Zárás után értem a lemezboltba, de Franny-t még ott találtam – valahol elveszve kasszazárás és az Instagram értesítések hullámai között – szóval elcsevegtünk a semmiről. Franny: Hogy vagy? Én: Már rájöttem, hogy erre nem érdemes őszintén felelni, szóval, ha valami olyasmivel rukkolsz itt elő, hogy „nem tudom”, vagy, mondjuk elkezdesz arról beszélni, hogyan aludtad el a válladat és fáj a mai napon minden átokverte mozdulat, vagy – a lehető legrosszabb – tényleg őszinte választ adsz, akkor vagy nagyon aggódni kezdenek érted, vagy csak halálra unják magukat. (Utóbbi valószínűbb, már, csak ha abból indulok ki, hogyha nekem kéne Franny hogylétéről hallgatnom, akkor… hát, szóval nem szívesen tenném.) TEHÁT! Én: Kösz, jól. Franny: (Mit tudom én, mit mondott.) Én: Átvállaltam tőle a zárás minden további lépését, csak hogy egyedül lehessek. És akkor Franny elment. Miután bezárult mögötte az ajtó, én sóhajtozni kezdtem és a szememet dörzsölni, miközben a Who-tól szólt a Face Dances a háttérben (a nevezetes albumról azt kell tudni, hogy The Who-nak valószínűleg ez a The What lemeze – illetve még nem találtam olyan embert, aki effektíve hallgatni szokott The Who-t, és mondjuk kapásból vágja a Face Dancest, de ez igazából nem a becsületesebb The Who hallgatók hibája). Mikor a sóhajtozás és szemdörzsölés végére értem, arra is volt időm, hogy egy kicsit meredten bámuljak magam elé, mielőtt robotszerű szolgasággal leszámoltam volna a kasszát, hogy a csütörtök délutáni pangás – és az azzal egyenesen arányos mély nyomor – aztán pofán vágjon, és olyasmiken kezdjek agyalni, hogy ha ilyen The Who lemezeket árulunk, akkor igazából nincs… nos, egyrészt nincs semmi meglepődni való a várt (várt?) bevétel elmaradásán, másrészt… a fenébe, elfelejtettem, mi lett volna a másrészt! Lekapcsoltam a zenét. Hátul az irodában rágyújtottam. A földre hamuztam, és tovább bámultam magam elé. És csak ekkor kezdtem el gondolkodni azon, ami az elmúlt két órában történt velem – de ha ilyen jól lezsíroztam eddig, hogy ne ezen gondolkodjak, akkor gondolhatod, hogy mennyi kedvem volt ezen gondolkodni, szóval erre--- ---kellett egy újabb slukk cigi. Aztán még egy, csak, hogy biztosra menjek, és nagyjából ezután fogalmazódtak meg bennem a „hogy vagy”-nál is veszélyesebb kérdések arról, hogy pontosan mi a szart is csinálok az életemmel, vagy konkrétan mit is keresek itt. (Tudod, csak az átlagos csütörtök esti egzisztenciális krízis, ami mentén az ember a másvilágba ihatja magát péntek este, hogy a szombat-vasárnapja eltűnjön a semmibe, hogy hétfőn reggel aztán… nos, azok a szörnyű dolgok történjenek, amik csak hétfő reggelenként szoktak, amikor a lakás biztonságot ígérő rejtekéből ki kell lépni újra a külvilágba, aminek örök körforgásszerű monotonitása csak kiélesíti az egzisztenciális krízisek kérdőjeleinek kanyarulatát olyan kaszaszerűen, hogy aztán a saját torkodat vágjad el az éllel, és a végére azt se tudd, hogy kijózanodni nem érdemes ezek után, vagy mondjuk berúgni-e.) Aztán elnyomtam a cigit. Aztán sóhajtottam még egyet. Aztán a zsebemből kitúrtam azt a kis cetlit, amire az a nő felírta a számát nekem a gyűlésről (gyűlés, baszod, mint egy szekta – bár, végül is…). Egy ideig a papírdarabot nézegettem, és már-már azon voltam, hogy fel kéne hívjam, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve inkább kidobtam a cetlit a szemétkosárba. A következő pillanatban pedig könyékig túrtam a szemétkosarat, hogy megtaláljam azt a cetlit.
Valahol a harmadik és a negyedik kávé felett meditálva tette a hamutálba a félig elszívott mentolos ízű cigarettát, hogy annak parázsló végével söpörje végig az üveg anyagát. Nem számított dohányosnak, csak nagyon ritka esetekben gyújtott ugyan rá, de akkor mindig azzal takarózott Baldassare, hogy nyomós indoka volt rá. Gyűlölte a dohány ízét, a füst megmaradó szagát és azt is, hogy amikor épp mégis a szájába vette a koporsószöget, nem csak azt az egy szálat akarta, hanem kívánta a folytatást. Talán ezért is volt képes nemet mondani a legtöbb szenvedélyre, ami magával ránthatta a halandókat - mert már egészen fiatalon eldöntötte, hogy ő nem fog senkitől és semmitől sem függni, hacsak az nem a bankszámláján gyarapodó pénzmennyiség volt.DB apjának végrendelete nyugodott az asztal lapján, amit legalább háromszor futott át, és ha nem is volt köze a jog világához, nem feltétlenül érezte megalapozottnak és helyesnek az olaszul leírt utolsó kívánságot. Nem csak azért, mert így tisztában lett azzal, hogy melyik családtag mire számíthat Pietro Baldassare halálának esetén, de ő volt az, akit az apja megbízott ezzel a tudással. Sosem gondolta volna, hogy ő lett volna a kedvenc a három gyerek közül, de tisztában volt azzal, hogy mégis miért kapott mégiscsak megkülönböztető figyelmet a többiektől eltérően. Az apja benne látta az üzletének jövőjét és egyedül Domenico volt fogékony az illegális tevékenységek folytatására, Pietro pedig már idejekorán kiaknázta mindezt.Ha az olasz látta is Sara irodába betévedő alakját, nem vett róla különösképpen tudomást, egészen addig, ameddig a francia nő meg nem köszörülte a torkát. - Jelezném, hogy a füstérzékelők igen érzékenyek. Nem kellene dohányoznod idebent - a nő arcán egy engedékeny, mégis figyelmeztető, türelmes mosoly jelent meg, amire Dom nem tudott, de nem is igen akart reagálni. Zavarta, hogy még azért is beszólnak neki, ami alanyi jogon megjárt neki - a hogyan tedd tönkre az életed projekt pedig a sikeresség ellenpólusaként elevenen ott égett benne és mindent meg is tett érte. A Viktorral való alkuja is kétes volt, és tudta, hogy ott nem ő lesz az, aki vidáman, fütyörészve fog elballagni, és azzal, hogy kvázi körbepisálta a területét, lefektette a szabályokat, egy orosz állatot haragított magára. - Semmikor sem kellene cigiznem, de most erre van szükségem, Sara - rántotta meg a vállait, kezével pedig elhessegette maga elől a füstfelhőt, hogy a nő lelke valamennyire megnyugodjon. A mozdulattal elsöpörte az elméjéből azon gondolatokat is, amik az apja esetleges halálával jártak volna. - Mi a helyzet? - pillantott le a nő karjaiban lévő mappákra, amiről tudta, hogy nem a közeli játszóterek tervrajzait tartalmazta. Sokkal inkább a kimutatások, kapcsolatlisták és az esetleges havi veszteségeket felsorakoztató papírlapokkal volt tele. - Fernsby az előbb hívott, szeretné, ha ellátogatnál hozzájuk - pakolta le a mappát az asztalra, amivel Domenico pillantását magával rántotta. Nem nyúlt utána, nem húzta maga elé, csak figyelt, hogy aztán a nő szemeibe nézzen fel, kerülve az olyan területeket, mint a nő dekoltázsa. Ma is kifogástalan öltözékben feszített, a fehér blúz szabása kellően figyelemfelhívó jelleggel foglalta keretbe a két dinnyét. - Azt mondta, hogy nem szeretne túl sokat várni és hogy életbevágóan fontos lenne az ügy.. ha jól értettem az elejtett félmondatából, akkor szeretne kiszállni a részesedésével az üzletedből. A felesége három nappal ezelőtt stroke miatt kórházba került és képtelen most másra koncentrálni. A hangja nyúzott volt és bárhogyan is próbálkoztam, nem igazán tudott figyelni a kérdéseimre - Sara nem csak azért volt Dom alkalmazottja, mert jól nézett ki és ráadásul még a felvételinél is megfelelt anno, méghozzá tökéletesen. A nő rendkívül éles eszű volt, képes volt önálló döntéseket is meghozni és ráadásul még képes volt arra is, hogy a nonverbális jeleket is észrevegye az embereken. DB szerette ezt benne, mert rengeteg felesleges körtől megóvta ezzel a ténnyel a férfit. - Felhívom később, most viszont azt hiszem, levegőre van szükségem - nem foglalkozott azzal, hogy a mögötte lévő ablakok tárva nyitva voltak. Hogy a márciusi levegő az ingbe bújtatott hátát nyaldosta, és azzal sem, hogy nagyon is jól látta, hogy ez az esti szmogtól átitatott hűvös levegőt nem kedvelte Sara, mert a lúdbőr szánkázott végig a csuklóján, amit még nem fedett el annak blúza. - Menj haza te is. Nem ártana neked sem, ha pihennél - feltolta magát a székből, az ablakot bezárta, aztán az alkarjára fektette a háttámlára pakolt zakóját. Saranak nem beszélt a terveiről, hogy hova fog menni. És nagyon is remélte, hogy nem kell ki-be ülnie a kocsiban, mert persze Harper Fox nem az az ember volt, akire nyomkövetőt lehetett tenni. Igazából bárhol megfordulhatott Harper New York utcáin, mióta csak ismerte, azóta sem volt hajlandó öt percnél tovább letenni a seggét egy helyben. Dom nem időzött sokat az iroda négy fala közt ezt követően, és csak harmincöt percébe, meg még további huszonötbe került, ameddig beállt a sorba, hogy utána még tíz perccel később leállítsa az autójának motorját a Greenwich Village előtt. Nem maradt az autóban, mint valami elfuserált zsernyák vagy kukkoló, a mellette lévő ajtót kilökve szállt ki a Lexusból, hogy a zacskóval a kezében magára hagyja a mélyen tisztelt és csak az életének fontos részét képező autóját. Gyűlölte volna, ha kár esik a kicsikéjében, ha nem véletlen baleset áldozatává vált volna, még a szart is kirántotta volna abból, aki megrongálja a tulajdonát. Egy kissé kényes volt bizonyos ingóságaira.Hívatlanul lökte be a lemezbolt ajtaját, a levegőben érzett dohányfüst pedig marta a torkát. Nos, legalább volt még egy közös benne és a hely tulajdonosában - egyszer mindannyian meghalnak, ők ketten csak adtak még egy lehetőséget a halálnak - az esetleges rákkal. Nem mintha túl sokat gondolt volna DB a halálra, de megnyugtatta, hogy az életben ez mindenképpen állandó jelleggel bekopogtatott. Itt nem kedvelte túlzó mértékben a csendet, de megértette, hogy néha erre is szükség van. A sorok között a léptei vertek visszhangot, ahogy a cipő talpa a padlónak csapódott, egészen addig, ameddig le nem parkolt a B betűnél. Az anyja megszállott Beatles rajongó volt, de inkább Paul McCartneyt kedvelte, mint JL-t - a ferdeszemű felesége miatt - Dom pedig sose kérdezett rá arra, hogy az anyja amúgy rasszista vonásokkal is rendelkezett-e, mert jobban tisztelte annál, mintsem harminchat évesen is az anyja tenyere csattanjon a borostás, nem babasegg arcán. Az iroda ajtajában leparkolva szemtanúja lett annak, ahogy Harper kukást játszva csak félig eltűnt a szemetesben, vállával dőlt neki az ajtófélfának, ahogy a görnyedt alakot figyelte. - Buona sera! Mondd, hogy nem kaját keresel ott! - fohászkodott hangosan, és ha ránéztek, hanyagul elmosolyodott, felemelte a bal kezében tartott McDonald's-os zacskóját, benne csak a két legnagyobb menüvel. Olykor előfordult, hogy megkívánta a szenny kaját, és ez a mai nap határozottan az a nap volt, amikor rohadtul nem akart csirkecombot letuszkolni a torkán vagy egy fancy olasz sonkát. - Szerintem a kirakatba luxus kurvákat kellene pakolnunk, miközben zenére vonaglanak ott - javaslatot tett, belépve az irodába, hogy a zacskót az asztal szabad felületére pakolja, ahol nem volt rendezett összevisszaság. - Miért vagy egyedül? Főleg, hogy itt hátul vagy. Akár még ki is rabolhatnák az üzletet elöl. Nem mintha bárkinek szüksége lenne mondjuk egy Bing Crosby lemezre, hacsak nem valahol a halál környékén járnak az emberek, és az lenne az utolsó kívánságuk - szétnyitotta a zacskó száját, aztán inkább szét is tépte a papírzacskót. - Mi volt ma a szeánszotokon? - érdeklődött a gyűlésről, hagyva, hogy az szendvicsek és krumplik illata eljusson az iroda minden zugába.
Első blikkre biztos úgy tűnik, hogy a kelleténél tovább elmegyek egy jó dugásért. Oké, talán hagyjuk a felelőtlen melléknevek osztogatását, szóval általában egy dugásért, de az igazat megvallva alapvetően sokkal-sokkal szánalmasabb vagyok annál, mint amilyennek először tűnök, és a szemetes feltúrásánál hajlandóbb vagyok sokkal messzebbre is elmenni egy kis etyepetye reményében, másrészről ez viszont nem erről szólt. (És mikor azt mondom, hogy nem erről szólt, akkor azt úgy értem, hogy nem erről szólt, és mikor úgy értem, hogy nem erről szólt, azt komolyan is gondolom, mármint létezik olyan, hogy egy férfi nem azért kutatja át a szemetest egy nő telefonszáma után, hogy aztán megkúrja őt, még akkor is, ha az illető nő nem a férfi anyja, bár a görög mitológia és az Alabama News Today óta tudjuk, hogy ez sem feltétlenül kizáró érv, már ha a férfi működését általában nézzük, mármint, megint csak, ne értsd félre, ennek nincs köze az anyámhoz sem, TOVÁBBÁ! szeretném leszögezni, hogy nem tudom, hogy az Alabama News Today egy létező újság-e, ahol nyomon követik a családon belüli összegabalyodásokat, de dél messze van, sok a republikánus és senkit nem érdekel.)
A nőről, akit egyáltalán eszem ágába sem jutott megdugni (vagy hát nem azért kértem el a telefonszámát, hogy aztán megdugjam, és hé, van különbség, oké?), elég annyit tudni, hogy most láttam harmadszorra, ma hallottam beszélni először, és… Hát, szóval hallani ezeken a gyűléseken durva dolgokat. Én is meséltem már durva dolgokat. Meséltek az enyéimnél sokkal durvább dolgokat. Egy ponton túl pedig megtanulod úgy hallgatni őket, hogy megpróbálsz teljesen független maradni tőlük, nem hagyod, hogy a bőröd alá másszanak, mert aztán szétkúrja az egész az agyadat, és a végén ott fogod találni magadat olyan pályákon, amikre egyáltalán nem akartál behajtási engedélyt. Szóval a túlélés legfontosabb vívmánya, azt hiszem, hogy akkor se érezz semmit, ha valaki a túladagolás közben torkán akadt okádékról beszél, vagy, hogy hogyan látta a halott testvérét a szerről való lejövetel vígasztalan delíriumában, milyen volt, amikor igazán jó volt, milyen volt, amikor igazán rossz volt – a lényeg, hogy annyi féle módon és annyi féle embert láttam már egészen magas magasokból egészen mély mélyekre zuhanni (vagy mélyről kimászni, hát hol az az istenverte optimizmus?), hogy… hú. Nem egészen tíz éve járok oda, tulajdonképpen a legállandóbb dolog az életemben az a kis alagsori terem a kopott linóleum padlóval havonta egyszer - van, hogy csak kéthavonta, van, hogy félévig se látni a színemet ott, van, hogy elképzelni sem tudom, hogy bírtam ki fél évet nélküle. Néha bele kell néz az őrület pofájába, hogy biztosan megérje józannak maradni. Kell az emlékeztető, mert… Hát, az a helyzet, hogy tök hülye vagyok.
Tök hülye vagyok, de közben biztos abban, hogy mindenre felkészült, hogy mostanra elég vastag a bőr a képemen, meg tudom én, mi a franc közhelyeket lehetne még idesorolni, de az a nő… hát, nem is tudom. A legijesztőbb az volt benne, hogy mennyire nyugodt volt, ahogy mesélte. Az emberek bőgnek, hangoskodnak, vagy a földet bámulják, neki viszont volt valami kellemes nyíltság a szemében, mindenkire ránézett, és nem kérkedett, nem mentegetőzött, nem várt feloldozást, de tettének teljes tudatában mesélte el, hogyan ölte meg a szer hatása alatt a saját lányát. Tizenkét év börtön. Most negyven évesen szabadult, és fogalma sincsen, mihez kezdjen magával. (Mindez tiszta cipőben és egy meglepően népszerű fast fashion márka kellemesen elegáns fekete garbójában.) Mármint így… a rohadt életbe! Nem tudom, minek álltam vele szóba, nem tudom, miről beszélgetnék még vele, ahogy azt sem tudom, hogyha már kidobtam azt a számot, akkor minek harcolok mégis érte, de mielőtt még ezek a túl drámai gondolatok maguk alá temethettek volna – ne aggódj, pontosan tudom, hogy fent úgy hangzottam, mint valami vérbeli pöcs –, Dom hangjára lettem figyelmes, kihajolva a kukából meg… hát, így az egész alakjára. Akkor és ott pontosan tudtam, milyen érzésekkel élnek a mosómedvék, akiket lopáson érnek. - Hát, ha nálad is szemét a felhozatal, hátha lesz itt hozzá valami fűszer, vagy… – be kell látnom, hogy fele annyira sem vagyok vicces, mint amennyire azt hiszem magamról. Lassan felegyenesedtem, és félig zavarban, két harmadrészt üdvözlően rámosolyogva, egy egész részben életem folyamán kétszer mégis csak megbukva matekból, zsebre vágtam a kezem. – vagy, hát, valami ilyesmi. Kérsz pár csikket vagy félbehagyott jegyzetet? Csomót találtam ott. – Még pontosabban a telefonszám nélkül vágtam zsebre a kezem, és valahol biztosan éreztem, hogy lesz még egy köröm azzal a kukával. Ami mondjuk nem kifejezetten rokonítható gondolat luxus kurvákkal, de azért próbáltam elismerően hümmögni a gondolatra. – Valahol lenyűgöz, hogy tudod, ki az a Bing Crosby – ez sokkal elismerőbben hangzott, mint a luxus kurvák utáni hümmögés. – A marketingem a biztos stratégiám lopásgátlásra, nincs miért aggódnod. – És miután a szemetes áttúrását abbahagytam, külön kérés vagy kínálás nélkül, lecsaptam egy burgerre, amit hozott. De srácok, ezt ne csináljátok utánam, ti kukázás után, illetve evés előtt mindig mossatok kezet, okés? – Szellemeket idéztünk, pacsiztunk a sátánnal, aztán lehintettek minket sóval és szentelt vízzel. Mint minden szeánszon – sóhajtottam, aztán a szendvicsbe haraptam. – Kösz amúgy – ezt pedig teli szájjal csámcsogtam.
Baldassare igen kevés emberben bízott és talán még kevesebbre bízta volna rá az életét vakon. Mert legyünk tisztában a fogalmakkal: a család számára nem pusztán vérségi köteléket jelentett és tudta, hogy azon túl is volt élet. Nem a középkorban éltek már és az Államok szédítő viharra emlékeztető forgataga az ő életét és ritmusát is képes volt felforgatni fenekestül. Habár a szokásai rabja volt, és ragaszkodott is az elveihez, azért engedékenyebbnek bizonyult, mint az édesapja. Mert az, hogy Sarat sikerült megfektetnie az interjú egyik kitételeként, még nem vértezte azzal fel őt, hogy a nő a bűvkörébe került, még nem bízta el magát. Nem csak a dugás volt akkor központi téma, vagy az, hogy mekkora szakmai tapasztalatokkal rendelkezett a nő, Domenico azt is tudni akarta, enyhe kényszerrel karöltve, hogy a francia nő milyen családi háttérrel rendelkezett, kik éltek még neki: szülők, nagyszülők, esetleg gyerek, de a sort megtörte az ex férj említése, akire további napokat szánt már DB, hogy megtudja, veszélyeztetni fogja-e bármikor is az üzletét, vagy hogy Sara számára mit jelent még az a nevenincs férfi. Nem csak a bűnszervezetének tagjait kedvelte és tisztelte Dom, hanem azt a férfit is felvette a listájára, akihez igyekezett. Harper nem az az ember volt, akivel mindenki és/vagy bárki órákon át képes lett volna beszélgetni. DB tudta, hogy Fox különlegesebb volt annál, mintsem minden faszságot meghallgasson ájtatos pillantással, és tudtával egészen távol állt a papi hivatástól is, hogy szívélyes pillantásokkal az elé kerülőket gyónásra biztassa. Az olaszt meg sem lepte az, hogy nem fogadták őt piros szőnyeget leterítve. Nem is várta volna el, de azt már annál inkább, hogy a helyiség ne csak a legeldugottabb leljen fel embert, ami felelőtlenség volt. Még akkor is, ha egyetlen - rajtuk kívül - is lélegző ember nem kapkodott levegő után idebent. Nem fukarkodott azzal, amikor beszállt Harper legújabb szerelmének pénzügyi támogatásába és minden tőle telhetőt megtett, hogy támogassa is a barátját, ám DB-nél megvolt az élet minden területén az a bizonyos határ, amit nem léphettek át. Ha ráléptek a tyúkszemére, kedélyes pillantással tépte le a másik lábát, meg sem rezzenve a mészárlástól. De Harper elérte azt, hogy engedékenyebb legyen, és elnézőbb is, mint a legtöbb emberrel. Kedvelte, hogy Fox olyan volt, amilyen, és ha nem is mondta volna ki a büszkeségén túllendülve, szüksége volt azokra a percekre, amikor ők ketten, barátokként léteztek egymás mellett. A meglepettségének hangot adva kérdezett rá a szemétben turkálás tényére, a válaszra pedig szórakozott képet vágott. - Nem tartanék ezekre igényt most. Ha anyám tudomást szerezne arról, hogy kukából eszem vagy szívok cigit, akkora pofont keverne le nekem, hogy az összes fogam kiesne - vigyorodott el, mert igen, ha arról lenne szó, teljes lelki nyugalommal lehajolna az apró anyjához egy csattanó pofonért, őt csak ennyire szerette és tisztelte. - Nem igazán érdekelné, hogy közelebb vagyok a negyvenhez, mint a pelenkába szarós korszakomtól - ejtette a csomagot végül az asztalra, hogy ne csak tessék-lássék beszéljen arról, mivel akarta lefizetni Harpert. Megkordult a gyomra a felszálló illatokra, a fekete, több, mint negyven éve halott színészt illető megjegyzésre megvonta a vállát. Olaszként kötelessége volt nem csak otthon ülve végighallgatni a csapnivaló áriákat, de életében nem egyszer vett részt a Milánoban lévő Scala estjein. Pavarotti hangját képes volt felidézni bármikor, bár ezzel a csodás tudásával a legtöbb esetben nem kellett kérkednie, mert itt, a részint barbárok földjén csak kinevették volna. Amerika még mindig el volt maradva a művészetek terén az európai örökségtől, és ez tény volt, nem pedig lenézés. - Ha bárki is problémát okozna, tudod te is, hogy az lenne az utolsó boldog napja - foglalt helyet, miközben nyugodt hangon jelezte, hogy annak, aki bármivvel is megrövidíti Foxxot, annak DB-vel gyűlik meg a baja. Vagy inkább Carmine kezére adja, de remélte, hogy erre nem került sor. Hiába a marketing Fox-féle megoldása, Dom tisztában volt azzal, hogy mennyit is jelentett ez a hely a vele szemben ülőnek. Szemet hunyt afelett, hogy a kukázós kezek érintették a hamburgert, szó szerint, a tisztaságért felelős gondolatai fohászért rimánkodtak, de az olasz nem jelezte mindezt szóban. A dupla húsos burger felső, szezámos tetejét leemelve a sültkrumplikat katonás rendben pakolta rá az uborka és paradicsom párosára, hogy aztán a zsemle tető visszakerüljön a helyére. - Ugye tudod, csak mert Vatikánnak integethettem volna otthonról, még nem jelenti azt, hogy most keresztet vetek és elmormolok három Miatyánkot? - rázta meg a fejét lemondóan, mert ha hitt Istenben, a létezésében, a tudományok és a kísérletek ezerszer többet értek. Különösen azok után, hogy az egyház mennyi kamu szarral terítette be a középkori és újkori Európát. Elítélte azt a fösvénységet és önkényességet. - Volt valami ilyen film amúgy is tavaly, pár fiatal egy szektába keveredett be. Teljesen fehérbe öltöztek, aztán meg baromi beteg dolgok kezdtek történni. Szerencsére a trailer nem spoilerezte el ezeket, de te se tedd, még nem láttam.. Mi is volt a címe - morfondírozott, miközben két falatot egy harapással eltüntetett pocokként a képében. - Fehér éjszakák - nézett át az asztalon az étkező Foxra, ujjai pedig feltépték a kért majonéz és ketchup szószok tetejét, az előzőbe két krumplit, utóbbiba csak egyet mártott bele. - Egyébként mióta tesz a drog vallásossá? Mármint tudom, hogy milyen hatásai vannak azoknak a szaroknak, mire képesek, de erről még nem hallottam, hogy csettintésre hinnének az emberek hirtelen abban, amiben nem kéne - újra Harper arcát nézte, próbált a sorok közé látni, de tudta, hogy olyat kihúzni a másikból képtelenség volt, amiről nem is akart volna beszélni egyáltalán. Nem, nem fogja a kóla, eki és társai hatásait felsorolni, mert tudta, hogy min élt Harper régebben, hogy mi keserítette meg az életét, és azzal is tisztában volt, hogy mekkora erőfeszítésbe került a vele szemben ülőnek az, hogy tiszta maradhasson. Kiheréli azt, akinek akár csak eszébe is jut, hogy adjon egy hörpintésnyit akár belőle Foxnak.
Ezen a ponton már nehéz lenne megmondani, hogyan került Domenico Baldassare az életembe, vagy, hogy, amikor ez megtörtént, Domenico Baldassare hogy a fenébe hagyta, hogy az életemben maradjon, de kicsit olyanok vagyunk, mint a ketchup és a majonéz keveréke, amikor sültkrumplit mártogatsz bele: nem kéne működjön, de kurva jó. (Ennél tudnék jobb hasonlatokat is mondani, esküszöm, pusztán annyi az akadálya a dolognak, hogy szívből-lélekből kretén vagyok.)
Még akkor is, ha egyébként nem is nagyon szeretem a sült krumplit.
(Egyszer rá kéne jöjjek, hogy mi a fenéért rajong ennyi ember a McDonald’s-ért. Ne értsd félre, az utolsó ember vagyok a bolygón, aki támogatná az egészséges táplálkozást, de a kamu marhahús pogácsák olajos krumplival ez eddig még nem bizonyultak olyanoknak, amik így különösebben megdobogtatnák a szívemet, de hát ezen a ponton lehet, hogy be kéne mutatni Domot Franny-nek, hogy kiélhessék egymással a McDonald’s iránti rajongásukat, engem meg hagyjanak végre békén ezzel, de addig is: a burger az burger, az mindig jó, csak néha újra meg kell győzzem magam erről. Jó, jó, jó, most akkor szeretem? Nem szeretem? Nem tudom igazából, de valami azt súgja, jobb ember lennék, ha nem szeretném.)
Visszakanyarodva, Dom társaságába keveredni mindig is egy kicsit olyan volt, mint egy dimenziókapun átlépni. Mások voltak a történetei, mások voltak a problémái, más volt az egész kibaszott élete, én meg először úgy kezdtem hallgatni, mint bárki tenné a régen elnyomott adrenalinfüggőségével, aztán meg egy ponton arra lettem figyelmes, hogy az egésznek valahogy a része lettem.
Nem, nem, nem, ez amúgy nem így történt.
Ami azt illeti, borzasztó nehezen bízok meg új emberekben, utálok ismerkedni, és lassan-lassan kénytelen vagyok belátni, hogy rettenetes benyomást is teszek mindezen tulajdonságaimmal ismeretlenekre, Domenico Baldassare esetében pedig valahogy mégis úgy alakult, hogy beengedtem az életembe, aztán ő is engem az övébe, majd pedig feltérképeztük, hogy mik azok a határvonalak, amiket jobb elkerülni a másiknál, mert a másik az elmondta (szavak nélkül akár), hogy mik lehetnek a határvonalak mögött, innentől meg magától értetődő nem feszegetni azokat.
Vagy hát ha nagyon-nagyon le akarnám egyszerűsíteni a dolgot, akkor valahogy így mondanám. Ha nagyon-nagyon őszinte akarnék lenni, akkor meg valahogy máshogy.
Az megint más kérdés, hogy a nagy őszinteségi rohamokból is valahogy egyre kevesebb marad az emberben, ahogy elmúlik a tinédzserkor utáni általános nyavalya, amiben minden ember megragad picit, amíg úgy van vele, hogy ő márpedig igenis nagyra és sokra hivatott, és mindenre van ereje, mert mindenkinél feljebb való lény – aztán jön egy pont, mikor az illető ember egyszerűen csak lenyugszik, és onnantól tartja magát a nagyobb érzelmi kitörésektől, mert egyszerűen csak nem viseli el őket. Vagy hát szeretném hinni, hogy ez az általános emberi világ általános lélektani képe, nem pedig egy spéci mentális betegséget írtam le, de persze lehet, hogy az általános kiégés is egy mentális betegség, de nem ez a lényeg, hanemhogy, ha egyszer már eljutottunk ide, akkor lehet, hogy azoknál a vonalaknál kéne maradni, amikből nem lehet baj, ha épp piszkáljuk őket. Ilyen a burger, az esti zárás, a lét elviselhetetlen könnyedsége, satöbbi, satöbbi. - Egyet se félj, anyádnak nem mondtam volna el – feleltem minden előbbi gondolatmenetemhez viszonyítva zavarba ejtő könnyedséggel. – Bár, nézd, ha azt vesszük, valószínűleg elég sokan ütnének meg téged azok közül, akiket ismersz, ha engem kérdezel, akkor már inkább anyád és azért, mert a szemétben turkálok, nem? Aztán az ilyen pillanatok után az emberben mindig felmerül a kérdés, hogy gond-e, ha egy olasz anyját bevonja egy viccbe, vagy sem. De tudod, ez abszolút nem fair az agyműködéstől: miért a pillanat után merül fel ez a kérdés, miért nem tud előtte? - Nagyra értékelem a hozzám való jóságodat, de csak arra célzok, hogy aki innen lop, az csak sajnált huszonöt dolcsit kiadni egy jó lemezért, amit mondjuk megértek, én is sajnálnám. De erre nem hiszem, hogy az erőszak lenne a megoldás, mármint, a fenébe is, egyszerűbb lenne Spotify QR kódokat kirakni az előadók neve mellé. – Talán az ilyen ötleteim miatt mondják, hogy nem tudok üzletet vezetni. Aztán két korty burger között megdöbbenve néztem, amit a sültkrumpikkal csinál. Próbáltam nem szóvá tenni. Eldöntöttem, hogy nem fogok beszólni rá. Elítélem, persze, hogy elítélem, EZT hogy a francba ne ítélné el bárki. De egy szót se fogok szólni rá. - Az… - ÉS ABBA A HAMBURGERBE ÍGY BELE IS HARAP, MI A FASZ – az igazából egész szar film volt. Nézhető, de én így jobbra számítottam. És mielőtt elmerültem volna abban, hogyan eszi a sültkrumplit, inkább leültem akárhova is, mert hát szívesen eszek meg beszélgetek állva, de igazából… minek? - A drog nem tesz vallásossá. Van ez a tizenkét lépés program, annak az első lépése, hogy beismerd a tehetetlenséged, és hogy csak valami nagyobb erő segíthet téged át ebben. Először az egyházak csináltak ilyen elvonókat, vagy mi… hát, ezt lehet, hogy pont rosszul tudom, de a lényeg, hogy az első lépés a segítségkérés, aztán így… tudod, egy feljebbvaló hatalomtól kell segítséget kérni, érted. Istentől. Aztán ateistákra fejlesztve első lépésben küzdhetsz már egóval is, meg… nem is tudom még, hogy mivel. Szóval szerintem nem is annyira a drog fordít az istenek felé, hanem ahogy próbálsz távol maradni tőle, aztán kell valami hit, hogy ebben nem egyedül vagy. Nem mintha olyan fene nagy vallásos lennék, de nem tudom, azt nem mondanám, hogy nem kéne hinni benne. De mondjuk tudja fene, csomó dolgot nem csinálok, amit kéne, és csomó dolgot csinálok, amit nem kéne, és… öhm, ja. – Egy újabb, ezúttal az utolsó harapás a hamburgerbe. – Mit is mondtál, nyitva maradt az ajtó?
Leginkább a rendet is a hithez, valláshoz viszonyította. Habár vallásos neveltetést kapott odahaza, az anyja elvárásait követve pedig a három fő imádságot, az asztali áldást, a gyónás szövegeit is betéve tudta, nem vette a bátorságot arra, hogy a piszkos munkái során elővegye azt, hogy az elhalálozottak lelki üdvéért fohászkodjon abban az Istenben, amelynek földi követői már rég a poklokat járták meg, az eredendő bűnt a magukénak téve és egy olyan álcát magukra borítva, amelyből nem szabadulhattak volna. Még feloldozással sem. Baldassare idejekorán be lett avatva abba a halotti maszkot viselő életbe, melynek oltárán az apja állt Kaszásként, ítélkezve az elé kerülő emberek sorsa felett. Sem Domenico, de még az apja, Pietro sem gondolta úgy, hogy ők lennének a pokol lovasai, az, hogy az embereket milyen kategóriákba sorolták, csupán egyetlen indoka és oka volt: hogy az élet mely területén lesznek képesek felhasználni. Félreértés ne essék, DB nem akart fájdalmat okozni életének minden pillanatában. Olykor elkapta a vágy, hogy csak egy egyszerű életet éljen, valóban és gyakorlatilag is olyasvalaki legyen, aki reggel felkel, megissza a kávéját, a Gogol művéből megismert csinovnyikká váljon, hogy aztán mindenféle életcél nélkül szálljon alá az este és ő pedig álmok nélkül térjen nyugovóra, hogy a következő napja ugyanolyan céltalan, sivár robottá váljon. Habár ugyanúgy élt, mint az amerikaiak többsége: munkatársai és dolgozói voltak, rendelkezett baráti társasággal, néhanapján még a szórakozást is beiktatta, de amiből nem engedett, az a napi egy pohár bor. Nem volt különösképpen kedvence, ámbár az édes löttyöket sosem preferálta. És hogy hogy kapcsolódik mindez ahhoz, ahol most volt? Ahogy Harper, úgy Domenico sem volt odáig a görcsös rendrakásért, hanyagul hagyta szabad művészi rendezetlenséggel maga mögött, hogy aztán ide, ebbe az üzlethelyiségbe érkezve ugyanazt tapasztalja. Nem kényszerítette rá a vele szemben lévőt, hogy katonás rendet tartva megkövetelje azt a szigort magától, amellyel nem rendelkezett. Mert minden üzlet más volt, minden vállalkozás másfajta "főnöki" viselkedést követelt meg. Ahogy egy virágüzletben az volt az elvárt, hogy a betérő vásárlókkal elbeszélgessen az ember, úgy Domenico vinotékájában inkább a minőségre mentek rá. Arra a minőségre, amelyet az oda betérőknek minden esetben meg kellett fizetni, és abból nem is akart engedni, hiszen a pénz még több pénzt szült. A hatalmat pedig nem lehetett a szegénységben, nincstelenségből elérni. A Harperrel való kapcsolata rémesen egyszerű volt, mert mindennek az alapja az volt, hogy egyáltalán nem akarták megváltoztatni egymást, és a saját világukat sem akarták rákényszeríteni a másikra. Ahogy Harpernek is megvolt a maga világa, úgy Domenico is rendelkezett eggyel, ami nem teljesen egymást kiegészítő tulajdonságokkal és életutakkal rendelkeztek, ám egy olyan elegyet alkottak, ahol DB mosolyogva felvágott volna bárkit, ha bárki is nekiment volna Foxnak. Igazán kevesen találkoztak Domenico hiéna énjével, de akit a bizalmába vont, arra az is vonatkozott, hogy Dom foggal-körömmel ragaszkodott annak életben maradásához. Az pedig, hogy az étteremlánc egyik épületébe dugta be a képét, nem kápráztatta el, ahogy az ott kínált ételek sem, mert inkább a hazai ízeket szerette. - Igen. Valószínűleg lehetne egy egyéni olimpiai sportot is feltűzni napirendre: hogyan basszuk pofán Domenico Baldassaret - kanyarított az arcára egy szélesedő, szórakozott mosolyt, amit aztán követett a bólintása. Igen, valóban az anyja arcán csattanó pofonjait várta volna igazán, mert ott a tisztelet és az aprócska nő iránt érzett szeretet miatt a fájdalmat nem is igen érezte volna. Hacsak nem az anyja egy vas serpenyővel akarta volna arcon vágni, az bizonyára fájdalmas találkozás lett volna. Harper üzletvezetési stratégiáját hallgatva erősen benne volt, hogy a saját tanulmányait és a megszerzett tapasztalatát a vele szemben ülővel megossza, de tudta, hogy teljesen felesleges lett volna előkapnia a tudását, mert tudta jól, hogy hol volt a helye. Ő csak pénzzel támogatta a férfit, bízva abban, hogy most talán egy kicsit hosszabb ideig képes lesz a seggén maradva egyetlen vállalkozásra koncentrálni, nem pedig csírájában elfojtani azt, hogy ez is csak egy tiszavirág életű bekezdése legyen annak a könyvnek, amelyet Fox írt a munkavállalásainak adózva. - Mint ahogy a nyomtatott sajtó sem tűnt még el a mai világból, úgy ez sem fog. Az emberek egy rétege még mindig szentimentálisan, szentül hisz a régi jól bevált dolgokban - ennyi. Nem osztott meg semmiféle pozitív, vagy negatív véleményt, egyszerűen csak a tényekre hagyatkozott, miközben szemmel láthatóan megszentségtelenítette a hamburger mennyei ízvilágát azzal, hogy a krumpli szálakkal pakolta meg azt. Néha akadtak furcsa szokásai, de erről nem feltétlenül mindenkinek tartott előadást. Jobb volt a békesség, miközben egy-egy falatot eltüntetett a szájában. Mivel nem sietett, minden falatot átgondolva fogyasztott el, ameddig az elméjében felötlött kérdését végül sikerült is vázolnia Harpernek. A magyarázat alatt végig a férfit figyelte, értelmezte a hallottakat, és valahol a negyedik falatnál tartott, amikor Fox befejezte a hit kontra drog kapcsolatát. Megtörölte a papírzacskóból kitúrt szalvétával a kezét is, majd a száját is végigsöpörte azzal, mert ugye rend a lelke mindennek. - Szóval ennek igazán csak annyi a lényege, hogy higgy valamiben. Annak a hitnek pedig olyan mindegy, hogy mi a témája, leginkább az oldoz fel, az taszít el a függőségtől, hogy tudd, nem vagy egyedül - foglalta össze, de a tématerelésre odafigyelve elmosolyodott. Kényes területe volt Harper életében a drog fogyasztásnak, és úgy tűnt, hogy a mai napig Kaszásként minden útjára, minden légvételére elkísérte az őt. Pontosan emiatt nem vallott még soha neki Domenico arról, hogy lényegében ő volt a Kaszás elosztója: mert a kokain jelenléte megkérdőjelezhetetlen volt az Amerikai Egyesült Államok területén, és a New York-i ellátottságnak a nyolcvan százaléka annak a szervezett bűnözési egységnek volt köszönhető, melynek egyik meghatározó tagja a tengerentúlon Baldassare is volt. És nem érzett kifejezetten fenyegetettséget mások részéről, sőt, mi több, akadtak tervei is, hogy a ranglétrán hogyan juthatna feljebb abból a pozícióból, amelyet most képviselt. Valószínűleg nem lesz könnyű menet, de a cél ott lebegett a szeme előtt és volt annyira ambiciózus, hogy el is érje majd azt. - Nem tárva nyitva, csak nem volt kulccsal rázárva. Azóta sem, mivel fogalmam sincs, hol tároljátok azt. Nem mintha előrébb lennénk azzal, hogy mindenbe beavatsz, mert nem vagyok itt amúgy sem sokat - nézett körbe az irodában, aminek a berendezése és annak rendezetlensége tükörképe volt Harper elgondolásának, ami nem zavarta őt egyáltalán. - Gondolkodtam amúgy - állapodott meg a tekintete az asztalon lévő lámpán egy időre. - Tudom, hogy azt ígértem, hogy nem szólok bele abba, ahogy viszed a boltod, és nem is kell belemenned, ha nem akarsz. QR kód ide, vagy oda. De gondoltál már arra esetleg, hogy alapul veszed a mai trendeket és mondjuk tematikus heteket tartasz? Így mindig forogna a boltodban a készlet is - vetette fel, a végére már a fáradtkék szemeket figyelve, a hosszú barnába forduló sötétszőke hajat. Összegyűrte a hamburgermentes papírt, hogy ültében a szemét tetejére hajítsa azt. Valahova a Harper által kidobott papírgalacsin mellé, ami Isten tudja, hol járt már a kukában.
Például ez is egy olyan érzelmi kitörés, amitől tinédzserkor felett az ember egyszerűen csak próbálja távoltartani magát. Vagyis az érzelmi kitörésnél talán messze jobb szó a gondolkodás, mert a rohadt életbe is, már rég, réges-rég elfogadtam, hogy soha nem én leszek a legokosabb ember a bolygón – de az országban, az államban, a városban és bassza meg, még ebben a rohadt háztömbben sem –, de annyira már csak-csak vagyok bölcs, hogy kimondjam, ha úgy érzem, hogy semmi kedvem használni az agyam.
(Néha meg egyenesen úgy érzem, hogy már semmi nem maradt az agyamból, hogy aztán használni is tudjam.)
Szóval, ezt végiggondolni, de úgy igazán végiggondolni már messze nem az a dolog, amire a közeljövőben rászánnám magam. Persze, ilyen gondolatmagok ott vannak az én fejemben is – meg mindenki más fejében is, és… és nem tudom, mi az és, de valami olyasmire akartam kilyukadni, hogy legkevésbé talán pont az ateistákat értem. Mikor a világon bárhol összeverődött annyi ember, hogy aztán népként gondoljon magára, mind szentül és megringathatatlanul hitt valamiben, valami feljebb való erőben, és néha, ha elég sokáig figyeled az embereket, ott van azért valahol mindenkinek a bőre alatt – különböző mennyiségben vagy tudatossági szinten – egy nagy közös meggyőződés, hogy még mindig ott van az a valami, valahol, ami a megismerhető mindenség felett áll. Ezért tisztelik az Amazonas vidékén élő régi-régi törzsek a folyószellemeket, és ezért ölik a kínai buddhistákat, és ezért él két pápa a Vatikánban, és ezért teszi össze a két kezét akárhol is egy éhező a jobb sorsot várva – szeretném hangsúlyozni, hogy annyira álszent és felületes ember vagyok, hogy eközben a gondolat közben is csak egy hamburgeren kérődzök –, mert mindenki, aki ember, valahogy érzi, hogy van ez a… hát, ez a valami. (Akárhogy próbálkozom, a valaminél nem fogok jobb szót találni.) Mondjuk, hogy ez a valami maga Isten, mondjuk, hogy Zeusztól Hóruszon át Odinig bárki, mondjuk, hogy egy intergalaktikus robot, mondjuk, hogy a feketelyukak alján összesűrűsödött sötét anyag, mondjuk, hogy összességében nem is számít, de a nap végén akkor is ott lesz még mindig az a valami, ami az emberiség nagyrészét a születésétől kezdve egész a ma estéig, és a ma este után is akár a végtelenségig ott fogja tartani a kétségben önön létezése kapcsán. És hát nem, hát nem csodálatos nem egyedül maradni ezzel a fejfájással? Vagy pont így még senkinek nem okozott fejfájást? A fenébe is, pont ezért nem is akarok ennek sohasem a végére érni jobban. Vagy mondok jobbat, erre a pontra nagyjából képtelen vagyok bármilyen gondolat mellett úgy öt percnél tovább kitartani, mert nézd, én megvédem bármelyik istent Domenico Baldassare kétkedésétől, ha erről van szó, de közben magamat a saját kétkedéseimtől ki fog visszatartani? Domenico Baldassare még csak fel sem teszi nekem a kérdést, hogyha ott volt Zeusztól kezdve Odinon át a… mit tudom én, Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvú Egyházának mitikus istenségéig akárki, akkor mi a francért volt ott az a nő ma este az ülésen és beszélt arról a… hát, tudod, miről. Mi a franc szükségünk van bármiféle istenképekre, ha csak a sebeinket tudjuk nyalogatni, miközben rájuk gondolunk? Miért ad bármiféle örömöt nekünk, hogy együtt nyalogathatjuk a sebeinket, mikor valami nálunk feljebbvalóra gondolunk? És ez, ez azt hiszem az alapvető baj velem. Egy ilyen különösen felületes átgondolás után már arra jutok, hogy az életben minden elért dolgom alapvetően nem más, mint a vak bizalom túláradása olyan reménytelen helyzeteknél, amikből egyszerűen csak ki kellett volna sétálnom. Mármint a francért kellett nekem valaha is kigyógyulni bármiből, üzleteket nyitni, emberekkel szóba állni, kiverni, levegőt venni… Tessék, tessék, tessék, pontosan ezért utálom az agyamat.
Meg azért is utálom az agyamat, mert most már fogalmam sincs, hogy miért is kezdtem bele magamban ebbe az egészbe. Hogy festhet ez kívülről? Baromi hülyén, nem? Pár másodpercig kifejezéstelen arccal bámulom a cipőmet, reflexből hümmögök pár olyan mondatra, amire figyelnem kellett volna – aztán visszajátszom ezeket a mondatokat a fejemben, és próbálok rájönni, hogy tényleg igényeltek-e legalább egy hümmögésnyi reakciót: valami az Olimpiáról meg az anyjáról, valami az újságokról, egy újabb falás hamburger, növekvő hányinger… Hogy tudnám rávenni észrevétlenül, hogy máskor gyorskaja helyett a boraiból hozzon? Azt hiszem, ez lenne megoldás minden problémára. Mindenre. Komolyan. Azokra is, amik még fel sem merültek. - Á, ugyan – sóhajtottam a hümmögéseknél valami sokkal kézzelfoghatóbbat végül, miután sikerült érdemben elcsípnem a nyomtatott sajtós mondatát. – Azt is mondták, hogy az IBM PC-k sosem használnak majd több memóriát egy megabájtnál. Szóval, érted, csak a világ változása biztos, mi pedig meghalhatunk, vagy alkalmazkodhatunk, aztán pedig ugyanúgy meghalhatunk. Az optimizmus meg a szentimentalizmus helyett meg ez azért mégis inkább… ööö… mégis inkább… hát, szóval, csak arra célzok, hogy igazából tök mindegy, mi lesz a lemeziparral. Élek még húsz évet, az alatt pedig megpróbálok kitartóan éhen halni belőle. Nem kell túlizgulni – gondolom, mosolyogtam már ré életvidámabban is. Gondolom, aki így eszi a hamburgerét, annak be kell osztania minden mosolyt, amit még neki szánnak, nem kell itt még nekiálljon elemezgetni is azokat. Aztán csak megráztam a fejem és fújtam egyet. - Nem. Vagy nem tudom, mi a lényeg. Lehet, hogy nincs is lényege, nekem meg hiba volt valaha is leállni a heroinról. Ez majd kábé akkor derül ki, amikor velem együtt meghal a lemezipar. – Most, hogy elég szót ejtettünk Dom anyjáról, itt van két gondolat az én anyámról is: mindig is utálta a humoromat, és sokszor könyörgött nekem, hogy ahelyett, hogy vicces próbálok lenni, inkább csak fogjam be. Egyébként ezt nem csak az anyám szokta nekem mondani. - Jézusom, be fogom zárni, csak adj még öt percet, most ültem le – ez inkább már nyögés, mint sóhajtás volt, csak nem a dolog pornós értelmében, hanem mint amikor valaki nagyon fáradt, és nem érti, miért kéne erről beszéljen. Csak egy ajtó, nem? Úgyis halljuk, ha belép valaki, nem? Mármint nem mindenki hordhat Baldassare féle finom olasz bőrcipőket, amiket kimondottan osonásra találtak fel, ugye? Szóval rajta kívül akárki más végül is hallgató, ha belép ide, ugye? - Nem tudom, Dom, a tematikus trendhetek még mindig úgy hangzanak, mintha 3D-s Spotify-t akarnánk csinálni a boltból. Ez… ez csak nem így működik, egy egyhetes slágert elhallgatgatsz a rádióban, de bakeliten mondjuk már biztos, hogy nem fog érdekelni. Inkább az időtálló anyagokat kell keresni, aztán meg vevőket az időtálló anyagra. Érted, mintha egy Tiffany aukcióra gyűjtögetnél cuccokat, nem pedig egy Ikea katalógusba. – Csóváltam a fejem, aztán haraptam volna még egyet, de valahol a felénél elakadtam a mozdulatban. – Meg is etted? Kéred a maradék krumplim? Én annyira nem vagyok éhes.
Kezdőlap
