"Elszomorítasz Javier." biggyesztettem le az alsó ajkam, majd leütögettem a cigarettáról a hamut a tálkába. "Azt hittem, hogy értjük egymást és tisztában vagy vele, hogy én mindig megkapom, amit akarok." ezzel a csendes közléssel fogtam a hamvadó cigarettát s a pirosló parazsat a mexikói kézfejére nyomtam, aki felüvöltött, de arcizmom sem rándult. Bírom az ilyet. "Szóval, dalold el... hányan akartok lecsapni arra a pénzszállítóra és honnan?" erre válaszként felém köp, én pedig visszakézből kiosztok egy pofont, hogy az állkapcsa kimozdul a helyéről. Nyüszít, pláne amikor visszaigazítom kímélet nélkül. Ha van, amit nem tűrök, az ha ujjat húznak velem. Büszkeség. "Öten, a Rata Muerta-ból..." nyögi, mire megpaskolom az arcát és töltök egy pohár vizet. "És péntek este" bólintok, majd megitatom, ha már le van kötözve. "Jó fiú! Talán mégis egy darabban távozol ma!" állok fel, majd elnyomom végleg a cigarettát, majd becsukom magam mögött az ajtót és magamhoz intem az egyik biztonsági őröm, hogy gyorsan és határozottan intézkedjek, mint mindig. Nem szorulok rá annyira erre a munkára, de kell egy kis izgalom, szeretem az adrenalint és végső soron pénzből sosem lehet elég. Kapzsi lennék? Kicsit talán... De szeretem a jómódot és azt is, hogy a családom, főleg apám bármikor támogathatom idős korára, hogy a testvéremnek és mostohatestvéremnek nagylelkű ajándékot küldhetek születésnapra vagy karácsonyra, mert a család szent. Még akkor is, ha ők nem is tudnak arról mivel foglalkozom, vagy nincsenek az "üzletben". Nem akartam olyan falkát építeni a családomból mint régen tették. Ez nem maffia végső soron. Van egy profi csapatom, de végső soron magányos farkas vagyok.

Annak idején, amikor a szüleim bevándoroltak az Egyesült Államok területére, a tipikus, 19. század végi olasz família volt, fagylalt árusítással kezdte az itteni pályafutást. Aztán az ide-oda gördülő, mozgó fagylaltárus elkezdett nem csak hideg élelmet szállítani, hanem egy-két kockázatosabb árut is, a többi pedig, nos, már történelem. Történelem, ami az én életemre egy kiépült, "becsületes" maffia hálózattá vált, New York területén egész jól lefedjük a saját kis piacunkat. Ez lett az aranykor és egész jól ment a Vercotti családnak is, szicíliai kapcsolatait is ápolta persze s a hangot is megtalálta a második világháború után megjelenő újabb olasz családokkal. Aztán az idők teltek, s ahogy a csillagok sem állnak egy helyben a látszat ellenére, úgy a mi szerencsénk sem tartott ki végig, a hetvenes évekre kiszorultunk New York alvilági életéből, hogy a szüleim kiköltözzenek Philadelphia-ba új, nyugodt életet kezdeni a meglévő tőkéből.
Ide születtem én is, de a vérem, a család múltja, amiről a nagy fater még mesélt jókat, másfelé hajtott: New York-ba vágytam vissza. Úgyhogy egy nagyjából átlagos gyerekkor után ide jelentkeztem egyetemre és tanultam közgazdásznak. Tanultam, nem is rosszul, de igazából az időm egy részét East Village-ben ütöttem el: a zűrös környékek krémje volt még akkoriban, bár az utolsókat rúgta a dzsentrifikáció előtt. Kerestem a bajt, összeismerkedtem a nehézfiúkkal és egyre több balhéba kerültem bele. Egy törvénytisztelő állampolgár nem is lenne büszke erre az egészre, a verekedésekre, késelésekre, az éjszaka sötétjében elkövetett bűncselekményekre: raktárakat, boltokat nyomtunk fel, kicsiben és közelről tanultam meg ezt az ipart is és olykor a saját bőrömön, amin rajta is veszthettem volna akár. De a legrosszabbat mindig elkerültem, ahogy a sittet is, bár nem egyszer szaladtunk a zsaruk elől. Egy év kihagyásom mondjuk volt, amíg ösztöndíjjal egy tanévet Rómában töltöttem, mert Olaszországra is kíváncsi voltam. És a zűrt persze itt is megtaláltam… első este a metrón a koli felé megpróbáltak kizsebelni, én pedig eltörtem a kis srác kezét, de nem hagytam futni: némi nehézkes kommunikáció után megértettük egymást és kapcsolatba kerültem ottani körökkel is. Megtanultam a gazdaságtan itteni órái mellett a zsebmetszést magasabb szinten, de a robogók, motorok kezelését is, hogyan lehet ezeket piti lopásoknál kihasználni, vagy épp jó menekülésekhez. Mikor visszatértem a Nagy Almába, az East-i srácok java részét még szabadon találtam, de mázlimra pont ként fontos srác: a Piranha tesók, a két kubai akik vezették a csoportot hűvösre kerültek. Én pedig átvettem a stafétát, megtanítottam az új trükköket és nappal továbbra is jól fésült egyetemista voltam aki jeles zh-kat ír, este pedig egy száguldó végzetet vezettem az utcákon: fürge kis motorokkal felszerelt tolvajok csapata, akik hamarost már védelmi pénzeket is szedtek. Aztán ezeket is meguntam mire diplomáztam: a diplomaátadó estéjén már egy takarék kifosztásával ünnepeltem és jöttek a nagyobb célpontok.
Friss diplomával megfogtam egy gazdaságis állást a Wall Street-en, de nem törtem magam benne halálra. Viszont megismertem vagyonos embereket, neveket, üzleteket, vállalatokat, újabb viselkedési kultúrát. És mellette szőttem a terveket. Bankok, ékszerüzletek, sokszor nem New York-ban, hanem inkább az agglomerációban, a környező településeken sporadikusan és véletlenszerűen elhelyezve, hogy ne adjanak mintát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szedtem meg magam ezen. Nem lettem az a hagyományos maffiózó akik az őseim voltak, de akkor is az alvilágban mozogtam és a nevem összeforrt a nagy balhékkal az évek alatt. Nem kaptak el és életben is maradtam. A negyvenhez közeledve ez már nagy szó. Ehhez persze az is kellett, hogy a lóvét nem szórtam el és ahogy az évek teltek egyre kevesebb balhéra volt szükség. Közben saját vállalkozásba is kezdtem, egy csinos éjszakai szórakozóhelyet nyitottam, ahol lányok vetkőznek leginkább, de az alvilág fontos találkahelyévé is kinőtte magát. Stabil és jó hely üzleti megbeszélésekre, kiközvetítek megfelelő embereket speciális munkákhoz is és persze az én kis privát csapatom is kapható egy-egy melóra… S hogy ez miként lehetséges úgy, hogy még mindig megúsztam szárazon? Ha arra gondolsz, hogy van még itt valami, hát igazad van: megvan az FBI-al is a magam kis alkuja… de ez már másik fejezet!