy éjszakás kalandokat üldözte volna. Közeli barátai, családtagjai tudták, hogy mi mellett kötelezte el magát: a munka számára fontosabb volt a kapcsolatoknál, ugyanakkor hitt a szerelemben. Talán nem úgy, mint Ennio vagy Matteo. Nem helyezte azt semmi elé, és, mikor korosztályának más se volt fontosabb, mint a másban, más által való kiteljesedés és boldogság, ő talán akkor kötelezte el magát szinte végérvényesen a szakmája mellett. Hiszen páholyból figyelte, miként buknak orra barátai a szerelem tornácán, azt megelőzően azonban mennyi áldozatot hoztak érte, annak működéséért, és a feltételezett örömért. Lulu nem akarta megosztani a figyelmét. Ő, még ha nógatták is az idősebbek, hogy nincs is szebb a szerelemnél, amikor hirtelen minden fényesebb, minden világosabb, minden gyönyörködtetőbbé válik, és az egész világ virágba borul csak attól, hogy van, aki egészen máshogy szeret, mint egy testvér, anya, vagy barát, nem változtatott a véleményén.
- Áhh, igazad van… -legyintett, állával Ennio felé biccentett, majd ezt a gesztust konkretizálta is. – Két akkora kagylóval hogyan is lehetne az ember süket? –még ha igyekezett is felpiszkálni az indulatait, a legszebb vigyorát villantotta felé. Számtalan módját ismerte annak, hogy miként menjen a másik agyára, és soha nem volt rest kihasználni a kártyáit, hogyha, bár játékosan, de összeszólalkoztak. Ezen alkalmakon Matteo volt az, aki hűen, és rendre csendben ült, már-már malmozva várva, hogy ki fogja kitenni a végső pontot. Ennio és Luciano soha nem szerették volna titkolni azt, hogy túl azon, hogy kimagasló hangi adottsággal rendelkeznek, hangerőben is igazán ki tudnak tenni magukért, így, ha kettejük között nézeteltérésre került a sor, abba belerezgett még a föld is. Sokszor nem voltak ugyanazon véleményen, de bármennyire is különböztek, az, hogy szerették kivívni a nekik járó figyelmet, veszettül hasonlóvá tette őket.
- Hát akkor nem –rántott egyet a vállán, dacosan, szinte haragvón, ami akár még hitelesnek is tudott volna mutatkozni, hogyha nem ült volna idült vigyor az ajkain.
- Mit ábrándozol itt ágyneműről, mi? Nem jár neked pihe takaró meg puha párna! Ott van a kanapé aljában egy pokróc, meg a sok díszpárna, az mind a tiéd lehet! –harsogta túl Ennio hangját. Azért, hogy illő bánásmódban részesíthesse az esetleges vendégeit, soha nem törte magát. Nem, ugyanis az általa várt vagy pont, hogy nem várt betolakodók többnyire a két tökfilkó személyét jelentették, az ő kényelmük érdekében pedig nem különösebben fáradozott. Lehetne mondani, hogy csapnivaló barát, de a legjobb barátokat az jellemzi, hogy ha a másik hanyatt vágja magát előttük, addig röhögnek, míg az kénytelen egymaga felkászálódni a földről. Hát akkor mégis miért rohanna hanyatt-homlok az Ikeába bevásárolni nekik?
- Azt nem merné megtenni –biztosította túltengő határozottsággal, ami leginkább arra a bizonyosságra volt értetendő, hogy ez esetben akkora tockossal jutalmazta volna Matteo tettét, hogy egy életen át felemlegetné. – Feltéve, ha az asszony szabad kezet ad neki. Vérmes egy nőszemély, én mondom! Ha a kettősükhöz sodor a szél, és megneszeli, hogy el akarom előle csenni pár percre Matteo-t, vagy akárcsak a számra veszem az ötletet, hogy igyunk meg este egy sört, úgy néz, hogy nem is kell mondania, magamtól indulnék a k*rva anyámba –ismertette Leonora általa ismert legfőbb jellemvonásait, egyértelműsítve, hogy ami őt illeti, nem különösebben lopta be magát a szívébe. Legjobb barátjának már fiatalabb korukban is messzemenően ismeretesek voltak a nőügyei, de közülük egyiket se ellenezte annyira, mint legújabb vágyálmának megtestesítőjét. Ami a küllemét illeti, igencsak megbízható, kedves teremtésnek tűnt, de olyan haragvó tűz lobbant a szemében, ha megneszelte, hogy rajta túl is van élet, hogy inkább az ördöggel hozta volna összefüggésbe az ember, nem pedig egy földre pottyant angyallal.
- De mikor volt olyan, hogy te ne akartál volna sört? –kontrázott rá víg vigyorral Enniora. – Na, az egyszer biztos! Bár szó se róla, magának keresi a bajt, mi meg csak szeretjük a tisztes vendégszeretetet –nem, mintha arról lett volna szó, hogy Gemmán bárki is éheztetve, vagy szomjaztatva lenne. Ott olyan földönfutó Kánaán várta őket, hogy végül ők nem győzték tartani az iramot Gaena mamával, aki úgy sürgött körülöttük, mindig valami újat téve az asztalra, hogy abban még egy tapasztalt maratonista is kifulladna. Az öregasszony híresen jó szakács volt, és ezt rendre meg is tapasztalhatták, talán jobban is, mint bárki más előttük. Az, hogy a hasukat lapogatva, nadrágjuk gombját kifűzve szuszogtak, számára nem jelentett semmit, csak azt, hogy elérkezettnek látta az időt, hogy a bőségesnél is nagyobb adagokban osztott fogások után számtalan süteményt penderítsen az orruk elé. Ekkor a három, feneketlen gyomorral bíró, húszas éveik elején járó férfiember megmakacsolta magát, és nekiveselkedtek az eléjük osztott feladatnak. Nem véletlen, hogy Vito is az anyjával megegyezően ismeretes arról, hogy szereti a lehető legjobbat nyújtani a vendégeiknek. Mindig ügyel a minőségre, és, ha úgy van, nem is akarja látni azt, hogy bárki vizet iszik sör vagy bor ellenében. Gemma, ha úgy tetszik, tökéletes üdülőközpont lenne bárki számára, aki hízókúrára ítéltette magát. És, mivel ez náluk soha nem volt opció, nekik mindig ügyelniük kellett arra, hogy a szinte lakomának beillő étkezések mellett, ahol egy személyben fejenként ettek három helyett, a földeken is, mikor Vito kiűzte őket dolgozni, szintúgy három helyett dolgozzanak.
- Ez most pont úgy hangzott, mint azokban a reklámokban a toborzó bodybuilderek, akik népszerűsítik a saját edzőtermüket, de nem ismerik fel, hogy az üzenetük valószínűleg csak a pocakos couch potato-khoz jut el. Már csak a szánt szándékkal mélyített, öblös hangszín hiányzott volna hozzá –nevette el magát. – Amúgy meg mit hesszelsz ennyire? Mintha legalábbis fel akarnál szedni –kényelmetlenül ficánkolt, majd kezével vádaskodón bökött Enniora. – Ha nem ráztál volna le minket mindig, amikor hívtunk futni vagy a terembe, talán nem kéne attól tartanod, hogy megrekedtél! –mióta, mint derült égből villámcsapás utolérte őket a felismerés, hogy, bár tény, hogy a család szinte minden egyes tagja olyan gasztronómiai tudással van megáldva, hogy a tíz ujjuk se elég, amit megnyalhatnak utána, a fizikumukon nem éppen előnyös módon mutatkozik meg, belekezdtek a rendszeres testedzésbe. Ez a rendszeresség meg, ugyan évek óta tart, de csak az utóbbi időben adtak neki tényleges nyomatékot, viszont azóta nem volt alkalom, hogy visszakoztak volna az edzést illetően –ha éppen másnaposak voltak, hát akkor a lehető legintenzívebben és hatékonyabban igyekeztek a mosdó felé rohanni.
- Hogy miért? Azért, mert attól még, ha telefonon újságolnád el, hogy mi nyomja a lelked, még nem lenne hol aludnod! –nevette el magát Ennio kérdése hallatán, majd megmakacsolva magát intette rendre arcizmait, és kellő komolysággal kívánta végighallgatni a szónoklatát.
- Öregem! –szórakozottan könyökölt fel a pultra, mégis volt ebben a mozdulatban valamiféle határozottság a virgonc, gyermeteg mosolya ellenére is. – Ha engem nem a tehetségem, akkor semmi vagy senki ne juttasson be a Metropolitanbe, csak nézőként –és, mintha úgy gondolta volna, hogy erre a fogadkozásra inni kell, meghúzta a sörösüvegét. Luciano soha nem volt a korrupció oldalán. Nem szerette, hogy a művészvilág elfogult, és csak azokat hordozza a tenyerén, akiknek megvan a kellő ismertségük. Neki is voltak pártfogói az évei során, de soha nem akarta, hogy az határozza meg a művészetét, hogy ki révén tudja benyalni magát az elit helyekre. Oda mindenáron önerőből akarta elküzdeni magát, és ehhez mindig megvolt a kellő elhivatottsága és töretlen szorgalma.
- Az egyszer biztos, hogy az öreglányt vérig sértenéd, és a lelkedre kötné, hogy többet a szeme elé ne kerülj, amíg meg nem tanulod, hogy mi az illem! –idézte fel szórakozottan Viola néni gondolatait, míg elsétált a kanapéig, és ezt illetően nem különösebben akadtak problémái, ugyanis elegendő volt, hogyha csak párhuzamba állította Gaena mamával. Veszettül hasonlítottak egymásra, de mindez Viola néni javára tett, ugyanis az anyja, a szerethető, mindenki nagymamája hatalmas szívvel volt megáldva. – De kell is az, hogy jól legyél tartva náluk, legalább egy kis ideig. Úgyis lesz bőven dolgod ott az újvilágban, aztán, ha mással igen, legalább azzal nem kell foglalkoznod, hogy legyen kaja az asztalon, és folyton tiszta ruhák sorakozzanak a szekrényben –valahol, noha tökéletesen tisztában volt Ennio talpraesettségével, féltette őt. Nem volt ugyan kétséges előtte, hogy sikerrel fogja venni az akadályokat, és, ha meg is inogna a magába vetett bizalma, mindig lesz a háta mögött egy tisztes hátország –aminek Lulu és Matteo is tagjai voltak-, hogy fellocsolják, ha a földre kerülne, de úgy gondolta, hogy hirtelenjében túl sokat vállalt magára. Az viszont, hogy New Yorkban családtagok várják tárt karokkal, nem pedig homlokegyenest rohan a bizonytalanba, egy olyan jövőkép felé, amit senki, de lehet, még ő se lát tisztán maga előtt, megnyugvással töltötte el Lucianot is.
Leheletnyit eltátott szájjal, koncentrálva léptette a játékokat egymás után, míg keresgélte az Ennio által preferáltat, és csak akkor fordult a hűtő irányába, megszakítva a folyamatot, mikor a másik a hadarva egybeszedett szavakat elrikkantotta.
- Inkább csak kieszem apámékat a vagyonukból –csalfa somolygással fordult vissza a tv felé, és a listát továbblapozgatva hallgatta az Ennio felől hozzá érkező foszlányokat. – Öhm… nem tudom. Legyen a penne –húzta fel a vállát tanácstalanul, és kerülve a dohányzóasztal körül végül letelepedett a kanapén.
- Tudom, tudom, ismerlek, mint a rosszpénzt –szeme sarkából, pimasz mosollyal pillantott felé, mikor az mellé szegődött. – Nesze –lezseren hajította felé a kontrollert, mit se törődve azzal, hogy fel volt-e rá készülve, avagy nem. Az emberben úgyis él az az ösztönös reflex, hogy elkapja a felé dobott tárgyat, hát úgy gondolta, hogy most levizsgáztatja a gyorsaságból Enniot. Mielőtt belekezdett volna a létező leggusztusosabb illatokat árasztó ételbe, pont úgy, mint amikor a lusták nyújtóznak a távirányító felé, lehetőleg megpróbálva nem elhagyni a kényelmes helyüket, úgy Luciano is a lehető legkisebb mozgással kívánta megszerezni a másik kontrollert. Ennek eredményeképp egy lábbal állt meg az asztal mellett, a felett nagyot nyújtózott az tv állvány felé, és, még ha csak az utolsó ujjpercével is kotort a készülék után, de sikerrel megszerezte, és nagyot sóhajtott, mikor visszahuppant a helyére.
- A nagyok, mi? Hát akkor taníts, Mester! –mikor felkapta a tálat, lábait egymáson keresztezve csapta fel az asztalra, és úgy csúszott lejjebb a kanapén, hogy tarkóját meg tudja támasztani annak támláján. A tésztákat szinte habzsolva tömte a szájába, úgy, mintha nem percekkel előtte evett volna.
- Mhmm… -nem illette több és hangzatosabb válasszal Ennio szavait, olyannyira el volt foglalva a sokadik vacsorájával, hogy még csak fel se nézett a képernyőre, hogy lássa, miről beszél a másik.
- Nem… -ingatta az ujját teli szájjal, a kifejtésbe viszont csak aztán kezdett bele, hogy lenyelte a szájában lévő falatot. – Én nem azért orrolok rád, mert ilyen gyorsan lelépsz. Ahogy innen itthonról tőlem telik, támogatlak, ha más nem abban, hogy skype-on elsírd nekem a bánatodat, és próbáljunk megoldást találni arra, ha fennakadnál valamiben. Persze ne legyen ilyen!... Csak, hogy tudd, hogy rám minden körülmények között számíthatsz, és, ha kell, az első géppel megyek, hogy segítsek –előredőlve helyezte a dobozt az asztalra, és, még ha az a mosoly nem is volt a legélénkebb, ami valaha az arcát ékesítette, mégis törekedett derűsnek látszani. Kezével Ennio hátát lapogatta. – Csak tudod… mondhattad volna hamarabb is, érzelgősség és búcsúzkodás ide vagy oda, de legalább tudtam volna, hogy mire számítsak. Így viszont… kicsit olyan szedett-vetett volt, mintha nem is tartottad volna fontosnak, hogy mindezt közöld velem. Nyilván tudom, hogy nem ez volt a szándékod, és, hogy nem ellenem irányult az, hogy úgy döntöttél, hogy halogatod a szembesítést, de azért most mégis mellbe vágott a felismerés, hogy két hét, és végére érünk a jól megszokott „gyermekéveinknek” –ismertette a saját véleményét, majd visszasüppedt a kanapéba, már-már elfeküdve azon, és felmarva maga mellől a konzolt, mintegy találomra válogatott az autók között.
- Honnan tudod, hogy nem azért választok mindig csehül, hogy direkt hagyjalak nyerni? –vágott vissza a magát egyáltalán nem meghazudtoló, élettel teli vigyorral, és, ha már Ennio prédikált neki, hát az ő véleményére hagyatkozva választotta ki a harci eszközt. Az, hogy a képernyő osztott felületén már éppen a visszaszámlálás zajlott, legkevésbé se gátolta abban, hogy ne dőljön előre, hogy felpattintson egy-egy sört, majd a magáét jól meg is csapolja.
- Furcsa… -elbíbelődött azzal, míg rájött, hogy hogy kell a kocsival előre, nem pedig hátramenetben haladni. – Én soha nem gondolkoztam még el azon, hogy bárhol máshol éljek. Mármint, hogy nem Olaszországon belül, mert hát az már megtörtént, mikor Firenze mellől Rómába költöztünk. Hanem egy teljesen más országban, egy másik kontinensen… Nem tudom, én valahogy úgy képzeltem mindig is, hogy nekem ez az otthonom, az egyetlen hely, ahol igazán jól érzem magam. Jó, nyilván egy nyár erejéig piszkosul szeretem New Yorkot is, de ide köt minden, itt van mindenem, mindenki, aki fontos –jószerint nem is foglalkozott a játék utasításaival, csak céltalanul furikázta bele az autót a semmibe. – Már félre ne érts, most ezzel a nagy ráeszméléssel nem a te gondolataidat akarom megváltoztatni, amit, ha akarnék se tudnék, csak próbálom megérteni, hogy te mikor határoztad el magad amellett, hogy neked nem itthon kell a szerencsédet keresni? Mikor jöttél rá erre? –félszegen pillantott Ennio felé, majd sóhajtva vissza a kijelzőre. – Engem már akkor is megleptél, amikor az ének helyett a hangtechnikát választottad, de nem akartam mondani, csak jó barátként támogatni. És most is ezt akarom, melletted állni, és kitartani úgy, hogy nem feltétlen értem, hogy mit és miért teszel, azon túl, hogy a családod koslatása elől menekülsz –a hangja nem azért volt puhatolózó, mert félt, hogy a másikat bármikor haragra gerjesztheti, sokkal inkább magában kereste a hibát, amiért nem képes a gondolataival és a döntéseivel azonosulni.

a strong friendship doesn't need daily conversation,

doesn't always need togetherness: as long as the relationship lives in the heart, true friends will never apart.

- És milyen igaza is lenne! –bökött Ennio felé határozottan, fültől fülig terebélyesedő, szórakozott vigyorral. Bár ismeretes volt, mint minden férfi esetében, hogy az évek során Luciano is, mikor elkezdett a rút kiskacsából igen sármos, helyes fiúvá, majd fiatal felnőtté válni, elkapatta magát a hiúsággal. Na persze ez soha nem uralkodott el rajta olyan mértékben, hogy az bárki számára zavaró tulajdonsággá nőtte volna ki magát. Tisztában volt az erényeivel, ugyanakkor tudatában volt a hátrányaival is. Nem tartotta magát a valaha volt leghelyesebb férfiembernek a földön, de nem is áltatta magát visszaigazolásért epekedve, hogy tudassák vele némileg legyezgetve az egóját, hogy jól néz ki. Egyszerűen csak tudta, hogy nem reped be a tükör, hogyha belenéz, és neki ez untig elég is volt ahhoz, hogy elkönyvelje, előnyére váltak az évek, és a minőségi fejlődés igencsak utolérte, megedzve és kapatossá téve fizikumát. Mert ha valami, a sűrű, hosszú szempillák mögül kikacsintgató sötétbarna, már-már fekete, folyton csillogó bogárszemek, és a magabiztos, őszinte, valahol mégis gyermeki mosoly, vigyor bárkit le tudott venni a lábáról. Különösen Gaena nagyit, aki, ha mérges is volt rá valami végett, rögtön ellágyult, és kenyérre lehetett kenni, majd azon kapta magát, hogy nagy tálcákon, edényekben tálalja a valaha volt legfinomabb ételeket.
- Kell, vagy nem kell? –kérdezett vissza, kezeit szétvetve állt Ennio előtt, szemeit úgy kerekítve, hogy félő volt, kipattannak a helyükről, mint egy-egy üveggolyó. – Ahogy mondod! –helyest végül, mikor úgy érezte, a másik is rátapintott a lényegre. – Ha nem tetszik a vendéglátás, akkor tudod: ahol volt a bejárat, ottan van a kijárat. Lehet máshova is menni, nem foglak én krokodilkönnyektől nedves arccal, taknyos szipákolások közepette a lábad elé esve marasztalni –ingatta ide-oda a fejét makacsul, de annál is inkább játékos hangszínnel, mintsem valós dühvel, morcossággal. Való igaz, hogy nem esedezett volna a maradásáért, hogyha Ennio más felé kívánta volna venni az irányt, nem olyan fából faragták őt, hogy bárkinek is bármiért könyörögjön, de tény, hogy nem különösebben akarta, hogy a másik faképnél hagyta. Főleg nem azután, hogy felverte az álmából, és úgy tűnt, hogy egyhamar már nem is tudna visszaaludni, akkor se, hogyha kebelbarátja a távozás mellett döntött volna. Ha úgy tetszik, egész különös barátság volt az övék. Mert sokkal inkább nyúzták, ugratták egymást, semmint komoly beszélgetésekkel, megvitatni való témákkal fordultak a másikhoz. Persze volt arra is példa, hiszen, bár mindketten szerették a tréfát, pont annyira tudatában voltak annak, hogy bármi aggályuk is támadt az életben, egymásra mindig számíthattak. Sok ponton egészen hasonlónak bizonyultak, mégis, gyakran olybá tűnt, hogy különbözőbbek nem is lehettek volna.
Egy azonban mindig is közös volt bennük: mindketten ugyanakkora gondot fordítottak arra, hogy kritizálják Matteo választásait, már ami a hölgyeket illette. Luciano egy pillanatig se lepődött meg azon, hogy, még ha csak az ő véleményét is hallotta Ennio, már neki is megvolt a véleménye Leonorat illetően.
- Hogy miért vagytok ennyire hülyék? –szemöldöke kiszaladt szemüvege takarásából. Magát szánt szándékkal nem vette bele az általánosításba. – Ha csak rátok gondolok, ezt a kérdést én is sokszor felteszem –pimaszkodott vigyorogva. Nem volt különösebb oka annál, hogy saját magáról nem fogalmazott véleményt, hogy ő kívül esett a párkapcsolati dilemmákból, így nem is különösebben kritizálhatta senki a választásait. Esetében inkább az volt kritizálni való, hogy soha nem volt nő se a láthatáron –legalábbis két-három hónapnál tovább egy párkapcsolata se tartott ki, és rendre ő, nem a hölgyek vetettek neki véget. Lulu, ha úgy sejtette, valami elindult benne, ami nyomokban is megközelítette a „szerelem” definícióját, inkább hátrált, mintsem átadta volna magát az érzésnek.
- Matteo egy habókos, túlzottan naiv bolond. Te meg csak szimplán bolond vagy… -legyintett felé mintegy lekezelően, de Ennio tudhatta, hogy ebben a gesztusban nem tükröződött valós lekicsinylés. – Tehát azt mondod, hogy Belli után pokolba a szerelemmel? –idézte a beazonosítható film főszereplőnőjének, Barbara Novak-nak a gondolatmenetét. – Ki tudja, lehet, hogy a javadra is válik –rántott tanácstalanul a vállán. – Ezt az egész szerelem, korai házasság, majd rögtön jöjjön a gyerek-témát úgyis csak az idősebb generációk erőltetik, vagy hát erőltetnék ránk. Persze, tudjuk, hogy az ő esetükben ez túlzó többséggel bevált, de a mai modern világ már legkevésbé se azt tartja prioritásnak, hogy huszonévesen nagyban a reprodukáláson bajlódjunk, már legalább egy lurkóval a hátunk mögött –az, hogy ezt felemlegette nem is annyira szólt Ennio problémájának, mint a saját gondolatainak. Az anyja, nem különbül a nagyszülők többször feddték meg, amiért még nem köteleződött el, amiért még egy igazán komoly kapcsolatot se tudott felmutatni. Huszonhárom éves volt, éppen abban a korban járt, amikor az apja és anyja már rég ismerték egymást, és amikor Loretta kezén már ott díszelgett a kövekkel ékített gyűrű, és már a házasságot tervezték. Luciano, bár mindennél fontosabbnak tartotta a családot, az, hogy kicsi Giovinazzikkal okozzon demográfiai robbanást a famíliában, nem volt napirendi pontba fogalmazva. Nem arról volt szó, hogy a megfelelő időben ne akart volna házasságot kötni, és elképzelése nyomán három gyerekkel gazdagítani a családfát, éppenséggel csak a saját életritmusának megfelelő tempóban szerette volna mindazt kivitelezni.
- Átruccanni? –kérdezett vissza homlokát tanakodóan ráncolva. – Nem lenne túl nagy „kiruccanás” az neked Amerikából? –boncolgatta tovább Ennio költözésének témáját, egyre inkább adva nyomatékot annak a gondolatnak, hogy legkevésbé se békélt meg barátja önmegvalósításának tudatával. Lulut mindig könnyű volt kihozni a sodrából, viszont nem mindig kitörő indulatokkal hozta azt más tudtára. Volt, hogy csak az orra alatt pusmogott, és szidalmakat mormogott a másikat illetően. – Figyelj… -csapta össze két tenyerét, még össze is dörgölte azokat, mintha valami világmegváltó témában kívánna értekezni, de legalábbis a rák ellenszerének receptjét akarta volna megosztani barátjával. – Ha neked nem okoz problémát, és lesz időd kiszakadni az ottani forgatagból, rajtam aztán nem fog múlni! Igaz, diplomaév lesz… de majd eljátszom a nagyhalált a Mester előtt, és fű alatt, semmit nem posztolva dobbantunk –volt már egy-két húzása az évek alatt, amikor komoly betegséget színlelve, mégis a szórakozás jegyében költött el pár feledhetetlen napot, estét. Lulu őszinte ember volt, hatalmas igazságtudattal, mégis, bár sokan szégyenletes tulajdonságnak gondolták volna, de hazudni is legalább olyan jól tudott. Akár szemrebbenés nélkül is. Ezt, ha tehette, rendre a szakmájára fogta, elvégre a színjátszás is valamiféle ferde tükröt mutatott a közönség felé, ahol egy bizonyos karakterbe bújva kellett annak minden érzését, gondolatát, még ha az övétől messze is állt, a lehető leghűbben prezentálnia. Éppen emiatt lehetett volna azt mondani, hogy kimagaslóan jól végzi a munkáját, ugyanis senki egy pillanatig nem kétkedett a hitelességében.
- Az Istenek útjai kifürkészhetetlenek –sóhajtotta szétvetett karokkal, és a vigyorral körített nagyzoló választ hallatva kétsége se támadt afelől, hogy a családjának túlnyomó része elégedetlenül horkantott, majd korholta volna azért, különösen az idősebbek, és a rendíthetetlenül istenfélők. Alapvetően hívők voltak, a szülei őt is a vallás nyomán nevelték, de azt soha nem erőltették rá szükségtelenül. Megkereszteltették, Matteo szülei lettek a keresztszülei, de különösebben nem fordított nagy figyelmet arra, hogy gyakorolja is a hitét, ősei pedig ebben nem gátolták meg, szabad választás elé állították. Persze kiskorában kivétel nélkül járt a szentmisékre, a vasárnapi istentiszteletekre, hiszen nem volt választása, de későbbiekben a saját normái és a saját szabályai szerint járt el a vallás témakörében. Nem volt hitetlen, mégse tulajdonított nagy jelentőséget Isten létezésének.
- Nem mondasz hülyeséget –vonta meg a vállát, szeme sarkából pedig Ennio ténykedését figyelte. – Már a tekintetben, hogy az éttermek azért működnek, hogy fenntartsák a családot. Márpedig a család legidősebb kölykeként megillet a jog, hogy elbitoroljam, ha nem is apám pénzét, de a főzési tudományának eredményeit –na persze attól se kellett soha tartania, hogy lenullázná a számláját. Hosszú félévek óta folyamatos tanulmányi ösztöndíjjal büszkélkedhetett, valamint a színházban való munkássága végett önálló keresete is volt, de, ha kérte, ha nem, a szülei rendre utaltak a számlájára, hogy a hazulról elköltözött gyerekük még véletlen se szakadjon össze pénz hiányában. Meglehet, hogy kicsit elkényeztették…
Mikor pár nagyobb falat után letette az ételhordót az asztalra, a kontrollerrel kezdett bajlódni. Szó szerint bajlódni, mert soha nem találta meg az irányt, mindig hosszas percek manővere volt, míg rájött, merre is van az arra, és hogyan is kell afelé eljutni. Mégis idővel, ahogy Ennio csépelte a szavakat, egyre lejjebb eresztette a kezében tartott masinát, mígnem ölébe hullottak a kezei, és minden idegszálával a másikra kezdett koncentrálni, figyelve annak nem csak mondandójára, de szemmel tartva profilját is.
- Azt hiszem. De legalábbis próbálkozok –ismerte be némileg oldalra biccentve a fejét, és a vállát is feljebb húzta, értésére adva, hogy nem teljesen vette fel gondolatának fonalát. Nem a mondatok értelmezésével akadtak problémái, annál is inkább a jelentéstartalmukkal. – Soha nem tűnt fel, hogy ennyire máshogy látunk bizonyos dolgokat. Lehetne azt mondani, hogy azért kötődök ennyire ide, mert nincs bennem kalandvágy, vagy, mert a család befolyása, az irántuk érzett szeretet nem enged más utat. De az igazat szólva soha nem tartottak vissza, ha menni akarok, megyek. Viszont talán pont azért nem tudom érteni a te nézeteidet, vagy legalábbis nem úgy, ahogy te érzed őket, mert hiába, nem tudom elképzelni, hogy talpig olaszként bárhol ugyanúgy megtalálnám a hazámat, mint itthon. És ezt leginkább Viola néniéken látom. Ott van még bennük a talján, a szívükben mindig ide húznak, hiszen Viola nénénk is úgy süti-főzi a tradicionális kajákat, hogy az eszemet eldobom, de valahol már ők is „elnyugatiasodtak”. A Rosso gyerekek különösen, aki már abba a létbe születtek bele, és csak a nyaralásaikon láthatják, hogy milyen csodás helyről szakadtak el. Nincs ezzel baj, félre ne érts! Csak én ezt soha nem vágynám –vallotta be, és egy pillanatig se szégyellte az Ennioétól tökéletesen eltérő véleményét. Való igaz, hogy a nemzeti öntudat mindenhová elkísérte, ott lüktetett a véráramában, és, mint egy szürke köd telepedett rá az agyára. Néha talán már túlzón is. De a saját értékrendjével kívánta párhuzamba hozni a másikét, nem is annyira azért, hogy megváltoztassa az övét, hanem, hogy példának hozza, hogy mennyire eltérően látják a világot függetlenül attól, hogy egyidősek és mindössze pár hónap választja el őket Ennio javára.
Ahogy Ennio megvált a konzoltól, úgy Lulu is letette azt maga mellé, jobb lábát a bal alá húzva könyökölt fel az ágy támlájára, hogy, ha nem is teljes testből, de valamennyivel a barátja felé fordulva tudjon vele beszélni. Szavai nyomán idegesnek tetsző gondolkodással rágcsálta szája szélét. Valahol igazat kellett adnia a fiúnak. Hiszen ők mind Olaszország egy darabkái. Mégis, Lulu helyhez kötöttnek érezte magát. Az, hogy más országban, de vele voltak a szerettei, számára csak féligazság volt, hiszen bárhova is mentek, bármilyen szemet gyönyörködtető tájakat láttak, soha nem tudott elvonatkoztatni Itáliától, és idővel hazavágyott.
- Itthon bizonyítani bárki tud? –idézte fel a szavait, és óhatatlanul is ráncolta a szemöldökét. – Az, hogy te vagy Dr. Thomaso Grandi kisebbik fia, nem bizonyítás, nem is érdem, az csak egy tény. Egy olyan tény, amitől úgyse fogsz tudni megválni, és bárhova is menj, veled van. Nem fog meghatározni, mindez igaz, hiszen Amerikában legkevésbé se fog érdekelni senkit, hogy honnan jöttél, és kik a felmenőid. És épp ezért gondolom, hogy bárhol máshol könnyebb bizonyítani, mint itthon –szögezte le ujjával is nyomatékosítva, mikor határozottan a föld felé bökött. – Hiszen tiszta lappal indulsz. Olyannal, amit eléd raknak, a kezedbe kapsz egy tollat, és a tiéd a lehetőség, hogy mit írsz rá, vagy éppen milyen képet festesz le magadról. Itthon, ha hazai terepen vagy, és ismernek a környezetedben, van egy rólad kialakult vélemény. Ezt a véleményt viszont neked kell megváltoztatnod a saját belátásod és a tehetséged révén, hogy ne úgy ismerjenek, mint apád fiát, hanem az apádat ismerjék úgy, mint a méltán híres fiának édesapját. Ebből a skatulyából itthon sokkalta nehezebb kitörni, mint bárhol máshol, ahol, értsd úgy, ahogy én gondolom, nem vagy még „senki” –tette a levegőbe firkált macskakörmök közé a szót. Nem rágódott még ezen komolyabban, de azzal, hogy Ennio mindezt kimondta, a véleménye szinte rögtön megfogalmazódott a fejében. Talán mindig is így gondolta, de annyira természetesnek vélte azt, hogy nem tartotta szükségesnek, hogy azt bármikor is hangoztassa. Elvégre ő is elszenvedte mindazt, amit Ennio. Egy időben ő is csak Flavio Giovinazzi, a méltán híres étteremlánc tulajának fia volt, akit nem mellesleg angyali hanggal áldottak meg az égiek. De mindig is azon bajlódott, hogy tegyen azért, hogy ezt a közvéleményt megváltoztassa. Számtalan versenyeredmény, fellépések, médiában való megjelenés játszott közre abban, hogy kikerüljön Flavio árnyékából, és megmutassa a világnak, a hazájának Luciano Giovinazzit, a legnagyobb operaszerepek várományosát, és a híres operaházak szerződtetett énekesét.
- Őszintén? –kérdezett rá, de rögtön folytatta is, mielőtt a másik bármit is tudott volna mondani. – Nem. Nem, mert az opera bölcsője Olaszország. Persze, ott vannak a világvezető operaházak, mint a Metropolitan, a Sidney-i opera, a Bolshoi Moszkvában, a Royal Opera Londonban, a bécsi és a párizsi operaházak, de te is tudod, én is tudom, és a világon mindenki tudja, hogy a leghíresebb az a Scala, itthon, Milánóban –fogódzott bele a gondolatba eltántoríthatatlanul. – Itt tudnak a legtöbbet a műfajról, itt van igazán otthon az opera már a kora barokk óta, mikor 1637-ben Velencében megépült az első operaház, a San Cassiano –bizonygatta, de végül sóhajtva egyet fellendítette a kézfejét. – Nem azt mondom, hogy, ha alkalmam nyílna rá, ne élnék a lehetőséggel, feltéve, ha azt tálcán kínálnák… De én egyelőre semmi szükségét nem látom annak, hogy bárhol máshol keressem a sikeremet, mint itthon –válaszolta meg végül Ennio tényleges kérdését. Tekintete az ujjaira vándorolt, amik időközben rátaláltak egy rojtra a varrás mentén, és töretlenül pödörték azt.
- Én nem gondolom azt, hogy másutt kolbászból van a kerítés. Csak azért, mert valaki annak idején kitalálta az Amerikai Álmot, az valóban úgy is van. Máshol is ugyanúgy meg kell küzdeni mindenért, de tudod ezt te is –utalt végül rá, mikor elválasztotta a kezét a háttámlától, és felé billentette a csuklóját. – Viszont az kétségtelen, hogy mind mások vagyunk, és máshogy látunk jól bizonyos helyzeteket, ez pedig így van rendjén. Ahogy mondtam ez előtt is, én mindenben támogatni foglak –kanyarodott végül vissza az Enniot érintő kérdésre, és előre hajolt, hogy újfent felmarja a dobozát, és rázendítsen a penne elfogyasztására.

a strong friendship doesn't need daily conversation,

doesn't always need togetherness: as long as the relationship lives in the heart, true friends will never apart.

Mikor felkönyökölt a magasított konyhapultra, csuklóját lógatva fogta kezében a sörös dobozt, amivel körkörös mozdulatokat írva le hallotta, amint a szénsav felélénkül az italban, és annak tetején feltehetőleg halvány rétegben jelent meg a világos, fehér sörhab. Szemének vizslatása, a mindig érdeklődően csillogó, sötétbarna kiskutyaszem óhatatlanul is Ennio arcát találta meg célpontjául, fesztelenül tanulmányozva a habókos barátjának minden mimikáját. Mintha elraktározni kívánta volna annak minden szegmensét, azokra az alkalmakra tartogatva, mikor a másik elfoglaltságából adódóan, esetlegesen a saját vizsgaidőszaka révén hosszú ideig nem fognak tudni semmilyen módon szót váltani egymással. Nem szeretett volna haragudni rá. Semmi esetre se kívánt teret engedni az idegeit tépázó dühnek, amit lehet összetévesztett a szomorúsággal, vagy a kettő talán pont, hogy csak erősítették egymást. Örült neki, hiszen, ha valami, akkor az önzőség soha nem jellemezte Lucianot. Soha nem azon fáradozott, hogy magának, hanem a környezetének tegyen kedvére. Mégis, méreggel vegyes szomorúság tombolt az ereiben, nem különbül a gondolataiban, ahogy eltűnődve, fürkész tekintetével a bohókás, virgonc Nicot figyelte. Ha lehet, előre gyászolta a közös időket. A régmúlt, szép emlékeket Gemmán, a borgőzős estéket a római szórakozónegyedben, mikor kocsmáról kocsmára jártak, és mindenhol felhajtottak annyit, hogy mindig nehézkes, és hangos nevetéssel teli volt a távozás, mígnem kiérve már fordultak is be a következő ajtón, hogy ott is fellendítsék a hangulatot. Soha nem voltak randalírozó, bicskanyitogató részegek, ellenben pajkos, szórakozott spiccesek annál inkább, akik nem rongáltak, inkább építettek, legalábbis az általános jókedvet éneklésükkel, harsány nevetésükkel, történeteikkel és legkevésbé se szemet gyönyörködtetű táncaikkal biztosan. Az eseti jelleggel közösen elköltött reggeli kávékat, amivel vagy a másnapjukat próbálva szebbé tenni, és szótlanul, ám annál nagyobb egyetértésben és megértésben ülve a gangon szenvedték az azt megelőző estét, vagy csak szimplán, mert alkalmuk nyílt rá, a napi rutint frissítve körbe fogtak egy asztalt egy közös megegyezéssel választott kávézóban. A La Trattoriaban ingyen elfogyasztott ebédeket, vacsorákat, borkóstolókat, mikor Vito egy újabb szerzeményével bővült az itallap felhozatala. A semmittevéssel elköltött késő délutáni, vagy esti órákat, mikor lábaikat felcsapva a dohányzóasztalra jammeltek, a szomszédok osztatlan elégedetlenségét váltva ki, mégse tudtak megálljt parancsolni maguknak, hiszen, ha hárman összeültek, soha nem tudtak lakatot tenni a szájukra, és csak, mintha megnyitottak volna egy csapot, ömlött belőlük a zene. Ennio nem csupán a barátja volt, az egyik legkedvesebb barátja, hanem már egy fogalom is az életében, ami nélkül nem látta, és elképzelni se tudta az átlagos hétköznapokat.
Felszólítására nagyot ugrott a szemöldöke a haja tövének irányába, kezét kisvártatva emelte, hogy míg a másik szónokol, addig ő felhörpintsen valamennyit a sörből. Ujjának bütykével igazította vissza szemüvegét, mikor visszahajtva a fejét az előrecsúszott orrnyergén.
- Hát én is pont ezt mondom! -vágott közbe, mikor Nico is számottevő véleményt formált a magát és Matteot összehasonlító gondolatban. A továbbiakon eltűnődve, a pult lapját, a fának erezetét tanulmányozva hümmögött, majd csak megrántotta a vállát. – Nem látok senki fejébe, úgyhogy kiindulási alapnak doszt elég a küllem és a szép pofi -újból húzott egy kortyot az italból, majd, mikor a doboz függőleges helyzetbe került, és a sör felcsapódott annak falára, visszaeresztette a kezét. – Hogyha mellette nem olyan, mint a vaksötét éjszaka, és értelmes szót lehet vele váltani, az a grátisz, a hab a tortán… vagy a hab tetején a kis koktélcseresznye -ragozta. Amit Ennio mondott, az egy puszta tény volt. Nem kezdett akárkivel, de felesleges lett volna azt állítani, hogy nem hagyatkozott a külsőségekre. Fontos volt számára a fizikum, mindaz, amit a másik mondott, a magával ragadó kisugárzás, a szépség és a báj. És, mivel kérészéletű volt minden kapcsolata, bár kereste az intelligenciát a nőkben, sokszor, mivel nem vágyott hosszútávú viszonyra, nem dőlt a kardjába, hogyha a kiszemeltje nem rendelkezett pallérozott elmével, annál is inkább egyszerű volt, mint a faék, viszont kedves, aranyos és megvolt benne az a plusz, ami felcsigázta az érdeklődését. Inkább akarta mulatni a hölggyel töltött időt, semmint magasröptű beszélgetésekbe bonyolódni, közös világmegváltásban kibontakozni. És igen, ha kérdezték, neki pont így volt jó.
- Hiszem, ha látom -pimaszkodott a doboz pereme felett somolyogva. Ennionak nagy szíve volt, tudta ezt mindenki. Bárkit be tudott fogadni, viszont parancsolni nem tudott neki, annál is inkább az irányította őt. Legalábbis Luciano mindig ezt gondolta, így joggal támadtak szkeptikus érzései azt illetően, hogy Belli után felhagyna a törtető udvarlással, és azzal, hogy minden útjába kerülő, szép lánynak tenné a szépet. Mert olasz volt és ez látszott az attitűdjén, a vérének pedig egyszerűen nem tudott ellene szegülni.
- Ennek nem kéne kérdésnek lenni, „báttya” -ráncolta a homlokát olyan elánnal, hogy jószerint belesajdultak az arcizmai. – Zaira is most, hogy elkezdett középsuliba járni, egyre virgoncabb… ha otthon vagyok, szinte nem is találkozok vele, mert én mondom, egy árva szót nem tanul az a lány, ellenben olyan hosszú pórázra van eresztve, hogy folyvást a barátnőivel van, naphosszat. Ha mégis szerencsém van látni, titokzatoskodik, bazsalyog a telefonja felett, de, ha rá is kérdez valamelyikünk, hogy kinek örül annyira, jön a „senkinek”, majd felpattan, és elviharzik -paffogott az orra alatt, széles karmozdulatokkal gesztikulálva, mígnem elkerekített szemekkel, élesen Ennio mellkasa felé szegezte az ujját. – Múltkor meg!... valami piszkafa szúnyogcsődör tette neki a szépet. Láttam, mert ott csapta a szelet a Scalinata di Trinità dei Monti-nál, nekem meg pont arra volt dolgom. Ennyi hiányzott, hogy odamenjek, és megmártóztassam az ecsetfejűt a szökőkútban, ennyi! -szűkítette alig látható résnyire a hüvelyk- és mutatóujját, amin keresztül épp, hogy látta a másik sziluettjét, mikor a kezét a szeme elé emelte. – Silvio is azt mondja, hogy nincs vele bírás. Flegma, pökhendi és azt hiszi, hogy neki áll a világ. Felesel, anyámék meg ahelyett, hogy behatárolnák, hogy mit lehet és mit nem, lévén, két gyerekkel már megküzdöttek előtte, neki már nem állítanak szigorú szabályokat, ezért, értelemszerűen züllik, és hagyja magát lekenyerezni minden kis tesztoszterontúltengéses, felfűtött libidójú kis tizenéves görccsel… Csak egyszer kerüljenek a kezeink közé, úgy megszorongatjuk a gigájukat, hogy attól koldulnak! -bizonygatta, határozott fröcsögéséből sütött az öntudatosság. Apjuk, bár szintúgy nem nézte jó szemmel azt, hogy legkisebb csimotájából úgy tetszett, hiányzott a hagyományokhoz, családi normákhoz való ragaszkodás, mint két fiából, mégse szegült szembe feleségével, aki azt vallotta, hogy hagyniuk kell, hogy a lány kibontakozzon. Úgy érezte, hogy ő maga kézben tudja tartani Zaira-t, és amíg ő nem látta fékezhetetlennek, és felismerte a cselekedetei mögött rejtező szándékot és gondolatokat, addig hagyta, hadd hagyatkozzon a család helyett a barátaira. Ezt pedig Luciano és Silvio nem a másféle bánásmód miatt, annál is inkább a húguk iránti féltésből vétózták meg, de a gyereknevelés, mint olyan, legkevésbé se az ő hatáskörükbe tartozott.
- Nem kell ide gleccser, nekem az is doszt megfelel, hogyha a keleti parttól egészen Münchenig elevickélsz az Atlanti-óceánon, lecsorogsz a Rajnán, aztán meg alámászol a hegyekből -legyintett vigyorogva, pont, mintha a fél világot átszelő utazás csak egy kis sétagalopp volna. – Ó, tudod te nagyon jól, hogy engem nem kell ám féltened! -ingatta felé az ujját. –Matteo miatt kell aggódnod… tudod, hogy milyen viszonyt ápol ő a hazudozással -túl jóhiszemű volna azt állítani, hogy „nem jót”. Annál is inkább pocsékot. Annak idején, mikor ők hárman, még kissrác korukban rossz fát tettek a tűzre Gemmán, és Gaena mama, mint az orgonasípokat, egymás mellé állította őket, mindig Matteotól kérdezett, mert tudta, hogy az unokája legkevésbé se kapható a hiteles hazugságra, és rögvest eljárt a szája. Persze Ennionak és Lulunak főtt a feje, és amint a nagyi távozott, lekapták a legkisebbet a tíz körméről, aki elszontyolodva, orrát lógatva esedezett a bocsánatukért, mondván, hogy ő aztán nem tehet róla.
Ennio kinyilatkoztatásával homlokán haloványan rajzolódtak ki az egyet nem értését igazolandó ráncok. Tény, hogy Lulu hozzájuk mérten sokkal földhözragadtabb volt, de legalábbis nem voltak képzelgései, hitt a biztosban. Viszont soha nem lehetett azt mondani rá, hogy ne vágyott volna az új tapasztalatokra. Bármire kapható volt, a legnagyobb hülyeségekben és őrültségekben is benne volt, zokszó nélkül. Kalandozott, szerette nagy fába vágni a fejszéjét, csak a legfontosabbakban volt, ha úgy tetszik, maradi és elkötelezett.
- Ha azt hallod napi szinten, úgyis úgy fog rád ragadni az angol, mint annak idején Gemmán a legnagyobb mocsokban a kosz -vele együtt nevetett, a szórakozottságról egyedül a szemeit, a körülötte meg nem jelenő ráncokat nem értesítette. Luciano ha örült, ha boldog volt, vigyorgott vagy éppen nevetett, azt egész lényéből tette, jóízűen és látványosan. Rajta különösen látszott az őszintétlenség, ha a színészi képességei csődöt mondtak.
- Ajánlom is! -mutatott rá nyomatékosítva. – Az kéne még, hogy az ízig-vérig olasz Ennio fejet hajtson a nyugatnak! Hova lenne akkor ez a világ… -ingatta a fejét, ezúttal már egy sokkal áthatóbb mosoly kíséretében sandítva felé szeme sarkából, mígnem újból elkomorult az arca Ennio, az övére érkező reakcióját hallva.
- Hát… úgy nagyjából igen -helyeselt, hangjából kiütköző néminemű cinizmussal. Ha Imelda nagymama nagybátyját, Paolot nem számítjuk, aki szintúgy nem tudott kiteljesedni a zene szakterületén, megközelíthető távlatokban nem található a felmenői között zenész, egyedül csak műkedvelő rokoni kapcsolatokkal rendelkezett. Őt mégse kötötték olyan elvárások, mint Enniot. Apja, bár szerette volna, hogy kövesse az útját, amiben úgy tűnt, tehetsége is van, nem kötötte szabályokhoz, annál is inkább szerette volna, hogyha a saját elképzeléseit valósítaná meg, az étteremről meg azt vallotta, hogy „majd lesz valahogy!”. Ellenben Silvio kapható volt arra, hogy majdan ő legyen az, aki a kezébe vegye a Trattoria irányítását, na nem, mint a konyhán rostokoló séf, hanem, mint a gazdaság és menedzsment, valamint turizmus és vendéglátás szakirányokon tanuló fiú, a jövőben tulaja és az értékeket képviselő vezetője legyen az étteremláncnak.
Fejét a kanapé támlájára döntötte, úgy fordult a konyha felé, mikor Ennio hangja újból felharsant.
- Hogy milyen kezesbárány a mama, el se hiszem! -ásította, kezét a szemüvege alá vezetve dörgölte át a fáradtságtól száraz szemét, majd gondosan visszaigazgatta a fekete darabot az orrára. – Igazából, ha úgy vesszük, a lényeget el is mondta -előre dőlve könyökölt a térdére, majd pár másodpercnyi „menjek vagy ne menjek” után végül feltápászkodott, magasba emelve a karjait nyújtózkodott, majd hasát vakarva szlalomozott ki a kanapé és a dohányzóasztal közti kis részen. – Nem kell ám semmi komolyra gondolni. Nem fogom oltár elé vezetni, csak, mert beszélünk erről-arról, és történik… ez-az -ingatta jobbra-balra kifeszített tenyerét, sejtelmes, de annál többet mondó vigyorral, míg megközelítette a másikat. Csalárdság lett volna azt mondani, hogy kapcsolatban voltak, de megközelítőleg ahhoz lett volna hasonlítható a kettejük közti viszony, éppen csak elköteleződés és konkrét elvárások és szabályok nélkül. – Tudod, volt nemrég az iskolai Bohémélet előadás, ahol Rodolfot játszottam, és az egyetem szimfonikus zenekara kísért minket. Na, ott volt elsőhegedűs, talán láthattad. Veszettül formás, pont ott és pont úgy domborodik, ahol kell. Nagy, szőke loboncú, bájos arcú. Ártatlannak tűnhet, de nem az… -nevette el magát elismerő bólogatások közepette. - Betta… -nevezte meg végül a szóban forgó lányt, de abból, ahogy kiejtette a nevét, nem volt semmiféle mögöttes érzelem kivehető, teljesen közömbös volt. – Az első előadás utáni afterpartyn melegedtünk össze, de ő se vágyik semmi komolyra, csak… elvagyunk -rántotta meg a vállát, míg kezeit nadrágjának zsebébe tűrte. Gaena mama hajlamos volt túlértékelni bizonyos dolgokat, kiváltképp, hogyha az „unokái” boldogságát illető kérdésekről volt szó. Elképzelni nem tudta, hogy milyen Rómeó és Júlia történetet vázolt fel Ennionak.
- Te figyelj… -tekintett a falióra irányába, ami már jócskán túlmutatott az éjjel egy órán. – Én elmegyek aludni. Hatra szoktam bemenni gyakorolni, bár lehet, hogy ebből most hét lesz, de addig is, hunyok egy kicsit. Tudod, hogy a cuccokat hol találod -bökött át a válla felett a kanapé felé. – Hogy készüljek, maradsz holnapra? Csak mert akkor úgy kunyerálok kaját apáméktól… -vigyorgott rá telipofás mosollyal, majd felé tartotta a kezét, és ha belecsapott a tenyerébe, közelebb húzta magához, hogy vállt vállnak vetve paskolja meg a lapockáját, végül viszont csak átvetette mellette a másik karját is, hogy rendesen meg tudja ölelni a mamlaszt. – Jól van… Szeretlek, öregem, remélem tudod -nem akart érzelgős lenni, mégis elébe ment a kinyilatkoztatásnak. – Viszont arra azért készülj, hogy mielőtt elmennél, néhányszor még meghódítjuk a bulinegyedet! -szegezte felé az ujját, mikor kibontakozott az ölelésből. – Na, jó éjt! -baljával, mikor elfordult tőle, megpaskolta a vállát, csak aztán indult el a nappaliból nyíló szobaajtó felé, amit résnyire hajtott maga mögött, mikor belépett, és a szemüvegét már pakolta is le az éjjeliszekrényre, majd bevackolta magát a paplan alá.

a strong friendship doesn't need daily conversation,

doesn't always need togetherness: as long as the relationship lives in the heart, true friends will never apart.