Alexander          Crystal

Úgy borult a városra az ősz, mintha mindig is erre várt volna. A kis utcák törött járdáin fészket raktak a lehullott tarka levelek, és a tócsákban mosolygott és fürdőzött néha a nap sugara. Az emberek magukra terítették vékony ballonjaikat, fejük felett időnként esernyőt egyensúlyoztak. A reggelek egyre sötétebbek és borongósabbak voltak, a nappalok is szürkén és monoton módon vánszorogtak tovább. Esténként a fekete, csillagokba burkolózó égbolt terült a városra, és ásítva gurult az emberek feje fölé a sajtszínű hold. Ha jobban belegondolok szerettem ezt az évszakot, mert anya is imádta egykor, és ő volt az aki megkedveltette velem az esti ablakban könyöklést, az illatos kakaót és a meleg mamuszt a lábaimon. Ugyanezeket akartam én is megtanítani a lányomnak, és igyekeztem a legtöbbször akkora már hazaérni mire eljön a fürdetés ideje. Sajnos ez nem mindig sikerült, hiszen voltak időszakok amikor több óraadást vállaltam el. Eleinte a pénz miatt...később meg azért, hogy kevesebbet találkozzunk James és én. Szinte fájdalmas volt a csend amely közöttünk járt a közös, kényszerből elfogyasztott vacsorák alkalmával, amikor is kizárólag Lili kedvéért megpróbáltunk családként viselkedni. De az étel ilyenkor íztelen volt, a pohárban a víz remegett a sóhajunk alatt, amivel az időt akartuk tovább siettetni. Hogy mihamarabb végezzünk, hogy valamelyikünk ölbe vegye Lilit és a szobájába menjen vele, hogy mesét olvasson. Jó éjt puszit adva kisurranjon, és helyet adjon a másiknak. A kislányunk azt hiszem az utóbbi időben már észrevette, hogy sosem egyszerre, hanem mindig külön és külön kapta meg az álomhozó homlokcsókokat, ahogyan az is feltűnhetett neki, hogy apa valahogyan soha nem karolja át anyát az ajtóban, és egyre kevesebb az együtt töltött idő. Még tudtunk a férjemmel egymásra mosolyogni, még tudtunk valamennyire kulturált módon beszélgetni egymással, ha a lányunk ott volt, hogy aztán az éjszakát már külön szobában, minden bizonnyal valaki másról álmodozva töltsük el. Én biztosan másról álmodtam...valakiről akit szeretnem nemhogy nem lett volna szabad, hanem magam előtt is olyan vehemenciával tagadtam, mintha a világ legnagyobb bűnét követtem volna el. Tulajdonképpen a morális és egyéb ésszerű szabályokat figyelembe véve valóban, már önmagában is hatalmas hiba volt az egész. De mit tehettem volna? Lehet ezt befolyásolni? Meg lehet parancsolni a gondolatoknak, az érzelmeknek, az ember lelkében születő különös és előtte sosem tapasztalt kitörni kész vágyaknak, hogy ne is létezzenek? Hogy valamilyen módon mégis meg lehetett volna már a kezdetekkor mindezt szüntetni? Nem hiszem. Az élet egy remek pókerjátékos, és a legtöbbször eleve vesztes lapokkal szórakozik a mi kontónkra, és a legváratlanabb pillanatokban emeli a tétet, tulajdonképpen a semmire. Pontosan így éreztem magam azokon a napokon amikor Vele találkoztam...kényszerből vagy éppen szabad akaratomból. Hiába tudom, hogy a legrosszabb leosztást kaptam...hiába tudom, hogy a végén kénytelen leszek bedobni...emelem a tétet a semmire. Jobban mondva valamire amiben még reménykedek. Hogy mindenki más is bedobja, és akkor én vihetek mindent. Az utóbbi időben próbáltam kerülni, de aztán jött az ajánlata, hogy segítene Lili felkészítésében az iskolára, és mire észbe kaptam már igent mondtam. A szemeinek furcsa csillogása okozta, vagy azok a mézédes szavak amelyek oly könnyedén, és olyan kitartó befolyással csordultak le ajkain. Vagy az az eleve, vele szemben mindenképpen érzelmi veszteségre ítélve elszenvedett, minden porcikámat remegésre késztető csibész mosoly, mivel minden alkalommal el tudta altatni a visszavonulásomat. Mert millió alkalommal megpróbáltam éppen úgy belegabalyodni a kettőnk által szövögetett hálóba, ahogyan aztán ugyanazzal a kétségbeeséssel szabadulni is akartam egyben. Szerettem. Magamnak ezt megvallottam, de kizárólag a sötétségbe burkolt magányos éjjeleken az ágyamban, amikor az ablakon kifelé bámulva figyeltem a közeledő reggelt. Szerettem. Hangosan soha ki nem mondva, neki még inkább nem bevallva, kizárólag arra fogva, hogy vonzó a veszélyes ifjúsága, hogy vonzó a szenvedélye, a merészsége, a kitartása, a szókimondása, vagy éppen az a csend, amelyben mégis beszél hozzám, megálmodott, gyönyörű szavakkal. Szerettem. Akkor is ha tudom mit teszek ezzel kockára, és akkor is ha tudom, hogy ilyen nyíltan akkor sem mondhatom ki neki, ha oly erőszakosan követeli helyenként csupán a puszta jelenlétével. Mondjam én is ki, amit ő, hogy mondjam végre ki neki, ami már amúgy is az arcomra van írva, mit nem vesz észre más csak ő. És mosolyog. Szemtelenül, gyűlölten és imádottan édesen, ellenállhatatlanul. Végzetesen. Mert szeret és mert szeretem. Helyette kerülöm a lehetőségét az együttlétnek, hogy aztán ezerszer átkozzam magam a gyávaságomért, és rágjam ökölbe szorított ujjaimat, apró könnyeket hullajtva, hogy a lehetőség elillant megint és nem tudom lesz e legközelebb erőm vagy kitérni, vagy belezuhanni abba amit ő jelent nekem. De mindig, ha az alkalom nem adja magát, akkor megteremtem. Judy szerint el kellene kerülnöm, és én is tudom, hogy mi lenne a helyes. De aztán ott van, kikerülhetetlen jelenléte betölti az előadó termet, és én bukottan csúsznék elé, oda téve érzelmeim sokszínű kavalkádját, és neki adnám az egész világot, benne önmagamat darabokra szedve, minden porcikámmal a nevét suttogva. Aztán a világ azt látja ahogy beharapom az alsó ajkam, elnyomva magamban a mozdulatot, és következetesen Mr Treadaway-nek szólítva megkérem, hogy legközelebb ne késsen el az órámról. De nem azért intem meg amiért mást intenék a késésért, hanem mert az időt sajnálom, amelyet nélküle töltök. Az időt amit nélküle nem tudok elképzelni...az időt amelyet mégis beáldozok, csak azért, hogy elnyomjam magamban az érzést. És mégis….mindezek ellenére kísértem tovább a sorsomat.
Ma a napot direkt szerveztem úgy, hogy James legyen otthon, amikor megérkezik Alex, hogy a délutánt Lilivel töltse. Tudom, hogy arra számított, hogy én leszek aki vigyáz ma a kislányra, de nem volt szívem bevallani neki délelőtt, hogy csalódást fogok okozni azzal, hogy nem talál majd otthon. Ha tudta volna, ha elmondom, akkor minden bizonnyal ott lett volna az egyetemi dolgozó szobám ajtajában, hanyagul nekidőlve az ajtó félfának elállva az utat mielőtt kiléptem volna. Én pedig nem tolom el az útból, hanem helyette percekig bámulom az íriszeinek vonzó mélységét, hogy végül belezuhanjak, nem érdekelve mennyire fog fájni az a másodperc amikor már nem érzem ajkaimon ajkainak húsát.
Nem vagyok otthon, hogy halljam Lili csivitelését a konyhában, ahogyan kakaót készít Alexnek, és arról beszél, hogy nagyon kell figyelni mennyire legyen forró a tej, mielőtt a házilag készített eper törmeléket bele nem keverjük a kakaó előtt. Nem látom ahogyan a fiú az asztalnál könyökölve vidám és őszinte mosollyal figyeli a kicsi lányom ténykedését, aki apró mancsaival pakolja a porcelánt az asztalra.
- Így ni! És most szépen fogod a kanalat...de nem ám marokra kell fogni mint a kis makik. Anya azt mondta, hogy az ügyes kislányok kecskésen tartják a kezükbe.- no igen...a szavakkal még gondok vannak...a kecskésen az helyesen kecsesen akart volna lenni, de a picurnak valószínű ez utóbbinak nem igazán volt értelme, így helyettesítette egy hangzásban hasonlóval. És lelkesen cipeli a fém kakaós dobozt, aztán a szárított eper törmeléket.
- A törpés bögre az enyém, mármint az amelyiken a törpe lányok vannak, amelyiken a törpe fiúk, az lehet a tiéd, Alex. Abból úgyis mindig anya iszik. Én nem szeretem a törpe fiúkat, mert szerintem ellopták a Télapó szakállát, és most levágnak vele- felvágnak...akart volna lenni
- Cukorból sokat kérek, anyu is mindig sok cukrot tesz az enyémbe is...ééééés tegyünk még bele egy kis mentát is. Lehet jól elcsukjuk a pocakunkat….hihi- hallom az édes nevetést, és szinte látom magam előtt az arcocskáját is. Imádja Alexandert, imádja a vele töltött időt, én meg egyre kétségbeesettebb vagyok, mert fogalmam sincs hogyan fogom megszüntetni ezt a kialakuló szimbiózist közöttük.
- Mr Treadaway, a feleségem fél órán belül itthon lesz. Remélem vitt magával esernyőt, mert odakint kitartóan zuhog. Nekem mennem kell, az egyik cég főkönyvét kell még összeállítani. Mondja meg neki, hogy későn jövök. Szervusz Pöttöm!- a fenti mondatok James szájából hangzanak el úgy délután öt óra magasságában, amikor elindul a szeretőjéhez. Tudok róla. Ő tudja, hogy tudom. Mégsem foglalkozik ezzel egyikünk sem. Túl rossz már ez a házasság ahhoz, hogy meg akarjuk menteni. Az utolsó mondat után megcsókolja Lili feje búbját, majd kiviharzik az ajtón, mielőtt tíz percen belül bőrig ázva meg nem érkezem én. Az autóm a szervízben, esernyőt nem vittem, így nem meglepő, hogy úgy lépek be a lakásba mint egy ázott veréb. A ruháimból csavarni lehet a vizet, a hajam is csomókban lóg le a fejemről. Ha látnám magam kívülről mielőtt a konyhába lépek, mely határos a nappalival, valószínű először az emeletet céloznám meg. A vizes ruha mindennek nevezhető csak éppen diszkrétnek nem ami a testet illeti. Egy része fantáziára bízott, egy része viszont nagyon is megmutatja, mit normál esetben rejtenek a jótékony textilek.
- Anyaaaaaaaaaa!- egy édes kis angyalka repül felém, vékony kis örömteli hangja betölti a nappalit. Nem érdekli, hogy vizes vagyok, nem érdekli, hogy fáradtan és kimerülten pihegek, neki akkor is kell az ölelésem. Ahogyan nekem is az övé. Ajkaim a homlokán pihennek apró csók formájában, miközben a szöszke buksi felett megpillantom a konyhából előlépő fiút. A gombócok hadakozva akadnak el a torkomban. Én...túl a negyed századon még mindig megdobbanó szívvel tudok gyönyörködni ennek a fiúnak a látványában. Őrület.
- Gyönyörű Kincsem!....Üdv, Alex!- száraz szavak, mögöttük mégis annyi érzelmet rejtek amennyit nem szégyellek. Ugye ő is érzi, hogy hangomban melengetem a szerelmet?
- Hozok törölközőt, mami!- csicsergi az apróság, és mielőtt tiltakozhatnék, szélsebesen elrohan a nappalin át a hátsó fürdőszobák felé. Hagy nekünk nagyjából nyolc- tíz percet, amíg visszatér. Mennyire kevés idő, mégis milyen sok mindenre elég. Csak állok ott elázottan, fáradtan és kimerülten, és iszom magamba a fiú látványát. Büntetlenül úgyis csak addig tehetem, amíg Lili vissza nem jön.
- Jó...látni...sajnálom, hogy nem én voltam itthon. A munka...vállaltam néhány diploma munkához konzulensi feladatot- magyarázkodom, mintha ugyan kellene miért. De kell is kicsit...hiszen nem voltam itt...neki, vele, velük….szégyellem az elszalasztott időt.
- Alex...annyira...tudod annyira…- nem fejezem be a mondatot. Tudja mit akarok mondani. Mondatok akadnak el a nyelvemen, a szavak képtelenek megszületni, pedig végre már ki akarom mondani...de mit indítok el vele vajon?

Mélyen magamba kellett volna néznem még mielőtt úgy döntök, hogy a családi légkörébe is beférkőzök. Valóban felkészültem minderre, hogy lássam a férjét és nap, mint nap majd arra emlékezzek mennyire álnok voltam mert még a kis Lili-t is bevontam a dolgokba. Nagyon aranyos, nem az a tipikus gyerek aki elfoglalja magát a táblagéppel vagy mobiltelefonnal és a különféle játékokat telepíti le. Ő még kíváncsi, jobban érdekli a természet, mintsem a technológia különös vívmányai. Ezért se okoz gondot ha vigyáznom kell rá és foglalkozni a tananyagával, hogy haladjunk is. Egy részem teljesen komolyan veszi azt a feladatot amire vállalkozott, így mindig emlékeztetnem kell magam, hogy megőrizzem az álcát a férje előtt. Nem láthatja a csalódottságot az arcomon, amikor Crystal-t várom és őt kapom az ajtó előtt. Ugyanúgy az arcomon kell hagynom a mosolyt, végig jó benyomást keltve, mintha semmilyen hátsó szándékom se lenne. Közben meg megveszek azért, hogy ne kelljen órákig őt bámulnom, míg végül úgyse történik csoda jó sokáig. Ami Lili mellett csöppet se zavar, mert legalább van időm még jobban a szívébe férkőzni, csak tudni kell, hogy az ember mit mondjon neki és persze hogyan. A titok nyitja, hogy számára az a felnőtt legyek, akire nekem szükségem lett volna az ő korában, ám sose kaptam meg igazából. Most azonban itt vagyok, egy mesefigurával próbálom elmagyarázni a lehető legegyszerűbb összeadást. Jól lehet, ismét Flipper de nála ez csodával határos módon bevált, így nem fogok zöldséggel és gyümölccsel példákat felhozni neki. Szerintem a tanárai majd megteszik helyettem ezt, így még mindig jobb lesz neki velem tanulni, mint az igazi szakképzet pedagógusokkal. Persze rátérhetnék még a Szippancsokra (The Snorks) is, hiszen őket még a szüleim is ismernék, ha megerőltetnék az emlékező képességüket. De Lili-t inkább meghagynám Flipper-nél, mert egy delfin a valóságban is létezik, de egy szipkás lényt, nem tudnék neki mivel magyarázni. Talán azzal, hogy a Hupikék tőrpikék szívószálat növesztettek a fejük tetejére és a víz alá költöztek. Ez azonban akárhogy is nézve ijesztő történet lenne a számára, szóval nem. Egyelőre nem hozok be neki újabbnál újabb és régebbi meséket, amivel megbotránkoztatnám a szüleit. Akik szerintem joggal kérdezhetnék honnan szedhetek össze ennyi őskori mesét. A válasz egyszerű: emlékszem rájuk amikor ismételni kezdték vagy jól felkészülök az interneten és utánanézek érdemes-e ilyesmivel fárasztani egy másik generációba született gyerek agyát.
Látom az unokaöcsémen, hogy ők teljesen máshogyan viselkednek, mint ahogy ezelőtt én vagy a húgom. Sokkal korábban kapják a kezükbe a mobiltelefonokat, nekem bezzeg szerintem tíz vagy tizenegy éves koromig várnom kellett. Akkoriban persze ez volt a normális, meg lényegében már olyan tájt kezdett cikivé válni ha otthon nincs számítógéped. Számítógép! Mert ugye gyorsan fejlődik a technológia és új verziókat találnak ki vagy fel, ez igazából nézőpont kérdése. Javítják, fejlesztik, tökéletesítik. Az olyanok meg mint én, csak fogják a fejük és elképzelni se merik mi lesz később, ha már most ez van. Ám igazából csöppet se zavar ha az unokaöcsém gondol egyet és felhív, mert Alex-hiánya van. Ha megtehettem volna, szerintem az apukáját éppen olyan előszeretettel zaklattam volna olyankor, amikor nem ér rá, nagyon elfoglalt vagy gyakorlatilag a mostani nagynénémmel van együtt.
Most azonban egy másik gyerek nyitja rám a szemeit, magyaráz, beszél hozzám és próbálja bemutatni a kecskés kanálfogás rejtelmeit. Természetesen tudom, hogy itt valami másnak kell megbújnia és Crys nem ezt a szót használhatta, hanem valami mást. Mégse szólok közbe, nem javítom ki. Pedig lehet ez lenne a leghelyesebb. Mert nem vési mélyen az emlékeibe, nem használja még egyszer ezt, ha szükséges lenne a kecskés kanálfogásra. Inkább csak mosolygok rá és engedelmesen úgy tartom a kanalat ahogy Lili mutatja. Persze megpróbálhatnék túljárni az eszén, mókásabbá tenni az amúgy is vicces megjegyzéseit, de ma nem vagyok annyira tehetséges kedvemben, hogy megmutassam neki, milyen ha az orrom hegyén próbálom megtartani a kanalat. Nem akarom rosszra tanítani, mert utána biztos könyörögne, hogy hadd próbálja meg ő is. Amilyen tehetséges meg olyan hamar el is sajátítaná és ezután megkeserítené vele a szülei életét. Amivel szerintem semmi gond se lenne, mert… Még nagyobb oka lenne rá, hogy mellettem akarjon békére és nyugalomra lelni. De tudom, hogy szereti Lili-t, ezért se lenne szívem ellene fordítani őt, hogy ne fogadjon szót neki és ne hallgasson rá, mert a környéken szerintem elég egy engedetlen gyerek és az hadd legyek már még én. A polc irányába pillantok, ahol a bögrék békésen kikandikálnak és azután vágyakozhatnak, hogy levegyük őket onnan és használjuk. Ezért fel is állok az asztaltól, hogy idehozhassam magunknak a törpés bögréket, de ő persze megelőz.
– Kíváncsi vagyok anyukádra, hogy miként tartja ő kecskésen a kanalat. – próbáltam nem elnevetni magam, mert szerintem azzal biztosan megbántom Lili-t. De élek a szóhasználatával, szóval ha másra nem, hát erre biztosan büszke lehet.
– Érdekes, sose gondoltam volna, hogy a törpe srácok ilyesmire képesek. – elhúzom a számat. Nem tudom mit mesélhetnék neki. Hogy mivel változtassam meg a véleményét. De szerintem nincs mivel. Nem tudom mi mást mondhatnék neki az elképzelése helyet. Lehet, hogy nem is kell. Jobb ha így gondolkodik. Gonosz törpe srácok…
– Nagyot nevetnél rajta, ha mindketten elcsuknánk a hasunk igaz? – tudom, nem kellene így viccelődnöm vele, mert a végén még tényleg helytelenül tanulja meg a kifejezéseket és részben felelősnek érezném magam miatta.
Nem is szaporítom tovább a szót, inkább előkészítem a poharainkat, hogy kakaót és sok cukrot tegyünk bele, vagyis tegyen, hiszen jól elvan a kecskés kanál tartásával, én meg nem igen akarnám őt ebben megzavarni. Csak amikor biztatóan rám néz és követeli a tekintetével, hogy működjek vele  együtt. Nem akarom megbántani őt, ez biztos. Ezért is teszek úgy ahogyan azt Lili szeretné. Addig se fog panaszkodni.
Mondanám, hogy fellélegzek, amikor Crys férje egyszer csak megjelenik és közli, hogy el kell mennie és későn jön haza. Ezt jó lesz tudni.
– Értem, át fogom adni neki. Jó munkát! – mindezt a legőszintébbnek titulálható mosolyommal közöltem, mintha nem is azt akarnám elérni ezzel, hogy legyen sok munkája, haza se jöjjön ma. De persze ilyen jó kívánságokat mégse ejthetek ki a számon, főleg úgy nem, hogy Lili is itt van és mindent hallani fog. Az persze igazán elkezd aggasztani, hogy odakint nem süt hét ágra a nap. Semmi bajom sincs az esős idővel, úgyis esni fog, ha azt kérem ne essen, szóval akárhogy is, amíg nem kell kimennem ilyen időben addig jó. Mert végül is, ki mondta, hogy egy gyerek fejében nem fordul meg az milyen jó móka lenne bőrig ázni odakint? Ha ez egyszer a kis Lili-nek is az eszébe jutna akkor nekem kellene lebeszélnem őt erről. Hisz nem mehetek ki vele az esőben. Kivéve ha felveszi azt a nagyon aranyos esőkabátját, amit a múltkor mutatott.
– Mit szólnál ha egyszer… – tenném fel a kérdést, hacsak ő észre nem venné, hogy odakint történik valami. Máris lepattan a székről, kíváncsiságtól teletöltődve és reménnyel, hogy esetleg a szeretett személy az, nem pedig egy betörő, iszkol a nappaliba. Követem, nem hagyhatom őt egyedül, legalábbis addig biztosan nem, amíg az egyik szülő nincs itthon. Mert addig az én felelősségem vigyázni rá. Crys az, nem egy betörő, tehát fellélegezhetek. Sóvárgok utána, ha mellette lehetek sokkal jobban szeretem magam, mert nem kell nagyon megjátszanom magam. Kivéve akkor ha nem látok más megoldást, mint azt mondani neki, hogy minden rendben, holott tudom egyáltalán nincs és ezt ő is látja. Néha direkt csak ezért nyúzom az idegeit, hogy neki legyen bűntudata, hogy úgy érezze még inkább szüksége van rám. De szerintem már az ilyen kis okos húzásaimra is rájött és már semmit sem ér, ha mellé beszélek. Ezért se játszhatom a megsértett alakot, furán jönne ki, másrészt a Lili-vel töltött idő kárpótol.
– Crystal… Örülök, hogy hazatért. – békésen végignézek rajta. Talptól tetőig és tetőtől talpig csurom vizes, még így is vonzó. Nem akarom elfordítani a fejem, hogy csak a tökéletes pillanatokra emlékezzek, hanem az ilyen tökéletlenekre is, mert ezek hoznak minket igazán össze. Ettől vállunk azokká akik most vagyunk vagy esetleg majd holnapután leszünk, egyszer. Nem most. Hanem majd. Még várnom kell. Veszteg kell ülnöm a türelmetlenség trónján, míg végül eljöhet az én időm és cselekedhetek. Akárhogy is, már nem lenne szívem lemondani róla. Nem tartok a szüleim haragjától, a húgom hisztijétől amit bizonyára kapni fogok tőle, ha ez kiderül.
Szemeimmel azt is végig kísérem, amint Lili úgy dönt, hogy hoz neki száraz törölközőt. Talán most esélyem nyílhat arra, hogy…
– Ne sajnáld. Ez a munkád, ha szereted amit csinálsz, akkor egy percig se kérj érte bocsánatot. Különben se sajátíthatlak ki. – pedig megtenném, büszkén mondhatnám, hogy ő csak az enyém és senki se veheti őt el tőlem. De ezt így elég rémisztő a világ számára közölni, tekintve, hogy mai napig észveszejtő ha egy tanár pont a diákjával van együtt. Ráadásul a „boldog” házasságban élő tanárával. Tudom, hogy ez mennyire megemészthetetlen. Én se azt terveztem az első pillanattól kezdve, amint megláttam őt, hogy tőle fogok függni. Mégis itt vagyok.
– Hiányoztál. Amikor megláttam a férjed az ajtóban azt hittem betemet egy lavina. – megérintem az arcát, tudom, hogy csurom vizes és kockázatos. De még nem félek elégé. Ezért is fogom meg majd az egyik kezét, miután elhúzom a kezem az arcától és úgy teszek mintha nagyon tanulmányozni akarnám azt. Valójában csak azt akarom kérdezni, hogy képes kecskésen tartani egy kanalat. Ám teljesen tisztában vagyok azzal, hogy Lili más szót akart mondani, inkább maradok a férje témánál.
– Ha már nála tartunk, akkor dolga akadt és minden bizonnyal későn fog hazaérni. Egy cég főkönyvét kell még összeállítania, állítólag. – joggal gondolhatja, hogy direkt büntetem és még meg se csókolom. Hiszen igazán kihasználhatnám az alkalmat, mert amióta nem láttam csak azután vágyakozom, hogy megízlelhessem az ajkait.

   Alexander          Crystal

Lili egy két lábon járó lelkiismeretfurdalás volt számomra, és mindamellett, hogy imádatom legfőbb alanya volt, örökkön emlékeztetett arra, hogy én máshoz tartozom. Nem ahhoz akihez olyan nagyon szeretnék, akit pusztán néhány hónapja engedtem be az életembe. Mégis, valahányszor megpillantom őket együtt, magamban azon fohászkodom, hogy miért nem lehetett ezt hamarabb? Emésztetlen hullik ki az idő a kezeim közül és nem tudom visszapergetni, vagy éppen Alex számára magamhoz igazítani, ahogyan két ember a lépteit igazítja össze. Egyszer azt olvastam valahol, hogy a házasság pontosan erről szól: két eltérő léptékű ember egymáshoz csiszolódik, míg aztán már együtt haladnak tovább a közös úton, a terveikkel a tarsolyukban, az érzelmeikkel a szívükben, és nem nézik honnan és hová tartanak, pusztán mennek előre rendületlen. De mi van akkor ha félrepillant az ember és meglát valakit, aki ott halad mellette egy ideje, tökéletes szinkronban, és képtelen levenni róla a tekintetét és hovatovább már csak vele képzeli el a közös utat? Amikor ki akarja szakítani a kezét a másikéból, és az ismeretlen felé futni...az ismeretlen aki mégis oly ismerős, kinek tekintetében önmagát látja, és akit sosem szabad lett volna felfedezni a sűrűben, a biztonságos ösvényen túl. Elvesztem azon a napon, és elvesztem a továbbiakban is...és tudom, az agyam oly erővel parancsol az ellenkezőjére mint amit teszek, mégsem tudom megállni, hogy ne gondoljak rá. Őrület! Ha nagyon fogni akarnám valamire, akkor a rossz házasságomat hoznám fel példának, hogy ez az egész sosem történt volna meg, ha James és én boldogok lettünk volna, ha szeretem úgy amennyire ő szeret és amennyire megérdemli...de az igazság az, hogy ehhez semmi köze a házasságomnak. Ehhez nagyon is nekem van közöm, az elrontott és elhamarkodott döntéseimnek, amikor hozzámentem a férjemhez anélkül, hogy az a bizonyos szenvedély, az a bizonyos ezer fokos, soha meg nem szűnő izzás bennem lett volna...csak azt láttam amit látni akartam: biztonságot. Azt hittem ennyi bőven elég. És elég is lett volna, meglehet tán örök életemre, ha nem kísértem a sorsot, és nem változik meg bennem valami pár éve. Felébredt akit oly sok ideje elnyomtam. Aki arra vágyott, hogy észrevegyék benne a nőt, aki arra vágyott, hogy ne pusztán a tökéletes feleség legyen, hanem egy asszony, akit ledöntenek a lábáról, akit a lépcsőfordulóban is elkap a hév, vagy akár titkos kapualjakban...aki élni akart és nem megbánni semmit. De már Lili születése előtt is eseménytelen egykedvűséggel éltük az életünket, és James számára nem jelentettem mást mint egy jó feleséget, példás családanyát, és a nőt akire holnap és holnap után is lehet számítani. Aki soha nem rontja el a rizsfelfújtat, aki a szószt tökéletesen készíti el a pasztára, aki kifogástalan külsővel jelenik meg mellette egy-egy céges rendezvényen, aki remek társalkodó, udvarias és visszafogott. Hogy legbelül üvöltve követeltem valami mást, valami különlegest, valami észvesztőt, valamit….valamit amit nem tudtam megfogalmazni sem, mégis azt hittem, sőt tudtam, hogy ha szeretne akkor szavak nélkül is tudná. Pusztán azzal ahogyan megérint. Vágytam arra, hogy vágyakozhassak. Hogy akarjanak és én is akarjak. Ne szeressek, hanem akarjak! Arra vágytam, hogy egyetlenné váljak, legalább gondolatban, akartam, hogy önző módon engem akarjanak! Mégis, minden közeledést visszautasítottam, akár kolléga, akár ismerős, akár egy vadidegen próbálkozott nálam a közértben, esetleg Lili valamelyik óvodai társának apukája. Számtalan elszalasztott alkalom, csak mert többet ért nekem a megszerzett biztonság és a jólét, a munkám, az egész közeg, a burok amiben éltem, semmint ezt az egészet holmi futó, és általam talán csak odaképzelt boldogságért kockára tegyem. Aztán egy napon besétál az életembe egy nevető szemű számító kis dög, az előadó terem ajtaját lazán vágva be maga mögött, és a késést szimplán annak tudta be, hogy neki fontosabb dolga akadt az én órámnál...ajkairól a szavak pimasz vehemenciával olvadtak le, és én azon kaptam magam, hogy nem azt figyelem amit mond, hanem ahogyan a szavakat képzi...És hallani akarom amint kimondja a nevemet oly sokadszorra is. Nem akartam elcsábítani, nem így terveztem, sőt tulajdonképpen nem terveztem én sehogyan. Egyszerűen berobbant az életembe minden amit Alexander Treadaway képviselt, és azt vettem észre, hogy ritka alkalmakon, amikor a hálószobám ajtaja megnyílik a férjem előtt, nem James lép be rajta hanem az a rezgő ajkú fiú, a nevetően acélos tekintetével. Megbolondultam érte, mégis sokáig azzal magyaráztam, hogy a hormonjaim bolondoznak velem, hogy a szülés után öt évvel tör rám valami megmagyarázhatatlan viselkedés, ami egészen addig nem volt rám jellemző. És  először életem során éreztem, hogy nem pusztán vágyakozom valaki után, hanem akarom őt! Teljesen megvesztem már magától a gondolattól is, és a cselekedeteim, vagy éppen a kiejtett szavaim, amellyel beleegyeztem nála dolgokba, amellyel nem mondtam nemet a közeledésére, és nem érdekelt az sem mi célból teszi, szinte engem is megrémítettek. Mantráztam ezerszer is magamban, hogy ostoba vagyok, hogy engedek neki, ugyanakkor amikor az alkalom kínálkozott, szinte megbabonázva figyeltem őt, és féltékeny voltam az időre is amit nélkülem tölt el. Ám ha úgy alakult mégis próbáltam az agyamra hallgatni, és a szavaimmal ellent mondani annak ami bennem kavargott. Ez az ellentmondás pedig felőrölte a testem...ziháltam ha a közelemben volt. Ha tehettem volna a nap huszonnégy óráját vele töltöm, majd pedig, ahogyan a mai napon is tettem, úgy intézem a dolgokat, hogy távol legyünk egymástól. Ebbe pedig kis híjján belepusztultam. Az óramutató végzetes lassúságra kapcsolt az utolsó órákban, és arra gondoltam, hogy tán a lányommal eltöltött idő az egyetlen amit nem sajnálok tőle, és nem csupán azért mert Lilit mindennél jobban imádom, hanem mert általa kicsit én is ott vagyok vele. Lili mozdulataiban ott vagyok én is, és így talán nem tűnik olyan elpocsékolt pillanatnak minden másodperc. Nem akarom, hogy arról szóljon az életem, hogy várok: egy újabb találkozást, újabb lopott perceket, újabb lopott pillantásokat, újabb lopott szerelmet, itt felejtve kettőnk között a tiltott közelségben, miben benne sem szabadna lennünk. Én tiltakozom, és akarok egyszerre….ő egyszerűen csak akar. Olyan néha mint egy nagyranőtt gyerek, akinek nem lehet nemet mondani, noha én azon kapom magam helyenként, hogy nem is akarok nemet mondani. Rohannék haza hozzájuk, nem érdekelve az eső sem mely tökéletesen eláztat, és elsimítja a gondolataimat, a hevességet, mit  a hiánya okoz. A férjem otthon van, így talán nyerek majd magamnak némi távolságot, amit legszívesebben lerombolnék, de helyette csak a saját ellenállásomat bontogatom le szépen lassan. Látnám magam előtt Lilivel a konyhában, látnám a férjemet is amint mosolyogva figyeli a kettősüket és még csak nem is sejt semmit. Hogyan is sejthetne, hiszen eddigi házasságunk alatt nem adtam erre okot. Még akkor sem, amikor kettőnk között végérvényesen eltörött valami. Biztonságban érzi a helyzetet amikor mindenféle magyarázatot kreálva elsiet otthonról, és nem tűnik fel neki az sem, hogy Alex úgyannyira vár engem ezek után haza, ahogyan én őt nem. Én sem várom. Nem akarom érezni a vadidegen parfümök illatát, az ízléstelen rúzsfoltokat az inge gallérján, a zakójában felejtett búcsúüzeneteket. Megalázó lenne? Talán….egy kicsit. De egy ideje már ez sem érdekel, ahogyan valószínű egy ideje őt sem érdekelné, hogy van valakim, akihez vonzódom, és akinek mégsem tudtam teljesen igent mondani. Pedig annyira akarom. Legbelül az érzelmek karistolják a szívem keménnyé aszalódott burkát, utat törve maguknak általa, hogy kimondjam, hogy beismerjem mi olyan nyilvánvaló. Mi tart mégis vissza? Talán furcsa kimondani, de a világ erkölcsi ítélete, amely nem is engem érintene leginkább, hanem a lányomat. Lili örök életére magán viselné azt a terhet, amely rólam szól...nem értenék meg, hogy az érzelmek kortalanok. Az érzelmek nem csupán megszületnek bennünk, hanem néha kegyetlen módon olyan iránt ébrednek fel, ki az időben máshol jár...csúnya fricska a sorstól, gusztustalan játszma, hogy a tanítványom iránt érzett egyre elviselhetetlenebb szerelmen képtelen vagyok úrrá lenni. Megjátszom magam. Ennyi maradt, és igyekszem tompítani azt amit nem lehet. És amikor megjelenik a lakásunkban, éppen Lili mögött, minden erő kimegy a lábamból, és szinte menekülő kapaszkodót keresek a lányom ölelésében. Édes és finom illatán át is érzem őt. Őt is...a konyhaajtóban állva néz bennünket, és néma ajkain csak a mosoly árulkodik arról, hogy engem várt, a sértett görbület pedig arról, hogy nem mondtam el neki, hogy nem én fogom várni itthon. Szólnék Lili után, hogy majd én intézem a törölközőket, de az apró talpak csattogása visszatart, és persze az a kevés idő, amit kilophatok magunknak a mai estéből. Fülelek, hogy hallom esetleg a dolgozó szobából James gépének kattogását, a számológép egyenletes búgását, a szalag sercegését, de semmi. A csukott ajtón keresztül nem szűrődik ki fény sem.
- Nem akarsz kisajátítani? Valóban?- billen oldalra a fejem, és vizes fürtjeim között pimasz mosoly születik. Játszom vele. Ő élvezi, ahogyan én is, hogy tudjuk mindketten az utolsó leheletét is magunknak akarnánk a másikból. Mégis van egy határ amit eddig még nem léptünk át. Nem mondom, hogy nem akarnám, sőt az igazság az, hogy kis híjján meg kell erőszakolnom a saját mozdulataimat, hogy időnként ne toljam neki a falnak olyan vehemenciával, amely után a levegőt is csak a nevem nyögve lenne képes mondani. Ez lenne az az eszement őrület amit kivált belőlem? Félig...mert ugyanakkor ujjaim játékával simogatnám át ezerszer is a csibészesen lelógó fürtjeit, arcának határozott élét. Eszemet vesztem már attól is ahogyan a vizes arcomhoz ér….összerezzenek. Fázom az érintése alatt, és az ölelése száríthatna meg, de nem adja. Még nem, vagy nem is fogja...haragszik rám talán egy kicsit, mert nem voltam itt. Én is haragszom magamra...mint mindig ha ilyet teszek. Mozdul a fejem, szemeim maguktól csukódnak le, és hajolnék bele a mozdulatba, tenyerének bölcsőjébe, de kivet magából. Nem folytatja tovább. Mélyet szusszantok, amikor helyette megfogja a kezem. Sietve a fürdők irányába pillantok. Megvesztünk teljesen, hiszen fogalmam sincs mit mondanék Lilinek, ha erre térne vissza. Vajon mit csinál Alex az édesanyjával?
- Tudom. Ne haragudj. Nem szándékos volt.- vagy nagyon is az. Nem kínozni akartam őt a férjemmel, bár meglehet tudat alatt emlékeztetni akartam mindkettőnket, hogy ez az egész nem vezet sehova. Jóra meg végképp nem. Ujjaim mozdulnak és hajlongva táncolna bele érintő ujjai közé. Belefűzöm, simítom és játszom vele, miközben tekintetemmel falom fel az utolsó vonását is, hogy éjjelre a gondolatát megőrizzem, hogy az álmokba zárjam. Ennyi kell nekem, bár ma éjjel sem fogok nyugodtan aludni. A vágyak hovatovább szépen lassan legyőznek, és már nem lesz elég csak egy érintés, csak egy csók….csók, ami elmarad. Félek, nem akarok kockáztatni, Lili előtt főleg nem. Talán ő sem szeretné, vagy egyszerűen még mindig dühös, hogy nem én voltam itt. Az a lavina mégis betemette és lehet ki sem tudom engesztelni. Dacos nagy gyerek. Magyarázatot kapok a férjem szobájának fénytelenségére, noha jól tudom oly átlátszó ez, mint az üvegtégla mely a nappalit választja el a konyhától. Bólintok, majd lehajtom a fejem, vizes tincseim az arcomra simulnak, de nem törődöm vele.
- Állítólag….ahogyan állítólag te is csupán Lili miatt vagy ma itt, igaz?- sandítok fel rá és bár félig tréfának, félig magyarázatnak szánom, mégsem tudom eltompítani a megcsalt asszonyok keserűségét. Nincs hozzá jogom, hogy sajnáljam James-től a nehezen megszerzett boldogságot, mit más oldalán talál meg. Mindazonáltal őt nem vetné meg a világ azért akit szeret, velem ellentétben. Visszahúzom a kezemet, és megpróbálok tőle hátrébb lépni, amikor meghallom Lilit amint futva közeledik. Apró kis tüdejének zihálása nagy sietségről árulkodik.
- A mókus családosat hoztam neked mami, a kedvencedet. Tudtad, hogy az anyukám akkor kapta apától ezt a törölközőt, amikor én születtem?- ártatlanul csivitelve fordul az utolsó mondatával Alex felé, miközben én hidegkék szemeimet le sem veszem a fiúról, kezemmel már a lányom buksiján simogatok végig.
- Nem hiszem, hogy Alexnek az lenne a legfontosabb, hogy én melyik törölközőt szeretem annyira, Kincsem.- pedig de. Ahogyan én is legszívesebben tudni akarnám mihez ért hozzá a lakásban, hol hagyta ott jelenlétének lenyomatát, hogy belemerítkezzem, hogy csupán az itt maradt árnyékát is szerethessem, ha nem lesz már az otthonomban.
- Alex, ugye érdekel mi az anyukám kedvenc törölközője? Alexet minden érdekli mami. Pontosabban minden is. És azt is megígérte, hogy egyszer majd rajzfilmet is nézhetünk együtt és passzolhatunk közben kukoricát.- ide-oda jár közöttünk a feje, ártatlan, csivitelő hangja betölti a nappalit. Mennyire szeretném ha tompítani tudná az érzelmeket, amelyeket a fiú puszta látványa okoz, de nem képes rá.
- Pattogtatni, nem passzolgatni. De….hát ha nektek ilyen nagyszabású terveitek vannak, ki vagyok én, hogy közétek álljak?- mosolyodom el….azt hiszem késő lenne már őket elválasztani egymástól. Pedig ma úgy jöttem haza, hogy jobb lenne...könnyebb lenne ha megkérném Alexandert, ne jöjjön többé, majd keresek másik tanárt Lilinek. Ám ahogyan itt állunk a nappaliban, ahogyan látom őt, elveszítem a józan ítélőképességem és tudom, hogy képtelen lennék rá….nem menne. Sem most sem később. Ajkaim beharapom, ahogyan Alexre nézek és közben megfogom Lili kezét, aki már vonszol is a konyhába, hogy én is kapjak kakaót.
- A törpe fiús bögrét Alexnek adtam, Mami. De akkor majd te iszol a Pitypang kisasszonyosból….tudod ki volt Pitypang kisasszony, Alex?- egy régi mese, még az én mesekönyvemből, melynek lapjai már barna rongyokként simultak egymásra.
- Ő egy igazi hercegkisasszony volt, aki szomorúan éldegélt egy Pitypang mezőn, és azt hitte soha nem találja meg az ő igazi szerelmét. De aztán egyszer felkerekedett a szél, és a mező közepéről megkapaszkodva egy pitypang ernyőben elsodorta őt egy meseszép herceghez. Na jó...a többi bogyónyúlt, de a lényeg, hogy a szél segített elrepíteni őt az igazi szerelméhez.- Lili elképesztő vehemenciával magyaráz Alexandernek, miközben én leveszem a szekrényről a poharat, és az asztalra teszem, éppen az ő bögréik szomszédságába. Szabad kezemmel a fejemre terítem a törölközőt és a vizes hajamat dörzsölve vele elmosolyodom, és a fiúra pillantok.
- Látod Alex? Semmi sem lehetetlen….csak kell...kell egy erő ami felkap.- nem gonosz akarok lenni vele...bár lehet az elmaradt csók és a miattam elvesztegetett idő miatt büntetem. De nem csak őt. Tulajdonképpen mindkettőnket.

Túlságosan magával ragadó. Ha akarnék se tudnék másra figyelni, mert kétségtelenül szomjazom a jelenlétére. Arra, hogy velem legyen minden egyes percben. Ki akarom őt sajátítani. Azt akarom, hogy ő sajátítson ki, csak ez túl bonyolult. Nem a fojtogató és folyton folyvást a sarkamban lévő jelleme miatt szeretem, mert neki nincs ilyen tulajdonsága. Nem kígyó jellem. A kislányát se ilyennek nevelte. Ezért tanulás közben valahányszor a kicsire pillantottam próbáltam titkon hasonlóságokat keresni bennük, amivel esetleg úgy érezhetem, hogy Crys itt van. Ő az aki beszél hozzám, aki megmutatja miket szeret és hogyan szereti például a kakaót vagy melyik az ő bögréje. Az persze nem ebben az univerzumban történik, hanem ugyanebben az időben valahol máshol, egy másik helyen, ahol hárman vagyunk, a férje van távol, mindazt amit Lili-től hallok, azt ő mondaná. Ez persze túlságosan is szép ahhoz, hogy itt most mi éljük át, ne pedig a képzeletem elvetemültebb vágyképei közé tartozzon sok mással egyetemben. Hiányzik. Talán így akar bosszút állni, amiért a múltkor elintéztem a találkozásunkat egy közbejött valami címszavú sms-el? Vagy talán túltette magát rajta? Esetleg azt gondolhatja, hogy direkt csináltam? Direkt kerültem el őt aznap? Esetleg a legelején, még az első hónapban, próbált. Igyekeztem elképzelni, túl élni egy napot az ő látványa nélkül. Már akkor elbuktam. Most is úgy érzem lesorvad a bőröm csontig, mert nem ő van itt, mert hiányzik az a fajta különleges gyógyír amit a látványa eredményez. Lopva pillantottam az órára, ami az itt eltöltött időt jelezte nélküle. Olykor úgy tűnt rémesen lassan peregnek le azok a homokszemnyi másodpercek az idő homokórájában. Amibe véletlenszerűen magamat is bezártam, így most kellemetlenséget okozva minden homokszem az én fejemre hullik. Idegesítő. Persze, hogy idegesítő ha ez a nap például nélküle telik el. Mert nem akarom, hogy így történjen. Hisz nem a férjétől alélok el, hanem tőle. Most is inkább miatta jöttem, mert vele szerettem volna eltölteni a napot, ám mégse ez történt. Így mindenre figyelnem kellett, hogy miket mondok Lili-nek, esetleg a savanyú férje mikor kukkant be és könyveli el, nem lehetek rossz hatással a kicsire, mert jól szórakozik. Nem szalad sírva hozzá, hogy Alex milyen gonosz és küldjük őt el innen, hanem nevet ha esetleg tréfálok. Még csak egy gyerek, fogalma sincs arról, hogy esetleg más miatt lehetek itt. Mert ő azt hiszi el amit lát és a látszat néha csalókat ám ezt még nem tudja. Gyerekfejjel én se tudtam. Hozzá hasonlóan naivan hittem abban, hogy amit látok és mondanak nekem az úgy is van. Most már tudom. A kiállított kép mögé kell lesni, a környezetet is meg kell vizsgálni, hogy mi az amit nekünk üzen, mit vonjunk le következtetésképpen. A gyermeki őszinteség ezen nehezen lát át, nem is tud, amivel semmi gond sincs. Addig sem kezd el faggatózni, hogy esetleg mit gondolhatok az anyukájáról. Hogy én is ugyanúgy szeretem, ahogyan esetleg ő? Mert őszintén ha ilyen jó szeme lenne már most, akkor nem tudom mit mondhatnék neki. Ilyesmikre még nem készültem fel. Ezért se kell most ezen, pont ezen agyalnom, hanem teljességgel arra összpontosítani amit és ahogyan mondja. Szeretetreméltó. Aranyos ahogy beszél, a szavait használja, de azt is tudom, ezt idővel el fogja nőni, mert megeszesedik. Én se használom a régi szavaimat, fura is lenne minduntalan Adie Treadaway-nek bemutatkozni, ha megkérdeznék például, hogy mi a nevem. Azt hinnék egy sokkal logikusabb és ismertebb nevem van, esetleg az Adam becézése akar lenni. Ami simán lehetnék, ha mai napig megenném az l betűt a nevemből és csak névsorolvasásnál derülne ki, hogy nem az első férfiról kaptam a nevem, hanem Alexander-nek hívnak. De a nevemmel ellentétben nem tartom magam az emberek régi és bölcs barátjának, ahogy az súgná nekik. Mert akin látom, hogy képtelen egyről a kettőre jutni, aki nem fogja fel a szavaim értelmét, annak nem lehet a barátja. Csak és kizárólag az arccal rendelkező ismerőse, akire esetleg szabadkozhat ha éppen mással van, de kell egy jó hazug sztori otthonra, hogy legyen kit hibáztatni vagy esetleg felhívni, mert manapság a szülők mindenre képesek.
Megkönnyebbülök amikor ő haza ér, nem számít már semmi sem. Láthatom. Amíg Lili elsiet törölközőért meg ejthetném a sajátos üdvözlésemet, de nem. Nem lopok az ajka tornácáról csókot. Pedig ez minden vágyam, ezért sóvárgok a nap 23 órájában és 59 percében. A maradék egy percben meg bosszankodok, hogy az idő mennyire telik és majdnem a háromnegyedét nélküle töltöm el. Ma meg pláne.
– Öt hónappal és három héttel ezelőtt lehet, hogy elfogadható és teljesen őszinte hozzáállás lenne. Ám mára már levegőt is nehéz venni nélküled. – tisztában vagyok azzal, hogy egy részének igenis szívmelengető ilyeneket hallania tőlem, ám a másik meg tiltakozik. De pontosan ezért játszadozok mindig a tűzzel vagy próbálok meg járni a vízen. Vagy megégetem magam, vagy megfulladok. E két csodás lehetőség közül választhatok minden egyes percben, ha kockáztatni merészelem azt a csodás képet amit kialakítottam a házában. Ha a húgom otthon tudná kioktatna, ha a szüleim tudnák megfontolnák a kitagadás nyújtotta csodás lehetőségeit. De tudatlanul és békésen térnek minden egyes nap nyugovóra, mert nem sejtenek semmit. A testvérem meg minden bizonnyal arról képzeleg, hogy hamarosan be fogom mutatni a Lili nevű barátnőmet, akit majd ha megismer akkor jókat fognak nevetni. Bevezeti őt a gyerekkori Alexander baklövéseibe, még képeket is mutatna neki. Elkápráztatná, hogy milyen imádni való kisgyerek voltam, most meg egy taplógomba vagyok. Le akarná beszélni őt arról az egészről ami kettőnk között van. Jobb belátásra téríteni, hogy ne belém legyen esetleg szerelmes. Ám mit se sejt arról, hogy Lili nagyon kicsi hozzám. Ne várjon ilyen meghökkentő pillanatokra, amiből esetleg kiderülne, hogy a végén még jó barátok is lehetnének, mert nem. Hogy mondhatnám el neki, hogy Lili csak egy imádatra méltó kislány, akinek az anyukáját szeretem? Erről persze következtetne rá, hogy nem én vagyok a gyerek apja és biztos van neki valaki más, csak nem tudná sehogy se összerakni a képeket. Ezért se bonyolítok. Így is felvállalhatatlan dolgokat művelek. Nem kell mindenről tudniuk. Tényleg nem.
Az kárpótol ha hozzá érhetek az arcához, vagy esetleg sietve a kezéhez. Annyi mindent mondanék neki, de nem teszem. Minek ugyebár? Hiszen hallgatni jobb és szebb, meg arany. Nem tudok nélküle létezni, ezért lopva, sietősen végül magamhoz húzom. Mintha az életem múlna rajta, hiszen szeretem. De egy percnél tovább többet nem engedhetek meg magamnak. Lili bármikor ide toppanhat. Én meg nem tudnám mivel kimagyarázni magam hirtelen.
– Haragszom, de nem rád. – hanem magamra, amiért nem vagyok még ennél is követelőzőbb. Amiért nem vezetem rá, hogy mindaz ami kettőnk között van, egyáltalán nem hiba mondjon bárki bármit ha esetleg rájönne vagy megtudná. Az emberek változnak, vagyis inkább fejlődnek csak időre van szükségük. Ahogy mondani szokás minden csoda csak három napig tart. Egy idő után már, jelentéktelenné válik mindaz amit az orruk alá dörgölünk. Vagyis dörgölnénk ha nem rejtőznénk el biztonságos kifogások mögé.
– Képtelenség valaki olyanra haragudni, mint te. Más lehet, hogy mindenért téged hibáztatna, de én nem. – amúgy sem tekintek rá rosszként. A legeslegelején, az órája első napján, vagy akár másodpercében lehet, hogy csak az agyára akartam menni, megmutatni, hogy milyen felesleges is az a bizonyos pontosság. Mert még bele se kezdett esetleg a mondandójába, alig ért be és szusszant meg. Tehát semmi olyanról nem maradtam akkor le ami fontos lehetett volna a számomra és kapcsolódik a tananyaghoz. Most meg hihetetlen energiával elsőként vágódnék be az órájára, ha nem épp vele beszélnék titokban vagy esetleg akárhol máshol, ha közönség is van tanulásnak, gyakorlásnak, kérdezősködésnek álcázva mindazt ami történik kettőnk között.
– Szeretnéd ha belebonyolódnánk az állítólagos dolgok magyarázatába ugye? Túl sok van a listámon, ne akard, hogy mindent bevalljak a legelejétől. Elnevetnéd magad. – egyszerűen nincs szívem elmesélni neki azokat a dolgokat, mert valóban olyan nevetségesek mint ahogy beállítom őket. Túlzásokba meg csak akkor esek, ha szépíteni akarok a már amúgy is szép helyzeteken. Azok inkább nevetségesen siralmasak. Ami eredendően kiokítandó példaként szolgálhatna valaki más számára, hogy még véletlenül se tegyen úgy ahogyan én tettem.
Kíváncsian fordítom a fejem abba az irányba ahonnan a lépteket is hallom. Kétség kívül Lili az, ki más is lehetne? Crystal-hoz hasonlóan én is hátrébb lépek, hogy elférjen közöttünk, ne tűnjön túlságosan barátinak a kettőnk közt lévő űr rémes hiánya. Hanem sokkal inkább érdektelen tartózkodásnak, viszolygásnak, mintha nem érdekelne.
– Nem tudtam, de nagyon érdekes lehet. Milyen érzés tudni, hogy van egy veled egyidős törölközőtök? Lefogadom, hogy elnevezted a mókusokat. – nem lefogadom, hanem őt ismerve biztos, hogy kitalált nekik valamit.
Ám ezt megjegyezve jó lesz legközelebb direkt ezt keresni, ha esetleg használnom kellene a mosdót. Ez legyen az ami esetleg a kezem közé kerül kéz mosás után. Hogy úgy érezzem akkor is ő   érint meg ha közben távol van tőlünk, máshol van, mint akárcsak ma vagy túl közel és mégis megérinthetetlenül. Széles vigyort húzok a számra, nem lehet haragudni rá, nem lehet ostobának nevezni amiért a saját szavait használja, mert gyerek. Én is voltam az. De ő bizonyára még nálam is aranyosabb, hiszen lány, a fiúk akárhogy is, mindig rakoncátlanabbak. Visszafoghatatlanok. Vakmerőbbek. De ilyennek kell lenniük, lennünk. Nemde?
– Minden érdekel. A legapróbb részletek is. – ejtem ki határozottan a szavaimat, nem egyfajta utalásként használva arra, hogy esetleg az apró részletek nem kifejezetten a ki mit szeret részre érvényes, hanem sokkal inkább másra is. Arra, hogy esetleg…
– Passzolgatjuk majd a labdát, ha kisüt a nap és megnéztük a rajzfilmet és a kukorica pattogtatást is letudtuk. Ám a kukorica passzolgatás is érdekes lehet. Ha bogárméretűek lennénk, akkor még simán elmehetne labdának is a kukoricaszem. – vicces feltevés, tudom. Ezért vagyok itt, hogy esetleg értelmet adjak a szavainak. Rámutassak, hogy milyen érdekes is lehet ha tényleg kukoricát passzolgatnánk egymásnak a labda helyett.
– El akarunk menni a parkba is, hogy láthassa a fák és leveleik közti különbséget. Képeken is érdekes, ám úgy nem tudja megfogni és a saját szemével látni, hogy mekkora eltérések vannak ám. Plusz addig is a friss levegőn leszünk és el se fogja engedni a kezem. Ugye Lili? – mintha a nagy testvére lennék, aki vigyáz rá. Bár hiába pillantok le rá, minden bizonnyal a szemeimet nem rajta, hanem az anyukáján tartanám továbbra is. De ha már hozzá beszélek, nem leshetem Crystal arcát, nem tanulmányozhatom őt, hanem engedelmesen le kell néznem Lili-re. Simán felkaphatnám. Kisajátíthatnám, de nem választhatom el őket egymástól. Sem most, sem pedig máskor. Ezért próbálok beférkőzni Lili szívébe, hogy felnőttkorába ne utáljon meg annyira. Nem akarok a gyűlölete tárgya lenni, akit esetleg hibáztathat a szülei problémái miatt. Hogy azt higgye minden miattam van. A kezdetektől fogva minden miattam is volt. Aztán gonosz törpefiúnak nézve engem se szeresen. Mert én nem a Mikulás szakállát raboltam el, hanem esetleg az anyukáját tőle.
Követem őket vissza a konyhába, ahol néhány perccel ezelőtt csak Lili meg én voltunk, most meg már hárman vagyunk. Egész nap ez hiányzott. Hogy vele lehessünk, mellette, láthassam. Amíg meg esik az eső biztos nem is fogom nélkülözni a látványát. Kivéve ha úgy nem döntök, hogy kölcsön kérek egy ernyőt és haza nem megy, akkor amikor szükségét érzem. Akár most is mehetnék. De kinek akarok hazudni és egyúttal félre vezetni? Ha egyszerűen ezért vagyok itt. Miatta. Ez meg soha, a piszkos életbe nem fog változni.
Kíváncsian felvonom a szemöldököm, amikor Lili Pitypang kisasszonyról kérdez, hogy tudom-e kicsoda. Nemlegesen megrázom a fejem. Mielőtt persze megkérdezhetném, hogy kicsoda ő már mondja is. Én meg tudom, hogy ezt el kell raktároznom valahová, jobb lesz megjegyezni. Hogyha esetleg gyermeki kíváncsisággal visszakérdezne egyszer, akkor tudjak rá válaszolni.
– A bogyónyúlt dolgok ezek szerint jók. Gondolj csak bele Lili, ha nincs ott a szél, és a herceg egész idő alatt ott van Pitypang kisasszony mellett, akkor nem is értékelte volna azt a pillanatot amikor találkozik vele. Ez tehát azt jelenti, hogyha egy csoporttársad megtetszik nem szaladhatsz csak úgy oda hozzá és adhatsz puszit az arcára. Hagynod kell, hogy bizonyítson és a hősöddé váljon. – néhányan még úgyis értékelik a nehezen elérhető és megkapható dolgokat. Annál inkább megbecsültek és fontosabbak lesznek, mintha minden egyből az ölünkbe hullna vagy belecsöppennénk mindenféle küzdelem nélkül. Hol lenne tehát a móka? Az értéke mindannak amiért vagy akiért úgyszólván harcolunk? Sehol, hogy szép szóval éljek.
– Erő kell, ami felkap? – csak elterelés. Ha nagyon gonosz akarnék lenni, akkor semmi perc alatt felkaphatnám őt. De ugye itt van Lili. Nem lenne fair vele szembe. Különben is csak felvonná a szemöldökét. Érthetetlenül figyelne minket. Ám teljesen más ha… Sőt sokkal biztonságosabb. Ha most nem az anyukájára, hanem Crystal fiatalabb változatára Lili-re csapok le. Pontosabban őt kaptam fel nevetve, játékosan. Ügyelve arra, nehogy balul süljenek el a dolgok és sírni kezdjen a nevetés helyett.
– Gondolom valahogy így. Ezért is szeretek az erős és szabad szél lenni. Léghajókat ragadhat el, meg ilyen aranyos kislányokat mint te Lili, vagy esetleg Pitypang kisasszonyt. – igyekszem úgy állni, hogy láthassák egymást.
– Ám a szeleket kordában kell tartani. Ha nem tesszük őket bele egy zsákba, akkor könnyedén forgószéllé kerekednek és a szép házakat is darabokra szedik. – persze tudom, hogy nem utalhatok a mitológiára, még kicsi, nem tanulnak ilyesmit egy jó darabig meg nem is fognak szerintem. Na mindegy.
– Ám a rakoncátlan szeleket manapság nem teszik zsákba, így odakint kószálnak. Én meg ugye nem vagyok igazi szél, el se férnék egy zsákban. – ami nem is baj, jobb ha nem viccelődök ilyesmivel. Crystal előtt meg pláne nem.
– Szeretem a görög mitológiát. A skandináv is érdekes, de annyira nem tudott még lekötni, hogy több időt foglalkozzak vele. Vagy esetleg az összes többivel. Ahány nép majdnem annyi mitológia. – amiből harmadiknak esetleg az egyiptomi jutna az eszembe, a többi amiről esetleg halhattam az elsüllyedt. Pontosabban nem keltette fel eléggé az érdeklődésemet.
– Visszatérve a közös terveinkre, van egy hosszú listánk Lili-vel. A világuralom még nem szerepel közöttük, de a vidámpark meglátogatása igen. Mikor mehetnénk el? – kíváncsiskodok. Tudom, tudom. Nagy nehezen sikerült elfeledtetnem a vidámpark ötletét a kis Lili-vel most meg újra felhozom, hogy az anyukája legyen miről lebeszélje őt. De szerintem nem fog menni neki. Mert valahányszor találkozni fogok a kislánnyal előhozom neki, akkor meg biztos, hogy nem fog sikerülni és eljön Crys is velünk, mert esetleg kénytelen lesz. Miért hagyná velem vidámparkozni Lili-t amikor velünk jöhetne? James-t meg itthon hagyjuk.

   Alexander          Crystal

Önző dolog azt kívánni, hogy itt azonnal szűnjön meg a tér, az idő, a konvenciók, a gátlások, a távolság ami elválaszt? Hogy ebben az egy mozdulatban haljak meg és szülessek újjá? Ebben, amikor magához von egyetlen másodpercre? Ebben, amikor a lehelete könnyed fuvallatot gerjeszt kettőnk között és libben egy tincsem? Még az is az arcához simul, ahogyan én magam is tenném, de pusztán a lehúnyt pillákon át sóhajtom néma könyörgésem: ne eressz…eressz…ne eressz! Minden bizonnyal Lili az egyetlen visszatartó erő jelenleg, vagy éppen a tudat, hogy bármikor kettőnk közé toppanhat ezernyi kérdéssel, és nem feltétlenül vagyok felkészülve a válaszokkal. Nem csupán neki, hanem még magamnak sem. Jó lenne azt hazudni, hogy ha újra kezdhetném, akkor másképpen csinálnék mindent…hogy nem hagynám, hogy ilyen erős befolyással legyen rám, hogy küzdenék ellene, és biztos vagyok benne, hogy megtalálnám annak a módját, hogy örökkön sóvárgó lelkem távol tartsam tőle. De hazudni magamnak sem tudok, és tán nem is akarok. Felvont szemöldökkel veszem tudomásul a mozdulatát, kezem tiltakozón pihen meg a mellkasán, de a begörbülő, kapaszkodó ujjaim egyenesen a szívét karmolják, és ott keresnek fogódzkodót. Ha tovább tart elveszek, ha kevesebb ideig, akkor a hiánya lenne amely szinte darabokra tép. Játszik velem, és tökéletesen tisztában van azzal, hogy mely mozdulata milyen hatást vált ki belőlem. A felszín azonban nyugalmas marad, vagy jobban mondva tiltakozó, szinte lesem a szemem sarkából mikor tér vissza a kislányom, mikor hallom a megváltó vagy elveszejtő apró kis lábacskák dobogását.
- Nekem már régóta te vagy a levegő.- súgom oda szinte alig hallhatóan, meglehet magamat is meglepem ezzel a mondattal, és leginkább azzal, hogy hangosan kimondtam amit gondolok.
- Pontosan öt hónappal, három héttel ezelőttől….- megakadok, fenn hagyom a hangsúlyt, mintha az időt még inkább darabokra akarnám szedni. Napokra, órákra, percekre és másodpercekre. Mert emlékszem mindenre szinte attól a perctől, hogy belépett az életembe. Jó lenne ha rám haragudna, mert akkor csökkentené a bűntudatot, melyet a nélküle eltöltött magam által választott távollét okozott.
- De ugye nagyon jól tudod, hogy ez még mindig csupán a mi fejünkben létezik?- megemelem a kezem és félbemarad a mozdulat, ahogyan ujjaimmal a halántékán simítanék végig. Helyette csak a levegőben rajzolom meg arcélének lágy kontúrját. Lehull a kézfej, és a távolságot újra magunk közé csempésszük, felkészülve a kislányom bármelyik pillanatban történő érkezésére. Egy kóbor, szinte alig érzékelhető mosollyal hajtom le a fejem, és rázom meg nagyon enyhén. Nem tiltakozás ez, ahogyan a mozdulat árulkodik, sokkal inkább beleegyezés. Akarom, hogy belebonyolódjunk. Nem csak a magyarázatokba, hanem ebbe az egészbe. Az egész lényem ezt akarná. Világgá üvölteni, hogy egész életemben hozzá tartottam,miközben a boldogtalanságban vergődve elhitetem magammal, hogy ez a díszlet élet olyan fontos nekem. Hogy James ritka ölelései közepette sem őt keresem, holott abban a pillanatban, hogy a hitvesi ágyban lehunyom a szemeimet, és hagyom, hogy azon ritka alkalmakon a férjem birtokoljon…a testem legalábbis….a gondolataim már nála járnak. Alex körül lebeg minden kívánságom, minden sóhajom, minden álomtalan másodpercem. Aztán a reggel kijózanító hűvöse borul rám, és magamra húzom védekező páncélomul a tiltakozásom, az elutasításom. De aztán vannak olyan másodpercek, mint az előző is, amikor színt vallok, amikor elismerem, hogy telibe talált minden akaratos birtokló mozdulata, minden szava, minden ami tiltott, ami bűnös, ami édes, ami mámorítóan kárhozatba taszító. Célt ért, mert hónapok óta az övé vagyok. Akár akarom akár nem, akár tetszik nekem akár nem. De szavakkal még nem vallottam be, még nem mondtam ki, még nem adtam meg neki magam, még tartom a távolságot, mintha ugyan lehetne, mintha nem ott dobolna szakadatlan ezerszeres erővel, szaggatva kettőnk között az elvárásokból felépült gyönge falat, hogy egy napon ránk boruljon. Összeolvadó alakunk szoborrá meredve az időben és térben, kiszakadva a világból, örökkön összeforrjon. Álom…mint annyi minden más, mert a gyávaság köti meg a kezeimet, az elmémet mérgezi az a megfoghatatlan visszatartó erő, amely a házasságomban tart meg, amely nem enged, hogy elhagyjam a férjemet, a kislányomat, az életemet, amely nem az enyém. Amely valaki másé akinek hittem magam, és aki válhatna belőlem mellette, csupán bennem él. Mélyen eltemetve és csak én tudom, hogy létezik.
- Ne zsarolj! Túl jól ismerem ezt a fajta hízelgést, és nincs rá szükségem. Tudod te is, hogy nem azért nem voltam itt mert a munka…illetve a munka, de az ráért volna. Én szerveztem így. Hogy ne legyek itthon….már odabent is fojtogató a levegő, amikor ott vagy, szinte meg tudnálak érinteni, és annyiszor akarnám, hogy megtehessem. Szinte benn reked a levegő…Egek, Alexander! Ezt te is nagyon jól tudod!- tudja, perszehogy…csak rájátszik. Ahogyan én arra, hogy azt akarnám hagyja abba. De nem akarom. A játékai hiányoznának, az ahogyan  a határaimat feszegeti. Tán ez a legédesebb az egészben. Hogy bármikor átléphetném, ő ott várna túl rajta. Mégsem teszem. Mégis a biztonságban maradok, az életem nyújtotta, tökéletesnek tetsző látszatban. A boldogságot ez a két ember jelenti számomra, akik az otthonomban vannak jelenleg, és akikkel mégsem tudok őszintén és büntetlenül együtt lenni: Alexel nem lehet, Lilinek pedig nem vallhatom be, hogy valójában merre is húz a szívem. Egyrészt mert még gyerek, és nem értené meg, másrészt mert az apja mégiscsak az apja…hozzá köti minden. Egy filmben hallottam, hogy egy anya Isten a gyermek számára…de ahogyan a régi istenségek és bálványok, egy rossz döntéssel, egy hibás lépéssel ez lerombolható, és soha többé helyre nem állíthatóvá válik. Egyszerre válik biztonságossá újra az otthonom és labilis mocsárrá a talpam alatt, amikor visszatér Lili. Mindig azt hiszem, hogy meg lehet szokni minden nappal egyre többször Alex látványát, de rájövök, hogy a kínzó érintetlenség amellyel őt büntetem, valójában nekem a legfájdalmasabb. Ott bizsereg az ujjaim végén a be nem végzett mozdulat, hogy a bőrén érezzem a sajátomat. Odatemetve a vágyat a pórusaiba, és mindent, amit tőle szeretnék. A törölközőt elveszem, és miközben a konyha felé indulunk, és szárítgatni kezdem magam, próbálok Lili édesen csivitelő hangjára figyelni.
- Hoooonnaaannn tudtad, hogy elneveztem őket?- összevonja az édes kis szemöldökét, azt a vékonykát, és ilyenkor pontosan az a szigorú, mégis vidor morcosság fedezhető fel rajta, ami rám is olyan jellemző. Onnan lentről pislog fel Alexre, aztán rám, aztán megint a fiúra. Kezei lendülnek, apró kis ajkai mosolyogva biggyednek le, kecsesen mozog, mintha egy csomó üveggyöngyön járkálna.
- Na jóóóó. Hát elneveztem őket. Az a nagy pocakos, amelyik úgy néz ki mint aki lenyelt egy strandlabdát őt Artúrnak neveztem el. Mert az olyan…artúros…amikor ezt mondod egy ilyen gombócra gondolsz, nem tudom.- rántja meg a vállát, és még azon sem akad fenn, hogy elnevetem magam, ujjaimmal a tündéri, selymes fürtök közé túrok, mire a lányom már siklik is ki az érintésből és tovább magyaráz.
- Az a magas nyurga, ő Tóbiás…mert olyan magas, és az amelyiknek olyan a szemöldöke, mint egy összekötött szalmabála….
-…ő Félix.- vágom rá én a lányommal egyszerre, amire egy feddő pillantást kapok, mely szerint valószínű ő akarta volna befejezni, de osztoznia kellett velem a dicsőségben.
-Mami olyan vagy! Szóval ő Félix, mert ő…mert ő olyan normális.- Alex szavaira kapom fel a fejem, és hirtelen fut át az agyamon, hogy milyen dolgokat mesélhetett el neki a lányom, amíg én nem voltam itthon. És nem csak ma, hanem úgy általában. Milyen apróságokat rólam, a szokásaimról, vagy éppen arról, hogy a kávét reggel szinte még félálomba iszom, hogy gyakran kerül a tejszínhabból az orromra, amit nem veszek észre, hogy csinos hálóingek helyett csak a régi egyetemista pólóimat hordom…nincs kiért az előbbieket viselni. Hogy magnólia illatú a tusfürdőm és nem egy alkalommal Sinatrát énekelek a zuhany alatt, amivel legalább Lilinél osztatlan sikert aratok. Hogy verhetetlen vagyok csokoládés parféban és rémesen oda tudom égetni a fűszeres bordát, csak mert képes vagyok addig is keresztrejtvényt fejteni a nappaliban. Hogy titokban már vagy ezerszer láttam az Benjamin Button-t és minden alkalommal sírok a végén, amikor az asszony magához ölelve hagyja, hogy szerelme örökre álomba szenderüljön, apró, védtelen gyermekként. Nem egyszer éppen Lili volt az aki a tévét kikapcsolta és egy régi, bolyhos plédet terített rám…ott a nappali kopott bordó bársony kanapéján. Mert természetesen attól sem tudok megválni. Anya vette nekünk amikor megvásároltuk a házat és beköltöztünk. James átemelt a küszöbön, és ugyanazzal a mozdulattal emelt át a közös, lehetséges életünk felett. Sosem szabad lett volna megkérnie a kezem, nekem pedig soha nem lett volna szabad igent mondanom. Éreznem kellett volna…éreztem is. De legerősebben akkor érzem amikor meglátom Alexandert és elveszítem a kapcsolatot a külvilággal, az élettel amit én választottam. Más emberré tett engem…de csupán gondolatban, mert megélni még nem volt merszem azt a másik embert. Túl sok minden van ami gúzsba köt és túl sok minden van, ami nem ereszt. Hozzá semmiképpen.
- Túl kíváncsi vagy, Alex. Mondták már?- igen mondták. Én mondtam. A hangom kedélyesnek tűnik, tréfálkozónak, talán egy kicsit játékosnak, de mindez még mindig a színjáték része, amit képtelen vagyok abbahagyni. Lili előtt, James előtt, a többi diák előtt…a külvilág előtt, amely az első adandó alkalommal elítélne bennünket. Elgondolkodva dörzsölöm tovább a fejem, a törölköző a komplett mókusbandával együtt csusszan a vállamra amidőn elengedem azt. Hümmentek egy aprót, majd még egyet, mint aki elgondolkodott az ajánlaton. El is gondolkodtam, ugyanakkor tudom jól, hogy ez a parkban történő séta pontosan olyan dolog, amelyen nekem is részt kell vennem. Talán Alex pontosan ezért is találta ki. Ismeri az elveimet, ahogyan a férjem elvárásait is: Lilit sosem engedné el vele tökéletesen egyedül. Az otthonunk más….az a pár óra amit esetleg kettesben tölt vele megint más. De parkba, vagy bárhova, oda kellenék én vagy éppen ő. És mivel James mostanában feltűnően sok időt tölt távol tőlünk, a választás minden bizonnyal rám esne.
- Erre majd még visszatérünk.- jegyzem meg végül se nem adva a beleegyezésem a terveikbe, sem pedig megtiltva azokat.
- De mamiiiiii….- a pici lány elkeseredetten próbálja kiharcolni azt a bizonyos sétát, és persze nagyon jól tudja, hogy célt fog érni, ám azt nem tudja, hogy ezúttal a legnyomósabb érv szól mellette: pár óra engedélyezett öröm Alex társaságában. Nekem.
- Csak semmi de mami, kisasszony! Azt mondtam visszatérünk rá. Alszom egyet és holnap meglátjuk. És apáddal is meg kell beszélnem….csak ugye ma sokáig dolgozik, szóval erre leghamarabb holnap tudunk sort keríteni.- különös de nem fog hiányozni ma este sem James. És különös, de tudom, hogy kettőnk közül legalább ő merész és boldog. Ha más valakim lenne, ha egy kolléga, egy idegen…bárki….azt hiszem megértené. De hogy a tanítványom legyen az. Megalázóan rideg tudat lenne számára. Megalázni pedig nem áll szándékomban. Sem most, sem máskor. Én viszont belepusztulok abba, hogy akar és akarom és…miért nem merek erősebb lenni? Miért nem merek csak egy kicsit önzőbb lenni? Velük nevetek amikor Alex felkapja Lilit, ahogyan a szél Pitypang kisasszonyt, és arra gondolok, hogy ez az erő kellene nekem. Hogy akarom, hogy magával ragadjon, szakítson innen ki, fusson velem, vigyen el oda ahol senki nem talál ránk. Vigyen el oda ahol egy kicsit megáll az idő és benne rekedünk csak addig…csak addig amíg egyetlen csókot lopok le ajkairól, mint harmatcseppet a felkelő nap a vörös rózsa szirmairól. Csak addig….csak addig és nem tovább, én már ettől boldog lennék. De változatlan marad a jelen, a valóság, amelyben nem marad más, csak ezek a délutáni órák, csak ezek az idők…az iskola falai között, és egy ígéret, arra a szállodai szobára amit együtt néztünk ki, és amit lefoglalni még mindig nem volt merszem. Pedig már annyiszor elmentem oda, annyiszor megnéztem melyik lehetne az, végül kifordultam. Még mindig hiányzik az az utolsó egy lépés, az a végső, az a megadó az a kívánatos, az amit inkább visszafogok.
- A rakoncátlan szelet kordában lehet tartani, csak tudni kell a módját mivel édesgeted magadhoz.  Ha emlékszel, pár héttel ezelőtt beszéltem egy ifjú, kortárs filozófus gondolatairól, aki úgy vélekedik az életről, mint egy feltámadó szélről mit be kell fogni a hajónk vitorlájába. És minél ügyesebben kormányozzuk, annál messzebb jutunk vele. Persze…kérdés ki mennyire kockáztatja meg, hogy ismeretlen tájak felé vigye az a bizonyos szél…vihar…orkán…ha egyszer elszabadul félek darabokra szedne bármilyen vitorlát. És az megérné vajon?- alig veszem észre, hogy a lányom előtt rébuszokban beszélek, és azt hiszem Alexander nagyon jól tudja, hogy mire is akarok ezzel utalni. Végül további beszéd helyett leülök az asztalhoz, és az elém rakott bögrét közelebb húzva figyelem őket. Fejem félrebillen, kócos, vizes fürtjeim a vállaimon vernek tanyát. Ujjaim a porcelán peremével játszanak, ajkaimon a nyelvem indul útnak, amikor megnyalom és alig érzékelhetően felsóhajtok a felvetett ötletre.
- És gondolom annak a hosszú listának a jóváhagyása és elfogadása rám vár? Én…- belekezdenék valamiféle tiltakozásba, de a kislányom szinte másodpercek alatt terem előttem, apró kezét összekulcsolva, mintha imádkozna, és könyörgően tündéri pillantásának akkor lenne esélyem ellenállni, ha minimum jégből lenne a szívem.
- Mamiiiii…vidámpark…annyira szeretném! – furcsán és bizonytalanul sandít vissza a fiúra, mintha nem értené hogyan jutott ez eszébe, de gyermeki lelke gyorsan túlteszi magát rajta és pusztán a tényekre szorítkozik. A szöszke buksi felett Alexre pillantok, és megcsóválom a fejem, a mosoly az ajkaim szélén arról árulkodik, hogy bár tiltakozni fogok minden erőmmel, de a végén be fogom adni a derekam.
- Levelek különbözőségének vizsgálgatása a parkban, és vidámparkozás. Nem vagytok ti kicsit telhetetlenek?- megvillannak az íriszek, és úgy kérem őt…annyira kérem, hogy legyen még telhetetlen. Ugyanakkor ha akarom ha nem picit zavar, hogy belevonja ebbe az egészbe Lilit. Attól félek, hogy gyanút fog…megérzi, tán észre is veszi. Nem akarom, hogy azt érezze elárultam őt. Nem akarok rossz anya lenni. Úgy bánt a lelkiismeretem. Nyílnak ajkaim, megszólalnék, lehet beleegyeznék, lehet megtiltanám…amikor is vidám trillával megszólal a bejárati ajtó melletti csengő. Lili úgy rohan el mellettünk, mint akit puskából lőttek ki, és én magam értetlenül nézve utána, végül elindulok, hogy ajtót nyissak.
- Nocsak….várunk valakit?- mire odaérek a pici lány szinte lélekszakadva tépi fel az ajtót, ahol is Lucas áll, a szomszédban lakó hét éves fiú, ki az utóbbi hónapokban előszeretettel játszik Lilivel. Nem érzem szükségét, hogy tiltsam őket egymástól. Még nem. Szőke bongyor fürtjei mögül villan ki vidáman mosolygó akvamarin tekintete, kérlelőn nézve rám
- Szép napot, Mrs Bretwood. Ugye megengedi, hogy Lilivel ma is együtt játszunk egy órát? Az anyukám ennyit engedett, aztán haza kell mennem vacsorázni…de át akartam jönni Lilihez, feltéve ha lehet.- bólintok és beljebb invitálom a kisfiút, miközben a hátam mögé tekintek a konyha és a nappali irányába, Alexet keresve a tekintetemmel. Engedélyezem azt az egy órát, és a két gyerek szinte másodperceken belül kiviharzik a látóteremből az emelet irányába, ott hagyva három kakaós bögrét, és engem Alexanderrel. Elhaladok mellette, kezemmel futólag simítok át a kézfején, de oly gyors a mozdulat, hogy lehetősége sincs utánam nyúlni. A bögréket rendezgetem, mintha éppen ez lenne a legfontosabb dolog, meg persze hallgatom, ahogyan a zokniba bújt talpacskák egymás mellett dobognak fel az emeletre a lépcsőn, majd csend. Ketten vagyunk a földszinten. Veszélyes ez így…és az eddig egyetlen menekülési útvonalam, Lili sincs most itt. Bögre koppan a mosogatóban, melynek peremén megtámaszkodom. Nem nézek hátra úgy beszélek. Úgy talán egyszerűbb lesz…..
- Ugye tudod, hogy övön aluli lépés ebbe az egészbe belevonni Lilit?- tudom, hogy az, ahogyan tán ő is….ahogyan azt is tudom, hogy jelen állás szerint ez biztosítja az egyetlen lehetőséget, hogy gyanú feletti módon láthassam őt. Különben belepusztulnék a hiányába. El kéne küldenem….
- Elállt az eső. Meddig maradsz?- megállapítás és kérdés, mely inkább így szól:
„Elállt az eső. Ugye maradsz még?”

Tudom, hogy óvatosabbnak kellett volna lennem, nem kockáztatni és tartani minden másodpercben a lebukástól, de még így is furcsa bevallani ám minden egyes percet élvezek. Én teremtettem ezt a kellemetlen mégis kellemes helyzetet, szóval eggyé kell válnom ezzel, szembe kell néznem mindazzal az akadállyal, amit magam elé állítottam csak úgy… Szórakozásból. Szórakozásból? Nem, igazából egy pillanatig sem szórakozom azon, hogy megkötöttem a saját kezeimet és nem tehetek azt, amit a szívem legeslegmélyén szeretnék. Mindenkinek megvannak a maga rejtett kis vágyai, amit a világért se osztana meg mással. Az, hogy ennyire vágyom Rá, pontosan ilyen mert számomra, ő az elérhetetlen álom megtestesítője. Amit naponta próbálok elkapni, ami után szaladok, amiért megharcolok nap, mint nap a saját démonjaimmal, de teszek rá, ha elbukom. Mert újra felállok abból a mélységből, amibe zuhantam elbukásom során és azon fáradozok, hogy kijussam belőle. Sosem megy. Vagyis talán, de valahogyan csak kijutok az egészből, mert mégis csak képzeletbeli akadályokról van szó, amit meg kell fejteni, amin át kell rágnom magam, ha tovább akarok jutni. Márpedig tovább akarok jutni, hiszen minden egyes alkalommal előttem lebeg a cél és a jutalom vele együtt.
Mégis mi a jutalmam? Mitől lehetek ennyire eszeveszett? Hogy mindent félre lökve – az elveimet, a hitemet, a tudásomat – feláldozom az érzéseimért? Amit, ha nem a megfelelő alkalomkor zúdítok a világra pusztító hatású lehet? De mégis még mindig belemegyek a játékba, és magamban tartom. Legalább addig amíg az egyetemen vagyok, amíg látom minden egyes nap, azt a leírhatatlanul keserű kifejezést az arcán, nem boldog. Így nem boldog. Talán ez tette őt olyan érdekessé a szememben, mert fel akartam vidítani – azután, hogy többször is elvesztem a bámulásában – hiszen olyan savanyú volt… Látszólag. Ezért sosem ér mások felett ítélkezni első sőt, többszöri látásra sem. El kell telnie egy bizonyos idő intervallumnak amikor megbékélünk az adott helyzettel, amikor elfogadjuk, hogy az illető nem azért nem tud mosolyogni, mert túl komor, hanem valami mélyen legbelül bántja. Bántja és az a valami jobban felemészti őt, mint bármi más a világon, ezt meg képtelen a belső világában fogva tartani és ez kiszökik az arcára – még akkor is, ha leplezni próbálja – a szomorú ember, szomorú és magányos marad. Mert sokan félnek attól, hogy mi történik, ha az igazi arcukat mutatják a világ felé. Semmi. Nem történik semmi. Talán egy kicsit pökhendin megnéznek, de mindez azért van, mert nem hiszik el, hogy létezik ekkora bátorság, ami bennük nincs meg. Ezért vágnak lenéző pillantást, mert irigyek, nem tudnak ők is hasonlóan cselekedni ennél fogva…
Csak pislogok egyet amikor közli, hogy neki már régóta én vagyok a levegő, ami élteti. Mintha hitetlenségemet így akarnám kifejezni, mintha minden egyes szavát meg akarnám kérdőjelezni, mintha nem tudnám, nem érezném valójában hogyan viszonyul hozzám. Pedig tudom. Nagyon is jól tudom miért igyekszik így darabokra szedni a napokat, hónapokat, amit eddig lopva együtt töltöttünk. Persze mindig elképzeltem milyen lenne, ha egyidősek lennék vagy legalábbis én lennék elég idős hozzá és valamiért mindig arra a következtetésre jutottam, hogy talán akkor minden másmilyen lenne. Talán okkal idősebb nálam, talán okkal szeretem pont belé, talán… Semmi talán, ebben nincs semmi találgatni való, ez a nagy helyzet. Nem fogok ellene semmit sem tenni. Még ha ez lenne a leghelyesebb döntés a részemről akkor sem. Ha csak félig is de boldog vagyok, mert mellette lehetek ez sokkal jobb mintha egyáltalán nem lennék az és csak úgy léteznék és egy teljesen másik életet élnék. Valószínűleg nem lennék ennyire életvidám, motivált, hogy jobb és jobb legyek, mint előtte voltam. Ezért néha… Néha igazán hálás vagyok amiért úgy döntöttem, hogy a kevésbé népszerű filozófiát is felveszem a tantárgyaim közé.
Mély levegőt veszek, mintha életem legfontosabb mondatára készülnék és ehhez több erő kell. Mert igazából nem, nem ez életem legfontosabb mondata, csak a szörnyű valóság. Persze, hogy nem ringatózom az illúzió csodás óceánján egy bárkán, amit az elsüllyedés fenyeget, mert léket kapott már az induláskor, de nem törődéssel indultam el és azzal is végzem majd be az egész pályafutásomat.
- Az élet kockázatokkal jár, ha nem kockáztatunk akkor egy csomó mindent elveszíthetünk. Persze ettől eltekintve még józanul tudok gondolkodni, tisztában vagyok a helyzetünkkel, hogy ez az egész mennyire reménytelen. De gondolj csak bele, a penicillin is egy véletlen műve ahogy rengeteg dologért a véletlen felelős, néha még a legreménytelenebb helyzetekben is történik valami sorsfordító. Én hiszek a véletlenek erejében és abban, hogy okkal történnek meg. Ha nem egyébért hát tanul az ember belőlük és legközelebb… - legközelebb újra elköveti ugyanazokat a hibákat, mert sosem tanulunk a hibáinkból, mert vonzódunk a rosszhoz. Bármennyire próbálunk csendben ücsörgő szent angyalok lenni és figyelemmel kísérni a körülöttünk lévő világ történéseit, ha egyszer ott motoszkál bennünk a kíváncsiság és valami mélyen legbelül előre hajt. Hogy rossz vagy jó irányba történik mindez? Az már csak nézőpont kérdése. De mit számít más nézőpontja, ha mi így is köszönjük szépen boldogok vagyunk? Sokat. Túl sokat ahhoz, hogy ténylegesen félvállról vegyük az egészet.
Ezért, ha röpke pillanatokra is, de boldog szeretnék lenni, mellette. Őszintén boldog.
- Mindkettőnknek megvannak az olcsó kis trükkjeink, nem gondolod? Szerinted, hogy tehetném érdekessé és figyelemfelkeltővé minden egyes szavam, mozdulatom, ha nem azzal mennyire rossz vagyok. Mert olyan rossz vagyok, amilyen rossz csak lenni tudok és ezt te is tudod. – nem, nem vagyok annyira elviselhetően rossz, csak itt vagyok mindig minden egyes pillanatban a legrosszabb helyen. Hisz miért is választanék jó időpontot? Mert feszegetem azokat a határokat, amiktől távol kellene tartanom magam. Mégis… Mégis itt vagyok és olyasmi után áhítozom, ami sohasem szabad, hogy az enyém legyen.
- Tudom, hogy miként hangzom most, de nem akarom, hogy a férjeddel való rossz kapcsolatod miatt szenvedj. Mert szenvedsz. Látom rajtad. Az első pillanattól kezdve amikor mertél részletekbe menni és nem ijedtél meg tőlem. Hogy esetleg elítélhetlek vagy másmilyen leszel ettől a szememben. Te meg én egyformák vagyunk Crystal, ne is próbáld meg tagadni. – figyelem minden egyes mozdulatát, szinte már vágyom arra, hogy megérintse az arcomat vagy legalább felpofozzon amiért ilyen messzire mentem, de nem történik semmi. Csak képzeletben oda gondolhatom az érintését, persze, hogy többre vágyom. Mindig ezért kísérletezek. Sose tudva hol a határ. Ő meg túl gyönge ahhoz, hogy megállítson, talán nem is akar, talán nem is tud. Mindegy. Most már teljesen mindegy.
Megjelenik Lili. A függöny újra lehullik és nekem újra a kedves Alexander-t kell előrántanom. Nem láthatja, hogy mennyire kétségbeesetten vonzódom az anyjához és mindent megtennék, ha csak egy kicsivel több időre is kisajátíthatnám őt. Megtehetném. Akármikor. De valamiért mindig előbukkan a bűntudatom, ha ő megjelenik. Ez a kis csöppség képes hegyeket megrengetni, folyókat kiapasztani, erdőt mezőt leégetni a jelenlétével, vagyis jobb belátásra bírni és előcsalni a bolondos énemet, aki magasról tesz az egész helyzetre. Aki nem törődik mással, csak azzal, hogy neki jó legyen. Egy kis gyereket mindig öröm boldoggá tenni. Ezt persze csak akkor tapasztalod, ha már megpróbáltál így tenni, nem egyszer, nem kétszer, hanem több-ezerszer, mindig, amikor alkalmad nyílik rá. Itt meg semmi hátsó perverzióra nem akarok utalni, nem úgy foglalkoztat, hogy mi jár egy mai gyerek eszében.
- Azokat a dolgokat, amiket szeretünk és közel állnak a szívünkhöz mindig elnevezzük. Ez az élet rendje. Van, aki beceneveket add nekik, hogy minél frappánsabbak és kreatívabbak legyenek, de igazából… - lehajolnék hozzá, legszívesebben tényleg leereszkednék az ő szintjére és szemtől szembe állnék vele, hogy úgy folytathassam a magyarázatomat, de aztán mégsem folytatom, hagyom, hadd mutassa őket be nekem annak módja és rendje szerint.
Amikor utoljára egyszerre mondják ki a „Félix” nevet és a kicsi csöppség vett egy pillantást az édesanyjára azzal a nézéssel, amit csak ő tud majdnem elnevetem magam. De nem teszek így, inkább csak mosolygok és… Bele sem merek gondolni miért kapta Félix a normális jellemzőt.
- Örülök, hogy megismerhetem őket. – hát persze, csak ennyivel tudom lezárni ezt a témát. Mi mással nem igaz?
Tudom, hogy egyáltalán nem illik olyasmiről kérdezni a kicsit, amihez semmi közöm sem lenne, de néha annyira közlékeny és őszinte még engem is meglep vele. Ezért tudom, hogy milyen kávéval lepjem meg reggelente, vagy melyik zenei műfajról beszélgessek vele, ha éppen olyan kedvem van és nem csak egy-egy értelmes beszélgetést akarok folytatni a tantárgyával kapcsolatban például. Mert szoktam olyat is, már csak a miheztartás végett. Tudnia kell, hogy érdekel az órája is és nem csak a jó jegyekért vágódom nála.
Crystal kérdésére először csak vállat vonok, mintha nem tudnám, hányszor, de hányszor közölte velem ő ezt.
- A kíváncsiság nem mindig rossz, ez az, ami minden tudományt éltet és fejleszt nap, mint nap. Kíváncsiság nélkül nem is akarnánk mi diákok tanulni, mert részben motivál, hogy jobbak és jobbak legyünk annál, aki néhány másodperccel előtte voltunk. – a tudásszomj persze teljesen más, ha az egyetemről és tanulásról van szó, de most egyáltalán nem erről a fajta tudásról beszélhetünk, ebben a helyzetben legalábbis nem. Persze, hogy tudom, tisztában vagyok azzal, hogy meg kellene húznom azt a képzeletbeli határt, amit nem kellene átlépnem sohasem. De mindig ellentmondok magamnak, az elveimnek és „ismeretlen földekre” merészkedem, ahol nem lenne szabad lennem.
- Ne aggódj Lili, az anyukád nem olyan szívtelen. Csak ha értékelni kell egy dolgozatot, de téged az a veszély még nem fenyeget. Szóval csak reménykedni tudunk. – biztatom úgy a kislányt, mintha Crystal itt sem lenne. Pedig itt van, minden egyes szót nagyon jól hall. De érdekel egyáltalán? Persze, hogy nem. Hiszen azt akarom, hogy hallja, nem ellene fordítom a kis Lili-t, eszem ágában sincs, csak…
Csak manipulálom. Igen. Mi mást is tehetnék, ha nem hagyott nekem más választást? Ha csak így, ilyen módon lehetek vele, mellette? Tudom, hogy Lili mellett vissza kell majd fognom magam, nem érinthetem meg, még nem is álmodozhatok arról, hogy esetleg megcsókolom, mert túlságosan kiábrándító lennék a kicsi számára, de… De így is a közelemben lenne. Nyugodt lehetnék. Ő meg talán megkapja azt amire vágyik. Minőségi eltöltött idő velem és Lili-vel. Nem pedig elpazarolt délután.
- Persze. De ugye nem akarod, hogy ismételjem önmagam? – mert akkor is csak okoskodtam arról, hogy mennyire éri meg mindent eldobni, ami előtte volt azért az ismeretlenért, ami előttünk áll, ha áll egyáltalán. Én még mindig amondója vagyok, hogy ezerszer megéri kockáztatni, tévedni és tanulni a hibáinkból, mint meg sem próbálni. Különben is a gyávák nem érdemlik meg a szeleket, ha nincs benned egy kis elszántság és merészség akkor már régen bukásra vagy ítélve. Kivéve, ha teszel az egészre és akkor sem adod fel. Akkor talán nem is kíváncsi, hanem sült bolond vagy, de még mindig jobb annak lenni, mint szomorúnak. Boldogok a tudatlanok, nem igaz? De mi van a szomorúakkal? Őket senki sem említi. Miért?
- Ühüm, Lili-vel együtt írtuk össze a közös terveinket szóval igen… A beleegyezésed nélkül… Nem igazán tudnánk előrébb jutni. – elhúztam a számat, mert végül is, a tudta nélkül aligha tudnám elvinni akárhová Lili-t, a kíséretük nélkül meg… Szinte lehetetlen. A férjét ismerve meg, inkább áthárítaná ezt az egészet Crystal-ra, csak hogy ő valamiféle más elfoglaltságot űzhessen, amíg mi el vagyunk.
- Nem is vagyunk olyan telhetetlenek. – de azok vagyunk, legalábbis én biztosan és ebből sikerült valamit átragasztani a kis Lili-re, ha másra nem hát erre igazán büszke vagyok.
De nem fejezhetem ki a lelkesedésemet, mert megszólal a csengő és mintha addig körülöttem minden megszűnne. Elengedem Lili-t, hadd szaladjon az ajtóhoz, hadd üdvözölhesse a hang tulajdonosát, ha szeretné. Már pedig tudom, hogy szeretné. Ezért sem akadályozom meg őt semmiben sem. Csak várok. A legalkalmasabb időre. Figyelek. Most amúgy sem szólhatnék bele a történésekbe, nem állíthatom meg őket, nem marasztalhatom a kicsiket idelent, igazából nem is akarom, hiszen pontosan azt szeretném, ha nem lennének útban, ne lennének szem és fültanúi mindannak… amit sosem tennék meg a házában és ezt ő is tudja.
Vagy talán mégis? Mégis miért lépnék oda hozzá amíg háttal áll nekem és ne kockáztatnám meg, hogy…
Végül is oda lépek hozzá, hogy a kialakult távolságot egy szempillantás alatt leromboljam és azzal, hogy odafent a kis lábak dobbanását hallom csak még inkább előre hajt. Mert tudom, hogy felfele haladnak, hogy nem fognak megzavarni, mert elvannak a saját kis játék világukban. Amit Crystal biztosan egy napon tönkre fog tenni, de még nem jött el az az idő. Ahogy látszólag az sem, hogy ellökjön magától és kiadja az utam. Bármikor megtehetné. Tudom. Erre minden egyes pillanatban fel vagyok készülve, de… Még sosem történt meg. Mindig megállítom őt ebben. Ahogy ő is megállít most a szavaival. Mert magamhoz húznám, a karjaim már előre nyúltak, hogy rabul ejtsék őt és sose engedjék el. De neki az ünneprontó szerepe jutott és így akarva akaratlanul is, de távol tartom magam tőle, legalább egy lépésnyire. Hogy még így is hatást gyakorolhassak rá, hogy kínozhassam őt, hogy arra kényszerítsem igenis akarjon engem, hogy bevallja…
Egy semmi vagyok. Az ő szemében talán.
- Nem adtál más választást. Minden kártyát fel kellett használnom ellened, hogy veled lehessek, ha már ilyen leleményessé váltál. – ez az, amit annyira tisztelek benne, mert mindig képes meglepni, amivel semmi baj sem lenne, ha nem használná mindig ellenem, amikor…
- A Lili-vel töltött időm lejárt szóval… Hacsak nincs rám szükség itt akkor… Tudod maradnék még. Megígértem, hogy esti mesét mondok neki. Gonosz felnőtt lennék, ha nem teljesíteném az akaratát, nem gondolod? – játszom az engedelmest, ezt ő is tudja. Valójában mindig a saját fejem után megyek, mindig az irányít csak néha egy bunkósbottal leütnek az érzéseim és átveszik felettem a hatalmat. Nem mintha ez az út nem lenne olyan rossz, csak…
- Amíg meg el van a kis barátjával addig… Addig gondoskodhatok rólad egy kicsit. – vágom végül rá és hát persze, hogy nem bírom ki. Meg kell érintenem őt. Magamhoz kell húznom egy kicsit mert… szerelmes vagyok belé, ezt neki is tudnia, éreznie kell.

   Alexander          Crystal

Felőröl. Az ellenállásom, a józan eszem, az ígéretem, amit egykor a férjemnek tettem, a hűségemet, amellyel a lányomnak tartozom. Milyen anya lennék, ha olyan példát mutatnék a számára, amiről még én is tudom, hogy darabjaira szed? Alkalmazkodnunk kell. A világhoz, az elvárásokhoz, az erkölcsi normákhoz, miközben legbelül tudjuk, hogy elég egyetlen másodperc valaki olyan közelében aki hirtelen az egész világot kezdi jelenteni a számunkra, és mindent el akarunk felejteni, át akarunk hágni, megfeledkezve önmagunkról zuhanni az ismeretlenül hívogató boldogság felé.Miért hagytam, hogy idáig jussunk, miért hagytam, hogy ennyire a bűvkörébe vonjon, és miért hagytam, hogy az életembe férkőzzön, a közelembe, ahonnan jól tudom még inkább képtelen vagyok megállítani bármit? Ha őszinte akarok lenni, akkor pontosan ezért. Hogy ne tudjak tőle menekülni, ne legyen hova. Azt akartam, hogy sarokba szorítson, hogy rázzon fel...minden tiltakozásom ellenére rázzon fel, és vágja az arcomba a boldogtalanságomat. Mert az egyetlen aki miatt mindezt még őriztem, az csupán Lili. Kapcsolat amely Jameshez köt és lehetőség amely mégis Alex karjaiba űz. Képtelenség józanul gondolkodni a közelében.
Reménytelen. Tudja ő is, tudom én is mégis mintha nem akarnánk elhinni. Mintha minden pillanatban szembe akarnánk szállni még önmagunkkal is, az elzárt érzésekkel, amiket képtelenek vagyunk a  felszínre engedni. Nekem még nem megy. Nem itt. Pedig oly kevés. Mert ami távol tart tőle az a meggondolatlan másodperc, éppen úgy felé taszít ahányszor csak levegőt veszek. Súlyos és fojtogató, és próbálok a kislányom közelségében fürödve minél távolabb kerülni, de Lili az aki mégis visszavezet hozzá.
Állok előtte, érintetlenül hagyott mozdulattal simogatom körülötte a levegőt. Többet nem merek.Már így is képtelenül nehéz. Bólintok, Ajkaimmal hangtalan engedem a szavakat közöttünk elillanni.
-Rossz vagy…- de túlságosan jó abban, hogy rossz legyen. Kínzása édes, mégis pokoli. Miért csinálja ezt? Mert hagyom, mert engedem. Mert én vagyok az akinek lépnie kellene, eldönteni végre mit akar. De amit akarok azt nem lehet, amit meg lehet, abba csak beletörődni vágyom.
Lucas érkezése azonban megtöri a bizonytalanságot. Kissé helyretesz, és mintha az érkezésével friss, kijózanító fuvallat érkezne, én is kissé magamhoz térek. Lerázni vágynám az ígéreteimet, azt amit kimondtam, és amit már megbántam, azt is amire még csak gondolok és vágyom utána. Emlékeim kuszaságában megjelenik egy kép.A Central Park illatos fái között halkan surranó léptekről, a távolban Lili nevetésével, látom Alexandert ahogyan karját kitárva várja, hogy az aranyhajú csöppség odaszaladjon. Beleboruljon, és felemelve a magasba megpörgeti őt. Lili nevetése akár az angyalok csengettyűi, hajacskája kibontott olvadt aranyként kapaszkodik össze a szellővel, és fejét hátravetve boldogan hagyja, hogy a fiú oda és vissza forogjon vele. Nézem őket és a látvány teljesen magával ragad. Tudom, hogy Lili szeretné Alexandert és azt is, hogy ő nem csak kihasználja, de szereti is a lányomat, mégsem tudok arról a tényről megfeledkezni, hogy James az apja. Nem akarom, hogy apát nélkülözve kelljen felnőnie, nem akarom, hogy esténként azt kérdezze mikor jön már érte, nem akarom egyszerűen megfosztani őt attól, hogy a mindennapjai részese legyen James. De akkor hol van nekem a helyem ebben az egészben és hol van Alexanderé? El kell küldenem őt. Egyetlen ember boldogsága, egyetlen ember vágyai nem írhatják fölül annyi mindenki másét. Ezt már nem először határozom el, nem először jutok el erre a pontra, és mindezt átgondolni és elhatározni olyan könnyű, mindaddig amíg a szemeibe nem nézek. Amíg ott állva szóra nem kell nyitni az ajkaim, és valami egészen mást mondok, mint amit eredetileg terveztem.
Próbálok belőle bűnbakot csinálni, mintha ő tehetne erről az egészről, mintha kizárólag benne ébredtek volna fel érzések, amikkel meg kell birkóznia. Miért vagyok olyan önző, hogy azt hiszem csak nekem nehéz ez az egész? És miért hiszem, hogy ebben a házasságban csak én veszíthetek ha belebonyolódom olyasmibe, amibe nem kellene? James egy ideje a saját útjait járja, mintha az eddig évek elszakítva tőlem, egészen másfelé vinnék a gondolatait és a vágyait. A hűvös semmibe, ahol nincs helyem. Soha nem is volt.Megváltoztam mellette. Elhalványultam. Kihúnyt belőlem az a tűz, az a fény, amely éltetett.Alexander érkezése új reménnyel töltött el. Mintha az évek amelyek tőle elválasztottak semmivé foszlottak volna, jelentéktelen porszemként kavarogtak közöttünk, és mi nem törődtünk vele. A ködön át is egymást láttuk. Hiszen ami ilyen romlatlanul bűnös azt hogyan is lehetne egyszerűen átlépni? Nem akartam semmi mást csak végre elhinni, hogy jogom van ehhez, akkor is jogom van, ha a tanára vagyok, akkor is jogom van ha idősebb vagyok és akkor is ha férjes asszonyként és egy gyermek édesanyjaként élem az életem.
Lili és Lucas percek óta fenn játszottak, én elfoglaltam magam a mosogatással, miközben a szavait érleltem magamban. Hogy nem hagyok neki más lehetőséget, hogy mindent meg kell ragadnia ahhoz, hogy a közelemben lehessen. Annyira szeretném neki azt mondani, hogy nem kell ehhez semmi mást tennie, csak egyszerűen létezni, csak egyszerűen lélegezni a közelemben. Érezni a bőrének friss záporra emlékeztető illatát, hallani ahogyan beszél, a hangjának megnyugtató zengését.
Az utolsó csésze is koppan a mosogatóban, a vizet elzárom, és még egy ideig a kezeimről rázva megfordulni sem merek. Csak a vállam felett beszélek, de a szemem sarkából látom, hogy közelebb mozdul. Elhull egy sóhaj. Még közelebb,. Hívom és húzom őt magamhoz kimondatlanul, miközben szemeim lehúnyva, morzsolgatom a könyörgést némán legbelül, hogy ne tegye….ne jöjjön tovább, álljon meg, ne érintsen. Hát nem érzi, hogy tökéletesen leomlottak a falak, hogy már semmi nem véd tőle? A lányom közelsége elillant, maradtunk ketten a konyhában, ahol az ablakokon át a lassan lemenő nap utolsó sugarai még leszánkáznak a hűtőre ragasztott rajzon. Lili alkotása, Alexet ábrázolja és őt.
Lassan fordulok meg, kezemmel a hátam mögött megtámasztom a mosogatót. Fáradt vagyok, és valahogyan annyira elesett. Ránézek. Erőt ad. Sokkal többet mint remélni merné.Mit akar tőlem ez a fiú pontosan? Ebbe még sosem gondoltam bele, talán mert féltem a választól. Harmincegy vagyok. Már megjelentek az első nevetőráncok a szemeim sarkában, már időnként elfog valami megmagyarázhatatlan lemondás, amely arról szól, hogy az évek egyre gyorsabban futnak el mellettem, miközben Alexandernek habzsolnia kellene az életet. Lányok után futni, beletemetkezni a hajuk illatába, amelynek még friss virágillata van. Az enyém olyan mint az őszi avar tél derekán. Közelebb lép, és nem küldöm el, nem mondom, hogy hagyjon. Keserű mosollyal hajtom le a fejem és rázom meg. Kócos hajam ide-oda libben. Már szinte teljesen megszáradt, bár kissé sprőd az esőtől.
- Hát persze milyen felnőtt is lennél? De ugye ennek semmi köze ahhoz, hogy James ma egész éjjel távol marad és semmi köze ahhoz, hogy történetesen ha Lili elaludt már nem lenne szívem taxit hívni neked? Pedig te is tudod, hogy ez lenne a helyes…- elhalkulva hagyom a hangsúlyt lent, és mikor felpillantok ajkaim egy picit lebiggyednek. Nem ez lenne a helyes. Pontosabban nem az amit én szeretnék, amit ő szeretne, amit mi szeretnénk.
Magához vonz. A varázslat darabjaira hullik, amely a színjátékot rejtette és ott maradunk pőrén az érzésekkel, amit nem mond ki, mégis tudom, és amit nekem sem kell szavakba öntenem, mert pontosan érzi abból, ahogyan a kezem önkéntelenül is siklik a vállára. Mint egy zene nélküli tánc első másodperce, amely mégsem indul el, itt rekedünk a parkett szélén, mi bolond bohócai az érzelmeknek.Mosolytalan figyelem, komolyan és kerek szemekkel, és tudom, hogy választ vár, megerősítést, hogy amit tenni akar megteheti. Ajkaira siklik a pillantásom. Ajkaira mely annyit parolázott már velem, amely annyi mindent ígért még akkor is amikor néma volt, amelyben csók születik szüntelen, szakadatlan, és amely csók mégsem történt meg soha.
Soha nem éreztem még olyan magányosnak magam mint ebben a pillanatban. Mintha a közelségében fürdőzve oly távol lennék. Nem csak tőle, hanem mindentől. A lehetőségtől kettőnk boldogságára, a jövőre nézve…
-Alexander…- lehelem a nevét lemondóan, és lassú simogatással futnak íriszeim végig az arcán egyenesen a szemeibe nézve. Homlokomat ráncok barázdálják. Könyörögve neki, hogy ne kínozzon….eresszen, vagy zuhanjunk a bűnbe, bármi is legyen meg akarom adni magam neki.
-Bármint megadnék azért, hogy gondoskodhass rólam….de ez az otthonunk. James és az én otthonom, Lili otthona.- magyarázom neki tárgyilagosan. Mégis a szívem beleroppan. Egy otthon amely valójában soha nem volt az. Egy otthon amelyet az ő érkezése tett azzá. Mintha ő mindig is hiányzott volna innen. Mert valahányszor elmegy, itt hagy magából valamit….valamit amibe még inkább belepusztulok.
-Mindazonáltal….pokoli nehéz mindezt elmondani neked annak fényében, hogy éppen ilyen közel vagy hozzám. Ez...Alexander ez egyszerűen képtelenség...mégis akarom...akarod?- fogalmam sincs mi az amitől ezek a szavak megszületnek bennem, amitől kimondom őket, meggondolatlanul, hagyva az ölelést is, pedig a gyerekek közül bármelyik pillanatban megjelenhet akár az egyik akár a másik, akár mindkettő.
-A tűzzel játszol, és ha megégeted magad engem is felperzselsz.Szeretnék neked ígérni, de nem tudok, nem merek. Alex engem ezért az egész világ kivetne magából, téged pedig egy életre megbélyegeznének….én ezt így nem hagyhatom. Nem lehet. Bármennyire is akarom, nem tehetem tönkre az életed, Lili életét….James életét sem. Ő jó ember...csak éppen…- csak éppen ma éjszaka is más ágyában lesz, mást tesz boldoggá, más mellett keresi azt amit mellettem nem talált meg. Megalázó.Miközben én lelkiismereti küzdelmet folytatok azzal, hogy ennek a fiúnak ellenálljak.Az élet igazságtalan velem, és nem érzem, hogy megérdemelném.
Még nem toltam el őt magamtól, még nem táncoltam ki az öleléséből, még nem menekülök. Még állok, és hagyom, hogy a teste vibrálása felelet legyen az én hívásomra. Mert bár a szavaim tiltakoznak, a testemen képtelen vagyok úrrá lenni. Remegek. Nem az eső utóérzeteként, nem azért mert fáznék….hanem mert ilyen közel van.
-Csak egyetlen egy okot mondj, csak egyet, hogy miért szabadna ezt nekünk? Mindazzal szemben amiért nem? Csak egyetlen indokot, bármit, amiért most itt állunk, amiért nem tolom el magam tőled, amiért te megtetted ezt az apró távolságot, amiért átöleltél, amiért itt van közöttünk a csók lázának forrósága….csak egy okot mondj, Alex. Miért?- szinte könyörögve kérem a feloldozást. Oly közel vagyok, hogy a leheletem forrósága végigszánkázik az álla vonalán, le egyenesen a felső ajkára. Minden egyes lélegzetvételem az övé, az arcán simul el.Annyira akarom azt az egyetlen okot.Hogy ne érezzem már most is azt: ez a szerelem nem csupán bűnben fogant de abban is fogunk elveszni. Soha szebb megsemmisülést.